Jay E. Adams
Egyházfegyelmi kézikönyv
Az Egyház tagjainak jogai és kötelességei
Originally published in the U.S.A. under the title:
Handbook of Church Disciple
Copyright©1986 by Jay E. Adams
Published by permission of Zondervan,
Grand Rapids, Michigan
Hungarian translation©Pápai Ernő
2008
Tartalomjegyzék
Előszó
Bevezetés
1. Mi az egyházfegyelem?
2. Figyelmeztető intézkedések
3. Javító hatású fegyelmező intézkedések
Négy vagy öt lépésben?
Titoktartás
Mindig szükség van-e ezekre a lépésekre?
4. Önfegyelmezés
A kezdet és a vég
5. Szemtől szembe
Nem hivatalos fegyelmezés
A második lépés értelme
Elmenni a sértő félhez
Mit kell mondani?
Magánügy
Kibékülés
Vajon minden kis apróságért? …
6. Végy magad mellé még egyet vagy kettőt
Vajon csak tanúk?
Mit kell tenniük az okító tanúknak?
7. Mondd el a gyülekezetnek
Mi jelent, elmondani a gyülekezetnek?
A vének szerepe
Iránymutatás a cselekvéshez
8. A hívők közösségéből való kivettetés
„Mint pogányt és vámszedőt”
Kifejezések és valóság
Módszerek és feljegyzések
Szomorúság
9. Helyreállítás (visszafogadás)
Megbocsátás
Segítségnyújtás
Szeretettel való viszonyulás
10. Egyházak közötti fegyelmezés
Mi történjék, ha az egyház tétlenkedik?
A fegyelem iránti tisztelet
Mit tegyünk az egyházak közötti „vándorokkal”?
„Szakadárok”
Liberális egyházak
11. Bátorítás
Krisztus jelenléte
Az imádságra adott válasz
Föld és ég
Mivel kezdjük?
Befejezés
Előszó
Az a könyv, amit a kezetekben tartotok, teljesen megfelel a neki adott megnevezésnek: ez szó szerint kézikönyv. Ez nem érdekfeszítő történetek gyűjteménye, és nem is tudományos kiadvány, amelyben a tárgyalt kérdés tudományos aspektusa van vizsgálva. Nem. Ez kézikönyv számotokra, munkával megterhelt lelkészek és keresztyén missziós szervezetek munkatársai számára, akik arra törekedtek, hogy megértsétek, mi az egyházfegyelem, hogy lelkiismeretesen megtartsátok azt. Három célt tartottam szem előtt:
1. Határozott és világos leírását akartam adni a biblikus egyházfegyelmezésnek. Ez a könyv arra hivatott, hogy megismertessen benneteket azokkal az Írásokban található az alapvető tényekkel, amelyek érintik a fegyelmezés elrendelését, és annak alkalmazását. Első feladatom, kétségkívül, abban áll, hogy segítsek számotokra abban, hogy gyakorlati ismereteket szerezzetek a biblikus egyházfegyelemről.
2. Olyan megfelelő útmutatót bocsássak rendelkezésetekre, amelyhez nyugodtan fordulhattok olyan esetekben, amelyben elengedhetetlen a fegyelmező eszközök alkalmazása. Arra törekedtem, hogy könyvemet minél vékonyabbá tegyem, hogy ne csak útmutatásokkal lássam el, hanem fejezetekre is osszam könyvemet, hogy azt maximálisan megfelelő legyen, hatékony legyen az alkalmazás során.
3. Meggyőzzem a kétkedőket arról, hogy az egyházfegyelem nemcsak egyszerűen biblikus (éppen ezért kell alkalmazni azt) követelmény, hanem kötelessége, sőt kiváltsága Krisztus Egyháza minden tagjának, és ebből kifolyólag áldás is, amelytől nem foszthatjuk meg magunkat. Ez a könyv arra rendeltetett, hogy arra buzdítsa az egyház vezetőit, hogy újra feltámasszák (vagy folytassák) gyülekezeteikben az egyházfegyelem gyakorlatát.
Az anyagok nagy része a Christian Legal Society-ben tartott szemináriumaim, valamint az egyes lelkészekkel való találkozók anyagát tartalmazzák. Az anyag át lett dolgozva, hogy jobban megfeleljen ezeknek a találkozóknak szükségét tekintve. Azért is írtam meg ezt a könyvet, mert megkértek rá, hogy fektessem le írott formába is előadásaim anyagát.
Ha ennek a könyvnek megjelenésével csak egy kicsit is sikerül közelebb vinni benneteket ehhez a három célkitűzéshez, teljesen elégedett leszek.
A szívem fájdul bele, ha azokra a végleg széthullott családokra, és egymásnak közeli emberek elhidegülésére, vagy arra a sok fájdalomra gondolok, amelyet az egyházfegyelem alkalmazásának hiánya, vagy annak helytelen, nem biblikus alkalmazása okozott. Még fájdalmasabb arra gondolni, hogy mi maradt sok olyan közösségből, amelyet szétziláltak azok a széthúzók és tévtanítók, akiket senki sem akadályozott meg abban, hogy Krisztus nyájában viszályt keltsenek; arról, hogy más egyházak egészsége meg lett fertőztetve a meg nem bánt bűnök miatt, amelyek belopták magukat Krisztus Testébe. De még ettől is nehezebb és rettenetesebb szembenézni azzal, hogy vannak egyházak, amelyekben olyan emberek találtak menedéket, akik Isten szent parancsolatait semmibe veszik, és ezek az egyházak szégyenteljes példájukkal szégyent hoznak az Úr nevére.
Tegyen az Úr benneteket egyikévé azon szolgáinak, akik napjainkban is hatékonyan alkalmazzák az Ő Igéjét, hogy az egyházfegyelem eszközével begyógyítsák a sebeket, Krisztus népét erőssé tegyék, és hogy magasztalják az Ő nevét!
Bevezetés
Mary otthagyta Bill-t, és kijelentette, hogy el akar válni tőle. Mr. és Mrs. Jones minden vasárnap ebédre hívják a gyülekezet vezetőit, hogy meggyőzzék őket, hogy az egész gyülekezettel együtt lépjenek ki felekezetükből, és lépjenek át egy másikba. Viharos és hosszas veszekedés után Sally és Jane kijelentették, hogy többé nem hajlandóak egymással beszélni; már eltelt négy hét, de elutasítják a megbékélés lehetőségét. Peggy nincs férjnél, de tudja magáról, hogy állapotos. Harry tudomására jutott, hogy a gyülekezet orgonistája – homoszexuális. Mi a közös ezekben az emberekben? Így vagy úgy, mindnyájan híjával vannak az egyházfegyelem áldásának és gyógyírjának.
De ha ők egy átlagos, hagyományos gyülekezet tagjai, egyiküknek sem lehet hasznára az egyházfegyelem gyógyító, megtisztító balzsamja. A legjobb esetben is ebben a kegyelemben csak egyesek részesülnek. Az átlagos gyülekezetekben a fegyelmet nem áldásnak és kiváltságnak tekintik, hanem a középkor csökevényének. Ebben rejlik napjaink egyházának tragédiája.
Sokan közülünk, akik lelkipásztori, presbiteri, vagy vezetői szerepet töltünk be az egyházban, tudjuk, hogy a mi közösségeink is megvetik az egyházfegyelmet. Lehet, hogy azt mondjátok: „Hát, mit is lehetne tenni, minden annyira messze ment, hogy kevés remény van arra, hogy közösségemben helyre lehessen állítani a fegyelmet”. Vagy lehetséges, hogy összetörten azt mondjátok: „Természetesen, látom, hogy szükséges helyreállítani az egyházfegyelmet, de mivel kezdjem? Még azt sem tudom, hogyan támogassam a fegyelmet. A teológián nem tanítottak meg erre”.
Mindnyájatok számára - mind az újak, mind a szolgálatban tapasztaltak számára, akik látjátok, hogy következetesebb, biblikus alapokon álló egyházfegyelemre van szükség, - íródott ez a könyv. Megerősíthetem, hogy van remény - mind a félénkek, mind a bizonytalanok, mind azok számára, akik készek cselekedni, csak nem tudják, hogyan fogjanak hozzá. A valóságban képesek vagytok helyreállítani, felállítani, vagy érvényt szerezni közösségetekben az egyházfegyelemnek.
Miért vagyok ebben meggyőződve? Azért, mert maga az Úr Jézus fektette le az egyházi fegyelem alapvető elveit, mert a gyertyatartók között Járó gondot visel egyházatokra, és azt akarja, hogy támogassátok az egyházfegyelmet. Aki az Ő népének parancsolatot adott, bölcsességet és erőt is ad annak végrehajtásához. Éppen ezért állítom határozottan azt, hogy helyre lehet állítani közösségetekben a fegyelmet; igen, a ti közösségetekben helyre lehet állítani, ha olyan közösségben vagytok, ahol Isten Igéje hirdettetik, nem tekintve a hiányosságokra és tökéletlenségekre, amelyben az a tántoríthatatlan cél, hogy Istennek tetsszünk.
Országunkban sok közösségében újjáéled a fegyelem, és ez nagyon reményteljes jel. A valóságban ez azt bizonyítja, hogy az evangéliumi igazságok és gondolatok iránti jelenlegi érdeklődés komolyabb, mint ahogyan sokan gondolták volna. A fegyelem egyike azoknak az eszközöknek, amelyek segítségével határt lehet húzni a világ és az egyház között, egyike az Isten népét megkülönböztető sajátosságnak, amely segít bennünket abban, hogy az igaz egyházat meg lehessen különböztetni a hamis egyháztól. Ezért most, mikor Krisztus igaz egyházának megkülönböztetése körül annyi zűrzavar van, életbevágóan fontos helyreállítani a szilárd fegyelmet.
Több annál, azok, akik részesei a biblikus tanítások helyreállításának, már rég megértették, hogy az egyházfegyelem ennek legfontosabb eszköze. Éppen ez a megújulás keltette fel az érdeklődést az egyházfegyelem iránt. Nélküle képtelenség sok olyan problémára megfelelő megoldást találni, amellyel az emberek általában a lelkészekhez fordulnak. Vele azonban mindezek a problémák teljesen megoldhatók. Kétség kívül, ilyen szemszögből általában a vezetők tekintetek a fegyelem kérdésére. Ebben a formában szűk keretek között van megvizsgálva a kérdés, csak úgy, mint a hozzájuk forduló embereknek nyújtott segítség eszköze. Ha a fegyelmet más, sokkal szélesebb értelemben vizsgáljuk meg, akkor a fegyelem elválaszthatatlan részének lehet tekinteni a lelkidondozást. Mindkét nézőpont fontos és megalapozott. Bármelyiket is fogadnánk el (és ebben a könyvben mindkettőt számba vesszük), azt fogjátok látni, hogy a lelkigondozás és az egyházfegyelem szorosan összefüggenek egymással, átfedik egymást; a sikeres, a biblikus normáknak megfelelő lelkigondozás lehetetlen fegyelmezés nélkül, és fordítva.
Sok mindent lehetne még mondani az egyházfegyelemről: vizsgáljátok meg kibontakozását az évszázadokon keresztül, vagy nézzétek meg, hogyan használták fel botor célokra, - túl kegyetlenül és kárt okozva, nem mindenkinek javára válóan, aminek hatására sokan elfordultak tőle. Ki lehetne mutatni, hogy ennek eredményeképpen a legtöbb evangéliumi irányultságú egyházban a liberálisok vették át az irányítást, akik könnyűszerrel szórták szét téves tanításaikat, mivel az egyházfegyelmet félretolták az útjukból. Ki lehetne mutatni, hogy napjaink egyházainak gyengesége nagyban az egyházfegyelem elutasításáben keresendő. Megengedettek a válások; egyházszakadások jöttek létre, eretnekségek férkőztek be az egyházba; mindez és sok más is azért történhetett meg, mert elkótyavetyélték azokat az eszközöket, amiket Krisztus hasonló szerencsétlenségek esetére rendelt el: az egyházfegyelem eszközét. De mi azt mondjuk, hogy ebből elég volt belőle, lépjünk túl rajta.
Az egyik legnagyobb tragédia az, hogy az egyházfegyelem lerombolása után szétzilálódtak a családok is országunkban. Ha az egyházfegyelem megőrizte volna helyét az egyházban, és megfelelő módon alkalmazták volna, sokkal kevesebb tönkrement házasság lenne, és sokkal kevesebb nehézség lenne szülők és gyerekek között, mindaz, amivel ma szembe kell néznie az egyháznak. A megfelelő időben alkalmazott, szeretettel párosuló fegyelmező eszközök elhárították volna ezeket a problémákat. Az egyházak hosszasabb elmélkedés nélkül megoldották volna ezeket, és, a jótékony biblikus lelkigondozás segítségével (amely nélkül, emlékezzetek rá, lehetetlen az egyházfegyelem) sikeresen megoldották volna legtöbbjüket. Többé nem tekintenek úgy a fegyelmezésre, mint az egyházi élet egyik legfontosabb összetevőjére, és ez teljes felforduláshoz vezetett az egyházban. És ez a felfordulás, végső soron, rengeteg különböző nehézségnek és bajnak lett a forrása.
Az elmondottakból világosan kitűnik, mennyire fontos az egyházfegyelem, nemdebár? Hisz nélküle lehetetlen megfelelő munkát végezni az egyházban (és ez a munka jelenleg tényleg nem úgy folyik, ahogyan folynia kellene).
„Rendben van, tehát mi is az egyházfegyelem, hogyan lehet felállítani, és fenntartani”? – kérditek ti. Megpróbálok megfelelő biblikus választ adni erre a két kérdésre.
Azért tartom kompetensnek magam ezekben a kérdésekben, mert az utolsó huszonöt évben valamilyen módon találkoztam a legtöbb problémával, ami összefüggött az egyházfegyelemmel, mikor lelkipásztorként szolgáltam a gyülekezetben, vagy mikor a lelkigondozás alapelveit tanítottam, és magam is tanácsadó voltam, sok konkrét kérdéssel foglalkoztam magam ia a lelkipásztori szemináriumokon. A segítségnyújtás iránti vágy arra indított, hogy az Írások felé forduljak, hogy megtaláljam azokat a válaszokat, amik megegyeznek Isten akaratával. Lehetséges, hogy nem tudok minden kérdésre válaszolni, de azt gondolom, hogy segítségetekre tudok lenni abba, hogy közösségetekben feltámasszátok az egyházfegyelmet. Erre törekszem, és ezért imádkozom. Hogy mindez mennyire fog sikerülni, ítéljétek meg magatok.
1. Mi az egyházfegyelem?
A „tanítvány” és a „fegyelem” szó minden kétséget kizáróan egy értelmi csoporthoz tartoznak. Mindkét kifejezés a tanulás folyamatához tartozik. A fegyelem elválaszthatatlanul összefüggésben van a tanulással.
De az a tanulási folyamat, amelyről szó van a Bibliában, és amely meghatározza az egyházfegyelem tartalmát, nagyban különbözik attól a tanulási folyamattól, amelyet itt, Amerikában alkalmazunk. Valamikor országunkban más alapokra volt építve a tanulási modell, azon az alapon állt, amelyen az egyházfegyelem modellje is, de ez kiment a gyakorlatból; átvette helyét az a pedagógiai szemlélet, amely szerint a tanulóknak minél kevesebb dolgot kell megtiltani, és egyre több lehetőséget kell adni számukra az önkifejezésre. Néhány évtizeddel ezelőtt John Due és mások sikeresen propagálták ezt az elméletet. Az a biblikus oktatási mód, amelyből az egyházfegyelem ideái is származtak, olyan oktatás, amely tekintélyen alapszik; az ilyen oktatás során a tanár mindent megtesz annak érdekében, hogy a tanítvány dolgozzon. A muzar szó az Ószövetségben, és pedeya szó az Újszövetségben olyan tanítást jelent, ami hatalommal erősíttetik meg. Ahogyan a Zsid. 12: 5-11 magyarázata szerint (itt az újszövetségi szerző a pedeya szót alkalmazza, hogy átfordítsa görögre a héber muzar szó jelentését) az ilyen tanulás nem mindig kellemes, sőt néha nagyon is fájdalmas lehet:
Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik általa gyakoroltatnak.
(Zsid. 12: 11).
De fordítsatok figyelmet arra, hogy mire van rendelve a fegyelmezés: a tanulás folyamatában arra van használva, hogy az igazság békességes gyümölcsét teremje, a békesség ízét hordozza magában.
A megigazulásnak (helyességnek, helyes viselkedésnek; amely megegyezik azzal a viselkedéssel, amit Krisztus mutatott) békességes íze van, mert mindenhol egyetértést és rendet eredményez. Ahol Isten akaratának engedelmeskednek, ott rend van; ott, ahol biblikus rend van, ott megvan a legfontosabb feltétele a tanulásnak - a békesség.
Békesség nélkül lehetetlen, hogy a tanulás folyamata végbe menjen. A tanulás legfontosabb feltétele a rend. Ez az oka a közelmúltban iskoláink sikertelenségének: mert ott nem találhatjuk meg a tanulás legfontosabb feltételét, a békességet. Ahol nincs békesség, ott nincs tanulás; ahol nincs fegyelem, ott nincs rend; ahol nincs rend, ott nincs békesség. A fegyelem valójában nem más, mint a rend.
De miért kell nekünk a tanulásra gondolnunk? Milyen összefüggésben van a tanulás az egyházfegyelemmel? Maga a szó, amit Krisztus az egyház jellemzésére használ, arra mutat, hogy Ő úgy gondol az egyházra, mint egy tanintézményre. Mikor Jézus magához hív benneteket, akkor békességet és nyugalmat ígér, úgy beszél hozzátok, mint a Tanár:
Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak benneteket. Vegyétek fel magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelketeknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.
(Mt. 11: 28-30).
