Jerry Bridges

Jerry Bridges

Az Istenben való bizalom

Lehet-e Istenre támaszkodni a nehézségekben?

2010

Tartalomjegyzék

Előszó

1. Lehet-e Istenre támaszkodni?

2. Vajon minden Isten kezében van?

3. Isten mindenható volta

4. Isten hatalma az emberek felett

5. Isten hatalma a nemzetek felett

6. Isten hatalma a természet felett

7. Isten mindenhatósága és a mi kötelességeink

8. Isten bölcsessége

9. Isten szeretetének megismerése

10. Érezzétek Isten szeretetét

11. Legyetek bizalommal Isten iránt

12. Váljatok tökéletesebbekké a bajok által

13. Támaszkodjatok Istenre

14. Mindenért Istent magasztaljátok

Jerry Bridges

Trusting God

A fordított anyaggal kapcsolatos minden észrevételt, kritikát, visszajelzést szeretettel fogadok az ernopapai@gmail.com e-mail címen.

2010

Előszó

Amikor 14 éves voltam, hirtelen meghalt az édesanyám – teljesem váratlanul. A másik szobában tartózkodtam, és, mikor beszaladtam, csak azt láttam, hogy utoljára még sóhajtott egyet. Teljesen megrázott ez az esemény, üres voltam… Bátyám – az iskolában volt, édesapám – bánatba süllyedt. Senki sem volt a közelben, aki segítségemre tudott volna lenni. De a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam, hogyan szólítsam meg Istent ezekben a percekben. Kettesben maradtam a szerencsétlenségemmel.

Nem ez volt az első bánat az életemben, és, természetesen, messze nem is az utolsó. Még a Biblia is azt mondja: „Hanem nyomorúságra születik az ember, amint felfelé szállna a parázs szikrái” (Jób 5: 7). Előbb vagy utóbb mindnyájan szembe találjuk magunkat a bánattal és a szomorúsággal, kisebb-nagyobb nyomorúságot fogunk átélni.

Nehezen és gyötrelmes úton tanultam meg bízni az Istenben a bajok közepette, és ez a tanulási folyamat máig nem fejeződött be. És lém, ahhoz, hogy megszilárdítsam kapcsolatomat Istennel, néhány évvel ezelőtt elkezdtem nagyon tüzetesen tanulmányozni a Bibliát, arra törekedve, hogy megértsem, milyen nagy az Ő hatalma az emberek életében. Ezek a tanulmányozások kimondhatatlanul sokat segítettek nekem ebben, azok eredményei képezik e könyv alapjait.

A tanulmányozás során (amely körülbelül négy éven keresztül tartott) sok olyan hívővel találkoztam, akiket éppen azok a problémák foglalkoztattak, amelyek engem is: vajon tényleg Isten rendel el mindent, amit életünkben történik, vagy a szerencsétlenség azért történik meg, mert egy bűnös és bukott világban élünk? Ha valóban minden Istentől indul ki, akkor miért engedi meg, hogy a barátom megbetegedjen rákban? Vajon életem nehéz pillanataiban támaszkodhatom-e ténylegesen Istenre?

Könyvem alapját saját szomorúságaim és kellemetlenségeim felett való elmélkedéseim adták, és annak a tudata, hogy más hívőknél is felmerülnek azok a kérdések és kételyek, amelyek nálam is felmerültek. Úgy szeretnék hozzájuk fordulni, mint aki Krisztusba testvérük, mint társuk, mindazok felé forduljak, akik azt kérdik: „Lehet-e Istenre támaszkodni”?

Nem volt könnyű megírni ezt a könyvet. Egyik oldalról, megrázott engem, milyen sok szerencsétlenség történik naponta körülöttünk. Korábban soha nem tapasztaltam ilyen élesen, mennyi szenvedés állnak ki az emberek, különösen a hívők. Mindezeket látva, állandóan azt kérdeztem magamtól: „Hiszek-e abban, ami írok”?

Felmerültek más nehézségek is: hirtelen felfogtam, hogy sok barátom jóval nagyobb szenvedéseket hordozott el élete folyamán, mint én. Milyen jogon akarom okítani és vezetni azokat, akiknek sokkal nagyobb szenvedés jutott osztályrészül? Utána megértettem, hogy a vigasztalás szolgálata a Szentírás igazságai alapján semmilyen módon nem függ az élettapasztalattól. Ez a könyv nem arról szól, hogy mi történt velem (semmilyen természetfeletti dolog nem történt velem!). Azoknak írtam, akik a Bibliát tanulmányozzák, azoknak, akik meg szeretnék ismerni Isten mindenhatóságát, bölcsességét és szeretetét, akik támaszt szeretnének Benne találni.

Ez a könyv az átlagos keresztyén embert szólítja meg, akinek életében, lehetséges, hogy nem is történnek szörnyű katasztrófák, de történnek nyomorúságok és kellemetlenségek: elveszítették munkájukat, autóbalesetet szenvedtek, volt vetélésük, gondjaik támadtak gyerekeikkel, vagy tanárok kötözködtek velük a főiskolán. Vannak események, amelyeket szóra sem érdemeseknek tartunk, de a szívünkben nehéz „üledéket” hagynak, éppen azért, mert ezek kis jelentőségűeknek tűnnek, keresztyén barátaink nem tartják fontosnak, hogy imádkozzanak ezekért a velünk megtörtént eseményekért.

Őszintén hiszem, hogy egyetlen kijelentésem sem teszi egyszerűbbé a szenvedés és a nyomorúság problémáját. A nehéz kérdésekre ritkán szoktak egyszerű feleletek születni. A baj baj marad akkor is, ha tudjuk, hogy minden Isten kezében van, idővel ez a tudat még erősítheti is a fájdalmat. „Ha Isten mindenről tud, - kiáltunk fel mi, - akkor Ő miért engedte, hogy mindezek megtörténjenek”?

Ennek a könyvnek két célja van. Először, minden dicsőséget Istennek szeretnék adni – a Mindenható és mindenek felett való Jó Istennek. Másodszor, szeretném megvigasztalni a hívőket, bemutatva a Szentírás példáin, hogy Isten mindent lát, ami végbemegy életünkben, hogy Ő szereti őket, és végső soron, mindent a javukra fordít.

Az olvasó érzékelni fogja, milyen sokat idéztem más szerzőktől. De nem próbáltam meg szintetizálni mások nézeteit. Minden, amiről szó lesz a könyvben, - ez saját hosszadalmas elmélkedéseim eredménye. Ugyanakkor elismerem más szerzők gondolatait is, akik sok mindenben megerősítették saját nézeteimet és segítettek abban, hogy világosabbakká tegyem azokat.

Lehet-e Istenre támaszkodni?

„És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem”

Zsolt. 50: 15

Semmi jó nem volt ebben a levélben. Egyik rokonom, aki nagyon drága volt nekem, éppen most tudta meg, hogy rákja van. Az a rosszindulatú daganat, amely a szervezetében maradt az előző betegséggel van harc során, nyolc évet „átaludva”, megtámadta testének csontszöveteit. Egyik combcsontja gyakorlatilag megsemmisült. Az orvosok egyszerűen meg voltak döbbenve, hogy még mindig tud járni. Több annál, míg írtam ezt a fejezetet, asztalomon egy olyan hét baráti névből álló lista feküdt, akiknek rákjuk volt, és akikért szintén imádkoznom kellett.

Az egészségügyi problémákon kívül, más forrásai is lehetnek a félelemnek. Néhány héttel ezelőtt barátom, aki üzletember, elmondta közös ebédünk során, hogy cége a csőd szélén áll. A másik barátomnak problémái voltak gyerekével, egy lázadó kamasszal. Tehát, mindegyikünket előbb vagy utóbb kisebb-nagyobb kellemetlenségek érnek. Az egyik ismert világi pszichiáter bestselleres könyve éppen azokkal a szavakkal kezdődik, amely nagyon világosan fogalmazza meg a probléma lényegét: „Az élet – nem egyszerű dolog”.

A kellemetlenségek, és az azt követő lelki szenvedés életünk különböző területeit érinthetik. Sokan boldogtalan házasságuk miatt szenvednek, mások vetélésük, vagy engedetlen gyermekük hidegsége miatt. A család kenyérkeresője aggódik munkája elvesztése miatt. Csüggedésbe esik az a fiatal anya, aki megtudta, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved. Valaki attól nincs magánál, hogy nem teljesülnek álmai és vágyai. Rosszul mehet az üzlet, vagy problémák lehetnek a munkahelyen. Valakinek sajog a szíve az igazságtalanságot látva, mások a magánytól szenvednek, megint másokat a bánat tör össze. Valaki megalázott: hátat fordítottak neki barátai, nem értékelik munkahelyén, vagy, ami még rosszabb, bűntudat gyötri valamilyen elkövetett hibáért. És végül, az ember csüggedésbe eshet a kilátástalanságtól, ha egy olyan nehéz helyzetbe kerül, - betegségbe vagy gyereke megrokkanásába, - amely sosem fog javulni.

A bajok és a kellemetlenségek fájdalmat és ijedelmet szülnek, amelyet mi mindannyian valamilyen formában időről időre megtapasztalunk. Előfordulhat váratlan, ürességet okozó, romboló fájdalom. Előfordulhatnak felülmúlhatatlan, állandó gyötrelmek, amelyek, úgy tűnnek, azért küldettek, hogy lassan megöljék lelkünket.

De a lényeg nemcsak a mi nyomorúságunkban van. Arra hívnak fel minket, hogy „hordozzuk mások terheit” is – rokonaink és barátaink nyomorúságát. Ebben a könyvben nem kitalált példákat hozok fel. Minden esetben meg lehetne nevezni azokat az embereket, akikkel ezek az események megtörténtek. Legtöbbjükért maga is rendszeresen imádkozom. Amikor valami fáj barátainknak és szeretteinknek – akkor ez fájdalmas nekünk is.

Bánat, szerencsétlenség, és fájdalom található az újságok oldalain, és a képernyőn is. Mindezek tömegesen jelenségekké váltak. Háborúk, terrorizmus, földrengés, éhínség, etnikumok közötti villongások, gyilkosságok nélkül - egy nap sem telik el. Az állandóan tapasztalható nukleáris pusztulás veszélye miatt napjainkat a „félelem korának” nevezik. És napjainkban, mikor a képernyőn naponta látjuk a tömeges szenvedést, még a keresztyéneket is megkísérti, hogy ezt kérdezzék: „Hol van Isten? Neki tényleg mindegy, hogy Afrikában ezrek éheznek, hogy a háborúkban ártatlan emberek halnak meg, és ez az egész világon így van”?

Azok, akiknek az életében nem történtek nagy tragédiák, idővel csüggedésbe esnek, elvesztik belső békességüket, és csak az őket ért kellemetlenségekre képesek koncentrálni. A betegségek miatt el kell halasztani a rég várt szabadságot; a leglehetetlenebb időben romlik el a mosógép; a vizsga napján veszítjük el a jegyzeteinket; istentiszteletre menet szakad el kedvenc ruhánk stb. Rengeteg ilyen esemény történik. Az élet tele van velük.

De az ehhez hasonló időszakos riadalmak elhomályosulnak azokhoz a valódi tragédiákhoz képest, amelyek szintén nem mennek ritkaságszámba. Tehát, legtöbbünk számára az élet kis kellemetlenségekből, félelmekből, és kiábrándulásból állnak, amelyek nyugtalankodásra kényszerítenek minket. A felső tagozatosoknak készült könyvben nagyon pontosan volt megállapítva az, hogy a kis kellemetlenségek ahhoz vezetnek, hogy kételkedjünk Isten létezésében. A könyvnek az volt a címe: „Ha Isten szeret engem, akkor miért állnak az ellenőrzőmben egyesek”? Nevetséges számunkra, de a valóságban pontosan ezek a kellemetlenségek bosszantanak minket nap mint nap, arra késztetve minket, hogy elgondolkozzunk azon, hogy lehet-e Istenre támaszkodni.

Tegyük fel, velünk minden rendben, jól alakultak dolgaink, úgy tűnik, hogy életünk kellemes és egyenletes, de ennek ellenére, mi nem tudjuk, mit hoz a jövő. Ahogyan Salamon is mondta: „Ne dicsekedjél a holnapi nappal; mert nem tudod, mit hoz a nap tereád” (Pl. 27: 1). Valaki az életet egy olyan úthoz hasonlította, amelyet egy nehéz függöny takar el. Ez a függöny minden esetben csak egy lépésre tárul fel előttünk. Senki sem tudja, mi van mögötte. Senki sem tudja, milyen események robbannak be életünkben a következő nap, vagy a következő órában. Néha a függöny mögött olyan események tárulnak elénk, amelyeket nagyon vártunk, de, mindennél többször, az események meglepetésszerűen érnek minket, idővel egy csomó kellemetlenséget okozva nekünk. Mikor a történések teljesen ellentmondanak várakozásainknak, és kívánságainknak, szívünk félelemmel, csüggedéssel, fájdalommal, és bánattal telik meg.

A hívők sem immúnisak a bajokat illetően. Több annál, az az érzésük támad, hogy fájdalmuk erősebb, intenzívebb, megmagyarázhatatlanabb, mint a hitetleneké. Úgy tűnik, hogy az ilyen fájdalom sokkal mélyebb nyomokat hagy. A szenvedés problémája olyan régi, mint maga az emberiség. Pál azt mondja, hogy „a teremtett világ egyetemben nyög és fohászkodik” (Róma 8: 20-22).

Ezért felmerül a teljesen jogos kérdés: „Hol van mindez ideig Isten”? Lehet-e támaszkodni Reá, ha eljön a baj, és életünket megtölti a szenvedés? Valóban segít-e Ő azoknak, akik őszintén keresik Őt? Igazak-e azok a szavak, amiket fejezetünk elején idéztünk? Igaz-e, hogy Isten megszabadítja azokat, akik a nyomorúság napjaiban Hozzá kiáltanak? Igaz-e, hogy a változhatatlan isteni szeretet körbe veszi azokat, akik Benne bíznak (Zsolt. 32: 10)?

Lehet-e Istenre támaszkodni, azaz lehet-e Benne bízni a bajok közepette? És ha egy kicsit megváltoztatjuk a hangsúlyt: képes vagy-e te Istenre támaszkodni? Eléggé közel vagy-e az Istenhez, hogy eléggé meg vagy-e győződve Benne, hogy megértsd: Isten veled lesz a szerencsétlenségben, még akkor is, ha azt érzed, hogy nincs veled sem az Ő jelenléte, sem az Ő ereje?

Nem könnyű a bajok közepette Istenre támaszkodni. Senki sem nyer örömet a bajokból. Mikor a baj elért minket, azt szeretnénk, ha hamar eltávozna tőlünk. Még maga Pál apostol is háromszor imádkozott az Istenhez, hogy megszabadítsa a „testében lévő tövistől”, míg, végül, meg nem értette, hogy neki így is mindenre elégséges az Isten kegyelme. József könyörgött a fáraó főpohárnokának, hogy „szabadítsa” ki a börtönből (1 Móz. 40: 14). A zsidó levél szerzője pedig őszintén elismeri: „Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek” (Zsid. 12: 11).

Ezen a fejezeten dolgozva, pont egy ilyen kellemetlen periódust éltem át. Nekem nagyon nehéz volt Istenre támaszkodnom a fizikai erőtlenség miatt, aminek következtében krónikus betegségem komolyabban elővett. Nagyon nem megfelelő időpontban betegedtem meg, néhány héten keresztül nem gyógyultam meg.

Mindez idő alatt imádkoztam az Úrhoz gyógyulásért, mikor hirtelen eszembe jutottak Salamon szavai: „Tekintsd meg az Istennek cselekedetét; mert micsoda teheti egyenessé, amit ő görbévé tett” (Pr. 7: 13)? Isten valamit görbévé tett az életemben, és én világosan láttam, hogy csak Ő képes kiegyenesíteni az a görbeséget. Képes vagyok-e Istenre támaszkodni, függetlenül attól, hogy Ő kiegyenesíti-e ezt a görbét, vagy sem? Valóban hiszem-e azt, hogy Isten szeret engem, tudja, hogy mi a legjobb a számomra, és mindent, ami végbemegy az életemben, ellenőrzése alatt tart? Istenre támaszkodhatom-e, még akkor is, ha nem értem, mi történik körülöttem?

Több annál: másoknak is azt tudom-e tanácsolni, hogy ők is Istenre támaszkodjanak, mikor a gyötrelmek szorításában vannak? Vagy lehetséges lenne az, hogy a keresztyénség követelménye arra nézve, hogy Istenre támaszkodjunk, nem állja a mindennapi élet próbáját? Lehetséges-e valóban Istenre támaszkodni?

Nagyon is megértem azokat, akiknek nehézséget okoz Istenre támaszkodni a bajban, mivel saját tapasztalataikból tudják: a bánat, a csüggedés, és a sötétség megtöltik a lelket, mikor azon töprengsz, Isten nem közömbösek-e imáid. Életem nagy részében arról győzködtem az embereket, hogy a szentség útján, az Istennek való engedelmesség útján haladjanak. De el kell ismernem, egyes esetekben könnyebb Istennek engedelmeskedni, mintsem Reá támaszkodni. Isten Szentírásban kijelentett akarata – egy erkölcsi, teljesen racionális és érthető akarat. De azok a körülmények, amelyekben kénytelenek vagyunk Istenre támaszkodni, irracionálisaknak és megmagyarázhatatlanoknak tűnnek nekünk. Még akkor is, mikor nem akarjuk betölteni Isten törvényét, készségesen elismerjük, hogy az a javunkra adatott. Ennek ellenére a kellemetlenségek borzalmasaknak és fagyosaknak tűnnek nekünk, idővel még kegyetleneknek és tragikusaknak is látjuk őket. Kijelentve akaratát, Isten világossá tette az engedelmesség kereteit, de határtalanul bíznunk kell Benne. Nem tudjuk, milyen hosszas lesz a fájdalom, milyen erővel lesz jelen, és úgy általában milyen sok bajjal fogunk találkozni utunk során. Mi mindig az ismeretlen küszöbén állunk.

Ennek ellenére, az Istenben való bizalom éppoly fontos, mint a Neki való engedelmesség. Ha nem engedelmeskedünk, megkérdőjelezzük az Ő hatalmát, és kifejezzük szentsége elleni tiszteletlenségünket. Hitetlenkedésünkkel megengedjük magunknak, hogy kételkedjünk az Isten mindenhatóságában és jóságában. Mind ebben, mind abban az esetben nevetünk az Ő királyi méltóságán, az Ő természetének lényegén. A mi bizalmatlanságunkat Isten éppen olyan komolyan kezeli, mint a mi engedetlenségünket. Az izraeliták megéhezve, zúgolódtak Isten ellen: „Avagy tudna-e Isten asztalt teríteni a pusztában? Íme, megcsapta a kősziklát és víz ömlött, és patakok özönlöttek; de vajon tud-e kenyeret is adni? Avagy készíthet-e húst az ő népének”? A következő két versből megtudhatjuk ezt: „Meghallotta az Úr, és megharagudott ezért… Mert nem hittek Istenben, és nem bíztak az ő segedelmében” (Zsolt. 78: 19-22).

Ahhoz, hogy bízzunk Istenben, minden nyomorúságra a hit prizmáján keresztül kell tekinteni, és nem az érzelmekre hallgatni. Az üdvözítő hit az evangélium hallása által van (Róma 10: 17), így az Istenben való bizodalom is csak az Isten Igéje által lehet a mienk. Egyedül az Igében láthatjuk meg, hogyan viszonyul Isten a mi körülményeinkhez, mi által nyújt segítséget. Egyedül az Ige szavai, amelyek el vannak pecsételve a szíveinkben a Szent Lélek által, adhatják nekünk azt a kegyelmet, amely által képesekké válunk Istenre támaszkodni a nehéz időkben.

Az Írás azt mondja, hogy a bajban három igazságra kell emlékeznünk Istennel kapcsolatban:

∙ Isten – egy mindenható Isten

∙ Isten határtalan bölcsességgel rendelkezik

∙ Isten tökéletes a szeretetben

Valaki így egyesítette ezt a három igazságot: „A szerető Isten csak a javunkat akarja. Mivel Ő végtelenül bölcs, Ő mindig tudja, mi szolgálja a mi javunkat. Mivel Ő mindenható, Ő mindig tudja, hogyan vigye ezt végbe”.

A Biblia minden lapja Isten mindenhatóságáról tesz bizonyságot. Mikor a Bibliát olvasva, ennek a könyvnek a megírására készültem, sehogyan sem voltam képes, hogy egy teljes listát állítsak össze azokról az igeversekről, amelyek Isten mindenhatóságáról beszéltek. És minden alkalommal, mikor kinyitom a Bibliámat, újabb és újabb igeverseket adok hozzá a listámhoz. Ezek közül több verset a későbbiek során még tárgyalni fogunk, most azonban elmélkedjünk egy kicsit ezen:

„Kicsoda az, aki szól, és meglesz, ha nem parancsolja az Úr? A Magasságosnak szájából jő ki a gonosz és a jó. Mit zúgolódik az élő ember? Ki-ki a maga bűneiért bűnhődik” (Jer. Sir. 3: 37-39).

Ez az igeszakasz nagyon sokaknak elevenébe vág. Nekik nehéz egyetérteni azzal, hogy mind a gonosz, mind a jó Istentől indul ki. Gyakran az emberek a következő kérdést teszik fel: „Ha Isten valóban a szeretet Istene, akkor miért enged meg ilyen nagy gonoszságot”? De hát maga Jézus erősítette meg Pilátus előtt, hogy Isten szabad arra is, hogy veszedelmet küldjön. Pilátus a következő kérdést vetette oda: „Nem tudod-e, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, és hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak”? Jézus erre azt felelte: „Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha felülről nem adatot volna neked” (Jn. 19: 10-11). Ezzel Ő elismerte, hogy Istennek van hatalma az Ő élete felett.

Fiát adva értünk áldozatul az Ő szerelméből, Isten megmutatta az Ő határtalan szeretetének „léptékét”. Emlékszünk erre, de ugyanakkor gyakran meg is feledkezünk arról, hogy Krisztus számára a keresztre feszítés olyan gyötrelmes fájdalommá és kínná vált, amit mi felfogni is képtelenek vagyunk. A kínok olyan erősek voltak, hogy Jézus, emberi természettel is rendelkezve, így könyörgött: „Atyám! Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár” (Mt. 26: 39), de Ő maga egy pillanatra sem bizonytalanodott el arra nézve, hogy az Ő élete – teljesen Isten kezében van.

Nem kell megsértődni a Bibliára azért, mert az Isten mindenhatóságáról beszél, az Ő hatalmáról a jó és a gonosz felett. Ennek a gondolatnak inkább meg kell vigasztalnia minket. Bármilyen nagy is legyen a baj, legyetek meggyőződve arról: az Atya Isten szeret minket, és ily módon akar elérni valamilyen jó célt. Ahogyan Ezékiás mondta: „Íme, áldásul volt nekem a nagy keserűség, és Te szeretettel kivontad lelkemet a pusztulásnak verméből, mert hátad mögé vetetted minden bűneimet!” (Ézs. 38: 17). Isten nem szeszélyes az Ő mindenhatóságában, az Ő végtelen szerelméből csak jót akar nekünk. Jeremiás a következőket írta: „Mert nem zár ki örökre az Úr. Sőt, ha megszomorít, meg is vigasztal az ő kegyelmességének gazdagsága szerint. Mert nem szíve szerint veri, és szomorítja meg az embernek fiát” (Jer. Sir. 3: 31-33).

Isten mindenhatósága megmutatkozik az Ő véghetetlen bölcsességében, amit az emberi elme képtelen felfogni. Pál apostol és a zsidók, miután tanúi volt annak, ahogyan a Mindenható Isten ítéletet tartott az Ő népe felett, meghajoltak az Isten útjának titokzatossága előtt:

„Óh, Isten gazdagságának, bölcsességének, és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az ő ítéletei, és kinyomozhatatlanok az ő útjai!” (Róma 11: 33).

Pál megerősítette, hogy feltétlenül fontos világosan tudni, hogy bízunk-e Istenben. Azok az utak, amiken keresztül Isten végrehajtja terveit ebben az életben, számunkra, egyes esetekben, nem adatik meg, hogy előre lássuk, vagy hogy megértsük. Ilyen esetekben egyszerűen Istenre kell támaszkodnunk.

A következő fejezetekben erről a három igazságról fogunk beszélni – az Isten mindenhatóságáról, az Ő szeretetéről, és az Ő bölcsességéről. De a mi legfőbb célunk – annyira meggyőződni ezekről az igazságokról, hogy elszakíthatatlanokká váljanak minden megélt napunktól; meg kell tanulnunk bízni Istenben a szenvedések közepette, bármilyen erősek is lennének, függetlenül attól, hogy azok időlegesek, vagy állandóak. A kiváltó okoktól függetlenül, képeseknek kell lennünk Istenre támaszkodni, hogy még a mi szenvedéseinkben is Ő magasztaljuk.

De az előtt, mielőtt elkezdenénk Isten szeretetéről, mindenhatóságáról, és bölcsességéről beszélgetni, szeretnék megállni egy gondolatnál. Ahhoz, hogy Istenre támaszkodjunk, nagyon közelről kell ismernünk Őt. Dávid azt mondta: „Azért te benned bíznak, akik ismerik a te nevedet; mert nem hagytad el, Uram, akik keresnek téged” (Zsolt. 9: 11). Isten nevét ismerni – nemcsak annyit tesz, hogy valamit hallottam Felőle, hanem azt, hogy Őt magát nagyon közelről ismerem. A Vele való személyes kapcsolatról van szó, amelyek akkor születnek, mikor a szenvedés közepette elkezdjük keresni Őt, és megtaláljuk az Ő erős vállát. Csak Istent közelről ismerve, leszünk képesek arra, hogy Reá támaszkodjunk. A következő fejezeteket olvasva, próbáljátok meg az olvasottakat alkalmazni élethelyzetetekre, és kezdjetek el imádkozni azért, hogy a Szent Lélek Isten többet láttasson meg veletek a Bibliából, mint egyszerű történeteket Istenről, könyörögjetek, hogy jobban megismerjétek Őt, és hogy képesek legyetek teljesen Reá hagyatkozni.

Vajon minden Isten kezében van?

„Boldog és egyedül hatalmas, a királyoknak Királya, és az uraknak Ura”

1 Tim. 6: 15

1981-ben Amerikát megrázta Harold Kushner rabbi bestseller könyve, a „Mikor jó emberekkel rossz dolog történik”. Az irodalomkritikusok azt írták, hogy ez – egy megindító, meleg, bölcs, olyan együttérzéssel teljes könyv, amelyre az egész emberiségnek szüksége van. Kushner rabbi,[1]próbálkozván eligazodni személyes családi tragédiájában, arra a következtetésre jutott, hogy Jób könyvének szerzőjének „választania kellett a jóságos Isten, Aki nem eléggé erős, és az erős Isten között, Akit természetesen nem lehet eléggé jóságosnak nevezni. Következésképpen, ő a jóságos Istent választotta”. Kushner rabbi így fogalmazta meg Jób könyvének mondanivalóját: „Isten azt akarja, hogy az igazak békében és boldogságban éljenek, de idővel még Ő maga is képtelen arra, hogy ezeket megadja nekik. Még maga Isten is időnként nehezen tartja vissza a kegyetlenséget és a káoszt, amelyek malomkövei felőrlik vétlen áldozataikat”.[2]

Kushner rabbi nincs egyedül abban, hogy cáfolja az Isten mindenhatóságát és hatalmát életünk felett. Mind a keresztyének, mind a nem keresztyének gyakran balsikerről és kellemetlenségekről beszélnek, olyan eseményekről, amelyek felett nincs kontrolljuk (és, ahogyan ők gondolják, Istennek sincs), véletlenekről. Minden korban az ember a betegségek, a szenvedések, és a kellemetlenségek miatt állandóan azt kérdezte: vajon minden az Isten kezében van? Vajon gondoskodik-e Isten a teremtményeiről?

De mindennél ez a kérdés élesebb: ha Isten valóban mindenható és jó, akkor a világon miért van olyan sok nyomorúság? Isten vagy jó, de nem mindenható, vagy Ő mindenható, de nem jóságos. Vagy – vagy…

Isten gondviselése

A Biblia azt tanítja nekünk, hogy a mindenhatóság és jóságosság nem egymást kizáró fogalmak. Isten mindenható és jóságos egy személyben. Ezt a bibliai igazságot a teológusok Isten gondviselésének nevezik. Egymás közt beszélgetve, a keresztyének így nevezik Isten beavatkozását a maguk dolgaiba. Például, elmondva azt, hogyan találtam meg Istent, gyakran a következő szavakat használom: „A haditengerészetnél szolgáltam, mikor megértettem, hogy teljesen nincs keresztyén közösségem, és egyre nehezebb úgy élnem, mint egy keresztyénnek élnie kell. És akkor Isten eleve elgondolása a „Navigators”-hoz vezetett”. Ezzel azt akarom mondani: Isten úgy rendelkezett életemmel, hogy találkozhassam ezekkel az emberekkel, vagyis az események folyása teljesen konkrét eredményre vezetett.

De, Isten eleve elgondolásáról beszélve, mi nagyon gyakran két hibát szoktunk elkövetni. Először, azt a szókapcsolatot, hogy „Isten elgondolása”, csak a kellemes dolgokkal kapcsolatban használjuk. A „Navigators”-al való megismerkedés áldásomra szolgált, éppen ezért ezt az eseményt örömmel sorolom Isten eleve elgondolásához. De kellett-e már hasonlókat hallanotok: „Isten eleve elgondolásából egy autóbalesetbe kerültem, és deréktól lefelé lebénultam”? Kushner rabbihoz hasonlóan, mi nem szívesen soroljuk a velünk történt szerencsétlenséget Isten eleve elgondolásához.

Másodszor, Isten eleve elgondolásáról beszélve, mi tudatosan, vagy tudatlanul azt feltételezzük, hogy Isten csak bizonyos momentumokban avatkozik bele életünkbe, és az idő hátralevő részében csak a kíváncsi nézőt játssza. Így gondolkozva, még ha ezt nem is tudatosan tesszük, Isten hatalmát behatároljuk személyes életünk felett. Tudat alatt azt feltételezzük, hogy az idő többi részével mi rendelkezünk – mi vagyunk sorsunk kovácsai, szerencsétlen körülmények, vagy lelketlen emberek áldozatai, akik utunkba kerülnek.

Minden korban az egyház úgy gondolta, hogy Isten eleve elgondolása – nem más, mint Isten gondoskodása az Ő teremtményeiről, Aki minden másodpercben irányítja az ő sorsukat. Az ismert teológus, James Packer,[3]ilyen meghatározását adja az Isten eleve elgondolásának: „Ez a Teremtő folytonos tevékenysége, Aki bőkezű irányunkban, és telve van jóakarattal, fenntartva minden teremtmény rendezett létezését, irányít minden eseményt és történést, mozgatja az angyalok és az emberek akaratát, vagyis mindent és mindenkit az Ő céljának megfelelően vezet az Ő dicsőségére”. Fordítsatok figyelmet arra, hogy Packer abszolút fogalmakkal operál: „folytonos tevékenység”, „minden történés”, „minden mozgatása”. Itt szó sincs epizodikus gondolati tevékenységről.

Packer megfogalmazását, ahogyan nekem tűnik, kimerítőnek nevezhetjük, mivel nagyon pontosan megfelel a Szentírás fogalmazásának. A magam részére egy rövidebb megfogalmazást állítottam össze, amit könnyebb volt megjegyeznem: Isten eleve elgondolása – nem más, mint az Ő állandó gondoskodása és abszolút hatalma minden teremtmény felett, mely az Ő dicsőségét magasztalja, és a hívők javát szolgálja. És újra fordítsatok figyelmet az „állandó gondoskodásra”, az „abszolút hatalomra”, és a „minden teremtményre”. Semmi, még csak az apró vírus sem tud elrejtőzni az Ő szemei elől.

De ne feledkezzetek meg az Isten eleve elgondolásának kettős céljáról: dicsőséget hozni Neki, és a hívők javát szolgálni. Ez a két cél nem egymásnak ellentétes dolgokat jelentenek, ezek mindig harmonikusan összekötött fogalmak. Isten soha nem fogja a maga dicsőségét keresni a hívők rovására, és sosem fog áldást osztani nekünk az Ő dicsősége kárára. Az Ő eleve elrendelt terve úgy van elgondolva, hogy benne szorosan össze van ragasztva az Ő dicsősége és a mi javunk. Vajon ez nem a vigasztalás forrása-e számunkra? Ha mi komolyan elhatároztuk azt, hogy a bajok közepette Istenre akarunk támaszkodni, akkor biztosaknak kell lennünk abban: Isten nem engedi meg, hogy valami is kisebbítse az Ő dicsőségét, mint ahogyan azt sem engedi meg, hogy valami megrövidítse azt az áldást, amiről eldöntötte, hogy megajándékoz vele minket.

Az első fejezetben feltettem egy kérdést: „Képesek vagytok-e arra, hogy ti személyesen Istenre támaszkodjatok?”, és megjegyeztem, hogy ez a kérdés arra késztet minket, hogy elgondolkodjunk azon, Isten méltó-e erre a bizalomra? Képes-e Ő arra, hogy gondoskodjon a mi javunkról (Isten mindenhatósága), és meg is teszi-e ezt (Isten jósága)? Isten eleve elgondolásának a tana egyértelműen azt támasztja alá: mi Istenre támaszkodhatunk. Isten valóban gondoskodik rólunk, és folytonosan (és nem epizodikusan) irányítja életünk eseményeit.

Hogy jobban elsajátítsuk az eleve elgondolásról szóló bibliai tanítást, és hasznot hozzon számunkra, el kell gondolkoznunk egy másik kérdésen is: Isten hogyan vezeti az Ő teremtményeit, és hogyan őrzi meg őket.

Isten, a Mindenható

A Biblia azt tanítja, hogy Isten nemcsak megteremtette a világmindenséget, hanem napról napra, óráról órára meg is őrzi a benne felállított rendet. Az Írás azt mondja: „Fia által… aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget” (Zsid. 1: 3), és „minden Ő benne áll fenn” (Kol. 1: 17). A. Strong[4]teológus a következőket írta: „Krisztus – a világmindenség Teremtője és Fenntartója. A mindenség csak Benne létezik, és Általa tartatik meg. Krisztus változhatatlan akarata adja meg a mindenségre hatályos törtvényt. Neki köszönhetően a mindenség – nem a káoszt, hanem a kozmoszt képviseli. Emellett éppen az Ő akarata adott életet a mindenségnek még a „kezdetben”.

A maga létezésével a világmindenség adósa annak az isteni munkának, ami a Fiú által valósult meg. Semmi sem létezik pusztán az ő létezési energiája által. A teremtett világban semmi sem képes létezni és tevékenységet kifejteni az Úr akarata nélkül. Az úgynevezett természeti törvények – nem mások csupán, mint Krisztus változhatatlan akaratának materiális kifejeződései.

A csillagok nem a maguk választotta utat járják be, a hanem azt a pályát, amit Ő elrendelt nekik. Az Írás azt mondja: „Emeljétek föl a magasba szemeiteket, és lássátok meg, ki teremtette azokat? Ő, aki kihozza seregüket szám szerint, mindnyájat néven szólítja; nagy hatalma, és erőssége miatt egyetlen híjok sincsen” (Ézs. 40: 26).

Krisztusban Isten nemcsak megteremtette a világmindenséget, de meg is őrzi a világ rendjét. A Bibliában meg van mondva, hogy Ő adott életet minden teremtésnek (Neh. 9: 9). „Aki beborítja az eget felhővel, esőt készít a föld számára, és füvet sarjaszt a hegyeken. Aki megadja táplálékát a baromnak, a holló fiaknak, amelyek kárognak” (Zsolt. 147: 8-9). Nem volt olyan, hogy Isten megteremtett mindent, aztán félreállt volna, és passzívan szemlélődne. A teremtett világ egy percre sem távozik el az Ő gondoskodásától.

Több annál, a Biblia azt tanítja, hogy Isten tartja fenn az életet bennetek, és bennem. Ő maga ad „mindeneknek életet, leheletet, és mindent… Mert ő benne élünk, mozgunk, és vagyunk” (Csel. 17: 25-28). Ő ad nekünk eleséget (2 Kor. 9: 10). Életünk ideje az Ő kezében van (Zsolt. 30: 16). Minden levegő vételünk – Isten ajándéka, minden darab kenyeret mi az Ő kezéből nyerünk, minden általunk megélt nap úgy valósul meg, ahogyan azt Isten előre megtervezte. Ő nem engedi, hogy a magunk feje után menve éljünk, hogy ki legyünk téve a természet szeszélyének, vagy a gonosz emberek kénye-kedvének. Nem! Minden pillanatban Ő fáradhatatlanul fenntartja bennünk az életet, táplál minket, és gondoskodik rólunk. Lehet, hogy elromlott a mosógéped éppen abban a pillanatban, mikor javítására nincs semmiféle forrásod? Lehet, hogy nem értél el egy fontos találkozóra azért, mert „dugóba” kerültél? Isten, Aki a csillagokat az égbolton tartja, megemlékezik a csavarokról is a mosógépünkben, és gondja van a „dugókra” is.

Gyerekkoromban bárányhimlős voltam. A szövődmények léptek fel, amik elérték a szemem, és a jobb fülemet. A következmény – monokuláris látás, és süketség a jobb fülemre. Ez a vírus vajon Isten kontrollja alatt volt-e? Vagy a véletlen áldozatává váltam? Pontosan értem, hogy Isten pillanatról pillanatra fenntartja a dolgok rendjét a világmindenségben, - ezzel lehetetlen vitába szállni. De milyen nehéz elfogadni azt, hogy a betegséget okozó vírus is Isten hatalmában van! Mikor a vírus megrongálta az idegpályákat a fülemben, és a szemem szöveteiben, Isten nem valahová oldalra tekintett. Ha mi eldöntöttük, hogy Istenre támaszkodunk, akkor emlékeznünk kell arra: az Ő munkálkodása egy pillanatra sem áll le, és minden, ami életünkben történik, az Ő akaratából történik.

Isten, az Uralkodó

A Biblia azt tanítja, hogy Isten vezeti a világmindenséget, és mellesleg nem pusztán annak élettelen részét, hanem Ő rendelkezik minden élő teremtmény – mind az emberek, mind az állatok felett. Ő mindenek felett uralkodik (1 Kr. 29: 12), hisz Ő az – „egyedül boldog, és hatalmas” (1 Tim. 6: 15), és az Ő akarata nélkül egy verebecske sem eshet le a földre (Mt. 10: 29). Jeremiás a következő kérdést tesz fel: „Kicsoda az, aki szól, és meglesz, ha nem parancsolja az Úr?” (Jer. Sir. 3: 37). „Az ő akarata szerint cselekszik az ég seregében, és a föld lakosai között, és nincs, aki az ő kezét megfogná, és ezt mondaná neki: Mit cselekedtél?” (Dán. 4: 32). „A felséges Isten uralkodik az emberek birodalmán, és akinek akarja, annak adja azt” (Dán. 4: 14).

Semmi sem történhet az Isten akaratán kívül, vagy az Isten akarata ellenére. Sok évszázaddal ezelőtt Augusztinusz[5]egyházatya mondta: „Semmi sem történik, hacsak a Mindenható nem akarja, hogy megtörténjen. Ő vagy megengedi valaminek, hogy megtörténjen, vagy Ő maga rendeli el a történéseket”. Philip Hughes jegyezte meg: „Minden Isten megfigyelése alatt van – habár sokszor úgy tűnik, hogy ez nincs így”.[6]Sem a túl kis, sem a túl nagy dolgok nem kerülhetik el Isten figyelmét: sem a pókocska, amely a sarokban a hálóját fonogatja, sem Napóleon, aki végigvezette seregeit Európán.

Isten hatalma elől sehová sem lehet elfutni, és nem lehetséges azt teljes mélységében megérteni. Az Ő útjai mindig magasabbak lesznek nekünk (Ézs. 55: 9). Az Ő végzései kikutathatatlanok, és az Ő útjai felfoghatatlanok előttünk (Róma 11: 33). Az ember gyakran kételkedik Isten mindenhatóságában, azért, mert nem érti Istent, hisz Isten nem úgy cselekszik, ahogyan azt kellene (véleményünk szerint), és ezért ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy Ő nem képes úgy fellépni, ahogyan Neki fel kellene lépnie (újra csak véleményünk szerint).

Isten vagy a véletlen?

Tehát, ez az Isten eleve elgondolása: Isten tartja meg az egész világmindenséget, Ő irányítja azt, minden eseményt rendeltetése szerint teljesítve be. De ma nagyon kevés ember ért egyet ezzel a doktrínával. A nem keresztyének áthúzták a teremtésről, és az Isten eleve elgondolásáról szóló tanítást. Számukra minden esemény – a vak véletlen történése.

Az egyik könyvben, ahol az élet nehézségeit tárgyalja a szerző, nagyon természetes módon a következő következtetés levonására vezeti az olvasót: „A kellemetlenségeket meg kell tanulni előre látni, és azokra készeknek kell lennünk. A felkészültség erőt ad, képesekké váltok a sors szemébe nézni, és azokkal a kártyákkal játszani, amelyek véletlenül nektek jutnak… 1979-ben nekem nagyon érdekes leosztás jutott…”.[7]

Kushner rabbi az egyik könyvében a következő kérdést teszi fel: „Egyet lehet-e érteni azzal, hogy az események teljesen ok nélküliek, hogy minden, ami a mindenségben történik, a véletlen műve”? Elmesélve, a tűz hogyan terjed tovább egy erdőégés esetében, a következőket írja: „Lehet-e értelmesen megmagyarázni azt, miért szövetkezett a szél az időjárással, hogy az erdőtüzet éppen azok felé a házak felé terelje, és nem mások felé? Egyes emberek miért halnak meg az égő házakban, és mások miért maradnak épek és egészségesek? Lehetséges, hogy csak az a különbség, hogy egyesek szerencsésebbek?”.[8]

Más helyen Kushner rabbi arra emlékeztet, hogy a biztosító társaságoknál van olyan fogalom, hogy „isteni csapás”, vagyis ez alatt a földrengéseket, hurrikánokat, tornádókat, és más elemi csapásokat értenek alatta. A továbbiakban a következőket írja: „Úgy gondolom, hogy ez nem más, mint „Isten nevének hiába szájra vevése”. Nem hiszem, hogy az a földrengés, amely vétlen emberek ezreinek veszi el az életét, Isten akaratából történne. Ez nem más – mint természeti jelenség, és a természet erkölcsileg vak, nem tud különbséget tenni, mi jó, és mi rossz. A természet a saját törvényei szerint áll fenn, egyáltalán nem törődik azzal, vagy azokkal, akik az útjába kerülnek”.[9]

Véletlen, jószerencse, mázli, sors. Napjaink embere így válaszol a „miért?” ősi kérdésére. Természetesen, ha egyáltalán nem hiszünk Isten létezésében, amivel nagyon sokan így vannak, akkor más válasz szóba sem jöhet. De vannak olyanok, akik nem utasítják el Isten létezésének gondolatát, és saját maguk elgondolása szerint alkotnak isteneket a saját képmásukra. A XVII. században megjelenő deizmus[10]olyan istent talált ki magának, amely ugyan megteremtette a mindenséget, de után magára hagyta azt, hogy a mindenség a természet törvényei és az ember akarata szerint igazgattassék. Ma sokan ragaszkodnak ehhez a filozófiai gondolathoz.

Még napjaink keresztyénjei is néha úgy gondolkodnak, mintha deisták lennének. Sokat egyetértenek azzal, hogy Isten mindenható, de hisznek abban, hogy Ő eldöntötte, hogy nem fecsérli az Ő mindenhatóságát arra, hogy semmiségekbe avatkozzon, bármilyen is legyen mindennapi életünk. Így beszélnek erről: „Tudjuk, hogy Isten mindenható. Azt is tudjuk, hogy Isten az Ő mindenhatóságában olyan világot adott nekünk, amely telve van bűnnel, és nyomorúsággal, mindeközben mi sebezhetőek vagyunk mind erre, mind arra. Isten szeret minket, de Ő nem helyezett minket növényházi körülmények közé”.[11]Egyet értek a cikk szerzőjének fő gondolatával: nem kell feltennünk azt a kérdést, hogy „Miért kerültem bajba?”. Engem egy kicsit nyugtalanít az, ahogyan az Isten mindenhatóságának, az Ő emberekről való gondoskodásának kérdése szerepel a cikkben.

Jézus a verebekről szóló ismert példázatában azt mondta: „Nemde, két verebecskét meg lehet venni egy fillérért? És egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül… Ne féljetek azért; ti sok verebecskénél drágábbak vagytok.” (Mt. 10: 29-31). Jézus szavai szerint, Isten percről percre a legáltalánosabb dolgokat teszi: még a szinte semmit érő madaracskák élete és halál is az Ő kezében vannak. Jézus gondolata a következő: ha Isten minden másodpercben uralja a madarak életét, akkor hogyan ne uralkodna az Ő fiai élete felett! Az azonban igaz, hogy Isten szeretete nem véd meg minket a szenvedéstől és szomorúságtól. Azonban az is igaz, hogy mi minden pillanatban Isten figyelő szemeinek látókörében vagyunk. Ha Isten uralja még a madarak életét is, akkor nem Ő lenne-e azoknak a körülményeknek a Teremtője, amelyektől életünk menete függ? Isten sosem vet minket a vak sors kezei közé.

Egy keresztyén fiával együtt repülőre szállt, hogy elutazzon egy másik városba, hogy előadást tartson egy gyülekezetben. A visszafelé tartó úton a repülőgép viharba került, és lezuhant. Mind az apa, mind a fiú életét vesztette. Egy keresztyén nő, aki szerette volna megvigasztalni a gyásztól megviselt feleséget, és anyát, a következőket mondta: „Ne is kételkedj benne: ezt a balesetet nem Isten okozta”. Úgy látszik, a barátnő azt gondolta, hogy abban a pillanatban Isten valahová oldalra tekintett. A verebecske nem eshet le a földre az Atya akarata nélkül, a repülőgép azonban keresztyénekkel a fedélzetén – leeshet?

Egy helyen pedig tiszta eretnekséget sikerült olvasnom: „Isten álneve: a Véletlen”. Ő azokban az esetekben használja ezt az álnevet, mikor az események menetét nem akarja saját nevével fémjelezni”. Ma sok keresztyén rossz szolgálatot tesz Istennek az által, hogy a véletlenre hivatkozik. Nagyon gyakran nem akarják elhinni, hogy valamilyen történés – Isten kezének munkája, azért, mert nem értik, hogy miért adatott. Az Isten eleve elgondolásának doktrínáját felcserélik a véletlen történésének tanításával.

Jó, de nem mindenható

A véletlen történés doktrínáján kívül sok keresztyén egyetért azzal a filozófiai gondolattal, amit Kushner rabbi terjeszt, hogy Isten – jó, de nem mindenható. Ennek köszönhetően az egyik keresztyén írónő azt írja, hogy Isten el van csüggedve az ő szenvedései miatt, és ő hálás Neki azért, hogy Ő továbbra is megmarad az ő elkötelezett, gondoskodó, együtt érző mennyei Atyjának lenni. Azt tárgyalva, hogy engedte meg a szerető mindenható Atya azt, hogy ő szenvedjen, azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy Isten lehangolt miatt, ahogyan egy anya le van hangolva, ha betegnek látja gyermekét.

El kell mondanunk: ez az asszony tényleg hónapokon keresztül szenvedett a tűrhetetlen fájdalomtól. Én, aki jóval kevesebbet szenvedtem, és nem többet, mint néhány hetet, megértem, sosem tapasztaltam hasonlót: nekem sosem kellett lázas állapotban elmélkednek Isten szeretetéről, miközben rettenetes fizikai fájdalmak töltöttek el. De hitünket a Bibliára kell építenünk, és nem személyes tapasztalatainkra. A Biblia semmilyen kételyt nem hagy: Isten sosem esik csüggedésbe. „Nincs, aki az ő kezét megfoghatná, és ezt mondaná neki: Mit cselekedtél?” (Dán. 4: 32). Igaz az, hogy nem csillapszik le a láthatatlan tusa Isten és a Sátán között, és az ember szíve gyakran válik ennek a csatának terévé. Ezt Jób példájából nagyon jól láthatjuk. De még a Sátán sem érhet a hívőkhöz az Isten engedélye nélkül (ld. Jób. 1: 12; 2: 6; és a Lk. 22: 31-32-őt!). Még a láthatatlan háborút vezetve is, Isten mindenható marad.

Margaret Clarkson írónő, aki maga is sokat szenvedett, a következőket írta: „A keresztyénség egyik alapvető dogmája az, hogy Isten jó is, és mindenható is”.[12]El kell ismerni, hogy nagyléptékű tragédiákat tapasztalva, vagy bajba keveredve, idővel nagyon nehezünkre fog esni egyet érteni azzal, hogy Isten jó is, és mindenható is. De, nem mindig értve Isten útjait, tántoríthatatlanul hisszük: minden körülmények között Ő irányítja a dolgok menetét.

Nem könnyű hinni Isten eleve elgondolásában, különösen azokon a napokon, mikor e tanítás a kellemetlenségek „köves földjébe esik”. G. Berkouwer professzor az Isten gondviselése című könyvében a következőket írta: „A komor valóság azzal fenyeget állandóan minket, hogy szétzúzza a mi vigasztaló és optimista hitünket. Vajon napjaink minden katasztrófája és borzalma, egyes emberek, családok, és egész nemzetek rettenetes szenvedése – Isten gondviselésének kiábrázolása? Nem lenne-e becsületesebb dolog nem elbújni az élet elől a rejtett, harmonikus érzékfeletti világba? Nem lenne-e becsületesebb megelégedni a reális, látható világgal, és minden illúzió nélkül szembenézni a mai nappal?”.[13]

Minden ember – úgy a hívők, mint a hitetlenek – időnként félelmeket, csüggedést, szenvedést, és kiábrándultságot tapasztalnak. Egyesek osztályrészéül rettenetes szenvedések, és élet tragédiák jutnak. De a hívők, és a hitetlenek szenvedésében van egy különbség: a hívő meg van róla győződve, hogy szenvedései a mindenható és mindenek felett való Isten „ellenőrzése” alatt folynak le. Isten látja szenvedéseink meghatározott értelmét és célját. Ő életünkben csak azokat az eseményeket engedi meg, amelyek az Ő dicsőségét, és a mi javunkat szolgálják.

Isten mindenható volta

„Az Úr elforgatja a nemzetek tanácsát, meghiúsítja a népek gondolatait. Az Úr tanácsa megáll mindörökké, szívének gondolatai nemzedékről nemzedékre”

Zsolt. 33: 10-11

1902-ben történt, egy angol család éppen reggelizett. Az apa a küszöbön álló koronázásról olvasott egy újságcikket. Az elsőről 64 év során. Felesége felé fordulva ezt mondta: „Milyen gyalázatos dolog, hogy ilyen szavakkal számolnak be a koronázásról”! „Mi van ott?” – kérdezte a felesége. „Nézd, - mondta a férj, - ki van hirdetve, hogy Edward herceg koronázására ekkor meg ekkor kerül sor a Westminster-ben, de a „Deo volente” szavak – „Isten akaratából” – sehol sem találhatóak”. A fia mindörökre megjegyezte ezeket a szavakat, egyetlen egyszerű ok miatt: a jelzett időpontban nem történt meg a koronázás. El kellett halasztani, mert a leendő VII. Edward-nak vakbélgyulladása lett.[14]

Mi volt ez? Egybeesés-e a miatt, mert az újságban ki voltak hagyva az „Isten akaratál” szavak, és a koronázás nem történt meg? Vagy Isten meg akarta mutatni, hogy minden esemény – az Ő kezében van, és ezért ezen a napon Edward hercegnek vakbélgyulladása lett? Nem tudjuk, hogy mindez miért történt éppen így. De egy biztos: akár mondjuk a „Deo volente”-t, akár nem, egyetlen gondolatunk sem teljesedik be, ha azt Isten akarata nem igenli. Ebben a kérdésben a Biblia a legkisebb kételyt sem hagyja nekünk. Ezt a gondolatot Jakab nagyon világosan kifejti:

„Nosza immár ti, akik azt mondjátok: Ma vagy holnap elmegyünk ama városba, és ott töltünk egy esztendőt, és kalmárkodunk, és nyerünk. Akik nem tudjátok mit hoz a holnap, mert micsoda a ti életetek? Bizony pára az, amely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik. Holott ezt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja, és élünk, íme ezt, vagy amazt fogjuk cselekedni” (Jak. 4: 13-15, kiemelés a szerzőtől).

Isten akarata – abszolút

Isten akarata – minden. Isten mindenek felett hatalmas. Ő azt tesz, ami Neki tetszik, és meghatározza, képesek vagyunk-e megcselekedni azt, amit Ő kigondolt. Ez az Isten mindenhatóságának lényege. Ő abszolút független, és úgy cselekszik, ahogyan Neki jól esik, kezében tartva az Ő teremtményeinek minden lépését. Egyetlen ország, egyetlen ember, egyetlen élőlény sem képes megtörni az Ő akaratát, vagy fellépni azzal szemben.

Az első fejezetben azt írtam: ahhoz, hogy Istenre tudjunk támaszkodni a nehéz időkben, el kell hinnünk, hogy Isten mindenható, hinnünk kell az Ő szeretetében, és bölcsességében. Legtöbbször Isten mindenhatóságában kételkednek. Úgy gondoljuk, hogy Isten, lehetséges, hogy mindenhol fellelhető, csak az Ő trónusán nem, és azt tehet, amit csak akar, csak arra nem képes, hogy az Ő akarata és elgondolása mentén irányítsa a világmindenséget.

Még az őszinte keresztyén írók is, akiknek könyvei sokaknak segítséget nyújtanak, készek arra, hogy Isten elűzzék a trónusáról. A legtöbbször azzal a gondolattal találkozunk, hogy Isten saját akaratából nem akar beavatkozni az emberek dolgaiba, hogy ne csorbítsa az ember akaratának szabadságát. Például Andrew Murray[15]a következőket írja: „Az ember szabad akarattal teremtve, Isten korlátozta magát. Saját akaratából függőségbe került az ember tetteitől. Imádságaik által az emberek képesek az Isten által adott áldások megnövelésére” (kiemelés a szerzőtől).[16]

Más keresztyén írók nem ismerik el Isten vezetését és irányítását – sem az abszolút, sem a megengedő – életünk eseményeit illetően. Így az egyik közülük, a szenvedésről elmélkedve, amelyet egy szerencsétlen véletlennek, vagy előre láthatatlan esemény következményének tart, azt mondja, hogy az „életben sok minden megesik”, így szenvedéssel is találkozunk, amelyet olyan „események gerjesztenek, amelyek nincsenek hatalmunkban”.

Hogyan kell reagálnunk az ehhez hasonló kijelentésekre? Hogy valóban Istenre tudjunk támaszkodni, elengedhetetlen, hogy meg legyünk győződve: életünk minden történése – az Ő kezében van. Ha a világon akár csak egy olyan esemény is végbe tudna menni, amely nem felelne meg az Isten akaratának, akkor mi képtelenek lennénk arra, hogy Reá támaszkodjunk. Lehetséges, hogy az Ő szeretete határtalan, de, ha az Ő magasztossága behatárolható, és részleges, és az Ő céljai változékonyak, akkor nem támaszkodhatunk Reá. Tegyük fel, hogy rám bíztatok valamilyen értékes tárgyat. Én szeretlek benneteket, és őszintén arra törekszem, hogy rászolgáljak a bizalomra, de ha én nem rendelkezem erővel és képességgel arra nézve, hogy megőrizzem a ti kincseteket, akkor nem szabad bennem megbíznotok.

Pál azt írta, hogy mi rábízhatjuk Istenre a legdrágább kincsünket is. „Amiért szenvedem ezeket is, de nem szégyellem; mert tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra” (2 Tim. 1: 12, kiemelés a szerzőtől). „De, - mondhatjátok ti, - Pál itt az üdvösségről beszél. Ez nem is kérdés: az eljövendő élet tekintetében mi nyugodtan Istenre támaszkodhatunk. Mi tegyünk azonban a mindennapi bajainkkal? Ezek akadályoznak meg engem abban, hogy higgyek Isten mindenhatóságában”!

Az azonban teljesen világos, hogy Isten hatalma felettünk nem halálunk napján kezdődik. A következő fejezetekben meg fogjuk látni, hogy az Ő hatalma még az előtt elkezdődött, mielőtt mi a világra jöttünk volna. Isten ugyanúgy kormányoz a földön, mint a mennyben is. Olyan okokból kifolyólag, amit csak Ő ismer, néha megengedi az embereknek, hogy az Ő abszolút akaratával szemben fellépjenek, de Ő sosem engedi meg azt, hogy ezek megzavarják az Ő szuverén akaratának beteljesülését – az egyes ember életére nézve megvalósuló előre elhatározott isteni tervet.

Saját szavaim megerősítésére nézve, hogy Isten sosem engedi meg az embernek, hogy az Ő szuverén akaratát keresztül húzza, egy pár igehelyet idéznék a Szentírásból:

„Az embernek elméje gondolja meg az ő útját; de az Úr igazgatja annak járását” (Pl. 16: 9).

„Sok gondolat van az ember elméjében; de csak az Úrnak tanácsa áll meg” (Pl. 19: 21).

„Nincs bölcsesség, nincs értelem, és nincs tanács az Úr ellen” (Pl. 21: 30).

„Tekintsd meg az Istennek cselekedeteit; mert kicsoda teheti egyenessé, amit ő görbévé tett?” (Pr. 7: 13).

„Kicsoda az, aki szól, és meglesz, ha nem parancsolja az Úr?” (Jer. Sir. 3: 37).

„Holott ezt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja, és élünk, íme ezt, vagy amazt fogjuk cselekedni” (Jak. 4: 15).

„A filadelfiai gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél a Dávid kulcsa van, aki megnyitja, és senki be nem zárja, és bezárja, és senki meg nem nyitja” (Jel. 3: 7).

Terveket készítünk, de azok csak egyetlen egy feltétel mellett valósulhatnak meg: ha azok egybe esnek Isten terveivel. Egyetlen terv sem valósul meg, ami ütközik az Isten akaratával. Senki sem képes kiegyenesíteni azt, amit Ő görbévé tett, vagy görbévé tenni azt, amit Ő kiegyenesített. Egyetlen uralkodó, király, vezető, vagy tanító sem valósíthatja meg elképzelését, hacsak az Úr el nem döntötte, hogy így kell annak lennie. Senki sem mondhatja: „Ezt, vagy azt teszem”, és meg is tenné, amit eltervezett, ha az nem egyezik meg az Isten szuverén akaratával.

Mennyivel könnyebb Istenre támaszkodni, mikor ilyen hatalmat látunk! Valaki nektek ártani akar? Tudjátok meg: ez az ember képtelen megvalósítani azt, amit eltervezett, ha azon nem nyugszik meg Isten akarata. Beszélgettem egyik barátommal, aki káplán a seregben, aki vitába keveredett felettesével, mikor azt ajánlotta, hogy olyasmit tegyen, ami törvénybe ütközik. A vége az lett a dolognak, hogy a felettese panaszt emelt a parancsnoknál, ami komoly kihatással volt barátom további karrierjére. A barátom bosszú áldozatává vált volna? Az Ige szerint – nem. A tisztességtelen kápláni felettes írhatott tíz rágalmazó levelet is, semmilyen módon nem lett volna képes arra, hogy hasson barátom karrierjére, ha Isten ezt nem engedte volna meg. Isten azonban megengedte, hogy a felettes fondorlatai szerves része legyen az isteni elgondolásnak. Nem történhet olyan, amit Isten nem rendelt el, hogy megtörténjen (Jer. Sir. 3: 37)!

Az én barátom – nem egy a kivételek sorában. Keresztyének ezreinek kellett hasonlókat kiállnak vezetőik, munkatársai, tanáraik részéről. Az is megeshet, hogy veletek is hasonló eset fog történni. Mikor ilyen történik, mindig fájdalmat fogsz tapasztalni. Ezt nem tudod le a „Minden Isten kezében van!” frázissal. Igen, minden Isten kezében van, és a szenvedést is az Ő kezei mérik ki. A szenvedés mindig valós, mivel nagyon is fájdalmas dolog. De még a szenvedések közepette is hinnünk kell, hogy minden Isten kezében van, és hogy Ő – mindenható.

Margaret Clarkson gyönyörűen írta ezt meg: „Isten mindenhatósága – az a megingathatatlan kőszirt, amelyen állnia kell a szenvedő szívének. Mindaz, ami életünkben végbemegy, - nem egyszerű véletlenek sorozata: lehetséges, hogy mindezek a gonosz fondorlatai, de mindezek a Mindenható Isten tartja jobbjában… Minden gonoszság meghajlik Előtte, és a gonosz nem érheti el az Ő gyermekeit, csak ha Ő ezt engedélyezi. Isten – a történelem Ura, és Ő – mindegyikünk életének Ura, mindenkinek, aki Általa megváltatott, és az Ő családjának gyermeke”.[17]

Istennek nemcsak az emberek rosszakarata felett van hatalma, hanem az ő hibáik és tévedéseik felett is. Az úton valaki áthajtott a piroson, és gépkocsidba csapódott – kórházba kerültél számos sérülésed miatt. Az orvos nem volt képes a szervezetben burjánzó rákot korai stádiumában diagnosztizálni, amikor még volt esély arra, hogy valamilyen kezelést tudjon alkalmazni vele szemben. A főiskolán a fontos tantárgyakban hozzá nem értő tanárok jutottak neked. Főnököd a munkahelyeden karriered útjában áll. Mindezek a körülmények – Isten kezében vannak, és mindaz, amit Isten az életedben tesz, a te javadra teszi.

Sem a tudatos gaztett, sem az emberek hibája nem tudják megakadályozni Istent abban, hogy végrehajtsa az Ő akaratát. „Nincs bölcsesség, nincs értelem, és nincs tanács az Úr ellen” (Pl. 21: 30). Félix, a római helytartó két évig Pált börtönben tartotta. Félix nagyon becstelenül járt el, mivel Pált ártatlanul, a zsidók kívánságára tartotta lakat alatt (Csel. 24: 27). József két évet töltött a tömlöcben, mivel a fáraó főpohárnoka megfeledkezett róla (1 Móz. 40: 1, 23; 41: 1). Ez a két, Istennek elkötelezett ember börtönbe került: az egyik – egyértelmű igazságtalanság miatt, a másik – valaki megbocsáthatatlan feledékenysége miatt. Az egyik is, a másik is a végtelen bölcsességű és szerető Isten akaratából eshetett meg.

Semmilyen kicsiny dolog nem kerülheti el Isten figyelmét, semmi nem túl hatalmas Neki. Az apró verebecske sem eshet le a földre az Ő akarata nélkül, és a nagy hatalommal rendelkező római tisztviselő sem képes megfeszíteni Jézus Krisztust, ha Istentől nem kapott volna hatalmat arra, hogy megvalósítsa azt (Mt. 10: 29; Jn. 19: 10-11). Az, ami igaz a veréb és Krisztus esetében, igaz ránk nézve is. Életünk legapróbb részlete sem kerüli el Isten figyelmét. Minden körülmény Isten hatalma alá van rekesztve.

Nemrég elszomorító híreket kaptam két barát felől. Az egyiknek tragikus körülmények között meghalt a felesége: a gépkocsija a sínekre hajtott, és a vonat elgázolta. A másiknak – egy kamion sofőrnek, aki szerződésre dolgozik, elromlott a teherautója. Végül minden pénzét javításra költötte.

Természetesen, össze sem lehet hasonlítani ennek a két eseménynek a következményeit. Még a teherautója miatt nehéz helyzetbe kerülő söfőr is elismeri, hogy semmilyen anyagi veszteség sem hasonlítható össze egy feleség elvesztésével. De mit tudunk mondani mindegyiknek az Isten magasztosságáról? Az egyiknek beszéljünk az események tragikus egybeeséséről, míg a másiknak – „az életen végigmenő fekete vonalról”?

Vajon tényleg az elromlott gépkocsik és lerobban teherautók hatalmában vagyunk; vagy azoknak az embereknek a kezében, akik képek rosszat tenni nekünk, és akik akarata egybeesik lehetőségeikkel? Nem, százszor is nem! Mi – a Mindenható Isten kezében vagyunk, Akinek hatalma van életünk felett, és Aki örömmel keresi javunkat (Jer. 32: 41).

Isten mindenhatósága nem mindig nyilvánul meg látható formában

Az isteni mindenhatóság problematikáját az teszi összetetté, hogy messze nem mindig érthető, Isten hogyan cselekszik a mi életünkben. Mi igazságtalan, lelketlen, idővel meg egyszerűen dühös embereket látunk, akik kellemetlenségeket okoznak nekünk. Időnként valaki hibájának és elszámításának áldozataivá válunk. Időnként mi magunk is butaságokat követünk el, és vétkezünk, utána meg learatjuk saját tetteink keserű gyümölcseit. Nagyon nehéz Isten dolgait áttekinteni, az ok-okozati összefüggések alapján, a bűnös emberek tevékenysége miatt. De Isten rendelkezik ezzel a képességgel: Ő úgy irányítja az emberek cselekedeteit, hogy végső soron az Ő akarata jut érvényre. Az Ő mindenhatósága számunkra egyszerre megrendítő, és titokzatos. Egyetlen keresztyén sem kételkedik abban, hogy Isten képes csodákat tenni. Így mutatkozik meg az Ő közvetlen beavatkozása az emberek életébe. Függetlenül a mi teológiai nézeteinktől napjaink csodáit illetően, mi vitathatatlanul igazinak ismerjük el azokat a csodákat, amiket a Biblia leírt. De úgy hinni Isten mindenhatóságában, hogy nem látjuk az Ő közvetlen beavatkozását az életbe (vagyis mikor Isten valamit az emberek általános élethelyzetét, és cselekedeteit használja fel), - még fontosabb dolog, mivel éppen ilyen mindennapi dolgokon keresztül cselekszik a legtöbbször Isten.

A XIX. Században élő Alexander Carson, aki a Veszély perceiben támaszkodjatok az Istenre könyv szerzője volt, a következőket írta: „Az emberi bölcsesség nem látja Isten gondviselés hogyan vezeti az emberek tetteit, és Isten akarata hogyan valósul meg mindenféle csodálatos beavatkozás nélkül is”.[18]Az egyik írónő egy olyan közúti balesetről számolt be, amelynek maga is elhordozója volt: a vezető áthajtott a piroson, és gépkocsijába hajtott. Az asszony megjegyezte: hogy abban a pillanatban megmentse, Isten szárnyakat adhatott volna a másik kocsinak, hogy átrepüljön az ő kocsija felett. Csak ez lett volna képes megakadályozni az ütközést. Ezt így értette meg. Isten hirtelen egy krízis helyzettel találkozott az Ő egyik gyermekének életében, és választás előtt állt – csodát tesz-e, vagy megengedi, hogy a baleset megtörténjen.

Esetében az Isten tényleg megengedte, hogy a baleset megtörténjen, de egyáltalán nem azért, mert nem lett volna képes azt elhárítani, hisz Ő mindenható, arra is képes lett volna, hogy megváltoztassa a két autó útkereszteződésbe való érkezését, vagy azt is megtehette volna, hogy egyik autót kerülő útra terelhette volna. De egyikünk sem tud felhozni olyan példát személyes életéből, mikor Isten tudatosan elhessegette volna tőlünk a bajt, vagy megszabadított volna minket a szerencsétlenségtől egy láthatatlan erős kéz által. A zsoltáríró így írt erről: „Nem engedi, hogy lábad inogjon; nem szunnyad el a te őriződ. Íme, nem szunnyad, és nem alszik az Izraelnek őrizője!” (Zsolt. 121: 3-4).

Kétségtelen, hogy Eszter könyve a Biblia része, éppen azért, hogy megmutassa nekünk, Isten hogyan visel gondot az Ő népére. Ebben a könyvben az a legmegrázóbb, hogy Isten neve egyetlen egyszer sem jelenik meg. Igaz, a figyelmes olvasó látja, hogy Isten hogyan ad szabadítást az Ő népének, - ugyanolyan szabadítást, amit egy évszázaddal ezelőtt látható módon adott az Ő népének, megszabadítva Izraelt az egyiptomi szolgaságból. De akkor is, mikor Isten rejtett módon cselekedett az Eszter könyvében, és akkor is, mikor Ő csodákat tett Mózes idejében, minden az Ő kezében volt.

Az Eszter könyvének fordulópontja – a 6. fejezet. Artaxerxes perzsa király országában minden zsidó halálos veszedelemben volt Hámár ármánykodása miatt, aki megszerezte magának az egyik legnagyobb állami tisztséget. Ennek a fejezetnek a történései bemutatják Hámán bukását, és, végső soron, halálát, a zsidók megmenekülését, és Márdokeus (a történet hősének) magas tisztségbe való emelését.

Az Eszter könyvének 6. fejezetében leírt események célja, hogy megmutassa, Isten ereje hogyan irányította az eseményeket, hogy az Ő végső elgondolása érvényre jusson. Bontsuk ki ezt a fejezetet egy kicsit részletesebben.

Azon a sorsdöntő éjszakán Artaxerxesz király nem tudott elaludni. Ezért azt kérte, hogy olvassák fel előtte uralkodása krónikáit. A dolgok menete során világossá vált, hogy Márdokeus, aki a következő reggel fel kellett volna akasztani, valamikor felfedett egy, a király ellen irányuló összeesküvést. A király megkérdezte, milyen módon jutalmazták meg Márdokeust ezekért a szolgálatokért, és kiderült, hogy „semmit sem juttattak neki azért”. A király azonnal parancsot adott Márdokeus megjutalmazására, és úgy esett, hogy Hámánnak, ugyanannak az embernek, aki parancsot adott Márdokeus felakasztására, kellett végrehajtania a királyi parancsot, kénytelen volt tiszteletet mutatni neki.

Gondolkozzatok el azon, mi mentette meg Márdokeus életét? Miért nem tudott aludni a király azon az éjjelen? Miért rendelte el, hogy olvassák fel neki azokat az unalmas krónikákat, hisz helyette megkérhetett volna bárkit arra, hogy játsszon neki valamilyen andalító melódiákat is? Miért kezdték el a krónikákat pont a Márdokeusról való feljegyzéstől olvasni? Hisz ezer az egy ellen, hogy a krónikás más helyet üthetett volna fel a perzsa birodalom történelmének epizódjaiból?

A király hallott Márdokeus érdemeiről, és megkérdezte, hogyan jutalmazták meg őt. A király vajon miért nem jutalmazta meg Márdokeus rögtön az után, hogy megmentette az életét? Megemlékezve Márdokeusról, miért döntötte el, hogy azonnal megjutalmazza őt? Miért éppen abban a pillanatban jelent meg az álnok Hámán, azzal a kéréssel, hogy akasszák fel Márdokeust? Artaxerxesz miért beszélt homályosan Márdokeus megjutalmazását illetően, arra törekedve, hogy Hámán azt gondolja, mintha róla lenne szó?[19]

A következő a válasz ezekre a kérdésekre: Isten annak az éjszakának az eseményeit úgy vezette, hogy az Ő népe megmeneküljön. Felmerül a következő egyszerű kérdés: Isten vajon az én életemnek az eseményeit is így irányítja, mindent a javamra fordítva? Ha elhatározzuk, hogy Eszter könyvének összes eseménye – Isten tettének eredménye, akkor ebből azt a tanulságos vonhatjuk-e le, életünk minden eseményét mindig Isten vezeti-e, megvalósítva az Ő akaratát? A római levélben erre világos választ kapunk – igen. „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, akik az ő végzése szerint hivatalosak” (Róma 8: 28). Éppen ez az álláspont – hogy minden körülmény közepette Isten a javunkat keresi – magyarázza is meg azt, hogy Pál miért hív arra minket, hogy „mindenben hálákat adjunk” (1 Thessz. 5: 18). Hogyan tudnánk mi Isten magasztalni mindenért, ami életünkben történik, ha Ő nem fordítana mindent a javunkra?

Isten úgy cselekszik, ahogyan Neki tetszik

Tehát, senki sem tud másként cselekedni, csak Isten akarata szerint, és semmilyen körülmény sem képes ezt megakadályozni. De ez csak az egyik oldala az Ő magasztosságának. Van egy másik is, amely nagyon fontos azok számára, akik vágyakoznak arra, hogy Istenre támaszkodjanak: képtelenség zavart kelteni az isteni gondviselésben. Isten úgy cselekszik, ahogyan Neki tetszik. Senki sem képes az Ő terveit felül írni, vagy megakadályozni azt, hogy az Ő céljai megvalósuljanak.

Nem könnyű egyet érteni ezzel a gondolattal, nem egyszer próbálták ezt elvetni, éppen ezért olvassunk el néhány igeverset a Szentírásból:

„Tudom, hogy te mindent megtehetsz, és senki téged el nem fordíthat attól, amit elgondoltál” (Jób 42: 2).

„Pedig a mi Istenünk az égben van, és amit akar, azt mind megcselekszi” (Zsolt. 115: 3).

„Mostantól fogva én is az leszek, és nincs, aki az én kezemből kimentsen; cselekszem, és ki változtatja meg azt?” (Ézs. 43: 13).

„Ki megjelentem kezdettől fogva a véget, és előre azokat, amik még meg nem történtek, mondván: tanácsom megáll, és véghez viszem minden akaratomat” (Ézs. 46: 10).

„És a föld minden lakosa olyan, a semmi; és az ő akarata szerint cselekszik az ég seregében, és a föld lakosai között, és nincs, aki az ő kezét megfoghatná, és ezt mondaná neki: Mit cselekedtél?” (Dán. 4: 32).

„Őbenne, akiben vettük is az örökséget, eleve elrendeltetve annak eleve elvégzése szerint, aki mindent az ő akaratának tanácsából cselekszik” (Ef. 1: 11).

Semmi sem képes az Isten akaratának az útjába állni. Senki sem képes megváltoztatni azt, amit Ő megtett. Senki sem képes visszatartani, vagy felelősségre vonni Őt. Isten úgy cselekszik, ahogyan ez Neki tetszik. Úgy, és csak úgy. Minden eseményt úgy irányít, hogy az Ő akarata érvényre jusson. Az Isten mindenhatóságának ilyetén meghatározása bárkit képes megzavarni – ha csak mi képesek vagyunk arra, hogy valamit is hozzá tegyünk. De Istennek nemcsak mindenre elegendő erővel rendelkezik. Ő még a szeretetben és a bölcsességben is határtalan.

Mint ahogyan mi már láttuk a második fejezetben, Kushner rabbi hasonló mindenhatósággal ruházza fel a természetet. Azt írja: „A természet erkölcsileg vak, nem tudja, mi jó, és mi rossz. Saját törvényei szerint él, egyáltalán nem törődve azzal, vagy azokkal, akik az útjába kerülnek”. De Isten igenis törődik! Isten az Ő mindenhatóságát az Ő dicsőségére, és az Ő népének javára fordítja.

Hogyan egyeztethetjük össze hát az Isten mindenhatóságát (azaz azt, hogy Isten azt teszi, ami Neki tetszik) azzal a kívánságunkkal, hogy Benne bízzunk? Miért van az, hogy ez az abszolút absztrakt teológiai kérdés, amelynek nagyon kevés köze van a mi mindennapi életünkhöz, olyan hevesen van megvitatva?

A feletet a következő: Istennek tényleg van egy meghatározott célja velünk kapcsolatban, de, ezen kívül, Neki meg van a megfelelő ereje is ahhoz, hogy érvényre juttassa azt. Tudni azt, hogy senki és semmi nem képes ártani nekünk, ha az nem egyezik az Isten akaratával – egy dolog. De egészen más dolog – megérteni, hogy senki és semmi nem képes feltartóztatni az isteni tervek megvalósulását.

Istennek van egy általános célja minden hívő számára: az, hogy az Ő Fiának, Jézus Krisztusnak hasonlatosságára formáltassunk (Róma 8: 29). Ezen kívül, létezik egy konkrét cél, és egy megismételhetetlen elgondolás is mindegyikünk számára (Ef. 2: 10). És Isten végre fogja hajtani ezt az elgondolást. „Elvégzi értem az Úr” – mondja a Zsolt. 138: 8. Irányítva életünket, Isten az „örök” célhoz vezet minket, rendelkezve a megfelelő erővel, hogy ezt a célt érvényre juttassa, éppen ezért mi nyugodtan Reá támaszkodhatunk.

Nekünk nehezünkre esik olyan eseményeknek örvendezni, amik Isten akaratából mennek végbe az életünkben, de mi nem értjük, miért történnek, és milyen célból viszi ezt Ő végbe. Mi csak más emberek tetteit látjuk, azt látjuk, hogyan bontakoznak ki az események. Utána ezeket a történéseket, és eseményeket saját kívánságaink és terveink alapján mérjük le. Látjuk, milyen hatást gyakorlunk emberekre, milyen hatással vannak az ő tetteik ránk, de gyakran nem fedezzük fel ezekben az isteni vezetést. Mert hisz minden esemény és történés mögött a Mindenható Isten áll, Aki úgy cselekszik, ahogyan Neki tetszik. Ő nem töri meg a mindennapi élet menetét, hanem azon keresztül cselekszik. Józsefet a testvérei eladták Egyiptomba – a tett önmagába véve nagyon álnok. De eljött annak az ideje, mikor József meglátta benne Isten kezét, Aki irányította testvérei tetteit, és azt mondta nekik: „Nem ti küldtetek azért engem ide, hanem az Isten” (1 Móz. 45: 8). József megértette, hogy Isten keze vezette életének eseményeit, azért, hogy Isten céljai megvalósuljanak.

Lehet, hogy a földi életben nem mindenki érti meg az Isten eleve elgondolásának értelmét. De József megértette. Ne gondoljátok, hogy az Isten terve életünkre nézve kevésbé elrendelt, és végbemenetele nem olyan világosan eltervezett, mint József esetében. József életének történetét Isten nem szórakozásképpen mondta el nekünk, hanem azért, hogy tanulságot merítsünk belőle. „Mert amelyek régen megírattak, a mi tanúságunkra írattak meg: hogy békességes tűrés által, és az írásoknak vigasztalása által reménységünk legyen” (Róma 15: 4). Az, amit Isten Józseffel tett, azt teszi velünk is. Ahhoz azonban, hogy ebből a történetből tényleg vigasztalást és bátorságot merítsünk, meg kell tanulnunk Istenre támaszkodni. Meg kell tanulni „hitben, és nem látásban” járni, ahogyan Pál mondta (2 Kor. 5: 7).

Sok éven keresztül újból és újból a Szentírás egyik igeverséhez térek vissza: „Mert én tudom az én gondolataimat, amelyeket én felőletek gondoltam, azt mondja az Úr; békességnek, és nem háborúságnak gondolata, hogy kívánatos véget adjak nektek” (Jer. 29: 11). Ezek a szavak Júda törzséhez szóltak, amely fogságban volt, de bennünk nagyon jól felismerhető az az isteni elv, amelyet a Biblia nem egyszer alátámaszt: Istennek terve van az életetekkel. Ha pedig egyszer van terv, és senki sem képes azt megváltoztatni, akkor nem kell elcsüggednünk, hanem örvendeznünk kell. Úgyhogy lehet Istenre támaszkodni!

Még a mi szűk látókörünk határain belül is tapasztaljuk, hogy az élet tele van egy csomó véletlennel. Ahelyett azonban, hogy úgy lépjünk, ahogyan az el volt tervezve, egy váratlan semmiség miatt egészen másként lépünk fel. Terveket készítünk, de ezeket a terveket gyakran meg kell változtatnunk. Istennél azonban nincsenek véletlenek, Őt semmi nem lepi meg, és nem tudja csodálkozásra bírni. A terveinkben végbemenő váratlan változások – éppenséggel az Ő nagy tervének részét képezik. Isten úgy cselekszik, ahogyan Neki tetszik, ezzel dicsőséget szerezve magának, és áldást szerezve nekünk.

Gyakran azt mondjuk: „Hacsak ezt…”, „Ha azt tettem volna”, vagy „Ha ez nem történt volna meg”. Az Istennél nincs „ha csak”. Isten sosem hibázik. Ő sosem bánja meg tetteit. „Az Istennek útja tökéletes” (Zsolt. 18: 31). Istenre igenis lehet támaszkodni. Ő megbízható.

Eszter könyve megmutatta nekünk, hogy a mindenek felett való Isten hogyan viselt gondot az Ő népére. Ruth könyve elmondja nekünk, hogyan öltenek testet az Isten gondolatai konkrét emberek esetében, átlagos, mindennapi körülmények között.

Ruth Naomi megözvegyült menye volt. Ő mondta a következő jelentőségteljes szavakat: „Mert ahová te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, Istened az én Istenem” (Ruth 1: 16). Hogy megértsük, hogyan cselekedett Isten Ruth életében, olvassunk el egy igeszakaszt a 2. fejezetből.

„Volt pedig Naominak egy rokona az ő férje után, előkelő derék ember Elimélek nemzetségéből; neve Boáz. És a moábita Ruth azt mondta Naominak: Hadd menjek, kérlek, a mezőre, hogy kalászokat szedegessek az után, akinek szemei előtt kedvességet találok. És azt mondta: Menj, édes leányom. Elment azért, és odaérkezett, szegetett a mezőn az aratók után, és történetesen oda talált a Boáz szántóföldjére, aki Elimélek nemzetségéből való volt. És íme kijött Boáz Betlehemből, és azt mondta az aratóknak: Az Úr legyen veletek! És ők azt mondták neki: Áldjon meg téged az Úr! És azt mondta Boáz az ő szolgájának, aki az aratók felügyelője volt: Kié ez a leányzó? És azt felelte a szolga, az aratók felügyelője: Az a moábita leányzó ez, aki Naomival jött a Moáb mezejéről. Aki azt mondta: Hadd szedegessek, kérlek, és hadd tarlózgassak a kévék közt az aratók után. És ide jött, és itt maradt reggeltől fogva mind mostanáig; és csak éppen most pihent egy keveset a házban. És azt mondta Boáz Ruthnak: Ugyan hallod-e, édes leányom! Ne menj szedegetni más mezőre, és el ne menj innen; hanem menj mindenütt szolgálóim után. Szemeid legyenek a mezőn, amelyet aratnak, és járj utánuk. Íme meghagytam a szolgáknak, hogy ne bántsanak téged, és ha megszomjazol, menj az edényekhez, és igyál abból, amit a szolgák merítenek. Akkor ez arcra borult, és azt mondta neki: Hogy-hogy találtam ilyen kedvességet a te szemeid előtt, hogy rám tekintettél, holott én idegen vagyok?” (Ruth 2: 1-10).

A történet végén Ruth férjhez megy Boázhoz, Dávid nagyanyja lesz, és egyike annak a négy nőnek, akit Máté megemlít Urunk nemzetségi táblázatában (Mt. 1: 1-16).

Fordítsatok figyelmet arra a négy eseményre, amely nélkül Ruth nem válhatott volna Boáz feleségévé. Ruth elindult kalászt szedegetni, és bárki mezejére mehetett volna. Ahogyan a 3. vers mondja, „történetesen oda talált a Boáz szántóföldjére”. Isten a megfelelő mezőre vezette őt. De neki még Boázzal is találkoznia kellett, a 4. versben arról van szó, hogy Boáz kijött Betlehemből. Isten, kivezette Ruthot Boáz mezejére, ugyanakkor vezette Boázt is, hogy ellenőrizze az aratók munkáját, éppen akkor, mikor Ruth ott tartózkodott.

De Ruth előtt még ott volt Boáz jótetszésének elnyerése, és hogy felhívja magára a figyelmet. Kétségtelen, Boáz mezején sok szegény szedegetett kalászokat: a termés egy részének a mezőn hagyása a mózesi törvény részét képezte (3 Móz. 19: 1-10), szokás volt. Nem lehetett elvárni azt, hogy a gazda, aki nem volt más, mint Boáz, figyelmet fordítson egy szegény asszonyra, aki mezején szedegetett. De Boáz észrevette Ruthot: „És mondta Boáz az ő szolgájának, aki az aratók felügyelője volt: Két ez a leányzó”? Tovább azt láthatjuk, milyen jóindulattal beszélt Boáz Ruth-tal (8- 10. versek).

Megfelelő hely, megfelelő idő. Boáz felfigyelt rá, és kifejezte jóindulatát iránta – egy láncszeme az események sorozatának, amelynek vége – Boáz és Ruth házassága. Minden esemény – abszolút banális, és úgy tűnik, mintha csak véletlen egybeesés volna. Mint egy romantikus történet. De a figyelmes olvasó nem tudja nem észrevenni: Isten keze vezette az eseményeket úgy, hogy az Ő akarata beteljesedjen. Még Naomi is, még nem is ismerve Isten teljes tervét Ruthra nézve, mindezekben az eseményekben meglátta Isten kezét (Ruth 2: 20).

Eszter és Márdokeus, Ruth és Boáz története happy enddel végződött. És a történtekben Isten kezét látjuk. De mi lenne, ha a történet nem ilyen szerencsésen ért volna véget? Azt szintén a Mindenható Istennek tulajdonítottuk volna? Ez a fő kérdés. Könnyű Istenre támaszkodni, mikor minden olajozottan működik, úgy, ahogyan szeretnénk. Habár még ebben az esetben sem szokott hitünk olyan erős lenni, egészen addig, míg a dolgok kimenetele egyértelművé nem válik számunkra.

Emlékezzünk például a két apostolra, Jakabra és Péterre, arra, ami a Cselekedetek könyvének 12. fejezetében van megírva. Ők nagyon jól ismerték egymást még az előtt, hogy apostolokká lettek, – együtt halásztak (Lk. 5: 10). De Jézus arra hívta őket, hogy hagyják ott halászhálóikat, és kövessék Őt (Mt. 4: 18-22). Mindketten Krisztus tanítványai lettek, közeli barátai lettek. A 12. fejezetben azt látjuk, hogyan alakult további életük, – Jakabot kivégezték, míg Péter csodálatos módon megmenekül.

Próbáld meg előbb Jakab, majd Péter feleségének helyébe képzelni magad. Az egyik siratja elveszített férjét, a másik örül férje csodálatos megmenekülésének. Péter felesége örül, és magasztalja Isten erejét. Mit tegyen azonban Jakab felesége? Jakab halálának megakadályozása vajon nem volt az Isten akarata? Vajon Neki nincs elég ereje arra, hogy segítsen rajtunk, mikor nehéz helyzetben kerülünk?

A Biblia azonban azt tanítja, hogy Isten hatalma van mind a „jó”, mind a „gonosz” felett. Gondolkozzatok el a Szentírás következő igehelyei felett:

„A jószerencsének idején élj a jóval; a gonosz szerencsének idején pedig jusson eszedbe, hogy ezt is, éppen úgy, mint azt, Isten szerezte, avégre, hogy az ember semmit abból eszébe ne vegyen, ami reá következik” (Pr. 7: 14).

„Ki a világosságot alkotom, és a sötétséget teremtem, ki békességet szerzek, és gonoszt teremtek; és vagyok az Úr, és több nincsen!” (Ézs. 45: 7).

„A Magasságosnak szájából nem jön ki a gonosz, és a jó” (Jer. Sir. 3: 38).

Ezekben az igehelyekben világosan ki van fejtve az a gondolat, amely az egyik legalapvetőbb bibliai elv. Istennek hatalma van mind a jó, mind a gonosz felett. Nem igaz az, hogy a baj akkor ér el minket, mikor Isten elfordul tőlünk. Neki hatalma van a bajok felett is, amit az Ő dicsőségére, és a mi javunkra használ fel.

Tehát, térjünk most vissza Jakab feleségéhez. Neki is Istenre kellett támaszkodnia, tudva azt, hogy férje élete és halála a Mindenható hatalmában van. Istenre támaszkodni nem azt jelentette számára, hogy nem szenvedett: szíve szakadt meg a fájdalomban. De a fájdalom közepette erőt kellett merítenie ahhoz, hogy azt tudja mondani: „Uram, tudom, hogy a Te hatalmad alatt volt megengedni ezt a rettenetes eseményt. Nem értem, miért cselekedtél így, de én Benned bízom”.

Készségesem elismerem: nehéz Isten mindenható erejében bízni, mikor szenvedek, bánkódom, és gyötrődöm. Magam is sokszor kerültem nehéz helyzetben, de határozottan tudtam: Istennek mindenre van ereje. Nekem csak el kellett döntenem, hogy Benne bízok-e, vagy sem.

Állandóan tanulni kell a Reá való támaszkodást – esetről esetre. Azt, hogy az ember Istenre támaszkodik-e, vagy sem, nem az érzései döntik el, hanem akaratának irányultsága dönti el. Mikor bekopogtat a baj, nem mindig kívánkozom bízni Istenben, de ennek ellenére elhatározom, hogy Benne fogok bízni. Ez a lépés a hitre épül, a hit pedig – az igazságra.

Az igazság abban van, hogy Isten – mindenek felett való erővel bír. Ő beteljesíti jó szándékát, és nem lehet ebben Őt megállítani. Ő úgy vezeti az Ő teremtményeinek tetteit, és életük folyását, hogy ők egyszerűen nem képesek kilépni Isten akaratának köréből. Ha mi Istent szeretnénk magasztalni bizalmunkkal, hinnünk kell Benne, és ragaszkodnunk kell hitünkhöz mind örömünkben, mind bánatunkban.

A legfontosabb, amit mi tehetünk a bajban, hogy – bizalmunkkal Istent tiszteljük, és magasztaljuk. De az első reakciónk az ilyen esetekben – az, hogy megszabaduljunk a szenvedéstől, és a fájdalomtól. Ez nagyon is természetes kívánság. Ezen kívül, Isten maga is megígérte, hogy az Ő kegyelme velünk lesz a bajban, és az Ő békessége megvigasztal minket a félelmeink közepette (2 Kor. 12: 9; Fil. 4: 6-7). De amint ahogyan Isten akaratának a mi akaratunk felett kell állnia (Maga Jézus mondta: „Mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te”), ugyanúgy az Ő tiszteletének uralkodnia kell érzelmeink felett. Nem értve, Isten mit miért engedi meg a kellemetlenségeket, ennek ellenére mégis eldöntve, hogy bízunk Benne, ezzel kifejezzük hódolatunkat Iránta, és magasztaljuk Őt. Legyetek meggyőződve arról: Ő mindent a javunkra cselekszik, és semmi sem tudja Őt megakadályozni abban, hogy végrehajtsa az Ő akaratát.

A figyelmeztetés szava

Jó dolog a bizalomról olvasni, és beszélgetni, mikor az életben a dolgaink többé-kevésbé jól mennek. De ezeket az igazságokat el kell rejtenünk a szívünkben (Zsolt. 119: 11) a nehezebb időkre, mert akkor szükségünk lesz rájuk.

Legyetek éberek: óvjátok és tartsátok tiszteletben azok érzéseit, akiknek beszéltek Isten mindenhatóságáról, és akiknek azt javasoljátok, hogy Benne bízzanak. Emlékezzetek rá: hogy azzal az emberrel szerencsétlenség történt, szenved, és fájdalmai vannak. Amikor nem neked vannak fájdalmaid, akkor nagyon könnyű Isten mindenhatóságában bízni. Nekünk Jézust kell követnünk, Akiről az van mondva: „A megrepedt nádat nem töri el, és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki” (Mt. 12: 20). Úgy lépjetek fel, hogy senkinek sem legyen oka megpirongatni benneteket azért, hogy a megrepedt nádat eltörted, miközben lelketlenül próbáltad valaki elé adni az Isten mindenhatóságáról szóló nagyon összetett igazságot.

Isten hatalma az emberek felett

Mint a vizeknek folyásai, olyan a királynak szíve az Úrnak kezében, valahová akarja, oda hajtja azt!”

Pl. 21: 1

Képzeljétek el a következő helyzetet: egész életetekben a gazdátokra dolgoztatok. A gazda nagyon kegyetlen ember volt, olyan keveset fizetett, hogy éppen hogy meg lehetett belőle élni. Úgy érzitek, hogy kihasználtak és megaláztak benneteket. Számára nem vagytok több, – mint egy rabszolga. Egyszer csak váratlanul akad kiút ebből a szinte elviselhetetlen helyzetből. El tudnátok hagyni a gazdát, és új életet kezdhettek. Csak az a probléma, hogy nincs pénzetek, hogy elutazzatok onnan. Nem tudtok élni a kínálkozó lehetőséggel.

Ekkor elmentek a gazdához, pénzt kértek tőle, hogy berendezkedjetek az új helyen. Bármilyen paradox is a helyzet, a gazda rendelkezésetekre bocsátotta a szükséges pénzt. Sok pénzt! Annyit ad, hogy magának egy fillérje sem marad.

Olyan ez, mint egy mese? Egy gyerekes mese, amelyben a végén mindenki boldogan él, míg meg nem hal? Ilyen sosem történik meg az életben! Hasonló történet van mégis feljegyezve a Bibliában, a Mózes 2. könyvében. Az egyiptomiak kegyetlenül elnyomták a zsidókat. Egyszer azonban a fáraó azt parancsolja a zsidóknak: „Takarodjatok az országomból”! De a zsidóknak nem álltak rendelkezésre eszközök arra nézve, hogy elköltözzenek, és új életet kezdjenek az új helyen – nincstelenek voltak. Isten előre látta ezt. Azt mondta Mózesnek:

„És kedvessé teszem a népet az egyiptomiak előtt, hogy mikor kimentek, nem mentek üresen. Kérjen azért minden asszony az ő szomszédasszonyától, és háza lakó asszonyától ezüst edényeket, és arany edényeket, és ruhákat; és rakjátok azokat fiaitokra és leányaitokra, s így fosszátok ki Egyiptomot” (2 Móz. 3: 21-22).

Úgy történt, ahogyan Isten azt megmondta:

„Az Izrael fiai pedig Mózes beszéde szerint cselekedtek, és kértek az egyiptomiaktól ezüst edényeket, és arany edényeket, meg ruhákat. Az Úr pedig kedvessé tette a népet az egyiptomiak előtt, hogy kérésükre hajlottak, és kifosztották Egyiptomot” (2 Móz. 12: 35-36).

Isten utat mutat az embereknek

Az egyiptomiak tette ellentmond a józan észnek. Készségesen átadták nincstelen rabszolgáiknak azt, amit azok tőlük kértek, méghozzá olyan mennyiségben, amire azt lehetett mondani: Izrael kifosztotta Egyiptomot. A kifosztás kirablást, erővel való elvevést jelent. De itt azt történt, hogy az egyiptomiak saját magukat fosztották ki, és ezt azért tették, mert Isten erre indította szívüket.

Milyen módon tette Isten mindezt? Nem kell tudnunk. Csak azt tudjuk, ami a le van jegyezve a Bibliában. Teljesen egyértelmű: az egyiptomiak kényszerítés nélkül, saját akaratból tették mindezt. De azért jártak el így, mert Isten „kedvessé tette a népet (a zsidókat) az egyiptomiak szemében”. A Mindenható Isten az Ő kikutathatatlan útjai által belenyúlt az egyiptomiak szívébe – uralmat vett akaratuk és kívánságuk felett, – hogy véghez vigyen az Ő eleve elgondolt akaratát a zsidókkal kapcsolatban.

Ma gyakran úgy tűnik, hogy jövőnk – más emberek kezében van. Mintha az ő döntéseik és tetteik határoznák, hogy milyen osztályzatot kapunk, vagy előbbre jutunk-e a hivatali ranglétrán. Nem azt akarom mondani, hogy ezekben az esetekben döntéseinktől semmi sem függne. De mindegyikünk tudja: még akkor is, mikor nekünk úgy tűnik, hogy felülmúltuk magunkat, vezetőink jótetszésétől és döntéseitől függünk. Emberi szempontból nézve, mi nagyon gyakran mások jószándékától, döntésétől, tetteitől függünk.

Néha valakinek a döntése, és tette jótékony hatással van ránk nézve, néha utunkban van, vagy egyenesen kárt okoz nekünk. Bárhogyan is lenne, hatással vannak életünkre, néha nagyon is érzékeny módon. Mit tegyünk, mikor úgy tűnik, hogy valakinek a hatalma alatt vagyunk, amikor nagyon szükséges lenne, hogy az emberek jóindulatúak legyenek velünk, olyan döntéseket hozzanak, amik javunkra vannak? Érdemes-e abban hinnünk, hogy Isten képes, és meg is akarja változtatni olyan irányba a másik ember szívét, hogy az Ő akarata teljesedjen be életünkben?

Vagy valaki direkt módon arra tör, hogy kárt okozzon nekünk, megalázzon minket, vagy tönkre tegye karrierünket. Reménykedhetünk-e abban, hogy Isten úgy megváltoztatja a másik ember szívét, hogy felhagy balga terveivel? Ha hiszünk a Bibliában, akkor igen. Istennek hihetünk. Ő rendelkezik elég erővel ahhoz, hogy megváltoztassa az emberek szívét, minek utána olyan döntéseket hoznak, és olyan tetteket hajtanak végre, amely meg fog egyezni az Ő akaratával. Mellesleg, mindezt ezek az emberek szabad akaratukból, önkéntesen fogják megtenni.

Sokak számára a hasonló teológiai doktrínák legyőzhetetlen akadályokat jelentenek. Legtöbbünk könnyen hisz abban, hogy Istennek hatalma van a természet, annak elemei felett. Például, nem nehéz elhinni azt, hogy egy repülő lezuhanása – Isten hatalmában van (hisz elvégre is, a természetnek nincs saját akarata!). Isten úgy rendelkezik a természet törvényeivel, ahogyan akar. De azt már cáfoljuk, hogy Istennek hatalma van az emberek tettei és döntései felett. Sokaknak úgy tűnik, a hasonló gondolkodás nullára redukálja a szabad akaratot, mintha az emberek csak marionettek lennének Isten kezében.

A keresztyének ebben a kérdésben sok évszázada vitát folytatnak egymás között. Nem gondolom, hogy hozzá tudnék tenni valamit is az eddig elmondottakhoz. De lehetetlen egy olyan könyvben, amelynek az Istenben való bizalom a témája, hogy ne írjunk arról, hogy más emberek hatással vannak életünkre. Ha Istennek nem lenne hatalma mások döntései és tettei felett (amelyek közvetlenül hatással vannak életünkre), akkor nagyos sok olyan esemény van az életben, amelybe beleesve, nem támaszkodhatunk az Istenre.

Vajon a Biblia beszél-e arról, hogy Isten képes beleavatkozni gondolatainkba, abból a célból, hogy azokat a döntéseket hozzuk, és azokat a lépéseke lépjük meg, amelyek szükségesek az Isten akaratának véghezviteléhez? Isten kényszerít-e másokat, hogy azok olyan döntéseket hozzanak, amelyek üdvösek számunkra? Isten képes-e megakadályozni azokat a döntéseket, amelyek ártanának nekünk?

A Példabeszédek könyvében van a legpontosabban ez a gondolat kifejtve: „Mint a vizek folyásai, olyan a királynak szíve az Úrnak kezében, valahová akarja, oda hajtja!” (Pl. 21: 1). Charles Bridges a példabeszédekről írt művében a következőket írta: „Az igazság (az Isten hatalmáról az emberek szíve felett) a legéletszerűbb példán van bemutatva: Neki hatalma van még a király – a földi egyeduralkodó felett is”.[20]

A korlátozott monarchia korában, mikor a királyok és királynők inkább a sakkfigurákra emlékeztetnek minket, nagyon nehéz számunkra Charles Brigdes kijelentését – az önkényuralkodó szívéről, annak mélységében megérteni. De Salamon idejében az uralkodók monarchikus hatalma abszolút volt. Nem volt törvényalkotó szerv, amely olyan törvényeket fogadott volna el, ami ne tetszett volna a királynak. Nem volt legfelsőbb bíróság, amely megkérdőjelezte volna a királyi döntéseket. A király a maga országában behatárolhatatlan és megkérdőjelezhetetlen hatalommal bírt.

De még az ilyen önkényúrnak a szíve is Istennek a kezében van! Isten még a leghatalmasabb földi uralkodónak is olyan könnyen vezeti szívét, mint ahogyan a földművelő a vízvezető árokban terelgeti a vizet. Ha tehát a király szíve az Isten kezében van, akkor mindenki másnak is. Senki sem képes megszabadulni az Ő kezéből!

Ez mi már láthattuk az egyiptomiak és a zsidók példáján. Ugyanezt tapasztalhatjuk meg Círus, perzsa király esetében is: ő adta ki azt a rendeletet, amely alapján megengedték a zsidóknak, hogy hazatérjenek Jeruzsálembe, és újjá építsék a templomot. Ezsdrás könyvében a következő van leírva:

„Círus perzsa király első esztendejében, hogy beteljesedjék az Úrnak Jeremiás szája által mondott beszéde, felindította az Úr Círus perzsa király lelkét, és ő kihirdettette az ő egész birodalmában, élőszóban és írásban is” (Ezsd. 1: 1, kiemelés a szerzőtől)”.

A szövegből világos számunkra: Círus király azért adott ki egy ilyen rendelkezést, mert Isten erre indította az ő lelkét. Emberi szemszögből, a zsidók sorsa az akkori kor legnagyobb uralkodójának kezében volt. A valóságban azonban, az ő sorsuk teljes mértékben az Isten kezében volt, mivel Neki van hatalma az uralkodó döntései felett.

Ézsaiás próféta könyvében az Isten elmondja, hogy mi ment végbe Círus király szívében: „Az én szolgámért, Jákóbért, és elválasztott Izraelemért neveden hívtalak téged, szeretettel szólítottalak meg, noha nem ismertél. Én vagyok az Úr, és több nincs, rajtam kívül nincs Isten! Felöveztelek téged, bár nem ismertél” (Ézs. 45: 4-5, kiemelés a szerzőtől). Nem szükségszerű az, hogy az ember felismerje Isten mindenhatóságát szíve felett. Egyes esetekben még Istent sem ismerheti. Sem az egyiptomiak, sem Círusn nem törekedtek arra, hogy engedelmeskedjenek Isten akaratának. Saját szívük kívánsága szerint cselekedtek, de szívüket maga Isten irányította.

Círus történetében van még egy mozzanat, még egy példa arra nézve, Isten hogyan vezeti az emberek szívét: nézzétek, hogyan fogadták a zsidók Círus rendeletét: „Felkeltek azért Júda és Benjámin családfői, és a papok, és a léviták, és mindnyájan, akiknek felindította Isten a lelküket, hogy felmenjenek az Úr házának építésére, mely Jeruzsálemben van” (Ezsd. 1: 5). Círus kiadhatott volna egy rendeletet, ez azonban még semmihez sem vezetett volna, ha arra a zsidók nem megfelelően reagáltak volna. Egyeseknek közülük fel kellett adniuk eddig megszokott tevékenységüket (hisz Perzsiában éltek hetven esztendeig, a zsidók két nemzedéke nőtt fel ott), és egy nehéz és veszélyes út során el kellett jutniuk Jeruzsálembe, hogy sokat és hosszan dolgozzanak – felépítsék a templomot. Hogyan ösztönözte erre őket Isten? Ő felindította szíveiket. És néhány év múlva az emberek örültek, mert „megvidámította őket az Úr, hozzájuk hajtván az asszíriabeli király szívét, hogy erősítse kezüket az Istennek, Izrael Istenének háza építésében” (Ezsd. 6: 22). Itt egy másik királyról – Dáriusról van szó. Tehát, Isten két király szívét is a zsidók felé fordította. Az egyik közülük – elkezdte az építkezést, míg a másik – rendeletet adott ki arra nézve, hogy folytassák az építkezést. Ezen kívül, Isten a zsidók szívét is arra hajtotta, hogy véghez vigyék az Ő akaratát.

A másik példa arra nézve, hogy Isten egy pogány vezető szívét a zsidók felé fordította, Dániel életében látjuk. Dániel eldöntötte, hogy nem szennyezi be magát a királyi asztal ételeivel – azokkal az ételekkel, amelyek lelkileg értelemben tisztátalanok voltak, mivel bálványoknak voltak áldozva, ezek zsidó értelemben nem voltak tiszták. Engedelmet kért a feljebbvalójától, hogy ne egyen a király asztaláról. A Szentírásban a következők vannak írva: „És az Isten kegyelemre és irgalomra méltóvá tette Dánielt, az udvarmesterek fejedelme előtt” (Dán. 1: 9).

Dániel kérése annyira nem volt egyszerű, hogy azt meghallva, feljebbvalója nyugtalankodott saját élete épsége miatt (Dán. 1: 10). Ennek ellenére, beleegyezett. De csak azért egyezett bele, mert Isten Dániel felé fordította a szívét.

Felemlítünk még egy példát a Szentírásból, hogy megmutassuk: Isten uralkodik mind a keresztyének, mind a nem keresztyének szíve felett. Pál munkatársáról, Tituszról a következőket mondta: „Hála pedig az Istennek, ki ugyanazt a buzgóságot oltotta értetek a Titusz szívébe. Mivelhogy intésünket ugyan elfogadta, de nagy buzgóságában önként ment hozzátok” (2 Kor. 8: 16-17). Pál szavai szerint, Titusz saját elhatározásából cselekedett szívesen, az után, hogy Isten a korintusiak iránti aggódást helyezte a szívére. Titusz saját akaratából, szabadon cselekedett, de összhangban azzal az impulzussal, amelyet Isten helyezett a szívébe.

Isten féken tartja az embereket

Tudjuk, hogy Istennek hatalma van az emberek szíve felett, hogy ilyen módon mutassa meg számunkra az Ő jóindulatát (ha ez segít az Ő akaratának véghez vitelében). Ő nemcsak arra ösztönözheti az embereket, hogy cselekedjenek, hanem vissza is tudja őket tartani elhatározásoktól és tettektől, amelyek árthatnának nekünk. Ez látható Ábrahám életének példáján.

Életét féltve, Ábrahám hazudott, Sárán húgának nevezve. Ennek következtében Abimélek elhatározta, hogy feleségül veszi Sárát. De Isten visszatartotta ettől Abiméleket: „Azért tartóztattalak én is, hogy ne vétkezzél ellenem, azért nem engedtem, hogy illesd őt” (1 Móz. 20: 6). Isten nem fogta a kezét, nem állított falakat az útjába. Ő gondolatban fordult hozzájuk. Valamilyen, Abimélek által érthetetlen okból, Isten nem engedte meg, hogy testi kapcsolatba kerüljön Sárával. Isten beavatkozott, hogy megőrizze Sára tisztaságát, aki előtt az a feladat állt, hogy anyja legyen Ábrahám megszületendő fiának. Isten más körülményeket is teremthetett volna Sára tisztasága megőrzése érdekében, de Ő úgy döntött, hogy gondolatban elbeszélget Abimélekkel. Úgy állította meg Abiméleket, hogy hatással volt az akaratára.

Abimélek felfogta-e, hogy maga Isten tartotta vissza? A Szentírás azt mondja, hogy nem: „Abimélek pedig nem illette őt” (4. vers). Abimélek maga döntötte el, hogy nem illeti Sárát, de ezt a döntést Isten vezetése alatt hozta. Az eset figyelemre méltó, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy éppen Ábrahám hitetlensége és bűne miatt került Sára ilyen nehéz helyzetbe. Isten nem helyeselte Ábrahám lépését, de ez nem akadályozta meg Ő abban, hogy elbeszélgessen Abimélekkel, és megakadályozza egy komolyabb bűn következményeitől.

Egy másik történetben, ami Ábrahám unokájával, Jákóbbal, esett meg, hasonlókat tapasztalunk. Jákób családjával együtt Sikemből Bételbe költözött. Jákób két fia gonoszságot tettek a helyiekkel – bosszúra lehetett számítani. De a Mózes 1. könyvében az van írva: „És elindultak. De Istennek rettentése volt a körülöttük való városokon, és nem üldözték Jákób fiait” (1 Móz. 35: 5).

A félelem és a rettenet általában külső körülmények következtében jön létre. De ebben az esetben, mintha nem történt volna semmi, ami rémületet idézhetett volna elő. A helyzet egyszerűen ellentmondásos volt. Néhány verssel előbb maga Jákób jelentett ki: „Én pedig kevesed magammal vagyok, és ha összegyűlnek ellenem, levágnak, és eltörölnek engem, mind házam népével egybe” (1 Móz. 34: 30). Csak egyedül Isten, Aki megmagyarázhatatlan félelmet küldött a kananeusokra, tarthatta őket vissza a bosszútól.

Forduljunk vissza a templom építőihez, akikről már beszéltünk fejezetünk elején. Itt még egyszer láthatjuk, hogyan tartotta Isten vissza az emberek szívét valamilyen cselekedettől. Még azelőtt, hogy Dárius rendeletet adott volna ki, amely nemcsak arról rendelkezett, hogy folytassák az építkezést, hanem jogot adott arra is, hogy erre a királyi kincstárat is felhasználhassák (Ezsd. 6: 6-10), a terület helytartója és a többi hatalmasságok meg akarták akadályozni az építkezést. Még az előtt leállíthatták volna az építkezést, hogy megjött volna a király rendelete, de nem tették meg ezt. Vajon miért? „És az ő Istenük szeme volt a zsidók vénein, hogy ne akadályozzák meg őket az építésben, míg az ügy Dárius elébe nem jutott (Ezsd. 5: 5).

Az egyik legragyogóbb példáját annak, hogy Isten hogyan tartja vissza az embereket a Neki nem tetsző tettektől, a Mózes 2. könyvében láthatjuk:

„Háromszor esztendőnként minden férfiú jelenjen meg az Úrnak, Izrael Ura Istenének színe előtt. Mert kiűzöm a népeket előled, és kiszélesítem határodat, és senki nem kívánja meg a te földedet, mikor felmész, hogy a te Urad Istened előtt megjelenjél, esztendőnként háromszor” (2 Móz. 34: 23-24, kiemelés a szerzőtől).

Isten megparancsolta az Ő népének, hogy évente háromszor hagyjon abba minden munkát, és jelenjen meg az Ő színe előtt. Hogy megértsük, milyen jelentős volt ez a rendelkezés, képzeljük el: háromszor egy évben az egész ország leállna – minden üzem bezárna, az iskolák, és ami még ennél is fontosabb, – az emberek mindnyájan egy gigantikus helyre gyűlnének. Milyen védtelen és kiszolgáltatott lenne a nép egy ilyen napon! És egy évben három ilyen nap volt!

Mégis ilyen rendeletet adott Isten Izraelnek! Igaz, az Ő parancsa mellett az is megígérte, hogy senki sem fogja megkívánni országukat azokban a napokban – a teljes védtelenség napjaiban: egyetlen más ország sem támad rájuk (még csak meg sem kívánják támadni őket), senki sem kívánja meg földjeiket, habár mások javainak megszerzése az emberek egyik jellemzője. Egy volt farizeus, Pál apostol, azt mondta, hogy feddhetetlenül megőrizte a törvényt (Fil. 3: 6), de elismerte: bűnös, mivel megszegte a törvény „ne kívánd” parancsolatát (Róma 7: 7-8). Meg tudta magát őrizni az orzástól, de képtelen volt arra, hogy ne kívánja a másét.

Ennek ellenére, Isten kijelenti, hogy semmilyen ország sem kívánja meg az izraeliták földjét, még a teljes védtelenség idején sem. Isten nemcsak valamilyen tettől képes visszatartani az embereket, de még a kívánságtól is, ami a leginkább nehezére esik az embereknek. De az emberi szív egyetlen része sincs rejtve a Mindenható Isten előtt, Aki mindeneket irányít.

Egy sor példát hoztam fel a Szentírásból, igyekezve ezzel bemutatni, hogy Isten irányítja az emberi szíveket: Ő arra készteti őket, hogy véghezvigyék az Ő akaratát, vagy hogy visszatartsa őket olyan dolgok megtételétől, amely az Ő akaratának ellentmondanának. A Szentírás ezen részeit gyakran tisztán történelmi krónikáknak tartjuk, és úgy tekintünk rájuk, mint amiknek nincs közük a mindennapi élethez. De én már idéztem Pál apostol szavait: „Mert amelyek régen megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg: hogy békességes tűrés által, és az írásoknak vigasztalása által reménységünk legyen” (Róma 15: 4). Beszélve az egyiptomiakról, és arról, hogyan őrizte meg Isten Izraelt a támadásoktól az istentisztelet napján, azért vannak felemlítve, hogy tanítson és okítson minket. Rámutatnak arra: Istennek hatalma van az emberek felett, és az Ő hatalmát javunkra használja fel.

Isten megengedi-e a gonoszt?

Természetesen, Isten nem mindig akadályozza meg a kezet, amely gonoszságot okoz. Ez, például, abból a történetből is kiderül, amely a templom helyreállításáról szól. Emlékezzetek arra az évtizedes időszakra, amikor az építkezés Izrael ellenségei beavatkozása miatt szünetelt (Ezsd. 4: 6-24). Nekünk nem kell tudnunk, hogy Isten miért engedte meg az Ő népe ellenségeinek azt, hogy egy időre felül kerekedjenek rajtuk, és utána miért tartotta őket kordába. Elég azt tudnunk, hogy Isten képes megállítani azokat, akik ártani szeretnének nekünk, és Ő ezt akkor teszi, amikor ezt akarja. De, végső soron, Isten bölcsessége és szeretete még a gonoszt is képes a mi javunkra fordítani.