Jézus, a Nagy Tanító úgy beszél a megtérésről, mint az Ő iskolájába való beiratkozásról, arra hív minket, hogy Tőle tanuljuk meg, hogyan kell élni. Az újjászületett ember Krisztus apostolává (tanítványává) válik. Nem arról van itt szó, hogy valami hathetes kurzuson megy át az ember annak érdekében, hogy az egyház tagja legyen, és miután levizsgázott, abba hagyhatja a tanulást. Nem, a Bibliában szó sincs hasonló dologról. Ellenkezőleg, a biblikus élet egész útja úgy van leírva előttünk, mint a Krisztus iskolájában való tanulás.
Fordítsatok figyelmet arra, hogy Krisztus néhány hozzánk intézett szava egyenesen a tanulás folyamatára emlékeztet minket: „tanuljátok meg Tőlem”, „vegyétek fel magatokra az Én igámat”. Az utóbbi kifejezést a zsidók arra alkalmazták, hogy körülírják a tanítvány engedelmességét tanítója felé (ld. Sir. 3: 27-et; Sirák 51: 23-26-ot; 6: 24-et!). A Sirák könyvében például azt olvashatjuk: „Jöjjetek hozzám, akiknek nincs értelmetek, és lépjetek az én iskolámba… Vegyétek nyakatokba az én igámat, és tanítsátok fiaitokat…” (Apokrif Iratok).
Továbbá, Jézus parancsolatot adva tanítványainak, amit mi Nagy Parancsolatnak nevezünk, valójában azt bízta rájuk, hogy toborozzanak újabb tanítványokat az Ő iskolájába. Újra csak olyan kifejezéssel találkozunk, ami a tanulásra emlékeztet minket: „tegyetek tanítványokká minden népeket… tanítván őket, hogy megtartsák…” (Mt. 28: 18, 20). A keresztség által Krisztus iskolájába lépünk. Utána földi életünk végéig Krisztus parancsolatait tanulmányozzuk, és engedelmeskedünk ezeknek a parancsolatoknak. Ez olyan tanulás, ami hatalmon alapszik, olyan tanulás, amely fegyelemmel és renddel van megerősítve, amik nélkül lehetetlen lenne a tanulás. Azoknak az engedetlen tanítványoknak, akik konokul ellene állnak az Ő parancsolatainak, azt mondja Jézus: „Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem” (Jel. 3: 19).
Ha az igehirdető azt mondja: „Isten Igéjét olvasom…”, de csak egyesek hallgatnak rá, és a többiek áldozatokkal jönnek, és a pénzt élelemre fordítják, vagy kimennek szünetet tartani, vagy dicséreteket énekelnek, vagy elkezdenek beszélgetni, vagy imádkoznak, akkor gyülekezetetekben teljes a zűrzavar. Gondoljatok bele, ez a zűrzavar folytatódik az istentisztelet alatt is. Így aligha lehet valamit megtanulni! Az istentisztelet alkalmával a gyülekezetben mindennek „ékesen és jó renddel?” kell történnie (1 Kor. 14: 40); a levél eme fejezetében a rend különböző szabályairól és az istentisztelet alatti fegyelemről van szó.
Az, ami igaz az istentiszteletre nézve, éppúgy igaz a gyülekezetre, mint egységes testre nézve is. Mindenben rendnek és ékes fegyelemnek kell lennie. Az Isten nem tűr rendetlenséget az Ő Egyházában (ld. 1 Thessz. 4: 11; 2 Thessz. 3: 6, 11). A másik említett igeversben Pál azokról beszél, akik éktelenül cselekszenek, és nagyon szigorúan rámutat arra, hogyan utasítsuk ezeket az embereket rendre, ha semmibe veszik Isten parancsolatait (erre még visszatérünk).
Tehát, Isten vezeti azt az iskolát, amelyben az Ő gondolatai szerint megy végbe a tanulás folyamata. Ahhoz, hogy előbbre vigye ezt a tanulást, azt parancsolta az Ő Egyházának, hogy vegye nagyon komolyan a fegyelmezés szabályait. Az utóbbi időben az egyház nem teljesítette ezt az utasítást, ezzel magyarázható napjaink keresztyénségének tudatlansága, és az, hogy az egyház olyan könnyen eretnek tanok befolyása alá kerül. Ha a szószékről mondott szavak nem támasztatnak alá a közösség és a közösség vezetőinek cselekedeteivel, akkor a gyülekezet tagjai ezt a következtetést fogják levonni: mindazt, ami elhangzik, nem kell komolyan venni. Valószínű, hogy megjegyzik a tényeket a következő biblia „ellenőrző dolgozat” érdekében, de nem fogják elsajátítani azt, hogy kell Krisztus parancsolatának engedelmeskedni.
A fegyelem a békét hordozza magában. Sok közösségben, családban, és sok ember életében éppen ezért van annyi félelem és nyugtalanság. Ott, ahol a fegyelmezett, rendezett, kiegyensúlyozott élet helyett, amelyhez Krisztus egyházának engedelmessége vezet, káosz uralkodik, mindenféle rendetlenség fogja felütni a fejét. Ha egy ügyet fegyelmezéssel kell elrendezni, azt akkor más módszerekkel nem lehet megoldani (habár nagyon sokan más módszert szeretnének találni). Krisztus iskolájában csak akkor lehet nyugalmat, megerősödést és békességet találni, ha a tanulás az Ő szabályai szerint történik.
Ily módon, a fegyelemnek nemcsak negatív tartalma van, vagyis nemcsak abban áll, hogy (ahogyan sokan gondolják) eltávolítsa az egyházból a bajkeverőket. Mindenek előtt ez Isten rendelése, amelyet Ő arra rendelt, hogy fenntartsa az Ő Egyházában a rendet, amely elengedhetetlen a tanuláshoz, és az egyház tagjainak növekedéséhez. A fegyelemnek pozitív rendeltetése van.
Mint ahogyan már néhány konkrét igeversben láthattátok, nincs jogunk a választásra. A fegyelem nem valami szabadon választható dolog, nem lehet „minden eshetőségre” tartogatni. A fegyelmet Krisztus parancsolta meg, és ebből az következik, hogy a fegyelem minden tanítvány joga és kötelessége. Hogyan lehet megtanulni Krisztus parancsolatainak megtartását egy fegyelmezetlen, semmilyen rendet nem respektáló, szétzüllött közösségben? Ez lehetetlen. Ha az ember egy olyan könnyelmű környezetbe kerül, amely most sok egyházban uralkodik, elveszíti a Krisztus által kapott jogát arra, hogy olyan körülmények között tanuljon, amely alkalmas a tanulásra. Itt az ideje, hogy elismerjük, mennyire fontos a fegyelem az egyházban a rend és a tanulás érdekében. Ma sokat beszélünk az egyház növekedéséről; de az egyház tagjainak növekedése lehetetlen egyházfegyelem nélkül.
A fegyelem pozitív rendeltetése összefüggésben van a tanulásban betöltött szerepével, ami a rend biztosítására adatott. De igaz a másik dolog is: ez a rend Isten dicsőségét, az egyház javát, és, ahol ez lehetséges, a vétkes megjobbítását szolgálja.
A Biblia állandó témája az Isten dicsősége. Az Ószövetségben a fegyelem fontosságáról még az előtt szó volt, mielőtt az egyház, mint olyan, létrejött volna. Ábrahám azt mondta unokaöccsének, Lótnak, hogy nem illik pásztoraiknak versengeniük a legelők és források miatt, mert, Mózes szavaival élve: „Kananeusok és Perizeusok éltek akkor azon a földön” (1 Móz. 13: 5-8). Isten nevét meghurcolták volna a pogányok előtt. Ennek a témának a Biblia minden könyvében különös figyelem van szentelve.
Mikor az egyházban nincs megfelelő fegyelem, akkor annak jólétét veszély fenyegeti. Éppen erről van szó az 1 Kor. 5-ben. Ki kell takarítani a régi kovászt. Az önkényeskedő törvényszegőt ki kell rekeszteni az egyházból, ha nem mutat hajlandóságot a bűnből való megtérésre, nehogy a tisztátalanság átitassa az egész közösséget.Ebben a közösségben sokan már kihívóan viselkedtek (2. vers), sőt még dicsekedtek is szabad gondolkodásukkal (6. vers).
Továbbá, az egyházfegyelem elengedhetetlen része a vétkesről való gondoskodás.Mindig reménykedni kell megtérésében, és várni is kell erre; ha a fegyelem megfelelő módon volt alkalmazva, akkor éppen erre kell összpontosítani erőfeszítésünk nagy részét. Erről a célról világosan beszél a Mt. 18: 15, és később az 1 Kor. 5: 5. Ahogyan azt látni fogjuk az egyik elkövetkezendő fejezetben, a törvényszegő megtérésének és megjavulásának örömteli és nagyon fontos eseménynek kell lennie a gyülekezetben.
Tehát, az egyházfegyelem kötelező és elengedhetetlen része az egyház rendjének fenntartása érdekében, amely Krisztus nevét hordozza. Mert a fegyelem a békesség forrása, amely alkalmas a tanításra, és más áldások elnyerésére. Ha megfelelő módon támogatjuk az egyházfegyelmet, akkor tiszteljük Istent, ha nem tesszük ezt, gyalázatot hozunk az Ő nevére. A hitetlenek gyakran, az egyház szégyenére, gúnyosan nevetnek az egyházon, azt mondva egyik tagjáról: „Ő az egyik vezető, de magaviselete senkit sem izgat, habár senki előtt sem titok, hogy iszákos ember, és minden szoknya után megfordul”.
Az egyházfegyelem segítségével hamar megoldódnak mind az egyház tagjai közötti konfliktusok, mind a családi nézeteltérések. Nélküle ezek a problémák nem találnak megoldásra, és csak elmélyülnek. Az ilyen embertől nagyon gyakran ezt hallhatjuk: „Én mindent megtettem annak érdekében, hogy megmentsem házasságomat”, de a valóságban semmi sem tett ennek érdekében! Még a legelső lépéseket sem tette meg azok közül, amik le vannak fektetve a Mt. 18-ban, mert erről senki nem beszélt vele, és sosem látott ilyet vagy ehhez hasonló dolgot a gyülekezetben. Igen nagy a fegyelem jelentősége, és ennek következtében nem lehet könnyelműen elutasítani azt, mivel ez által nagy kárt okozunk az egyháznak, a vétkesnek, és Krisztus nevének.
2. Figyelmeztető intézkedések
Már tudjuk, hogy etimológiailag?a „fegyelem” szó összefüggésben van a disco („tanulni”) és a disciplina („tanulás”) latin szavak formájával, amelyek kapcsolatban vannak az oktatással.
Ti, minden valószínűség szerint, megfigyeltétek azt, hogy ez a meghatározás két részből áll: 1) egy pozitívból (azok a funkciók, amelyek elősegítik az oktatást), és 2) egy negatívból (azok a funkciók, amelyek gyökeresen kiirtanak mindent, ami útjában áll az oktatásnak). Az oktatás elsődleges feltétele az, amire elrendeltetett a fegyelem, - az az igazságosság, amely békességhez vezet. Ott, ahol igazságosság van (vagyis az a rend, amely összhangban van Isten követelményeivel és igazságával), ott békesség van; ahol békesség van, ott lehet tanítani, és lehet tanulni. Ha a fegyelem olyan, amilyennek lennie kell, akkor Krisztus neve felmagasztaltatik, az Ő Egyháza növekszik, és a vétkesek, akik vétkeztek Isten és az Ő igazsága ellen, megtérés által megjobbulnak. Ezért van szükség a fegyelemre.
De sajnos nagyon sokszor csak úgy beszélnek róla, mint a megjobbítás eszközéről, nem ismerve fel, vagy nem értve meg annak figyelmeztető, megelőző, és nevelő hatását. És ahogyan a szólásmondásban szereplő nyikorgó keréknek szüksége van minden kenőcsre, úgy a fegyelem megjobbító hatásának is szüksége van a mi figyelmünkre. A szülőkre az a jellemző, hogy csak sajnálkozni tudnak gyerekeik viselkedésén, mikor rossz a magaviseletük, de mikor engedelmesek, elfelejtik őket megdicsérni. Panaszkodni könnyebb, mint dicsérni, azért, mert a dicséret figyelmet és odafigyelést követel, míg a panaszkodás indítéka mindig a kezünk ügyében van. Ez a helyzet a fegyelmezéssel is. Mi, törvény szerint, nem gondolunk a fegyelmezésre, mikor az egyes tagok életében, hitében, és cselekedeteiben minden rendben van, mivel a jó értelemben vett fegyelmezés nem tolakodó; ennek ellenére sok figyelmet szentelünk a rendkívüli eseményeknek, a drámai történéseknek, vagy az olyan bűnöknek, amelyek elűzést, vagy az egyházból való kizárást vonhatnak maguk után.Ez azonban hiba. Ennek a fejezetnek éppen az a célja, hogy felhívja a figyelmet a rend, a békesség, és az egyház tisztaságának jótékony hatására, amely az Isten dicsőségét szolgálja.
Ily módon, a fegyelem nem más, mint kétélű kard; két oldala van - egy figyelmeztető, és egy javító-nevelő oldala. De mint a figyelmeztető, vagy megelőző, úgy a javító-nevelő oldalának is kapcsolata van a tanítással és az élettel. A figyelmeztető, vagy megelőző fegyelmezés olyan igazságban való nevelést foglal magába, amely kegyességre nevel minket. Ez Krisztus Nagy Parancsolatának végrehajtása - arra tanítani az embereket, hogy „megtartsák mindazt, amit Én parancsoltam nektek”. Nem a tények elsajátításáról, hanem az elsajátított anyag életben és szolgálatban való gyakorlativá tételéről van szó. Ha az egyház állandóan az Ige igazságaival táplálja a keresztyéneket, lehetőséget adva nekik arra, hogy növekedjenek, sokkal kevesebb esetben kell majd javító intézkedések megtételéhez nyúlnia. Ha azt látjuk, hogy a hívő bizonyos kérdésekben eltért az igazságtól, akkor vagy saját maga korrigálja magát, vagy minden formalitás nélkül, még időben a testvérek segítenek neki a gyülekezetből; akkor az egyházfegyelem hivatalos eszközére, minden valószínűség szerint, nem lesz szükség. Az egyház mindennapi életében erre van rendelve a fegyelmezés.
De még a legjobb apostoli egyházakban is voltak olyan idők, amikor határozottabb fegyelmező eszközökhöz kellett nyúlni. Szükség volt arra, hogy az egyház beavatkozzon, néha elkülönítéshez kellett nyúlni, vagy meg kellett szakítani a közösséget a bűnössel, egyes esetekben ki kellett zárni, ki kellett közösíteni egyes embereket a gyülekezetből (ld. a Jel. 2: 2-őt!).
Crabb Szinonima Szótára(amely felbecsülhetetlen mű azok számára, akik arra törekednek, hogy megértsék, a múltban hogyan használtak egyes angol szavakat, és, ennek következtében, megismerjék az angolok múltbeli életstílusát és gondolkodását, ami ezekből a szavakból tükröződik) azt mutatja, hogy korábban a fegyelem szó jóval inkább pozitív árnyalattal bírt; a fegyelmezés elsődleges feladata a rend fenntartása, és a rend felborításának megakadályozása volt. E szó értelmezéséhez nem tartozott hozzá a megjavítás, arról meg végképp nem lehetett szó, hogy ezeket a fogalmakat összekeverjék. A fegyelmezés és a megjavítás - ezekkel a szavakkal a megjelenő vétkek elhárítását jellemezték - között világos különbség volt téve. Sokkal később lett a megjavítás szó a fegyelmezés angol szó egyik jelentésévé.
Természetesen, az utóbbi időben a javító fegyelmező eszközök szinte teljesen kiszorították a fegyelmezés megelőző, vagy figyelmeztető eszközeit. Arról, hogyan ment ez végbe, leginkább az említett szavak jelentése tesz bizonyságot. Ha ma azt mondjátok, hogy „egyházfegyelem”, akkor a hallgató ez alatt „javító eszközt” fog érteni. Senki sem fog megemlékezni az illedelmességről és a rendről, a helyes tanításról, és az egyházi élet kiegyensúlyozott folyásáról. Napjainkban a nagy többség számára az egyházfegyelem a „bajkeverőktől való megszabadulás eszközét” jelenti.
Nem sajnáltam az időt arra, hogy aláhúzzam ezt az állapotot, azért mert addig, míg nem térünk vissza a „fegyelmezés” szó kétoldalú, biblikus értelmezéséhez, helytelenül fogjuk értelmezni a fegyelmezést, aminek következtében helytelen cselekedetekre leszünk buzdítva. Addig, míg kardinálisan meg nem változtatjuk gondolkodásmódunkat, cselekedeteink milyenségében sem fog változás beállni. Több annál, ha csak a javító eszközökhöz fogunk visszatérni, sokkal több kárt fogunk okozni, mint hasznot, mivel nagyon hamar elutasításhoz fog vezetni, ahogyan ez a nem is olyan régmúltban már megtörtént, mikor, elmerülve a megjavításban, megfeledkeztek annak megelőző, figyelmeztető oldaláról.
A fegyelem biblikus értelmezését újra helyre kell állítani annak teljességében; feltétlenül helyre kell állítani mind a figyelmeztető, mind a megjavító fegyelmezést, és nemcsak az egyiket e kettőből. Megvizsgálva a fegyelem figyelmeztető és megjavító oldalát, minden körülmények között ki kell hangsúlyozni annak pozitív tulajdonságát: azt, hogy a fegyelmezés Isten dicsőségét, az egyház javát, és a vétkes megjavulását szolgálja. A fegyelmet minden megjelenési formájában áldásnak kell tartani; ez minden egyháztag kiváltsága, és az egyház rosszul teszi, ha megfosztja tagjait ettől a kiváltságtól. Még mikor, mint megjavító eszközökről van is szó, szükséges tisztázni azt, hogy a fegyelmezés továbbra is kiváltság marad. Ez a kiváltság abban nyilvánul meg, hogy a közösség nem hivatalosan gondoskodik rólunk, és maga Krisztus biztatja hivatalos eljárásra az egyház vezetőit, hogy az egyház elcsatangolt tagját visszaállítsa az igazság és a megigazulás útjára.