József története klasszikussá vált – mert olyan jól illusztrálja ezt az igazságot. Mikor József testvérei eldöntötték, hogy eladják őt rabszolgának, Isten nem akadályozta meg őket ebben. Ő nem tartóztatta fel Potifár feleségét sem, aki gyalázatos módon azzal vádolta meg Józsefet, amit ő nem tett. De akkor, mikor Isten ezt jónak látta, Ő maga fordított minden körülményt József javára: Ő az összes gonosz tettet úgy sorakoztatott fel, hogy, végső soron, azok azoknak a céloknak a megvalósulásához vezettek, amiket Isten elkészített József számára. Az út végén, visszatekintve, József a következőket mondhatta: „Ti gonoszt gondoltatok én ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani, hogy cselekedjék úgy, mint ma, hogy sok nép életét megtartsa” (1 Móz. 50: 20).

Berkouwer professzor József történetének kommentárjában a következőket írja:

„József testvérei gonoszt gondoltak, és végre is hajtották azt. Gyűlölettől vezérelve, lépésről lépésre valósították meg azt, amit választottak… Az ő ármányuk történelmi testet öltött, de a történelmi események – Isten munkájának következménye. Isten jó szándéka annak a gonoszságnak a segítségével valósult meg, amit a testvérek gondoltak ki. Pontosabban fogalmazva, maguk sem tudva azt, a testvérei azt az utat követték, amit Isten fektetett le. Akkor tehát ezek a testvérek az Ő szolgálatában álltak. Isten céljai megvilágítják a gonoszság és a gyűlölet horizontját”.[21]

Alexander Carson így írt ugyanerről az igehelyről:

„József történetének példáján láthatjuk, hogy egy és ugyanaz az esemény, egyik oldalról, az ember akaratából van, másik oldalról – az Isten akaratából. Az, amit a bűnös emberek a hívők kárára tesznek, Isten képes azt a javukra fordítani. Ebből az következik, hogy ez – úgy tűnik, hogy az ember kezének műve, ugyanakkor – valójában Isten műve”.[22]

A Bibliából világosan látjuk: Isten néha úgy irányítja az emberek szívét, hogy kegyetlenül lépjenek fel. „De nem akarta Szihon, Hesbon királya, hogy átmenjünk ő rajta, mert megkeményítette őt az Úr, a te Istened az ő lelkét, és engedetlenné tette az ő szívét, hogy a te kezedbe adja őt, amint nyilván van e mai napon” (5 Móz. 2: 30). És még: „Mert az Úrtól volt az, hogy megkeményítvén szíveiket, haddal menjenek Izrael ellen, hogy eltörölje őket; hogy ne legyen nekik irgalom, hanem hogy elpusztítsa őket, amint megparancsolta volt az Úr Mózesnek” (Józs. 11: 20).

Mind abban, mind ebben az igeversben értelmünk számára vannak nagyon összetett momentumok. Nem célom, hogy megmagyarázzam ezeket, de be szeretném mutatni: az egész Bibliát áthatja az a gondolat, hogy Isten vezeti az emberek szívét és értelmét az Ő gondolatainak véghezvitelében. Kétségtelen: Szihon is, és a kananeus királyok is maguk akarták megtenni ezt, ami, az Ige alapján, Isten akart tőlük.

Isten sosem lepődik meg, ha valaki nem akarja teljesíteni az Ő akaratát. Ő úgy vezeti az emberek szívét – mind a keresztyénekét, mind a nem keresztyénekét, – hogy azok önkéntesen, vagyis saját akaratukból teljesítik Isten akaratát. Szükséged van egy jó jellemzésre, hogy egy jó munkát szerezz? Ha ez az a munka, amelyre Isten készített fel benneteket, akkor Ő úgy irányítja a megfelelő ember szívét, hogy a jellemzést meg fogjátok kapni.

Karrieretek teljes mértékben feljebbvalótoktól függ? Isten képes úgy vezetni a feljebbvaló szívét, hogy az Ő tervei beteljesedjenek. „Mert nem napkelettől, sem napnyugatról, s nem is a puszta felől támad a felmagasztalás. Hanem Isten a bíró, aki egyet megaláz, mást felmagasztal” (Zsolt. 75: 7-8). Karriered felemelkedése, vagy alászállása – Isten kezében van, míg a vezetőid – csak az Ő akaratának hordozói, akik tudtukon kívül végzik azt, de nem is akarják kikutatni azt (hacsak ők nem keresztyének, akik Isten akaratát keresik imádságban), de ez semmiben nem változtatja meg életed menetét. Istenre minden pillanatban lehet támaszkodni, még akkor is, mikor, úgy tűnik, minden egyetlen egy ember hozzáállásától függ. Isten megérinti a szívét ennek az embernek, hogy véghezvigye az Ő akaratát.

Isten mindenhatósága

Valamivel korábban arra kértelek benneteket, hogy egy kis időre tegyétek félre a problémát, amely akkor merül fel, ha el hisszük, hogy Isten mindenható bármely ember élete felett. Ebben a fejezetben röviden érintem ezt a kérdést, de emlékezzünk arra, hogy a Biblia szerzői – a szent írók – sosem gondolkodtak el ez felett, úgy tűnik, hogy egyetlen esetet, Pál szavait kivéve, amit a római levélben mondott (Róma 9: 19-21). Igaz, hogy Pál szavai, inkább problémát gerjeszt, mintsem feloldaná azt. A Biblia beszél mind az Isten mindenhatóságáról, mind az ember szabadságáról (az ő erkölcsi szabadságáról). De nincs benne megmagyarázva, hogy milyen kapcsolatban van az Ő mindenhatósága, és a mi szabadságunk. Ahhoz, hogy választ kapjunk erre a kérdésre, három igazsághoz kell fordulni.

Először, Isten határtalan az Ő útjaiban, és az Ő lényében. A korlátozott emberi elme egyszerűen képtelen megérteni a végtelen lényét, képtelen kilépni az Isten által adott kijelentés kereteit. Ezért bizonyos Istenről való tudás számunkra továbbra is titok marad. Az egyik ilyen titok – Isten mindenhatóságának és az ember szabadságának problémája.

Basil Manly, egyike a Déli Baptista Konvenció[23]alapítója, egyik igehirdetésében, amelyben a témával foglalkozik, a következőket jegyezte meg: „A Szentírás nem azt a feladatot tűzi maga elé, hogy megmagyarázza nekünk az Isten titkait. Ezek továbbra is titkok maradnak számunkra. De különbség van a „nehezen érthető igehelyek” és a titkok között. A nehézségeket le lehet győzni, a titkokat azonban újabb kijelentések, vagy felülről való beavatkozás nélkül, lehetetlen megmagyarázni”.[24]

Úgy gondolom, hogy a legtöbb nehézségünk abból ered, hogy mi az „Isten – ember” kapcsolatot azon a szinten vizsgáljunk, mint az „ember – ember” kapcsolatot. A Zsolt. 50: 21 azt mondja: „Azt gondolod, olyan vagyok, mint te”? Ezeknek a szavaknak a szövegkörnyezete teljesen eltér beszédünk témájától, de ettől a kijelentéstől nem is tudnánk jobbat találni. Gyakran azt gondoljuk, hogy Isten olyan, mint mi. Úgy gondoljuk, hogy Isten csak emberi módszerekkel képes hatni az emberi értelemre. Mi veszekedhetünk, győzködhetünk, sőt kényszeríthetünk, de semmivel sem vagyunk képesek megváltoztatni az ember akaratát. A Szentírás azonban azt tanítja: Isten képes irányítani az ember akaratát, de úgy, hogy az ember továbbra is önszántából cselekszik, és nem érez semmilyen kényszerítést. Több annál, magát a „mindenhatóság” fogalmát mi a kényszerítéssel, erőszakkal asszociáljuk: mindenható az, aki úgy képes tenni valamit, hogy átlép akaratunkon, akárcsak a rabszolgatartás idejében. De a Szentírás nem ilyennek rajzolja meg Isten mindenhatóságát.

Másodszor, emlékezni kell arra, hogy Isten késztet arra, hogy bűnt kövessünk el. A bűnös gerjedelmek és tettek szolgálhatják Isten tervének beteljesülését, de ebből nem szabad azt a következtetést levonnunk, hogy Isten késztet minket a bűnre. „Senki sem mondja, mikor kísértetik: az Istentől kísértetem; mert az Isten gonoszsággal nem kísérthető, ő maga pedig senkit sem kísért. Hanem mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága” (Jak. 1: 13-14). A Szentírásban nem egyszer van elismételve, hogy Isten felhasználja az emberek bűnös tetteit az Ő akaratának teljesüléséhez (ld. az 1 Móz. 50: 20; a Csel. 4: 27-28; a Jel. 17: 17-et!). A bűnös tettek Isten céljait szolgálják, de ez nem teszi Istent felelőssé a bűnért. Isten azokért a bűnökért is megítéli meg az embereket, amelyek által az Ő céljait végrehajtja. Ezt az igazságot támasztja alá a Szentírás – Ézs. 10: 5-16 (a következő fejezetben még egyszer át fogjuk tekinteni ezt az igeszakaszt).

Harmadszor, a bibliai szereplők állandóan választás előtt állnak, nincsenek megfosztva akaratuk szabadságától. A Szentírásban sehol sincs szó olyan emberekről, akik gondolat nélküli végrehajtók, marionett bábúk lennének, akiket valahonnan „felülről” irányítanának. Több annál, a Bibliában a választás – mindig erkölcsi döntés, vagyis saját döntéseikért az emberek felelősek Isten előtt. Júdás, Heródes, Pilátus tette – gonosz cselekedetek, függetlenül attól, hogy azok Isten tervei szerint mentek végbe. Józsefet eladták rabszolgának – ez gonosz dolog, testvérei kegyetlenek voltak, habár tettük Isten gondolatainak beteljesülését szolgálta.

A Biblia arra tanít minket, hogy Isten mindenhatósága és az ember döntési szabadsága kéz a kézben haladnak. Richard Fuller, a Déli Baptista Konvenció harmadik elnöke a következőket mondta: „Nem szabad behunyni a szemünket a két nagy igazság egyike előtt sem. De értelmünk képtelen a kettőt semmilyen módon valamennyire is megbékíteni”.[25]

Tehát, nem mondhatjuk azt, hogy Isten mindenhatósága az embert marionetté alacsonyítaná le. De, ugyanakkor, nem szabad annyira sem kiszélesítenünk az ember szabadságát, hogy az az Isten mindenhatóságát behatárolná. És itt újra segítségünkre siet Berkouwer professzor:

„Nem szabad lebecsülnünk az ember szabadását, vagy Isten Igéjét, hisz még a mennyben az ember keresztút előtt találta magát, és magának kellett kiválasztania az utat. Az Írásból látjuk, hogy a teremtmény szabadsága semmiképpen nem korlátozza Isten mindenhatóságát és mindenre elégséges hatalmát… Nem marad más hátra, mint higgyünk Isten kijelentésében, amely azt mondja: „Isten képes mindenre”, ugyanakkor arra is tanít minket, hogy az ember felelős a tetteiért… Mindenki, aki nem veszi komolyan az Isten lényének lényegét, és felmenti az embert felelőssége alól, sosem lesz képes helyesen értelmezni a történelme”.[26]

Mit tegyünk?

Mi tegyünk, ha tudjuk, hogy Isten nemcsak képes megváltoztatni az ember értelmét és szívét az Ő céljainak megvalósulása érdekében, hanem meg is teszi ezt? Mindenek előtt, Reá kell támaszkodnunk. Karrierünk, sorsunk – az Ő kezében van, és nem a főnökünk, parancsnokunk, tanárunk, trénerünk, és mások kezében, akik, gondolataink szerint, hatással lehetnek jövőnkre. Senki sem képes ártani nektek, vagy tönkre tenni jövőtöket, ha ezen nem nyugszik meg Isten akarata. Több annál, Isten felétek fordíthatja azokat, akik képesek javatokat szolgálni. Tehát, a jövőnket teljesen Istenre lehet bíznunk.

Éppen ezért minden helyzetben imádságban Isten felé kell fordulnunk. Még akkor is, mikor a jövő, úgy tűnne, másoktól függ. Alexander Carson a következőket írta: „Ha szükséges, hogy az emberek megvédjenek benneteket, akkor kérjetek Istentől védelmet. Ha Hozzá fordultok, akkor ennek a világnak a hatalmasai, és a gonosz törekvései is a ti javatokat fogja szolgálni”.[27]

Amikor Eszter királynénak hívatlanul Artaxerxesz elé kellett állnia (ezért, általában, halálbüntetés járt), arra kérte Márdokeust, és a zsidókat, hogy böjtöljenek (és, egyértelmű, hogy imádkozzanak), hogy Isten adjon neki kegyelmet a király szemei előtt. Eszter nem volt meggyőződve arról, hogy Isten akarata szerint jár el: „Ha azután elveszek, hát elveszek” (Eszt. 4: 16). Ugyanakkor meg volt győződve: a király szíve – Isten hatalmában van. Mi messze nem mindig tudjuk, Isten hogyan válaszol imáinkra, vajon felénk hajtja-e a másik ember szívét. De teljesen elégséges tudni azt, hogy sorsunk – az Ő kezében van, és nem az emberek kezében.

Tudva azt, hogy Isten vezérli az emberek életét, még nem fogunk bosszankodni és acsarkodni, ha valaki igazságtalanul bánt velünk, gonosz módon viselkedett. Az ilyen bánásmódtól más esetben keserűség maradna a szívünkben.

Képzeljétek el a következő helyzetet. Elbocsátottak benneteket a munkából más hibája miatt. Két hónapon keresztül eredménytelenül próbáltatok munkát találni magatoknak, továbbra is a munkaközvetítő iroda kliensei maradtatok. Továbbra is korábbi főnökötöket vádoljátok az elkövetett igazságtalanságért. A fájdalom és a sértettség nem távozik el tőletek.

Most képzeljetek el egy másik helyzetet. Elbocsátottak benneteket, de ahogyan kiértetek az utcára, azonnal egy olyan emberrel találkoztatok, akik éppen egy olyan tapasztalt szakembert keresett, olyan tudással, mint ti vagytok, és sokkal érdekesebb munkát ajánlott fel nektek, kétszer annyi fizetésért, mint az előző munkahelyetek. Örömmel mondtatok igent, és munkába álltatok. Éreztek-e sértődöttséget? Nem, ti a következőket gondoljátok: „Jó dolog, hogy az öreg Jones kitette a szűrömet. Különben sosem akadtam volna erre a remek helyre”. Lássátok, a sértődöttség az elbocsátás következménye miatt alakult ki, és nem magának az elbocsátásnak a ténye miatt. Éppen a főnökünk tettének eredménye okozott keserűséget a szívünkben.

Tehát, Isten időnként megengedi, hogy igazságtalanul járjanak el velünk szemben. Néha valakik tette komoly kárt okoznak karrierünknek, vagy jövőnknek (világi nézőpontból). De Isten sosem engedi meg, hogy valakik lépései meghiusítsák az Ő velünk való terveit. Isten – mellettünk van. Mi – az Ő gyermekei vagyunk. Ő „örül te rajtad örömmel” (Sof. 3: 17). A Szentírásban ez van: „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róma 8: 31). Állhatatosan emlékezzünk arra: Isten sosem engedi meg, hogy veletek valami olyan történjen, ami ellene megy az Ő akaratának. És az Ő akarata – mindig javunkra van.

Akkor miért van mégis olyan sok kiábrándulás? Akkor vajon Isten miért nem fordítja felénk azokat az embereket, akikre szükségünk lenne? Miért olyan keserű és sértő, mikor valakinek a gonosz tette kirántja alólunk a talajt? Vajon nem azért, hogy, mikor nekünk valami nem sikerül, akkor büszkeségünk sérül?

Valamikor részt vettek egy szemináriumon, amelynek a „Keresztyén ember és a stressz” volt a témája. Az előadó fő gondolata a következő volt: ha minimálisra szeretnéd csökkenteni a stresszt, akkor meg kell tanulnod egyetlen terv – az Isten terve szerint élni. Arra mutatott rá, hogy gyakran más terv szerint törekszünk élni – sajátunk és Istené szerint – és bármilyen különbözet mutatkozik a kettő között, stressz helyzethez vezet életünkben.

Úgy gondolom, hogy az „egyedüli terv” kifejezés nagyon találó eszmecserénkben. Hisz arról van szó, hogyan támaszkodjunk az Istenre, mikor életünk a körülöttünk levőktől függ. Isten mindenható az emberek felett. Úgy vezeti szívüket, hogy betöltsék az Ő akaratát, és elfordítja azokat a tetteket, amelyek megakadályoznák az Ő akaratát. Minden, ami Isten akaratát szolgálja, azt Ő védelmezi, óvja, és megvalósítja. Ha eldöntöttük, hogy Benne bízunk, akkor az Ő terveinek megfelelően kell élnünk.

A figyelmeztetés szava

Mielőtt befejeznénk eszmecserénket, hozzáteszek egypár szót, hogy senki se tudja rosszul magyarázni az Isten emberek feletti mindenhatóságáról szóló tanítást.

Először, senki sem takargathatja ezzel a tanítással a saját hiányosságait és hibáit. Ha nem sikerült előbbre jutnotok a hivatali ranglétrán, amire számítottatok, vagy (ami még rosszabb) elbocsátottak benneteket a munkából, vagy egy fontos vizsgán elbuktatok, aki elsősorban magatokra kell vessetek. Lehet, hogy az ok bennetek rejlik: saját lustaságotoknak, vagy nem elégséges munkaszereteteteknek. Isten megmentett Ábrahámot és Sárát Ábrahám bűne és botorsága következményeitől, de Ő nem köteles ezt megtenni. Isten sosem ígérte meg, hogy környezetünk szívét felénk fordítja, vagy hogy azok nem veszik észre hiányosságainkat.

Másodszor, az Isten mindenhatóságáról szóló tanítás egyáltalán nem kárhoztat minket passzivitásra azokkal szemben, akik kárt akarnak nekünk okozni. Minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy uraljuk a helyzetet úgy, hogy eközben nem hágjuk át Isten akaratának keretét. Azért beszélek az „Isten akaratának keretéről”, mert lehetnek okok, melyek miatt meg kell tartóztatnunk magunkat Isten országa miatt bizonyos cselekedetektől. De magában az Isten mindenhatóságáról szóló tanításnak nem kell cselekvésképtelenné tennie minket.

Harmadszor, az Isten mindenhatóságáról szóló tanításával nem szabad igazolni saját elítélendő cselekedeteinket, vagy olyan döntésünket, amely kárt okoz más embereknek. Sosem szabad azt mondanunk: „Hibát követtem el, de ez nem nagy dolog, hisz Isten mindenható”. Isten valóban képes mindent megtenni, amit csak akar, az általunk megbántott ember életében, a valóságban Ő még fel is használta a mi bűnünket, hogy valakinek az életében beteljesedjen az Ő akarata. De saját bűneinkért nekünk kell felelnünk.

Az 5 Móz. 29: 29 segít minket abban, hogy meglássuk ennek a tanításnak fő mondanivalóját: „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk, és a mi fiainké mind örökké, hogy e törvénynek minden igéjét beteljesítsük”. Mi nem tudjuk, hogy mi a Mindenható Isten akarata minden konkrét helyzetben. Nem kell tudnunk, hogy Ő hogyan változtatja meg a másik ember szívét: hozzánk hajtja-e a szívét, vagy sem (nézőpontunk szerint). Mindez – „titok”, ami nincs kijelentve nekünk. De mi tudjuk, hogy Ő mindig eléri az Ő céljait, amelyek, végső soron, javunkra vannak.

Tehát, a mi kötelességünk – beteljesíteni mindazt, ami „ki vannak nyilatkoztatva nekünk”, vagyis Isten akaratát, ami ki van jelentve a Bibliában. A Szentírás arra tanít minket, hogy becsületesek, tisztességesek, felelősségteljesek legyünk az ügyben, hogyan lehet jobban dolgozni, és tanulni. Ha, minden erőfeszítésetek ellenére, feljebbvalótok, vagy tanárotok nem hajlik felétek, akkor Istenre kell támaszkodnotok, tudva azt, hogy Ő mindent képes a javatokra fordítani. Néha Isten felénk fordítja a megfelelő embert. Néha azonban megengedi, hogy körülményeink rosszabbra forduljon. De minden esetben az ember szíve Isten kezében van. Az Ő akaratának megfelelően fogja vezetni őt, az Ő dicsőségére, és a mi javunkra.

Isten hatalma a népek felett

„Oh, Uram, mi atyáink Istene! Nem te vagy-e egyedül Isten a mennyben, aki uralkodott a pogányoknak minden országán? A te kezedben van az erő, és hatalom, és senki nincsen, aki ellened megállhatna”

2 Kr. 20: 6

Charles Spurgeonnek[28]az Isten gondviseléséről szóló igehirdetésében a következő van írva: „Valahogyan Napóleon meghallotta az „Ember tervez, Isten végez” közmondást. „Nos, – mondta ő, – én tervezek is, és végzek is”! Emlékeztek arra, hogyan tervezett, és hogyan végzett? Azt gondolta, hogy be kell törnie Oroszországba, és le kell igáznia egész Európát. Mindent a maga hatalma alá akart hajtani – és mi lett ennek a vége? Egyedül tért vissza, magára hagyva pusztuló seregét – az éhes, egymást is felemésztő katonáit. Ember tervez, Isten meg végez…”[29]

A leggyakrabban Isten mindenhatóságával kapcsolatban akkor van szó, mikor Reá támaszkodunk a népek és országok kormányzói feletti hatalmat illetően. Összeállítottam egy listát, amelyhez majdnem negyven igevers tartozik, amelyben Istennek a népek feletti hatalmáról van szó. És ez a lista korántsem befejezett. Isten irányítja a történelem menetét. Minden történelmi eseményt Ő tölt be, ahogyan Pál mondta, „annak eleve elvégzése szerint” (Ef. 1: 11). Az kormányok, királyok, és parlamentek, hadseregek, és flották döntése és tevékenysége – az Ő akaratából van.

Aktuális téma

Könyvünk egészében az Istenben való bizalomról beszélünk, és Isten hatalma a nemzetek felett, első látásra, úgy tűnhet, tisztán teoretikus kérdés, aminek nincs semmi köze témánkhoz. Azok az emberek, akik Nyugaton élnek, idővel tapasztalják, hogyan hatnak a kormányzatok döntései mindennapi életükre. A helyi törvények, nagy részben, teljes mértékben értelmesek, és nem sértik érdekeinket. Napról napra úgy élünk, hogy még csak nem is tudatosul bennünk, hogy hány kormányzati döntés és törvény vonatkozik ránk.

De a világ nagyobb hányadának az Isten hatalma a kormányzatok felett – nagy húsba vágó, és fájdalmas kérdés. Azt mondják, hogy a hitéért a XX. században több keresztyén halt meg, mint eddig összesen az egyház fennállása óta. Sok országban a keresztyénekhez rosszindulatúan viszonyul, egyes helyeken még üldözik is a keresztyéneket. A föld lakossága több mint a felének nincs lehetősége arra, hogy szabadon vallja meg biblikus hitét, habár a nyugati államokban a lelkiismereti szabadság – mindennapi dolog. Az abban való meggyőződés, hogy Istennek hatalma van a kormányok felett, erőt és bátorságot ad azoknak, akik üldöztetnek hitük miatt.

Kell-e magasztalnunk Istent azért, hogy szabadon megvallhatjuk a hitünket? Ez a szabadság – nem történelmi véletlenszerűség, és nem az – állam – alapító Atyák előrelátásának következménye. Ez – az Isten munkáinak következménye, amit Isten a kormányokban, és a kormányok által végez el. Nem szabad úgy tekintenünk a szabadságra, mint valami természetes dologra. Nagyon jól mondta Alexander Carson: „Isten képes megóvni az Ő népét, még a despotikus rezsimek közepette is, éppen ezért a polgári szabadságjogok semmilyen garanciát nem biztosítanak, ha nincs velünk az Ő magasztos keze. Tartok tőle, hogy országunkban a keresztyének feleslegesen támaszkodnak a politikai intézményekre… megfeledkezve az Isten hatalmáról”.[30]

Minket nemcsak a lelkiismereti szabadság nyugtalanít. Életünk függ az államok törvényhozói és végrehajtói határozatairól. Életünk a törvényalkotó és végrehajtó hatalom döntéseitől függ. A kormányhivatalnokok minden szinten egyre többször határozzák meg nekünk, hogy mit szabad, és mit nem. Néha döntéseik szemmel láthatóak, néha azonban nem vesszük észre őket. Néha ezek jó döntések (végső esetben is, a mi szemszögünkből), néha – nem. Mindezek azonban a mindenható Isten kezében vannak. Az Istenre kell támaszkodnunk, és nem a politikusokra, a kormánytisztviselőkre, vagy jogrendszerre.

Sok évvel ezelőtt egy iráni keresztyén elmondta, hogyan adta ki az állam azt a törvényt, hogy zárjanak be minden külföldi általános iskolát zárjanak be az országba. Ez a döntés érintette azt a keresztyén iskolát is, amelyben ő tanult. Ennek az iskolának az igazgatója felkereste a kormányt, és engedélyt kapott az iskola tovább üzemeltetésére, míg az ötödik és hatodik osztályok nem fejezték be tanulmányaikat. Számunkra ebben az eseményben nincs semmi különleges dolog. De egy muzulmán országban egyáltalán nem természetes dolog, hogy egy keresztyén iskolát nyitva hagynak, mikor minden mást bezárnak. Miért kaptak engedélyt?

Ez az ember a következőket írta: „Úgy gondolom, hogy ez volt Isten terve – hogy megengedték nekem, hogy egy keresztyén iskolában befejezzem tanulmányaimat. Vajon nem szabad-e egy keresztyénnek így tekintenie a történelemre, hogy Isten kezét lássa minden eseményben, amelyből összeáll minden ember élete és minden állam története?”.[31]

Ez az iráni testvér nagyon világosan látta, hogy milyen hatalommal rendelkezik Isten a világi kormányok felett. Az állam döntéseiben ő az Isten kezét látta. A negyedik fejezetben arról beszéltünk, hogy Isten vezeti az emberek szívét, akik döntései és tettei hatással vannak ránk. Istennek hatalma van a kormányok döntései és tevékenysége felett is. Ahogyan Margareth Clarkson írta: „Isten az emberi történelem, és minden választott ember életének fejedelme”.[32]Az állam történelmét az határozza meg, hogyan élnek annak állampolgárai.

Nem látható mindenhatóság

Tisztán emberi nézőpontból tekintve, abból, hogy milyen döntéseket hoznak az állam vezetői, nem mindig világosan látható számunkra, hogy Istennek hatalma van felettünk is. Általában a törvényhozó és végrehajtó hatalmak nem szoktak elgondolkodni az Isten akaratának kérdéséről. Ez nagyon jól látható az Úr Jézus Krisztus életének és halálának példáján látható.

Augusztus császár rendeletet adott ki a népszámlálásra. Józsefnek és Máriának éppen akkor kellett Betlehembe utazniuk, mikor a Messiásnak meg kellett születnie – másként nem teljesedett volna be Mikeás próféciája (Mik. 5: 2). A császár nem készült eszköznek lenni az Isten kezében, hogy beteljesítsen valamilyen zsidó próféciát, de, maga sem tudva róla, betöltötte azt.

Máté leír néhány olyan esetet, mikor a kormányzati szervek döntései direkt hatást gyakoroltak a kis Jézus életére. És minden esetben megjegyezte, hogy ezek a döntések próféciák beteljesülését segítették elő (Mt. 2: 14-15, 17-18, 21-23). Minden esetben az események hősei minden kényszer nélkül cselekedtek, éppen azt téve, amit tenni is akartak, de tetteik mindig megfeleltek az Isten terveinek.

Az apostoli imában (Csel. 4) ez van mondva Krisztus haláláról:

„Mert bizony egybegyűltek a te szent Fiad, a Jézus ellen, akit felkentél, Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izrael népével. Hogy véghezvigyék, amikről a te kezed és a te tanácsod eleve elvégezte, hogy megtörténjenek” (Csel. 4: 27-28, kiemelés a szerzőtől).

Egyértelmű, hogy Heródes, Pilátus, és Izrael vezetői azt tették, amit tenni akartak. „Az embernek elméje gondolja meg az ő útját; de az Úr igazgatja az ő járását” – mondja a Pl. 16: 9, és mindezek nemcsak a mi mindennapi dolgainkat érintik, de azokat a döntéseket is, amelyeket az államok vezetői hoznak.

John Newton (1725-1807),[33]az anglikán egyház lelkésze, a volt rabszolga kereskedő, a kegyelemről szóló híres dicséret szerzője, a következőket írta:

„A földi királyok állandóan felkavarják a világot a saját ambiciózus terveikkel. Mindent meg szeretnének nyerni, és gondolataik ritkán terjednek túl saját szenvedélyeik kielégítésén. De, bármit is tennének, ők mindig a nagy Isten és Fejedelem szolgái maradnak. Az Ő akaratát töltik be, az Ő eszközei lesznek, amikor egy bűnelkövetőt kell megbüntetni, vagy az evangélium ajtaját kell kinyitni… Ők egyet gondolnak – Ő egészen mást”.[34]

Habár nehéz Isten kezét látni napjaink nemzetközi dolgaiban, az Ő hatalma ettől nem kisebb, mint a próféták és apostolok idejében. Berkouwer professzor itt is segítségünkre siet:

„Ez nem azt jelenti, hogy az emberi cselszövésekben mindig világosan felismerhető lenne Isten gondviselése… Ennek ellenére mégis csodálatos: hogy Isten milyen gyakran éri el az Ő céljait mindenfajta csodás beavatkozás nélkül. Első látásra, a történésekben nehéz felismerni bármit is, az emberi tevékenységen kívül, amely hatással volt a történelemre, és formálta azt „horizontális síkon”.[35]

Csak a bibliai kijelentésben látjuk meg, hogyan vezeti az Isten keze a népek tetteit, és azok eredménye milyen hatással van a hívőkre. Minden esemény, amely, Máté szavaival, arra szolgál, hogy beteljesednek az ószövetségi próféciák, emberi határozatok eredményei, és a dolgok természetes menete által mentek végbe, nem sértve meg az élet mindennapi folyását. Ha nem lenne Máté Isten által ihletett megjegyzése, nem is vennénk észre Isten kezét a további eseményekben, ahogyan nem látjuk azokban a mindennapi történésekben sem, amikről az újságok számolnak be nekünk.

Következésképpen, az újságok tudósításaiban Isten kezét kell látnunk, ahogyan ezt láthatjuk a bibliai eseményekben is. Természetesen, nem adatott számunkra kijelentés, amely megmagyarázná napjaink történéseit úgy, ahogyan ez megtörtént a bibliai események esetén, de ez nem ok arra, hogy kételkedjünk az Isten hatalmában. A Bibliában Isten olyan elbeszéléseket is bekapcsolt, amelyekből világosan látszik, hogy Ő áll a történelmi események mögött. Ez azért van, hogy mi Reá támaszkodjunk a mindennapi történelmi helyzetekben is. Emlékeznünk kell arra, hogy a bibliai események szereplői nem látták világosabban Isten kezét a történésekben, mint ahogyan látjuk azokat mi magunk a mindennapi dolgokban.

Isten jelöli ki az uralkodókat

Az Isten népek feletti hatalmáról beszélve, emlékeznünk kell néhány bibliai igazságra. Először is, a mindenható Isten mindenki javára jelölt ki uralkodókat a népek fölé – úgy a hívők, mint a hitetlenek fölé. Pál azt mondja: „Mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: és amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek… Mert Isten szolgája ő a te javadra (Róma 13: 1-4). A legnehezebb a „te javadra” szavak megértése akkor, mikor látod testvéreid üldözését, látva azt, hogy egyesek meghalnak közülük. De itt is emlékeznünk kell arról, hogy a mindenható, mindenek felett bölcs Isten olyan okok miatt, amit egyedül csak Ő ismer, megengedi az uralkodóknak, hogy ellene menjenek az Isten kijelentett akaratának. Az a gonoszság, amit az uralkodók Isten gyermekeinek okoznak, sosem törik meg a szuverén isteni akaratot. Emlékeznünk kell arra, hogy Isten a történelem teremtője, az örökkévalóságból tekint a történelemre, miközben mi napjaink nézőpontjából tekintünk rá.

Isten minden hatalmat a javunkra adott, és Ő van minden cselekmény fölött, éppen azért imádkoznunk kell, hogy a vezetők a „javunkra” végezzék munkájukat. Pál arra hív minket, hogy „tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért. Királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel, és tisztességgel” (1 TIm. 2: 1-2). Az imádság – a leginkább kézzel fogható kifejezése az Istenben való bizodalomnak. Ha elhisszük, hogy Isten nem hagyja magára üldözött testvéreinket más országokban, akkor komolyan kell imádkoznunk ezeknek az országoknak a vezetőiért. Ha országunk vezetése olyan döntést hoz, amely szembe megy érdekeinkkel, akkor azért kell imádkoznunk, hogy Isten változtassa meg azoknak a törvényalkotóknak és kormánytagok a szívét, akik ezeket a döntéseket hozták. Az abban való hit, hogy az uralkodó szíve – Isten kezében van, arra kell ösztönöznie minket, hogy imádkozzunk, és ne legyünk fatalisták.

Ezen kívül, azt látjuk, hogy Isten nemcsak hatalmasságokat állít, hanem azt is meghatározza, ki iktassák be a tisztségbe. „A fenséges Isten uralkodik az emberek birodalmán, és akinek akarja, annak adja azt, és az emberek között az alábbvalót emeli fel arra” (Dán. 4: 14, ld. a 29. verset!). Emlékezve arra, hogy milyen önkényurak és diktátorok álltak az országok élén, bármilyen ostoba és gyenge kezű emberek is voltak a napjaink kormányainak tagjai, ámulattal kell elismernünk, hogy a szuverén isteni akarat állította őket tisztségükbe. Ezt mondja a Szentírás.

De újra csak, ezt az igazságot az örökkévaló Isten szemszögéből kell látnunk. A Zsolt. 76: 11 azt mondja: „Mert az emberek haragja megdicsőít téged, miután felövezed végső haragodat”. Ezt az igazságot a Szentírás sok igehelye, és szellemisége is megerősíti. Az Isten megengedi az embereknek – a hatalomra éhes önkényuraknak és a gyenge jellemű politikusoknak – hogy azt tegyék, ami, végső soron, az Ő dicsőségét szolgálja. Az, hogyan tűnik el majd a bűn és a gonoszság – Isten titka, de ez az igazság vörös fonálként halad át az egész Szentíráson.

Isten nemcsak elrendeli, de irányítja is az országokat – Ő jelöli ki a királyok uralkodásának idejét:

„Ki a fejedelmeket semmivé teszi, és a föld bíráit hiábavalókká változtatja, még alig plántáltattak, még alig vettettek el, alig vert gyökeret a földben törzsük, és Ő csak rájuk fuvall, és kiszáradnak, és őket, mint polyvát, forgószél ragadja el” (Ézs. 40: 23-24).

Ez világosan követhető a hatalmas babiloni király, Nabukodonozor életének példáján. Hatalmának és dicsőségének csúcsán volt, mikor Isten elvette az eszét: kivonult az emberek közül, füvet evett, mint a barom. De hét év múlva értelme visszatért, tanácsadói és hatalmasságai rátaláltak, és újra trónra ültették, miután még hatalmasabb uralkodó lett, mint az előtt (ld. a Dán. 4: 28-31-et!). Egy hatalmas királyt Ő esztelen senkivé tett, utána – leghatalmasabb királlyá (és mindezt hét év alatt). Az ilyen esetek egyedül a mindenható Isten akaratából mehetnek végbe. És Isten, Aki uralkodott az akkori világ legnagyobb uralkodóin, ma is uralkodik napjaink uralkodóinak élete felett. Egyetlen hatalmasság, egyetlen diktátor sem rendelkezik elégséges hatalommal ahhoz, hogy elvegye az Isten hatalmát a föld népei felett.

Isten irányítja döntéseinket

Isten nemcsak kijelöli az uralkodókat, de hatalommal rendelkezik az ő döntéseik felett is. A Pl. 16: 33-ban az van: „Az ember keblében vetnek sorsot; de az Úrtól van annak minden ítélete”. Esetenként fontos állami döntéseket sorsvetés által hoztak. Így választották ki a vezetőket, határozták meg, hogy kinek milyen feladatot kell ellátnia. Sorsvetés segítségével döntöttek el vitás kérdéseket (1 Kr. 24: 5; Eszt. 3: 7; Pl. 18: 18; Lk. 1: 9). Sorsot vetve, határozta meg a babiloni király hadászati stratégiáját (Ez. 21: 18-22). De Salamon azt mondja nekünk, hogy még azok a döntések is, amelyek sorsvetés által születnek meg, – az Úrtól vannak. Vagyis bármilyen módon is hoznak a királyok és az uralkodók döntéseket, Isten irányítja őket.

A bibliai időkben nem minden döntést diktált sorsvetés. Egyesek elfogadták, hogy az Isten tanácsát keresve, elfogadták az emberek tanácsát, ahogyan ez ma is történik. Ezekben az esetekben Istennek hatalma van az adott tanácson, hatalma a felett, hogy milyen mértékben lesz a tanács alkalmazva, – az Ő akarata mindig megingathatatlan. Az Ószövetségben két olyan epizód van, amely megerősíti ezt az igazságot.

Absolon, Dávid fia, fellázadt apja ellen. Ennek következtében Dávid, és néhány hűséges követője elmenekült Jeruzsálemből. Dávid egyik megbízható tanácsadója, Ahitófel, szövetkezett Absolonnal. Azon gondolkodva, hogyan erősítse meg az elért sikereket, Absolon tanácsot kért Ahitófeltől, utána meg a másik tanácsadótól, Husaitól, aki titokban hűséges maradt Dávidtól.

Két homlok egyenes tanácsot hallva – az egyiket Ahitófeltől, a másikat Husaitól, – Absolon és emberei Husai tanácsát fogadták el, amely, végső soron, Dávid javára szolgált. A Biblia így beszél erről: „És Ahitófel tanácsa, melyet adott, olyannak tekintetett abban az időben, mintha valaki az Isten szavát kérdezte volna” (2 Sám. 16: 23). De Absolon Husai tanácsát követte, és nem Ahitófelét. Miért? A Szentírás azt mondja: „Az Úr parancsolta volt, hogy az Ahitófel tanácsa elvettessék, mely jó volt, hogy veszedelmet hozzon az Úr Absolonra” (2 Sám. 17: 14). Tehát, láthatjuk, hogy Ahitófel tanácsa jó volt, de Absolon mégsem vette figyelembe, mert Istennek ez így volt kedves.

Valami hasonló ment végbe Dávid unokájának, – Roboámnak az életében is. Mikor trónra lépett, a nép arra kérte őt, hogy könnyítsen a „kegyetlen roboton és a nehéz igán”, amelyet atyja, Salamon mért a népre. Először Roboám tanácsot kért a vénektől, akik az ő atyját szolgálták. Ők azt javasolták, hogy engedjen a nép akaratának. De Roboám elvetette a vének tanácsát, és kortársaitól kért tanácsot. Ők azt javasolták, hogy ne bánjon kesztyűs kézzel a néppel. Roboám ezt a tanácsot fogadta el, aminek következtében a zsidó törzsek fellázadtak Roboám ellen, és Izrael királysága két részre szakadt.

Roboám miért így lépett fel? A Szentírás ezt válaszolja erre: „Mert ezt az Úr fordította akként, hogy megerősítse az ő beszédét, amelyet szólott az Úr a silóbeli Ahija által Jeroboámnak, a Nébát fiának” (1 Kir. 12: 15). Mindkét esetben helytelen döntés volt hozva: a jó tanács elvettetett, míg a botor tanács elfogadásra talált. Mindkét esetben minden az Úr akarata szerint történt, Aki vezette az királyok értelmét, hogy az Ő akarata beteljesedjék.

Mit mondhatunk erről a két epizódról? Először, Isten valóban képes irányítani az uralkodók és állami tisztviselők értelmét és szívét, hogy az Ő akarata érvényre jusson. Nem pusztán a természet személytelen törvényei, hanem az emberi szívek is – az Isten kezében vannak. Minden döntés kényszer nélkül történik – az ember nem gondolhat az Istenre, nem is gondol az Isten akaratával.

Másodszor, azért, hogy megbüntessen népét, Isten néha arra készteti az államok vezetőit, és a kormányok tagjait, hogy esztelen döntéseket hozzanak. Alexander Carson megjegyezte: „Az ostobaság miért kerekedik oly gyakran felül a bölcsességen, a kormányok tanácsadói testületében, és a törvényalkotó szervekben? Isten arra készteti őket, hogy mondjanak ellent a jó tanácsoknak, azért, hogy a mennyei megtorlás elérje a népet engedetlenségéért. Isten az Ő gondviselése által irányítja a világot, és nem a csodák által. Vegyetek szemügyre egy komor tekintetű szenátort. Feláll a helyéről, és bölcs szavakat mond. De ha Istennek úgy lenne kedves, hogy megbüntesse a népet, akkor egy üresfejű fecsegő állna fel, és ostobaságával megtöltené a józaneszű emberek fejét”.[36]

Abban az időben, mikor könyvemet írtam, az Egyesült Államok kormánya elfogadott egy sor, ahogyan látszott, ostoba és naiv döntést a külpolitika területén. Figyelembe véve az ország lakossága nagy részének erkölcsi állapotát, lehetetlen nem arra gondolni, hogy: nem Isten büntetése-e ez? Ha így van, akkor a következményektől éppúgy szenvedni a hívők, mint a hitetlenek. A történelemből világosan látjuk: mikor Isten ítélkezik a népek felett, Ő nem fordítja el a fenyítéket a hívőktől sem (habár megteheti ezt, ha Neki az lenne kedves – ld. a 2 Móz. 9: 5-7-et!).

Ha ezeket a láthatóan ostoba döntéseket végrehajtjuk, akkor a romboló következményektől a hívők is szenvednek, de még a nehéz időkben sem szabad hátat fordítanunk az Istennek. Hinnünk kell abban, hogy Isten irányítja az eseményeket, hogy Ő nem feledkezik meg az Ő gyermekeiről, és javukról.

Harmadszor, korábban ebben a fejezetben már beszéltünk arról, hogy nem szabad megvetnünk a saját közvetlen felelősségünket: imádkoznunk kell az állam vezetőiért, hogy azok bölcs döntéseket hozzanak. Csak feltételezni lehet azt, hogy néhány a nem éppen kellemes döntések közül – Isten ítélete, de minden valószínűség ennek nem vagyunk tudatában. Csak azt tudjuk, hogy Isten megparancsolta, hogy imádkozzunk az állam vezetőiért. Tehát, a mi kötelességünk – imádkozni, hogy a kormány bölcs döntéseket hozzon, és akkor is Istenre támaszkodjunk, mikor a kormány ostoba döntéseket hoz.

Isten adja a katonai győzelmeket

Isten nemcsak elrendeli a kormányok döntéseit, de győzelmeket is ad a népeknek, és vereséget is a harc mezején. Igaz a Pl. 21: 31 kijelentése: „Készen áll a ló az ütközetnek napjára; de az Úré a megtartás!”. Ezt az igeverset nagyon gyakran azért idézik, hogy bemutassák, Isten hogyan mutatta be az ószövetségi időkben az Ő mindenhatóságát. Gondolkozzatok el a következő igeversekről:

„Több ez a nép, mely veled van, hogysem kezébe adhatnám Midiánt; Izrael még dicsekednék velem szemben, azt mondva: Az én kezem szerzett szabadulást nekem! Azért kiálts a népnek füle hallatára, azt mondva: Aki fél és retteg, térjen vissza, és menjen el Gileád hegységről…

És mikor a háromszáz ember belefújt kürtjébe, és az Úr kinek-kinek fegyverét az ő felebarátja ellen fordítotat az egész táborban, és egész Beth-Sittáig futott a tábor, Cererah felé, Abelmehola határáig, Tabbaton túl” (Bír. 7: 2-3, 22).

„És azt mondta Jonatán a szolgának, aki az ő fegyverét hordozta: Gyere, menjünk át ezeknek a körülmetéletleneknek előőrséhez, talán tenni fog az Úr érettünk valamit, mert az Úr előtt nincs akadály, hogy sok vagy kevés által szerezzen szabadulást…

És félelem támadt a táborban, a mezőn és az egész nép között; az előőrs és a dúló sereg – azok is megrémültek – és a föld megrendült; és Istentől való rettegés volt…

És felkiáltott Saul és a nép, amely vele volt, és elmentek az ütközetre. Ott pedig az egyik a másik ellen harcolt, és igen nagy zűrzavar volt” (1 Sám. 14: 6, 15, 20).

„És eljött az Isten embere, és azt mondta az Izrael királyának: Azt mondja az Úr: Azért, mert a szíriabeliek azt mondták, hogy csak a hegyeknek Isten az Úr, és nem a völgyeknek Istene is: mindezt a nagy sokaságot a te kezedbe adom, hogy megismerjétek, hogy én vagyok az Úr.

És ott táboroztak egészen velük szemben hetednapig. A hetedik napon azután megütköztek, és az Izrael fiai levágtak a szíriabeliek közül egy nap százezer gyalogost” (1 Kir. 20: 28-29).

„És Naámán, a szíria király fővezére, az ő ura előtt igen nagy férfiú, és nagyra becsült volt, mert általa szabadította meg az Úr Szíriát; és az a férfi vitéz hős, de bélpoklos volt” (2 Kir. 5: 1).

„És látta Júda, hogy mind elől, mind hátul megtámadtatott: az Úrhoz kiáltott, a papok pedig trombitáltak a trombitákkal. És kiáltottak Júda férfiúi; és mikor Istenhez kiáltottak Júda férfiúi, az Isten megverte Jeroboámot, és az egész Izraelt, Abija és Júda előtt. És az Izrael fiai elmenekültek Júda elől, de az Isten kezükbe adta őket” (2 Kr. 13: 14-16).

A Szentírásból világosan látható, hogy Isten mindenek felett hatalmas az háborúk ideje alatt is, és ezért a keresztyéneknek az Istenre kell támaszkodniuk, és nem a hadseregek erejére. A Zsolt. 20: 8-ban a következő van mondva: „Ezek szekerekben, amazok lovakban bíznak; mi pedig az Úrnak, a mi Istenünknek nevéről emlékezünk meg”. Még: „Nem szabadul meg a király nagy sereggel; a hős sem menekül meg nagy erejével. Megcsal a ló a szabadításban, nagy erejével sem ment meg” (Zsolt. 33: 16-17).

Ha napjaink nyelvén szeretnénk átadni, akkor az így hangzana: „Egyesek nukleáris robbanófejekben, mások a seregek számában bíznak, mi azonban a mi Urunk nevében bízunk. Azért, mert az országot nem menti meg a hadserege nagysága, nem menekül meg katonai hatalma által. Isten adja a győzelmet”.

A politikusok vitája arról, hogy milyennek kell lennie nukleáris arzenálunknak, hány repülőgép anyahajóval kell rendelkeznünk, és mennyi tengeralattjárónknak kell lenni, – teljesen parttalan. Mindkét oldal a katonai hatalomra apellál. Csak abban különbözik véleményük, hogy milyen nagy legyen ez a hatalom. De a keresztyéneknek nem a hadakban, hanem az Istenben kell bízniuk.

Ez nem jelenti azt, hogy az államnak szélnek kell eresztenie hadseregét, és a hajókat, valamint a tankokat be kellene olvasztania. Ez csak azt jelenti, hogy bizalmunk súlya ne ezeket nyugodjék. Nem véletlenül mondja a zsoltáríró: „Mert nem az ívemben bízom, és kardom sem védelmez meg engem” (Zsolt. 44: 7). Ő nem bízott sem íjában, sem kardjában, de nem is vetette messze magától. Ő nagyon is világosan látta: az hadseregnek küzdenie kell, de a háborúban Isten ad győzelmet, annak, akinek Ő jónak látja.

Ézsaiás könyvének 5. fejezetében Júda bűnének felsorolása utána előre van vetítve az asszír hadsereg általi támadása, mint Isten „jele” (26. vers). Ézsaiás így beszél a sereg készültségéről: „Íme hamarsággal könnyen eljönnek. Nem lesz köztük egy is elfáradott, sem tántorgó; nem szunnyad, és nem aluszik; derekának öve sem oldódik meg, és nem szakad el saruja szíja sem” (26-27. versek). Utána pedig egy nagyon meglepő dolgot tesz hozzá: „És nem szakad el saruja szíja sem” (27. vers). Napjaink nyelvén ezt így mondanák: „Egyetlen katona bakancsának fűzője sem fog megoldódni”.

Ebből az igeversből nemcsak Isten mindenek felett való erejét ismerhetjük meg, hanem azt a gondosságot is, amellyel Ő előkészíti az eljövendőt. Itt nincs helye a véletleneknek: még a saruszíj sem szakadhat el. Mindnyájan ismerjük azt a közmondást, hogy „elveszett a szeg, oda a patkó”. Az elveszett patkó – elveszett ló, ha meg elveszett ló – akkor elveszett lovas, ha meg elveszett lovas – akkor elveszett csata”. Minden apróság nagyon fontos. Isten meg „kézben tartja” nemcsak a dolgok menetét, hanem azok legkisebb elemét is. Ézsaiás könyvének 5. fejezetében arról van szó, hogy Isten – mindenható a csatában, és a kis szeg, amelynek elvesztése kudarcba fullaszthatná a csatát, nem kerül elvesztésre. A győzelem az Istené, és azé a népé, amelyet Ő erre kiválaszt.

Tudva azt, hogy Isten mindenható a csata mezején, nem kell félnünk a totális nukleáris megsemmisüléstől. Ilyen katasztrófa nem fog megtörténni, Isten akarata nélkül. Egyértelműen világos: senki sem tudja közületek, ezzel kapcsolatban mi az Isten akarata, ezért nem vagyunk képesek kitalálni, hogy lesz-e nukleáris háború. Csak egy valamit tudunk: ez nem valamelyik eszetlen, vagy figyelmetlen katonatiszt akaratából fog megtörténni. Isten odafigyel a diktátorok és a katonatisztek kezére.

A keresztyéneknek nem szabad megengedniük, hogy magával ragadja őket a nukleáris hisztéria. Hinni kell abban, hogy minden – Isten kezében van, és imádkozni kell azért, hogy Ő megvédjen minket a lehetséges pusztulástól.

Isten hatalmának kérdése a hadi sikerekben eléggé sikamlós, mivel megszoktuk, hogy úgy gondolkodjunk: országunknak mindig igaza van. Mindig meg vagyunk győződve, hogy Istennek éppen nekünk kell győzelmet adnia. De a Biblia semmivel sem erősíti meg ezt a vélekedést. A bibliai történetből kiindulva láthatjuk: Isten néha felhasznál egy harcias nemzetet arra, hogy egy másikat megbüntessen, és ezek után azt a harcias nemzetet megbünteti az ő bűneiért.

Isten felhasználta az asszír hadsereget arra, hogy megbüntesse Júdát, és ezt mondta Asszíriáról: „Jaj Asszíriának, haragom botjának, mert pálca az ő kezében az én búsulásom! Istentelen nemzetség ellen küldtem őt, és haragom népe ellen rendeltem, hogy prédáljon, és zsákmányt vessen, és eltapodja azt, mint az utcák sarát” (Ézs. 10: 5-6). Isten világosan megmutatta, hogy Asszíriát Júda ellen küldte: az egyik tisztátalan népet a másik ellen küldte. A Szentírásból világosan kitűnik, hogy maguk az asszírok sem tekintettek magukra úgy, mint az Isten haragjának eszközeire. „De ő nem így vélekedik, és szíve nem így gondolkodik, mert ő pusztítani akar, és kigyomlálni sok népeket” (7. vers). Ezért azt mondja Isten: „Ezért, ha majd elvégzi az Úr minden dolgát Sion hegyén, és Jeruzsálemben, meglátogatom az asszíriabeli király nagyakaró gyümölcsét, és nagyralátó szeme kevélységét. Mert ezt mondta: Kezem erejével teszem ezt, és bölcsességemmel, mivel okos vagyok, elvetettem sok népek határait, és kincseikben zsákmányt vetettem, és leszállítottam, mint erős, a magasan ülőket” (12-13. versek).

Világunk úgynevezett „szuperhatalmai”, egyáltalán nem azok. Csak eszközök Isten kezében, akkor arra vannak elhívva, hogy beteljesítsék az Ő szuverén akaratát: néha védjék a hívőket, néha ajtót nyissanak az evangéliumnak, néha megbüntessék a tisztátalan nemzeteket. Mikor Isten azokra az államokra néz, amelyek betöltik az Ő terveit (még ha fellázadtak is Ellene), csak az Ő akaratának eszközét látja bennük, és ezt mondja:

„Avagy dicsekszik-e a fejsze azzal szemben, aki vele vág? Vagy a fűrész felemeli-e magát az ellen, aki vonsza azt? Mintha a bot forgatná azt, aki őt felemelte, és a pálca felemelné azt, ami nem fa!” (Ézs. 10: 15).

A szuperhatalmak, beleértve a napjainkban egzisztálókat is, – csak fejszék az Isten kezében. Dicsekedhetnek erejükkel és hatalmukkal, de hatalmuk – csak addig terjed, amíg ezt Isten akarja.

Azt látjuk, hogy Isten formálja a történelmet. Ő irányítja a népeket, a kormányokat, amelyek, szemünkben, alakítják a történelmet. Isten állítja fel a kormányokat, és határozza meg, hogy ki hányszor uralkodhat, ülésezhet az állami szervekben. Ő határozza meg, hogy tisztségviselők bölcs, vagy ostoba döntéseket hoznak, Ő ad győzelmet, vagy vereséget a háborúban, felhasználja a tisztátalan nemzeteket az Ő akaratának beteljesítésére.

Ahogyan az egyik iráni testvér feltételezi, a történelem hasonlít egy gigantikus szövetdarabhoz, amelyre egy bonyolult és szövevényes minta van szőve. Napjainkban csak egy kis részét látjuk ennek a mintának. Valaki azt mondta, hogy a mintát mi csak fonákjával látjuk, amit közelről tekintve nagyon nehéz megkülönböztetni. Még a színe oldalából látnánk is egy darabot, nehéz lenne megkülönböztetni. A színét azonban csak az Isten látja, és csak Ő látja az egészet, a befejezett művet. Ezért kell Reá támaszkodnunk, és hinnünk, hogy minden történelmi esemény az Ő dicsőségét szolgálja. Az Ő dicsősége és a mi javunk – egymástól elválaszthatatlan dolgok.

Új nézőpontok

Mi, keresztyének, Isten mindenhatóságával kapcsolatban csak jelenlegi helyzetünkre, családunkra, barátainkra nézve foglalkozunk. Minket nem nagyon érdekel Isten hatalma a népek, vagy történelem felett, ha csak valamely történelmi fordulat nincs közvetlenül hatással ránk. Távolabbi népek politikai játszmái és háborúi csak akkor érdekelnek minket, mikor valamelyik misszionárius barátunktól megtagadták a beutazási engedélyt.

De emlékeznünk kell arra, hogy: Isten azt ígérte Ábrahámnak és magvának, hogy Krisztuson keresztül minden népre kiterjed az áldás (1 Móz. 12: 3, 22: 18; Gal. 3: 8). Eljön a nap, mikor ez az ígéret beteljesedik, azért, mert János a Jelenésekben látta, ahogyan „egy nagy sokaság, amelyet senki meg nem számlálhatott, minden nemzetből és ágazatból, és népből, és nyelvből; és a királyiszék előtt, és a Bárány előtt álltak” (Jel. 7: 9). Isten eleve elhatározott akarata – Krisztus által minden népből emberek váltani meg, és Általa megáldani a népeket.

De mit látunk napjainkban mi? A föld lakosságának fele olyan országokban él, amelyek kormányai ellenségesek az evangéliummal szemben. Oda nem engednek be misszionáriusokat, ott üldözik a keresztyéneket. Hogyan is higgyük, hogy Isten beteljesíti az ígéreteit, ha a nemzetközi helyzet semmiben sem mutat rá erre?

Tanuljunk Dánieltől: Jeremiás próféciájából Dániel megértette, hogy Jeruzsálem hetven éven keresztül elhagyatott lesz. Meglátva azt, hogy ez az idő lassan letelik, Dániel elkezdett imádkozni (ld. a Dán. 9-et!). Megértette, hogy népe az elkövetett bűnök miatt került fogságba, és csak a mindenható Isten képes megszabadítani ebből a fogságból. Ő hitt az Úr mindenhatóságában és hűségében, éppen e miatt is imádkozott. Kérte Istent, hogy teljesítse be a Jeremiás által tett ígéreteit.