Mikor fegyelemről beszélünk, mindig nehéz megőrizni az említett okok miatt az egyensúlyt a fegyelmezés figyelmeztető és a megjavító aspektusai között: a rendkívüli események mindig magukra vonják a figyelmet, és árnyékot borítanak mindarra, ami megszokott dolog. De éppen ezek miatt fontos, hogy nagy figyelmet szenteljünk a megelőző fegyelmezésnek.
Valószínű, hogy hasznos lenne sokkal többször használni ezt a szót az igehirdetésekben, és az általános eszmecserékben, mikor az igaz hitről és a rendről van szó.Kétségtelen, hogy mind magunkat, mind gyülekezetünk tagjait állandóan emlékeztetni kell arra, hogy minél több figyelmet szentelünk a figyelmeztető fegyelmezési eszközöknek, annál kevesebb esetben kell alkalmaznunk a javító fegyelmezési eszközöket.
A figyelmeztető fegyelmezés, vagyis az igaz hit és az ékes rend fenntartása egyidejűleg az egyház vezetőinek (lelkészek, presbiterek, és diakónusok) hivatalos, valamint az egyház minden tagjának nem hivatalos kötelessége. A Zsid. 4: 11-12 semmilyen kétséget nem hagy ebben a kérdésben számunkra. Az egyház vezetői azért vannak, hogy a tökéletesség felé vezessék hitben a hívőket, hogy segítsenek nekik lelki ajándékaikat felismerni, kibontakoztatni és használni az egymásnak való szolgálatban, hogy minden test Krisztus teljességére jusson.
Minden igevers, amely az egymással való kapcsolatról beszél (például a Zsid. 10: 24-25; a Kol. 3: 16), olyan, ami arra hívja a hívőket, hogy ajándékaiknak megfelelően a szeretettől, és gondoskodástól vezérelve segítsenek egymásnak, aláhúzza a figyelmeztető fegyelmezés pozitív, nem hivatalos aspektusát. Például, szeretni és jót cselekedni nem más, mint az ékes rend megjelenési formája, az egyház „rendezettsége”; egymás „szeretetre és jócselekedetekre való buzdítása” (Zsid. 10: 24) a figyelmeztető fegyelmezés nem hivatalos eszköze. Mikor a hívők rendszeresen látogatják a gyülekezeti alkalmakat, akkor a rendnek megfelelően járnak el; mikor arra buzdítják egymást, hogy ne hagyják el gyülekezetüket (Zsid. 10: 25), akkor ez a nem hivatalos fegyelmezés helyes megjelenési formája. Ezek konkrét példák a pozitív, figyelmeztető fegyelmezésre. Mikor a hívők jócselekedetekre buzdítják egymást, nem kerülnek az újságok címoldalára, mint ahogyan abban az esetben, mikor az egyház „homokos” kántorát kizárják a gyülekezeti tagságból.
Szeretnék több időt szentelni annak megtárgyalására, milyen úton-módon lehet helyreállítani és fenntartani az ékes rendet Isten népe között. De ehhez még egy könyvre lenne szükség, amely olyan különböző intézkedések példáit mutatná be, amelyeket minden helyi egyházban rendszeresen végre kell hajtani. Más szóval, minden, amit a hívőknek úgy hivatalosan, mint nem hivatalosan meg kell tenniük, hogy elősegítsék a hit terjesztését és az ilyen cselekmények támogatását, része a pozitív, megelőző fegyelmezésnek. Ebben a könyvben lehetetlen megfelelően leírni minden hasonló cselekményt.
Ily módon, fontos megjegyezni a következőt: habár ez a könyv a fegyelmezés javító aspektusára összpontosul (másképp nem is lehetett, mivel jelen időkben ennek kérdését nagyon fontos tisztázni), a helyi gyülekezetek mindennapi életében mindenek előtt inkább fontos a fegyelmezés pozitív, megelőző eszközeiről gondoskodni.
3. Javító hatású fegyelmező intézkedések
A javító fegyelmezésről beszélve öt lépést lehet egymástól elkülöníteni. Úgy értjük meg a legjobban ezeket a lépéseket, ha figyelmesen áttanulmányozzuk az alábbi sémát:
Mint pogány és vámszedő
Mint testvér
1
2
3
4
5
A
B
Önfegyelem
Szemtől szemben
Egy vagy két tanú jelenlétében
A gyülekezet vezetői,
a gyülekezet tagjai
Világ
Nem hivatalos
Hivatalos
Emlékezzetek arra, hogy az első három lépés nem formális, azaz az egyház nem hivatalos eszköze, hanem az egyház egyes tagjainak tevékenysége, amelynek megtételére Krisztus parancsolatainak való engedelmesség késztette őket. A negyedik és az ötödik lépésben az egyház úgy lép fel, mint hivatalos szervezet. Ezen kívül, az első négy lépés során a vétkest keresztyénnek tartják, de az ötödiken már úgy tekintenek rá, mint nem hívőre.
Azt is megfigyelhetitek, hogy minden következő fegyelmezési lépcsőre való lépés növeli az ügyben szereplők számát (ahogyan ezt láthatjuk a fenti sémánkon is): magunk megregulázásától a szemtől szembeni beszédig, utána az egy vagy két tanú jelenlétében folytatott beszédtől, később az egyházat segítségül hívva, és végül a világnak való átadásig. Minden egyes lépésnek nagy jelentősége van, ezért arra szorul, hogy helyesen magyarázzák és értelmezzék. Éppen ennek van szentelve könyvünk további része, ebben a fejezetben azonban úgy tekintünk erre a folyamatra, mint egészre.
Négy vagy öt lépésben?
A Mt. 18: 15-17-ben Jézus világosan és érthetően fejti ki a fegyelmező folyamat négy szakaszát. Akkor miért van sémánkon öt lépés? Azért, mert van még egy fontos lépés; Jézus ebben az igerészben nem tulajdonított neki figyelmet, mivel nem volt kapcsolata a beszélgetés tárgyával, de az Ige más helyein megemlékezik erről. Ezzel a lépéssel kezdődik az egész fegyelmezési folyamat, és végső soron éppen reá mutatnak az őt követő lépések, vagy szakaszok.
Ezért azok előtt a szakaszok előtt, amelyeket felsorol a Mt. 18, még hozzátettem egyet, amit „önfegyelmezésnek” neveztem el. Ez a kifejezés nem szerepel Krisztus felsorolásában, mivel Ő az említett szakaszban arról beszélt, mit kell tenni akkor, mikor nézeteltérés van a hívők között (18. vers). Éppen ezért Ő a másodikkal kezdte azon szakaszok közül, amelyeket feltüntettünk sémánkon. Ezek az Ő szavai:
Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened, menj el és dorgáld meg őt négy szem között: ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy két vagy három tanú vallomásával erősíttessék minden szó. Ha azokra nem hallgat, mondd meg a gyülekezetnek; ha a gyülekezetre sem hallgat, legyen előtted olyan, mint a pogány és a vámszedő”
(Mt. 18: 15-17).
Ahogyan látjuk, Jézus nem érinti azt a kérdést, mi játszódott le a vétkes lelkében addig, míg el nem követte saját tettét. De sémánkon, hogy semmit se hagyjunk ki, meg kell vizsgálnunk az önfegyelmezés kérdését is. Szeretném megköszönni Rodger Wagner tiszteletesnek azt, hogy ő volt az első, aki erre felhívta figyelmemet.
A belső fegyelem, ahogyan az önfegyelmezést nevezzük (egkrateya), a Szent Lélek gyümölcseként van említve a Gal. 5: 23-ban. Csak ha a hívő nem tudott maga megbirkózni magával (vagyis teljesíteni azt, amit az önfegyelmezés kíván tőlünk), kezdődik el az a folyamat, amelyet a Mt. 18-ban látunk. Bármilyen szakaszban jönne létre is a megbékélés, - akár négyszemközt, akár tanúk jelenlétében stb., - a siker nem teljes, ha csak a pillanatnyi egyenetlenséget akarjuk elsimítani, de nem akarjuk elrendezni és legyőzni a vétkes belső tökéletlenségeit a megelőző fegyelmezés segítségével. Másként szólva, annak, aki nem mutatott önmérsékletet, segítségre van szüksége, mind tanács, mind tanítás által, hogy a jövőben meg tudjon birkózni a hasonló helyzetekkel, hogy ne veszítse el a maga fölötti uralmat.
Az a folyamat, ami ki van ábrázolva sémánkon, és az a folyamat, amelyet a Mt. 18 ír le, összehasonlításképpen körülbelül így néznek ki:
2
3
4
5
Szemtől szemben
Egy vagy két tanú jelenlétében
Gyülekezet
Világ
Mt. 18
Teljes folyamat
2
3
4
5
1
Önfegyelem
Szemtől szemben
6. ábra
1
2
1
2
3
Egy vagy két tanú jelenlétében
Gyülekezet
Világ
Titoktartás
Mielőtt nekifognánk, megvizsgálunk néhány kérdést. Mindenek előtt azt figyeljétek meg, hogy azoknak az embereknek a száma, akik be vannak avatva a fegyelmezési folyamatba, állandóan növekszik: először egy, utána kettő, majd három vagy négy, utána az egész gyülekezet, és végül az egész világ. Az a biblikus kívánalom, hogy másokhoz forduljuk segítségért, hogy megjavítsuk a vétkezőt, azt jelenti, hogy a keresztyénnek soha senkinek nem szabad abszolút titoktartást fogadnia. Gyakran a keresztyének teljes titoktartást ígérnek, miközben nem tudatosul bennük, hogy azt a középkorban alkalmazott gyakorlatot követik, amely egyáltalán nem biblikus, és ellentmond az Igének (a Bibliában még utalás sincs semmi hasonlóra).
Mind a hívőknek, mind a tanítóknak meg kell érteniük (és ez nagyon fontos dolog), hogy az abszolút titoktartás nem engedi meg, hogy megfelelő módon alkalmazzák az egyházfegyelem eszközeit. Például, ha a második szakaszban, a négyszemközti beszélgetés folyamán az egyik hívő arra kéri a másikat, hogy szigorúan tartsa meg a titkot, és csak ebben az esetben hajlandó a megbékélésre, nem engedi meg társának, hogy áttérjen a fegyelmezés harmadik szakaszára (vagy a továbbira), ha a beszélgetés nem hozza meg a kívánt eredményt. Másik példa: ha a két fél a harmadik szakaszban beavatnak egy lelkigondozót, és teljes titoktartás kívánnak tőle, akkor ezzel megtiltják neki, hogy a negyedik, vagy ötödik szakaszba lépjen, ha erre szükség lenne. Ugyanígy „a kettő vagy három” ilyen esetben nem tudnak úgy fellépni, mint „tanúk”, ahogyan Krisztus kívánja tőlük. Más szóval, az abszolút titoktartás nem biblikus fogalom; csak akadályt gördít azoknak az embereknek az útjába, akik segítségre szorulnak.
Ami még ettől is fontosabb, a teljes titoktartás nemcsak akadályozza a fegyelmezési folyamatot, hanem az érdekelt feleket igazi, beleértve Krisztus segítségét is, segítség nélkül hagyja, Aki hivatalosan az Ő egyházán keresztül cselekszik, mert arra kényszeríti a hívőt, hogy át nem gondoltan tegyen esküt a teljes titoktartás mellett. Sosem szabad hasonló ígéretet adni. Az ilyen elsietett eskü következtében nagyon kellemetlen helyzetbe kerülhetünk: tudatában léve Isten előtti kötelességünknek, hogy rá kell lépnünk a fegyelmezés útjára, amely előfeltételezi azt, hogy a beavatottak köre kiszélesedik, nem tehetnénk meg, mert esküt tettünk a titoktartásra. Sosem szabad magunkat olyan helyzetbe hoznunk, hogy egy eskü miatt ne tudjuk teljesíteni biblikus kötelességünket. Soha semmilyen eskü nem lehet akadálya annak, hogy engedelmeskedjünk Istennek, és a teljes titoktartásra felhívó eskü mindig ezt előfeltételezi.
Helyes-e akkor teljesen elutasítani a titoktartást, ha valaki ezt kérnék tőlünk? Nem. Az ügybe beavatottak száma (Mt. 18: 15 kk.) folyamatosan szélesedik ki, ami eleve arra utal, hogy minden érintett a titoktartásra törekszik. Olvassátok el, mit mondott az Úr ebben az igerészben; az az érzésünk támad, hogy az érintett felek újabb és újabb embereket avathatnak be az ügybe, de csak akkor, ha szükséges – akkor, mikor minden más lehetőség már ki van merítve. Az a legjobb, ha az ügybe beavatottak köre minél szűkebb. A második lépésről beszélve (azaz a szemtől szembeni eljárás az első lépés, - a Mt. 18: 15 szerint) Jézus így beszélt: „eredj el, és dorgáld meg őt négyszemközt”. Itt nyilvánvalóan a titoktartás gondoskodásáról beszél. Minden következő lépésben ugyanez a gondoskodás látszik: újabb személyeket csak akkor avatnak be a probléma lényegébe, amikor a vétkes nem hallgat a többiekre.
Mit válaszoljunk arra a kérésre, ha teljes titoktartást kérnek tőlünk? Azt kell mondanunk: „Örömmel fogom úgy megőrizni a titkot, ahogyan a Biblia előírja nekem. Ez azt jelenti, hogy megígérem, hogy senkivel sem osztom meg a titkot, amiről tudok, ha az Úr nem kívánja tőlem ennek az ellenkezőjét”. Más szóval, nekünk nem abszolút titoktartást kell ígérnünk, hanem olyat, amely összeegyeztethető a biblikus kívánalmakkal. Egyetlen keresztyénnek sincs joga többet kérni a másiktól. De mivel a hívők többségének nincs igazán tiszta látása az egyházfegyelemmel és azzal kapcsolatban, mi a biblikus szempont a titoktartásra nézve, gyakran elengedhetetlen elmagyaráznunk, hogy mit értünk a biblikus kívánalmak alatt, és gyakran olyan részletesen kell ezt elmagyaráznunk, ahogyan fentebb én is tettem.
A titoktartás kérdése különös fontossággal bírt a lelki gondozói központok munkatársai számára, akik harcot folytattak a hajadonok abortuszaival szemben. Ezek közül központok közül egyesek teljes titoktartást fogadtak a leendő anyáknak. De ez azt jelentette, hogy ha tanácsuk ellenére egy keresztyén lány úgy határozott, hogy elmegy abortuszra, akkor ezzel a titoktartással arra kötelezte a központ magát, hogy nem fogja jelenteni az esetet szüleinek, és gyülekezetének. Ez azonban nemcsak egy meggondolatlan eskütételhez vezet, hanem egy gyermek gyilkosságában való bűnrészességre is.
Mindig szükség van-e ezekre a lépésekre?
Látható, hogy vannak olyan helyzetek, mikor a probléma nem két személy között jött létre, ezért nincs szükség az egyházi fegyelem mind az öt lépésének alkalmazására. Például az 1 Kor. 5-ben olyan emberről olvasunk, aki intim kapcsolatban állt apja feleségével (azaz mostoha anyjával). Ez mindenki számára ismert tény volt, mivel a vétkesek együtt éltek; és ez már nem két ember ügye volt, hanem a vétkes és a gyülekezet ügye. Pál a rend helyreállítását az ötödik lépéssel kezdte, azt parancsolva a gyülekezetnek, hogy „vessétek ki magatok közül”. Az apostol ezt a szakaszt megelőző lépéseket meg sem említette.
Lehet, hogy Pál valamilyen különleges apostoli hatalommal bírt? Semmi hasonlóval. Hiszen a korintusi hívőket éppen azért nevezte „felfuvalkodottaknak”, mert nem zárták ki a vétkest a gyülekezetből addig, míg ez Pál szóvá nem tette (2. vers).
Tegyük fel, hogy egy hajadon keresztyén nő állapotos lett. Megbánta bűnét. Bűnbocsánatot nyert az Úrtól. Mit kell tennie a továbbiakban? Hiszen néhány hónappal később úgyis minden kiderül. Azt kell neki tanácsolnotok, hogy menjen el a gyülekezet vezetőihez, és magyarázza el, milyen helyzetbe került. Mikor a vezetők meggyőződtek arról, hogy tényleg megbánta tettét, meg kell neki bocsátaniuk Krisztus és az Ő Egyháza nevében, és ki kell hirdetni a gyülekezetben, hogy „ez és ez a nőtestvérünk házasságon kívüli gyermeket vár. Megbánta bűnét Isten előtt, és az egyház vezetői előtt, és bocsánatot nyert, ezért mindenkinek meg kell bocsátania neki, és fogadjátok őt szeretettel”. A közösséget meg kell óvni a pletykák, és egyéb alantas cselekmények terjedésétől, és arra kell felhívni mindenkit, hogy nyújtsanak segítséget ennek a nőnek, és mutassanak szeretetet iránta. Mindez azt jelenti, hogy a fegyelmezési lépcső negyedik fokán kezdtétek el a folyamatot, és ott is fejeztétek be.
A fentebb említett eset kapcsán felmerül még egy fontos kérdés. Mivel az ügy el lett kezdve, és be is lett fejezve a negyedik szakaszban, azaz a gyülekezet előtt, nem kell szóvá tenni a világ előtt. Ez azt jelenti, hogy az egyház vezetőinek a bűnről és a megtérésről szóló nyilatkozatát csak az egyház tagjai előtt kell megtenni. A vendégeket és a látogatókat az előtt kell elengedni, mielőtt megtennék a kihirdetést; vagy az is lehetséges, hogy a tagoknak levelet kell küldeni (figyelmeztetve őket arra, hogy a levélben foglaltak csak a tagoknak szólnak). De, bárhogyan is cselekednénk, az ügy nem léphet túl a negyedik szakaszon; a világnak nem lehet hozzá semmi köze.
Nézzünk meg egy másik változatot. Egyes hívők azt gondolják, hogy ha egy keresztyén nem ért egyet a másikkal szóban vagy írásban a hitvallások kérdésében, de személyesen nincs közöttük félreértés, akkor nézeteltérésüket nem szabad a közösség előtt megemlíteniük az előtt, hogy nem tárgyalták meg azt a kérdést egymással. Ez azonban helytelen feltevés. Mindenek előtt, nincs közöttük háborúskodás, egyszerűen különböző álláspontot képviselnek. Következésképpen, ez a kérdés nem tartozik az egyházfegyelem hatásköre alá. Továbbá, még ha a vitatott kérdés érintené is a fegyelmezést, és ha az egyik hívő nyilvánosan fel is lépett volna, azaz ezt a kérdést a gyülekezet vagy a világ elé terjesztette volna; nem a szemtől szemben való beszédről van szó. Ebből az okból kifolyólag a másik hívőnek is joga van éppolyan nyilvánosan elmondani vagy írásba fektetni véleményét arról, mit nem tart helyes igemagyarázatnak, amely kárt okozhat az egyháznak, ha nem lesz elvetve. Természetesen, a tantételetek kérdésében lehetnek annyira komolyak is az eltérések, hogy aki látja testvére tévelygését, a megfelelő egyházi hatósághoz fordulva elmondhatja fenntartásait, ebben az esetben a fegyelmezési folyamatot rögtön a negyedik lépésben el lehet kezdeni.
Előfordulhat természetesen az is, hogy napjaink Priszcillái és Akvilái csak jobbnak ítélik oldalra vezetni napjaink Apollósait, hogy „nyilvábban kifejtsék előtte az Isten útját” (Csel. 18: 26), de nem minden helyzet követeli meg ezt, és ez nem is mindig lehetséges.
Nézzünk meg egy másik forgatókönyvet, amelyben az általánosan bevett fegyelmezési folyamat nem az első, vagy második, hanem a harmadik lépéssel kezdődik. Két keresztyén összeveszett, és ez ellenséges légkört teremtett kapcsolatukban. Azonban egyikük sem kért segítséget egy vagy két másik testvértől. Egy harmadik testvér tudomást szerez arról, hogy mi történt, és a közöttük levő törésről; látja, hogy a testvérek bűnbe estek, amiből nem tudnak szabadulni. Ezért engedelmeskedve az apostol utasításának (Gal. 6: 1-2), beleavatkozik az ügybe, hogy segítségükre legyen a megjavulásban, hogy újra méltó tagjaivá legyenek az egyháznak. Az irántuk való szeretetből egy határozott ideig magára veszi „terhüket”, ami ebből az ellenségeskedésből ered, hogy utána, helyre állítva státuszukat az egyházban; hamarosan újra magukra tudják venni a „maguk terhét”. Ebben az esetben a fegyelmezési folyamat nem hivatalos lépései az utolsó lépcsőn vannak alkalmazva. Ha a harmadik személy segítséget tudott nyújtani nekik a megbékéléshez,akkor ezen a ponton be is fejeződik az ügy, anélkül, hogy hivatalos eszközökhöz kellett volna nyúlni.
Egy kicsit megváltoztatjuk a szituációt. Ez alkalommal egyik keresztyént bűnön kapták. A másik, engedelmeskedve a Gal. 6-nak, elhatározza, hogy segít neki. A segítséget elutasították. Erre figyelmet nem fordítva, a másik keresztyén továbbra is felajánlja segítségét, ahogyan tennie is kell; újra elutasítják őt, az is lehet, hogy nem is egyszer. Újra és újra felajánlja segítségét, mivel a probléma nem lett megoldva, sőt, több annál, egyre komolyabbá válik. Végül az, akit bűnön kaptak, elkezd haragudni a testvérére annak állhatatossága miatt, és nem akar vele többé szóba állni, hogy ezt a kérdést tárgyalják. Minek kell tovább történnie? Világos, hogy azok a baráti próbálkozások, amelyek arra voltak hivatva, hogy segítséget nyújtsanak, olyan helyzetet idéztek elő, ami a Mt. 18: 15-ben van lefektetve: a keresztyének között törés állt be. Ezért annak, aki segítséget próbált nyújtani, egy utolsó próbát kell tenni, hogy megtárgyalja a kérdést a vétkessel, és kibéküljenek. Az elutasítás ahhoz vezet, hogy át kell térni a fegyelmezési folyamat következő fázisára (vagy a továbbiakra, ha a helyzet úgy hozza).
Tehát, a konfliktushelyzetbe annyi oldal lehet beavatva, amennyit csak a szituáció megkövetel, és a fegyelmezési folyamat bármely szakaszban elkezdhető. Az alapvető szabály, amely megengedi, hogy meghatározzuk, milyen fokon kell tárgyalni az ügyet, a következő: a problémát azon a fokon kell megoldani, amellyel találkoztatok vele, minden erőt rászánva arra, hogy ne avassunk be senkit azokon kívül, akik már részesei az ügynek.
Lehetőségünk lesz arra, hogy néhányat ezek közül a problémák közül megvitassunk az elkövetkező öt fejezet egyikében, mikor a fegyelmezés mind az öt lépését tárgyalni fogjuk.
1
4. Önfegyelmezés
Az a görög szó, az egkrateya, amely a Gal. 5: 23-ban úgy van említve, mint a Szent Lélek gyümölcse, általában „önuralomnak”, „önkontrollnak” van fordítva, ez az értelmezés áll legközelebb ahhoz, amit mi „önfegyelemnek” nevezünk. Az „önuralom” és az „önkontroll” az eredményt hangsúlyozzák, míg az „önfegyelem” kifejezés inkább annak okára utal („fegyelem”). A fegyelem nem más, mint annak a nevelési (vagy önmagunk nevelése) folyamatnak a következménye, amely az önuralom rendezett, békés állapotához vezet.
A görög kifejezés azt jelenti, hogy „megtartóztatom, vagy megregulázom kívánságaimat”; egyértelmű, hogy éppen ebben az értelemben van alkalmazva igei alakja az 1 Kor. 7: 9-ben: „De ha magukat meg nem tartóztatják, házasságban éljenek; mert jobb házasságban élni, mint égni”. Itt Pál természetesen a szexuális vágyak feletti kontrollról beszél; de a szó jelentését (mind igei, mind főnévi formájában) nem lehet csak ehhez az értelmezéshez kötni. Még az Újszövetségben is vannak példák arra, hogy más értelemben is használták. Például, az 1 Kor. 9: 25-ben ennek a szónak igei formája az atléták önfegyelmére utal: „mindaz pedig, aki pályafutásban tusakodik, mindenben magatűrtető” (azaz önfegyelmet gyakorol).
Ennek a szónak a gyökere összefüggésben áll a „tartani”, vagy „szorítani” szavakkal. Az az ember, aki uralkodik magán, kézben tartja magát, különösen kívánságait és szokásait illetően. Éppen ezt értjük alatta akkor, mikor a fegyelmezés első szakászáról beszélünk: az az ember, aki képes kézben tartani magát, megbirkózik az egyházban és a világban felmerülő problémákkal és kapcsolatokkal, nem szorul mások segítségére. Habár nem létezik olyan fogalom, hogy egyedül álló (magányos) keresztyén, hisz az egyház tagjai kapcsolatban vannak egymással, mégis az a keresztyén, aki tud uralkodni magán, tudja, mikor kell segítséget kérnie, és nem várja meg, míg mások felajánlják azt neki. Ő fegyelmezett, és éppen ezért még ebben is uralkodik magán.
Az önuralom nem azt jelenti, hogy ne szorulnánk a Szent Lélek erejére és bölcsességére, amit Isten az Ő Igéjén keresztül ad nekünk. Hisz az egkrateya a Szent Lélek gyümölcsének van nevezve, amely az Ő hívőre gyakorolt hatásának eredményeképpen jön létre. Éppen a Szent Lélek hatása teszi őt megbízható és állhatatos emberré, akihez segítségért és buzdításért lehet fordulni. Olyan keresztyénné válik, akinek aligha lesznek kellemetlenségei valamilyen meggondolatlanul kimondott szó, vagy hebehurgyán elkövetett tett miatt, és aki, ha meg is sért valakit, akkor maga hozza gyorsan rendbe a kialakult helyzetet. Ez azt jelenti, hogy arra törekszik, hogyan tetsszen a Szent Léleknek, hogy ne okozzon szomorúságot Annak, Akinek önuralommal tartozik (egkrateya), és a jövőben is mindig kész a Lélek segítségére támaszkodni. Az önmagán való uralkodási képesség nem magából ered, hanem a Lélektől, és csak abban az értelemben lehet önkontrollnak nevezni, hogy ebben a kérdésben nem függnek más emberektől.
A kezdet és a vég
Korábban már beszéltem arról, mennyire fontos az egyházfegyelemben az önfegyelmezés, mivel minden belőle indul ki és hozzá tér vissza. Most szeretnék megállni ennél a kijelentésnél, hogy elmagyarázzam, mit értettem alatta, és hogy levonjak egy nagyon fontos következtetést.
Az önfegyelmezés az egyházban alkalmazott fegyelmezés kezdete és vége, mivel ez a legfontosabb eleme. Az önfegyelmezés nem más, mint egy sokkal érettebb fegyelem kifejeződése. A gyermek életében más emberek hordozzák a fegyelmet; a gyerekneveléssel járó munka, az, amely kapcsolatban van a pedeya és muzar fogalmakkal (azaz az olyan neveléssel, amely hatalommal van megerősítve), főleg arra irányul, hogy érett embert neveljen belőle, az érettség abban a képességben áll, hogy uralkodik magán és ragaszkodni fog Isten útjaihoz.
A gyereknevelés folyamatában, ahogyan ezt a Biblia elénk tárja, a szülők kontrollját folyamatosan az Isten Igéje által Szent Lélek vezetése veszi át, annak függvényében, hogyan válik a gyermek ifjúvá, késszé és alkalmassá önállóan követni a Szentírást, anélkül, hogy a szülők utasítanák és felügyelnék őt. Az érett egyéniség engedelmeskedik az Úrnak, nem a büntetéstől való félelem, vagy a jutalom iránti reménység miatt, hanem Isten iránti hálából, Aki elküldte a Megváltót, Aki meghalt bűneinkért. Az ilyen ember arra törekszik, hogy tetsszen Istennek, és nem magának, szüleinek, vagy más embereknek.
Salamon Példabeszédében lefektetett ideál (a júdaizmusban a Példabeszédek tankönyv volt a fiatalemberek számára) abban áll, hogy az ember képes legyen „hosszútűrő” lenni (képes legyen uralkodni a maga lelkén, Pl. 16: 32), „megtartóztatni beszédét” (képes legyen uralkodni a nyelvén, Pl. 17: 27), és „késedelmes lenni a haragra” (Pl. 19: 11). Az Újszövetség ideálja az az ember, aki a Lélek törvénye szerint lép fel,nem a bűn törvénye szerint (Róma 8: 2). Mind az Ó-, mind az Újszövetségben úgy van lefestve a hívő ember, mint akit maga Isten vezet és irányít. A Példabeszédek könyvében az apa és az anya ama munkája van kiábrázolva, amely során gyermeküket olyan függetlenségre szeretnék vezetni a biblikus tanítások által, amely egész élete során végig fogja őt kísérni, és vele lesz akkor is, mikor már szülei nem lesznek (ld. azokat a sokat idézett emlékeztetőket, amik megtalálhatók az 1.-9. fejezetekben, különösen az 5. fejezetben!).
Éppen erre van téve a hangsúly a Bibliában, amikor az önfegyelemről van szó, arra utal, hogy egyidejűleg ezzel kezdődik, és ezzel fejeződik be az egyházfegyelem. Ezzel azt akarom mondani, hogy hasonlóan ahhoz, ahogyan a szülők azt akarják, hogy a gyerekek egyre inkább ne függjenek tőlük, és vezetésüktől, hanem egyre inkább a szívükbe írt és bepecsételt Ige által a Szent Lélek vezesse őket (5 Móz. 6: 6kk.), így a fegyelmezési folyamat minden egyes lépésének nemcsak minden egyes konkrét problémát kell megoldania, de segítenie is kell a vétkesnek abban, hogy elsajátítsa az önuralom szokását.
Sajnos még ott is, ahol helyesen alkalmazzák az egyházfegyelmi eszközöket a másodiktól az ötödik lépésig, gyakran nem ismerik fel, hogy a megtérő vétkesnek segítségre van szüksége abban, hogy megtanuljon uralkodni magán. Isten állhatatosan azt parancsolja, hogy a megtérő bűnösnek való segítségnyújtásnak (2 Kor. 2: 7, ahol a hangsúly a parakleo értelmén van) alapvetően abban kell állnia, hogy megtanítsa a bűnbánó bűnöst arra, hogy uralkodni tudjon azokon a szokásain, amelyek erre a tettre késztették őt. A visszafogadott paráznának többre van szüksége annál, hogy visszafogadjuk a gyülekezetbe; meg kell változtatni gondolkodásmódját, életvitelét és mindennapi tevékenységét, és segítséget kell nyújtani neki abban, hogy kapcsolatát rendezze feleségével. Az, vagy azok, akik valakinek nem hivatalosan segítenek (a 2. és 3. lépések során), azt kell tanácsolniuk, vagy felajánlaniuk, hogy forduljon lelkigondozóhoz, hogy eredményeket érjen el. Több mint valószínű, hogy kiegészítő segítség nélkül a fi-, vagy nőtestvérnek újra fel fognak merülni az előbbi problémái.
Ebben a könyvben lehetetlen részletesen elmondani azt, hogyan lehet segíteni másoknak az önfegyelem elsajátításában. Ezt a témát két másik könyvemben, a Godliness Through Disciple (Presbyterian and Reformed Publishing Co., 1972) és a Ready to Restore (Presbyterian and Reformed Publishing Co., 1981) könyveimben taglaltam.
Most csak azt engedjétek megjegyeznem, hogy az önfegyelem, mint segítségnyújtó tényező, rendkívül fontos dolog. Nem lévén tagja az egyházfegyelem kiigazító részének, eredménye még értékesebb. Ha valakinek be szeretnétek mutatni az önfegyelem fontosságát az élet egyik-másik területén, akkor találhattok-e erre jobb időt annál, mikor valaki megbánja azt a tettét, ami miatt egyházfegyelmi eszközöket kellett alkalmazni vele szemben?Az őszinte bűnbánat lényegében nem más, mint másként gondolkodni, és tenni akarás, hogy mássá váljunk. Az esetek többségében akkor van elengedhetetlenül szükség az egyházfegyelem eszközeinek alkalmazására, amikor a cselekmény az életvitel törvényszerű következménye, amely nem először és utoljára fordult elő.
Az első lépésnek - az önfegyelmezésnek - akár egy külön könyvet is lehetne szentelni. Lehetséges, hogy valamikor meg fog jelenni egy ilyen könyv. Most azonban ideje áttérni a következő lépésre.
5. Szemtől szemben
A második szakaszban arról kezdünk beszélni, milyen módon segíthet egyik keresztyén a másikon, ha alkalmazza az egyházfegyelmi eszközöket. Az önfegyelem szakaszában az ügybe senki sem avatkozik be; a hívő Isten előtt egyedül birkózik meg a problémával. Ha például legyűrik őt a bűnös gondolatok a másik emberrel kapcsolatban, nem tárja fel ezeket a másik ember előtt, hanem megoldja őket, Isten előtt megvallja bűnét, és megtér belőle. Az az alapelv, amely a Mt. 18: 15-ben, és az azt követő versekben van lefektetve, abban nyilvánul meg, hogy az ügybe beavatottak körének szűknek kell lennie. Az önfegyelmezés stádiumában az ügybe csak a hívő és az Isten vannak jelen. Ez az alapelv legelejétől alkalmazva van, és az egész fegyelmezési folyamatra kiterjed.
Most forduljunk az egyházfegyelem első olyan szakaszához, amelyben részt vesznek más hívők is. Ebben a stádiumban az egyik hívő rámutat a másik hívőnek arra, mit tart bűnének.
A másik emberek beavatkozása, természetesen, összetettebbé teheti a szituációt. Ahhoz, hogy egy vagy néhány hívő sikerrel tudja alkalmazni a fegyelmező eszközöket, ismerniük kell néhány elvet és fogást, amelyek összefüggésben vannak az emberek közötti viszony kifinomultságával, amely a vétkes, és az őt megjavítani akaró testvérek között van. Ilyen ismeretek nélkül az ügyben részt vevő hívő helytelenül léphet fel, és végül több kárt fog okozni, mint hasznot.
Ezt nem azért mondom, hogy lebeszéljelek benneteket az egyházfegyelem alkalmazásáról, vagy hogy megingassalak benneteket abban az elkötelezettségetekben, hogy alkalmazzátok a vétkes testvérrel szemben azokat az eszközöket, amiket Krisztus adott a kezetekbe; inkább az ennek ellenkező célok nyugtalanítanak engem. A hívők olyan keveset tudnak az egyházfegyelemről, és azokról a kitekert gondolatokról, amik ezzel kapcsolatban vannak, oly sokat, hogy az egyház vezetőinek és lelkészeinek azon kell állandóan munkálkodniuk, hogy az egyházfegyelmi eszközök célját, tartalmát, értelmét világossá tegyék nyájuk előtt. Ez segít abban, hogy elkerüljük a felesleges sérüléseket. Mindenki, aki elolvassa az itt lefektetett biblikus tanokat, és követni fogja azokat, meg kell tanulnia sikeresen, minden félreértés nélkül lefektetni az egyházfegyelem minden finomságon átvezető útját.
Nem hivatalos fegyelmezés
Visszatérve a 3. fejezet teljes sémájához, azt fogjátok tapasztalni, az elsőtől a harmadik lépésig a stádiumokat „nem hivatalosnak” neveztem, míg a 4. és az 5. lépést „hivatalos fegyelmezésnek” tituláltam. Ezzel azt szerettem volna aláhúzni, hogy az egyház, mint intézmény, csak az után avatkozik bele a fegyelmezési folyamatba, ha az első három lépésben minden törekvés a kérdés megoldására nézve zátonyra futott.