Dániel megértette, hogy Isten mindenek felett való ereje, és Isten ígérete imára serkentik őt: Isten mindenható – tehát Ő válaszolhat; Isten hűséges az Ő ígéreteit illetően – ezért Ő válaszol. Dániel imádkozott – és Isten válaszolt. A 4. fejezetben láttuk: Isten úgy vezette a perzsa király szívét, hogy az megengedje a foglyoknak a Jeruzsálembe való hazatérést, és segítette is ebben őket.

Napjaink világára nézve, amely ellenséges az evangéliummal szemben, gyakrabban kell megemlékeznünk Isten mindenhatóságáról, és az Ő ígéreteiről. Azt ígérte, hogy megváltja a népeket, és azt parancsolta nekünk, hogy menjünk, és tegyük tanítványokká őket. Ezért Istenre kell támaszkodnunk, és Hozzá kell imádkoznunk. Ajtók nyílnak meg – és valaki közülünk valóra váltja az ígéreteket, de mindnyájunknak imádkoznunk kell. Elengedhetetlen, hogy Istenben bízzunk, de nemcsak akkor, mikor mi magunk vagyunk bajban, hanem akkor is, mikor maga az egyház kerül nehézségekbe. Hinnünk kell abban, hogy Isten segít elvinni az evangéliumot még oda is, ahol az szigorú tilalom alatt van.

Isten – a nemzetek fejedelme. Az Ő hatalmában vannak a kormányok, döntéseik és tetteik, amelyek közvetve, vagy közvetlenül hatást gyakorolnak a népekre. Neki hatalma van azoknak az országoknak a vezetői felett is, ahol a Krisztusban hívőket hitükért üldözik. Neki hatalma van azok felett az országok felett is, amelyek kísérletet tesznek a hithű keresztyénség eltörlésére. Istenre kell támaszkodnunk minden helyzetben.

Isten hatalma a természet felett

„Vannak-e a pogányok bálványai között, akik esőt adhatnak? És ad-e záporokat az ég? Avagy nem te vagy-e a mi Urunk Istenünk, és nem benned kell-e bíznunk, hiszen te cselekedted mindezt!”

Jer. 14: 22

1985 szeptemberében Mexikót földrengés rázta meg, amely 6000 emberéletet követelt, és több mint 100000 ember maradt fedél nélkül. Egyik barátom eldöntötte, hogy felhasználja az alkalmat arra, hogy ezt az esetet illusztrációként használja fel, és megkérdezte a gyerekeket: „Tudjátok, mi váltotta ki a földrengést”? Azt akarta elmagyarázni ez által nekik, hogy a földkéregben vannak törésvonalak, és hogy ezeken a helyeken a földkéreg összecsúszik.

De a szeizmológiai előadás hamar teológiai előadásba ment át, mivel egy nyolcéves leányka azt válaszolta: „Én tudom a választ. Isten megbüntette az embereket”. A gyerek hirtelen Isten büntetéséről levonta a következtetést, és egy valamiben igaza volt: a földrengés Isten hatalma alatt volt. Azt, hogy Isten miért engedte meg – nem tudjuk, de a Szentírás alapján elmondhatjuk: Isten irányítja a természetet, a katasztrófák az Ő hatalmában vannak.

Isten hatalma az időjárás felett

Különböző időben, és különböző mértékben már mindnyájan voltunk az időjárás, és a természeti erők hatalma alatt. Gyakran az időjárás miatt csak kisebb kényelmetlenségeink voltak: a repülőgép nem indulhatott el, el kellett halasztani a pikniket, vagy valamilyen utazást. Idővel az emberek a bolygónk különböző részén komoly természeti erőknek vannak kitéve. A hosszas aszály miatt a termés megsemmisült, vagy jégeső pusztította el. Texas-ban házak százait döntötte össze a tornádó, Bangladesben a tájfun több ezer hektár termőterületet pusztított el.

Minden esetben, mikor az időjárás miatt kisebb kellemetlenségek, vagy komoly károkat okoz, úgy tekintünk rá, mint meteorológiai és geológiai folyamatok lefolyására. Városom felett alacsony a légnyomás, és ez erős havazást vált ki, amelynek következtében a repülőgépek felszállása el van halasztva, éppen azon a napon, mikor el kellene repülnöm, hogy szolgáljak. A földkéreg a folytonos mélységi nyomásra egyre hajlik, utána törik, ez váltja ki a földrengést. Bármilyen is lenne a földrengés – gyenge lefolyású, vagy katasztrófát okozó – úgy tekintünk rá, mint „véletlen történésre”, magunkat meg úgy szemléljük, mint az elemek „szerencsétlen áldozatait”. Gyakran a keresztyének úgy élnek, és gondolkodnak, mint a deisták: azt gondolják, hogy Isten megteremtette a világmindenséget, és utána magára hagyta azt, jogot adva arra, hogy saját törvényei szerint tartsa fenn magát.

De Isten sehová sem távozott, Ő továbbra is folyamatosan szemmel kíséri az Általa teremtett világot. Kétségtelen: Ő adta azokat a természeti törvényeket, amelyek szerint a természet elemei tevékenykednek. De ezek a törvények sosem lépnek ki az Ő szuverén akaratának keretéből. Egy keresztyén meteorológus megállapította, hogy a Bibliában több mint 1400 esetben van szó az időjárásról.[37]Ezek közül a legtöbb igehelyekben az van mondva, hogy igenis Isten keze irányítja az időjárást, hogy Isten mindig, és nemcsak egyes esetekben kontrolálja azt.

Gondolkozzatok el a következő igehelyeken:

„Az ő fenségének hangjával mennydörög, és nem tartja vissza azt, ha szava megzendült… Minden ember kezét lepecsételi, hogy megismerje minden halandó, hogy az ő műve… Majd nedvességgel öntözi meg a felleget, s áttöri a borulatot az ő villáma. És az körös-körül forog az ő vezetése alatt, hogy mindazt megtegyék, amit parancsol nekik, a föld kerekségének színén. Vagy ostorul, ha földjének úgy kell, vagy áldásul juttatja azt. Vedd ezt füledbe Jób, állj meg, és gondold meg az Istennek csudáit” (Jób 37: 3, 6, 10-13).

„Aki beborítja az eget felhővel, esőt készít a föld számára, és füvet sarjaszt a hegyeken. Olyan havat ad, mint a gyapjú, és szórja a deret, mint a port. Darabokban szórja le jegét: ki állhatna meg az ő fagya előtt? Kibocsájtja szavát s szétolvasztja őket; megindítja szelét, és vizek folydogálnak” (Zsolt. 147: 8, 16-18).

„Szavára víz-zúgás támad az égben, és felhők emelkednek fel a föld határairó; villámlásokat készít az esőnek, és kihozza a szelet az ő rejtekhelyéről” (Jer. 10: 13).

„De én megvontam tőletek az esőt, három hónappal az aratás előtt, és esőt adtam egy városra, más városra pedig nem adtam esőt. Az egyik rész – esőt kapott, az a rész pedig, amelyre nem esett eső, megszáradt” (Ám. 4: 7).

Fordítsatok figyelmet arra, hogy minden igeversben természeti jelenségekről van szó – akár jók, akár nem – „Isten kezének” van mindez tulajdonítva. Az az igazság, hogy minden természeti és időjárási jelenség – akár romboló tornádóról, akár kellemes tavaszi esőről legyen szó – Isten tettei. A Biblia azt mondja, hogy Isten uralkodik minden természeti jelenség felett – akár romboló, akár megújító legyen is – és egy pillanatra sem hagyja azokat figyelmen kívül.

Akár jó az időjárás, akár nem – mi nem vagyunk annak áldozatai, és nem az segít rajtunk. Isten, minden keresztyén szerető mennyei Atyja, – a természet Ura, egy pillanatig sem feledkezik meg róla. G. C. Berkouwer megjegyezte: „A hívő sosem válik a természeti jelenségek, vagy a sors áldozatává. Ki van zárva a „szerencsétlen véletlen” lehetősége”.[38]

Panaszkodni vagy hálát adni?

Az amerikaiak kedvenc időtöltése – panaszkodni az időjárásra. Bármennyire is szomorú, mi, keresztyének, idővel átvesszük istentelen környezetünk szokásait. Miközben panaszkodunk a természetre, nem másra, mint Istenre panaszkodunk, Aki az időjárást küldi. Ezzel vétkezünk Ellene (ld. a 4 Móz. 11: 1- et!).

Az időjárásra panaszkodva, nemcsak vétkezünk Isten ellen, hanem megfosztjuk magunkat attól a békességtől is, amely akkor lengene körül minket, ha megértenénk: a mennyei Atya irányít mindent. Alexander Carson írta: „A Szentírás azt mondja, hogy a természet összes törvénye a Mindenható ereje által valósul meg… Még ha egyetértünk is ezzel a tannal (az Isten gondviseléséről szóló tannal), a keresztyének megfeledkeznek annak lényegéről, és elveszítik azt a hatalmas előjogot, amely egy ilyen állandó és mély igazság elsajátításához szükséges”.[39]Lehetséges, hogy a rossz idő áthúzta terveimet, de lehet, hogy – házamat dönti romba. A valóságban, az emberek többségére a természeti és időjárási viszonyok inkább áldásos hatással vannak. A tornádó, az aszály, az áradások, amely miatt különböző járatok nem indulnak el – kivétel a szabály alól. Mi valamiért nagyon hosszan megjegyezzük a rossz időt, és gyorsan megfeledkezünk a jóról. De mikor Jézus az időjárásról beszélt, Ő éppen Isten kegyelméről beszélt: „Aki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak” (Mt. 5: 45). Minden eseményben meg kell tanulnunk, hogy a mindenható és szerető Isten kezét lássuk.

Néha az időjárási jelenségek az ítélet eszközei (ld. az Ám. 4: 7-9-et!), de, leggyakrabban, rajtuk keresztül mutatja meg Isten az Ő gondviselését az Ő teremtményei felett. Mind az igazaknak, mint a gonoszoknak Isten kegyelmesen jó időt küld. Jézus szavai szerint, ez a gondoskodás nem a változhatatlan természeti törvények következménye. A törvényeket Ő irányítja, azt parancsolja a napnak, hogy keljen fel, és az esőnek, hogy essen.

Isten bizonyos törvényeket adott annak érdekében, hogy általuk az Ő teremtményei élni tudjanak. Ennek ellenére, ezek a törvények az Ő közvetlen akaratát tükrözik vissza. Újra csak Alexander Carson szavait idézzük: „A nap és az eső eledelt és örömet okoznak mind az igazaknak, mind a gonoszoknak, egyáltalán nem azért, mert nem lehetne ez máshogyan, hanem azért, mert ez az akarata Annak, Aki a világot kormányozza, mert Neki ez így kedves”.[40]

Nekünk, keresztyéneknek, abba kell hagynunk az időjárásra való panaszkodást, és meg kell tanulnunk hálát adni érte az Istennek. Isten, a mi Mennyei Atyánk, naponként olyan időt küld nekünk, amilyet a legjobbnak tart az Ő teremtményei számára.

Természeti csapások

És akkor mit mondjunk azokról a természeti csapásokról, amelyek időszakosan megesnek a föld különböző részein? Sok keresztyén elmélkedik azon a problémán, hogy miért történik olyan sok rettenetes természeti csapás – földrengés, aszály, tájfun, vízözön – a világon. Több ezer ember hal meg hirtelen, vagy lassan az éhezéstől. Egész megyék tűnnek el, pusztul a termés, házak dőlnek romba. „Miért engedi meg Isten mindezt? – kérdezzük. – Isten miért engedi meg, hogy vétlen gyerekek szenvedjenek és haljanak meg az éhezéstől”?

Semmi rettenetes sincs abban, hogy mi ilyen kérdéseket teszünk fel. Ami a lényeg – Isten iránt tisztelettel kell viseltetnünk, és nem szabad kivonnunk magunkat az Ő hatalma alól. Ha van ember, akit ez a kérdés nem foglalkoztat, akkor ő, lehet, híjával van az együttérzésnek. De itt is tudni kell a mértéket: nem taszíthatjuk le Istent a trónról, a vádlottak padjára ültetve Őt, emlékeznünk kell az Ő abszolút mindenhatóságára.

Egy este a tévében a híreket néztem. Az egyik összefoglalóban egy nagyon erős tornádóról számoltak be, amely Mississippi állam központi területén söpört végig, amelyben hét ember halt meg, 145 ház dőlt össze, és 500 család maradt fedél nélkül. Végignéztem, az emberek hogyan kóboroltak házaik romjai között, és a szívem majd megszakadt. Azt gondoltam: „Egyesek közülük, kétség nélkül, hívő emberek. Mit mondhatnék nekik az Istennek a természet feletti hatalmáról? Vajon magam hiszek-e ebben? Vajon nem könnyebb-e egyetérteni Kushner rabbi véleményével azzal kapcsolatban, hogy ez – a természeti erők műve, olyan erőké, amelyek vakok, saját törvényeiknek engedelmeskednek. Miért írnánk ezt a káoszt és szenvedést az Isten számlájára?

De maga Isten beszél az Ő kapcsolatáról a hasonló eseményekkel. „Ki a világosságot alkotom, és a sötétséget teremtem, ki békességet szerzek, és gonoszt teremtek; én vagyok az Úr, aki mindezt cselekszem!” (Ézs. 45: 7). Isten maga veszi magára a felelősséget ezekért a csapásokért. Sőt ennél többet is: Ő nyíltan kijelenti ezt. Isten azt mondja: „Én, egyedül Én rendelkezem azzal az erővel és hatalommal, hogy bőséget vagy csapást, örömet vagy bánatot, jót vagy rosszat adjak”.

Nagyon nehéz egyetérteni ezzel az igazsággal, mikor azt látjuk, hogy az emberek házuk romjai között turkálnak, vagy mi magunk élünk át hasonló csapást. Ezt írta élete végén Dr. Edward Young az Ézsaiás próféta könyvének (Ézs. 45: 7) kommentárjában: „Semmit sem fogunk látni, ha megpróbáljuk az adott igevers erejét kisebbíteni”.[41]A Bibliában éppen arról van szó, ami benne meg van írva, és nem arról, amit mi szeretnénk hallani.

Teljesen egyértelmű: nem értjük, hogy Isten miért küld természeti csapást éppen arra a városra, és nem valamelyik másikra. Azt értjük, hogy Isten napot és esőt küld mind az igazaknak, mind a gonoszoknak; és mind ezeknek, mind amazoknak küld tornádót, hurrikánt, és földrengést. Az 1985-ös földrengés idején barátaink Mexikóban tartózkodtak. Isten mindenható, de ez nem jelenti azt, hogy a keresztyént nem érinthetik a természeti csapások következményei. A tapasztalat mást mutat.

Isten hatalma a természet felett a következőket jelenti: ha mi szenvedünk is a szerencsétlenségektől és természeti csapásoktól (még akkor is, ha valamilyen betegség elpusztítja ültetvényeteket, vagy különböző rovarok megsemmisítik a termést), akkor is tudjátok, hogy Isten szüntelenül figyel rátok, az Ő keze nyugszik minden eseményen.

Betegségek

Nehéz a betegség közepette az Istenben bízni! A gyerekek betegekként jönnek a világra. Rákban betegednek meg azok, akik minden erejükkel próbálták elkerülni a betegséget. Valaki sok éven keresztül szenvedett, semmilyen gyógyszerrel nem tudtak segíteni rajta. De még az általában egészséges emberek is időről időre erőtlenséget éreznek a leginkább nem megfelelő időben. Istennek hatalma van-e vajon ezeken? Hatalma van-e a betegségek és az erőtlenségek felett, amelyek elérnek minket?

Mikor Isten elhívta Mózest, hogy kivezesse a zsidókat Egyiptomból, Mózes megpróbálta visszautasítani a reá hárított feladatot, arra hivatkozva, hogy ő nehéz ajkú. Nagyon tanulságos Isten Mózesnek adott válasza: „Ki adott szájat az embernek? Avagy ki tesz némává, vagy süketté, vagy látóvá, vagy vakká? Nemde én, az Úr?” (2 Móz. 4: 11). Itt Isten arról beszél, hogy a testi hiányosságok – a némaság, a süketség, és a vakság – szintén az Ő keze munkája. Azok – nem pusztán a genetikai rendellenességek, vagy szülési traumák következményei. Lehetséges, hogy közvetlenül éppen ezek az okai a betegségeknek, de mögöttük Isten akarata van. Dr. Donald Gray Barnhause,[42]egyike a XX. század legkiválóbb teológia tanárainak, egyszer a következőket mondta: „A világon egyetlen ember sem születetne vakon, ha ez nem volna Isten akarata. Egyetlen ember sem születne süketen, ha ez nem volna Isten akarata… Ha nem hisztek ebben, akkor a ti Istenetek – nagyon furcsa Isten, olyan Isten, Akinek nem engedelmeskedik a világmindenség, Aki képtelen azt irányítani.”[43]

Találkozva egy vakon születettel, Jézustól a tanítványai a következőket kérdezték: „Mester, ki vétkezett, ez-e, vagy ennek szülei, hogy vakon született?” (Jn. 9: 2). Jézus a következőket felelte: „Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei; hanem, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai” (3. vers). Jézus nem azt mondta, hogy mindez nem más, mint születési rendellenesség. Ő azt mondta, hogy mindez Isten akaratából, Isten tervei szerint, az Isten dicsőségére történt így. Isten tudott ennek az embernek a vakságáról.

Minden szerencsétlenség – süketség, bénaság, vakság, minden betegség – rák, Down-kór, izomsorvadás, és mások, amelyek megbetegíthetnek minket, és szeretteinket, Isten kezében vannak. Egyetlen betegség sem történik véletlenül. Minden Isten akaratából történik. Itt emlékezünk meg a fájdalom és szenvedés problémájával. A mindenható és szerető Isten miért küld fájdalmat és szenvedést?

Ennek a kérdésnek a megválaszolása túlmegy könyvünk keretén. De azt tudjuk, hogy Ádám bűne miatt „a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett” (Róma 8: 20). Tehát, elmondhatjuk, hogy minden szenvedés és fájdalom oka a bűnesetben keresendő. Azok az örömök és bajok, amelyek az Istentől indulnak ki – nem az Ő szeszélyei, hanem az Ő reakciói a bűnesetre. A mindenható Isten, Aki a teremtett világot a hiábavalóság alá rekesztette, hatalommal rendelkezik a világ felett, mind a fájdalom, mind minden más felett. A genetika és betegségek törvényei – ugyanúgy az Ő kezében vannak, mind a meteorológia szabályai. Nem próbálom meg, hogy teológiai magyarázatot adjak a szenvedés problematikájára. Csak szeretnék segítséget nyújtani ahhoz, hogy a hit szintjén megbirkózzatok vele, és bízzatok Istenben. Hogy Istenre támaszkodjatok, szükség van arra, hogy, először is, megértsétek, Isten irányít-e mindent, ami a világban történik, és az Ő kezében van-e a mi egészségünk. Ha nem, ha a betegség véletlenül történik, akkor nincs semmi alapja annak, hogy Istenre támaszkodjunk. De ha Isten mindenható, akkor lehet Reá támaszkodni, még ha nem is értjük meg a szenvedés problémájának minden teológiai részletét.

Gyermektelenség

A gyermektelenség – egy ok lehet arra nézve, hogy kétségbe vonjuk Isten mindenre elégséges erejét. Sok házaspár hosszú évekig azért imádkozik, hogy Isten adjon nekik gyermeket, – eredménytelenül. De a Biblia azt mondja, hogy ez is Isten kezében van. Annáról az volt elmondva, hogy Isten „bezárta az ő méhét” (1 Sám. 1: 5). Ugyanakkor Ő „megnyitotta Lea méhét” (1 Móz. 29: 31). Sára, Ábrahám felesége, azt mondta: „Az Úr bezárta az én méhemet” (1 Móz 16: 2). Sámson születése előtt az Úr angyala a következőket mondta a leendő anyának: „Íme, most magtalan vagy, és nem szültél; de terhes leszel, és fiat szülsz” (Bír. 13: 3). Az Úr angyala a következőket mondta Zakariásnak: „Ne félj Zakariás; mert meghallgattatott a te könyörgésed, és a te feleséged, Erzsébet fiat szül neked” (Lk. 1: 13).

Ezekből az igehelyekből kiderül, hogy Istennek hatalma van a gyerekek fogamzása felett is. A Zsolt. 139: 13 még többet mond nekünk erről: „Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében”. Istennek nemcsak a gyerekek fogamzása felett van hatalma, hanem figyelemmel kíséri a magzat fejlődését anyjának méhében. A szerető és hatalmas Isten figyelemmel kíséri minden teremtményét, azokat is, akik az anyaméhben vannak.

Hogyan támaszkodjunk Istenre a betegségek, erőtlenségek, vagy szenvedések közepette? Hogyan támaszkodjunk Istenre, ha képtelenek vagyunk termékenyek lenni, vagy ha gyermekünk fogyatékosként jött a világra? Ha Istennek ezek felett is van hatalma, akkor miért engedi meg mindezt? Az 1. fejezetben azt mondtam, hogy a bajban hinni kell, hogy Isten mindenható, tökéletesen szerető, és végtelenül bölcs. Még nem beszéltünk Isten szeretetéről és bölcsességéről, de vizsgáljunk meg egy rövid igeszakaszt a Szentírásból:

„Mert nem zár ki örökre az Úr. Sőt, ha megszomorít, meg is vigasztal az ő kegyelmességének gazdagsága szerint. Mert nem szíve szerint veri, és szomorítja meg az embernek fiát” (Jer. Sir. 3: 31-33).

Isten nem gyönyörködik bánatunkban, és betegségeinkben. Neki nem okoz örömet szenvedést és fájdalmat okozni nekünk. Minden bánatnak célja van, éppen ezért engedi meg Ő, hogy azok elérjék életünket. A legtöbb esetben nem értjük a fájdalom okát, de elég azt tudnunk, hogy, tökéletes bölcsessége és szeretete által elrendelte, hogy ez a betegség javunkra váljon. Isten sosem küld olyan betegséget, amely felesleges lenne. Ő mindig arra használja azt, hogy bizonyos célokat elérjen általuk, és az Ő akaratának beteljesedése mindig dicsőséget szerez Neki, és nekünk meg javunkat szolgálja. Még akkor is Istenre támaszkodhatunk, mikor majd megszakad a szívünk, mikor egész testünket átjárja a fájdalom.

Ha mi következetesen Istenre támaszkodunk, még a szenvedések közepette is, ez azt jelenti, hogy elfogadjuk az Ő kezéből a fájdalmat. Lényeges különbség van az „elfogadni”, az „engedelmeskedni”, vagy az „egyetérteni” között. Lehet pusztán azért is egyetérteni valamivel, mert nem látunk jobb megoldást. Sokan így tesznek. Vagy lehet úgy is alávetnünk magunkat Isten mindenhatóságának, hogy kedvtelenek vagyunk. De ahhoz, hogy elfogadjuk a szenvedést, vagy a fájdalmat, vállalni kell ezt. Ezeket elfogadva, úgy bízunk Istenben, hogy tudjuk, Ő szeret minket, és javunkat akarja.

Elfogadni valamit egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem szabad imádkozni a szenvedések könnyebbségéért, vagy gyermekünk születéséért. Szükséges, hogy imádkozzunk, de úgy, hogy teljesen az Istenre bízzuk magunkat. Meg kell értenünk, hogy Istennek, mindenható és mindenek felett bölcs lévén, mindenre van ereje, de Ő nem feltétlenül úgy tesz valamit, ahogyan mi azt kértük. Milyen hosszan imádkozzunk? Addig, míg Iránta teljes bizalommal vagyunk, elfogadva az Ő akaratát. Addig kell imádkozni, míg imádkozni kívánunk.

Mikor ezt a fejezetet írtam, tudatára ébredtem annak, hogy magam sosem tapasztaltam hasonló tragédiát. Nem volt farmer, sosem láttam, a jégeső hogyan veri el a termésemet. Nem kellet a házam romjai között bolyonganom, amit a tornádó semmisített meg. Sosem szenvedtem fizikailag hosszú ideig. Gyermekem nem volt fogyatékos. Betegségeim – részleges süketségem, és látásbeli problémám – semmiség mások betegségeihez viszonyítva. Ezért, az igazat megvallva, olyan dologról írok, amit nem tapasztaltam.

De egy valamit tudok: Istennek nincs szüksége szenvedésben való jártasságomra ahhoz, hogy megerősítsem az Ő szavainak igazságát. Még jóval az előtt, hogy én világra jöttem, az Isten Igéje már beszélt az embereknek az Ő természet feletti hatalmáról. Ez a szó halálom után is megmarad. Az Istenben való bizalmunknak nem mások tapasztalataira kell épülnie, hanem arra, amit Isten fektetett le magáról az Ő Igéjében.

Sok évszázaddal ezelőtt Habakuk próféta a következő kérdés felett elmélkedett: „Isten hogyan békülhet meg a minket körülvevő gonoszsággal”? A következő végeredményre jutott: habár nem érti, mit tesz Isten, ennek ellenére ő hinni fog Benne. Az ő szavai, amit elmondott az Istenben való bizalmáról, ami egy pusztuló világ közepette volt elmondva, jó példaként szolgál azoknak, akik az Isten természet feletti hatalmáról elmélkednek:

„Mert a fügefa nem fog virágozni, a szőlőkben nem lesz gyümölcs, megcsal az olajfa termése, a szántóföldek sem teremnek eleséget, kivész a juh az akolból, és nem lesz ökör az istállóban. De én örvendezni fogok az Úrban, és vigadok az én szabadító Istenemben” (Hab. 3: 17-18).

Isten mindenhatósága és a mi kötelességeink

„De mi imádkoztunk a mi Istenünkhöz, és őrséget állítottunk ellenük éjjel és nappal, mivelhogy féltünk tőlük”

Neh. 4: 9

Mikor a Szentírás azon részeit vizsgáltuk, amelyekben Isten mindenhatóságáról esik szó, óva intettem az olvasót attól, nehogy felületesen, vagy helytelenül értelmezzük az Isten mindenhatóságának tanát. Ebben a fejezetben az adott problémát egy kicsit részletesebben fogjuk tárgyalni. A legfontosabb, hogy ne alakuljon ki az a tudatalatti érzésünk, hogy még véletlenül sincs értelme annak, hogy szentül és tisztán éljünk.

Meséltek nekem egy emberről, aki ezt a tanítást az abszurditásig levezette, átadva magát valamiféle isteni fatalizmusnak. Egyszer, mikor a lépcsőn jött lefele, megbicsaklott a lába, és lecsúszott a lépcsőn. Ezek után, lassan felemelkedve, és leporolva magát, a következőket mondta: „Hát, jó, hogy ezen is túl vagyunk”.

Ha nagyon könnyelműek vagyunk, akkor ehhez az ostobához hasonlóan, nekünk is fatalistákká kell válnunk, hogy higgyünk Isten mindenhatóságában. Az a diák, aki megbukott a vizsgán, azzal próbálja mentegetni magát, hogy: „Isten mindenható. Az volt az Ő akarata, hogy megbukjam a vizsgán”. Egy vezető nagy balesetet okozhat, közben azzal védekezhet, hogy mindez nem az ő figyelmetlensége miatt ment végbe, hanem Isten akaratából. Mind ez, mind az ellentmond a Szentírásnak, és még ostoba kijelentés is. Ennek ellenére, nagyon gyakran beleesünk abban, hogy magunkat mentegessük.

A mindenhatóság és az imádság

Az előző fejezetben az Isten hatalmáról beszéltünk az időjárás és a természet elemei felett. Sokszor utaztam repülőgépen, ezért a repülésre alkalmatlan időjárás gyakran megzavarta terveimet. Egyszer hóviharban utaztam hazafelé, és azon gondolkodtam, hogy a leesett hó miatt a repülőtér le van zárva, nekem meg holnap reggel el kell repülnöm egy konferenciára. Akkor azt mondtam magamban az Istennek: „Istenem, tudom, hogy Neked hatalmad van ezen a hóesésen. Minden, ami a konferencián végbe fog menni, – a Te hatalmad alatt van. Ha Neked úgy kedves, hogy holnap reggel eljussak a konferenciára, akkor reggelre el fog állni a hóesés, és a repteret újra megnyitják. Ezért nem fogok nyugtalankodni”.

El kell ismernem, hogy az a döntés, hogy nem fogok aggodalmaskodni, hatalmas eredmény volt a számomra. Addig mindig nyugtalankodtam a repülésre alkalmatlan időjárás miatt. Otthon elmondtam a feleségemnek, hogy nem fogok aggodalmaskodni a holnapi repülés miatt. Ő mosolyogva rám nézett, és azt mondta: „Tényleg nem kell aggodalmaskodni, de ne feledkezz meg az imádságról”.

Akkor azt gondoltam: „Milyen ostoba is vagyok”. Olyan sokat gondoltam Isten hatalmáról az időjárás felett, hogy teljesen megfeledkeztem az Ő világos és egyértelmű parancsolatáról: arról, hogy imádkozni kell. Ő maga is ezt mondja nekünk: „Semmi felől ne aggodalmaskodjatok (vagyis pontosabban fogalmazva, ne nyugtalankodjunk)”. De ezek után rögtön a következő szavak következnek: „Hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt” (Fil. 4: 6).

Kétségtelen: a hóesés Isten hatalma alatt volt, és Isten tudott a repülőtér bezárásáról. De, ismerve az Ő mindenhatóságát, még kitartóbban kell imádkoznunk, és nem szabad vallási fatalizmusba esnünk.

A Csel. 4-ben a zsidó szanhedrin megtiltotta Péternek és Jánosnak, hogy Jézusról beszéljenek, és tanítsanak. Mikor Péter és János beszéltek a többi hívőnek a tiltásról, azok együttes imádságban fordultak az Istenhez:

„Urunk, te vagy az Isten, ki teremtetted a mennyet és a földet, a tengert és minden azokban levő dolgot… Hogy véghezvigyék, amikről a te kezed és a te tanácsod eleve elvégezte, hogy megtörténjenek. Most azért, Urunk, tekints az ő fenyegetésükre: és add a te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal szólják a te beszédedet” (Csel. 4: 24, 28-29).

A tanítványok hittek Isten mindenhatóságában, és segítségükre volt abban, hogy még kitartóbban imádkozzanak. Hitték, hogy Isten mindenható, ezért válaszolni fog az ő imádságaikra. A végbement eseményekben (például a keresztre feszítés alkalmával) Isten kezét látták, de semmit sem tudtak arról, mi fog történni a jövőben. Egy valamit azonban tudtak: azt, hogy Krisztus megparancsolta, hogy tanúi legyenek Jeruzsálemben, Júdeában, és Samáriában, egész a világ végéig. Ezért imádkoztak, és meg voltak győződve arról, hogy Isten mindenható, Aki megparancsolta nekik, hogy tegyenek bizonyságot, Aki képes minden akadályt félregördíteni ennek útjából.

Az imádság eleve feltételezi az Isten mindenhatóságát. Ha Isten nem mindenható, hogyan lehetnénk meggyőződve arról, hogy Ő válaszol az imádságra? Akkor az ima nem más – mint egyszerűen a kívánságok közlése. Az Isten mindenhatósága, valamint az Ő bölcsessége és szeretete – a hit igazi alapja, míg az imádság – a Belé vetett bizalom kifejezője.

A puritán Thomas Lie a „Hogyan éljünk az Isten gondviselésébe való hit által?” című prédikációjában a következőket mondta: „A hit nélküli imádság – ugyanaz, mintha a levegőt vagdosnánk. Így a hit nélküli bizalom – egyszerűen az önhitt ember virtuskodása. Az, Aki azt ígérte, hogy megajándékoz minket, azt akarja, hogy higgyünk az Ő ígéreteiben, és azt parancsolja nekünk, hogy imádkozzunk, és el is várja tőlünk, hogy engedelmeskedjünk az Ő parancsolatainak. Ő ad, de csak az után, hogy mi kérünk”.[44]

Római házi őrizete alatt, Pál apostol barátjának, Filemonnak a következőket írta: „Egyúttal pedig készíts nekem szállást; mert reménylem, hogy a ti imádságotokért nektek ajándékoztatom” (Fil 1: 22). Pál nem az erősítgette, hogy ismeri Isten másoktól elrejtett akaratát. Ő csak reménykedett abban, hogy találkozhat barátaival. Nem azt mondta: „mindenképpen nektek ajándékoztatom”, de tudta azt, hogy a mindenható Isten rendezheti úgy az eseményeket, hogy szabadon engedjék, és ezért azt kérte Filemontól, hogy imádkozzon ezért. Az imádság az ő Isten mindenhatóságába vetett hitének kifejezése volt.

Másik puritán igehirdető és író, John Flavel,[45]egy klasszikus művet írt „Titkos akarat” címmel. Ezt a monográfiát először 1678-ban adták ki.[46]Flavel művét a Zsolt. 57-ről való elmélkedéssel kezdi: „A magasságos Istenhez kiáltok; Istenhez, aki jót végez felőlem” (Zsolt. 57: 3). Flavel a következőket mondja nekünk: „Isten mindenható, éppen ezért szükséges, hogy imádkozzunk. Isten mindenhatósága egyáltalán nem ment minket fel az imádság kötelessége alól, hanem inkább lehetőséget ad nekünk arra, hogy meggyőződéssel imádkozzunk”.

A mindenhatóság és a megfontoltság

Isten mindenható, de ez nem veszi le vállunkról az imádság felelősségét, és azt, hogy megfontoltan cselekedjünk. Mi is a megfontoltság? Minden biblikus eszköz alkalmazása annak érdekében, hogy magunk hárítsuk el a gonoszt, hogy ne okozzunk másoknak rosszat, és ne térjünk le Isten útjáról.

Annak példája, hogyan lehet „törvényes” eszközökkel elkerülni a gonoszt, Dávid életében láthatjuk: mikor Saul az ő halálát kereste, próbálta kikerülni Sault. Dávid már fel volt kenve a királyságra Saul helyett (1 Sám. 16: 13), és amint láthatjuk a Zsolt. 57: 3-ból, meg volt győződve arról, hogy Isten be fogja teljesíteni azt, amit elrendelt. Ennek ellenére, nagyon óvatos maradt, és arra törekedett, hogy Saul ne ölje meg őt. Ő nemcsak reménykedett Isten mindenhatóságában, de megfontoltan cselekedett, hitt benne, hogy Isten megáldja törekvését.

A megfontoltságot és az Isten útjainak követését láthatjuk példaként Pál apostol életében is. Tudjuk, hogyan érte el Rómát, útközben hogyan került hajótörésbe Málta partjainál (Csel. 27). Néhány nap küzdelem után a hurrikán erejű széllel és hullámokkal, mikor már minden remény elfogyott, Pál felállt, és azt mondta útitársainak:

„Mindazáltal mostanra nézve is intelek benneteket, hogy jó reménységben legyetek; mert egy lélek sem vész el közületek, hanem csak a hajó. Mert ezen az éjjel mellém áll egy angyala az Istennek, akié vagyok, akinek szolgálok is. Ezt mondta: Ne félj, Pál! A császár elé kell neked állnod. És íme az Isten ajándékba adta neked mindazokat, kik te veled hajóznak. Annak okáért jó reménységben legyetek, férfiak! Mert hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, amint nekem megmondatott. Egy szigetre kell nekünk kivetődnünk” (Csel. 27: 22-26).

Pál nemcsak hitt az Isten mindenhatóságába: még kijelentést is kapott arra nézve, hogy a hajótörésben egyetlen lélek sem veszti életét. Ennek ellenére, egy idő után látva azt, hogy a matrózok egy csónakban próbáltak menekülni, azt mondta a római századosnak: „Ha ezek a hajóban nem maradnak, ti meg nem szabadulhattok” (Csel. 27: 31). Pál világosan értette: a tapasztalt matrózok hiánya – az egyik elengedhetetlen feltétele annak, hogy az utasok biztonságban legyenek (még egy ilyen helyzetben is). Ezért józan intézkedésekkel elérte azt, amit Isten már megígért kijelentésében. Semmilyen kételye nem volt abban, hogy józannak kell-e lenni annak ellenére, hogy Isten mindenható.

Elküldve angyalát, Isten megmutatta az Ő terveit Pálnak. De Pál erre nem mondta azt magában: „Ha Isten mindenható, azt tehetem, amit akarok”. Ma nem tudjuk pontosan megmondani, hogy Isten minden konkrét helyzetben mit akar tenni. Ezért nagyon óvatosaknak kell lennünk: nem takarózhatunk Isten mindenhatóságával, hanem teljesítenünk kell biblikus kötelességeinket. Isten általában bizonyos külső körülmények által tevékenykedik, és azt várja, hogy alkalmazzuk azokat az eszközöket, amiket Ő ad nekünk.

Mikor a zsidó nép Nehémiás vezetésével elkezdte újjá építeni Jeruzsálem várfalát, az ellenség állandóan támadással fenyegetett (Neh. 4: 7-8). Mit tett ekkor Nehémiás? Imádkozott, és őröket állított (9. vers), vagyis imádkozott, és megfontoltan cselekedett. A szövegben ez szerepel: „De azon naptól fogva legényeim egyik része munkálkodott, a másik része dárdát, pajzsokat, kézíveket, és páncélokat tartottak kezükbe, és a fejedelmek ott állottak az egész Júda háza népe mögött. A kőfalon munkálkodók közül a tehernek hordói egyik kezükkel, amely a munkát végezte, rakodtak, a másik kezük meg a fegyvert tartotta. Akik pedig építettek, azoknak fegyverük derekukra volt felkötve, és így építkeztek; a trombitás pedig mellettem állt” (16-18. versek).

Nehémiás hitt az Isten mindenhatóságában. Ezt mondta: „A mi Istenünk hadakozik értünk!” (20. vers). De, ezen kívül, mindent megtett a cél elérése érdekében, hitt benne, hogy Isten megáldja erőfeszítéseit.

A legjózanabb dolog, amit mi csak megtehetünk, az, hogy – imádkozunk. Nemcsak azért kell imádkoznunk, hogy életünkben minden Isten akarata menjen végbe, ahogyan ezt Dávid is tette (Zsolt. 57: 3). Bölcsességért is kell imádkoznunk, hogy helyesen értelmezzük mindazt, amit körülöttünk történik, és hogy tudjuk, hogyan alkalmazzunk mindazokat a lehetőségeket, amiket Isten rendelkezésünkre bocsátott. Mikor Gibeon lakói meg akarták csalni Józsuét és a zsidókat, szakadozott ruházatban, és száraz kenyérrel mentek elébük, mintha hosszú utat tettek volna meg. A Bibliában azt van írva: „És vettek a férfiak azoknak eledeléből, az Úr tanácsát pedig nem kérték ki” (Józs. 9: 14). Így csalták meg Gibeon lakói a zsidókat, kikényszerítve, hogy szövetséget kössenek, habár Isten azt akarta, hogy Gibeon megsemmisíttessék. A zsidók megfontolatlanul léptek fel, mivel nem imádkoztak, nem kértek bölcsességet és józan észt Istentől.

Megfontolt cselekedet az, ha bölcs és józan tanácsot keresünk. A Pl. 15: 22-ben az van megírva: „Hiábavalól lesznek a gondolatok, mikor nincs tanács; de a tanácsosok sokaságában előmennek”. A másik fejezetben azt olvassuk, hogy a tervek akkor valósulnak meg, ha az egybeesik Isten akaratával (Pl. 16: 9). Semmilyen bölcs tanács nem segít rajtunk, ha terveink ellentmondanak Isten akaratának, de idővel Ő felhasználja egyesek tanácsát arra, hogy terveink összhangba kerüljenek az Ő akaratával. Emlékezzetek a legfontosabbra: nem szabad azt gondolni, hogy Isten akarata leveszi a vállunkról a felelősséget, – felelősek vagyunk azért, hogy keressük a bölcs tanácsokat.

Az imádság és a megfontoltság

Korábban már elmondtam, milyen bölcsen járt el Nehémiás: óvatos volt az ellenséggel, és imádkozott. „De mi imádkoztunk a mi Istenünkhöz, és őröket állítottunk ellenük nappal és éjjel, mivelhogy féltünk tőlük” (Neh. 4: 9). Az imádság – Isten mindenhatóságának elismerése, elismerése annak, hogy mi teljesen az Ő támogatásáról függünk. A megfontoltság pedig – annak a jele, hogy megértettük: minden kegyes eszközt fel kell használnunk arra nézve, hogy elérjünk céljainkat. Ez világosan látszik a Szentírás következő igeszakaszából:

„A Rúben fiai közül és a gáditák közül, és a Manassé fél nemzetsége közül erős pajzs- és fegyverhordozó férfiak kézívesek, és a hadakozásban jártasok, negyvennégyezerhétszázhatvanan harcra kész férfiak hadakoztak a hágárénusok ellen, Jetúr, Náfis, és Nódáb ellen. És győzedelmesek voltak azokon, és kezekbe adattak a hágárénusok és mindazok, akik ezekkel voltak; mert az Istenhez kiáltottak harc közben, és ő meghallgatta őket, mert ő benne bíztak” (1Kr. 5: 18-20).

Azok a harcosok, akikről ebben az igeszakaszban szó van, nagyon harcedzett és tapasztalt harcosok voltak. Megfontoltságról tettek bizonyságot: lelkiismeretesen készültek fel az ütközetre, de nemcsak a képességeikben és felkészültségükben bíztak. Az Istenhez kiáltottak, és Ő választ adott imádságaikra, mivel ezek az emberek Benne bíztak. Isten beleavatkozott az ütközetbe. Imádkoztak – és Isten a kezükbe adta ellenségeiket.

Minden tervünk, erőfeszítésünk, és megfontoltságunk haszontalanná válik, ha Isten azokat nem áldja meg. A Zsolt. 127: 1-ben a következő van mondva: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző”. Ez az igevers nagyon pontosan írja le az ügyes támadó és védelmező taktikát – egyesek építenek, mások őrzik a felépített dolgokat. Ez a vers röviden összefoglalja kötelességeink ismertetését. Mindenben – materiális, intellektuális, és lelki tervekben – építkeznünk kell, és meg kell védenünk az általunk épített dolgokat. De a zsoltár világosan kifejti: Isten segítsége nélkül minden erőfeszítés hiábavaló.

Nézzétek, hogyan húzza alá a zsoltáríró az Isten beavatkozásának szükségességét a dolgainkba. Ő nem azt mondja, hogy: „Ha Isten nem áldja meg, vagy nem segíti meg az építőket és az őrizőket, akkor minden erőfeszítés kárba vész”. Az Úr itt úgy van bemutatva, mint építő és őriző. Ugyanakkor sehol nem az szerepel az igeversben, hogy az Isten felcseréli magát az építőkkel és őrizőkkel. Mindenek felett látszik: hogy mi teljesen és egészen Istentől függünk, csak Ő tudja úgy irányítani az eseményeket, hogy erőfeszítéseink ne legyenek hiábavalóak.

Abban kell Istentől függnünk, amit nem vagyunk képesek magunk elvégezni. De abban is Reá kell támaszkodnunk, ami képesek vagyunk megtenni. Ahhoz, hogy jó termés legyen, a farmernek szüksége van minden tapasztalatára, tudására, és készségére. De munkájának előmenetele nagyban a természeti erőktől függ – a csapadéktól, a kártevő bogaraktól, a napsütéses napok számától. És mindez, ahogyan azt már eddig láthattuk, egyedül Isten hatalmában van. A farmer teljesen Istentől függ, Aki uralkodik a természeten: csak megfelelő időjárási viszonyok esetén várható jó termés. De ennek a függőségnek van még egy másik oldala is: neki szántania kell, ki kell ültetnie a magokat, gondot kell viselnie az ültetvényre – itt szintén nem boldogulsz segítség nélkül. Honnan van neki képessége, tudásra való hajlama, honnan szerzett pénzt a felszerelésre, és a vetőmagra? Ki adott neki erőt a munkához? Minden nem Istentől származik-e, Aki „ad mindeneknek életet, leheletet, és mindent” (Csel. 17: 25)? Mindenben teljesen Istentől függünk.

Vannak esetek, amikor semmit nem tehetünk, és vannak, mikor magunknak kell nagy erőfeszítéseket tennünk. Mindkét esetben mi teljesen Istentől függünk. Mikor a zsidók a pusztában vándoroltak, tudták: Isten nélkül nem lesz eledelük, sem vizük. Mózes megmondta nekik: „És megsanyargatott téged, és megéheztetett, azután pedig enned adta a mannát, amelyet nem ismertél, sem a te atyáid nem ismertek, hogy tudtodra adja neked, hogy az ember nemcsak kenyérrel él” (5 Móz. 8: 3). A zsidóknak meg kellett tanulniuk, hogyan éljenek, mikor nincs élelmiszer tartalékuk, amelyekből tetszésük szerint meríthetnének. Isten tudatosan vezette így őket: Ő annyit adott nekik enni, ami elég volt egy napra.

Tudták, hogy olyan föld várja őket, amelyen „nem nyomorogva fogják enni kenyerüket, és ahol semmiben nem szűkölködnek” (5 Móz. 8: 9). De Mózes itt is figyelmeztette őket, nehogy saját erejükre támaszkodjanak: „És ne mond ezt a te szívedben: Az én hatalmam, és az én kezemnek ereje szerezte nekem e gazdagságot. Hanem emlékezzél meg az Úrról, a te Istenedről, mert ő az, aki erőt ad neked a gazdagságnak megszerzésére, hogy megerősítse az ő szövetségét, amely felől megesküdt a te atyáidnak” (5 Móz. 8: 17-18).

Idővel Isten direkt helyez minket Tőle való teljes függőségi helyzetbe. A szeretet hozzátartozónk súlyosan megbetegedett – az orvosok semmi sem tudnak tenni érte. Munka, zsebetekben egy fillér nélkül maradtatok, és újat nehéz találni. Ezekben a pillanatokban tudatára ébredünk az Istentől való teljes függésünknek, és Hozzá könyörgünk segedelemért. De mikor az orvos betegséget állapít meg nálunk, és kiírja a hatékony gyógyszert, a függőség állapota egy cseppet sem enyhül. Még akkor is Istentől függünk, mikor rendszeresen kapjuk a fizetést, és nem szenvedünk semmiben hiányt.

Nem szabad megfeledkeznünk a kötelességeinkről. A Szentírásban sehol nincs szó arról, hogy az Istenre való támaszkodás igazolhatná semmittevést. A Pr. 10: 15-ben a következők vannak megírva: „A restség miatt elhanyatlik a házfedél, és a kezek restsége miatt csepeg a ház”. Ez van megírva a Pl. 20: 4-ben is: „A hideg miatt nem szánt a rest, aratni akar majd, de nincs mit”.[47]Mi teljesen Istentől függünk, de ugyanakkor nagy felelősség nyugszik a vállainkon: mindazt bölcsen kell felhasználnunk, amit Ő a rendelkezésünkre bocsát.

Ezért annak az embernek, akiről szó volt a fejezetünk elején, lassanként, lépésről lépésre a lába elé kell volna néznie, miközben ereszkedett le a lépcsőn. Figyelhetett volna a kiakasztott táblára: „Kérjük, kapaszkodjon a korlátba”. Azért, hogy leesett, Isten nem hibáztatható. Nem teheti ezt a vizsgán megbukott diák, a munkából elbocsátott rest, vagy az egészségére nem vigyázó beteg sem. Minden kötelességünk számba van véve a Szentírásban – ez Isten számunkra kinyilatkoztatott akarat. De bíznunk kell az Ő titkos akaratában, mivel életünk körülményeit Ő fordítja javunkra, és az Ő dicsőségére.

Nincs semmilyen ellentmondás az Istenbe való bizalom és kötelességeink teljesítése között. Thomas Lie, a puritán igehirdető, akit már idéztem a fejezetünk elején, azt mondta: „Istenben bízva, alkalmaznunk kell azokat az eszközöket, amelyeket Ő adott nekünk, hogy beteljesítsük az Ő akaratát… Mindent fel kell használnunk, amit Isten adott nekünk, és várnunk kell az Ő áldásaira…”.[48]

Hasonló gondolatot osztott meg velünk Alexander Carson is: „Jegyezzük meg azt, hogy Isten ígéretet tett arra nézve, hogy gondot visel ránk, és megőriz minket, de ezeket az áldásokat éppen azokban a körülményekben kell keresnünk, amelyeket Ő adott nekünk, ezt a keresést figyelmesen, megfontoltan, és állhatatosan kell végeznünk”.[49]

Sikertelenségeink és Isten mindenhatósága

Már láthattuk, hogy Isten mindenhatósága egyáltalán nem veszi le a vállunkról a felelősséget, hogy megfontoltan és józanul cselekedjünk. És ha a másik oldalát tekintjük? Ha nem bölcsen járunk el – ez felborítja-e az Isten terveit? A Szentírásban sehol sincs kijelentve, hogy Isten elcsüggedne attól, ha valami nem sikerül nekünk. A végtelenül bölcs Isten még sikertelenségünket és bűneinket is képes belefoglalni az Ő terveibe.

Mikor Márdokeus arra kérte Eszter királynét, hogy járjon közbe Xerxész király előtt a zsidókért, azt felelte, hogy a király elé való hívatlan járulás halállal fenyegethet (Eszt. 4: 10-11). Ennek ellenére Márdokeus a következőket felelte neki: „Mert ha e mostani időben te hallgatsz, máshonnan lesz könnyebbségük és szabadulásuk a zsidóknak; te azonban és a te atyád háza elvesztek. És ki tudja, talán e mostani időért jutottál királyságra?” (Eszt. 4: 14). Márdokeus válaszának lényege – „a könnyebbség és a szabadulás máshonnan jön a zsidók számára”.

A végtelenül bölcs és mindenható Istennek, természetesen, több változata volt arra nézve, hogyan mentse meg a zsidókat. Neki nem lett volna szüksége Eszter segítségére. De abban a pillanatban Ő úgy határozott, hogy éppen őt fogja felhasználni. Márdokeus zárszava: „Ki tudja, talán e mostani időért jutottál királyságra?” azt mutatja, hogy Isten felhasználja az embereket arra, hogy az Ő akaratát véghez vigye.

Ahogyan a későbbi események mutatták, Isten valóban azért tette Esztert királynévá, hogy az Ő terveit érvényre juttassa. De Ő képes lett volna valaki mást is felhasználni, vagy teljesen más úton is adhatott volna szabadulást. Isten gondviselése a leghétköznapibb eseményekben, és az emberek önkéntes döntéseiben is érvényre jut. De mindenkinek, és mindig Ő adja a szükséges eszközöket ehhez, és Ő vezeti az embereket láthatatlan keze által. Mindig emlékeznünk kell arra, hogy mindnyájat felelősséggel tartozunk Isten előtt bűneinkért, még azokért is, amiket Ő felhasznál arra, hogy véghezvigye az Ő akaratát.

Befejezve ezt a beszélgetést az Isten mindenhatóságáról, és elkezdve tárgyalni az Ő szeretetét, és bölcsességét, egy nagyon fontos dolgot kell megjegyeznünk: a Bibliában egyetlen ellentmondást sem találunk az Ő mindenhatósága és bizonyos kötelességeink megléte között. Mindkét gondolat vörös fonálként megy végig a Biblián, miközben egyetlen egyszer sem történik még kísérlet sem arra, hogy a kettőt össze kellene egyeztetnünk. Így hát sem erről, sem amarról nem szabad megfeledkeznünk. Teljesítsük kötelességeinket, amelyeket előír számunkra a Szentírás, és támaszkodjunk Istenre, Aki képes elérni az Ő céljait mind általunk, mind bennünk.

Isten bölcsessége

„Oh, Isten gazdagságának, bölcsességének, és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az ő ítéletei, s kinyomozhatatlanok az ő útjai”!

Róma 11: 33

1966. október 21-én reggel 9 óra 15 perckor, rögtön az után, hogy az iskolákban elkezdődött a tanítás, a Dél Wells szénbányában baleset történt, a sárlavina elöntötte Aberthan-t, a kis bányásztelepülést. Sok tragédia történt aznap a falucskában, a legrettenetesebb – a kis település iskolájában. Fekete iszap ömlött a hányóból, amely elöntötte az osztálytermeket. Öt tanár és 109 gyerek nem tudott megmenekülni… Mindnyájan meghaltak.

A lelkész, aki a BBC riporterével együtt, aki a tragédia idején a stúdióban tartózkodott, az Istenre vonatkozó elkerülhetetlen kérdésre azt válaszolta: „Úgy gondolom, el kell ismernünk végre: itt a Mindenható hibát követett el”.[50]

Az igaz hívők felháborodhatnak ilyen merész és káromló beszéd hallatán. De, mikor hasonló szerencsétlenségek történnek, vajon mi nem azt gondoljuk-e: vajon Isten nem követett-e el hibát? Nekem más szavak jutnak eszembe, – nem merészek, de még fájdalmasabbak – amit egy keresztyén mondott egy rákos gyereket látva: „Őszintén hinni akarom, hogy Isten tudja, hogy mit tesz”. Mindenkinek, akinek már volt alkalma mély fájdalmat átélni, érti, hogy milyen kétségek gyötörték ezt a férfit.

De ha elgondolkodunk, mindnyájan meg fogjuk látni, hogy Isten nem követ el hibákat – sem életükben, sem egy kis bányásztelepülésen Wells déli részén, sem sehol másutt. Isten valóban tudja, hogy mit tesz. Az Ő gondviselése határtalan. Ő mindig tudja, hogy mi a legjobb a számunkra, és hogy lehet legjobban elérni a szükséges eredményt.

A bölcsességre általában úgy tekintenek, mint olyan képességre, amely által helyes döntéseket hozunk az életben, vagy olyan képességre, amelynek segítségével képesek vagyunk legyőzni a szorult helyzeteket. De mindannyian tudjuk, hogy az emberi bölcsesség, bármilyen nagy is volna – nem megbízható alap. Még a legbölcsebb ember sincs birtokában a döntés meghozatalához szükséges összes ténynek, képtelenek pontosan megjósolni ennek, vagy annak a cselekménynek a kimenetelét. Mindegyikünk gyötrődik néha egy-egy fontosabb döntés felett, keresve a legjobb kiutat.

De Istennek sosem kell gyötrődnie. Neki nem kell kétségek között lennie, vagy tanácskoznia valakivel. Isten bölcsessége határtalan és kétségbe vonhatatlan. „Nagy a mi Urunk, és igen hatalmas, s bölcsességének nincsen határa” (Zsolt. 147: 5).

A XIX. század egyik teológusa, J. L. Dagg, a következő módon írja le az Ő bölcsességét: „Ő mindig a legjobb útját választja ki az események kibontakozása érdekében, és a legjobb eszközöket alkalmazza az Ő tervei véghez vitele érdekében”. Továbbá: „Isten határtalanul bölcs, mivel mindig az események alakulásának legjobb menetét választja ki… ezért a legjobb dolgokat a legjobb módon éri el, amit előre el is tervezett”.[51]

Minden esemény legjobb végbemenése – az Isten dicsősége: minden, amit Isten maga tesz, vagy amit megenged, hogy az Ő teremtményei megtegyenek, végső soron az Ő dicsőségét szolgálja. A következőket írja John Piper Az Isten szomjúhozása című könyvében: „Isten végső célja – önmaga megdicsőítése, és hogy saját magában gyönyörködjön”.[52]Ha az Újszövetség összes igeversét figyelembe vesszük, akkor egyértelművé válik az, hogy John Piper igazat mondott (olvassátok el a következő igeverseket: Jn. 15: 8; Róma 1: 21, 11: 36; 1 Kor. 10: 31; Ef. 1: 12, 14; Jel. 4: 11, 5: 13, 15: 4).

Micsoda Isten dicsősége? Olyan titok, ami mi nem tudunk felfogni annak teljes mélységében. Csak azt tudjuk, hogy ez – az Ő nagyságának, az Ő figyelemre méltó tökéletességének, valamint az Ő tökéletes bölcsességének megnyilvánulása.

A poraiból feltámadó szépség

A tragikus eseményeket, vagy személyes tragédiákat figyelemmel kísérve, gyakran teszünk fel Istennek miérteket. Azért kérdezzük, mert nem látjuk az eseményekben Isten dicsőségét, sem saját javunkat, annál kevésbé, mikor szenvedünk, vagy szeretteinket szenvedni látjuk. De vajon nem látszik-e Isten bölcsessége – ezzel együtt Isten dicsősége is – mikor az áldás nem a jó, hanem a szerencsétlen dolgokból származik?

Egy sakkozó bölcsessége abban nyilvánul meg, mikor egy hozzá méltó ellenfelét le tudja győzni, és nem akkor, mikor egy kezdő játékost ver meg. A hadvezér bölcsessége akkor mutatkozik meg, mikor egy övénél erősebb és jobban felszerelt sereget kényszerít térdre. Így Isten bölcsessége is akkor válik láthatóbbá, mikor Isten a javunkat tekinti, és megdicsőíti magát a nyomorúságok közepette, és nem a nyugodt időszakokban.

Kétség kívül, a hívők egy számukra ellenséges világban élnek. A mi ellenségünk – az ördög, aki „mint ordító oroszlán, szertejár, keresve, kit elnyeljen” (1 Pt. 5: 8). Ő szét akar bennünket szórni, mint a polyvát, meg akar minket „rostálni”, ahogyan Pétert is akarta (Lk. 22: 31), vagy arra akar minket kényszeríteni, hogy átkozzuk meg Istent, ahogyan ezt Jóbnál is el akarta érni. Isten nem adott immunitást nekünk a betegségekkel, a félelmekkel, a kiábrándult világ átkos bűnével szemben. De Isten mindezeket – mind a jót, mind a rosszat, – elveheti, és felhasználhatja azokat.

Réges-régen valaki ezt mondta: „Az, aki kevesebbel bölcsességgel rendelkezik, mint Isten, meg fogja tapasztalni, hogy meg kell állítania a gonoszt, és ellene kell állnia. Nagyon gyakran az emberek ezt saját erejükből próbálják megtenni, vagy állandóan az Úrhoz könyörögnek ezért. És nagyon gyakran az imák látszólag válasz nélkül maradnak, hisz ebben a világban minden a Legfőbb Bölcsesség által történik, Aki megvalósítja mindazt, amit el akar érni, még az ostobaságot is fel tudja használni jó eredmények elérése végett”.[53]

Tehát, a határtalan isteni bölcsesség akkor látszik meg, mikor Ő a gonoszságból jót szül, mikor a hamuból gyémánt kerül elő. Akkor látszik meg, mikor Ő a gonoszság erejéből, amely az Ő gyermekeire árad, áldást hoz elő az Ő gyermekeire. De azt a jót, amelyet Ő tesz, gyakran összetévesztik azzal a jóval, amit mi szeretnénk látni.

A tragédia által született szentség

Milyen gyakran idézik nekünk a római levél emez igeversét: „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van” (Róma 8: 28)! De megfeledkezünk arról, hogy az ezt követő igevers nagyon jól magyarázza, pontosan milyen áldást ért ez alatt Pál. A 29. vers a „mert” szócskával kezdődik. Tehát, ez a 28. vers folytatása, melyben ezek a szavak szerepelnek: „Mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között”.

Áldás számunkra – hogy az Ő Fiához hasonlítunk. Az áldás – nem komfort, jólét, és boldogulás, hanem Krisztushoz való hasonlóság mindenben: úgy ebben az életben, mint az (már teljesebben) örökkévalóságban.

Ez van mondva a zsidókhoz írt levélben is: atyáink „kevés ideig, tetszésük szerint fenyítettek; ő pedig javunkra, hogy szentségében részesüljünk” (Zsid. 12: 10). Az Ő szentségében való osztozás – nem más, mint a Krisztus hasonlatosságára való elváltozás. Isten pontosan tudja, milyeneknek akar látni minket, és pontosan tudja, hogy milyen körülmények – jók vagy rosszak – által lehet elérni a kívánt eredményt.

Fordítsatok figyelmet arra, hogy a zsidó levél szerzője szembe állítja szüleink korlátozott bölcsességét, és Isten határtalan bölcsességét. Azt mondja, hogy szüleink „kevés ideig, tetszésük szerint” fenyítettek minket. Mint apának, nagyon ismert számomra a „tetszés szerint” frázis. Idővel, gyerekeket nevelve, sehogyan sem jutunk dőlőre a büntetés kérdését illetőleg – hogyan, és milyen mennyiségben büntessünk. Gyakran, mikor úgy tűnik nekünk, hogy megtaláltuk a megoldást, tévedünk.

De Isten csak annyira büntet minket, amennyire ez a javunkat szolgálja. Ő nem gyötrődik a döntés felett, nem nyugtatgassa magát üres reménykedéssel, nem kételkedik az Ő döntésének helyességében. Az Ő véghetetlen bölcsességében pontosan tudja, hogy a jó és rossz körülmények milyen egyensúlya képes minket közelebb vinni az Ő szentségéhez, és… sosem küld több nehézséget, mint ami feltétlenül szükséges.

A zsidó levél szerzője elismeri, hogy bármilyen fenyítés – nem kellemes dolog (11. vers), de, arról győz meg minket, hogy hasznos. Mert a fenyíték „az igazság békességes gyümölcsét” termi. Isten fenyítésének célja – nem a büntetés, hanem a megváltozás. Bűneikért a büntetést Ő már Krisztusban a Golgotára szegezte: „Békességünknek büntetése rajta van” (Ézs. 53: 5). De nekünk egyre jobban és jobban el kell változnunk Krisztus hasonlatosságára. Ez a célja minden fenyítésnek.

A zsoltáríró azt mondja: „Jó nekem, hogy megaláztál, azért, hogy megtudjam a te rendeléseidet” (Zsolt. 119: 71). Itt arról beszél, hogy saját tapasztalatából milyen következtetésre jutott. A Szentírásból megtudjuk, hogy milyeneknek akar minket Isten látni. A belső átváltozás éppen az értelem megújulásával kezdődik. De az igazi átváltozás – a lélek megváltozása – akkor történik meg, mikor a Szentírás alapvető igazságai valósággá válik életünkben. Ehhez gyakran nehézségekre van szükség. Lehet gyönyörködni a türelmes emberekben, de ahhoz, hogy megtanuljuk a türelmet, saját megtapasztalásra van szükség: míg valaki nem bánik veled igazságtalanul, nehéz „hosszan tűrni” annak, aki megbántott.

Ha jobban belegondolunk – az Istennek tetsző tulajdonságok legtöbbje szerencsétlenség által születik. Azok a körülmények, amelyek áldozatos szeretet követelnek tőlünk, önfeláldozást szülnek. A Lélek gyümölcse is, amelyet „örömnek” nevezünk, nem lesz a mienk, mikor „egyszerűen emberileg vagy boldog”.

A végtelenül bölcs Isten nagyon jól tudja, milyen szerencsétlenségnek kell utunkat állnia ahhoz, hogy mi az Ő Fia hasonlatosságára el tudjunk változni. Ő nemcsak tudja, hogy mire van szükségünk, de azt is tudja, hogy mikor van minderre szükségünk, és hogyan lehet leginkább véghez vinni azokat. Ő a világ legjobb tanítója és nevelője. Az Ő fenyítése mindennél jobban megfelel a mi szükségünknek. Ő sosem lő túl a célon, és sosem küld felesleges megpróbáltatásokat.

Isten nem magyarázza meg tetteit

A zenetanár, vagy az edző mindig megmagyarázza, hogy milyen célt szolgál ez, vagy az a gyakorlat. A feladatok nehéznek bizonyulhatnak, idővel még kellemetlenek is lehetnek, de mi mindent elhordozunk, mivel tudjuk a végső célt, és látjuk a meghatározott végeredményt.

Isten azonban sosem magyarázza meg nekünk, hogy milyen céllal ad nekünk ilyen, vagy olyan gyakorlatokat. A Szentírás sehol sem beszél arról, hogy Isten megmagyarázta volna Jóbnak, hogy miért volt része olyan sok szenvedésben. Az olvasók csak elképzelhetik a lelki tusát Isten és a Sátán között, de Isten Jóbnak erről nem számolt be.

Az a helyzet, hogy Isten sehol nem magyarázza meg a Szentírásban, miért engedte meg a Sátánnak, hogy ezek a szerencsétlenségek elérjék őt. A római levél alapján (Róma 8: 28) arra a következtetésre juthatunk, hogy, megengedve a Sátánnak, hogy Jóbot ily sok szenvedésbe vigye, Isten valamilyen felsőbb célt követett – Jób nem véletlenül állt a tűzvonalban az Isten és a Sátán közötti küzdőtéren. A Sátán szerepe a drámában nem egészen világos. Az Istennel való beszélgetés után, amely az első két fejezetben történik, nincs többé szó róla. A könyv végén szintén nincs következtetéseket levonó beszélgetés az Isten és a Sátán között, amelyben Isten kihirdette volna az ellenség feletti győzelmét.

Helyette a cselekmény egy beszélgetéssel fejeződik be Isten és Jób között, amelyben Jób elismeri, hogy, minden bajon keresztülmenve, új oldaláról, mélyebben ismerhette meg az Istent. Azt mondta: „Az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged” (Jób 42: 5). Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy Isten azt a célt tűzte ki maga elé, hogy valami újat hozzon a Jóbbal való kapcsolatába.

Utána, az idő múlásával, láthatjuk azt az áldást, amelyek a szerencsétlenségek által érkeztek, de amelyek nem voltak feltűnőek a szerencsétlenségek idején. A fáraó után a második emberré előlépve Egyiptomban, József megláthatta azoknak a bajoknak a pozitív eredményét, amelyeken át kellett esnie, de amiket nem látott a nehéz időkben. Akkor a szenvedések, úgy tűntek neki, hogy teljesen értelmetlenek – nem ezt várta ő a jövendőtől, nem ezekről álmodozott.

De attól függetlenül, hogy látjuk-e, vagy sem, Isten arra hív fel, hogy higgyünk Neki, higgyük, hogy szeretve minket, Ő a legjobbat ajándékozza nekünk, és hogy az Ő bölcsességéből tudja, hogyan érheti el ezt a legjobb módon. Egy nagyon közeli barátnőnk jut eszembe. Majd harminc éven keresztül egyik baj a másik után érte – betegségek a családban, anyagi nehézségek, családi széthúzások. Amennyire képes vagyok megítélni, semmilyen látható áldása nem volt mindennek. Nem volt szerencsés vége a dolgoknak, mint ahogyan ezt láthattuk József, vagy Jób esetében. De, amikor ezt a fejezetet írom, levelet kaptam tőle, amelyben ezeket a szavak voltak: „Pontosan tudom: Isten nem követ el hibákat. Az Ő útjai mindig tökéletesek”. Éppen ezért sose tegyünk fel miérteket, ne követeljétek, hogy Isten magyarázza meg az Ő tetteit, vagy igazolja magát. Margareth Clarkson azt mondta: „Nincs megengedve nekünk, hogy arra kérjük a Teremtőt, Akinek mindenek a hatalmában vannak, hogy teljesen megnyíljon az Ő teremtményei előtt… Isten minden lépését áldott tervek vezetik, és Neki mindenre komoly oka van. Nekünk mindenben az Ő bölcsességére és szeretetére kell támaszkodnunk”.[54]

Mikor azt mondom, hogy nem kell miérteket feltennünk, ez alatt nem a fájdalom szavát értem, amely a szenvedések – sajátunk, szeretteink szenvedései – alatt szakad ki az emberből. Én Isten szünet nélküli nyaggatását, erről a követelőző miértről beszélek, amelyben vádaskodó felhangok hallatszanak. Az első – az ember természetes reakciója, az utóbbi – egy bűnös reakció. Három zsoltár kezdődik miérttel. „Uram, miért állasz távol? (Zsolt. 10: 1). „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Zsolt. 22: 2). „Miért vetettél el, oh Isten, teljesen?” (Zsolt. 74: 1). De ezek közül a zsoltárok közül mindegyik optimista módon fejeződik be – a végén az Istenben való bizalom hangja hallatszanak. A zsoltárírók nem engedték meg, hogy miértjeik eltérítsék őket kijelölt céljuktól. Nem engedték, hogy ezek a kérdések gyökeret verjenek szívükben, felnövekedve Istennel szembe fordítsa őket. Az ő miértjeik – fájdalomkiáltások, a fájdalomra adott természetes reakció.

Jób könyvében, mint ahogyan azt Don Baker megjegyezte, – tizenhat miért kérdés van.[55]Jób tizenhatszor tett fel miért kérdést Istennek, mindannyiszor kitartóan és kitartóan. Istent hibáztatta. És, ahogyan már sokan megjegyezték, Isten Jób egyetlen miértjére sem adott választ. Ő egyedül csak a kicsoda kérdésre felelt.

Baker lelkész a Jóbról írt könyvében a következőket mondja: „Én már rég felhagytam, hogy választ keressek a miértjeimre… Isten nem is köteles nekem semmit megmagyarázni. Neki abszolút joga van azt tenni, amit csak akar, amikor akar, és ahogyan csak akarja. Miért? Csak azért, mert Ő – Isten… Jóbnak nem kellett tudnia, miért éppen így történtek az események. Neki csak azt kellett tudnia, Ki tette mindezt, és Kinek a kezében van minden hatalom. Neki egyszerűen Istent kellett ismernie”.[56]

A bűnös kérdésekről beszélve, Jóbot használom példaként, de egyáltalán nem akarom kisebbé tenni ezt az embert. Mikor engem értek el jóval kisebb bajok, mint azok, amelyek Jóbot érték el, magam is nem egyszer ezt a kérdést tettem fel Istennek. Isten Jóbot állítja elénk, mint a kegyesség példaképét. Az, ami vele történt, nemcsak az ő javára történt, hanem a miénkre is: hogy tanuljunk belőle. Jób egyik órája számunkra ugyanaz, amit Baker lelkész is elénk adott: hagyjunk fel a miértek feltevésével.

Dávid imádságát – paráznaságának megvallását és az abból való megtérését (Zsolt. 51) – Isten évszázadokon keresztül felhasználta az Ő népe javára. Így Jób belső tusakodását is, az ő kételkedését Isten jóságában, Isten az Ő népének javára használta fel. Máig emlékezem arra, hogyan kezdtem el először kételkedni Isten jóságában. Harmincnégy évvel a könyv megírása előtt történt. Jób könyvében van egy részlet, ahol Elihu feddi Jóbot merészségéért. Akkor ez az igeszakasz nagy segítségemre volt: arra késztetett, hogy bűnös kételkedésemből megtérjek, és felhagyjak azzal, hogy Istent vádoljam. Nincs miért Jóbot elítélnünk – inkább tanulnunk kell tőle. Meg kell értenünk, miért olyan bűnös dolog Istennek miérteket tenni fel.

Sose követeljetek Istentől választ a miértjeitekre. Inkább bölcsességet kell kérni Tőle, hogy megértsük: nem arra tanít-e Ő minket valamire egy konkrét történés által. Igaz, itt is óvatosságra van szükségünk: néha azért erőltetjük, hogy a szerencsétlenségekben lelki hasznot találjunk, hogy megnyugtassuk lelkiismeretünket. Bízzunk Istenben, és higgyük: minden, amit Ő mér ránk, javunkat szolgálja, még akkor is, mikor mi ezt nem látjuk. Meg kell tanulnunk Istenben bízni azokban a pillanatokban is, mikor nem értjük, hogy Ő mit miért tesz.

Isten útjai kifürkészhetetlenek

Mikor felhagyunk azzal, hogy Isten magyarázatokat adjon, elkezdünk magunk magyarázatokat keresni az Ő tetteire. Nagyon nehéz úgy élni, hogy nincs értelmes magyarázatunk arra nézve, mi ment végbe életünkben, és szeretteink életében. Állhatatosan keressük a ránk zúduló bajok okait. De ez hiábavaló foglalatosság, ez azokat jellemzi, akik kicsiny hitűek. Isten útjai – a határtalan bölcsesség útjai, és megérteni saját véges értelmünkkel nem adatott meg számunkra.

Isten maga jelentette ki Ézsaiás prófétán keresztül: „Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útjaitok az én útjaim, így szól az Úr! Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én útjaim útjaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!”. Az Ézsaiáshoz írt kommentárjában Edward Young[57]a következőket írja erről az igerészletről: „Ez alatt a következőket kell érteni: az ég annyival magasabb a földnél, hogy emberi mércével ezt a magasságot lehetetlen meghatározni. Ennyivel magasabbak Isten útjai is az ember útjainál – képtelenek vagyunk átölelni azt annak teljességében. Más szóval, Isten útjai és gondolatai elérhetetlenek az emberi értelem által”.[58]

Ugyanezt a gondolatot fejezi ki Pál is a római levél 11. fejezetében. Csodálattal telve kiált fel: „Oh, Isten gazdagságának, bölcsességének, és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az ő ítéletei” (Róma 11: 33). Az Újszövetség egyik angol fordításában (Williams fordításában) ez a gondolat még inkább kidomborodik. A 33 -34. versekben az van mondva:

„Milyen mélységesen mélyek Isten gazdagságának, bölcsességének, és vezetésének mélységei! Mennyire utolérhetetlenek az Ő ítéletei, és mennyire rejtettek az Ő útjai! Mert kinek sikerült megértenie az Úr gondolatait, kicsoda volt az Ő tanácsadója?”.[59]

Isten bölcsessége határtalan, az Ő döntései felfoghatatlanok, az Ő útjai rejtettek előttünk, és kikutathatatlanok. Még senkinek sem sikerült kikutatni Isten gondolatait, senki sem volt képes tanácsot adni Neki, hogyan lépjen fel jobban. Éppen ezért hiábavaló, sőt merész dolog annak tisztázása, Isten hogyan akar cselekedni minden egyes konkrét helyzetben. Képtelenek vagyunk megérteni, milyen érvek diktálják az Ő döntéseit, nem láthatjuk meg azokat a csatornákat, amelyek által Ő bevezeti azokat az életünkbe.

Ahhoz, hogy lelki békét tapasztaljunk még a szerencsétlenségek közepette is, elengedhetetlen, hogy megértsük: nem fogjuk meglátni Isten útjainak irányultságát. Hagyjatok fel azzal, hogy miérteket tegyetek fel Neki, és magatoknak. Mindez – ostobaság, az életbeli nehézségektől való menekvés. A valóságban az eredmény ennek az ellenkezője lesz. Engedelmeskedjünk annak az Istenről és az életről szóló igazságnak, amelyet Isten Igéje, a Szentírás ad elénk.

Az Isten gondviseléséről szóló prédikációjában Charles Spurgeon a következőket mondta: „A gondviselés – nagyon összetett dolog. Ti mindig mindent világosan szeretnétek látni! Vajon nem így van? De, higgyétek el nekem, ez sosem fog végbe menni – látásunk nagyon is gyenge. Tudni szeretnétek, hogy milyen hasznot hozott nektek az adott szerencsétlenség? Akkor egyszerűen higgyétek el, hogy ez így van. Tudni szeretnétek, hogy az adott szerencsétlenség milyen hasznot hajtott lelketek javára? Lehet, hogy bizonyos idő múlva ezt megtudjátok. De jelenleg semmit sem láttok, és semmit sem tudtok. Úgyhogy, egyszerűen higgyetek. Mutassatok tiszteletet Isten iránt – és támaszkodjatok Reá!”.[60]

Jób az Istennek adott alázatos válaszában elismerte az Isten útjainak elérhetetlenségét. Azt mondta:

„Ki az – mondod – aki gáncsolja az örök rendet tudatlanul? Megvallom azért, hogy nem értettem; csodadolgok ezek nekem, és fel nem foghatom” (Jób 42: 3).

Isten útjai, ahogyan Jób mondta, túlságosan is „csodálatosak” számára, ő képtelen arra, hogy felfogja és megértse azt. Meglátva Istent az Ő teljességében és erejében, porban és hamuban” tért meg, felhagyott a kérdések feltevésével, és elkezdett egyszerűen bízni Istenben.

Dávid szintén meghajtotta magát Isten gondolatai és bölcsessége előtt. Azt mondta: „Uram, nem fuvalkodott fel az én szívem, szemeim sem láttak magasra, és nem jártam nagy dolgok után, erőmet haladó csodadolgok után” (Zsolt. 131: 1). A magasztosság és az elérhetetlenség – éppen ezek az Isten útjainak titkos gondolatai, és ezen utak megvalósulásai. Dávid nem tett kísérletet arra, hogy megértse őket. Helyette megalázta az ő lelkét, alávetette magát annak, és bizalmát Istenbe vetette. Ha bizalom által szeretnénk magasztalni Istent, ha békességet akarunk találni, mindezen el kell gondolkodnunk, és őszintén ki kell mondanunk: „Istenem, semmit sem értek, de Benned bízom”!

Nem próbáljátok megmagyarázni – inkább tanuljátok!

Isten bölcsessége határtalan, és az Ő útjai elérhetetlenek, éppen ezért nagyon óvatosan szabad csak magyarázni az Ő gondviselésének útjait, és egyes konkrét eseményeket. Ezen kívül, óvatosan kell ahhoz viszonyulni, aki azt próbálja nekünk magyarázni, hogy mi miért történik. Legyetek óvatosak, ha valaki azt mondja: „Isten azért engedte meg, hogy mindezek megtörténjenek, hogy ezt meg ezt megtanuld”. Egy valami egyértelmű tény: valójában nem tudjuk, hogy az adott esemény sorozattal Isten mit akar elérni.

Ez nem jelenti azt, hogy lehetetlen okulnunk Isten dolgaiból úgy, ahogyan azt a Szentírásban látjuk. Ellenkezőleg. A fejezet elején már láthattuk, hogy a zsoltáríró a saját tapasztalatain, a bajok kohójában tanulta Isten parancsolatait (Zsolt. 119: 71). Izrael népe szintén tanult, amikor nem éppen mindig Isten gondviselésének útját követte. A Mózes 5. könyvében meg van írva:

„És megsanyargatott téged, és megéheztetett, azután pedig enned adta a mannát, amelyet nem ismertél, sem a te atyáid nem ismerték, hogy tudtodra adja neked, hogy az ember nem csak kenyérrel él, hanem mind azzal él az ember, ami az Úrnak szájából származik” (5 Móz. 8: 3).

A nép tanult, mikor Isten gondolataira tekintett. Isten tanította az Ő népét. Olyan körülmények közé helyezte őket, mikor nem rendelkeztek élelmiszerkészlettel a következő napra. A nép teljesen Tőle függött. Isten az Ő népét a tejjel és mézzel folyó földre vezette (5 Móz. 8: 7-9) és tudta, hogy ott a nép megkísértetik a büszkeség által, és azt akarja mondani: „Az én hatalmam, az én kezemnek ereje szerezte nekem ezt a gazdagságot!” (17. vers). Ezért még az ígéret földjére való érkezés előtt Isten eldöntötte, hogy megtanítja a zsidókat teljesen az Ő döntéseitől függeni.

Néhány hónappal az előtt, hogy ez a fejezet megíródott volna, meghívtak egy keresztyén konferenciára, megadva az előadás témáját. Mikor azonban egyszer csak átolvastam a Timóteushoz írt második levelet, a Szent Lélek új módon világította meg azt az igeszakaszt, amely nagyon jól idomult a felajánlott témához. Minden azelőtti jegyzetet félre téve, leültem és újból átírtam az előadásomat, aminek nagyon örültem. Miközben szemléltem saját fogalmazó készségemben, a fejemben bűnös gondolatok fészkelték be magukat, hogyan fog mindenki gyönyörködni előadásomban. Az Isten dicsőségének egy kis részét magamnak akartam tulajdonítani.

Nem sokkal a konferencia kezdete előtt egy vírusos megbetegedés ledöntött a lábamról. Ilyen még nem történt velem – képtelen voltam beszélni. A konferencia így semmi örömet nem adott nekem. Elmondtam előadásomat, de nem tudok arról, hogy valakinek is valamilyen hasznot hozott volna. És akkor, a saját tapasztalatomon tanultam meg, hogy mit jelentenek Isten szavai: „Én vagyok az Úr, ez a nevem, és dicsőségemet másnak nem adom, sem dicséretemet a bálványoknak” (Ézs. 42: 8). Már régen kívülről ismertem ezt az igeverset, ismertem az eszemmel, de csak a nehézségeknek köszönhetően lettem képes elmerülni ebben a versben, és elmondani a zsoltáríró szavaival, hogy: „Jó nekem, hogy megaláztál, azért, hogy megtanuljam a te rendeléseidet” (Zsolt. 119: 71).

Isten bölcsessége nagyobb ellenségeink bölcsességénél

Isten bölcsessége nemcsak a mi bölcsességünknél magasabb, mint az ég a földtől. Isten bölcsessége magasabb a mi ellenségeink bölcsességénél is. És ennek vigasztalásnak kell lennie számunkra. Személy szerint nekem könnyebb elhordozni azokat a kellemetlenségeket, amelyek áldatlan körülmények következtében játszódnak le, mint azokat, amelyek emberi kezektől származnak. Úgy látszik, Dávid is hasonló cipőben járt. Azt mondta: „Felette igen szorongattatom; de mégis, hadd essünk inkább az Úr kezébe, mert nagy az Ő irgalmassága, és ne essem ember kezébe” (2 Sám. 24: 14).

Az emberek cselt vethetnek ellenünk, sértegethetnek minket, „felhasználhatnak” saját önző céljaik elérésére, de a Pl. 21: 30-ban az van mondva: „Nincs bölcsesség, és nincs értelem, és nincs tanács az Úr ellen”. Éppen ezért vagyunk képesek egyetérteni Pállal: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róma 8: 31). Még ellenségeink legravaszabb tervei is egy célt szolgálnak – azt, hogy beteljesedjen mindaz, amit Isten az Ő végtelen bölcsességében már rég eltervezett.

József testvérei azt gondolták, hogy megszabadulhatnak testvérüktől, akit nagyon irigyeltek. De Isten, már jóval ez előtt eldöntötte, hogy felhasználja az ő gondolataikat, hogy Józsefet előttük küldje el, és nekik élelmet adjon a hét éves éhínség ideje alatt. Nagyon alávaló módon bántak Józseffel, de Isten mindezt a javukra fordította.

Saul meg akarta ölni Dávidot, mivel őt jobban dicsérték hőstettei miatt, mint magát Sault. De Isten felhasználta azt az időt, ami Dávid Saultól való menekülésben töltött, arra, hogy formálja Dávid jellemét, aminek következtében nagy király válhatott belőle, olyan ember, aki „Istennek szíve szerint való”. Teljesen egyértelmű: a legjobb zsoltárok nagyobb része Dávid életének éppen ebben a szakaszában íródtak. Az egyik kedvencem a 34. zsoltár, amely akkor íródott, mikor félve a pogány uralkodótól, Dávid kénytelen volt úgy tenni, mintha őrült volna. Mikor nehézségeim vannak, leggyakrabban éppen ezt a zsoltárt olvasom. Azt, amit Saul gonoszságra akart használni, Isten áldásra fordította.

A Sátán azt gondolta: ha Isten megengedi, hogy kárt okozzon Jóbnak, akkor ráveheti Jóbot arra, hogy megátkozza az Istent. De pusztán eszköz volt az Isten kezében, ami segített Jóbnak abban, hogy mélyebben megismerje Istent, hogy még tiszteletteljesebb legyen Iránta.

A Sátánnak meg volt engedve, hogy gyötörje Pált a testébe adott „tövis” által. Ezzel, úgy gondolta a Sátán, megakadályozza az apostolt abban, hogy Istennek szolgáljon. Valójában azonban olyan körülmények közé helyezte ez által Pált, amikor az megismerhette, hogy a szenvedések közepette elég az Isten kegyelme, hogy az Ő ereje erőtlenség által jut érvényre (2 Kor. 12: 9). Gondoljatok bele: hány hívő embernek volt elégséges az Isten kegyelme oly sok évszázadon keresztül, olvasva Pál szavait.

Tehát, azt látjuk, hogy Isten bölcsessége nagyobb ellenségeink bölcsességénél – legyenek ezek emberek, vagy maga az ördög. Ezért nem kell félnünk attól a gonoszságtól, amelyet azok akarnak nekünk okozni, vagy amit, talán, már meg is tettek. Isten kontrol alatt tartja őket, ugyanúgy, ahogyan a betegségeket, a haláleseteket, a pénzügyi nehézségeket, és a természet szeszélyességét is.

Isten bölcsessége a világi dolgokban

Ha elrugaszkodunk saját problémáinktól, megláthatjuk, hogy a világot Isten végtelen bölcsessége irányítja, ami az Ő mindenhatóságának köszönhető. De vizsgáljuk meg, hogyan tűnhet úgy, hogy Isten nem mindenható, mivel a legtöbb esemény értelmetlennek tűnhet. Miért halt meg 109 gyermek Dél Wells-ben a zagy alatt, vagy miért halnak meg ezrek Kelet-Afrikában éhezés következtében? A „tisztátalan” országok miért olyan sikeresek a világ porondján? Miért van az, hogy a gazdag egyre gazdagabbá válik, míg a szegény egyre szegényebb lesz? Figyelembe véve, hogy egy bűnös világban élünk, mindezt az ember bűnösségének számlájára írnánk.

De ha hiszünk Isten mindenhatóságában, amiről már beszéltünk az előző fejezetekben, akkor azt a következtetést vonhatjuk le, hogy: minden nyomasztó körülmény Isten hatalmában van, és Ő, az Ő végtelen bölcsessége által az előre elkészített vég felé vezeti a világot. A történteket nem lehet az események véletlen játékának nevezni. Minden esemény – az egységes isteni gondolat szerves része, és egyszer mindez az Ő dicsőségét, és az Ő népének javát fogja szolgálni. Berkouwer professzor itt is a segítségünkre siet:

„Az élet minden területe Isten hatalma alatt áll. Ha helyes szemszögből nézzük az eseményeket, átölelhetjük az élet sokszínűségét. Isten előre eltervezett akaratát nem lehet egyszerűen az atomok kaotikus mozgásának számlájára írni. Létezik egy tengely, amely magába foglalja az Ő előre eltervezett tetteinek sokszínűségét. Egységes minden, ami azóta történt, hogy Ő ígéretet tett a bűneset után, addig a pontig, hogy az Ő szentséges népe megjelenik az utolsó napon”.[61]

Nemcsak azzal a kérdéssel kell felhagynunk, hogy „miért történt mindez így?”, hanem azzal is, hanem az eseményekre logikus magyarázatokat is keresnünk kell, és várni kell az áldásokat is személyes kellemetlenségeinktől. Meg kell tanulnunk még Isten, – mindenek Kormányzója előtt megaláznunk a szívünket. Meg kell értenünk, hogy mennyire igazak Dávid szavai: „Sőt lecsendesítettem és elnémítottam lelkemet” (Zsolt. 131: 2). Éppen ily módon kell megállnunk azok előtt a tragédiák előtt, amelyek végbemennek a világon.

A puritán John Flavel írta:

„Állhatatosan higgyétek, hogy a világ összes dolga – mind a személyes, mind a társadalmi dolgok – a bölcs Isten kezében vannak… Támaszkodjatok Isten bölcsességére, ne bízzatok saját értelmetekben…

Mikor Melanchtont[62]legyűrték a kétségek és az aggodalmak azzal az egyházszakadással kapcsolatban, ami az ő korukban ment végbe, Luther a következő szavakkal buzdította: „Ne gondold, hogy te vagy a világ kormányzója, hagyd a kormányzás terhét Annak a kezébe, Aki megteremtette ezt a világot. Ő jobban tudja, mit kell tenni”.[63]

Ez nem azt jelenti, hogy érzéketleneknek és kegyetleneknek kell lennünk. Szükséges imádkozni a tragédiák áldozataiért, törekedni kell arra, hogy enyhítsük fájdalmaikat, ha erre lehetőségünk van. De, miközben együtt érzőek vagyunk, nem szabad kételkednünk az isteni tettek helyességében.

Isten bölcsességében kételkedni – lelki ostobaság. Ezzel nemcsak lekicsinyítjük az Isten dicsőségét, de maguknak is megfosztjuk a békességtől és nyugalomtól, amelyek a mieink lennének, ha mi bíznánk Benne, és nem követelnénk Tőle azt, hogy magyarázza meg nekünk, hogy mi miért történik. Mikor nem értjük, hogy mi miért megy végbe, akkor a békességhez és nyugalomhoz egyetlen út vezet – az Istenben való bizalom útja. Isten azt akarja, hogy mi megtiszteljük Ő a mi bizalmunkkal. Ő azt akarja, hogy nekünk békességünk és nyugalmunk legyen, mert azok bizalmat adnak nekünk.

Az elmúlt évszázadok tanítóinak műveit olvasva, akik Isten bölcsességéről írtak, olyan sorokra találtam, amelyek summázták mindazt, amit eddig próbáltam nektek elmagyarázni. Elétek adom ezt az idézetet minden kommentár nélkül, reménykedve abban, hogy ez buzdítani fog benneteket, ahogyan buzdított engem is, és segít abban, hogy Istenre támaszkodjatok minden körülmények között, és hitet ad, hogy minden történés dicsőséget hoz Neki, és nekünk is javunkra válik:

„Örülnünk kell annak, hogy a határtalan bölcsesség vezet minden eseményt a világban. Sok minden végbemenő dolgot titok és homály fed. Egy idő után úgy tűnik, hogy az eseményeket káosz uralja. Milyen gyakran a gonosz győz! Úgy tűnik, Isten megfeledkezett az Ő teremtményeiről. És még a magunk életét is homály, és tudatlanság övezi, telve van nehézséggel és veszélyekkel. Ezért nagyon vigasztaló az a tanítás, hogy minden eseményt a határtalan bölcsesség irányítja, amely a káoszból rendet teremt, a világossággal feloldja a homályt, és mindent a hívők javára fordít”.[64]

Isten szeretetének megismerése

„Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-e? De mindezekben felettébb diadalmaskodunk, Az által, Aki minket szeretett”

Róma 8: 35, 37

Barátom, akinek sokszor kell vigasztalnia másokat, egyszer csak saját maga lett erőtelen, mikor megértette, hogy nem képes segítséget nyújtani gyermekeinek a lelki dolgok keresésében. Így kiáltott fel: „Istenem, úgy tűnik nekem, hogy a Te gyermekeidről jobb gondot tudok viselni, mint sajátjaimról”! Elmondta: „Ahogyan kiszakadtak lelkemből ezek a szavak, abban a pillanatban bűnbánatot is tartottam”. De csüggedését megértjük: sokan közülünk időnként ugyanebbe esünk, abba, hogy kételkedjünk Isten szeretetében.

Barátom helyébe tudom képzelni magam. Egyszer, mikor lányunk nehéz időket élt meg, azt mondtam: „Istenem, saját lányommal nem bánnék úgy, ahogyan Te bánsz vele”. Nekem szintén bűnbánatot kellett tartanom saját vakmerő szavaimért, olvasva a Szentírást, és megértve azt, hogy a nehéz időkben Isten éppúgy szeret minket, mint az áldott idők napjaiban.

Minél inkább felfogjuk Isten hatalmát életünk minden területe felett, annál okunk lenne kételkedni az Ő szeretetében. Azt gondoljuk: „Ha Istennek hatalma van a bajok felett, ha Ő képes arra, hogy elfordítsa azokat, akkor miért nem teszi meg ezt”? Kushner rabbi eldöntötte, hogy egy olyan Istenben hisz, Aki jó, de Akinek nincs elégséges hatalma. Néha az kísért meg minket, hogy olyan Istenben higgyünk, Aki mindenható ugyan, de nem jóságos. Magának a Sátánnak első számú törekvése, hogy az embert eltántorítsa az Isten jósága mellől. Ugyanezt a gondolatot fogja újból és újból elénk vetni, győzködve minket, hogy Isten, Aki a mennyben ül, örvend a mi nehézségeinknek.

De senki sem kényszerít minket arra, hogy válasszunk az Isten jósága és az Isten mindenhatósága között. A Biblia azt mondja, hogy Ő jó is, és mindenható is. A Szentírás szinte minden lapján azt olvassuk, hogy Ő nemcsak jóságos, nemcsak szeret minket, de határtalan magasztossággal is telve vannak. A nehézségekkel küzdve, nem szabad Isten jóságát lekicsinyelnünk. Hughes mondta: „Azt gondolni, hogy Neki minden mindegy, éppen annyira ostobaság, mint azt gondolni, hogy Ő valamit képtelen megtenni”.[65]

János apostol azt mondta: „Isten szeretet” (1 Jn. 4: 8). Ez a kijelentés másokkal egyetemben – „Isten világosság” (1 Jn. 1: 5, vagyis Isten szent) – kifejezi Isten lényét, amelyet a Szentírás jelent ki nekünk. Az Ő lényéből kifolyólag Isten csak szent lehet. És ugyanígy Ő mindenek felett jóságos is.[66]

Isten szeretet, éppen ezért az Ő lénye eleve arra kötelezi Őt, hogy jóságos legyen, és hogy irgalmat gyakoroljon az Ő teremtményei felett. A 145. zsoltár az Ő „nagy irgalmasságáról” beszél, arról, hogy Ő „jó mindenki iránt”, hogy Ő „minden dolgában kegyelmes” (7-9, 17. versek). Még a lázadó népek bírájaként is Ő azt mondja: „Nem kívánom a vétkes halálát…” (Ez. 33: 11).

Mikor nehézségeink vannak, mikor a bajok egymást követik, földre akar gyűrni a kísértés, hogy kételkedjünk az Isten szeretetében. És akkor nemcsak a kétségek kezdenek el minket gyötörni. Ezekben a pillanatokban a Sátán Isten ellen akar hangolni minket: „Ha Ő szeretne téged, nem engedné meg, hogy ilyenek történjenek veled”! Saját tapasztalatomból tudom, és elmondhatom, hogy mindennél gyakrabban a Sátán azt akarja, hogy ne Isten bölcsességében és erejében kételkedjünk, hanem az Ő szeretetében.

A kísértéseket nem tudjuk elkerülni, de ha eldöntöttük, hogy megtiszteljük Istent a bizalmunkkal, akkor a hasonló gondolatok nem vehetnek lakozást a szívünkben. Ahogyan Philip Hughes mondta: „Ha az ember kételkedik az Isten jóságában, ez azt jelenti, hogy ő úgy gondolja, hogy a jóság kérdésével ő jóval többet foglalkozik, mint maga Isten… De tegyük fel, hogy az ember jóságosabb az Istennél – ez azt jelentené, hogy Istent megfosztanánk a lényétől… Tehát cáfolnánk magának Istennek a létezését. Így is történik, mikor elkezdünk kételkedni az Isten szeretetében”.[67]

Térjünk vissza két esetre, amelyekről fejezetünk elején volt szó. Mindkét esetbe barátom és én megengedtük magunknak, hogy kételkedjünk Isten jóságában. Éppen azt tettük, amivel szemben Philip Hughes óvott minket. Ha egy pillanatig is, de azt gondoltuk, hogy jobban gondot viselünk saját gyermekeinkre, mint Isten. Azt gondoltuk, hogy a mi jóságunk nagyobb, mint az Istené. Mikor lelkig egyensúlyunkkal minden rendben van, nem engedünk meg magunknak ilyen gondolatokat. Azok csak akkor jelennek meg, mikor a nehézségekkel való harc elhúzódik.

Még az igaz Jób is, aki küzdelmei elején azt mondta: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!” (Jób 1: 21), utána elkezdett kételkedni az Isten jóságában. Így kiált fel: „Igaz vagyok, de Isten megtagadja igazságomat. Nem használ az embernek, ha Istennel békességben él” (Jób 34: 5, 9).

Ha Isten tökéletes az Ő szeretetében és mindenek felett jó, akkor hogyan küzdjünk személyes kétségeinkkel, és a Sátán kísértéseivel? Milyen Istenről szóló igazságokat kell elrejtenünk a szívünkben ahhoz, hogy alkalmazni tudjuk azokat fegyver gyanánt, mikor kételkedünk az Ő szeretetét illetően?

Isten szeretete a Golgotán

Kétségtelen, hogy a legmeggyőzőbb bizonyítéka annak, hogy Isten szeret – az, hogy Ő megengedte az Ő Fiának, hogy meghaljon a mi bűneinkért.

„Az által lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az ő egyszülött Fiát elküldte az Isten e világra, hogy éljünk általa. Nem abban van szeretet, hogy mi szerettük Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért” (1 Jn. 4: 9-10).

Jézus azt mondta, hogy Isten szeretet. Így mutatta meg nekünk Isten magát: Ő elküldte a Fiát a mi bűneinkért. A bajok nem léte – nem a legfontosabb. Minden baj, ami történhet életünkben, – semmi a legrettenetesebb bajhoz – az Istentől való örök elszakadáshoz képest. Jézus azt mondta, hogy semmilyen földi öröm nem hasonlítható azoknak az örökkévaló öröméhez, akiknek neve be van írva az Élet könyvébe (Lk. 10: 20). Ugyanígy semmilyen földi szenvedés sem hasonlít a legrettenetesebb szenvedéshez – a pokolbeli örök szenvedéshez.

Tehát, mikor Jézus azt mondta, hogy Isten azzal mutatta meg irántunk való szeretetét, hogy az Ő Fiát küldte el, arra mutatott rá: hogy Isten a legnagyobb szükségünkben sietett a segítségünkre – egyetlen más szükség sem volt hasonlítható ehhez a szükséghez. Ha szükségünk van bizonyítékokra az Isten szeretetét illetően, akkor mindenek előtt nézzünk fel a keresztre, amelyen Isten feláldozta az Ő Fiát a mi bűneinkért. A Golgota – az Isten felénk való szeretetének objektív, abszolút, és kétségbe vonhatatlan bizonyítéka.

A Golgotán megláthatjuk az Isten szeretetének magasztosságát: Ő véghetetlenül sokat fizetett, mikor az Ő Fiát adta oda, megengedve azt, hogy megkínozzák Azt, Akit Ő annyira szeretett. Nem volt más eszköz a mi bűneink megváltására – Neki, és az Ő Fiának éppen ezt az árat kellett megfizetnie. És, határtalanul szeretve minket, Ő és a Fiú készek voltak meghozni ezt az áldozatot: az Atya kész volt odaadni az Egyszülött Fiút, míg a Fiú kész volt letenni értünk életét. A szeretet egyik elválaszthatatlan eleme – az önfeláldozás. Ez az önfeláldozás a legvakítóbb kifejezése Isten szeretetének a Golgotán.

Gondoljatok bele, milyen szánalmasak és bűnösek az Isten szeretett teremtményei. Pál azt mondja: „Az Isten pedig hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt” (Róma 5: 8). Azok, akik összetartó családban, keresztyén otthonban nevelkedtek fel, nehezen tudják értékelni Pál szavainak jelentőségét – „mikor még bűnösök voltunk”. A hívők legtöbbje – erkölcsös emberek: ilyenek ők mind a társadalom szemében, mind sajátjukéban. Nehezünkre esik olyanoknak látni magunkat, amilyennek Isten látott minket – szánalmasaknak, bűnös lázadóknak.

Pál azt írja, hogy halottak voltunk bűneinkben (Ef. 2: 1). Ezékiel látomásaiban Izrael úgy jelent meg, mint egy olyan völgy, amely száraz csontokkal van beszórva (Ez. 37). Mi is ilyenek voltunk, míg nem tértünk meg Istenhez. Egyszer arról beszélgettünk a barátommal, hogy tért meg korunk egyik legnagyobb bűnözője. Megkérdeztem tőle: „És mennyire halott a holt? Nem voltunk-e mi is lelkileg éppen olyan halottak, mielőtt Istenhez fordultunk volna”? Bármilyen erkölcsi szabályokat is követtünk volna megtérésünk előtt, Isten szemeiben semmivel sem voltunk jobbak Izrael házánál – egyszerűen száraz csontok halmaza voltunk.

Az efézusiakhoz írt levél 2. fejezetében Pál bűnösségünk gondolatát taglalja. Azt mondja, hogy ennek a világnak a folyása szerint éltünk (2. vers), az istentelen világi társadalom szokásai szerint. Istentelen világi utakat jártunk, követtük az ördögöt, akit Pál levegőbeli hatalmasságnak nevez. Lehet, hogy mindezt nem tudatosan tettük, ennek ellenére, tettük, mivel az ő hatalma alatt voltunk (ld. a Csel. 26: 18; a Kol. 1: 13-at!). A valóságban csak Isten ellenségének szolgái voltunk. A továbbiakban Pál azt mondja, hogy csak a mi testi vágyainknak éltünk, ó-emberünk kívánságai szerint (3. vers). Magunknak éltünk, saját ambícióink, kívánságaink, vezettek minket, amelyek az élvezetek felé vittek minket. Pál folytatja bűneink leírását, és arra a következtetésre jut, hogy: a valóságban – mi a harag gyermekei vagyunk. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy Isten haragja tökéletesen reális és igazságos. Mi határtalanul sokat vétkeztünk a szent és igazságos Istennel szemben. Saját akaratunkból ellene álltunk az Ő parancsolatainak, meggyaláztuk az Ő erkölcsi törvényét, ismerve az Ő akaratát, de nem teljesítettük azt. Éppen ezért mi a harag gyermekei vagyunk.

Nektek talán furcsának tűnhet, hogy abban a fejezetben, ami Isten szeretetének van szentelve, olyan sokat beszélünk az emberek bűnösségéről. Ennek két oka van. Először, annak mélységében kell látnunk Isten szeretetét: Ő a bűnösökért az Ő Egyszülött Fiát adta.

Másodszor, mikor mi elkezdjük kétségbe vonni Isten szeretetét, hasznos észben tartanunk, hogy kik vagyunk. Legkisebb jogunk sincs az Ő szeretetére. Isten jóságának morzsáját sem érdemeljük. Ilyen szavakat hallottam: „Csak Isten jósága miatt vagyunk képesek elkerülni a poklot”. Ezek a szavak mindenkit lecsendesítenek, akik azt kérdeznék: „Miért történt mindez velem”? Csak gondoljatok egy kicsit bele, milyen vagyunk Isten előtt, kik vagyunk Krisztus nélkül.

Azt látjuk, hogy Krisztus már akkor szeretett minket, mikor mi ezt egyáltalán nem érdemeltük, mikor semmi sem volt bennünk, ami méltóvá tett volna minket Isten szerelmére.

Úgyhogy, minden esetben, mikor kétségbe szeretnénk vonni Isten szeretetét, forduljunk a kereszt felé, és gondoljunk bele: ha Isten annyira szeretett engem, és akkor áldozta értem Fiát, mikor én még az Ő ellensége voltam, akkor természetesen, Ő szeret engem most is, mikor én – az Ő gyermeke vagyok, éppen ezért gondot visel rám. Ha Ő még a kereszten is szeretett engem, akkor a baj közepette sem távozik el tőlem az Ő szerelme. Ő olyan sokat adott értem – az Ő felbecsülhetetlen Fiát. Akkor vajon Ő nem ad ez által mindent – mindazt, ami az Ő dicsőségét, és a mi javunkat szolgálja.

Emlékeztek, azt mondtam, hogy „el kell gondolkodni”? Ha eldöntöttük, hogy Istenben fogunk bízni a bajok közepett, akkor az ilyen pillanatokban gondoljatok bele Isten bölcsességébe és szeretetébe, amely a Szentírásban tárul szemünk elé. Ne engedjétek meg, hogy az érzelmeitek hatalmat vegyenek értelmetek felett. Isten igazságai uralják az értelmet, míg az érzelmek legyenek alávetve az értelemnek. Életünkben nem múlik el a fájdalom és szenvedés – ezek nem csitulnak el. Nem szabad „elfojtanunk” az érzelmeinket, nem válhatunk sztoikusokká. Ilyenek vagyunk, szerencsétlenségünk közepette szenvedünk, de nem engedhetjük meg, hogy a fájdalom Isten ellen hangoljon minket.

Azt mondjátok: mindez átgondolt és lelketlen dolog – hidegen elmélkedni Isten szeretetének igazságáról, mikor nehézségeid és fájdalmaid vannak, és keserű szívű vagy. Egyáltalán nem átgondolt és egyáltalán nem lelketlen dolog. Az egyik legmegrázóbb szentírási helyen maga Pál vezeti az olvasót az igazság átgondolásának útján: induktív gondolkodási módszert használ, vagyis áttér az általánosról az egyedire, a nagyobbról a kisebbre: „Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozza vele együtt mindent minekünk?” (Róma 8: 32). Pál így elmélkedett: ha Isten szerelme olyan nagy, hogy Ő a legdrágábbat adta oda, akkor, természetesen, Ő megáld minden szükséges dologgal minden nap. Hogy ezt az igazságot közelebb hozzuk témánk fonalához, így lehetne körülírni: ha Isten szeretete elégséges még a legnagyobb szükségeink betöltésére is (Ő adott nekünk üdvösséget), akkor az Ő szeretete elégséges a kisebb szükségeinkre is (Ő segíthet akkor is, mikor nehézségeink vannak). Ha arra a következtetésre akarunk jutni, amelyre Pál is jutott (hogy semmilyen nehézség nem szakíthat el Isten szeretetétől), akkor úgy kell elmélkednünk a Szentírás magasztos igazságairól, ahogyan ő is tette.

Atyai szeretet

Az által, hogy hiszünk Isten kegyelmében, abban, hogy Krisztus a mi Üdvözítőnk, mi, hívők, Isten családjához csatlakozunk. Ő szövetséget kötött velünk: Ő a mi Istenünk lesz, míg mi – az Ő népe (Zsid. 8: 10). Krisztus által Ő fiaivá fogadott minket, az Ő gyermekei lettünk, elküldve a Szent Lelket, hogy Ő éljen bennünk, és bizonyságot tegyen lelkünkkel együtt, hogy mi – az Ő gyermekei vagyunk. A Szent Lélek beszél nekünk arról a kapcsolatról, amely Isten és közöttünk jött létre, mivel általa kiálthatjuk: „Abbá, Atyám!” (Róma 8: 15-16). Azt mondják, hogy a zsidó otthonokban a rabszolgáknak nem volt szabad a családfőt „Abbának” nevezni. Így csak gyermekei szólíthatták meg őt. Pál azért alkalmazza ezt a kifejezést, hogy megmutassa a Szent Lélek meggyőző erejét: éppen Ő mutatja meg nekünk, hogy mi valóban a Mindenható Isten gyermekei vagyunk, Aki a mi Mennyei Atyánk, és szeret minket, az Ő gyermekeit, különleges, atyai szeretettel. Ő minket „Isten választottainak, szenteknek, és szeretetteknek” (Kol. 3: 12, kiemelés a szerzőtől) nevez. Bármilyen valószínűtlennek tűnik ez számunkra, Ő „örül terajtad örömmel, hallgat az ő szerelmében, énekléssel örvendez neked” (Sof. 3: 17). Ő kegyelmes irántunk, ahogyan az atya is kegyelmes fiai iránt. Ezt az igeverset kommentálva, Matthew Henry[68]megjegyezte: „A hatalmas Isten nemcsak szereti az Ő szentjeit, de szereti szeretni őket”. Istennek elégedettséget nyújt az, hogy szeret minket, mivel mi – Hozzá tartozunk, az Övéi vagyunk.

A Zsolt. 103: 11-ben Dávid így beszél Isten atyai szerelméről: „Mert amilyen magas az ég a föltől, olyan nagy az ő kegyelme az őt félők iránt”. Az előző fejezetben arról beszélgettünk, hogy Isten útjai, valóban, olyan magasak, mint amilyen magasak az egek a földnél. Isten bölcsességét, ahogyan az egek magasságát, lehetetlen megmérni. Ehhez hasonlóan, lehetetlen megmérni az Ő szeretetét. Az Ő szeretete tökéletes és végtelen. Bármilyen baj is történne velünk, az Ő atyai szerelme irántunk nem apad el.

Isten szeretete Krisztusban

Isten végtelen, felmérhetetlen szeretete nem azért ömlik ránk, hogy mi olyan jók vagyunk, hanem azért, mert mi – Krisztusban vagyunk. Fordítsatok figyelmet Pál rómaiakhoz írt levelének szavaira: senki sem „szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely a mi Urunk Jézus Krisztusban van” (Róma 8: 39). Isten szeretete egyedül Jézus Krisztuson keresztül, vagy Jézus Krisztusban ér el hozzánk. János evangéliumának 15. fejezetében szintén erről van szó, mikor Jézus a szőlőtő és a szőlővesszők példáját hozza fel erre. Ahogyan a szőlővesszők behatárolt módon össze vannak kötve éltet adó szövetség által a szőlőtővel, úgy vannak a hívők is lelki szövetségben összekötve Krisztussal.

Nagyon fontos, hogy megértsük Isten Krisztusban megmutatkozó szeretetét. Ahogyan változhatatlan Isten szeretete az Ő Fia iránt, ugyanúgy változhatatlan irántunk való szeretete is, mivel egyek vagyunk Azzal, Akit Ő szeret. Ahogyan Ő nem szeret ki Fiából, úgy nem szeret ki belőlünk sem.

Mi állandóan próbálunk szétnézni magunkban, hogy okokat találjunk arra, Isten miért szeret minket. Az ilyen keresések általában semmivel végződnek. A leggyakrabban olyan tulajdonságokat fedezünk fel magunkban, amelyek miatt Isten egyáltalán nem kellett volna szeretnie minket. De a Bibliából világosan kiderül: Isten nem a mi érdemeinkért szeret minket. Ő azért szeret minket, mert mi – Jézus Krisztusban vagyunk. Amikor Ő reánk tekint, nem „különálló”, jót cselekvő keresztyéneket lát. Ő minket a kereszt prizmáján keresztül szemlél, amelyen az Ő szeretett Fia meghalt. Ő nem azért szeret minket, mert mi jók vagyunk, hanem azért, mert mi – Krisztusban vagyunk.

Ez az igazság még egy fegyverténye, amit mindig szívünkben kell forgatnunk, hogy felvegyük a harcot a kétségekkel és kísértésekkel. Isten szeretete felénk nem múlik el, ahogyan nem múlik el az Ő szeretete Krisztus iránt. Még a bajban is meg kell tanulnunk egy egészként látnunk magunkat Krisztussal. Isten számára már nem létezünk Krisztustól elszakítottan. Igen, Ő mindnyájunkat személyesen közelíti meg, de olyan egyéneknek lát minket, akik egyek vagyunk Krisztussal.

Isten mindenható szeretete

Az első fejezetekben már beszéltünk Isten hatalmáról a világmindenség felett. Az Ő hatalma dicsőséget szerez Neki. De mivel mi Krisztusban vagyunk, az Ő dicsősége és a mi javunk egymástól elszakíthatatlanok. Mi egyek vagyunk Krisztussal, ezért mindaz, ami Neki dicsőséget hoz, a mi javunkat szolgálja. És ami a mi javunkat szolgálja – az Ő dicsőségére van.

Ezért, a Szentírásra támaszkodva, el lehet mondani, hogy Ő a mi javunkra uralkodik. Pál az efézusi levélben a következőket írja: „És mindeneket vetett az Ő lábai alá, és Őt tette mindeneknek fölötte az anyaszentegyháznak fejévé, mely az Ő teste, teljessége Őneki, aki mindeneket betölt mindenekkel” (Ef. 1: 22-23). Tehát, Krisztus a világmindenség felett az Ő Testének – az egyháznak javára uralkodik. Már beszéltünk arról, hogy Isten hatalma leghatalmasabb természeti és lelki katasztrófáink felett abszolút. Mind a kis, mind a nagy dolgok az Ő hatalmában vannak. Az efézusi levélben azt látjuk (Ef. 1: 22-23), hogy Krisztus uralkodik az egyház – az Ő Teste javára (az egyház – Krisztus Teste, éppen azért annak javára uralkodik).

William Hedriksen újszövetségi kommentárjában megjegyzi: „Ő annyira szorosan és elszakíthatatlanul van összekötve az egyházzal, és olyan mély, határtalan és végtelen szeretettel szereti egyházát, hogy Krisztus még a világmindenség felett is hatalma van”. Hendriksen a továbbiakban azt mondja: „A közelség, amely elévülhetetlen jellemzője Krisztus és az Ő egyháza közötti szeretetnek, nagyon jól látható a fej és a test példázatában… Az Egyház – Krisztus Teste, ezért Vele organikusan össze van kötve. Ő úgy szereti azt, hogy az Ő határtalan hatalmát arra használja, hogy javát keresse, arra kényszerítve a világmindenséget, és mindent, ami ebben a mindenségben van, hogy az egyház javát szolgálja – akár szabad akaratból, akár akarata ellenére”.[69]

Azt látjuk, hogy éppen a Krisztussal való szövetség adja meg számunkra a garanciát: Isten a mi érdekünkben uralkodik. Ez, természetesen, nem azt jelenti, hogy ezek után már nem fognak bajok érni minket. A Szentírás ennek az ellenkezőjéről számol be. De minden baj Isten kontrolja alatt van. Ő úgy használja fel őket, ahogyan az Ő határtalan bölcsessége és irántunk való szeretete megköveteli azt.

Az Isten mindenhatóságának az Ő szeretetével párosuló gondolata, amelyből az Ő népének java származik, a pásztornak az ő nyájához való kapcsolata fejezi ki leginkább (Ézs. 40). A 10-11. versekben meg van mondva:

„Íme, az Úr Isten hatalommal jön, és karja uralkodik! Íme, jutalma vele jön, és megfizetése Ő előtte. Mint pásztor, nyáját úgy legelteti, karjára gyűjti a bárányokat, és ölében hordozza, a szoptatósokat szelíden vezeti”.