Ezért az esetek nagy többségében ez a folyamat nem jut el a hivatalos szintig. Ez teljesen ellentmond a fegyelemről általánosan elfogadott, megszokott képnek. A mai emberek számára az „egyházfegyelem” szó szinte törvény szerint azt jelenti, hogy az egyház hivatalos lépéseket tesz annak érdekében, hogy valakit kizárjon soraiból. A hatékony, állandó fegyelmezés azonban másként működik: általában azokban a gyülekezetekben, ahol az egyházfegyelmet helyesen használják, a fegyelmezési eszközök alkalmazása a második vagy harmadik lépésben célt ér. Nagyon gyakran a meg nem bánt bűnök miatti gyülekezetből való kizárás azért történik meg, mert jóval előtte, az előtt, mielőtt a bűnös cselekedetek szokásává nem váltak az embernek, mielőtt szükségessé vált volna a hivatalos beavatkozás, a közösség nem alkalmazta a nem hivatalos eszközöket.
És mivel a nem hivatalos eszközök éppoly fontosak, mint a hivatalosak, azt gondolom, időt kell fordítani annak tanulmányozására, különösen a második lépés tanulmányozására, különösen akkor, mikor a cselekményekbe először avatkozik be egy másik ember. Engedjétek meg, hogy mindenek előtt megismertesselek benneteket azzal, mit mondott Jézus a második lépésről:
Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened, menj el, és dorgáld meg őt négy szem között: ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát
(Mt. 18: 15).
A második lépés értelme
Ebben az igeversben Jézus egy olyan szituációt fest le előttünk, amikor az egyik keresztyén („a te atyádfia”) megsértette a másikat. Ebben a helyzetben Ő (1) azt parancsolja, hogy (2) a sértett testvér (3) menjen el, és (4) beszéljen testvérével (5) négyszemközt, úgy, hogy (6) szembesítse őt bűnével. Ha a testvére hallgat rá (vagyis elismeri vétkét, és bocsánatot kér), akkor megbékélésnek kell következnie.
Itt elmondtam és számba vettem azokat az alapvető lépéseket, amelyek a 2. lépéshez tartoznak. Mindenek előtt Jézus nem engedélyez semmilyen más cselekményt azokban az esetekben, mikor a bűn megosztja a testvéreket; Ő azt parancsolja, hogy alkalmazzuk a nem hivatalos fegyelmezés eszközeit, hogy elérjük a megbékélést. Ő nem azt mondja, hogy jó lenne, ha a sértett testvér elmenne és próbálna megbékülni; Ő parancsolja ezt. Ha két hívő között veszekedés alakult ki, akkor nincs más lehetőség: fegyelmezési eszközöket kell alkalmazni.
Semmilyen lebeszélésnek, ellentmondásnak, és ingadozásnak nincs helye. Jézus nem hagyja a belátásunkra ennek a kérdésnek az átnézését; Ő utasít minket arra, mit kell tennünk. Ha valamilyen nehézségek lépnének fel, amelyek akadályoznának minket a nem hivatalos fegyelmezési eszközök alkalmazásában, le kell győznünk azokat: Ő nem engedi meg nekünk, hogy miattuk az egész folyamat megtorpanjon. Ha nem tudjátok, hogyan tegyetek eleget az egyházfegyelem követelményeinek, ezért Ő még nem veszi le vállatokról miatta a felelősséget: ebben az esetben meg kell tanulnotok azt, amit eddig nem tanultatok meg. Jézus nem tanácsolja, hanem megköveteli a nem hivatalos fegyelmezési eszközök alkalmazását.
Elmenni a sértő félhez
A fegyelmezési folyamat másik két eleme (3, 4) azt feltételezik, hogy a sértett félnek kell a sértő félhez mennie. Való igaz, hogy a Mt. 5: 23-24-ben Jézus azt követeli a sértőtől, hogy azonnal menjen el a megsértett testvérhez, és béküljön meg vele, - még az ajándékát is hagyja az oltáron (Jézus szavaival, a sértő félnek ott kell hagynia az istentiszteletet; az Úr megmutatta, milyen nagyra értékeli Ő a keresztyének között uralkodó jó viszonyt; v.ö. 1 Pt. 3: 7-el!). De az is igaz (erről a Lk. 17: 3-ban van szó), hogy a sértett testvérre is ugyanilyen felelősség hárul. Mikor a testvérek között törés áll be, az a legjobb, ha a megbékélés keresésében félúton találkoznak egymással.
De miért a sértett testvértől követeltetik meg, hogy elmenjen a sértő félhez? Azt mondhatná: „Én semmit sem tettem; miért nekem kell elmennem? Jöjjön el ő hozzám”! De Jézus szavai szerint, nem így működnek a dolgok. Miért? Azért, mert ha a sértő nem jön el (vagyis nem engedelmeskedik az Úrnak a Mt. 5: 23-24 alapján), a sérelem elmélyülhet; és az is lehetséges, hogy egyszerűen nem érti, mivel sértette meg testvérét. Engedjétek meg, hogy egy kicsit megálljak ennél az utolsó lehetőségnél.
Mary egy ideig nem látta Jane-t, aki szabadságra ment. Most azonban Jane visszatért. Mary észrevette őt a gyülekezetben, és elhatározta, hogy az istentisztelet után köszönteni fogja őt. Az istentisztelet után sietett a másik oldalra, oda, ahol Jane ült. Időközben azonban Jane már a kijárat felé vette az irányt. Mary megszólította őt: „Üdv, Jane! Várj meg”! De Jane, magasra emelve az orrát, kirepült a teremből, és azt sem mondta Mary-nek, hogy „fapapucs”.
Mary ebben az esetben kétféleképpen viselkedhet. Ha úgy lép fel, ahogyan gyakran sok keresztyén lép fel, azt mondja: „Hát így! Vagy úgy! Ha így akarod, hát legyen így! Legközelebb ő fog hozzám jönni; utoljára én mentem oda hozzá”! És ezzel szét is esett a barátság, Krisztus szolgálatában akadály állt be, mivel az egyháztest meggyengült, és Isten dicsősége csorbát szenvedett.
De ha Mary megérti, hogy mi az egyházfegyelem, és kész Krisztusnak engedelmeskedni, nem lesz elégedett a kialakult helyzettel. Ellenkezőleg, Jane után fog menni templom után, és meg fogja őt keresni. Tegyük fel, hogy így tett. Azt mondja: „Jane, mi történt? Annyira örültem, mikor észrevettelek, hozzád futottam, megszólítottalak, de te felemelted az orrod, kimentél a teremből, és figyelmet sem fordítottál rám, mintha ott sem lettem volna. Mi történt? Ez engem nagyon felkavart”.
Ebben a kis kitalált történetben Jane így válaszol: „Ó, Mary! Bocsáss meg nekem! Fel sem figyeltem erre. Mindent elmagyarázok. Ültem a helyemen, és arra gondoltam, hogy elcseppent az orrom. Nagyon megfáztam, és a zsebkendőmet a kocsiban felejtettem. A lelkész olyan hosszan prédikált, hogy attól tartottam, összemaszatolom a Bibliámat, és az új ruhámat, ezért rögtön az áldás után már semmire sem gondoltam, felemeltem az orrom, hogy ne cseppenjen, és siettem a kocsihoz”. Felszabadultan nevettek egyet, és megölelve egymást, Mary és Jane kibékültek. Kiderült, hogy senki sem sértett meg senkit, egyszerű félreértés volt közöttük.
„Mekkora butaság” - mondhatnátok ti. Egyetértek veletek. De lelkigondoztam olyan embereket, akik hosszú évekre szakítottak egymással szinte majdnem hasonló semmiségek miatt. Látjátok-e, mikor félreértések történnek, csak a sértett tud a sértés létezéséről? Valaki rálépett a lábára, tudatosan vagy nem, ezért a sértett mindig sértést vél felfedezni, még akkor is, amikor a másik fél semmit sem fedez fel ebből. Ezért kell elmenni a testvérhez. Ha nem lenne megengedve, hogy elmenjen a sértőhöz, sok sértés sosem kerülne napfényre. De Jézus nem hagy maga után megoldatlan problémákat. Ő azt parancsolja, hogy bogozzunk ki minden boncot a személyes kapcsolatunkban. Annak a testvérnek, akinek lábára léptek, el kell mennie a sértőhöz, mert csak a sértett fél tud a sértés létezéséről.
Mi kell mondani?
Mikor a testvér elmegy a feltételezett sértőhöz, meg kell „feddenie” (4, 6) őt. A Lk. 17: 3-ban még egy oldalát világítja meg az igevers az ügynek. Ahogyan Jézus szavaiból következik, amit ebből az igeversből láthatunk, a sértettnek nem kell azonnal megfeddenie a sértőt, és nem kell azonnal megtérésre szólítania. Helyette először el kell mennie a sértőhöz, és ki kell öntenie a lelkét neki, vagyis meg kell próbálni a lelkére beszélni (a Lk. 17: 3- ban nem az elengcho szó van használva, ami a Mt. 18: 15-ben van használva a „megvádolásra”, hanem az epitimao szó, ami „nem határozott szemrehányást” jelent). Vagyis először elmegy, és elmagyarázza, hogyan értette meg a történteket, valami hasonlót mondva: „Úgy tűnik, hogy megsértettél engem, mikor így és így léptél fel, de ha te meg tudod magyarázni ezt, én kész vagyok arra, hogy végighallgassalak az előtt, mielőtt ítélkeznék”.
Az ilyen kétségekkel teljes szemrehányás lehetőséget ad a magyarázkodásra. Ez történt Mary és Jane esetében is, ahol lehetőség volt adva arra, hogy bármilyen félreértés tisztázva legyen. És, még ha a sértés valóban megtörtént is, lehetséges, hogy ez nem előre megfontoltan, tudatosan történt (például barátodat sárral fröcskölted be, miközben észre sem vetted, hogy kocsid pocsolyába ment). A kétséges szemrehányás lehetőséges ad arra, hogy áttárgyaljuk a tényeket, megtárgyaljuk, és minden felmerülő problémát megoldjunk.
Több annál, még mikor a sértés tudatosan történik is, a kétséges szemrehányás helyes bevezetője lehet a vádolásnak. Ebben az esetben a sértett fél magatartása visszafogottabb lesz, és ez egy sokkal könnyebb és gyorsabb megbékéléshez vezethet; sokkal nehezebb lesz megbékélni, ha a testvér eljön, és rögtön minden vádat ráönt a sértőre, nem adva helyes semmiféle magyarázatnak.
Ott azonban, ahol valóságos sértés történt, helye van annak, hogy a testvér megfeddésének. Napjaink keresztyénjei között ez a szó valamilyen szubjektív érzést jelent; úgy gondolják, hogy megfeddeni valakit azt jelenti, hogy rákényszerítsük arra, ismerje el bűnét. Az a feddés, amiről Jézus beszélt, nem más, mint objektív bizonyíték alkalmazása abból a célból, hogy szembesítsük az embert tettével, amivel vádolják. Ez a szó a bírósági, törvénykezési lexikonból származik. Azért alkalmaztam az előző frázisomban ezt a kifejezést; pontosan adja vissza a „megfeddeni” szó jelentését. Következésképpen, az Úr nem azt követeli, hogy a vétkesből szégyenérzetet és sajnálkozást váltsatok ki, ahogyan azt előfeltételeznénk a szó mai értelmezéséből. Mindenek előtt, úgy kell előadnotok ügyeteket, hogy sikeresen bizonyítani tudjátok, hogy a tett valóban megtörtént, végbement.
Az általam tett különbségtétel nagyon fontos. Részben azt jelenti, hogy ha nincs bizonyíték, tény a kezetekben, amivel alá tudnátok támasztani vádjaitokat, nem apellálhattok arra, hogy megsértettek benneteket. Nagyon sok keresztyén haragszik, jelentéktelen okokból tartják magukat sértettnek, megbántottnak. Felelőtlenül közelítik meg a vádaskodás kérdését. Gyakran puszta előfeltételezésekre alapozzák vádjaikat.
Az ilyen viselkedés magában nem méltó a keresztyénekhez, és egyes esetekben okot adnak arra, hogy éppen a vádlóval szemben alkalmazzanak egyházfegyelmi eszközöket, mivel nem szeretettel járt el. Az 1 Kor. 13: 7-ben Pál azt mondja, hogy a szeretet „mindent hisz, és mindent remél”. Ha ezek a szavak valamit is jelentenek, akkor nem kis részben a következőt jelentik: mindig testvéri szeretetet kell mutatni mind a cselekedetekkel, mind a tettekkel szemben, ha erre csak lehetőség van, alkalmazni kell az ártatlanság vélelmét. Ha csak egy kis kételkedés is van, akkor a testvér tettét javára kell magyarázni.
Magánügy
Az utolsó elem (6) a titoktartás. Mikor az ügy két embert, és csakis két embert érint, akkor ezen kívül senkit sem szabad beavatni, ha a megbékélést nélküle is el lehet érni. A megbékélés előtt, közben, és utána, ha az ügy a második fázisban van, senkinek sem kell beszélni róla. Mint ahogyan minden más fázisban is, ha lehetséges, a történteket minél szűkebb körben kell tárgyalni.
Azonban, mint ahogyan már láttuk azt az előző fejezetben, ez nem jelenti azt, hogy ígéretet kell tenni a teljes titoktartásra. Lehetséges, hogy nem sikerül a második szakaszban elérni a megbékélést; ilyen esetben Krisztus parancsának engedelmeskedve, másokat is be kell avatni az ügybe. Ezért senki sem kötözheti meg magát átgondolatlan ígéretekkel a teljes titoktartásra nézve, amely megakadályoz minket abban, hogy teljesíteni tudjuk Krisztus parancsát. Jobb megígérni, hogy megtartjuk a titkot ezen a szinten, senkit sem avatva be az ügybe, ami világosan megegyezik Krisztus követelményével. Az Úr valóban tanít minket: ezen a szinten senki másnak nem szabad tudnia arról, mi történt.
Kibékülés
„Megnyerted a te testvéredet”. Ezt mondja Jézus. Megnyerni a testvért annyit jelent, hogy kibékülünk vele (vö. a Mt. 5: 24-el!). Az a szó, ami a kibékülést jelenti, a dialasszo, azt jelenti, hogy „az ellenséges kapcsolatot barátira cserélem”. Mit foglal magába a kibékülés, vagy a megbékélés?
Jézus nem beszél arról, hogy a vétkező testvérnek „elnézést” kell kérnie. Nagyon szomorú, hogy a keresztyén könyvekben a szerzők mindenhol, még az egyházfegyelemről írott könyvekben is, egyet értenek ezzel a nem biblikus és teljesen helytelen tákolmánnyal, amivel a világ felcserélte a megbocsátást. Elnézést kérni és bocsánatot kérni teljesen különböző dolgok.
Mivel ezt a témát már tárgyaltam más könyvben is, itt csak röviden emlékezem meg róla. Mikor azt mondod, hogy „sajnálom”, akkor csak a saját érzéseidről beszélsz; semmi felől nem érdeklődsz a sértett testvértől tetteddel kapcsolatban. Ha azonban azt mondod, hogy „Vétkeztem Isten ellen, és Ő megbocsátott nekem; és most elismerem, hogy vétkeztem ellened; bocsáss meg, kérlek”, arra kéritek őt, hogy hozzon döntést. Mikor bocsánatot kértek, azt teszitek, amit elvárnak tőletek. Mikor bocsánatot kértek, a másik félre helyezitek a felelősséget. Most neki kell döntést hoznia.
Ha azt mondja, hogy „Megbocsátok neked”, akkor ígéretet tesz arra (ebben van a megbocsátás lényege), hogy többé nem emlékszik meg az ügyről. Azt ígéri, hogy többé sem neked, sem valaki másnak nem említi meg az ügyet, és nem fog ezen rágódni. Arról győz meg, hogy az ügy le van zárva. Ezt az ígéretet hangulatától függetlenül adja, és meg kell tartania attól függetlenül, mit szeretne.
De mivel a megbocsátás egy ígéret arra nézve, hogy a tett nem lesz többé felemlítve, ez az ígéret csak az után adatik, hogy a vétkes megtért belőle (elég erre nézve a szava, ld. a Lk. 17: 40-et!). Habár teljes szívetekből meg kell bocsátanotok neki, és nem neheztelhettek többé a vétkesre, nem bocsáthattok meg neki (vagyis nem tehettek neki ígéretet, hogy nem tértek vissza a régi ügyre) addig, míg meg nem tért bűnéből. Másképpen nem tudnátok a fegyelmezési folyamat következő szakaszába lépni, ha ezt kívánná meg az ügy.
A kibékülés lényege a baráti viszony helyreállításában van. Ezért nem elég arra kényszeríteni magunkat, hogy felejtsük el az ellenünk tett dolgokat: mindkét félnek erőfeszítést kell tenni arra nézve, hogy újra méltó kapcsolat legyen közöttük, amit fenntartanak a jövőben is. A kibékülés utat készít annak a barátságnak, ami ebből az őszinte kibékülésből nő ki. Ez azt jelenti, hogy erre időt, erőt és minden ehhez nélkülözhetetlen dolgot meg kell tenni, hogy meggyőződhessünk arról, hogy az összeforrasztott rész erősebb lett-e, mint a törés előtt volt. Csak ebben az esetben válik világossá, hogy „ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővelkedik” (Róma 5: 20).
Mikor megfeledkeznek arról, hogy a kibékülés fő célja a keresztyén barátság helyreállítása, akkor a megbocsátás sokszor csak befedi az ügyet, de a jövőbeli kapcsolat érdekében semmit se történik. Ha nem fektetünk erőfeszítést abba, hogy helyreállítsuk a kapcsolatot, és jobbá tegyük azt, mint ez előtt volt, akkor ez a kapcsolat a kibéküléstől függetlenül csak rosszabbodni fog. Ha így történt, az azt jelenti, hogy a sértett főképpen arra törekedett, hogy rákényszerítse a vétkest, hogy elismerje vétkét (és a vétkes a maga nemében csak arra törekedett, hogy mielőbb megszabaduljon a sértett féltől), ahelyett, hogy gondot fordítottak volna a kapcsolat helyreállítására.
Vajon minden kis apróságért? …
Néha felvetődik a kérdés: minden apróságért a testvéremhez kell mennem? Természetesen, nem. A szeretet elfedez minden bűnt (Péld. 10: 12). Elfedezni a bűnt, vagy „elhallgatni a vétket” (Péld. 19: 11) - Isten dicsőségére történik. Ha minden semmiség miatt osztozkodnunk kellene, akkor nagy valószínűség szerint minden időnket ezzel töltenénk. Nem, minden ügy, ami során nem jön létre elidegenedés közöttünk és azok között, akik vétkéből ez megtörténhetett volna, nem követel egyezkedést, tisztázást. De minden olyan ügyet, ami miatt közöttünk szakadás jön létre, napvilágra kell hozni, és meg kell tárgyalni. Más szóval, minden olyan esemény, amely másnap is nyugtalanít benneteket, minden olyan esemény, ami hosszasan arra kényszerít benneteket, hogy másképp viszonyuljatok ahhoz az emberhez, mint eddig viszonyultatok, mindent, ami felszakítja a szeretet leplét, meg kell tárgyalni.
Természetesen, ha a testvéretek által ellenetek elkövetett bűn árt neki, de nem harcol ellene, akkor nektek, így vagy úgy, a Gal. 6: 1-2-nek engedelmeskedve, fel kell vetnetek a kérdést, még akkor is, ha magatok képesek lennétek arra, hogy behunyjátok erre nézve a szemeteket. Ebben az esetben testvéretek érdekében veszitek elő az ügyet. De, akár behunyjátok szemeteket a másik ember kedvéért, vagy ellenkezőleg, éppen érdekében hívjátok fel rá a figyelmét, először nagyon fontos meggyőződni arról, hogy mi buzdít benneteket arra, hogy éppen így lépjetek fel; az ilyen esetekben nagyon könnyű még magunkat is becsapni.
Tehát, a második lépés. A problémák nagy része megoldódik ezen a szinten, és nem kerül további terítékre. Azok a cselekményeknek, amelyek elő vannak irányozva ezen a szinten, nem kell ritkaságszámba mennie az egyházban. Más oldalról vannak emberek (nem sokan), akik visszaélnek a fegyelmezéssel, aránytalanul sok időt töltenek azzal, hogy más embereket vádoljanak. Az ilyen embereket dicsőséges jótettekre kell tanítani, meg kell tanítani őket arra, hogyan fedezzék be a bűnöket szeretettel, hogyan legyenek elnézőek mások cselekedeteivel szemben. Ha nem akarják ezt megtanulni, személyük széthúzások okai lehetnek, és akkor a vádak saját maguk ellen lesznek felhozva.
6. Végy magad mellé még egyet vagy kettőt
Hányszor kell elmennie a sértett félnek a vétkeshez, mielőtt áttérne a fegyelmezési folyamat következő lépcsőjére? Az időben, vagy a próbálkozások mennyiségében van a válasz? Sem ebben, sem abban. A Mt. 18: 16 kulcsfontosságú frázisa - „ha nem hallgat rád”. A folyamat lépésről-lépésre történik, ha a vétkes nem akar megbékélni: „ha azokra sem hallgat…” (17. vers); „ha a gyülekezetre sem hallgat…” (17. vers). Az egyházfegyelem által előírt újabb lépésekre csak abban az esetben kerülhet sor, ha az ügy azért nem közelít a megbékélés felé, mert a vétkes csökönyösen semmit sem hajlandó az ügy megoldása érdekében tenni.
Ez nem azt jelenti, hogy ha egyszer elmentetek hozzá, és nem hallgatott rátok, akkor rögtön tovább mehettek. Nem. Az elutasításnak valódinak kell lennie. Ez azt jelenti, hogy ha a vita hevében nem kívánta meghallgatni következtetéseteket, időt kell neki adnotok, hogy az ügy egy kicsit leülepedjen, és utána megint próbálkoznotok kell nála. Lehetséges, hogy jó néhány próbálkozást kell beiktatnotok addig, míg áttértek a következő szakaszra. Lehet, hogy úgy döntötök, meg kell változtatnotok a beszélgetés tónusát. Meg kell győződnötök arról, hogy alázatos lelkülettel közelítettétek meg őt, és nem hangoltátok őt magatok ellen a magaviseletetekkel. Figyelmesen ügyelnetek kell arra, hogy nem mutatkoznak-e nála az olvadás jelei, és, üstökön ragadva ezeket a jeleket, elvezetni őt a teljes megbékülésre, természetesen akkor, ha ez lehetséges.
Ezen kívül, nagyon figyelmesnek kell lennetek, nehogy összetévesszétek szemszögetek meg nem értését, vagy el nem fogadását azzal, hogy nem is akar meghallgatni benneteket. Ha a testvér továbbra is hajlandó veletek megtárgyalni a történteket, arra kérve benneteket, hogy hozzatok fel még valamilyen bizonyítékokat, arról beszél, hogy egészen másképpen értette meg a dolgokat és így tovább, vagy ha úgy gondolja, hogy helytelenül értelmezitek azokat az igeverseket, amelyek kapcsolatban vannak az üggyel, akkor ezzel nektek természetesen, számolnotok kell.
Addig, amíg tovább folytatja veletek az értelmes eszmecserét, nem vádolhatjátok meg őt azzal, hogy nem kíván bennetek meghallgatni. De ha a párbeszéd félbeszakadt, ha nem sikerül legyőzni a félreértéseket úgy, ahogyan szerintetek a Szentírás azt előírja, és ha a vétkes az ügy lényegéről azt mondja: „Figyelj, mi már mindent elmondtunk egymásnak. Nincs igazad, és hagyjunk békén”, csak ekkor van alapotok arra, hogy megtegyétek a következő lépést. De előtte tökéletesen meg kell győződnünk arról, hogy készek voltatok meghallgatni érveit.
Tehát, nem az időben van a lényeg, és nem is abban, hány kísérletet tettetek annak érdekében, hogy megbékéljetek a másikkal. Arra a kérdésre, át kell-e térni a fegyelmezés következő lépésére, és mikor kell ezt megtenni, attól függ, készek-e a felek a további eszmecserére.
Ahogyan már láttuk, e kérdés megoldásának kulcsa a Mt. 18: 16-ban rejlik: „ha pedig nem hallgat rád…”. 17. versben ugyanez a gondolat sokkal határozottabban van kifejezve: „ha rájuk sem hallgat…”. Itt (a 17. versben) kétszer van alkalmazva a parakouo szó, amit én „ha elutasítja, hogy meghallgasson” - ként fordítottam le, az Újszövetségben csak a Mk. 5: 36-ban fordul elő, amelynek ott, úgy látszik, az az értelme, hogy „nem fordít figyelmet rád”. Ez a kívánság olyan hiányát tükrözi, amely egyenértékű a vád, vagy annak tartalma teljesen komolytalanul kezelésével. Ez a szó arra utal, hogy az, aki elutasítja azt, hogy meghallgasson, eldöntötte, hogy saját belátása szerint fog cselekedni, és nem kíván senkit sem meghallgatni, vagy egyszerűen elutasítja azt.
Következésképpen, ha visszautasítja a kibékülést a 3. és 4. szakaszban, akkor az ilyen ember elveti azoknak az embereknek a megalapozott biblikus tanácsát, akik nem érdeklik, és ragaszkodik a saját elgondolásához, a saját kívánságához, és a saját hajlandóságához. Mikor a vétkes nem hallgatja meg azt, akit megsértett, abban a helyzetben, amely a Mt. 18: 16-ban van leírva, nyíltan helytelenül jár el, de itt még meg lehet őt érteni: a felek között érzelmi korlát jött létre. De az egyházfegyelem további szakaszaiban, ahol ilyen korlátok nincsenek, a tanács és a segítség elvetése jóval csökönyösebb akaratosságról beszél. Éppen ez az a viselkedés, amit ha figyelmen kívül hagyunk, később ahhoz vezet, hogy a vétkest ki kell zárni a gyülekezetből.
Vajon csak tanúk?
Úgy gondolom, hogy J. Carl Laney-nek, aki úgy gondolja, hogy a Mt. 18: 16-ban említett tanúk az elkövetett tett szemtanúi voltak, nincs igaza.Jézus mondta:
„Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy két vagy három tanú vallomásával erősítessék minden szó. Ha azokra nem hallgat, mondd meg a gyülekezetnek”
(Mt. 18: 16-17).
Laney magyarázata több okból sem helytálló. Még ha a tett szemtanúi csak az után avatkoznak is be, miután az érdekelt felek titokban szemtől szembe már beszéltek egymással, akkor elejétől fogva semmilyen titoktartásról nem lehet szó, mivel a sértés szemtanúk jelenlétében történt. Az az elképzelés, hogy azoknak, akik tudnak az esetről, titokban kell tartaniuk az ügyet, elveszíti értelmét. Több annál, megsérül az a biblikus alapelv, miszerint a sértett félnek szükségképpen, nem kedvtelésből kell egyre több embert bevonni az ügybe (15.-17. vers). Azonban az mindennél fontosabb dolog, hogy az igerész egybevág ezzel a szemponttal. Vizsgáljuk meg, miért.
A „tanúk” nem egyszerűen szemtanúk. Ezek azok az első tanácsadók, azok az első lelkigondozók, akik arra törekszenek, hogy két egymástól eltávolodott embert újra összebékítsenek. Erre utalnak a „ha nem hallgat rájuk sem” szavak. Aktívan vesznek részt a megbékélés folyamatában. Csak a megbékélés elutasítása után, és nem előbb, válnak szemtanúkká. Ebben a nem hivatalos szakaszban nem úgy lépnek fel, mint tanúk (kinek tanúskodnának?); akkor válnak tanúkká, ha az ügy hivatalosan át lesz adva a gyülekezetnek. Pál azt tanítja nekünk, hogy az egyház ügyeit nem lehet tanúk nélkül rendezni (2 Kor. 13: 1).
A tanúk arra hivatottak, hogy alátámasszanak és hitelesítsenek „minden szót”. Ily módon, az általuk kimondott szavak tanúskodnak a testvér szavai mellett, aki a megbékélésre törekedett, és tanúskodnak annak a testvérnek elutasító viselkedéséről is, aki önhatalmúlag megvetette az erre való törekvést. Ők nem az eseményekről tanúskodnak, hanem az elhangzott szavakról. Az elkülönülés éppoly gyakran történik a szavak miatt, mint a cselekedetek miatt. De Jézus azt mondja, hogy a tanúknak csak a szavakkal kell elszámolniuk. Több annál, az elején nem nevezi őket „tanúknak”: csak az van említve, hogy „végy magad mellé még egyet vagy kettőt”. Csak az után vedlenek át tanúkká, mikor az egyik vagy mindkét fél elutasítja a megtérést, és megbékélést. Azokról az eszmecserékről tanúskodnak, amelyek a harmadik szakaszban történtek, és nem a bűnről, amely a második szakasz okává vált.
Ki lehet ilyen tanácsadó tanú? Jézus ezt határozottan nem határozta meg, egyszerűen azt mondta, hogy „egyet vagy kettőt”. Ez azt jelenti, hogy bármely két keresztyént segítségül lehet hívni. De mivel ezeknek a személyeknek tanácsot kell osztaniuk, és még az is lehetséges, hogy tanúként is fel kell lépniük, ha tanácsaikat esetleg elvetnék, értelmesebb dolog olyan keresztyéneket hívni, akik bölcs útmutatásokat tudnak adni, akiknek bizonyságát a közösség tisztelettel fogadja. Elsősorban jó a gyülekezet vezetőit, a presbitereket, a diakónusokat, vagy akár a lelkészeket felkérni erre, azzal a feltétellel, hogy a harmadik szakaszban ők úgy lépnek fel, mint egyszerű, mindennapi keresztyének, és nem úgy, mint a gyülekezet vezetői.Néha a körülmények úgy alakulnak, hogy ezt nem könnyű megtenni, ezért értelmesebb dolog a gyülekezet köztiszteletben álló tagjai közül olyanokat meghívni, akik nem töltenek be hivatalos tisztséget a gyülekezetben. Ha lehet olyan embereket találni, akik a felek által tiszteletben állnak, jó dolog bekapcsolni őket az ügyben.
Felkérni valakit arra, hogy tanácsadó tanú legyen, körültekintéssel kell tenni. A titok megőrzése érdekében nem szabad felfedni a vétkes nevét a lehetséges tanú előtt addig, míg nem egyezett bele, hogy részt vesz az ügyben. Minden keresztyén kötelessége, ha felkérték arra, hogy tanú legyen, és testvéreinek szolgáljon, akkor ezt a felkérést csak nagyon nyomós okokra hivatkozva lehet visszautasítani (ld. Gal. 6: 1-2-őt!).
Mit kell tenni a tanácsadó tanúknak?
Ahhoz, hogy a tanácsadó tanúk el tudják látni feladataikat, a következő módon kell hozzáállni feladatuk ellátásához:
1. Azzal együtt, aki hozzájuk fordult, egy találkozót kell megbeszélniük azzal az emberrel, aki úgymond visszautasította, hogy hallgasson a jó szóra. Mint minden más tanácsadónak, úgy nekik is nagyon óvatosaknak kell lenniük, és az ügyhöz előfeltételezések nélkül kell hozzáállniuk, ezért nem szabad megengedni annak a testvérnek, aki beavatta, meghívta őket, hogy mindenféle negatív „tényt” mondjon el a tettesről, vagy arról, hogyan nem sikerült minden próbálkozás ellenére megbékélésre jutnia vele. Vissza kell utasítaniuk minden negatív következtetést és értékelést, ha nincs jelen a feltételezett vétkes, kivéve az arról való kijelentést, mit történt, és arról, hogyan állnak a dolgok a jelen pillanatban.
Ellenkező esetben azt kockáztatják, hogy a pletyka bűnébe eshetnek, továbbadva a pletykát, a rágalmat (katalaleo), amitől Jakab (Jak. 4: 11) komolyan óv bennünket. És mivel őket a másik fél hívta meg, a feltételezett vétkes azt is feltételezheti, hogy „összeesküdtek” ellene. Megbeszélve a találkozót, a tanúknak nagy valószínűség szerint be kell jelenteniük annak az embernek, aki vádolva van, hogy semmilyen helytelen eszmefuttatás nem folyt róla, és hogy előfeltételezés nélkül készek meghallgatni mindkét felet, emlékezve arra, mit mond a Péld. 18: 18 nekik.
2. Ha a testvér visszautasítja a találkozást, vagy nem jön el a megbeszélt időpontban, minden lehetséges dolgot meg kell tenniük annak érdekében, hogy meggyőzzék őt. Néhányszor elmehetnek hozzá, és ha szükséges, megjelenhetnek nála előzetes bejelentés nélkül is. Ha a próbálkozások nem vezettek eredményre, figyelmeztetniük kell őt, hogy rá vannak kényszerítve arra, hogy tanúskodjanak elutasításáról és szavairól a gyülekezet előtt, ha a sértett testvér a gyülekezethez fordul, hogy az megkezdje a hivatalos fegyelmezési folyamatot. El kell magyarázni neki, hogy ez a makacsság nagyon komoly bűn, és hogy nagyon veszélyes útra lépett, és hogy a csökönyös hallgatni nem akarás ahhoz vezethet, hogy ki fogják zárni Krisztus Egyházából.
3. Ha a vétkes kész találkozni velük és azzal a testvérrel, aki meghívta őket, akkor magukra kell venni a moderátori szerepet, és meg kell határozniuk, ki fogja vezetni a beszélgetést (habár mindenki részt fog benne venni). Annak, akire ez a feladat hárul, fel kell kérnie mindkét felet, hogy hozzák elő igazuk bizonyítékait, és próbáljanak meg minden ehhez szükséges tényt összegyűjteni.
Kezdetben valószínű, hogy először a sértett felet kell meghallgatni, és azokat a sikertelen próbálkozásokat, amiket tett az ügy megoldása érdekében. Elengedhetetlenül szükséges kihangsúlyozni azt, hogy a fegyelmezési eszközök révén a baráti viszonyt akarja helyreállítani. Lehetséges, hogy szükségesnek tartják, hogy kikérdezzék őt bizonyos helyzetekről, és ha egyik-másik vádat alaptalannak tartanak, azt megmondják neki.
Végül, el kell mondaniuk véleményüket arra nézve, mennyire tartják meglapozottnak a vádat. Ha nem tartják vádjait megalapozottnak, azt tanácsolhatják annak, aki sértettnek érzi magát, hogy hagyjon fel a vádaskodással, és szeretettel ismerje el, hogy a testvér nem akarta őt megsérteni, s állítsák helyre az előbbi kapcsolatukat. Lehetséges az is, hogy arra kell őt kérni, hogy kérjen bocsánatot a megvádolt testvértől azért, hogy nem mutatott szeretete iránta, hitt a szóbeszédnek, a hamis rágalmaknak, és maga is olyan vádakat hozott elő, amiket nem tudott bizonyítékokkal alátámasztani.
4. Ha úgy látják, hogy megalapozott a vád, meg kell hallgatniuk a vádlott magyarázatát, saját védelmében mondott érveit. Gondoskodniuk kell arról, hogy minden tisztázva legyen, ami kapcsolatban van az üggyel, még akkor is, ha a felek nem sietnek mindent elmondani az ügy hátteréről. Meghallgatva mindkét oldalt, nemcsak elbeszélésükre kell nagyon figyelniük, hanem arra is, hogyan viszonyulnak egymáshoz. Néha a vitatkozók közül az egyiket talán nyugalomra kell nekik inteni, vagy rendre kell utasítani egyiket, vagy mindkettőt azért, mert nem uralkodtak magukon, és nem oda illő kifejezéseket használtak. Még az is megtörténhet, hogy a tanácsadó tanúk szükségesnek tartják, hogy az egyik kérjen bocsánatot a másiktól a vita során tanúsított viselkedése miatt.