Ebből az idézett igeszakaszból látszik: Isten ereje és az Ő gyengéd gondoskodása az Ő juhairól – egymástól elszakíthatatlanok. Isten „karja” a Szentírásban – az Ő erejének és hatalmának a szimbóluma, míg az Isten-pásztor kép – az Ő gyengéd és állandó gondoskodásának az ábrázolása.

Isten ereje és az Ő népéről való gondoskodása egybe vannak fonva, és a nép javára vannak fordítva: ez ugyanaz a kéz, amely a mindenséget igazgatja, amely összegyűjti a bárányokat, és szívéhez szorítja őket. Minket a Mindenható Isten hordoz a kezeiben!

Alexander Carson jegyzi meg: „Isten hatalmát mindig az Ő népének java irányítja, mivel Ő ezt erővel és szeretettel viszi véghez. Ebben mutatkozik meg a különbség az Isten ereje és az ember ereje között. Félünk attól, hogy egy ember kezében határtalan hatalom kerüljön, mivel sosem leszünk meggyőzve arról, hogy ő ezt a hatalmat kegyelmesen és igazságosan fogja gyakorolni. De örülünk Isten erejének, mert meg vagyunk róla győződve: minden az Ő népének javát fogja szolgálni”.[70]

Berkouwer professzor megjegyzi: „Isten gondviselése nemcsak Isten erejéről és sebezhetetlenségéről, de az Ő szeretetéről is bizonyságot tesz”. Így folytatja: „A mi vigasztalásunk az, hogy mi mindig a kegyelmes Mennyei Atya hatalma alatt vagyunk, Akire határozottan rábízhatjuk magunkat… Ő örök kegyelmi szövetséget kötött velünk, fiaivá fogadva minket, az Ő örököseivé téve minket, éppen azért jóval kínál meg minket, és elfordítja rólunk a rossza, vagy a mi javunkra használja fel azt”.[71]

A zsoltáríró a következőket jegyezte le: „Szívembe rejtettem a te beszédedet, hogy vétkezzem ellened” (Zsolt. 119: 11). Isten ellen zúgolódni, kételkedni az Ő jóságában – bűn. Nekünk annyira komolyan kell hinnünk az Isten szeretetében, amilyen komolyan próbáljuk követni az Ő parancsolatait. És ha, eldöntöttük, hogy bízunk Isten szeretetében, akkor őrizzük szíveinkben azokat a magasztos igazságokat, amelyről ebben a fejezetben beszéltünk: a golgotai szeretetet, a Krisztussal való egységet, az Isten szeretetének mindenható erejét, amely mindig a mi javunkat szolgálja.

Teljesen haszontalan dolog Isten szeretetének valóságosságában kételkedni, inkább a mi szíveinkben és értelmünkben kell őrizgetnünk azt: segít nekünk abban, hogy megbirkózzunk a kétségeinkkel, a Sátán cselszövéseivel, és, ha elér minket a baj, segít nekünk abban, hogy bizalmunkkal Istent magasztaljuk.

Érezzétek Isten szeretetét

„Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők. Sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely a mi Urunk Jézus Krisztusban van”

Róma 8: 38-39

Az előző fejezetben az Isten szeretetének erejéről beszéltünk. Az Ő keze gyengéd és gondoskodó. De mi nagyon gyakran nem látjuk, és nem érezzük azt az isteni szeretetet, amely a mi javunkat szolgálja. Mi mást látunk: azt, hogy minden oldalból bajok vesznek körül minket. Úgy tűnik nekünk, hogy – a kegyetlen sors, az igazságtalanság, a szerencsétlenség áldozatai vagyunk, amelyek minden látható ok nélkül zúdulnak ránk.

Éppen ezekben a pillanatokban kell hit által az Isten szeretetére támaszkodnunk, amiről a Szentírás is beszél. Sehová sem tudunk elrejtőzni a keresztyén élet egyik sarkalatos elve elől: „hitben járunk, nem látásban” (2 Kor. 5: 7). Természetesen, a hitben vannak emelkedők és lejtők, bizonyos pillanatokban kételkedhetünk Isten bölcsességében, ugyanúgy az Ő szeretetében és jóságában is. Dávidhoz hasonlóan, azt gondolhatjuk: „Elvettettem szemeid elől” (Zsolt. 31: 23). Ez – a szerencsétlenség közepette az első reakciónk. Ilyen percekben úgy tűnik nekünk, hogy el vagyunk vágva Istentől, az Ő szerelmétől, és az Ő gyengéd jelenlététől.

De nem feledkezzetek meg Dávid másik kijelentéséről sem: „De, mégis, meghallgattad esedezéseim szavát, mikor kiáltottam hozzád” (Zsolt. 31: 23). Isten nem hagyhat magunkra minket, mivel mi – az Ő gyermekei vagyunk, mivel mi egy áldott szövetségben vagyunk az Ő Fiával. Őt nem vet el minket az Ő szemei elől. Csak akkor veszíthetjük el az Isten szeretetében való bizodalmunkat, ha helyet adunk szívünkben a kétségeskedésnek és a hitetlenkedésnek.

Ézsaiás elmondja, hogy Isten népe (Sion) hogyan kétkedett az Isten szeretetében: „Elhagyott az Úr engem, és rólam elfeledkezett az Úr!” (Ézs. 49: 14). De Isten milyen erővel fújja szét kétségeiket: „Hát elfeledkezhet-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én terólad el nem feledkezem” (15. vers). Mi lehet szorosabb kapcsolat az anya és csecsemője közötti kapcsolatnál? Isten arra használja ezt az illusztrációt, hogy megmutassa az Ő szeretetét. De még az emberi szeretet kiemelkedő példája sem elégséges ahhoz, hogy kifejezze azt a szeretetet, amellyel Isten szereti az Ő gyermekeit. Az anya eldobhatja az ő csecsemőjét, nagy bűnt követve el ezzel, saját önzésének engedve, elszakítva a vérségi köteléket. A legerősebb emberi szeretet is elmúlhat.

De Isten szeretete sosem múlik el. Edward Young így ír erről: „Isten nem pusztán nem feledkezik meg a dolgokról, hanem Ő képtelen megfeledkezni dolgokról. Ez Isten szeretetének az egyik legmegerősítőbb helye az Ószövetségben.” Tovább Young Kálvint idézi[72]: „A próféta leírja, hogy milyen tántoríthatatlan gondoskodással visel gondot Isten üdvösségünkre. Ő megérteti velünk, hogy Isten sosem hagy magunkra minket, még ha sok baj is ér minket”.[73]

Jeremiás Siralmának 3. fejezetében a szerző Júda népével azonosítja magát, Babilonba való elhurcoltatása után. Ha valaki azt érezte, hogy Isten elvetette őt szemei elől – akkor ezek ők voltak. Méghozzá nem akármiért: az elkövetett gonoszságokért, és a bálványimádásért. De a szerző nem pusztán azonosítja magát egy egész néppel. Olyan benyomásunk alakulhat ki, hogy ő maga személyesen tapasztalta meg az Istentől való elszakadást. Lehetetlen pontosan megmondani: hogy ez egyszerű irodalmi fogás, vagy a szerző saját érzéseinek enged szabad utat. Mindenki, aki valamikor érezte már, hogy Istentől elszakított, Általa elhagyott, megérti azt a szomorúságot, amely a 3. fejezet első húsz versében van leírva. Az igeszakasz így fejeződik be:

„Emlékezzél meg az én nyomorúságomról, és eltapodtatásomról, az ürömről és a méregről! Vissza-visszaemlékezik, és megalázódik bennem az én lelkem” (Jer. Sir. 3: 19-20).

Mind érzelmileg, mind lelkileg a szerző elérte a hanyatlás legmélyebb pontját. De utána hangulata teljesen megváltozik, és a Biblia egyik legfigyelemreméltóbb igeszakasza következik, amely reménységet és vigasztalást adott különböző korok megszámlálhatatlan hívő emberének:

„Ezt veszem a szívemre, azért bízom. Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága! Minden reggel meg-megújul; nagy a te hűséged!” (Jer. Sir. 3: 21-23).

Miért változott meg ilyen hirtelen a szerző hangulata? Abbahagyva a csüggedést, az Úr felé fordul. A szent író nem volt Általa elvetett. Még a bűnökkel fertőzött nép sem volt elszakítva az Isten szeretetétől. Isten szigorúan megbüntette őket, de nem hagyott fel azzal, hogy szeresse őket. Tehát, ahhoz, hogy Isten nagyságos hűségéről beszéljünk, hátat kell fordítanunk nehézségeinknek, és az Úrra kell tekintenünk. A nehézségeket leginkább Isten szeretetének prizmáján keresztül kell látnunk, és nem (ahogyan mi általában tesszük) Isten szeretetét kell szemlélnünk saját bajaink prizmáján keresztül.

Mi segített a szent írónak abban, hogy az Úr felé forduljon? Elkezdett elmélkedni az Isten szeretetén, együttérzésén, és hűségén. Ezt kell nekünk is tennünk. Éppen ezért szívünkbe kell rejtenünk azokat az igeverseket, amelyek Isten szeretetéről beszélnek. Mindig előre el kell készítenünk őket, baj esetére. Szükség van rájuk, ha a kétségek, vagy a hitetlenség szívünkbe férkőznek.

Isten szeretete és büntetése

A Biblia arról győzköd minket, hogy Isten szeretete erős és állandó, de nem ment meg minket a kellemetlenségektől. A fordítottja igaz, a zsidó levél szerzője azt próbálja nekünk bemutatni, hogy a kellemetlenségek által megmutatkozó fenyítés – az egyik bizonyítéka Isten szeretetének. „Fiam, ne vesd meg az Úrnak fenyítését, de meg ne lankadj, ha ő dorgál téged. Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad” (Zsid. 12: 5-6). Mi tévesen kutatjuk Isten szeretetének jeleit életünk boldog momentumaiban. De igazából ezeket az Ő hűségében, állhatatosságában kell keresnünk, amely által Ő Krisztus hasonlatosságára formál minket. Ahogyan Philip Hughes megjegyezte: „Nem a kegyetlen és szívtelen atya fenyít, hanem az, aki mélységesen szereti fiait, és gondot visel az javukra”.[74]

A zsidó levél szerzője egyetért ezzel: Isten büntetése fájdalmat okoz. Így is kell lennie. Másképpen nem érné el célját. De az Ő határtalan bölcsességében és szeretetében Ő sosem lő túl a célon. Ő sosem enged meg olyan bajt, amely ne a javunkra szolgálna. Meg lehetünk róla győződve: szenvedésünknek haszna van. Jeremiás Siralmaiban az van mondva: „Mert nem szíve szerint veri, és szomorítja meg az embernek fiát” (3: 33).

Isten nem kedvvel büntet minket, de rendszeresen megteszi. Ő nem nyer elégedettséget abból, hogy bajainkat szemléli, de nem is szabadít meg minket nehézségeinktől, ha nekünk növekedésünk érdekében szükségünk van arra, hogy elváltozzunk az Ő Fia hasonlatosságára. A fenyítések oka – a mi lelki tökéletlenségünk.

Ez nem jelenti azt, hogy mindenféle baj valamilyen konkrét bűnnel lenne összekötve. Isten számára nem az a fontosabb, hogy mit teszünk, hanem az, hogy milyenek vagyunk. Milyen gyakran vagyunk hajlamosak arra, hogy alulértékeljük bűneink súlyosságát! Milyen gyakran nem vesszük észre magunkban a büszkeséget, a testi önhittséget, önmagunk szeretetét, makacsságunkat, tetteink igazolását, szeretetünk hiányosságát, és Isten iránti bizalmatlanságunkat. Ő azonban látja mindezt! Ahogyan a szennyeződés feljön az olvasztott arany tetejére, úgy jönnek fel a mi bűneink is a felszínre a szerencsétlenség idején.

Mikor ez vagy az a nyomorúság elér minket, nem mindig látható számunkra, milyen lelki jóra törekszik Isten. Természetesen, nekünk magunknak is világos, hogy Isten milyen jellemvonásunkat formálja, de nem mindig van így. Úgyhogy Isten gondviselése a bajok közepette is eléri célját: Isten így munkálja bennünk azokat a jellemvonásokat, amelyek Neki kedvesek (Zsid. 13: 21).

Az előző fejezetekben röviden már elidőztem a római levél egyik versénél (Róma 8: 28), és azt mondtam, hogy az itt szó hozott „jó” – ez a Jézus Krisztushoz való hasonlóságot jelenti (ami a 29. versből kitűnik). Most azonban vizsgáljuk meg részletesen a 28. verset. „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van”. Sok minden ebből a „mindenből”, amiről Pál beszámol, maga magában – rossz. Mi jó lenne a születési rendellenességben, vagy más szerencsétlenségben, amellyel nekünk szembe kell találnunk magunkat? Mikor valaki rosszul bánik velünk, ebben nincs semmi jó dolog. De a végtelenül bölcs és szerető Isten életünk minden eseményét – jót és rosszat – úgy elegyíti, hogy együttesen úgy váljanak a mi javunkra, ahogyan Isten azt eleve elgondolta.

Texas-ban nőttem fel. Reggelenként édesanyám olyan tésztából készített kalácsot, amelyben tejszín és keményítő volt. Nagyon szerettem. De ha a kalács összes összetevőjét külön kóstoltam volna meg – egyáltalán nem tetszett volna. Még ha összekeverték is volna, és felajánlották volna, hogy kóstoljam meg a nyers tésztát, nem tettem volna meg. Csak az után, hogy édesanyám ügyes kezei mindent a megfelelő mennyiségben összedolgozott, csak az után, hogy a kalács kisült, csak az után lehet azt reggelire elfogyasztani.

A „minden” szó a Róma 8: 28-ban nagyon hasonlít a tészta összetevőihez. Külön-külön mindegyik nem tetszik nekünk. Mi nem ennénk meg azt. Nem tetszik nekünk a sütő melege sem. De az után, hogy Isten ügyesen összekeveri azokat, és kisüti a nyomorúságok „sütőjébe”, – akkor azok a javunkat szolgálják.

Az Isten fenyítésein elmélkedve, nem gondolhatjuk azt, hogy bűneink és a bajok egyenes arányú függőségben vannak egymással. A Krisztushoz leginkább hasonlító emberek, akikkel életem során találkozhattam, úgy tűnt, hogy több nehézségen mentek át, mint mások. Érdemes Jóbra tekintenünk. Maga Isten mondja róla: „Bizony nincs hozzá hasonló a földön: feddhetetlen, igaz, istenfélő, és bűngyűlölő” (Jób 1: 8). De, kérem szépen, senki, senki az Úr Jézuson kívül, nem szenvedett annyit, amennyit Jób szenvedett.

Egyik barátom így határozta meg Jób könyvének témáját: „Egy könyv arról, hogy teszi Isten a jó embereket még jobbakká”. Úgyhogy, ha úgy tűnik nektek, hogy több kellemetlenségben van részetek, mint ahogyan úgy gondoljátok, az igazságos lenne, ne csüggedjetek el, ez nem feltétlenül van kapcsolatban a ti valamilyen bűnötökkel. Lehetséges, hogy az adott esetben Isten nem gondol arra, hogy megfenyítsen minket tökéletlenségeink miatt. Tökéletesen egyértelmű: József testvéreinek tökéletlenségei, amiből meg kellett térniük, jóval nagyobbak voltak, mint magának Józsefnek a tökéletlenségei, ennek ellenére, közülük egy sem szenvedett annyit, mint amennyit Józsefnek kellett szenvednie.

Isten változhatatlan szeretete

A zsoltárokban nagyon gyakran van szó Isten változhatatlan szeretetéről és jóságáról. „Sok bánata van a gonosznak, de aki bízik az Úrban, kegyelemmel veszi azt körül” (Zsolt. 32: 10). Gondoljatok bele, mit jelent ez: Isten szeretete nem múlik el. Az Ő szeretete állandó, változhatatlan, kitartó. Ő maga mondja Ézsaiás próféta könyvében: „Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad” (Ézs. 54: 10). Az Ő szeretete változhatatlan, éppen ezért csak azt a fájdalmat és szomorúságot engedi meg, hogy végbemenjen életünkben, amelyek, végső soron, javunkat szolgálják.

Az a fájdalom, amely az Ő kezei által ér el minket, telve van együttérzéssel. Ő „ha megszomorít, meg is vigasztal az ő kegyelmességének gazdagsága szerint” (Jer. Sir. 3: 32). A Szentírás megerősíti: „Isten soha nem feledkezik meg az együttérzésről. Ez nem egy passzív, hanem tevékeny együttérzés, amely az Ő állhatatos szeretetéből árad, és még akkor is vigasztalást nyújt, mikor nagy erős a szerencsétlenség tüze. Isten együttérzése és vigasztalása minden baj közepette vár ránk.

Isten Pált sem hagyta az Ő kegyelméből magára a nyomorúságok közepette. Hogy az apostolon ne kerekedjen felül a büszkeség, Isten „tövist adott a testébe”. Nem tudjuk, mi volt ez a tövis, de Pál számára szomorú próbatétel volt. Háromszor imádkozott az Úrhoz szabadulásért, de Isten „nemet” mondott neki, hozzátéve: „Elég neked az én kegyelmem” (2 Kor. 12: 9). Isten megengedte a nyomorúságot Pál életében, hogy javára szolgáljon, ugyanakkor ezzel reá árasztotta az Ő kegyelmét, eszközt adva a kezébe, ami által felvehette a harcot a nyomorúsággal. Pál képessé vált arra, hogy még az erőtlenségek közepette is öröme legyen, mivel vele volt Isten mindeneket legyőző ereje.

A kegyelem a szükség idején érte el Pált. Isten nem tölti színültig a kegyelem poharát azon a napon, mikor Krisztushoz térünk. Dávid Istennek arról a kegyelméről beszél, amely azok számára van elkészítve, akik félik Őt (Zsolt. 31: 20). Nekünk szívünkbe kell zárnunk (Zsolt. 119: 11) Isten Igéjét a kísértések idején, ahogyan Isten is őrzi az Ő kegyelmét, kegyelmét a bajok idején. Ő nem adja addig az Ő kegyelmét, amíg nincs arra szükség, de nem is késlekedik vele.

Emlékszem egy orvosra, akinek fia gyógyíthatatlan betegként jött a világra. Egész életében nyomorékként kellett élnie. Akkor azt kérdeztem az apától, mit érzett, életét szentelve oda az emberek gyógyítása érdekében, mikor megértette, hogy fia gyógyíthatatlan beteg. Azt mondta, hogy az volt a legrettenetesebb, mikor fia jövőjét gondolta végig. Ha így tekintünk a dolgokra, akkor a fájdalom szinte elviselhetetlen. De Isten nem adja kegyelmét előre, húsz évre előre. Ő annyit ad, amennyire minden nap szükség van, pontosabban fogalmazva, ahogyan az énekben is énekeljük: „Napról napra erejét adja, legyőzve minden bajt. De Isten ajándéka bölcs, nincs mitől félnem, bánkódnom”.[75]

Isten velünk van

Isten szeretete változhatatlan. Az Ő kegyelme mindig elégséges. De ez még nem minden. Ő velünk van még a fájdalmakban is. Ő nem csak a mennyből küldi le az Ő kegyelmét. Ő maga jön el hozzánk, hogy segítsen nekünk, és azt mondta: „Ne félj… én megsegítlek” (Ézs. 41: 14).

Ézsaiás könyvének más helyén a következő szavak vannak: „Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítanak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged” (Ézs. 43: 2). Isten ígérete konkrét: Ő velünk lesz a bajban és a fájdalomban. Ő megszabadít minket a csüggedés mocsarától, és a nyomorúság lángjaitól. Ő velünk együtt megy át ezeken.

Még ha a vizeket és a tüzet maga Isten küldi, Ő velünk együtt megy azokon keresztül. Isten nagyságos ígéreteinek jó része elsősorban Júda népének adatott a lelki hanyatlás idején. A prófétákon keresztül Isten állandóan figyelmeztette őket az eljövendő ítélet felől. De a figyelmeztetésekkel egyetemben nagy ígéretek hangzottak el azzal kapcsolatban, hogy Ő velünk lesz. Isten megbüntette az Ő népét, de nem hagyta magára azt. Még fenyítve is, Ő velük volt. „fölvette és hordozta őket a régi idők minden napjaiban” (Ézs. 63: 9).

Úgyhogy, bármi oka is legyen a mi szenvedésünknek, Isten nem hagy minket magunkra a bajban. Ő azt mondja: „Megerősítlek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak” (Ézs. 41: 10). Gyakran éppen a nyomorúságok közepette tapasztaljuk meg az Ő nagyságos szeretetét. Ezt mondja Pál a 2 Kor. 1: 5-ben: „Mert amint bőséggel kijutott nekünk a Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk is Krisztus által”.

Krisztus velünk van minden nyomorúságban. Találkozva Saullal a damaszkuszi úton, Krisztus azt mondta neki: „Saul, Saul! Mit kergetsz engem? Azt mondta: Kicsoda vagy, Uram? Az Úr pedig azt mondta: Én vagyok Jézus, akit te kergetsz: nehéz neked az ösztön ellen rúgódoznod” (Csel. 9: 4-5). Mivel az Ő népe egy Vele, a hívők üldözése egyenlő volt azzal, hogy magát Krisztust üldözték. Ez az igazság ma sem változott meg. Mi egyek vagyunk Krisztussal, ahogyan a tanítványok is egyek voltak Vele a Cselekedetek napjaiban. Egyek vagytok Krisztussal – Ő osztozik a ti fájdalmaitokban.

Bármilyen nyomorúságok érnének is le benneteket, Isten szeretete és kegyelme mindig elégséges. Semmi sem szakíthat el az Ő szerelmétől, ahogyan Pál mondta: „Sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely a mi Urunk Jézus Krisztusban van” (Róma 8: 39).

Isten változhatatlan szerelme – objektív valóság, amelyről a Szentírás újra és újra beszél. Ez a szeretet valódi, még akkor is, ha mi nem hiszünk benne. Kétségeskedésünk nem szünteti meg, és hitünk sem hozza létre. A szeretet Isten lényéből származik. Mivel Isten szeretet. És az Ő szeretete akkor ér el minket, mikor mi egyek vagyunk az Ő szeretett Fiával.

Igaz, csak akkor lehet megtapasztalni Isten szerelmét, és a Tőle származó vigasztalást, ha hiszünk abban az igazságban, amit a Szentírás tár elénk. Mihelyt elkezdünk kételkedni az Ő szerelmében, a vigasztalás elhagy minket. A XIX. században a skót teológus, John Brown[76]a következőket írta:

„A „pillanatnyi szenvedések” csak akkor állhatnak a keresztyén ember és Isten és Krisztus szeretete közé, ha miattuk kísértésbe, vagy hitetlenségbe esik. Akkor felhő ereszkedik a keresztyén és az Atya világossága közé. De ez a felhő egyáltalán nem maga a nyomorúság, hanem a bűn. És ez nagyon kegyelmes Isten részéről, mivel a belső béke hiánya azt mondja a keresztyénnek, hogy valami nincs rendben”.[77]

Egyértelmű, hogy mi teljesen a Szent Lélektől függünk, Aki segít nekünk abban, hogy higgyünk az Isten szeretetében, és engedelmeskedjünk az Ő parancsolatainak. Abból a meggyőződésből kell engedelmeskednünk, hogy Ő elvégzi bennünk az Ő munkáját, és ugyanúgy a függőség és meggyőződés erejével kell bíznunk Benne. Nagyon gyakran a nyomorúság közepette azt kell tennünk, amit az ördöngös néma fiú apja is tett: „A gyermek atyja pedig azonnal kiáltva, könnyhullatással mondta: Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek” (Mk. 9: 24).

A nyomorúságban szinte mindig kételkedünk Isten szeretetében, de ne engedjétek, hogy a kétségek felül kerekedjenek rajtatok. A nehéz időkben Dávid szavaival szeretnénk felkiáltani:

„Uram, meddig feledkezel el rólam végképpen? Meddig rejted el arcod tőlem?” (Zsolt. 13: 2).

Dávidot kétségek gyötörték. Ő, ahogyan mi is, küzdött ellenük. A következő verset a következő szavakkal kezdi: „Meddig tanakodjam lelkemben, bánkódjam szívemben naponként”? Úgy tűnt neki, hogy Isten egy időre megfeledkezett róla. De Isten megerősítette Dávidot, és ő legyőzte kétségeit, megnyerve harcát. Ezt mondja a továbbiakban:

„Mert én a te kegyelmedben bíztam, örüljön szívem a te segítségednek; hadd énekeljek az Úrnak, hogy jót tett velem!” (Zsolt. 13: 6).

Ahogyan Dávidnak, nekünk is ellen kell állnunk az ilyen gondolatoknak. És akkor, Isten segedelmével, még a bajban is, azt mondhatja: „A Te kegyelmedre támaszkodom”.

Legyetek bizalommal Isten iránt

„Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében. Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be vannak írva: a napok is, amelyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülük”

Zsolt. 139: 13, 16

Máig emlékszem, hogyan próbálkoztam a baseball játékkal kisiskolás koromban. Képtelen voltam eldobni a labdát, és képtelen voltam elütni is a labdát, mivel nem értettem, hol van a labda, és milyen sebességgel repül. Csak mikor idősebb lettem, tudtam meg, hogy mindezt – hibás látásom okozta: nem voltam képes egyidejűleg fókuszálni jobb és bal szememet. Ezt monokuláris látásnak nevezik. Az ember ama képessége, hogy felmérje egy tárgy távolságát és léptékét, a binokuláris látáson alapszik: mindkét szem egyidejűleg fókuszál, sztereo, vagy más néven háromdimenziós képet alkotva.

Attól kezdve, ahogyan visszaemlékezem magamra, ez a fogyatékosság mindenhová elkísért. Minden alkalommal szorongok, mikor eljön az ideje a jogosítvány meghosszabbításának: mi van, ha egyszer csak azt mondja a szemész, hogy nem vagyok képes megfelelően felmérni a távolságot, és nem hosszabbítja meg a jogosítványt. Képtelen vagyok teniszezni. Nem mertem egyszer sem kézilabdázni, vagy teniszezni, nehogy a labda az arcomba csapjon.

De kisfiúként sehogyan sem voltam képes megérteni, miért nem szabad baseballoznom más gyerekekkel együtt. Úgy éreztem, hogy nevetnek rajtam, és nem játszanak velem, mert nem vagyok olyan, mint ők. Természetesen, sokan vannak, akiknek fizikai és lelki egészségi állapota sokkal rosszabb, mint az enyém. De bármilyen fogyatékossággal is rendelkezzen, – kicsivel vagy naggyal – a gyermek számára ez nagyon bántó dolog. Mikor növekszik, és felnőtté válik, akkor is nehéz elfogadnia magát olyannak, amilyen, megbékélve saját tökéletlenségével. Keresztyénként is gyötrődünk azon a kérdésen, Isten miért ilyen hiányosságokkal alkotott meg minket.

Mások, akiknek nincsenek gondjaik egészségükkel, külsejükkel lehetnek elégedetlenek – fülük esetleg túl nagy, az orruk talán túl hosszú, testük esetleg nem szimmetrikus. Valakinek talán nehéz természete van, vagy emocionális problémái. Egyeseket talán olyan hiányosságok gyötörnek, amelyek külsejükkel függnek össze, vagy testük genetikai anomáliái.

A problémák változóak, de nagyon sok ember sehogyan sem tud megbékélni saját magával. Számukra az élet – kellemetlenségek végtelen sora, amelyek nem külsőleg jönnek, hanem belülről. Nekik is elengedhetetlen megtanulniuk, hogy Istenre támaszkodjanak, megbékéljenek magukkal. Az ilyen emberek sok hasznos és szükséges dolgot meríthetnek a 139. zsoltárból (a 13-16. versekből).

Isten ilyennek teremtett

A Zsolt. 139: 13-16-ban az van mondva, hogy olyanok vagyok, amilyennek lennünk kell, mivel maga Isten úgy alkotott minket, és nem azért, mert „így alakult” a helyzet. A 13. versben Dávid azt mondja Istennek: „Te takargattál engem anyám méhében”. Isten az ő számára – olyan takács, aki anyjának méhében úgy szövi a szálakat, pontosan olyannak alkotva minket, ahogyan Ádámot is teremtette a föld porából.

Teljesen egyértelmű, hogy Dávid tudta, milyen biológiai folyamatok segítségével hozta be őt Isten ebbe a világba. Ő arra tanít minket: Isten irányítja a biológiai folyamatokat, közvetlenül avatkozik be mindegyikünk teremtésébe, éppen olyannak alkotva minket, amilyennek látni akar bennünket.

A 13. vers elején az van mondva: „Bizony te alkottad veséimet”. A „vese” szóval a zsidók azt a helyet jelölték, ahol a kívánságok és irányultságok születnek. Az egyik bibliai kommentárban az van mondva, hogy az ó-héber nyelvben ez a szó idióma is volt, ami „az érzelmi és erkölcsi kezdetre való koncentrálást” jelöli, vagyis Dávid itt azt mondja: „Te adtál nekem természetet, amely jellememet és egyéniségemet formálják”. Isten nemcsak Dávid testét alkotta meg, de az ő egyéniségét is formálta. Dávid éppen olyan lett, amilyennek lennie kellett, mivel Isten ilyennek alkotta – testét, értelmét, és érzéseit. Isten személyesen vett részt Dávid megalkotásában, ahogyan részt vesz a mi megalkotásunkban is. James Hufstetler tiszteletes találóan így beszélt erről:

„Ti – a szerető, figyelmes és alkotó Isten meggondolt, lelkiismeretes, aprólékos munkájának gyümölcs vagytok. Egyéniségünk, nemünk, magasságunk, arcvonásunk összetétele azért olyan, amilyen, mivel Isten azt akarta, hogy ilyen legyen. Olyannak teremtett benneteket olyannak, amilyenek vagytok, mivel ő ilyennek akart benneteket látni… Ha Isten azt akarná, hogy egy kicsit másként nézzetek ki, Ő másként alkotott volna meg titeket. Gén- és kromoszómakészletetek, de még orrotok és fületek formája is olyan, amilyennek Isten azt kigondolta”.[78]

A 139. zsoltár – nem a Szentírás egyetlen helye, amelyben arról van szó, hogy mindegyikünket Isten alkotta. Jób azt mondta: „Kezeid formáltak engem, és készítettek engem egészen köröskörül… Emlékezzél, kérlek, hogy mint valami agyagedényt… Bőrrel és hússal ruháztál fel engem, csontokkal és inakkal befedeztél engem” (Jób 10: 8-11). A 119. zsoltár szerzője azt írja: „A te kezeid teremtettek, és erősítettek meg engem” (73. vers). Isten azt mondta Jeremiásnak: „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek” (Jer. 1: 5).

Ennek az igazságnak világosan kell látnunk alkalmazott értékét. Ha nehézséget okoz, hogy elfogadjam magam (habár éppen Isten teremtett ilyennek), azt jelenti, hogy ellenállok Istennek. Teljesen egyértelmű: nekünk veletek együtt meg kell változnunk, mivel a mi bűnös természetünk megrontja Isten alkotását. Nem azt mondom, hogy nekünk mindenben el kell fogadnunk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Olyannak kell elfogadnunk magunkat, amilyennek Isten alkotott minket – meghatározott fizikai, intellektuális, és emocionális tulajdonságokkal.

Ahelyett, hogy lázadnánk Isten munkájának eredményét illetően, Dávid azt mondta: „Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél” (Zsolt. 139: 14). Dávid „piros volt, szép szemű, és kedves tekintetű” (1 Sám. 16: 12). Valaki azt mondhatná: „Dávidnak nem volt miért lázadoznia Istennel szemben. Ő szép vágású volt, sportos, kitűnő harcos, tehetséges zenész. De nézzetek meg engem: én egy nagyon középszerű egyéniség vagyok. Sőt sokan úgy gondolják: hogy még az átlagot sem ütöm meg”.

Tökéletesen megértem ezeket az embereket. Nekem nemcsak a látásommal és hallásommal vannak nagy problémáim, de szépségemmel sem dicsekedhetem. De Isten a saját Fiát sem ajándékozta meg szépséggel az Ő földi testében. Ézsaiás a következőket mondja Jézusról: „Nem volt neki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem volt ábrázata kívánatos!” (Ézs. 53: 2). Megszoktuk, hogy Jézust a képeken szakállasnak és szépnek látjuk. De semmi ehhez hasonló nincs mondva a Szentírásban. Egyértelmű, hogy Jézus nem rendelkezett különlegesen szép fizikai ismérvekkel, de az Őt egyáltalán nem foglalkoztatta, nem zavarta abban, hogy teljesítse az Ő Atyja akaratát.

Dávid nem azért magasztalta az Istent, mert szép volt, hanem azért, mert Isten alkotta meg őt. Ne feledkezzetek meg erről. A szerető Isten, Aki határtalan bölcsességgel rendelkezik, alkotott meg minket veletek. Ő adott nekünk testet, értelmet, jellemünk meghatározott összetételét, mivel éppen ilyennek akart minket látni, mivel így szeret minket, és rajtunk keresztül akarja megdicsőíteni magát.

Pusztán ezt tudva, a hívő megbékélhet magával. Olyanok vagyunk, amilyenek, mivel maga Isten, közvetlenül, alkotott meg minket. Az „önelfogadás” – nem más, mint Istenben való bizalom. Reá bízzátok magatokat minden tökéletlenségetekkel és betegségetekkel együtt. Úgy kell gondolkodnunk, ahogyan George McDonald[79]gondolkodott: „Inkább az leszek, amivé Isten akar formálni, mintsem legyek a mindenség legnagyszerűbb lénye. Mert vajon mi lehet csodálatosabb, nagyszerűbb, örömteljesebb annál: Isten gondolataiban születtem meg, és utána Isten saját kezével alkotott meg engem”.[80]

Ha bizonyos fizikai vagy lelki rendellenességeink vannak, amelyek eltérnek a normálistól, akkor ez azért van, mert mindenek felett bölcs és szerető Isten ilyennek alkotott minket. Nem kell tudnunk, Ő miért cselekszik így, de ez – az Iránta való bizalmunk kezdete. Az előző fejezetekben már beszéltünk arról, hogy Isten maga vállal felelősséget a mi fizikai hiányosságainkért. Ő azt mondta Mózesnek: „Ki adott szájat az embernek? Avagy ki tesz némává vagy süketté, vagy látóvá, vagy vakká? Nemde én, az Úr?” (2 Móz. 4: 11).

Ezzel az igazsággal nem könnyű megbékélni, különösen akkor, mikor ti magatok, vagy szeretteitek szenvednek valamilyen betegségben. De Jézus azt állítja, hogy a fizikai elégtelenségek Isten kezéből származnak. Mikor a tanítványok megkérdezték Jézust a vakon születettet illetően, Ő azt válaszolta: „Hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai” (Jn. 9: 3). Gondolkozzatok el Jézus szavain. Ez az ember pusztán azért született, élt, és növekedett fel vakon, hogy benne megmutatkozzék Isten dicsősége. Igazságtalan? Ennek az embernek miért kellett egész élete során csak azért gyötrődnie, hogy az adott napon megmutatkozzanak rajta Isten dolgai? Isten dicsősége megéri-e azt, hogy valaki vakon szülessen?

A kérdés eléggé furcsának tűnik, ha olyan emberrel kapcsolatban van feltéve, aki 2000 évvel ezelőtt élt. És mi mindnyájan, egyetértünk azzal, hogy Isten dicsősége megéri azt, hogy az ember vakon szülessen. De mi mondjunk a saját erőtlenségeinkről és erőtlenségeinkről? Nincs-e túl nagy ára az Isten dicsőségének? Készek vagytok-e megbékélni fizikai erőtlenségeitekkel: a tudományok iránti alkalmatlanságotokkal, vagy előnytelen külsőtökkel? El tudjátok-e mondani: „Atyám, Te méltó vagy erőtlenségeimre. Hiszem, hogy Te alkottál ilyennek, mivel szeretsz engem, és rajtam keresztül meg akarod dicsőíteni magadat. Bízom Tebenned”?

Csak így lehet megbékélni magunkkal: Istenben kell bíznunk, Reá kell bíznunk magunkat. De még akkor is emlékezzetek arra: Isten teremtett olyanná titeket, amilyenek vagytok, Ő megfelelő bölcsességgel rendelkezik; Ő tudja, hogy mi a legjobb a számotokra, és tudja, hogyan érje el ezt. Természetesen, mi nem mindig fogunk tetszeni magunknak. A bajok jönnek és mennek, és hiányosságaink mindig velünk maradnak. Ezért tanuljátok meg minden pillanatban Istenre bízni magatokat, és Dáviddal együtt mondani: „Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében”.

James Hufstetler újra a segítségünkre siet: „Sosem nyertek örömet más emberekkel való beszélgetésből, nem nyertek érzelmi békét, nem lesztek boldogok Istennel, nem hagytok fel a másokra való irigykedéssel, nem fogtok szeretni másokat, ha nem áldjátok Istent azért, hogy Ő éppen ilyennek alkotott meg benneteket”.[81]

Isten áldva, újból köszönjétek meg neki azokat a pozitív tulajdonságokat, adjatok hálát azokért a képességekért, amelyekkel Ő ajándékozott meg benneteket. Mindent – testeteket, értelmeteket, természeteteket, képességeiteket – Istentől kaptatok. Az, amit Pál írt a korintusi hívőknek, ránk is vonatkozik: „Mert kicsoda különböztet meg téged? Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna?” (1 Kor. 4: 7). Minden képességet, készséget, tisztséget Istentől nyertünk, és azokat az Ő dicsőségére kell fordítanunk. Bármi is lenne az – tehetség vagy erőtlenség – hálaadással kell azt elfogadnunk az Istentől, és arra kell törekednünk, hogy ezek által az ajándékok által magasztaljuk Istent.

Természet

Anyánk méhében Isten éppen olyannak alkotott minket, hogy rajtunk keresztül Ő véghez tudja vinni akaratát. Isten semmit sem tesz impulzívan, Ő mindig terv szerint cselekszik. Közülünk mindenkit Ő tökéletesen meghatározott céllal teremtett. Neki meg voltak az okai, hogy olyannak teremtett minket, amilyenek vagyunk. A 139. zsoltár 16. versét, amelyben ez van: „könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, amelyeken formáltatni fognak”, a 13-15. versekkel egyetemben kell olvasni.

Ezt a verset kétféleképpen is lehet értelmezni. Először, szó van benne Dávid életének folytatásáról, vagyis napjainak hosszáról, amiket Isten adott. A Szentírás nem egyszer beszél nekünk erről az igazságról. A Zsolt. 31: 16-ban Dávid azt mondja: „Életem ideje kezedben van”. Jób azt mondja: „Nincsenek-e meghatározva napjai? Az ő hónapjainak számát te tudod; határt vetettél neki, amelyet nem hághat át” (Jób 14: 5). Ezt mondja Pál erről: „És az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén, meghatározva eleve rendelt idejüket, és lakásuknak határait” (Csel. 17: 26). Isten nem csupán olyannak teremtett minket, amilyenek vagyunk, de azt is meghatározta, hogy mennyit éljünk. Ez egy nagy igazság. Életünk, mint ahogyan Dávid életet is – Isten kezében van. Nem véletlen, hogy egyik dicséretünkben azt énekeljük: „A halál távol marad, míg Ő nem engedi hozzánk”.

De, lehetséges, Dávid itt másra is gondolt: arra, hogy minden, ami az ő életében történt, napról napra, még születése előtt be voltak jegyezve Isten könyvében. Itt nemcsak Isten gondviseléséről van szó, nemcsak arról, hogy ismeri életünk minden jövőbeli eseményét, hanem Isten eleve elgondolásáról is. Ha emlékezünk az előző versekre (a 13-16. versekre), akkor jobban megértjük ezt a magyarázatot. Isten mindegyikünket úgy teremtett, hogy az Általa számunkra elkészített tervét végrehajtsuk. Képességeinknek és tökéletlenségeinknek ebben a tervben megvan a maguk szerepe. Ő úgy teremtett meg téged, hogy javíthatatlan beszédhibával rendelkezel? Ő ezt azért tette, hogy ez az adott erőtlenség arra kényszerítsen minket, hogy olyan életet folytassunk, amit Ő elrendelt számunkra. Isten elgondolása – változhatatlan, és Isten mindent a rendelkezésünkre bocsátott, hogy képesek legyünk betölteni azt.

Valaki azt mondta: az egyik legjelentősebb igazság abban áll, hogy elküldve mindegyikünket ebben a világba, Isten pontos tervek mentén haladt, azokhoz tartotta magát. Az Ő tervében nemcsak mindegyikünk megteremtése foglaltatik benne, de családunk felállása, és szociális helyzetünk is. Bele van foglalva minden „véletlen” esemény, minden „váratlan sorsfordulat”, minden jó és rossz. Minden körülmény és esemény, amely nekünk véletlennek tűnik, még az előtt Isten könyvébe volt foglalva, mielőtt megtörténtek volna.

De Isten terveibe nemcsak az „apróságok” tartoznak bele. Ő eltervezte azt is, hogy milyenek legyünk, és mivel foglalkozzunk. A Szentírás azt tanítja: Isten minden hívőnek elrendeli a helyét Krisztus Testén belül, szuverén akarata szerint. Ő határozza el, milyen funkciókat kell betöltenünk, és ehhez megadja számunkra a megfelelő lelki ajándékokat (Róma 12: 4-6, 1 Kor. 12: 7-11). Több annál, a mi lelki ajándékaink általában jól idomulnak fizikai és értelmi képességeinkhez, a természetünkhöz is, azokhoz, amikkel Isten minket megajándékozott.

Nem fog megtörténni az, hogy Krisztushoz való térésünk napján Isten szemrevételez majd minket, és azt mondja: „Nézzük csak, milyen lelki ajándékkal ruházzák fel őt”! Nem, Isten minden napunkat még az előtt meghatározta, mielőtt azok beköszönnének. Vajon nem Ő mondta-e Jeremiásnak: „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijöttél, megszenteltelek: prófétának rendeltelek a népek közé” (Jer. 1: 5). Így beszél Pál saját apostolságáról: „De mikor az Istennek tetszett, ki elválasztott engem az én anyám méhétől fogva, és elhívott az ő kegyelme által” (Gal. 1: 15).

A 139. zsoltár 13-16. verseire úgy kell tekintenünk, mint egy egészre. Isten alkotta meg belsőségeinket, Ő olyannak alkotott meg minket anyánk méhében, amilyenek vagyunk, akik képesek betölteni az a tervet, amit Ő elgondolt felőlünk még születésünk előtt. Ti nem a véletlen biológiai folyamatok eredményei vagytok. Hivatásotok és társadalmi helyzetetek – szintén nem véletlenszerű. Minden éppen úgy van, ahogyan azt Isten elgondolta.

De Istenre kell támaszkodnunk nemcsak a mi személyes, hanem a hivatásbeli élethelyzetünkben is. És itt nem játszik szerepet az, hogy ki vagy – mérnök, vagy misszionárius, háziasszony, vagy egészségügyi dolgozó. Van az a közmondás, hogy „a szomszéd kertje mindig zöldebb”. Ez mindenek előtt a hivatásra és társadalmi helyzetre is vonatkozik. Statisztikák alapján a munkát vállalók közel 80%-a nem elégedett hivatásával. És nagyon is lehetséges, hogy sokan közülünk nem akarják azt tenni, amit Isten elkészített számunkra.

A főiskolán gépészeti szakon tanultam, de felhagytam tanulmányaimmal: mert azt gondoltam, hogy Isten missziós szolgálattal bízott meg, hogy távoli országokba menjek. De Isten nem engedte meg, hogy misszionárius legyen belőlem. Csak adminisztrátor vált belőlem egy missziós szervezetnél. Először azt gondoltam, hogy az adminisztrátori tevékenység – időleges elfoglaltság, egy állomás a missziós munkához vezető úton. De utána megértettem, hogy Isten olyan képességekkel és természetbeli tulajdonságokkal ruházott fel, amik éppen ennek az adminisztrátori munkának felelnek meg. Úgy látszik, ez az én hivatásom. Bizonyos ideig „akaratlan adminisztrátor” voltam, minél előbb a missziós mezőkre akartam eljutni. De utána megértettem: én egyszerűen nem akarok egyetérteni azzal a tervvel, amit Isten készített el számomra. Megláttam: Isten éppen olyannak teremtett, hogy én betöltsem azt az elgondolást, amit Ő tervezett el számomra még születésem előtt.

Isten nem azt bízta rám, hogy misszionárius legyek, hanem azt, hogy egy misszió adminisztrátora legyek. Mellékesen, a misszionáriusok és az adminisztrátorok a földkerekség lakosainak egy jelentéktelen százalékát teszik ki, mivel Isten – nemcsak az egyháznak, hanem az egész társadalomnak az Istene is. Az Ő hatalma nem szűnik meg a templom ajtajában. Ő nemcsak a lelkészek „napjait rendelte el”, hanem a vízvezeték-szerelők napjait is.

Így elmélkedve, el fogod ismerni minden hivatás fontosságát. Egyetlen egyet sem szabad unalmasnak tartani, mert mindegyikkel Isten ajándékozott meg minket. R. J. Miller a következőket mondja: „Itt nem lehet szó kicsiről vagy nagyról. Mind a nagy, mind a szerény élet – dicsőség, mivel ezt is, és azt is Isten gondolta el, és utána Ő saját kezeivel formálta meg azokat. A legnagyobb tisztesség mindannyiunk számára – hogy azt a helyet foglaljuk el az életben, ami számunkra lett eltervezve, és megalkotva”.[82]

Nem cáfolom, a munka is, az élet más oldalaival egyetemben, a bűn átka alatt van. Isten azt mondta Ádámnak: „Arcod verítékével egyed a te kenyeredet” (1 Móz. 3: 19). Ezeket a szavakat széles értelemben kell alkalmaznunk. Arról beszélnek, bármilyen munka nehéz lehet, és néha gyümölcstelen. Mi keresztyének lehetünk, de ez nem veszi le az átkot munkánkról, csak segít nekünk abban, hogy megújult szemszögből tekintsünk munkánkra. Megszűnik számunkra megkerülhetetlen gonosznak lenni, ami megadja nekünk mindennapi kenyerünket, és azzá a hellyé válik, ahová Isten helyezett minket, és ahol nekünk szolgálnunk kell Őt, elvégezve társadalmi tevékenységünket.

A Kolossé beli gyülekezet azon tagjainak, akik rabszolgák voltak, Pál azt írta: „És valamit tesztek, lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak, és nem embereknek” (Kol. 3: 23). Kétségtelen, hogy sokan a hívő rabszolgák közül unalmas és gyötrelmes munkát kellett végezniük. Lehetséges, sokaknak közülük olyan feladatokat kellett elvégezniük, amelyek nem voltak összhangban képességeikkel, és felkészültségükkel. De az volt parancsolva nekik, hogy becsületesen dolgozzanak, mivel az Úrnak dolgoztak. Azt kellett elvégezniük, ami elrendeltetett felőlük születésük előtt.

Isten „rendelte el életünk napjait”. És ez a tény különleges jelentőséget ad minden megélt napunknak. Minden nap fontos, mivel Isten gondolta el azt. Ha unalomtól szenvedünk, akkor úgy tűnik, helytelen elképzelésünk van Istenről, és az Ő jelenlétének fokán életünkben. Még a legunalmasabb napok is Isten által vannak elrendelve, és Őt kell magasztalni érte.

Isten tervezte el minden napunkat, de ettől nem válhatunk fatalistákká. Ha lehetőségünk van Istennek tetsző módon változtatni élethelyzetünkön, akkor meg kell tennünk ezt. Pál még a hívő rabszolgáknak is azt írta: „Szolgai állapotban hívattál el? Ne gondolj vele, sőt, ha szabad lehetsz is, inkább élj azzal” (1 Kor. 7: 21). Mindig az arany középút elvét kell követni, arra törekedni, hogy Istennek tetsző módon javítsunk élethelyzetünkön, de ugyanakkor alázatosan kell elfogadnunk azt, amit képtelenek vagyunk megváltoztatni.

Az életben sokakat közülünk olyan kellemetlenségek érnek, amelyeket semmilyen erőlködéssel és imádsággal nem lehet megváltoztatni. Ezek szintén Isten tervének részei. Itt azok a szavak vigasztalnak minket, amiket Isten mondott az Ő népének, akik a babiloni fogságban voltak:

„Mert én tudom az én gondolataimat, amelyeket én felőletek gondolok, azt mondja az Úr; békességnek, és nem háborúságnak gondolata, hogy kívánatos véget adjak nektek” (Jer. 29: 11).

Ezek a szavak konkrét, fogságban levő embereknek szóltak, de azok megmutatják Isten eleve elgondolását. Ahogyan nekik, úgy nekünk is Ő csak jót akar. Az az eleve elgondolás, amelyet Isten gondolt el számunkra, és beírta azt az Ő könyvébe még születésünk előtt – ez jó gondolat. Természetesen, van annak kellemetlen oldala is, mintha azért lennének elgondolva, hogy elvegyék tőlünk az utolsó reményt is. De mi arra hivattattunk el, hogy hitben éljünk, és Istenre támaszkodjunk még akkor is, mikor a nehézségek állhatatosan nem akarnak eltávozni tőlünk.

Isten vezetése

Megértve azt, hogy Isten meghatározta a mi napjainkat, elkerülhetetlenül arra gondolunk: „Lehet-e Istenre támaszkodni, és hinni abban, hogy Ő úgy vezet át az életen – az Ő terve szerint? És ha hibát követek el, vagy ha nem azt az utat választom”? Felelve a kérdésre, világosan különbséget kell tenni az „Isten vezetése” és az között, amit mi „Isten akaratának keresésének” nevezzük.

Dávid így beszélt Istenről: „Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem” (Zsolt. 23: 2-3, kiemelés a szerzőtől). Képzeljünk magunk elé egy pásztort, aki bárányokat terelget. Minden kezdeményezés – az ő kezében van. Ő tudja, hol vannak a „csendes vizek”, és a nyájat azon az úton vezeti, amelyet a legjobbnak tart. A mi Pásztorunk, Isten, mindig azokon az utakon terelget minket, amelyek, az Ő vélekedése szerint, a legjobbak, és mások nem is lehetnek. Isten terelgeti életünk folyását, és minden nap úgy élünk, ahogyan Ő azt elrendelte.

Isten akaratát keresni egy konkrét helyzetben (egyesek ezt a bölcs döntés keresésének nevezik) – egészen más dolog. Ez a „keresztúton állás” szituációja. Isten akaratáról sokat írtak, és a szerzők vélekedései nagyon eltérnek egymástól. Nem szeretnék újból belemenni ebbe az örök vitába.

Csak a következőkre szeretném felhívni a figyelmeteket: mikor Isten vezet minket, minden kezdeményezés – az Ő kezében van, Ő tántoríthatatlanul vezet minket, és ennek eredményeképpen mi feltétlenül be fogjuk teljesíteni azt, amit eltervezett számunkra. Mi sokat gondolunk arra, hogy keresnünk kell Isten akaratát a nehéz helyzetekben, hogy bölcs döntéseket hozzunk, de a Biblia folyamatosan aláhúzza számunkra – Isten vezet minket.

Emlékezzetek vissza a Cselekedetek könyvére. Azt, hogy a tanítványok hogyan keresték Isten akaratát, csak egy helyen van szó – mikor kiválasztották Mátyást a Júdás helyére. A Cselekedetek hátralevő részét annak a történetnek nevezhetjük, Isten hogyan vezette az Ő népét. Például, a 16. fejezetben azt látjuk, Pál és útitársai hogyan utaztak: oda mentek, amerre az út vezetett, városról városra járva. A Szent Lélek kétszer állta útjukat, és Pál látomása után eldöntötték, hogy Isten Macedóniába hívja őket. Tehát, elindultak, a Szent Lélek vezette őket, Ő kétszer eléjük állt, és utána elvitte őket Macedóniába. Nincs kijelentve nekünk, hogy a Lélek hogyan vezette őket, csak az van kijelentve, hogy vezette őket.

Istennek valóban volt terve Pálra és útitársaira nézve, méghozzá jóval konkrétabb terve, mint a Nagy Parancs, – hogy menjenek és tegyenek tanítványokká minden népeket. Ázsiának és Bitíniának, ahová Pál nem jutott el, nem kevésbé volt szüksége az evangéliumra, mint Macedóniának. De Isten terve szerint Pálnak éppen Macedóniába kellett elvinnie az evangéliumot, utána pedig el kellett jutnia Peloponészoszra. Pál nem kereste Isten akaratát: egyszerűen ment előre, és Isten vezette őt.

Mindnyájunk számára Istennek megvannak a tervei. Mindnyájunk számára Ő adott ajándékokat, képességeket, természetet. Az Ő akarata szerint, mindnyájunkat betagolt Krisztus Testébe, nem várva beleegyezést tőlünk. Az Ő akaratából minden körülmény úgy alakult, hogy mi valóban megtaláljuk saját helyünket Krisztus Testében, és betöltjük azokat a funkciókat, amelyeket Ő rendelt el számunkra.

Kötelezettségeink is vannak – az, hogy bölcs döntéseket hozzunk, vagy keressük az Isten akaratát (magatok válasszátok ki, hogyan is nevezitek ezt). De Isten terve nem függ a mi döntéseinktől. Ő semmitől és senkitől nem függ, mivel Istennek mindenek feletti hatalma van. Ő már előre látta mind a mi ostobaságainkat, mind a mi bölcs döntéseinket.

A legfőbb döntések oroszlánrészét még az előtt meghozzuk, hogy lelkileg eléggé éretté válnánk, mielőtt valóban valami bölcsességre jutnánk. A főiskola utolsó éveiben felajánlottak nekem egy olyan munkát, amelyet rögtön el tudtam volna kezdeni a soron kívüli katonai szolgálatom után. Abban az időben én még semmit sem tudtam Isten akaratáról, arról, hogyan hozzak lelkileg bölcs döntéseket. De valami miatt mégis visszautasítottam az állást. Hátra tekintve, elmondhatom: Isten vezetett engem, Ő nem akarta, hogy bizonyos kötelezettségek nagyon megkötözzenek, hiszen arra készített fel, hogy missziós munkát folytassak a „Navigátorokkal”.

Isten lehetőségei korlátlanok. Most, hogy a hátam mögött van harminckilenc Krisztussal töltött év, meg vagyok rendülve, milyen, néha nagyon is nehéz úton vezetett az Úr. Nagyon is szeretném Dáviddal együtt elmondani: „És nekem milyen kedvesek a te gondolataid, oh, Isten! Mily nagy azoknak summája!” (Zsolt. 139: 17). Isten vezette életem minden lépését.

Mint ahogyan a legtöbb keresztyén, én is álltam választások előtt (időről időre előfordul az ilyesmi). Lehetséges, hogy egy sor rossz döntést is hoztam – nem tudom pontosan. De a mindenható Isten mindig hű maradt hozzám, és Ő akkor is az Ő útjain vezetett engem, mikor hitetlenkedtem. Ma nem azért tartok ott, ahol tartok, mert mindig bölcsen, vagy helyesen jártam el, és voltam képes Isten akaratát szemlélni a kritikus helyzetekben. Az az igazság, hogy Isten, mindig hűséges maradván, az Ő útjain vezetett engem.

Egy lépés sem történik Isten vezetése nélkül. Ő sosem fedi fel előttünk az Ő tervének minden részletét. Néha azért szeretnénk megismerni Isten akaratát, hogy „Isten vállai mögé lássunk”, hogy bele tudjunk tekinteni az Ő terveibe. De tanuljuk meg Istenre bízni magunkat, és higgyük el: Ő tudja, hova vezet minket.

Ez, természetesen, nem azt jelenti, hogy ki kell teljesen kapcsolnunk értelmünket, és azt kellene várnunk, hogy Isten valamilyen misztikus módon vezessen bennünket. Nem, kötelességünk gondolkodni, és imádkozni. Ahogyan James Packer mondta: „Isten gondolkodó lényeknek teremtett minket, és Ő vezeti a mi elménket, mikor valamit átgondolunk az Ő jelenlétében”.[83]

Úgy tűnik nekem, hogy Packer-nek nagyszerűen sikerült kifejeznie ezt az igazságot: mikor gondolkodunk, Isten vezeti a mi gondolataink menetét. Nekünk mindig fontos tudnunk, hogy Isten valóban vezet minket. Nem szabad azt gondolnunk, hogy Ő azért tekint le a mennyből, hogy lássa a mi gyötrő gondolatainkat, és miközben próbáljuk megérteni az Ő akaratát, azt mondja: „Remélem, helyes döntést hozol”. Nem, az Általa elrendelt időben, és csak az Általa ismert úton Ő úgy vezet minket, hogy mi az Általa elrendelt úton haladjunk.