5. Ha a tanúk meggyőződtek arról, hogy a tett valóban megtörtént, és hogy a felek között nincs semmilyen félreértés. (Gyakran megesik, hogy a valódi tett elkövetése még azzal is összetettebbé válik, hogy a felek nem értették meg egymást, és ebben a helyzetben minél hamarabb arra kell törekedni, hogy gyorsan tisztázva legyenek a félreértések, hogy minél hamarabb rá tudjanak térni az ügy érdemleges tárgyalására), utána meg kell vizsgálniuk minden tényt, értékelniük kell azokat a biblikus kritériumok alapján. Biblikus szemszögből rá kell mutatniuk az egyet nem értés lényegére, és elibük kell adni, biblikus alapelvekre támaszkodva, a probléma megoldását. (Hasonló problémák megoldása esetében a kibékülés mindazon elveit lehet alkalmazni a tanúk segítségével, amiket más könyveimben már taglaltam).
Ha sikeresen megtalálták az Istennek kedves (vagyis a Szentírással megegyező, a biblikus alapelveket nem sértő) megoldást, akkor a tanácsadó tanúknak újabb találkozókat kell megbeszélniük a felekkel annak érdekében, hogy a két gondozottjuk megpróbálja helyreállítani a jó kapcsolatot egymás között. Ha a tanácsadók azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy elérjék a kibékülést, akkor nem elégedhetnek meg egy egyszerű bocsánatkéréssel és megbocsátással (ld. az erről írtakat a fentebbi fejezetben!).
6. Ha a vádlót vagy a vádlottat nem elégíti ki a felajánlott megoldás, vagy elutasítja a kapcsolat helyreállítását, a tanácsadóknak mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy meggyőzzék az ellenszegülőt, hogy megfelelően járjon el, meghallgatva mindazt, amit közölni akar, és minden erejükkel arra törekedjenek, hogy elérjék a kívánt eredményt. De ha minden próbálkozás ellenére (minden találkozó ellenére, aminek annyinak kell lenni, amennyi csak szükségeltetik) lehetetlennek tűnik a kibékülés, figyelmeztetni kell az ellenkező testvért a következményekre (amiről fentebb, a 2. pontban már beszéltünk), és azt kell tanácsolni a másik testvérnek, hogy adja át az ügyet a gyülekezetnek. Ha valamilyen okból megtagadná ezt, akkor a tanúk kötelessége megtenni ezt a lépést (Gal. 6: 1-2). Ismerve az ügy menetét, és ismerve azt, hogy nem minden Krisztus által adott lehetőség van kimerítve, nem tehetik meg, hogy pusztán oldalról nézzék tovább az eseményeket. További lépéseket kell tenniük arra nézve, hogy a feleket kibékítsék.
Erről egy egész könyvet lehetne írni, részletesen kifejtve benne azt, mit kellene tenni, és mit nem kell tenni a különböző helyzetekben. Itt azonban ezt lehetetlen megtennünk, helyszűke miatt. További segítségért csak ahhoz a sok biblikus tanításhoz irányíthatlak benneteket, amik már eddig megírattak. Azonban vannak olyan kérdések, amelyek ezen a szinten érdekelhetik a tanúkat (például arról, hogyan cselekedjenek akkor, ha a felek különböző felekezethez tartoznak, vagy különböző hitvallást vallanak), de ezeket az egyik következő fejezetben tárgyalni fogjuk.
7. Mondd meg a gyülekezetnek
Az egyházfegyelem harmadik szakaszából negyedikbe való lépése során búcsút mondunk a fegyelmezés nem hivatalos szférájának. Ez azt jelenti, hogy az egyház hivatalosan kézébe veszi az ügyet. Ez ugyancsak azt jelenti, hogy a probléma olyan komollyá vált, hogy ezzel a legfelső fokon kell foglalkozni. Az a testvér, akivel szemben hivatalos fegyelmezési eszközökkel kell fellépni, nagyon veszélye zónába lépett, és ezt világosan ki is kell neki jelenteni. A negyedik szakasz az utolsó lehetőség arra nézve, hogy a csökönyös testvért jobb belátásra térítse, és az egyház tagjainak felügyelete alatt megbékülésre jusson.
Természetesen az is megtörténhet, hogy az ügy nem ment át minden előbbi fegyelmezési szakaszon, hanem hasonlóan a vérfertőző kapcsolathoz, amiről az 1 Kor. 5-ben van szó, rögtön a hivatalos szinttel kezdődött. Amikor az egyház, vagy egy személy elleni vétek annyira szembetűnő mindenki számára, hogy mindenki számára ismertté vált (az 1 Kor. 5: 1-ben Pál erről így beszél: „Általában hallatszik köztetek paráznaság, még olyan paráznaság is…”), akkor az egyház vezetői a fegyelmezési eljárást megkezdhetik a negyedik szakaszban, figyelmen kívül hagyva az előbbi szakaszokat. Több annál, ha nem ezt tennék, lelkiismeretlenül járnának el, amelyre Pál utal is a 2. versben: „És ti fel vagytok fuvalkodva, és nem keseredtetek meg inkább, hogy kivetnétek közületek, aki ezt a dolgot cselekedte”. A 6. vers alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Korintusban a hívők nézeteik széleskörűségével büszkélkedtek, és nem alkalmaztak a vétkessel szemben fegyelmezési eszközöket.
Az az érzésünk támad, hogy bizonyos értelemben Pál sokkal szigorúbb a gyülekezettel, mint magával a vérfertőző kapcsolatba keveredett hívővel. A gyülekezet azért kapott szigorú megrovást, mert a közösség nem alkalmazott fegyelmezési eszközöket, és hányaveti módon közelítették meg a közösségükben eluralkodó bűnt. Ennek szigorú figyelmeztetésnek kell lenni napjaink sok egyházával szemben.
Mit jelent, megmondani a gyülekezetnek?
Jézus a Mt. 18: 17-ben ezt mondja nekünk:
„Ha azokra nem hallgat, mondd meg a gyülekezetnek”.
Egyértelmű, hogy ebben a rövid mondatban nincs megmagyarázva, hogyan kell végrehajtani Jézus parancsát; a folyamat nemhogy nincs részletesen leírva, de még csak nincs is a végrehajtására utalva. Ezért nekünk, amennyire erőnkből csak telik, össze kell illesztenünk feltevéseinket arról, mit kell tennünk, a Szentírás más helyeire támaszkodva, alkalmazva annak az ékes és jó rendnek elveit, ami Isten által elő van írva az 1 Kor. 14-ben.
Úgy gondolom, magától értetődő, hogy „megmondani a gyülekezetnek” nem azt jelenti, hogy a testvérnek fel kell állnia az istentisztelet alatt (amelyen mind hívők, mind nem hívők részt vesznek, az 1 Kor. 14: 23-25-nek megfelelően a nem keresztyéneknek meg van engedve, hogy látogathassák a keresztyén istentiszteletet), és el kellene mondania a történteket. Ez a kívánt jó és ékes rend megsértése lenne, amely le van fektetve az 1 Kor. 14-ben, és megsértenék Krisztus „mondd meg a gyülekezetnek” parancsát. Egyelőre a világnak semmi joga nincs tudni erről az ügyről. Ezt az állítást egy kicsit később magyarázni fogom. Csak az egyháznak szabad tudni arról, ami történt.
Ebből kiindulva, a sértett testvérnek vagy egy zárt alkalmon kell tájékoztatnia a gyülekezet tagjait, (azokat, akik meg vannak keresztelve, következetesen a gyülekezet felügyelete alatt vannak, és akikre vonatkozik az egyházfegyelem) amelyet a gyülekezet vezetői azért hívtak össze, hogy meg legyenek tartva az ékes rendre vonatkozó elvek, vagy a presbitereknek, mint a gyülekezet képviselőinek, kell elmondania. Az Ószövetségben gyakran, mikor Istennek kedves volt beszélnie egész Izrael előtt, Ő összegyűjtötte a véneket, és hozzájuk fordult, hogy ez után az Ő szavát tovább adják a népnek (ld. a 2 Móz. 3: 15-öt; a 19: 3-at; az 5 Móz. 31: 28, 30-at, ahol „Izrael gyülekezete” az „előjárók gyülekezetét” jelentette stb.). Minden valószínűség szerint, Krisztus „mondd meg a gyülekezetnek” szavai éppen ezt jelentik: mondd meg a gyülekezetnek, az új Izraelnek, annak vezetőin keresztül.
Mikor a presbiterek megjelenítik a történteket a gyülekezetnek, meg kell győződniük arról, hogy a dologról csak a gyülekezet tagjai fognak tudomást szerezni. Ezt meg lehet oldani egy zártkörű ülésen, vagy abban az esetben, ha körlevelet küldenek a gyülekezet tagjainak, amelyet a gyülekezet minden tagjának el kell olvasnia, és meg kell semmisítenie, nehogy az illetlen kezekbe kerüljön. Bármely hasonló levélben, vagy ülésen, mikor arról tájékoztatják a tagokat, hogy a testvér nem hajlandó megbékülni, és elismeri a bűnét, elengedhetetlen dolog nemcsak arról világos tájékoztatást adni, hogyan viszonyuljanak hozzá addig, amíg nem kezdenek el fegyelmezési eszközöket alkalmazni vele szemben (ld. a továbbiakban), hanem arról is, hogy ez a tájékoztató csak a gyülekezet tagjainak szól, és azt nem szabad a kívülállók tudomására hozni.
A vének szerepe
Vannak utalások arra, hogy maguk a presbiterek az elsők, akik tudomást szereznek az ellenszegülő testvér viselkedéséről, akiknek arra kell törekedniük, hogy meggyőzzék a testvért bűne beismeréséről, mielőtt tájékoztatnák a gyülekezetet. Pontosan ezért osztottam szét egy vonallal két részre (A és B) a sémánkon megrajzolt negyedik szakaszt. Ez egy szakasz, és annak minden állomásán méltóan (ékesen), a megfelelő rendet megtartva kell cselekedni: (A) a presbitereknek hivatalosan beszélniük kell a vétkessel, és ez után (B), ha ez nem hoz megfelelő eredményt, az egész közösségnek hatást kell rá gyakorolni. Milyen alapon történik ez az elosztás?
Először, ez az értelme a rend elvének, amit már annyiszor hangsúlyoztam. Itt nagyon tapintatos eszközökről van szó, és ezeket az intézkedéseket nagy körültekintéssel kell meghozni, ezért nagyon fontos, hogy a vének kezükben tartsák a fegyelmezési folyamat minden szakaszát, irányítva és azt, és ügyelve arra, hogy minden szabályosan történjék. Az egyház tagjainak szükségük van a vének tanítására, és vezetésére. Ez tűnik ki az ügy lényegéből.
Több annál, arra is van útmutatás, hogy mielőtt az egész közösség tudomást szerezne az ügyről, az egyház vezetőinek meg kell próbálniuk maguknak segíteni a vétkesen. Hallgassátok meg Pál szavait: „Ha pedig nem engedelmeskedik a mi (Pált nem, mint egy apostolt, hanem, mint egy presbitert)levél által való beszédünknek, azt jegyezzétek meg… (2 Thessz. 3: 14). Itt a közösség az után vesz részt az ügyben, miután Pál és a többi presbiter megpróbálták jobb belátásra bírni a vétkes testvért. Emez következetes utasítás mellett (a presbiterek, majd az egész közösség) az apostol arra tanítja a közösséget, hogyan viselkedjenek a vétkes testvérrel szemben (ld. a 14.-15. verset!). Arról, hogy mennyire nélkülözhetetlen az ilyen útmutatás a közösség számára, már korábban beszéltem.
Más méltó eszköze annak, hogy Krisztus parancsait megtartsuk, betartva minden utasítását a titoktartással, az egyházban uralkodó ékes és jó renddel kapcsolatban, úgy látszik, nincs.
Iránymutatás a cselekvéshez
Az egyházfegyelem negyedik szakaszához sok probléma és sok kérdés kapcsolódik. Megpróbálok néhányat áttekinteni közülük, és megpróbálok olyan ütemtervet adni hozzájuk, amely annyira közel van a biblikus folyamathoz, amennyire csak lehet.
Mikor a vének tudomására hozzák a gyülekezetnek a fegyelmezés nélkülözhetetlenségét, ezt határozott okból teszik. Sémánkon az állandóan táguló vonalak arra utalnak, hogy a problémába beavatottak száma minden egyes szakaszban növekszik. Egyre több ember próbál segíteni a bűnbe esett embernek. Ha a testvér képtelen uralkodni magán, akkor valakinek magára kell vállalnia azt a felelősséget, hogy segít neki. Ha nem hallgat a segítőre, akkor egy vagy két ember csatlakozik hozzá, és felajánlják segítségüket. Ha a vétkes elutasítja a rájuk való hallgatást, akkor hivatalosan tájékoztatják erről az egyházat, és a presbitereknek (és szükség esetén az egész közösségnek) szeretettel meg kell feddeniük őt, kísérletet téve arra, hogy bűnbánatra és megbékélésre vezessék őt.
Ha mindezek az erőfeszítések nem hozzák meg a kívánt eredményt, akkor kizárják őt a gyülekezet közösségéből, és átadják a világnak és a Sátánnak, hogy Isten elgondolása szerint azok a vétkest megtérésre vezessék (természetesen, mikor nem újjászületett emberről van szó, ilyen megtérés nem lesz, ha csak mindezek után Krisztus irgalma meg nem érinti őt). Ily módon, Krisztus gondolata szerint a fegyelmezési eszközök alkalmazása során egyre több ember lesz beavatva, hogy segítségére siessenek a vétkesnek.
A közösség éppen azért van beavatva az ügybe, hogy, ha lehetséges, a gyülekezet minden tagja együttesen képes legyen segítséget nyújtani az akaratos és önfejű testvérnek azért, hogy megtérésre jusson.
Mit kell elmondani a közösségnek arról a kötelességről, amivel tartoznak a vétkes testvér felé, akivel szemben az egyház fegyelmezési eszközöket alkalmaz? A Szentírásban az egyház tagjainak a következő dolgok mondatnak:
1. Hogy az ilyen testvérrel szemben megfelelő okok miatt alkalmaznak fegyelmezési eszközöket. Ezt kötelező jelleggel meg kell tenni, hogy engedelmeskedjünk a Pál által adott parancsnak: „jegyezzétek meg” (2 Thessz. 3: 14). Az a szó, amely úgy van átfordítva, mint „jegyezzétek meg”, szó szerint azt jelenti, hogy „jegyezzétek fel”, „tegyetek jelet mellé”, „pipáljátok ki”. Pál nem azt parancsolja, hogy bélyegezzük meg a vétkest, de kétség nélkül azt érti alatta, hogy „fedjétek fel az egész közösség előtt”. Ha a közösség nem ismeri a vétkest név szerint, akkor aligha tud valamit is tenni érte. A hívők imádkozhatnak látatlanban az ismeretlen elkövetőért, de ezzel a közösség gyakorlását nem lehet elkerülni.
Nem szükséges a közösség tagjait minden apró részletről tájékoztatni, de a probléma lényegét, természetszerűleg, meg kell osztani a gyülekezettel, mivel nélküle nem tudják megfeddeni őt, és nem tudnak neki megfelelő tanácsot adni. A tesszalonikaiakhoz írt második levelében Pál emlékeztet a vétek lényegére. A következő szabályt kell követni: csak a legelengedhetetlenebb, de elégséges információt kell közölni, hogy a gyülekezet teljesíteni tudja megbízatását. Például: „John irányában fegyelmezési eszközöket kell alkalmaznunk, mivel ragaszkodik hozzá, hogy felesége abortuszra menjen, és nem tért meg ebből a gondolatából”.
2. A közösség számára elő van írva, hogy többé ne társalkodjanak vele úgy, mint régen. Az van mondva az egyház tagjainak, hogy „ne társalogjatok vele” (2 Thessz. 3: 14; 1 Kor. 5: 9, 11), „vonjátok el magatokat tőle” (2 Thessz. 3: 6 a „vonjátok el” szó szerint azt jelenti, hogy „tartsátok magatokat távol tőle”, „kerüljétek el őt”), ne egyetek együtt vele (1 Kor. 5: 11). Mindezek az utasítások (ezek utasítások, nem jó tanácsok) ugyanarra mutatnak: a gyülekezetnek úgy arra tekinteni, aki testvérnek neveztetik (1 Kor. 5: 11), mint olyan „testvérre” (2 Thessz. 3: 15), akinek státusa kérdéses. (Kétségek vannak afelől, hogy tényleg „testvér”,mivel nem veszi figyelembe a testvérek figyelmeztetésére, és Krisztus hatalmát, amely az Ő Egyházának szolgáiban testesül meg; addig a pontig, amíg az egész közösség nem szerzett tudomást bűnéről, és nem kezdett el segíteni neki, már messze haladt az akaratosságban, és a csökönyösségben).
De mit jelent a „kerüljétek” őt? Ez azt jelenti, hogy ha John felhívja Bill-t, és felajánlja, hogy hétfőn játszanak egy golf partit, akkor Bill-nek körülbelül ezt kell mondania: „John, nagy örömmel megtenném. De az a gond, hogy a gyülekezet fegyelmezési eljárást indított ellened, és te még nem tartottál bűnbánatot. Helyette örömmel találkozom veled hétfőn, hogy megbeszéljük a körülötted kialakult helyzetet”.Martha arra kéri Jill-t, hogy menjen el vele vásárolni. Ugyanaz a válasz. A „ne egyetek vele együtt” azt jelenti: 1) hogy a normális kapcsolat el van szakítva (valakivel étkezni a bibliai időkben azt jelentette, hogy „baráti kapcsolatokat tartani fenn”); 2) a vétkest nem lehet úrvacsorához engedni, mivel az 1Kor. 10: 16-17-ben a vacsora „közösséget”, „csatlakozást” jelent, vagyis éppen azt, ami meg van tiltva a vétkesnek a negyedik szakaszban.