Sok évvel ezelőtt Fanny Crosby[84]megírta azokat a versszakokat, amelyek közvetlenül fejezetünk témájára vonatkozik:

Íme, vezet a Megváltó.

Mit tehetek még?

Telve határtalan kegyelemmel,

Az, Ki az irgalomba vezetett.

Benne nyugalom és mennyei békesség.

Csak hit által Benne!

Bármi történne az életben,

Vele semmi sem rettent.

Íme, vezet a Megváltó.

Ó, kegyelmének tengere!

Általa békesség ígértetett

A felházban: „Itt élj!”

És, mikor halhatatlan lelkem,

Eltávozik, évek leteltével,

Örökre Istennek éneklek:

„Mindig Jézus vezetett!”.[85]

Mi tényleg képesek vagyunk Isten vezetésére támaszkodni. Ő mindig vezetni fog minket. Mikor eljön az ideje annak, hogy megálljunk az Ő trónusa előtt, nem annak fogunk örvendezni, hogy képesek voltunk teljesen megérteni az Ő akaratát, hanem annak, hogy mindig Jézus vezetett minket!

Váljatok tökéletesebbekké a bajok által

„Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésekbe estek. Tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbáltatása kitartást szerez. A kitartásban pedig tökéletes cselekedet legyen, hogy tökéletesek és épek legyetek minden fogyatkozás nélkül.”

Jak. 1: 2-4

A természet egyik legmegrázóbb jelensége – az éjjeli lepke világra jövése. Neki nem kis erőfeszítést kell tennie annak érdekében, hogy kiszabaduljon a bábból. Hallottam egy történetet egy emberről, aki szemtanúja volt a lepke gyötrődésének, és nem bírta ki: segítségnyújtástól vezérelve, nem ismerve a lepke harcának értelmét, feltépte a bábot. Megjelent belőle a lepke, de a szárnyai gyengének bizonyultak. Ahányszor szemlélte a lepkét újból és újból, szárnyai gyengék maradtak. Ha a szokásos módon jött volna világra, szárnyat bontott volna, így azonban a pillangó arra volt kárhoztatva, hogy egész rövid élete során a földön vonszolja magát, nem válva azzá a csodálatos lénnyé, amelynek Isten megalkotta.

Az az ember egy dolgot nem értett meg: a bábból való nehézségekkel és gyötrelmekkel teli kibújás elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy kifejlődjenek az izmok. Ha az éltet adó erő betöltötte volna a pillangó szárnyait, azok kibontakoztak volna. Az átgondolatlan segítségnyújtás által a megfigyelő nyomorékká tette a pillangót, gyakorlatilag elvéve ezzel az életét.

A mi gyötrelmeink hasonlatosak ennek a lepkének a gyötrelmeihez. Isten arra használja fel azokat, hogy megeddze a mi „lelki izmainkat”. Jakab a következőket írja: „hitetek megpróbáltatása kitartást szerez”, és a kitartás segít jellemünk kialakításában.

Ne csaljátok meg magatokat: valódi keresztyén jellemhez nem lehet jutni szenvedés nélkül. Emlékezzetek azokra a lelki ajándékokra, amelyekről Pál beszél a galatákhoz írt levelében (Gal. 5: 22-23), amiket a Szent Lélek gyümölcseinek nevez. Az első négyet ezek közülük – a szeretetet, az örömöt, a békességet, és a béketűrést – csak a megpróbáltatások kohóját megjárva lehet megszerezni.

Míg valaki nem okoz fájdalmat és szenvedést nekünk, ok nélkül nem bánt meg minket, abban a tudatban vagyunk, hogy már elértük az igazi keresztyén szeretetet. És hirtelen azt érezzük, hogyan forr bennünk a düh, a gyűlölet. Azt gondolhatjuk, hogy már megismertük a keresztyén örömet, de hirtelen maguk alá temetnek minket a bajok, és a szívünk sajgó fájdalom keríti hatalmába. A kellemetlenségek megfosztanak minket a békességtől, és, kétségtelenül, megpróbálják a mi hosszútűrésünket. Isten felhasználja ezeket a nehézségeket, hogy megmutassa, milyen hosszasan kell még nekünk növekednünk. Ő azt akarja, hogy mi magunk kérjük Őt arra, hogy elváltozzunk az Ő Fia hasonlatosságára.

Mi ehelyett menekülünk a kellemetlenségek elől, és a pillangóról szóló történet szavaival élve, azon igyekszünk, hogy „széttépjük” a minket ölelő kellemetlenségekkel teli bábot, hogy szabadok legyünk. De ha Isten szeretete és bölcsessége elégséges a pillangónak, akkor elégséges nekünk is. Isten nem hárítja el a bajok utunkból addig, míg rajtuk keresztül nem ér le minket az áldás, míg nem tanuljuk meg azt, amire Isten meg akart minket tanítani, megengedve a bajnak, hogy elérje életünket.

Mind Pál, mind Jakab beszélnek a szenvedésben való örömről (Róma 5: 3-4, Jak. 1: 2-4). Ha igazán becsületesek vagyunk magunkhoz, akkor ennek értelmét nagyon nehéz megérteni számunkra. A szenvedéseket el lehet hordozni, de örülni azoknak?.. A gondolat eléggé abszurd. Mi nem vagyunk mazochisták, hogy gyönyörködjünk a fájdalomban!

De Pál és Jakab arról beszélnek, hogy a szenvedésnek örülni kell, mivel az áldott gyümölcsöt terem bennünk. Nem maga a szenvedés a mi örömünk forrása. A mi örömünk forrása – az eredmény várásában – a jellemünk megváltozásában, személyiségünk fejlődésében – van. Ez kényszerít minket arra, hogy örüljünk a szenvedések közepette. Isten nem ajánlja nekünk, hogy örüljünk állásunk elvesztésének, nekünk kedves emberek betegségének, vagy egy fogyatékos gyermek születésének. Ő azért hívja fel a figyelmünket az örömre, mert minden – az Ő kezében van, és Ő mindent a javunkra tesz.

A keresztyén élete – egy folytonos növekedés. Növekedni akarunk, de időnként magunknak is ellene állunk ennek. A helyzet az, hogy nem látunk semmit, a személyes nehézségeken kívül, miközben a hit szemeivel túl kell látnunk ezeken az eseményeken, és arra a tervre kell koncentrálnunk, amit Isten akar betölteni életünkön keresztül. A Szentírásban az van mondva, hogy Jézus Krisztus „az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett” (Zsid. 12: 2). Krisztus kereszthalála, az Ő fizikai szenvedése és elképzelhetetlen lelki gyötrelmei (hisz Reá áradt Isten haragja a mi bűneinkért) – olyan nyomorúságok, amelyektől rettenetesebbeket nem lehet kigondolni. Ennek ellenére, Ő tudta, hogy Őt öröm várja. A zsidó levél szerzője azt tanácsolja nekünk, hogy „tekintsünk a hitnek fejedelmére és bevégzőjére”, mindenben az Ő példáját követve. Ezért tekintsetek a nehézségek mögé, és emlékezzetek rá, hogy azok – Isten tervének részei, és örüljetek annak, hogy minden, ami Istentől jön, lelki növekedésünket szolgálja.

Isten a bajt javunkra fordítja

Szerencsére Isten nem kérdez meg minket, hogy mikor és miben szeretnénk növekedni. Ő a tanító, és arra tanítja az Ő tanítványait, amire szükségük van, és akkor teszi ezt, mikor erre szükségük van. Jézus szavaival, Ő – a Szőlőtő, Aki gondot visel a szőlővesszőkre. Ahhoz, hogy a szőlő egészséges legyen, gondozni kell, és meg kell tisztítani. Isten az Ő Igéjével táplál minket (Zsolt. 1: 2-3), és a szenvedések által tisztít meg minket. A héber és a görög nyelvben a „fenyítés” és a „tanítás” – ugyanannak a szónak egy másik jelentése. Isten azt akarja, hogy mi növekedjünk, és szenvedés által nevel bennünket. A zsoltáríró egy folyamatba köti a fenyítést és az okítást – a nevelés folyamatába: „Boldog ember az, akit te megfeddesz Uram, és akit te megtanítasz a te törvényedre” (Zsolt. 94: 12).

Horatius Bonar,[86]a XIX. században élő skót igehirdető, a következőket írta: „Az, Aki mindezt teszi, semmi szín alatt nem változtatja meg, és áll el az Ő tervétől. Ő képes azokat megvalósítani a leglehetetlenebb körülmények között is, bármilyen rettentő ellenállás lenne is. El kell ismerni, hogy ez a gondolat nagy vigasztalást ad nekem, mikor a fenyítésre és nevelésre gondolok. Ha Ő képes lehetne a bukásra, ha lehetséges lenne Annak tervei megváltoztatása, Aki annyit szenvedett – rettenetes lenne!”.[87]

De az Ő elgondolását nem lehet félretenni az útból! Ő az elkezdettet véghez viszi. Ugyanaz a Bonar azt írja: „Isten gyógymódjai mindig várakozáson felüli eredményeket hoznak. Fennakadás és hiba még a kritikus pillanatokban sem történik, még a legkisebb semmiségek terén sem. Isten ereje munkálkodik bennünk, megváltoztat minket – ez az, ami vigasztal… Ő – szeretet, Ő – bölcsesség, Ő – hűség, ugyanakkor Ő – az erő is”.[88]

A szenvedés mindig eléri azt a célját, amit Isten kitűzött maga elé, és Ő elvégzi mindazt, amit elgondolt, és ez nagy örömmel tölt el. Időnként nehéz hálaadással fogadni a nyomorúságot. De ha valami nem sikerült nekem, ez még nem jelenti azt, hogy valami nem sikerült Istennek. Isten még azokat a keserű érzéseket is képes felhasználni, amelyeket én érzek a sikertelenség esetén, hogy vigasztalást adjon nekem. Lehetséges, hogy éppen ez is volt Isten akarata.

Isten tudja, hogy mit tesz. Bonar szavaival, „Ő pontosan tudja, hogy nekünk mi kell, és ezt hogyan adja nekünk… Az Ő nevelői folyamatában nincsenek véletlenek. És Ő nagyon is ügyesen nevel”.[89]Isten jobban ismer minket, mint mi saját magunkat. De Isten előtt ismert minden gyengeségünk is. Az Ő dolgait olyan ügyesen végzi, hogy Hozzá egyetlen orvos sem hasonlítható. Ő pontosan állítja fel a diagnózist, meghatározza, hol szenvedünk szükséget, és a leghatékonyabb orvossággal lát el minket.

Bármilyen szenvedések érnének is minket utunk során – nagyok, vagy kicsik, – segítenek minket abban, hogy valamiben növekedjünk. Ha azok nem hoznának hasznot, Isten nem engedte volna meg őket, „mert nem szíve szerint veri, és szomorítja meg az embernek fiát” (Jer. Sir. 3: 33). Isten nem talál örömet a szenvedések szemlélésében. Ő csak annyit engedélyez, amennyi szükséges, de sosem óv meg minket azoktól a szenvedésektől, amelyekre szükség van a növekedéshez.

A szenvedések közepette tanulunk

A szenvedéseken keresztül Isten elvégzi a maga munkáját. Ezért meg kell tanulnunk megfelelően reagálni arra, amit Ő tesz. Az előző fejezetekben már láthattuk, Isten mindenhatósága mellett nekünk sosem szabad megfeledkeznünk a kötelességeinkről.

Hogy hasznot nyerjünk a szenvedésekből, egypár dolgot meg kell tanulnunk. Először, meg kell hajtani magunkat az Ő akarata előtt, de nem kényszerből, nem úgy, mint ahogyan egy vesztes sereg hadvezére megalázkodik a győztes előtt, hanem önként, mint ahogyan a páciens önként bízza rá magát a műtőasztalon a tapasztalt sebészre, aki a szikét tartja a kezében. Ne akarjátok meghiúsítani Isten tervét, ne álljatok ellene az Ő akaratának. Helyette, látva, hogy mit tesz Isten, törekedjetek arra, hogy az Ő céljai a ti céljaitokká váljanak.

Ez nem jelenti azt, hogy úgy kell fájdalmunkat takargatni, hogy ne próbálnánk meg valamilyen módon könnyíteni rajta. Ez azt jelenti, hogy Isten kezéből kell fogadni mind a sikert, mind a sikertelenséget, mivel Ő az Ő akarata szerint cselekszik. Ami a legfontosabb – sajátítsátok el az Általa adott órákat.

Néha világosan látjuk, hogy Isten mit tesz. Ezekben a helyzetekben alázatosan kell fogadnunk Isten nevelését. Van úgy, hogy nem tudjuk, Isten mit akar elérni. Akkor, alázatos hitben, Reá kell támaszkodni, bízva abban, hogy Ő képes elvégezni bennünk azt, amit el kell végezni. Mind ez, mind az nagyon fontos dolog. Mind ez, mind az a maga idejében meghozza gyümölcsét.

Másodszor, a nyomorúság közepette nemcsak arra kell törekedni, hogy hasznot nyerjünk a szenvedésekből, de keresnünk kell az Isten Igéjében azokat a helyeket, amelyek segítségünkre vannak az adott helyzetben. Ezeket az igehelyeket keresve Isten segítségével, előtte imádkozva és kérve, hogy Ő fordítsa figyelmünket a Szentírás megfelelő helyei felé. Sok év telt el, de jól emlékszem arra Isten első órájára, amit az Ő mindenhatóságából adott: emlékszem rá, ahogyan a komoly megpróbáltatások idején, a csüggedés közepette, a Szentírást olvastam, arra törekedve, hogy választ kapjak kérdéseimre.

Ezen kívül, ezekben a pillanatokban megláthatjuk a Szentírásban azt, ami eddig elkerülte figyelmünket. Luther Márton[90]egyszer azt mondta: „Ha nem a szenvedések, sosem értettem volna meg a Szentírást”. Azért fordulunk az Írások felé, hogy könnyítsünk szenvedéseinken, de ennek következtében, a maga nemében, segít nekünk abban, hogy jobban megértsük a Szentírást. Természetesen, mindaz, amit kihozunk a szenvedésből, meg lehet ismerni a Szentírásból is. De a szenvedések bőségessé teszik az Isten Igéjének tanítását, segítségünkre van abban, hogy a szenvedésekből maximális hasznot nyerjünk: bizonyos igazság jobban kirajzolódik, vagy hirtelen vesszük észre azt az igazságot, amely mellett eddig elmentünk. Más esetben a szenvedés segít átkonvertálni a „teoretikus tudás” kategóriáját „gyakorlati készséggé” – azaz a fejből átvándorol a szívbe.

A puritán Daniel Dike azt mondta: „Az Ige – minden tanítás kútfeje. Ne gondoljátok, hogy a szenvedések segítségetekre lesznek abban, hogy valamilyen olyan következetesen új doktrínát tudjatok kidolgozni, amely ne szerepelne az Isten Igéjében. De tanításunk igaz és valódi, és csak megedződik a szenvedések által. A szenvedések megedzenek, és felkészítenek az Ige elfogadására, megtörve kemény szíveinket, késszé téve azokat arra, hogy engedékenyebbek és elfogadóbbak legyenek”.[91]

El kell mondani, hogy Isten Igéje a nyomorúság közepette erős együttes erőt fejt ki, mivel mind ezt, mind azt Isten felhasználja a lelki növekedés érdekében. Külön-külön nem fejtene ki ilyen hatást.

Harmadszor, ahhoz, hogy a szenvedésekből hasznot húzzunk, ugyanúgy kell emlékeznünk rájuk, mint a belőlük származó tanulságokra. Isten nem küld szenvedést pusztán a szenvedés kedvéért. Isten nem küld szenvedést pusztán azért, hogy mi betöltekezzünk vele. Azt akarja, hogy azok eszközzé váljanak számunkra, amelyek elősegítik lelki növekedésünket. Ő azt mondta az izraelitáknak: „És emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged… És megsanyargatott téged, és megéheztetett, az után pedig enned adta a mannát… hogy tudtodra adja neked, hogy az ember nemcsak kenyérrel él, hanem mindazzal él az ember, ami az Úrnak szájából származik” (5 Móz. 8: 2-3).

Esetünkben a „mindaz, ami az Úr szájából származik” – nem az Isten Igéjét, hanem az Isten gondviselésének szavát jelenti (ld. a Zsolt. 33: 6, 9; és a 148: 5-öt!). Isten azt akarta, hogy az izraeliták megértsék: egyedül Ő képes megadni a mindennapi kenyeret. Ő ezt az igazságot nem a Mózesnek adott törvényekbe foglalta bele. Ő ezt az igazságot egyenesen szívükbe égette, és mindezt a szenvedések és éhség segítségével tette. De ahhoz, hogy ez az igazság gyökeret verjen, meg kellett emlékezni róla. Ez nemcsak a zsidókra vonatkozik, de ránk is: hogy hasznunk származzon a nem könnyű tanulságokból, amelyeket Isten ad számunkra, meg kell jegyeznünk azokat.

Az előző fejezetben már beszéltem arról az eléggé komoly óráról, amibe Isten vitt bele, amikor magamnak akartam betudni az Ő dicsőségének egy részét. Minden esetben, mikor Ézsaiás könyvének az az idézete ötlik szemembe, hogy „dicsőségemet másnak nem adom” (42: 8), megemlékezem azokról a kellemetlen körülményekről, amelyek megengedték, hogy ezek a szavak olyan mélyen érintették meg a szívemet. Minden esetben, mikor felmegyek a szószékre, hogy Isten igazságát tolmácsoljam, megemlékezve erről az óráról, megtisztítom szívemet a dicsőségvágytól és dicséretektől. Így a kellemetlenségek hasznossá lesznek számunkra.[92]

Eddig még csak általános értelemben beszéltünk a kellemetlenségek hasznáról: hogyan változtat meg Isten bennünk bizonyos dolgokat a nehézségek segítségével, utána beszéltünk arról, – hogyan nekünk erre reagálnunk. Most térjünk át azokra a konkrét célokra, amiket Isten szemmel tart, miközben megengedi, hogy a bajok elérjék életünket. Természetesen, a felsorolás messze nem lesz teljes: mi csak egyes tanulságoknál fogunk megállni, amelyekre a Biblia felhívja figyelmünket. A konkrét célokat taglalva, hinnünk kell abban: ha kellemetlenségek történnek életünkben, ez azt jelenti, hogy erre Istennek nyomós okai vannak, még azokban az esetekben is, mikor mi nem értjük őket.

Megtisztulás

Jézus mondta: „Minden szőlővesszőt, amely én bennem gyümölcsöt nem terem, lemetsz; mindazt pedig, amely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen” (Jn. 15: 2). A szőlőskertben a szőlővessző megtisztítása – nagyon fontos folyamat: megnöveli annak terméshozamát. A meg nem tisztított szőlővesszőn ugyan sok inda lesz, de kevés gyümölcsöt fog teremni. Mikor lemetszik a felesleges és gyümölcsöt nem termő ágakat, a növény éltet adó nedvei a gyümölcstermést fogják elősegíteni.

Igaz ez lelki értelemben is: Isten megtisztít minket. Még a hívőkben is munkálkodik a bűnös természet. Lelki energiáinkat képesek vagyunk olyan dolgokra pazarolni, amelyeket sehogyan sem tudunk a Lélek gyümölcseinek nevezni. Még Krisztus Testében is arra törekszünk sokszor, hogy magas pozíciót szerezzünk, hogy sikeresek legyünk, hogy jó előmenetelünk legyen. Nagyon is sokszor saját képességeinkre és az emberi bölcsességre támaszkodunk. Nagyon könnyen elveszik figyelmünket a világi dolgok, gyönyöröket és anyagi jólétet keresve.

Ily módon Isten a kellemetlenségeket arra használja fel, hogy hagyjunk fel az olyan dolgokba való kapaszkodással, amelyeket nem lehet igazi gyümölcsöknek nevezni. Súlyos betegség vagy szeretteink halála, anyagi vagy erkölcsi veszteségek, barátságok felbomlása, álmok és vágyak semmibe menése arra kényszerítenek minket, hogy az igazán fontos dolgokra kezdjünk el koncentrálni. A magas tisztség, vagy a jó anyagi előmenetel, még jó hírnevünk sem lesz olyan fontos számunkra. Elkezdjük összemérni álmainkat és vágyainkat – még a legnagyszerűbbeket is – a mindenható Isten akaratával. Egyre jobban és jobban fogjuk érezni Istentől való függésünket, és elkezdjük értékelni azokat a kívánságokat, amelyek velünk maradnak az örökkévalóságban is. Isten megtisztít minket, hogy még több gyümölcsöt teremjünk.

Szentség

Az előző fejezetben már beszéltünk arról, hogy van a bennünket érő nyomorúságoknak még egy célja – a szentségben való növekedés: Isten azért fenyít meg minket, hogy azok „javunkra legyenek, hogy szentségében részesüljünk” (Zsid. 12: 10). De milyen összefüggésben van egymástól a nyomorúság és a szentség?

Egyik oldalról, a szerencsétlenségek a mi bűnös természetünknek nyomorúságos állapotát mutatják be. Mi nem ismerjünk önmagunkat, nem ismerjük saját bűnösségünk mélységeit. Mi egyetértünk a Biblia által adott tanításokkal, és azt gondoljuk, hogy az egyetértés automatikusan engedelmességet is jelent. Mi engedelmeskedni szeretnénk, de ez nem olyan egyszerű dolog. Ki ne olvasta volna a Lélek gyümölcseinek felsorolását, – szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség? Ki ne akarná mindezeket magáénak tudni? Időnként úgy tűnik, hogy megszereztük azokat.

Mikor azonban bajok érnek minket, azt érezzük, hogy nem vagyunk képesek szeretni azt, aki okozója ezeknek a bajoknak. Azt érezzük, hogy nem akarunk megbocsátani, és nem vagyunk képesek Istenben bízni. Keserűség és hitetlenség uralkodik a szívünkben. El vagyunk csüggedve. Azt gondoltuk, hogy Krisztusban elértük a felnőtt korúságot, a valóságban azonban minden sikerünk elpárolgott, és mi újra – a „lelki bölcsődében” találjuk magunkat. Isten így mutatja meg nekünk, hogy milyen sok bennünk az enyészet.

Jézus mondta: „Boldogok a lelki szegények… Boldogok, akik sírnak… Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot…” (Mt. 5: 3-4, 6). Ezek a szavak arról a hívőről szólnak, aki megalázta magát Isten előtt, meglátta önnön bűnösségét, amely bánatot okoz neki, amely arra kényszeríti, hogy keresse Istent, és szomjúhozza az igazságot. De ez nem történik meg addig, míg az ember nem találkozik a gonoszsággal, és nem szembesül saját bűnösségével. Isten így használja fel a veszedelmet.

Szentséget ajándékozva, Isten nemcsak azokat a bűnöket írtja ki, amelyekről nekünk tudomásunk van, de azokat is, amelyekkel mi nem szembesítettük magunkat. Ő ki akarja metszeni a gonoszságot – a mi bűnös természetünket, amely a zúgolódó lelkületben, természetellenes hajlamokban, és lelki kiskorúságban mutatkozik meg. A nyomorúságokat felhasználva, Isten megvilágosítja értelmünket, rámutat szükségeinkre, és feltárja előttünk a biblikus tanítás lényegét. A nyomorúságok szétzúzzák azokat a megkötözöttségeket, amelyek a szentség ellen irányulnak. Éppen a nyomorúságok alázzák meg és teszik kezessé a mi zúgolódó és megátalkodott akaratunkat.

De nagyon sokszor mi ellene állunk az isteni munkának. Megpróbálunk kibújni Istennek vessze alól, ahelyett, hogy a fenyítésből levonnánk a megfelelő következtetéseket. Szeretnénk megszabadulni a nyomorúságoktól, és nem szeretnénk növekedni a szentségben. De ha alávessük magunkat Isten fenyítésének, akkor az „az igazság békességes gyümölcsével” (Zsid. 12: 11) fog minket megajándékozni.

Bizalom

Lényünknek van még egy oldala, amit Isten semmilyen módon nem fog figyelmen kívül hagyni, – az a tulajdonságunk, hogy szeretünk magunkra hagyatkozni, és nem Reá. Jézus mondta: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Jn. 15: 5). Mi csak Krisztussal való közösségben, teljesen Reá hagyatkozva, vagyunk képesek dicsőíteni az Istent. Világunkban elfogadott dolog függetlennek lenni, csak magunkra támaszkodni. „Saját magam szerencséjének kovácsa vagyok, én vagyok ura a lelkemnek” – napjaink társadalmának ez a jelszava. Bűnös lényünk arra késztet minket, hogy világi módon gondolkodjunk. Saját Szentírásból merített ismeretünkre támaszkodunk, saját üzleti sikereinkre, saját szolgálatban szerzett tapasztalatainkra, saját erényeinkre és erkölcsösségünkre.

A nyomorúságban Isten arra akar minket megtanítani, hogy Benne bízzunk, és ne magunkban. Még Pál apostol is beszélt azokról a nehézségeiről, hogy erő felett van megterhelve, hogy ezek a nehézségek azért adattak számára, hogy „ne bizakodnánk mi magunkban, hanem Istenben, aki feltámasztja a holtakat” (2 Kor. 1: 9). Isten megengedte Pálnak és útitársainak, hogy olyan bajba kerüljenek, amely halállal fenyegetett. Nem volt kitől segítséget várni – csak az Istenre lehetett támaszkodni.

Pál megtanult úgy lelki, mint anyagi téren Istenre támaszkodni. Bármi is volt a „testébe adott tövis”, Pál számára annyira kellemetlen volt, hogy szabadulásért könyörgött az Istenhez. Isten azonban meghagyta ezt a „tövist”, abból a célból, hogy Pál szívét ne tudja betölteni a büszkeség, és hogy megtanuljon Isten erejére hagyatkozni. Pálnak meg kellett ismernie, hogy saját magának ereje – semmi, a legfőbb dolog – Isten kegyelme, és az Isten ereje. Erre kellett támaszkodnia.

Pál volt egyike a legnagyszerűbb embereknek az emberiség történelme során. Az egyik teológus azt mondta, hogy Pál nem vált volna keresztyénné, és elkezdett volna filozófiával foglalkozni, túlszárnyalta volna Plátót. Isten Pált gazdag értelemmel ajándékozta meg, és az Ő kijelentésével halmozta el. Ezek közül egynémely olyan magasztos volt, hogy Isten megtiltotta Pálnak, hogy azokat elmesélje. Az az igazság, hogy Isten nem engedte meg Pálnak, hogy saját értelmére és gondolataira támaszkodjon, neki, ahogyan nekünk is, egyedül Isten kegyelmére kellett támaszkodnia.

Természet szerint én elég gyenge ember vagyok: jóval kevesebb erős oldalam van, mint gyenge. Fizikai erőtlenségeim, habár nem túl észrevehetőek, nem teszik lehetővé, hogy másokkal együtt golfozzak, teniszezzek, sportoljak. Nagyon is élesen tapasztalom ezeket, és hosszú éveken keresztül imádkoztam az Istenhez, hogy szabadítson meg ezektől az erőtlenségektől. De utána megértettem, hogy erőtlenségeim – ezek az Ő erejének medrei. Sok év telt el, és most, nekem úgy tűnik, Pállal együtt kijelenthetem: „Annak okáért gyönyörködön az erőtlenségekben… amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” (2 Kor. 12: 10).

Egyáltalán nem fontos, milyen vagyunk természet szerint: erősek vagy gyengék. Lehet, hogy te vagy a legnagyobb tekintély területeden, de ha Isten elhatározta, hogy fel akarja használni a tudásodat, légy meggyőződve arról: Ő egyértelműen meg fogja éreztetni veled, mennyire függsz Tőle. Ő gyakran megfoszt bennünket attól, amire mi támaszkodunk, hogy mi megtanuljunk Benne bízni, és ne magunkban. István ezt mondta: „És Mózes megtaníttatott az egyiptombeliek minden bölcsességére; és hatalmas volt beszédben és cselekedetekben” (Csel. 7: 22). Ő még azt is gondolta: „atyjafiai megértik, hogy az Isten az ő keze által ad nekik szabadulást” (25. vers). De mikor Mózes „önállóan látott munkához”, Isten minden erőfeszítését semmissé tette: Mózesnek el kellett menekülnie, hogy önnön életét mentse. Negyven év saját erejébe való bizakodás megölettetett, neki még azt is nehéz volt utána elhinni, hogy Isten képes őt felhasználni.

Isten Mózesnek minden emberi erőfeszítését tönkre tette, és zátonyra futtatta. Pálnak „tövis adatott a testébe”. Isten ezen emberei olyan nehézségeket éltek át, amelyek arra késztették őket, hogy szembesüljenek saját gyengeségükkel, és Istentől való függésükkel. Isten ezeket az embereket különböző utakon vezette, egy cél irányába: Ő meg akarta tanítani őket arra, hogy Benne bízzanak. Ha Isten eltervezte, hogy felhasznál bennünket, akkor olyan nehézségeket fog állítani utunkba, amelyek által tapasztalatot szerzünk a Benne való bizodalom területén.

Hosszútűrés

A zsidó levél címzettjeinek nem kevés nehézség volt osztályrészük. A levél szerzője elismeri, hogy nekik szenvedniük kellett, őket üldözték és szidalmazták, de mindezeket a terheket örömmel hordozták, mikor megfosztották őket javaiktól, mert tudták: nekik jobb és maradandó vagyonuk van a mennyben (Zsid. 10: 32-34).

Azoknak, akik ilyen üldöztetést szenvedtek a Krisztusért, a levél szerzője ezt írja: „Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedve, elnyerjétek az ígéretet (Zsid. 10: 36). És még: „… kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért” (Zsid. 12: 1).

A hosszútűrés segít nekünk abban, hogy kövessük magunk előtt a kitűzött célt, figyelmen kívül hagyva a nehézségeket és az akadályokat. Egyszerűen csak megbékélni a nehézségekkel – nem hosszútűrés. Ez nekünk így is van parancsolva. Isten többre hív minket: arra, hogy ne hátráljunk meg a nehézségek előtt. Nézzétek, mint mond a zsidó levél szerzője a céltudatosságról: hogy betöltsük Isten akaratát, „kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért”. A keresztyénnek aktívnak kell lennie az életben, és nem passzívnak. Isten arra hívja a keresztyént, hogy lelkiismeretesen töltse be az Ő akaratát, és ehhez hosszútűrésre van szükség. Az első fejezetben azt olvastuk, hogy milyen meghatározást adott az egyik író az életbeli nehézségeknek. Ez – egy sor különböző célú és intenzitású nehézség, amelyeket általában hosszú éveken keresztül tapasztalunk. Gyakran megjegyzik, hogy a keresztyén élete – nem egy rövidtávfutás, hanem egy maraton. Jobb azonban azt mondani, hogy a keresztyén élete – olyan gátfutás, amely maratoni hosszúságú. Gondoljatok egy kicsit bele: a gátak sorozata negyvenkét kilométer hosszúságú! Helyezzetek bele ebbe a távba falakat, amelyeket keresztül kell mászni, patakokat, amelyeken keresztül kell gázolni, sövényeket, amelyeket át kell ugrani, és még rengeteg más váratlan akadályt is, amit nem lehet előre kiszámítani. Ilyen a keresztyén élete. Ezért kézzelfogható, hogy „a legtöbb keresztyén rosszul végzi” (mondta viccesen valaki).

Isten azt akarja, hogy minden keresztyén célba érjen. Ő azt akarja, hogy céltudatosan fussunk, betöltve az Ő akaratát, függetlenül a nehézségektől. William Carey[93]élete, akit gyakran „a modern misszió atyjának” nevezünk, – példája ennek a céltudatosságnak. Mellőzve a váratlan nehézségeket, negyven különböző indiai nyelvre és nyelvjárásra fordította le a Bibliát, és annak különböző részeit. Testvére élete – ugyanilyen példa. Béna és ágyhoz kötött leány volt Londoban, de ahol állandóan imádkozott bátyja minden kezdeményezéséért, aki a messze Indiában volt.

Ebben a tekintetben keveseket lehetne összehasonlítani William Carey-vel. Őt a legváratlanabb nehézségek érték, a legmeglepőbb tetteket kellett végrehajtania. De húga céltudatossága érthető számunkra. Nyomorékként türelemmel töltötte be Isten akaratát. Az ő lehetőségei korlátozottak voltak (legalábbis nekünk úgy tűnik), de következetesen folytatta azt, amit tenni tudott, így töltve be Isten akaratát. Az ő állhatatos imádságainak köszönhető, hogy bátyja megerősödött, és folytathatta missziós munkáját Indiában. Carey húga nem adta meg magát, hanem a betegséget félre téve, betöltötte Isten akaratát.

Isten minket is arra hív, hogy hosszútűrők és kitartók legyünk. Mindegyikünk számára ki van mérve a táv, meg van határozva Isten akarata. Mindegyikünk rengeteg nehézséggel és kiábrándító dologgal találkozik. Ahhoz, hogy elérjük a célt, meg kell tanulnunk céltudatosaknak lennünk. Hogyan?

Pál és Jakab ugyanazt a feleletet adják meg erre a kérdésre nekünk: „… a háborúság békességes tűrést nemz” (Róma 5: 3); „… hitetek megpróbálása kitartást szerez” (Jak. 1: 3). Kövessétek figyelemmel az összefüggést: a megpróbáltatásból türelem származik, míg a türelem segítségünkre van a megpróbáltatásokban. Ezt láthatjuk a súlyemelésben is. A súlyok emelgetése fejleszti az izomzatot, és minél izmosabb lesz valaki, annál nehezebb súlyok felemelésére lesz képes.

A hosszútűrés a nyomorúságok kohójában edződik meg, de azt a hit táplálja. Újból térjünk vissza a súlyemelésre. A súlyzó súlya megadja azt az ellenállást, amire szüksége van az izmoknak a növekedéshez, de nem ad energiát. Az energiát az atléta teste adja. A megpróbáltatások közepette az „energiát” az Istenbe való hit adja. Isten adja meg a szükséges erőt a nyomorúságok tűréséhez, míg a hit segítségünkre van abban, hogy elnyerjük az Ő erejét.

Már beszéltünk arról, hogy a zsidó levél szerzője tűrésre és kitartásra bíztat minket (Zsid. 10: 36, 12: 1). Ezt a két felhívást az a 11. fejezet „ragasztja össze”, amely a hitről beszél nekünk. A levél szerzője arra hív fel minket, hogy hittel tűrjünk. A 11. fejezetben az van bemutatva, honnan jön az erő: olyan emberek példáját látjuk, akik, a hitnek köszönhetően, céltudatosan betöltötték Isten akaratát.

Ebben a fejezetben én céltudatosan teszem a hangsúlyt az Istenben való bizalomra, amely fontosabb a hosszútűrésnél, amelyet nem tudunk elérni, míg nem sajátítsuk el a bizalom anyagát. A lelkierő segít minket abban, hogy elérjük az Északi-sarkot kutyaszánon, de a keresztyén küzdőteret lehetetlen pusztán a „lelkierő” által megfutni. Ha eldöntöttétek, hogy indultok Isten maratonján, betöltve az Ő akaratát, akkor úgy kell futnotok, hogy az Ő erejére támaszkodtok. Jézus mondta: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Jn. 15: 5). Pál is ezt visszhangozta: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Fil. 4: 13). Jézus és Pál megmutatják nekünk az igazság mindkét oldalát: Isten ereje nélkül semmire sem vagyunk képesek, míg ezzel az erővel mindenre képesekké válunk. Isten arra hív minket, hogy hosszútűréssel töltsük be az Ő akaratát, és ne ijedjünk meg a nehézségektől és a kiábrándító dolgoktól. De mindezt csak az Ő erejére való támaszkodással érhetjük el.

Szolgálat

Isten azért is hoz megpróbáltatásokat az életünkbe, hogy felkészítsen minket a szolgálatra. Minden, amiről korábban beszéltünk – a megtisztulás, a szentség, a bizalom, és a hosszútűrés – segítségünkre van abban, hogy hasznosakká legyünk Isten mezején. Isten képes volt arra, hogy a börtönön keresztül, Józsefet a fáraó udvarába vigye. Miért volt szükség, hogy József két évet senyvedjen a börtönben az után, hogy megfejtette a főpohárnok álmát? De minden József által elszenvedett nehézség szükséges volt ahhoz, hogy ő a megfelelő időben és a megfelelő helyre kerüljön. Szükség volt rájuk, hogy Józsefnek kiformálódjon ama jelleme, amire szükség volt annak a feladatnak az elvégzésére, amivel Isten bízta meg.

Pál apostol azt írta, hogy Isten megvigasztal „minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esetteket azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket” (2 Kor. 1: 4). Mindegyikünket érnek nyomorúságok, mindegyikünknek szüksége van egy megértő és segítőkész barátra, aki képes megvigasztalni és bátorítani minket a nehéz időkben. A megpróbáltatásokban érezzük, Isten hogyan vigasztal és erősít meg minket, ezért képesek vagyunk az Ő eszközeivé válni – hogy megerősítsünk és megvigasztaljunk másokat. Másoknak azt adjuk át, amit magunk is Istentől nyertünk. Csak akkor vagyunk képesek szolgálni, mikor teljesen megértjük az Isten erejéről, bölcsességéről, és szeretetéről szóló tanítást.

Pál szolgálatról beszélve, direkt használtam a „vigasztalni és megerősíteni” szavakat. Az a görög szó, amely a Bibliánkban úgy van fordítva, mint „vigasztalás” – „figyelmeztetést”, „bátorítást”, vagy „vigasztalást” jelent a szövegösszefüggés függvényében. Az Atya Isten a kegyelem és a vigasztalás Atyjának van nevezve. A fordítók teljesen jogosan használják itt a „vigasztalás” szót, kifejezve ezzel Isten irántunk való együttérzését. Úgyhogy, ha mi szolgálni szeretnénk a nyomorúságba esettek felé, akkor mindenek előtt emlékeznünk kell az együttérzésre. Ez egy mély érzés: megosztani másokkal a szenvedést, szeretnéd megkönnyíteni azt.

Hogy segítségére legyünk a nyomorúságba esetteknek, képeseknek kell lennünk biztatni azokat, vagyis megerősíteni őket, lelki és érzelmi erőt adva nekik arra, hogy elhordozzák a nyomorúságot. Ehhez meg kell mutatni az embernek: lehet Istenben bízni, mert erről beszél a Szentírás. Ha valamikor a Szent Lélek megvigasztalt és tanított minket, akkor képesekké válunk megvigasztalni és tanítani másokat. Ha mi képesek voltunk megfelelő módon megbirkózni saját nehézségeinkkel, akkor képesekké váltunk az isteni vigasztalás eszközeivé válni.

A szenvedésben való részvállalás

János apostol, mikor levelében Kis Ázsia hívőihez fordult, akiket üldözés ért, azt írta magáról: „Én János, aki nektek atyátokfia is vagyok, társatok is a Jézus Krisztus szenvedésében…” (Jel. 1: 9). Az a görög szó, ami itt úgy van fordítva, mint „részestárs”, azt jelenti, hogy „valamiben veletek együtt részt vállaló”. A görög „koinonia” szóból ered a „közösség” szó.

János azt írta, hogy részt vállal a levél olvasóinak szenvedéséből. Nagyon is jól megértette a szenvedéseiket, mert ő maga is szenvedett Krisztus nevéért. János részese volt szenvedéseiknek, és ez segítette neki abban, hogy átadja gondolatait a levél olvasóinak. Az adott versben János azt meséli el nekünk, milyen hasznot lehet még meríteni a nehézségekből: részesévé válhatunk más hívők szenvedéseinek, mások nyomorúságának.

A bajok és szerencsétlenségek egyenlővé tesznek minden hívőt. Nagyon gyakran mondják: „A kereszt lába alatt a föld is egyenletes”. Függetlenül attól, hogy mennyire vagyunk gazdagok, erősek, ismertek – mindnyájunknak szüksége van a Megváltóra. Ez a helyzet a nyomorúságokkal is: mindnyájunkat elér – szegényeket és gazdagokat, erőseket és gyengéket, vezetőket és alattvalókat, különbségtétel nélkül. A bajokban háttérbe szorul minden emberek közötti „vertikális” különbség, áttérünk a „horizontális” viszonyra. Mindannyian társak leszünk a bajban. János teljesen jogosan apostolnak nevezhette volna magát – annak az embernek, aki lelki hatalommal és tekintéllyel bírt Ázsia szenvedő keresztyénjei felett. De ő úgy döntött, hogy a szenvedésben való részestársnak és testvérnek nevezi magát.

A bajok és szerencsétlenségek közelebb hozzák egymáshoz a hívőket. Lerombol minden közöttük levő falat, letépi az állarcot az arcunkról. Szíveink felmelegszenek, közelebb kerülünk egymáshoz. Időnként úgy magasztaljuk valaki mellett Istent, úgy imádkozunk együtt, sőt még úgy is szolgálunk együtt, hogy nem vagyunk közel egymáshoz, nincs belső egységünk. De mikor elérnek minket a bajok, rögtön érezzük a Krisztussal való egységet, a szenvedésekben való közösséget.

Az Újszövetség különböző szintű közösségről beszél nekünk, de a legnagyobb áldásokat a szenvedésben való egység hozza meg számunkra. A szenvedés minden másnál jobban egyesít minket Krisztusban. Emlékszem egy hívőre, akivel hosszú éveken keresztül barátok voltunk, de sosem volt elég szoros kapcsolat közöttünk. Utána őt is, engem is elértek a bajok. Különbözőek voltak nyomorúságaink: őt sokkal nagyobb bajok érték, de a szenvedés egyesítette szíveinket más módon, sokkal mélyebben.

Ebben a fejezetben arról írtam, milyen hasznot lehet meríteni a nyomorúságokból. Már beszéltünk arról, hogy milyen hasznot hoznak a szenvedések a hívőknek, de a szenvedésekben való részvállalás az egész Krusztus-Test javát szolgálja. A keresztyén nem élhet más keresztyénekkel való közösség nélkül. Neki Krisztus Testének tagjává kell válnia. Isten arra akarja felhasználni szenvedéseinket, hogy a gyülekezeten belül megerősítse a hívők viszonyát, hogy tudatosuljon bennünk, hogy a krisztusi élet részestársai vagyunk.

Istennel való viszony

A nyomorúság segítségünkre van abban, hogy jobb kapcsolatunk legyen Istennel. A bajban meghajlunk az Ő ereje előtt, az Ő bölcsességére bízzuk magunkat, és az Ő szeretetében keresünk vigasztalást. Utána elérkezik a pillanat, mikor már Jób szavait használjuk: „Az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged” (Jób 42: 5). Az Istenről való ismeretről áttérünk magának Istennek megértésére, a Vele való szoros közösség által.

Már beszéltünk arról, hogy a hívők egymás szenvedésben való részestársai. A filippi levélben Pál beszél a Jézus Krisztus szenvedéseiben való osztozásról, arról, hogy a hívők részeseivé válnak Urunk szenvedéseinek. Hadd idézzem ezt az igeverset:

„Hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá válva az ő halálához” (Fil. 3: 10).

Ez – minden idők keresztyénjeinek kiáltása: szomjúhoznak arra, hogy megismerjék Krisztust minél közelebbről, hogy személyesen megismerjék Őt. Mikor még kiskorú voltam Krisztusban, nagyon szerettem volna megismerni Őt, és beszélni másoknak is Róla. Emlékezve a filippi levélre, arra kértem Istent, hogy segítsen nekem abban, hogy közelebb kerüljek Krisztushoz.

El kell ismernem: engem mindig foglalkoztatott az, hogy Pál nemcsak Krisztust akarta megismerni, de osztozni is akart az Ő szenvedéseiben. Én szintén szerettem volna Krisztust közelebbről megismerni, érezni az Ő feltámadásának erejét, de ami a szenvedéseket illeti… Összerándultam erre a gondolatra.

De utána megértettem: minden, amit ez a vers magába foglal – kötelező feltétel. Krisztust csak úgy lehet megismerni, hogy osztozunk az Ő szenvedéseiben. Ha mi valóban növekedni szeretnénk Krisztus megismerésében, akkor nekünk valamilyen mértékben meg kell tapasztalnunk az Ő szenvedéseiben való osztozást. Ha mi meg akarjuk tapasztalni az Ő feltámadásának erejét, akkor részt kell vállalnunk az Ő szenvedéseiből.

Ha megértjük, hogy a szenvedés, amiről Pál beszélt, nem korlátozódik Krisztus evangéliumának hirdetésére, akkor világossá válik számunkra az az igazság, amelyről Pál beszél a filippi levélben (3: 10). Ő mindazokról a megpróbáltatásokról beszél, amely a hívők osztályrésze, és ami azért adatik, hogy Krisztushoz hasonlókká váljanak. Pontosan így kell értelmezni Pál szavait: „Krisztus halálához hasonlóvá válni”.

A Bibliában nem kevés példa van arra, mikor a szerencsétlenségben az ember közelebb kerül Istenhez. Nem kételkedem abban, hogy: annak köszönhetően, hogy Ábrahámnak az oltár kövéhez kellett vinni Izsákot, akire olyan sokat várt, közelebb került Isten megismeréséhez, amiből a zsoltárírónak is kijutott a nehéz időkben (Zsolt. 23, 42, 61, 62).

Sem nekem, sem nektek, természetesen, nincs kedvünk ahhoz, hogy bajt keressünk pusztán azért, hogy elmélyítsük Istennel való kapcsolatunkat. Éppen fordítva történik ez: Isten keres meg minket, hogy közelebb kerüljük Hozzá. Mi csak azért keressük Őt, mert Ő keres minket. Ő épp a szerencsétlenségek közepette köt szorosabban Magához. Ha a bajok közepette nem kezdünk el vetekedni Istennel, nem kezdünk el kételkedni Benne, hanem Elébe megyünk, akkor meg fogjuk látni, hogy Ő mennyire közelít felénk. Éppen olyan közelről ismerhetjük meg mi is Őt, ahogyan megismerte Ábrahám és Jób, Dávid és Pál.

Beszéltünk arról, hogy milyen hasznot lehet húzni a nyomorúságból, pillanatokra érintve azt (azt is felületesen). Időnként világosan látszik a szenvedésekből nyert haszon, máskor nem világos, miért küldi Isten azokat. Csak egyet lehet meggyőződéssel kijelenteni: hogy minden bajnak megvan a mélységes értelme a hívő számára, minden baj hasznot hoz neki.

Kétségtelen, hogy a fájdalom nem kellemes dolog. Általában váratlanul ér minket, és a legérzékenyebb pontunkat érinti meg. Számunkra mindig úgy tűnik, hogy értelmetlen, irracionális, de Isten nem így gondolja. Minden fájdalomnak megvan a maga célja. Legyetek meggyőződve afelől, hogy: Ő tudja, hogyan alkalmazza azokat a mi javunkra, és az Ő dicsőségére.

Támaszkodjatok Istenre

„Mikor félnem kellene is, én bízom te benned. Isten által dicsekedem az ő igéjével; az Istenben bízom, nem félek; ember mit árthatna nekem?”

Zsolt. 56: 4-5

Mikor ezt a könyvet írtam, rosszindulatú daganatot állapítottak meg a feleségemnél. Nyolc hónap kemoterápia és egy hónapnyi várakozás után az orvos ultrahangos vizsgálatot rendelt el, hogy lássuk, felszívódott-e a daganat. Az egész procedúra előtt egy nappal a feleségem aggódott – mi lesz az eredmény?

Egynéhány nappal előtt a Zsolt. 42: 12-től olvasta: „Miért csüggedsz el lelkem, és miért nyugtalankodsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én neki, az én szabadítómnak és Istenemnek”.

A vizsgálatok előtt kinyitotta ennél a versnél a Szentírást, és azt mondta: „Uram, nem csüggedek el, és nem fogok nyugtalankodni, Benned fogok bízni”! Elmondta nekem, hogy érzései nem azonnal az imádság elmondása után változtak meg, ez később történt meg. Szíve megnyugodott, mikor határozottan eldöntötte, hogy Istenre bízza magát.

Dávid is Istenre támaszkodott a nyomorúságokban. Az 56. zsoltár soraiban becsületesen elismeri: fél. Nem kokettál. Ő jó képességű és ügyes harcos volt, de félt. A zsoltár elején el van mondva, hogy Dávid akkor írta azt, mikkor a filiszteusok Gátban megragadták őt. A történelmi krónikákban fel van jegyezve, hogy „igen megrémült Ákistól, Gát királyától” (1 Sám. 21: 12).

De, a félelem ellenére, Dávid ezt mondta az Úrnak: „Istenben bízom, ember mit árthat nekem”? Sok zsoltárban olvasunk elhatározások teljesüléséről – arról, hogy Istenre támaszkodtak, függetlenül a nehézségektől. Dávid szavai a Zsolt. 23: 4-ből: „Nem félek a gonosztól…”, így lehetne átértelmezni: „Istenben fogok bízni a gonosz színe előtt”. A Zsolt. 16: 8-ban ezt mondta: „Az Úrra néztem szüntelen, mert jobb kezem felől van, meg nem rendülök”. Az Urat látni magunk előtt – azt jelenti, hogy Ő – mellettünk van, hogy segítségünkre siessen. Az adott esetben nekünk akarati döntést kell hoznunk – hogy Benne fogunk bízni.

Isten mindig velünk van. Ő maga mondta: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled” (Zsid. 13: 5). Ebben még kételkednünk sem illik. De mindig emlékeznünk kell az Ő jelenlétére, mindig „magunk előtt kell látnunk az Urat”. A legfontosabb, eldönteni azt, hogy hiszünk-e az Ő ígéretében, hogy Ő mindig megőriz minket, és gondot visel ránk.

Margareth Clarkson azt elmondta, hogyan békülünk meg a minket körülvevő nyomorúsággal: „A nyomorúsággal való megbékélés mindig egy akarati döntéssel kezdődik. Eldöntjük: hogy hinni fogunk az Ő határtalan jóságában, az Ő gondviselésében, és erejében, követni fogjuk Őt függetlenül az eseményektől, és érzéseinktől”.[94]

Sok éven keresztül engem is foglalkoztatott ez a probléma – eldöntöttem, hogy Istenre támaszkodom a nehéz időkben, de sehogyan sem akart sikerülni: saját érzelmeim fogságába maradtam, és helytelenül azt gondoltam, hogy képtelen vagyok Istenben bízni, ha nem érzem, hogy Reá támaszkodom (és a nyomorúságban én sosem éreztem). Csak most kezdtem megérteni, hogy az Istenre való támaszkodás – elsősorban akarati lépés, olyan lépés, amely nem függ az érzelmektől. Elhatároztam, hogy Istenben fogok bízni, és az érzelmek követni fogják meghozott döntésemet.

Arról beszélve, hogy az Istenre való támaszkodás – egy akarati lépés, hozzá szeretném tenni: egy olyan lépés is, amely tudást, ismeretet igényel. Tudnunk kell, hogy Isten mindenható, bölcs, hogy Ő szeret minket. Arról, hogy mi az Ő mindenhatósága, bölcsessége, és szeretete, már beszéltünk az előző fejezetekben. De, az igazságot megismerve, meg kell hoznunk a döntést: hiszünk-e abban az igazságban, amit Ő jelentett ki nekünk, vagy saját érzéseinket fogjuk követni. Ha eldöntöttük, hogy Istenben fogunk bízni, akkor még egy lépést kell megtennünk – hinnünk kell az Ő igazságaiban. El kell hinnünk, és azt kell mondanunk: „Csak Benned fogok bízni, bármit is éreznék e közben”!

Vágyakozás a hit után

A nyomorúságok közepette az Istenben bízni nagyon nehéz dolog. Az Istenre való támaszkodás – hit kérdése, míg a hit – a Lélek gyümölcse (Gal. 5: 22). Csak a Szent Lélek képes életre kelteni az Ő Igéjét a mi szívünkben, hitet ébresztve benne, ez azonban nem jön létre vágyakozás nélkül. Van egy másik lehetőség is: átadjuk magunkat a kétségeknek és keserűségeknek.

John Newton, a kegyelemről szóló híres egyházi ének szerzője, látta, milyen lassan és gyötrelmes módon haldoklott felesége a rák következtében. Visszaemlékezve azokra a napokra, azt írta:

„Ez két vagy három hónappal halála előtt történt. Le s fel járkáltam a szobában. A szívem szakadt bele a fájdalomba, formába nem önthető imádságok szakadtak fel belőle. Egyszer csak megrendítette a gondolat: „Az Isten ígéretei – igazak. Ha akarom, hogy az Úr segítségemre siessen, Ő meg fogja tenni”! Megértettem, hogy nagyon gyakran megcsalnak minket saját érzéseink, azokat követjük, haszontalan kínoknak téve ki magunkat, amelyeknek ellene kell állnunk – ez kötelességünk, nélküle képtelenek vagyunk megszerezni lelki békénket. Itt hangosan felkiáltotta: „Uram, nincs segítségem, képtelen vagyok magamon segíteni, de nekem úgy tűnik, őszintén szeretném, hogy Te segíts rajtam!”.[95]

És Isten John Newton segítségére sietett. Azokban az utolsó hónapokban anglikán lelkészként végezte szolgálatait: „Mindezekben az időkben ugyanúgy tartottam meg az istentiszteleteket, mint máskor is. Egy kívülálló aligha vette volna észre szavaimon, vagy viselkedésemen, hogy milyen nehézségekkel küzdök. Ez a nagy nyomorúság nem akadályozott meg abban, hogy hirdessem az Igét, még azon a napon sem, még az ő halálának napján sem… Háromszor prédikáltam, mikor ő otthon feküdt – már holtan… Mikor sírba helyezték, én hirdettem az Igét koporsója fölött”.[96]

Hogyan segített Isten John Newton-nak? Először, Newton maga vágyott Isten segítségére. Megértette, hogy ellene kell álljon „minden erejével a csüggedésnek”, az önsajnálat – bűn. Imádságában semmit sem kért, egyszerűen elmondta Neki, hogy kész elfogadni az Ő segítéségét. Newton azt írta: „Nem hallottam a vigasztalás szavát, de Isten megengedte, hogy megtapasztaljam az Ő Igéjének kis és nagy igazságait”.[97]Isten Lelke segített neki abban, hogy azokat az igazságokat gerjessze fel a Szentírásból, amelyekre szüksége volt. Elhatározta, hogy Istenre fog támaszkodni, tudomásul véve a Tőle való függést, – és Isten segített neki megérte a szükséges igazságokat. A döntés, az imádság, és az Isten Igéje – ezek segítettek John Newton-nak abban, hogy Istenre támaszkodjon.

Az 56. zsoltárban Dávid azt mondja: „Istenben bízom, nem félek”, de neki tulajdonítjuk a 34. zsoltár szavait is: „Megkerestem az Urat, és meghallgatott engem, és minden félelemből kimentett engem” (34: 5). Lehet-e azt mondanom, hogy „nem félek”, és azért könyörögni, hogy szabaduljak meg a veszedelmektől? Dávid megértette, hogy köteles Istenre támaszkodni, de a bizalmat egyedül csak az Úr adhatja!

Minden alkalommal, mikor a szentségről beszélünk, alá szeretném húzni: nekünk kötelességünk Isten akaratára hagyatkozni, de egyedül csak a Szent Lélek képes nekünk erőt adni az engedelmességre. Ugyanez mondható el az Istenben való bizalomról. Nekünk kötelességünk a bajban Benne bízni, de egyedül csak a Szent Lélek képes nekünk ehhez erőt adni.

Szeretném magjegyezni, hogy az Istenben való bizalom nem jelenti azt, hogy nem érzünk fájdalmat. Ez azt jelenti, hogy elhisszük: Isten a fájdalmat is a mi javunkra fordítja. Ez azt jelenti, hogy mi a Szentíráshoz fordulunk, hogy megismerjük Isten erejét, bölcsességét, és jóságát, és utána azt kérjük, hogy Ő az adott igeversekben békességet és vigasztalást ajándékozzon nekünk. Ez azt jelenti, hogy nem vétkezünk Isten ellen, megengedve értelmüknek kétkedni Benne, vagy megsértődnünk, miközben ezt ismételjük: „Istenem, semmit sem értek, de Terád támaszkodom”!

Lehet Istenre támaszkodnunk

Mindenek előtt azért lehet Istenre támaszkodnunk, mert Ő – megbízható. Éppen erről beszéltünk az előző tizenkét fejezetben, mikor az Ő mindenhatóságát, bölcsességét, és szeretetét taglaltuk. Nekünk határozottan ismernünk kell ezeket az igazságokat ahhoz, hogy Istenre támaszkodjunk.

Bíznunk kell az Ő ígéreteiben: Ő azt ígérte, hogy minden körülmények között gondot fog viselni ránk. Egy ilyen ígéretet találunk a zsidó levélben: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled” (13: 5). Thomas Lie, a puritán igehirdető megjegyezte, hogy a görög eredetiben ez a frázis – ötszörös tagadást fejez ki. A fordításnak lehetséges ilyetén változata is: „Nem, nem hagylak el, semmiképpen sem, nem hagylak el”.[98]Isten ötszörösen erősíti meg, hogy nem hagy cserben bennünket. Ő azt akarja, hogy mi határozottan meggyökerezzünk ebben az igazságban: bármi is történne, hinnetek kell benne, hogy Ő nem hagy el bennünket, nem vet oda a sors kénye-kedvének.

Időnként nem érezzük Isten jelenlétét, Isten segítségét, de mind az egyik, mind a másik – körbevesz minket. A csüggedések közepette Jób sehogyan sem tudta megtalálni Istent. Ezek az ő szavai:

„Ámde kelet felé megyek, és nincsen ő, nyugat felé, és nem veszem őt észre. Bal kéz felől cselekszik, de meg nem foghatom; jobb kéz felől rejtőzködik, és nem láthatom. De ő jól tudja az én utamat. Ha megvizsgálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany” (Jób 23: 8-10).

Az előző fejezetekben már beszéltünk arról, hogy milyen gyötrelmes módon született meg Jóbban az Isten iránti bizalom. Ő, hozzánk hasonlóan, ingadozott –higgyen-e Istenben, vagy kételkedjen Benne. De mi halljuk a bizalom szavát. Ő sehol sem találta meg Istent. Isten megvonta Jóbtól az Ő megtapasztalható vigasztaló jelenlétét. De, látatlanban is, Jób hitte, hogy Isten szemmel kíséri őt, és átviszi minden megpróbáltatáson, megtisztítva őt, mint az aranyat.

Időnként nekünk is ilyen megpróbáltatásokban van részünk, ha nem is kell annyit szenvednünk, mint Jóbnak. Időnként nem sikerül megtalálnunk Istent: úgy tűnik, mintha Ő bujkálna előlünk. Még maga Ézsaiás próféta is azt mondta egyszer: „Bizony Te elrejtőzködő Isten vagy, Izraelnek Istene, szabadító!” (Ézs. 45: 15). Jertek, tanuljunk akkor Jóbtól és Ézsaiástól, hogy ne essünk kétségbe, mikor elér minket a baj, és nem érezzük közvetlenül az Isten jelenlétét. Az ilyen pillanatokban csak az marad nekünk, hogy szilárdan hiszünk az Ő ígéreteiben: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled”.

Pál apostol arról beszél, hogy Isten „igazmondó” (Tit. 1: 2). Éppen ez az Isten ígérte meg nekünk is, hogy: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled”. Ő el lehet rejtőzve a mi érzelmeink elől, de a bajok sosem fedezik el Őt magát előttünk. Ő megengedi, hogy mély vizeken gázoljunk át, hogy átmenjünk a tűzön, de Ő akkor is velünk marad (Ézs. 43: 2).

Isten sosem hagy el minket, és távozik el tőlünk, éppen ezért, ahogyan Péter is mondta, minden gondunkat Reá vethessük, mivel Neki gondja van ránk (1 Pt. 5: 7). Ez az igehely a Szentírásból sokak számára ismert. Az ehhez hasonló igeversek olyan jól ismerteknek tűnnek, hogy olvasás közben átfutunk rajtuk. Olyan számunkra, mint az egyszer egy! De ne feledkezzünk meg, hogy az egyszer egyen alapszik az egész matematika! E nélkül az igazság nélkül nem lenne algebra, aritmetika, és felsőfokú matematika.

Beszéljünk egy kicsit részletesebben erről az igeversről. Isten nemcsak nem hagy el minket, de gondot is visel rólunk. Ő nem pusztán mellettünk áll, Ő minden pillanatban gondot visel az Ő teremtményeire. Ez egy mindent átfogó gondviselés: Általa még hajunk szálai is számon vannak tartva. Ez egy mindenható gondviselés: Ő nem engedi meg, hogy velünk valami olyan történjen, ami nem egyezne az Ő akaratával. Ez egy bölcs, mindenek felett jóságos lény gondviselése, és el lehet mondani John Newton szavaival: „Ha képes lennék arra, hogy az Ő elgondolásainak valamilyen részét megváltoztassam, akkor csak rosszabbra tudnám azokat változtatni”.[99]

Tanuljunk hát meg Reá vetni a mi gondjainkat! Dr. John Brown azt írja erről az igeversről: „A „ráhelyezni”, és nem az „átadni” szó valahogy úgy tűnik: ez a mi kötelességünk, amely bizonyos erőfeszítéseket kíván meg tőlünk. De még a tapasztalat is azt bizonyítja: nem könnyű ledobni magunkról a gondok terhét”.[100]Újra csak visszatértünk a választás problematikájához. A Szent Lélekre támaszkodva, újra csak akarati döntést kell hoznunk: „Uram, eldöntöttem, hogy minden gondomat Reád vetem, de ezt a magam erejéből képtelen vagyok megtenni. Hiszem, hogy a Te Lelked képes ebben a segítségemre sietni. Hiszem, hogy képes leszek gondjaimat Reád vetni, és nem fogom magamat gyötörni azok súlya alatt”.

A bizalom – nem egy passzív, kivárásra épülő álláspont. Ez a léleknek egy bátor előrehaladása, mikor elhatározzuk, hogy Isten ígéreteire támaszkodunk, és még akkor is hinni fogunk benne, mikor bajok érnek minket, mikor azok egész lényünket által járják.

Nem olyan rég néhány napon keresztül több, viszonylag komoly kellemetlenség zúdult rám. Akkor eszembe jutott az 50. zsoltár 15. verse: „És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem”. Elkezdtem könyörögni Istenhez, azt kérve, hogy szabadítson meg a nehézségektől, de úgy tűnt, hogy minél inkább ezt kérem, annál komolyabbra fordul a helyzet.

Itt kétségek közé kerültem: valóban lehet-e Isten ígéreteire támaszkodni? Egyszer azt mondtam Istennek: „Mérlegre teszem a Te szavaidat. Hinni fogom, hogy a megfelelő időben csak az Általad ismert módon Te megsegítesz engem”. A nehézségek nem távoztak el, de Isten lecsendesítette félelmeimet és kétségeimet. Utána, mikor eljött a megfelelő idő, Isten megszabadított ezektől a kellemetlenségektől, méghozzá úgy tette mindezt, hogy megértsem: egyedül Ő képes ezt így megtenni. Isten ígéretei – igazak. Azért igazak, mert az Ő Igéje változhatatlan. De, ahhoz, hogy azt a békességet nyerjük, amelyet ezek az ígéretek adnak, hinnünk kell. Minden gondunkat Reá kell vetnünk.

A bizalom útjában álló veszélyek

Bármilyen nehéz is lenne a bajok közepette Istenben bízni, vannak momentumok, amikor még ettől is nehezebb Reá támaszkodni. Mindennél nehezebb Istenre támaszkodni akkor, mikor minden jól megy, mikor, Dávid szavaival élve: „Az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nekem” (Zsolt. 16: 6). Az áldások és jólét idején elkezdünk ezekre az áldásokra támaszkodni, vagy, ami még rosszabb, saját magunkra, azt gondolva, ezek az áldások saját magunknak köszönhetőek, magunkból indulnak ki.

Az áldások, és nyugalom idején csak egyetlen egy módon lehet Istenre támaszkodni: nem szabad elfeledni azt, hogy éppen Tőle származik minden áldás. Már láthattuk, Isten hogyan késztette a zsidókat a pusztában arra, hogy eledel után vágyakozzanak, és utána hogyan táplálta őket mannával, hogy megtanítsa őket: „Az ember nemcsak kenyérrel él, hanem mindazzal él az ember, ami az Úrnak szájából származik” (5 Móz. 8: 3).

Mit tegyünk hát, ha hűtőink és fagyasztóládáink telve vannak a holnapra szánt eledellel? Nem kevésbé fogunk függni az Istentől, mint a zsidók a pusztában. Isten minden nap mannát adott nekik, míg Ő nekünk képes stabil keresetet adni, képes megtölteni üzleteinket, ahol vásárolhatunk. Ahhoz, hogy megelégítse a zsidókat, Ő minden nap csodát művelt. Ahogyan hozzánk az eledel egy hosszú természetes-természeti láncolaton keresztül jut el, abban csak a hívő látja meg Isten kezét. Tudjuk, hogy Ő adja nekünk az eledelt, ahogyan Ő adta a mannát is a zsidóknak a pusztában.

De nem lett-e az étkezés előtti hálaadó imádság egyszerű szokássá, amelyből minden lényegbeli érzés kiürült? Milyen gyakran emlékezünk meg arról, hogy minden Isten ajándékoz nekünk? Milyen gyakran adunk hálát Neki a kisebb áldásokért – a ruházatért, a lakásért, az egészségért? A hála elválaszthatatlan a bizalomtól. Mikor a hűtő tele van, éppen olyan gyakran kell Istennek hálát adni, mint akkor a hűtő üres, és arra kérjük Őt, hogy siessen segítségünkre. Csak így mutatkozik meg a bizalom az áldás pillanataiban.

Salamon azt mondta: „A jó szerencsének idején élj a jóval; a gonosz szerencsének idején pedig jusson eszedbe, hogy ezt is, éppen úgy, mint azt, Isten szerezte, avégre, hogy az ember semmit abból eszébe ne vegyen, ami reá következik” (Pr. 7: 14). Az áldások ideje, és a bajok ideje Istentől jön. A nyomorúságokban az a kísértés fenyeget bennünket, kételkedjünk az Isten atyai szeretetében, míg az áldások idején – megfeledkezünk róla. Ha eldöntöttük, hogy Istenre fogunk támaszkodni, akkor emlékeznünk kell arra, hogy minden percben teljesen Tőle függünk – akkor is, mikor jó dolgunk van, és akkor is, mikor nehézségeink támadnak.

Van még egy veszély. Hajlamosak vagyunk arra, hogy ne magára Istenre, hanem azokra a forrásokra támaszkodjunk, amelyek az Ő áldásaiból származnak. Isten mindennapi kenyerünket nem egyenesen a mennyből adja, hanem „földi csatornákon” keresztül juttatja el hozzánk. Van munkánk – Ő ez által pénzt ad nekünk, betegségben szenvedünk – Ő orvosokat küld hozzánk. Mindezek a „földi csatornák” Isten kezében vannak. Nagyon is megfelelően funkcionálnak, ha Isten ezt úgy akarja. De, az „áldások földi forrásából” merítve, nem szabad megfeledkeznünk Istenről, Aki funkcionálásukat fenntartja.

A Pl. 18: 10-11 nagyon érdekes különbséget mutat az igazak és gazdagok között:

„Erős torony az Úrnak neve, ahhoz folyamodik az igaz, és bátorságos lesz. A gazdagnak vagyona az ő erős városa, és mint a magas kőfal, az ő gondolata szerint”.

Itt nincsen abszolút módon szembe állítva egymással az igaz és a gazdag. Vannak emberek, akik egyben igazak és gazdagok is. Mindenki a magáéra támaszkodik: az egyik – Istenre, a másik – az anyagiakra. Azok, akik Istenre támaszkodnak – biztonságban vannak. Azok, akik gazdagságukra támaszkodnak, csak azt gondolják, hogy biztonságban vannak.

Ebből az igeversből egy nagyon fontos következtetést vonhatunk le. Mindnyájan arra törekszünk, hogy magas kőfalakat építsünk városunk köré. Számukra ez – lehet egy presztízzsel rendelkező felsőfokú tanintézmény diplomája, amely garantálja a jó álláslehetőséget, mások számára ez – biztosítás, vagy megtakarítás „a nehezebb napokra”. Amerika számára ez – a katonai erő. Mindaz, amire Istenen kívül építünk, – a mi erős városunk, amelynek falain belül biztonságban érezzük magunkat.

Természetesen, nem kell csökkentenünk annak jelentőségét, amit Isten nekünk ajándékoz. Egyszerűen nem szabad túlságosan ezekre a dolgokra, és szerzeményekre támaszkodnunk. Már idéztük a Zsolt. 44: 7-et: „… nem ívemben bízom…”. De utána a zsoltáríró nem azt mondta: „… ezért kidobom azt…”. Ahhoz, hogy mindazoknak hasznát vegyük, amit Isten nekünk ad, és eközben Reá támaszkodjunk, arra kell támaszkodnunk, hogy Isten segítségünkre lesz abban, hogy megfelelően használjuk az Általa adottakat. Ma, mikor ezeket a sorokat írom, feleségemnek erős fájdalmai vannak. Lehetséges, hogy ezek az ő betegségének következményei. Az orvosok azon vannak, hogy pontos diagnózist állítsanak fel, és megtalálják a betegség okát. Reméljük, hogy Isten az Ő akaratából bölcsességet ad az orvosoknak, és a megfelelő úton vezeti őket. Tiszteljük az orvosokat tudásukért, de tudatában vagyunk annak, hogy képességeiket Istentől kapták, Aki tudásukat a megfelelő irányba fogja vezetni. Tehát, nagyra értékeljük az orvosok erőfeszítéseit, de eközben Istenben bízunk.

Az „áldások földi csatornájára” lehet támaszkodnunk, ha hiszünk abban, hogy azokat Isten adta, és Istentől származnak. A XIX. században élő anglikán lelkész, Philip Benett Power írta: „Nem szabad azt gondolni, hogy Isten megáldja azt, ami Ő helyét elfoglalhatja, ami elvonja figyelmünket az Ő imádatától… Még ha rendelkezünk is a segítség földi eszközeivel, akkor is egyedül Istenre kell támaszkodnunk”.[101]

Arra is emlékeznünk kell, hogy Isten mind emberi segítség, mind emberi segítség nélkül is képes véghezvinni mindazt, amit Ő eleve eltervezett. A leggyakrabban „földi csatornákon” keresztül cselekszik, de ezek az Ő lehetőségeit nem merítik ki. Több annál, Ő a legváratlanabb eszközöket is képes felhasználni. Időnként azért imádkozunk, hogy egyes kellemetlenségektől megszabaduljunk, és hitünk lehetővé teszi a nehéz helyzetből való kikerülést. De Isten eleve elgondolását nem korlátozzák pusztán azok az események, amelyek előre láthatóak. Tapasztalatból tudom, hogy Istennek nagyon tetszik az, hogy meglepjen minket, hogy úgy segítsen minket, hogy azonnal világossá váljon: ezt Ő tette.

A következő veszély abban rejlik, hogy nagyon gyakran a nagyobb nehézségek idején Istenre támaszkodunk ugyan, de a kisebb kellemetlenségeket magunk próbáljuk megoldani. A magunkra való támaszkodás – bűnös lényünk visszhangja. Időnként elégségesek a kisebb kellemetlenségek is ahhoz, hogy figyelmünket újra az Úr felé fordítsuk. Azonban az érett keresztyénség jele – az állandó, folyamatos bizalom. Ha megtanulunk Istenre támaszkodni a kisebb kellemetlenségekben, akkor készek leszünk bízni Benne a nagy bajok idején is.

Újra szeretném Philip Benett Power-t idézni:

„Minden nap lehetőségünk van arra, hogy bizalmunkkal Istent magasztaljuk, nem várva meg azt, hogy valamilyen nehéz körülmények kényszerítsenek minket hitünk teljes koncentrációjára. Jegyezzük meg: nem is olyan túl sok nehéz körülmény akad életünkben. Lehetséges, hogy úgy telik el életünk java része, hogy semmilyen természetfeletti dolog nem történik életünkben. Ha nem leszünk Istenhez hűségesek, ha nem fogunk a kis dolgokban is Reá támaszkodni, akkor nem leszünk képesek bízni Benne a nagy nyomorúság idején… Bizalmunk minden napon csendesen növekedjen – akkor is, mikor kis szükségek, kis kellemetlenségek, kis nyomorúságok térnek be hozzánk. De mikor eljön a nagy nehézség, akkor a bizalmunk teljes nagyságában kiegyenesedik, hogy azt tegyük, a nagyot, amit tennünk kell az adott helyzetben”.[102]

Egyszer azt kérdeztem egy idős hívő hölgytől, akinek élete során sok mindenen kellett keresztülmennie: nehézséget okoz-e Istenre támaszkodni a kisebb nehézségekben, nem könnyebb-e Reá támaszkodni a komolyabb bajok idején? Azt felelte, hogy a kisebb kellemetlenségeket sokkal nehezebb elviselni. A nagy bajokban neki könnyebb volt meglátnia az Istentől való függését, és ezen körülmények között azonnal Reá támaszkodott. A kisebb kellemetlenségek azonban ő maga akarta megoldani. Tanuljunk az ő tapasztalatából, és tanuljunk meg Istenben bízni még az apróságokban is.

Bármilyen nehézségek érnének is el minket – kicsik, vagy nagyok, Istenre kell támaszkodnunk, és a zsoltáríróval együtt kell ismételnünk: „Ha félek is, Benned bízom”.

Mindenért Istent magasztaljátok

Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok

1 Thessz. 5: 18

Isten mindenható, bölcs, és jóságos, éppen ezért lehet Reá támaszkodni. Ha mi Istent akarjuk magasztalni a nyomorúságok közepette is, akkor Reá kell támaszkodnunk. Istenben bízva, többet kapunk, mint békességet a nyomorúságokban, többet, mint magától a nyomorúságtól való szabadulást. Legfőbb gondunknak az Isten magasztalásának kell lennie. Ezért, eldöntve magunkban, hogy Istenben nyugodtan bízhatunk, ki kell mondanunk: „Én Istenben fogok bízni”. De van egy sor, ennél kevésbé sem fontos dolog. Azok megmutatják, hogy mi valóban egyedül Istenre támaszkodunk-e.

Hálaadás

E fejezet jelmondatának Pál szavai vannak téve: „Mindenekben hálákat adjatok”. Szükség van a hálaadásra mind a jóban, mind a rosszban, mind a bajokért, mind az áldásokért. Az élet minden körülménye – akár kedvező, akár nem – okot ad a hálaadásra.

A hála – nem velünk született tulajdonság, ez – a Lélek gyümölcse. A hitetlennek eszébe sem jut hálát adni. Neki azok a körülmények kedvezőek, amelyek egyeznek az ő akaratával, és panaszkodik azokra a körülményekre, amelyek akaratával ellentétesek, és ebben az esetben semmiféle hálaadás sem jöhet szóba esetében. Ha meg van győződve arról, hogy az élet – nem a véletlenek összjátéka, akkor a sikert magának tulajdonítja, a sikertelenség felelősségét pedig másokra hárítja. Isten még csak eszébe sem jut. A Biblia nagyon élesen beszél azokról a „lelki emberekről”, akik Pál szavaival, „bár Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt” (Róma 1: 21).

A hálaadás – elismerése annak, hogy teljesen Istentől függünk. Elismerjük, hogy a természetben Isten ad „mindeneknek életet, leheletet, és mindent” (Csel. 17: 25), hogy Isten lelkileg újjászült minket Jézus Krisztusban, mikor mi még halottak voltunk a bűneinkben. Minden, amivel rendelkezünk, Isten végtelen kegyelméből lehet a mienk. „Mert kicsoda különböztet meg téged? Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1 Kor. 4: 7).

Mi – Isten gyermekei vagyunk, és magasztalnunk kell Őt mindenért – mind a jóért, mind a rosszért. Lukács evangéliumában elmond nekünk egy történetet a tíz leprásról, akiket Krisztus meggyógyított (Lk. 17: 11-19). Mind a tíz arra kérte Őt, hogy meggyógyulhasson, mind a tíz érezte magát Krisztus gyógyító erejét, de csak egy fordult vissza, hogy hálát adjon Jézusnak. Vajon nem hasonlítunk-e ahhoz a kilenchez, akik segítségért könyörögtek, de utána elfelejtettek Neki hálát adni? Méghozzá itt nem egy egyszerű feledékenységről van szó. A hálátlanság lelke bűnös természetünkből fakad. Más lelkületet kell felbuzdítani bennünk, a hálaadás lelkét, amelyet a Szent Lélek élesztett bennünk újjá megtérésünk alkalmával.

Most már látjuk a tíz poklosról szóló történet logikáját: mindegyiküknek vissza kellett volna fordulniuk, és hálát adniuk Jézusnak. Ismerjük el magunkban: időnként mi is így viselkedünk, mint ez a kilenc poklos, habár úgy kellett volna fellépnünk, mint a tizediknek. Nagyon könnyen megértjük ennek a példázatnak az erkölcsi mondanivalóját, de az életben nem tartjuk magunkat ahhoz. Lássunk hát hozzá Pál szavainak „mozgásba hozásához” – adjunk hálát mindenért.

Mindennél nehezebb Pál eme tanácsához tartani magunkat azokban az esetekben, mikor valami rossz ér el minket. Tegyük fel, Isten valakit meggyógyított egy szörnyű betegségből, míg a másik továbbra is beteg maradt. Pál teológiai sémáját követve mind ennek, mind annak Istent kell magasztalnia.

Miért kell a bajban Istent magasztalni? Egész könyvünk során erről beszéltünk: az Ő ereje, szeretete, és bölcsessége mindig velünk van, bármi is történne. Istenben határozottan bízva, hálát kell adnunk Neki ezért, hogy minden körülmény között Isten a javunkat szolgálja. Nekünk készségesen kell fogadnunk Isten szavának igazságait, és Reá kell támaszkodnunk, habár néha nem értjük, hogyan képes Ő a kellemetlenségeket javunkra fordítani.

A Róma 8: 28 ígérete nagyon szorosan összefügg az 1 Thessz. 5: 18-ban szereplő paranccsal, ha figyelembe vesszük, hogy a „mindenért hálákat adjatok”azt jelenti, hogy „minden körülmények közepett adjatok hálát”. Mindenért hálásaknak kell lennünk, mivel tudjuk: Isten mindent a javunkra fordít.[103]

Ahhoz, hogy megtapasztaljuk azt a vigasztalást és békességet, amely a Róma 8: 28-ban szerepel, és hálát tudjunk adni Istennek mindenért, meg kell értenünk, hogy Istent sosem a külső körülményeket vezetik, hanem a kezdeményezés mindig az Ő kezében van. Isten cselekedete sosem valamilyen esemény által kierőszakolt reakció, Ő sosem törekszik arra, hogy a maximumot hozza ki a nehéz helyzetből. Még az előtt, hogy a kellemetlenség megtörténne, Ő már tudja, hogyan alkalmazza azt a javunkra. Még az előtt, hogy megengedte volna József testvéreinek, hogy eladják az ifjút rabszolgának, Ő már tudta, miért kellett ennek végbemennie. Éppen erről beszélt József is testvéreinek: „Nem ti küldtetek azért engem ide, hanem az Isten… Ti gonoszt gondoltatok én ellenem, de Isten azt jóra gondolta…” (1 Móz. 45: 8, 50: 20).

Ezért Pál azt parancsolja nekünk, hogy „mindenekért hálákat adjatok”, minden körülmények között, „ez Isten akarata felőletek Jézus Krisztusban” (kiemelés a szerzőtől). Az 1 Thessz. 4: 3-ban Pál az Isten akaratáról ír: „Mert ez az Isten akarata, a ti megszentelődésetek, hogy magatokat a paráznaságtól megtartóztassátok”. Látjuk ennek az igeversnek az erkölcsi indítékát. Isten azt parancsolja nekünk, hogy szentek legyünk, és a szentség lehetetlen tisztaság nélkül. Éppen ilyen kategorikus az 5. fejezet 18. verse. Mindenért hálát adni – Isten erkölcsi törvényének része, ahogyan az is, hogy megtartóztassuk magunkat a paráznaságtól. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a paráznaság és a feledékenység ugyanazzal a bűnnel bír Isten szemében. De a „mindenekért hálákat adjatok” – Isten akaratának része, és ennek a parancsolatnak a teljesítése kötelező érvényű mindenkire, aki komolyan tisztelni akarja Istent, és Neki akar eleget tenni.

Mindenért hálákat adva – mint jóért, mind rosszért – mi újból csak azt mutatjuk meg, hogy Isten méltó bizalmunkra. Ha hisszük, hogy Ő minden körülmények között mindent a javunkra fordít, akkor minden eseményért Őt kell magasztalni. Természetesen, nem magáért a gonoszért kell hálát adni, hanem azért a jóért, amelyet Ő – a bölcs és szerető, – ajándékoz nekünk a gonoszon keresztül.

Imádat

Istenre támaszkodva, imádnunk kell Őt, még a nyomorúságok közepette is. Mikor Jóbot elérte az első szerencsétlenség,

„… a földre esett, és leborult. És azt mondta: Mezítelen jöttem ki az én anyámnak méhéből, és mezítelen térek oda vissza. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!” (Jób 1: 20-21).

Ahelyett, hogy haragudott volna Istenre az őt ért baj miatt, Jób imádta Őt. Ahelyett, hogy az öklét rázta volna, leborult Isten előtt. Ahelyett, hogy zúgolódott volna, megalázta magát Isten ereje előtt, mivel Istennek hatalmában van adni, és visszavenni.

Az imádatban két elem van jelen. Mi Istenre emeljük fel tekintetünket, hogy meglássuk az Ő nagyságát, dicsőségét, és mindenható voltát, ugyanakkor jóságát, irgalmát, és kegyelmét. Ugyanakkor magunkra is tekintünk, és meglátjuk, mennyire függünk Istentől, mennyire bűnösek vagyunk Előtte. Számunkra Isten – mindenható, imádatra méltó Teremtő. Őt szolgáljuk, Neki engedelmeskedünk. Mi – az Ő teremtményei vagyunk, méltatlan bűnösök, akik nem imádták, nem szolgálták, és nem engedelmeskedtek Istennek úgy, ahogyan azt kellett volna tennünk.

Az örök kárhozaton kívül mi semmit sem érdemlünk. Mi – örök adósok vagyunk. Ő nem pusztán megváltott minket az Ő kegyelméből, de Ő ad nekünk minden nyeletnyi levegőt, minden darab falatot. Nekünk semmilyen jogunk sincs. Minden, amivel rendelkezünk, csak az Ő kegyelme által lehet a mienk. Mind a földön, mind a mennyben – minden Neki van alárendelve, és Ő a szőlő urának szavaival fordul felénk: „Avagy nem szabad-e nekem a magaméval azt tennem, amit akarok?” (Mt. 20: 15).

Ez az Isten mindenhatóságának még egyik határa. Már beszéltünk arról, hogy abszolút hatalommal rendelkezve, Isten megtehet mindent, ami Neki tetszik, irányítva minden teremtményét, de Ő úgy döntött, hogy megvált minket, elküldte az Ő Fiát, hogy meghaljon értünk, ahelyett, hogy minket a pokolba küldött volna. Mellesleg Istennek nem kellett volna ezt tennie. Egyedül irgalma és jósága vezették Őt erre a tettre. Nem véletlen mondta Ő Mózesnek: „És könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek” (2 Móz. 33: 19). Ezzel Isten azt mondta: „Én senkinek semmivel nem tartozom”.

Ha a nyomorúságok közepette is tiszta szívből imádjuk Őt, ha megalázzuk lelkünket Előtte, egyetértve azzal, hogy Istennek minden a hatalmában áll, amit meg akar tenni, akkor ezzel elismerjük: minden, amivel rendelkezünk az adott pillanatban – egészség, magas beosztás, gazdagság, vagy valami jelentős dolog – Isten ajándéka, az Ő kegyelmének ajándéka, amelyet Ő visszavehet tőlünk, ha úgy kívánja.

Isten mindenható, de Ő nem egy despota, és nem egy diktátor. Ő már megmutatta nekünk az Ő irgalmát, szeretetét, és jóságát, és továbbra is adományozza ezeket, hasonlóvá téve minket Jézus Krisztushoz.

Meghajolva az Ő ereje előtt, meg vagyunk győződve arról, hogy az Ő erejét a mi javunkra fordítja, és nem ellenünk. Ezért nekünk alázatosan kell fogadnunk mindazt, ami életünkben végbe megy, bármilyen nehéz is lenne az. Tudjuk, hogy minden a mi bölcs és szerető Atyánktól származik.

Alázat

Vizsgáljuk meg azokat az igeverseket Péter 1. leveléből, amelyek vigasztalást nyújtanak a bajokban.

„Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat ő reá vessétek, mert neki gondja van reátok” (1 Pt. 5: 6-7).

Egyik oldalról, meg kell alázkodnunk Isten erős kezei alatt, – vagyis alázatos lelkülettel alá kell vetnünk magunkat annak, amit Isten véghez visz életünkben. Más oldalról, nekünk Reá kell vetnünk gondjainkat, mivel Ő gondot visel ránk. A gondok – azoknak a kellemetlenségeknek a következményei, amelyeket Isten magasztos keze hoz be életünkbe, de nekünk valami miatt mindig könnyebb megbékélni a kellemetlenségekkel, mint az azokat követő kétségekkel.

Igyekszünk megbirkózni a nehézségekkel, vagy elfutni előlük, de nem hagyjuk abba a kételkedést. Kétségeinket az Úrra helyezhetjük, meg van ez a lehetőségünk, de meg kell aláznunk magunkat az Ő mindenhatósága előtt, és bíznunk kell az Ő bölcsességében és szeretetében.

Az alázat – a megfelelő és elvárt reakció a nehézségekre, és a nehézségek gyümölcse. Pál apostol félreérthetetlen módon megmondta, hogy azért adatott „tövis a testébe”, hogy megóvja őt a büszkeségtől. Azt írta: „És hogy a kijelentések nagysága miatt el ne bizakodjam, tövis adatott nekem a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem, hogy felettébb el ne bizakodjam” (2 Kor. 12: 7). Még ha Pálnak is volt hajlandósága a büszkeségre, akkor mi is mondjunk magunkról? Ezért fogalmazzuk meg ezt az elvet: minden esetben, mikor Isten valamivel megajándékoz bennünket valamivel, ami felhevíthetné bennünk a büszkeséget, az áldással együtt Ő megadta a „tövist a testünkbe”, ami nem engedi, hogy felfuvalkodjunk. Vagyis, bizonyos nyomorúságok azért gyengítnek meg minket, hogy megértsük: a mi erőnk Benne nyugszik, és nem bennünk.

A „testünkben levő tövisre” különböző módon reagálhatunk: lehet hónapokig és évekig gyötrődni és haragudni, és lehet alázatosan elfogadni azokat. Mikor mi őszintén megalázzuk magunkat Isten előtt, akkor egy bizonyos idő elteltével azt fogjuk tapasztalni, hogy elégséges az Ő kegyelme, hogy átvészeljük a nehézségeket, mivel Isten „a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (Jak. 4: 6).

Megbocsátásra való képesség

A bajok gyakran más emberek tettein keresztül érnek el minket. Néha valaki tudatosan ártani akar nekünk, néha valaki hányavetiségének áldozatává válunk. Hogyan kell viszonyulnunk azokhoz, akiken keresztül elértek minket a bajok? A felelet, természetesen, csak egyféle lehet: szeretni és megbocsátani.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy másokat hibáztassunk, gonoszt melengessünk velük szemben, sőt még bosszút is szeretnénk állni. Két igazságot fedeztem fel, amelyek segítségemre voltak abban, hogy megbocsássak. Az első, hogy magam is bűnös ember vagyok, akinek egyedül Isten kegyelme által bocsátottak meg, Aki ezért Fia vérét ontatta ki. Másokra nem tudatosan haragudtam, de átgondolatlanul, és önszeretetből fakadóan.

A Prédikátor könyvében az van mondva: „Ne figyelmezz minden beszédre, amit mondanak, amelyet mondanak, hogy meg ne halld szolgádat, hogyan átkoz téged. Mert sok esetben tudja a te lelked is, hogy te is gonoszt mondtál másoknak” (Pr. 7: 21-22). Ebben az igeversben egy fontos és szükséges igazság van lefektetve, ami a megbocsátás elvét tükrözi vissza. Megláthatjuk ezt, ha a következőképpen értelmezzük át az igeverset: „Ne haragudj azokra, akik az életedbe bajokat hoznak, mivel tudod szívedben: te is nem egyszer okoztál kellemetlenségeket másoknak”.

Isten azt parancsolja, hogy bocsássunk meg egymásnak, mivel Ő maga is megbocsátott nekünk Krisztusban (Ef. 4: 32). Ha azt akarom, hogy Isten megbocsásson nekem azért, hogy másoknak fájdalmat okoztam, akkor nekem is késznek kell lennem arra, hogy megbocsássak azoknak, akik nekem okoztak fájdalmat.

Másodszor, emlékezni kell arra, hogy az ember – csak eszköz a Mindenható kezében, hogy Isten küldte ezt a kellemetlenséget valamilyen határozott céllal. „Kicsoda az, aki szól, és meg lesz, ha nem parancsolja az Úr?” (Jer. Sir. 3: 37). Ha Isten megengedett egy kellemetlenséget az életemben, ez azt jelenti, hogy végtelenül bölcs lévén, Ő kiszámolta, hogy az nekem a javamra válik. A bajon keresztül, amit egy másik ember okozott nekem, Isten végrehajtja az Ő munkáját az életemben. Megalázva magamat az Ő erős kezei alatt, ellene kell állnom a búsulásnak és keserűségnek, nem engedve meg azt, hogy ezeket az érzelmek tápláljam a sértőm felé, azért mert, habár ő vétkezett is ellenem, de az ő cselekedetét Isten felhasználta az én javamra.

Segítségért való imádság

Megalázva magunkat Isten előtt, és megbocsátva másoknak, továbbra is szabadulásért kell imádkoznunk a ránk zúduló nehézségekből. Ezt tanítja a Szentírás. Sok zsoltárban forró imádságot találhatóak arra nézve, hogy különböző bajoktól megszabaduljunk. Maga a mi Urunk Jézus Krisztus adott nekünk példát erre, Aki így imádkozott: „Atyám! Ha lehetséges, múljon el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te” (Mt. 26: 39).

Nem tudjuk, mivel fejeződik be szenvedésünk (például, szeretteink közül valaki beteg, vagy a gyermekünk elkanászosodott), de továbbra is imádkozunk azért, hogy változtassa meg a helyzetet. Igaz, olyan lelkülettel kell imádkozni, amilyen lelkülettel az Úr Jézus is imádkozott – hogy ne a mi, hanem Isten akarata legyen meg. És, természetesen, sosem szabad azt követelni, hogy Isten változtassa meg a helyzetet.

Azért is kell imádkoznunk, hogy Isten szabadítson meg minket a Sátán ármánykodásaitól. Már láttuk: a Sátán ármánykodásai, amint az emberi sértések is, mint az elemi csapások is – Isten kezében vannak. Isten engedélye nélkül a Sátán semmit sem tehet (Jób 1: 12, 2: 6, Lk. 22: 31). Nem tudjuk, hogy egy konkrét helyzetben Isten miért engedi meg, hogy a Sátán ránk törjön. Néha azonban Ő ezt megengedi, azért, hogy részt vegyünk a lelki küzdelemben, hogy „ellene tudjunk állni a Sátánnak” (Jak. 4: 7).

Szükséges szabadulásért imádkozni, szükséges megtanulni Jézus Krisztus erejével visszaverni a Sátán támadásait. De mindig alázatosan kell imádkoznunk, Isten akaratának megfelelően. Időnként Isten az Ő akaratából megszabadít minket a nehézségektől, időnként Ő erőt nekünk, hogy el tudjuk hordozni azokat. De jegyezzétek meg: ahhoz, hogy a nehézségekben Isten kegyelmére tudjunk támaszkodni, nem kevesebb hitre van szükség, mint ahhoz, hogy megszabaduljunk magától a nehézségtől.

Isten dicsőítése

És, természetesen, a nehézségekben Istent kell dicsőíteni. Ennek példája – Pál apostol élete a római börtönben. Le volt tartóztatva, de, emellett, bizonyos emberek, lehet hogy társai a szolgálatban, megpróbálták saját munkálkodásukkal megnehezíteni szerencsétlenségét (Fil. 1: 14-17).

Mit tett Pál? Azt mondta: „Mert mit mondjak? Csakhogy minden módon, akár színből, akár szívből, a Krisztus prédikáltatik: és én ennek örülök, sőt örülni is fogok” (Fil. 1: 18). Pál azt mondta: „Egyáltalán nem fontos, hogy mit fog velem történni, milyen hatással lesz mindez rám. Ami fontos – mit fog történni az evangéliummal”!

Sokan közülünk még nem érték el a keresztyén érettség eme magas fokát. Nem értük még el azt az önfeláldozást, ami Pált jellemezte. Számunkra egyáltalán nem mellékes, hogy mi fog velünk történni. Ez azt jelenti, hogy meg van az erőforrásunk ahhoz, hogy növekedni tudjunk.

Tegyük fel, hogy valamilyen tisztséget töltötök be a gyülekezetben, vagy valamilyen keresztyén szervezeten belül. És ha megjelenik valaki, aki méltóbb és rátermettebb, mint te, és megkérnek, hogy add át a helyedet neki (lehet, hogy még nem is túl kedvesen)? Itt a lehetőség arra, hogy növekedj – értékeld Isten dicsőségét többre, mint saját érdekedet. Ha üdvözölni fogjátok Isten akaratát, megalázzátok magatokat az Ő kezei között, akkor Ő megáld bennetek, és segít abban, hogy az Ő dicsőségét tudjátok munkálni. Ez által még inkább el fogtok változni Krisztus hasonlatosságára, Aki önkéntesen mondott le a dicsőségről, hogy meghaljon értünk.

Mindemellett, ezekben az eseményekben is Isten kezét kell látnunk, tudva azt, hogy Ő azért engedte meg mindezt, hogy javunkat szolgálja.

Még egy idézetet fogok idézni Alexander Carson könyvéből, amely segít nekünk nem egyszerűen megfelelő fényben az ehhez hasonló „közönséges” történéseket, de egybe fogja mindazokat az áldott igazságokat, amelyeket megismerhettünk ebből a könyvből:

„Semmi sem képes annyira megvigasztalni a hívőt, mint az a meggyőződés, hogy a mindenséget megteremtő Úr irányítja a világot. Minden esemény – legyen kicsi és nagy, öröm és bánat – az Ő kezében van, Aki mindent javunkra használ fel, Aki minden az Ő népe javára fordít… A keresztyén olyan mértékben lesz meggyőződve ezekről, és bátorságos, amilyen mértékben tudatában lesz annak, hogy éppen Isten gondviselése irányítja ellenségeit, hogy Isten gondviselése az Ő népe javát munkálja, amely az Ő dicsőségét szolgálja, még akkor is, mikor az evangélium hirdetőit üldözik”.[104]

Lehet-e Istenre támaszkodni?

Istenre lehet támaszkodni – ez a válasz könyvünk legfontosabb kérdésére. Egyetlen esemény sem történik a világban, amiről Ő ne tudna. A végtelenül bölcs és szerető Isten – mindig javunkat keresi. Isten soha nem hagy el minket, és nem fordít hátat nekünk.

De hogyan válaszoljunk másik kérdésünkre: képesek vagytok-e ti személyesen Istenre támaszkodni, Benne bízva? Az Istennel való kapcsolatotok alapot képez-e arra, hogy Benne bízzatok a nehézségek idején? Lehetetlen absztrakt módon Istenben bízni. Ahhoz, hogy a nyomorúságok közepette Istenben bízzunk, mindenek előtt arra van szükség, hogy a Vele való mindennapi közösségünknek határozott alapja legyen. Csak mikor Istent közelebbről megismeritek, mikor mindenben arra törekedtek, hogy Neki engedelmeskedjetek, csak akkor válik a Vele való kapcsolatotok „bizalmi” kapcsolattá.

Miután az Istennel való közösség fundamentuma meg van alapozva, fel kell építenünk rá mindazokat az igazságokat, amelyeket megismertetek ebből a könyvből – az Ő mindenhatóságának, bölcsességének, szeretetének igazságát. Nem szabad róluk megfeledkezni sem a kis gondot, sem a nagy gondok közepette. Akkor, a Szent Lélek erejéből merítve, képesek leszünk elmondani: „Képes vagyok Istenre támaszkodni”!

[1] Harold S. Kushner, When Bad things Happen to Good People (New York: Avon Books, 1983), 42-43. oldalak. Ezt a könyvet Harold Kushner rabbi írta, fia halála után. Ilyen szavakat mondott: „Átélve fiam, Aaron halálát, jóvan érzőbb emberré, jobb lelkésszé, és jobb lelkigondzóvá váltam. De mindezektől az áldásoktól egy pillanat alatt megszabadulnék, ha vissza tudnám hozni a fiamat. Ha választhatnék, odaadnám a lelki érettségemet, minden lelki ismeretemet, és újra azzá válnék, akik tizenöt évvel ezelőtt voltam: középszerű rabbi, közömbös lelkigondozó, aki egyeseken képes volt segíteni, másokon – nem, de mégis egy okos és boldog kisfiú apjaként. De nem választhattam”.

[2] Kushner, When Bad Things Happen to Good People, 43. oldal.

[3] Az idézet Packer Gondviselés című cikkéből származik, ami a New Bible Dictionary-ban található (London: Inter-Varsity Fellowship, 1050-1051. oldalak). James Packer az egyik legismertebb jelenkori protestáns teológus, olyan könyvek szerzője, mint az Isten megismerése, és A szentség utáni vágy.

[4] Az idézet Dallas Willard, In Search of Guidance (Ventura, Calif: Regal Books, 1984, 91. oldal) című könyvéből származik.

[5] Az idézet John Blanchard, Gathered Gold (Welwyn, Hertfordshire, England: Evangelical Press, 1984, 332. oldal) című könyvéből származik. Augusztimusz Aureliusz (354-430) – Joppiai püspök, az egyik legnagyobb egyházatya, teológus, egzegéta, és filozófus.

[6] Philip E. Hughes, Hope for a Despairing World (Grand Rapids: Baker Book House, 1977, 40-41. oldalak).

[7] Steven Fink, Crisis Management: Planning for the Inavitable (New York: American Management Association, 1986) 1-2. oldalak.

[8] Kushner, When Bad Things Happen to Good People, 46-48. oldalak.

[10] Deizmus – az Isten és a világmindenség kapcsolatára adott racionalista magyarázat. A deizmus a XVII. század végén és a XVIII. század elején kelt életre. A deisták egyet értettek azzal, hogy Isten valóban megalkotta a világot, természeti törvényeket alkotott, de ragaszkodtak ahhoz a gondolathoz is, hogy ezután Ő „kivonta magát a forgalomból”, és többé nem avatkozik bele a materialista világ dolgaiba.

[11] Alvera Mickelson, Why Did God Let It Happen?. Christianity Today (Március 16, 1984), 22 – 24. oldalak.

[12] Margaret Clarkson, Destined for Glory (Grand Rapids: Eerdmans Publishing Company, 1983), 6. oldal.

[13] G. C. Berkouwer, The Providence of God (Grand Rapids: Eerdmens Publishing Company, 1983), 23. oldal.

[14] Ian H. Murray, The Life of Arthur W. Pink (Edinburgh: The Banner of Truth, 1981), 4. oldal.

[15] Andrew Murray (1828-1917) – a dél-afrikai református egyház kiemelkedő személyisége, egy sor keresztyén főiskola alapítója, közel 250 cikk és könyv szerzője. A legnagyobb elismerést a Krisztusban maradjatok című könyve hozta, amelyet a világ sok nyelvére lefordítottak. Murray nagyban hozzájárult az evangélium hirdetéséhez Malawi-ban.

[16] Andrew Murray, Every-Day with Andrew Murray, az idézet a Christianity Today folyóiratból származik (Március 6, 1987), 41. oldal.

[17] Margaret Clarkson, Grace Grows Best in Winter (Grand Rapids: Eerdmans Publishing Company, 1984), 40-41. oldalak.

[18] Alexender Carson, Confidence in God in Times of Danger (Swengel, Pa: Reiner Publications, 1975) 25. oldal.

[19] Alexander Carson könyve nagyon sokat segített abban, hogy analizálni tudjam Eszter könyvének 6. fejezetét.

[20] Charles Bridges, An Exposition of the Book of Proverbs (Evansville, Ind: The Souvereigh Grace Book Club, 1959), 364. oldal.

[21] Berkouwer, The Porivdence of God, 90-91. oldalak.

[22] Carson, The History of Providence (Grand Rapids: Baker Book House), 96-97. oldalak.

[23] Déli Baptista Konvenció – a legnagyobb nem katolikus keresztyén szervezet az USA-ban. A baptista gyülekezetek eme önkéntes egyesülete, amely misszió programokat, keresztyén oktatási intézmények láncolatát, stb. finanszíroz.

[24] Basil Manly, az idézet a Southern Baptist Sermons on Souvereignity and Responsibility (Harrisonburg, Va: Sprinkle Publication) 15-16. oldaláról származik. Manly nem pusztán lelkész volt. 1838 és 1855 között az Alabama Egyetem elnöke, valamint a Déli Baptista Konvenció egyik alapítója volt.

[25] Richard Fuller, az idézet a Southern Baptist Sermons on Souvereignity and Responsibility 112. oldaláról származik.

[26] Berkouwer, The Providence of God, 140-141. oldalak.

[27] Carson, Confidence in God in Times of Danger, 55. oldal.

[28] Charles Spurgeon (1834-1892) – angol baptista prédikátor. A londoni Metropolitan Tabernacle-ben végzett 38 évnyi szolgálata alatt gyülekezete 6000-re duzzadt. Spurgeon egy sor könyvet írt, de legszélesebb körben mint prédikátor volt ismert. A Krisztus iránti mélységes szeretete, a Szentírás ismerete, nem mindennapi előadói tehetsége, kitűnő humorérzéke feledhetetlen igehirdetővé tette.

[29] C. H. Spurgeon, God’s Providence (Choteau, Mont: Gospel Mission), 18. oldal.

[30] Carson, Confidence in God in Times of Danger, 41. oldal.

[31] H. B. Dehqani-Tafti, Design of My World (New York: The Seabury Pres, 1982), 30. oldal.

[32] Clarkson, Grace Grows Best in Winter, 41. oldal.

[33] John Newton (1725-1807) – anglikán lelkész, sok egyházi ének szerzője, amelyek a mai napig is népszerűek. Ifjúsága idején a Királyi Flottánál szolgált. Megpróbált megszökni, de Nyugat-Afrikában elfogták. Sorozatos balszerencse egy fehér rabszolga kereskedő fekete bőrű asszonyának „rabszolgájává” vált. Ez az éhező, teljes megaláztatásban töltött életvitel két éven át tartott. 1747-ben végül is Newton elindulhatott Angliába, mikor hajója egy rettenetes viharba keveredett. Akkor, a viharban, Istenhez tért. Évekkel később, mikor a St. Mary templom vikáriusa volt Londonban, tanácsot kért tőle William Wilbeforce, az ismert politikus, aki a rabszolga kereskedelem megszüntetéséért küzdött Angliában. Ettől a pillanattól fogva Newton aktív támogatójává vált az ügynek. Nagyban Wilbeforce-nak volt köszönhető, hogy 1833-ban betiltották a rabszolga kereskedelmet, de ez már John Newton halála után történt.

[34] John Newton, The Works of John Newton (Edinburgh: The Banner of Truth Trust. 1985), 4. kötet, 429. oldal.

[35] Berkouwer, The Providence of God, 91-92. oldalak.

[36] Carson, The History of Providence, 154. oldal.

[37] Micke Nichols, „How’s the Weather?”, Christian Gerald (1984 júliusa/augusztusa), 33. oldal.

[38] Berkouwer, The Providence of God, 85. oldal.

[40] Carson, Confidence in God in Times of Danger, 85. oldal.

[41]Edward J. Young, The Book of Isaiah (Grand Rapids: Eerdmans Publishing Company, 1984), 3. kötet, 201. oldal.

[42] Donald Gray Barnhause (1895-1960) – amerikai igehirdető, a presbiteriánus egyház lelkésze, ismert rádiós igehirdető.

[43] Az idézet Donald G. Barnhause „Souvereignity of God” című igehirdetéséből származik, ld. a 2. oldalt!

[44] Puritan Sermons (1659-1689). 75 puritán igehirdető prédikáció gyűjteménye. Ezek az igehirdetések 1660-tól 1691-ig voltak kiadva Londonban (Wheaton. Ill: Richard Owen Roberts, Publisher, 1981), 1. kötet, 374. oldal.

[45]John Flavel (?-1691) – puritán igehirdető, a nonkonformista mozgalom tagja. Írása részén nagyon ismert.

[46] John Flavel, The Works of John Flavel (Edinburgh: The Banner of Truth Trust, 1982). IV. kötet, 336-497. oldalak.

[47] Az ősz Izraelben – az esőzések ideje. A földművelők szántanak és vetnek az „őszi esők” egész ideje alatt, amely októbertől egészen decemberig tart, az után, hogy a csapadék fellazította a kemény, napégette talajt. A gabona növekedése leginkább decembertől februárig figyelhető meg (ekkor esik le az évi csapadék 75%-a), a termés márciusban és áprilisban érik be, mikor a csapadék mennyisége csökken. A termést ennek megfelelően nyáron arassák le.

[48] Puritan Sermons (1659-1689), 1. kötet, 374. oldal.

[49] Carson, Confidence in God in Times of Danger.

[50] Brian Edwards, Not by Chance (Hertfordshire, England: Evangelical Press: 1982), 14. oldal.

[51] J. L. Dagg, Manual of Theology (Harrisonburg: Va: Gano Books, 1982 edition of original 1857 edition published by The Southern Baptist Publication Society), 86-87. oldalak.

[52] John Piper, Desiring God (Portland, Or: Multnomah Press, 1986), 23. oldal.

[53] Az idézet egy nagyon régi cikkből származik. Szerzője és megírásának dátuma ismeretlen. Egy brit folyóiratban, az A Witness and a Testimony-ban volt közzé téve.

[54] Clarkson, Destined fog Glory, 19. oldal.

[55] Don Baker, Pain’s Hidden Purpose (Portland, Oreg: Multnomah Press, 1984), 103. oldal.

[56] Baker, Pain’s Hidden Purpose, 103. oldal.

[57] Edward Young (1907-1968) – bibliatudós, Ószövetség-szakértő.

[58] Young, The Book of Isaiah, 3. kötet, 383. oldal.

[59] Charles Williams, The New Testament in the Languages of the People (Nashville: Holman Bible Publishers, 1986), 351. oldal.

[60] Spurgeon, God’s Providence, 19. oldal.

[61] Berkouwer, The Providence of God, 88. oldal.

[62] F. Melancshton (1497-1560) – Luther harcostársa és közeli barátja.

[63] Flavel, The Works of John Flavel. 3. kötet, 361. oldal.

[65] Hughes, Hope for a Despairing World, 18. oldal.

[66] Isten jóságáról beszélve, a teológusok általában megkülönböztetik a „felsőbbrendű jóságot” (mint például az a kijelentés, hogy „ő egy jó mérnök”), és a „jóra való hajlamot” („ő jól bánik a gyerekkel”). Ebben, és az ezt következő fejezetekben Isten jóságáról fogok beszélni, a jóra való hajlamról beszélve, vagyis az Ő népéhez való jóindulatáról, amely elszakíthatatlan az Ő szeretetétől.

[67] Hughes, Hope for Despairing World, 18. oldal.

[68] Matthew Henry (1662-1714) – angol tudós bibliakutató. Élete legfőbb műve a Szentírás magyarázata volt. Legismertebb a Bibliához írt hétkötetes magyarázata.

[69] William Hendriksen, New Testament Commentary, Exposition of Ephesians (Grand Rapids: Baker Book House, 1967), 102-103. oldalak.

[70] Carson, The History of Providence, 313-314. oldalak.

[71] Berkouwer, The Providence of God, 47, 180. oldalak.

[72] Jean Calvin (1509-1564) – a francia reformáció egyik legjelesebb képviselője, ő fordította le a Bibliát francia nyelvre.

[73] Young, The Book of Isaiah, 3. kötet, 285. oldal.

[74] Philip Hughes, A Commentary ont he Epistle to the Hebrews (Grand Rapids: Eerdmens Publishing Company, 1977), 528. oldal.

[75] Lina Sandell Berg, „Day by Day”, translated by Andrew L. Skoog.

[76] John Brown (1784-1858) – skót teológus és egzegéta.

[77] John Brown, Analitical Exposition of Paul the Apostle to the Romans (Grand Rapids: Baker Book House, 1981, reprint from 1857 edition), 269. oldal.

[78] James Hufstetler, „On Knowing Oneself”, The Banner of Truth, Issue 280 (January 1987). 13. oldal.

[79] George McDonald (1824-1905) – skót költő és novellista.

[80] J. R. Miller idézi a „Find One’s Mission”-ban (Swengel, Pa: Reiner Publication), 2. oldal.

[81] Hufstetler, „On Knowing Oneself”, 14. oldal.

[82] Miller, „Finding One’s Mission”, 14. oldal.

[83] James I. Packer, Your Father Loves You (Wheaton, Ill: Harold Shaw Publishers, 1986), devotional reading for October 13.

[84] Fanny Crosby (1823-1915) – amerikai költőnő, számos egyházi ének szerzője. Hat éves korában megvakult, először tanult, majd tanított a vakok intézetében. 1858-ban feleségül ment egy vak zeneszerzőhöz, és együtt több dicséretet írtak.

[85] Fanny J. Crosby, „All the way My Savior Leads Me”.

[86] Horatius Bonar (1808-1889) – igehirdető és író. Őt a „skót zsoltárírók fejedelmének” nevezték.

[87] Horatius Bonar, When God’s Children Suffer (New Canaan, Conn: Keats Publishing, Inc, 1981, originally published as Night of Weeping), 30. oldal.

[88] Bonar, When God’s Children Suffer, 31. oldal.

[89] Bonar, When God’s Children Suffer, 28.29, oldalak.

[90] Luther Márton (1483-1546) – volt katolikus szerzetes, a teológiai tudományok doktora, a wittenbergi egyetem tanára, a reformáció mozgalmának elindítója Németországban.

[91] C. H. Spurgeon idézi a The treasury of David-ban (Grand Rapids: Baker Book House, 1984), IV. kötet, 306. oldal.

[92] Van egy nagyon jó eszköze arra, hogy megemlékezzünk azokról az órákról, amelyekre Isten tanított meg minket a nyomorúság idején: írjátok fel azt, és időről időre olvassátok át jegyzeteiteket.

[93] William Carey (1761-1834) – Angliában született, 28 éves koráig cipészként dolgozott. Szabadidejében aktív tagja volt egyházának, munkája végzése közben időt fordított a tanulásra. Éveken keresztül gyülekezeti lelkész volt, majd 1793-ban Indiába utazott. Megtanulta a nyelvet, és egy kelmefestő üzem ügyintézője lett. Ugyanakkor elkezdte bengáli nyelvre fordítani a Bibliát. 1798-ra megtanulta a szanszkrit nyelvet, és befejezte a Biblia bengáli nyelvre való fordítását. Hamarosan saját nyomdát alapított, utána – iskolát és kórházat. Ezen kívül, hirdette az evangéliumot, az újonnan alapított gyülekezetek munkáját támogatta. Később a szanszkrit, a bengáli, és a marati nyelv oktatója lett a Fort William College-ben, ő volt a szerkesztője a Biblia 36 nyelvre való fordításának, a koloniális India szociális reformjának aktivistája is volt.

[94] Clarkson, Grace Grows Best in Winter, 21. oldal.

[95] Newton, The Works of John Newton, 5. kötet, 621-622. oldalak.

[96] Newton, The Works of John Newton, 5. kötet, 622-623. oldalak.

[97] Newton, The Works of John Newton, 5. kötet, 623-624. oldalak.

[98] Puritan Sermons 1659-1689, 1. kötet, 378. oldal.

[99] Newton, The Works of John Newton, 5. kötet, 624. oldal.

[100] Brown. Expository Discourses on 1 Peter (Edinburgh: The Banner of Truth Trust, 1975, first published 1848), 2 kötet, 539. oldal.

[101] Philip Benett Power, The „I Wills” of The Psalms (Edinburgh: The Banner of Truth Trust, 1985, first published 1848), 8, 10. oldalak.

[102] Power, The „I Wills” of The Psalms, 63. oldal.

[103] A bibliatudósok sehogyan sem képesek egységes véleményre jutni abban, hogy melyik bibliafordítás pontosabb: a King James Version („minden javunkra van”), amelyben a „minden” – alany, míg a „javunkra van” – állítmány; vagy a NIV fordítás („Isten mindent a javunkra tesz”), ahol az alany – „Isten”. Bármely fordítást használnánk is, a lényeg – ugyanaz. Minden javunkat szolgálja, mivel Isten így akarta, és így rendelte el. Az American Standard Bible-ban így is van mondva: „Isten mindent a hívők javára tesz”.

[104] Carson, The History of Providence, 168-169. oldalak.