A közösség ilyen visszautasítása, amely az úrvacsorától való eltiltáshoz vezet, éppen az a szakasz, mikor megtörténik az „eltávolítás”. Ez a szó valódi értelme. A Bibliában sehol sincs az eltávolítás egy sorba téve az 5. szakasszal; ez a szakasz úgy van definiálva, mint „a közösségből való elűzés”, és a „Sátánnak való átadás”, és ahhoz hasonló. De közösséget vállalni a vétkessel már a negyedik szakaszban is meg van tiltva. Nem követhetünk el nagyobb hibát annál, hogy úrvacsorát veszünk a vétkessel. Ha ő megtagadja az egyház vezetőinek való engedelmességet, tanácsaik komolyan vételét, Pál azt mondja, hogy akkor őt el kell távolítani az Úr asztalától, és a mindennapi élet minden más közösségétől is, hogy „megszégyenüljön”, és megtérésre jusson (2 Thessz. 3: 14).
3. A közösség tagjainak meg kell „inteniük” őt (2 Thessz. 3: 15; Gal. 6: 1-2). Laney könyvében (véleményem szerint, sok helyen hibásan magyaráz, és sok embert megtéveszt ezzel) teljesen helytelenül van tárgyalva a negyedik szakasz. Laney úgy gondolja, hogy meg kell engedni a vétkesnek, hogy úrvacsorát vegyen (157. old), egyetértve azzal a lelkésszel, aki „felajánlja, hogy nem nevezi meg a gyülekezetben a vétkes nevét” (54. old), összetévesztve ezzel „az úrvacsorától való eltiltást” a „közösségből való kizárással” (55-56. old), az 1Kor. 5-öt és a 2 Thessz. 3-at azt az egyházfegyelem ötödik, és nem negyedik szakaszára alkalmazza. El kell ismernem, hogy én is kevertem az úrvacsorától való eltiltást a közösségből való kizárással előző munkámba; most már látom, hogy ez hiba volt, és itt javítom ki magamat (ld. részletesebben ezt és a következő fejezetet!). A másik három hiba ettől jóval komolyabb, és ha nem javítjuk ki őket, akkor azok teljesen tarthatatlanná teszik ebben a szakaszban az egyházfegyelmi eszközök alkalmazását.
Nem könnyű szabály szerint alkalmazni az egyházfegyelmi eszközöket; semmilyen módon nem könnyű alkalmazni azokat. Az egyházfegyelem bátorságot és következetességet, figyelmet és pontosságot kíván. Ezt a szolgálatot nem szabad figyelmetlenül, vagy hányaveti módon alkalmazni. Ezért, áttérve a fegyelmi folyam egyik szakaszáról a másikra, tudni kell, és hinni kell abban, hogy minden, amit tesztek, helyes Isten szemében. De annak ellenére, hogy a fegyelmi eszközök alkalmazása összetett, és bizonyos rizikót hordoz magában, az egyháznak nincs joga még többet kockáztatni azzal, hogy megvonja a hívőktől azokat a kiváltságokat és áldásokat, amit Krisztus adott nekik, ugyanezzel a bűnbe esett egyháztagoktól minden olyan segítséget elzár, ami meg volt nekik előlegezve. A gyülekezeteknek nem szabad engedetlenséget mutatniuk Krisztussal szemben azzal, hogy elutasítják, hogy kövessék az Ő egyházfegyelemmel kapcsolatos elgondolását. Vigyázni kell arra, nehogy végül ők legyenek az Úr által megbüntetve (ld. az 1 Kor. 11: 31-32-őt!).
8. A hívők közösségéből való kivettetés
A harmadikról a negyedik szakaszba való lépésben, valamint átlépve a fegyelmezés nem hivatalos határát, és belépve a hivatalos fegyelmezés szférájába, egy olyan nagy vízválasztót léptünk át, amely eddig elválasztotta a veszélyes területet a még sokkal veszélyesebb területtől. A negyediktől az ötödik, az egyházfegyelmezés utolsó szakasza felé araszolva egy még határozottabb lépést teszünk. Az előző szakaszok Isten királyságának hatáskörében voltak; most azonban átlépjük a határt a fény és a sötétség birodalma között.
Azt lehetne várni, hogy ezzel kapcsolatban valaki ezt mondja: „Értem én, hogy a közösségből való kizárás - tisztító eszközként szolgál, amely megőrzi az egyházat, és Isten dicsőségére szolgál, megakadályozva azt, hogy bűn elterjedjen az egyházban, és az Ő nevével takarózva uralmat vegyen ott. Azt azonban már nem értem, hogyan válhat az megjavító, gyógyító eszközzé”.
Egyes esetekben a közösségből való kizárás nem ilyen. Az egyházban van konkoly is; maga Krisztus mondta ezt nekünk. Mi semmiképpen nem tudjuk megtisztítani az egész búzát a konkolytól. Ez a második visszajövetel idején az angyalok feladata lesz. Az egyházfegyelem azonban meghozza ennek a folyamatnak az első gyümölcsét. Pál azt írta Timóteusnak:
Némely emberek bűnei nyilvánvalóak, előttük mennek az ítéletre; némelyeket azonban hátul követnek
(1 Tim. 5: 24).
Azokkal, akiknek bűne nyilvánvaló lett, van dolga az egyházfegyelemnek. Ez a folyamat nem különíti el a konkolyt a búzától, ez a konkoly elkülönítése az egyháztól, és azok elkülönítését, akik konkolynak látszanak, azért, mert bűnben élnek, és nem bántak meg azt. Az egyháznak két lehetősége van arra, hogy meghozza az ítéletét azokkal szemben, akik hamisan vallják meg hitüket. Az első lehetőség az egyházfegyelem, a második lehetőség a hitehagyás vádja. János azt mondta nekünk:
Közülünk váltak ki, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, velünk maradtak volna; de hogy nyilvánvalóvá legyen felőlük, hogy nem mindnyájan közülünk valók
(1 Jn. 2: 19).
Ez azt jelenti, hogy az, aki elhagyja az egyházat, elszakítva magát Krisztustól, ezzel azt bizonyítja, hogy a látható egyház tagjaként nem voltak megváltva; sosem tartoztak a láthatatlan Egyházhoz. Természetesen, a valódi keresztyén ugyancsak elhagyhatja az egyházat haragból, vagy a számára nehéz időszakban, de nem fordít hátat Krisztusnak. Ha ő valóban keresztyén, akkor János szavaiból kiindulva azt várhatjuk, hogy meg fog térni, és vissza fog térni az egyházba. De azok a külső egyházi szervezethez tartozó újjá nem született emberek, akik nem tartoznak Krisztus Testének „belső” szervezetéhez, amely megváltott emberekből áll, nem fognak visszatérni, ha csak meg nem térnek. Ez fog történni, amikor egyházfegyelmi eszközöket fognak alkalmazni.
Gyakran akkor nyúlnak egyházfegyelmi eszközökhöz, mikor a látható egyház újjá nem született tagjai olyan bűnbe esnek, ami nyilvánvalóvá válik. Mivel nem akarnak, vagy nem tudnak megváltozni (vagy nem is akarnak, és nem is tudnak), a helyesen alkalmazott egyházfegyelmi eszközök alkalmazása idejében lemetszi őket az egyház testéről. Ha a fegyelmi folyamat során nem mennek el saját akaratukból,akkor el kell űzni őket a gyülekezet közösségéből. A mai egyház gyengeségének egyik oka abban van, hogy tagjai között nagyon sok az újjá nem született ember, akiket kirekesztenének az egyházból, ha megfelelő módon támogatnák és alkalmaznák az egyházfegyelmet.
De nemcsak nem újjá született embereket zárnak ki az egyházból az egyházfegyelem által. Azt a bűnbánatot nem tartott hívőt is, aki csökönyösen megmarad bűnében, el kell űzni a gyülekezetből, és át kell adni a Sátánnak, akit Isten az Ő bölcsessége és gondviselése által arra használ fel, hogy megbüntesse őt, és visszatérítse Magához. Mindez a vétkes megigazítása miatt történik; ez a válasz arra a kérdésre, amit fejezetünk elején tettünk fel. Azokat, akik jól ismerik az Ószövetséget, nem fogja meglepni, hogy Isten a Sátánt és a világot úgy alkalmazza, mint korbácsot, amely által megbünteti az Ő engedetlen gyermekeit. Az Ószövetség újból és újból erről tesz bizonyságot.
Vegyük például elő a Bírák könyvét. Benne elénk tárul Isten és az Ő engedetlen népének történelme, amely vétkezve Isten ellen, elhagyta Őt, és csak azután tért vissza bűnbánatot tartva, mikor előbb megszenvedte hitetlen ellenségei kegyetlen igáját. A leigázott Izrael bűnbánóan kiáltott fel Istenhez, és az Úr elküldte szabadítóját. Isten dicsőségére és a gonosz megszégyenítésére, amiért megpróbálja elpusztítani az egyházat, végül is csak bűnbánóan visszatéríti őket az Úrhoz. A babiloni fogság valószínűleg még inkább az egyházfegyelem ötödik szakaszára emlékeztet minket. A sötétség országába való űzés által Isten megtérésre és a bálványimádás elkerülésére vezeti az Ő népét.
„Mint pogányt és vámszedőt”
A Mt. 18: 17-ben található szavak az utolsók, amiket Jézus maga mondott az egyházfegyelem folyamatáról:
Ha a gyülekezetre sem hallgat, legyen előtted olyan, mint a pogány és a vámszedő.
A pogány az egyházon kívül van; sosem tartozott a gyülekezethez. A vámszedő zsidó volt, de ki lett zárva az egyházból az ellenséggel való együttműködés, és lopás miatt. Azokhoz, aki ki van zárva az egyházból, át van adva a Sátánnak, és ezért többé nem számláltatnak hívőknek, úgy is kell viszonyulni, mint hitetlenekhez. Ez azt jelenti, hogy nem vonva le a végleges ítéletet a szíve valódi állapotáról, az egyháznak úgy kell hozzá viszonyulnia, mint nem hívőhöz.Semmivel sem tesz ugyanis bizonyságot hitéről, mivel nem veti alá magát az Úr hatalmának, amellyel fel vannak ruházva Krisztus Egyházának szolgálattevői. Az Egyház nem ítélkezik szíve állapota felől (csak Isten ismeri az ember szívét), de meg kell ítélnie az ő szavait és cselekedeteit. Szavai és cselekedetei által hasonlóvá vált a „pogányhoz és a vámszedőhöz”, és ezért úgy kell hozzá viszonyulni, mint azokhoz viszonyulunk. Ez az ítélet meghatározza az Egyház további viszonyát ehhez az emberhez, vagyis a gyülekezetből való kizárás után úgy viszonyul hozzá, mint ahogyan minden más hitetlenhez viszonyulna.
Lehetséges, hogy az, akit elűztetek közösségből csökönyös megátalkodottsága miatt, bűnbánatot tart, és visszatér. Így történt Korintusban is azzal az emberrel, aki vérfertőző kapcsolatban volt vétkes, aki az egyházból való kizárása után megbánta bűnét, és újra vissza lett véve a gyülekezet közösségébe. Így kell fellépni a megtért bűnössel (ld. a 9. fejezetet, a helyreállítási folyamatot!). De addig, míg nem tér meg, úgy kell hozzá viszonyulni, mint hitetlenhez.Ez azt jelenti, ha például egy hívő lányt akar feleségül venni, nem engedhetitek ezt meg neki, mert a hívők csak az „Úrban” házasodhatnak (1 Kor. 7: 39). Ez azt is jelenti, hogy vele beszélgetve nekünk kötelességünk Krisztusról beszélni neki. Tegyük fel, hogy találkozunk vele a gyülekezetből való kizárása után. Itt egy lehetősége ennek a beszélgetésnek:
- John, engedd meg, hogy valami fontosat mondjak neked. Nagyon fontos, hogy ezt tudd. A Biblia arról beszél, hogy mi mindnyájan bűnösök vagyunk, és szükségünk van a Megváltóra. Ezért Krisztus eljött ebbe a világba. Ő…
- Állj, állj! Mi van veled? Krisztusról akarsz nekem mesélni?
- Nos, valójában igen.
- Figyelj, a következőket akarom mondani neked. Lehet, hogy engem kizártak a gyülekezetből, de ettől függetlenül én keresztyén vagyok.
- Nincs semmilyen alapom, hogy ezt gondoljam rólad. Te elutasítottad, hogy alávesd magadat Krisztus szavának, ahogyan ezt a hitetlenek teszik. Tehát engedd meg, hogy elmondjam neked az örömhírt…
Ha John tényleg keresztyén, akkor, a beszélgetésből ítélve, nagyon valószínű, hogy ha tovább fogjátok hirdetni neki az evangéliumot, hogy szembesüljön teljesen abnormális állapotával, hogy megszégyenüljön, megtérjen, és visszatérjen a gyülekezetbe. Ha nem keresztyén, Isten felhasználhatja bizonyságtételeteket arra, hogy őt Hozzá vezessétek.
Kifejezések és valóság
Az előző fejezetben próbáltam bemutatni, hogy a kizárni kifejezés (szó szerint „elzárni”, „elvágni a közösségtől”) inkább a negyedik, és nem az ötödik szakaszra vonatkozik. Habár a hívők és a hitetlenek közötti kapcsolat valóban behatárolt (2 Kor. 6: 15-16), és az a kizárás, ami a 4. szakaszban kezdődött, hatályban marad az 5. szakaszban is, de az Újszövetség más szavakat és kifejezéseket alkalmaz, hogy körülírja az egyháztagság, az egyház gondoskodásának és gondozásának felfüggesztését. Az Újszövetségben ez a következőképpen van definiálva:
1. közösségből való kivettetés (1 Kor. 5: 2).
2. a régi kovász kitisztítása (1 Kor. 5: 7).
3. közösségből való eltávolítás (1 Kor. 5: 13).
4. átadni a Sátánnak (1 Kor. 5: 5, 1 Tim. 1: 20).
5. „olyan legyen előtted, mint pogány és vámszedő” (Mt. 18: 17).
Ilyen kifejezésekkel írja le az Újszövetség azt a cselekményt, amely által az ember tagsága megszűnik a látható egyházi szervezetben. Ezekben a kifejezésekben háromféle típusú cselekményt fedezhetünk fel, amit alkalmaznak a vétkessel szemben: 1) kitisztítani (a kovászt), kivettetni és kivetni a közösségből; 2) átadni a Sátánnak; és 3) úgy viszonyulni hozzá, mint pogányhoz. Közülük mindegyik az egyházból való kizárás sajátosságával foglalkozik. Az első arra mutat rá, hogy mennyire elengedhetetlenül szükséges, hogy az egyház elhatárolja magát a vétkestől (különös figyelem van itt fordítva a közösség javára, és Isten nevének dicsőségére). A második arra a gondosságra mutat, kit kell kizárni; át kell adni őt a Sátánnak, hogy „megtanulja” a leckét, és oda legyen adva „a test veszedelmére, hogy a lélek meg legyen mentve”. A harmadik arra mutat, hogyan kell hozzá viszonyulniuk az egyháztagoknak, - úgy, mint a pogányhoz.
Ezzel kapcsolatban, mivel a bűnbánatot nem tartott tagot „ki kell vetni” a közösségből, egyesek azt gondolják, hogy többé nem szabad látogatnia az istentiszteleteket. Ez helytelen magyarázat. Pál itt azt érti alatta, hogy az önfejű tagot meg kell vonni az egyház gondoskodásától, és rendjétől; nem szabad többet a szervezett egyház tagjának tekinteni. A „közösségben lenni” kifejezés azt jelenti, hogy „a hívők között vagyok, egy vagyok közülük”.De, mivel vele úgy lehet közösségben lenni, mint pogánnyal, és mivel a pogányok részt vehettek az istentiszteleten (1 Kor. 14: 23-25), ezért, ha a vétkes nem szórja a széthúzás magvait, meg kell neki engedni, hogy hallgassa az Isten Igéjének prédikálását, és az egyház tagjainak hirdetniük kell neki az evangéliumot, mint minden más pogánynak is, aki látogatja az egyházi alkalmakat. Lehetséges, hogy Isten felhasználja az igehirdetést arra, hogy őt megtérésre vezesse.
Az a meghatározás, amit Pál alkalmazott, - „vessétek ki a gonoszt magatok közül” (1 Kor. 5: 13), az Ószövetségből ered. A Septuagintában hatszor jelentkezik a Mózes ötödik könyvében: 17: 7; 19: 19; 21: 21; 22: 24; 24: 7. Az egyedüli különbség köztük abban rejlik, hogy Pál felcseréli a kijelentő módot a felszólító móddal, mivel arra hívja fel a korintusi gyülekezet figyelmét, hogy alkalmazzák a kezükbe adott fegyelmezési eszközöket. Mivel Pál egy ószövetségi kifejezést alkalmaz, egyértelmű, hogy megfelelőnek tartja az egyházból való kizárás definiálására. Ezért adtam azt a címet ennek a fejezetnek, hogy a közösségből való kivettetés.
Érdekes, hogy az Újszövetség átvette ezt a meghatározást, ami arra utal, milyen szigorú és komoly dolog a közösségből való kivettetés. A Mózes 5. könyvéből felhozott minden példa esetében a bűnelkövetőt kizárták a közösségből, és halálra ítélték! Több annál, az 5 Móz. 17: 8-13-ban az egyház hatalmának való nem engedelmeskedés (12. oldal, „nem hallgat”), amelyet Isten nevében a pap gyakorolt, „elbizakodottságnak” van nevezve (12. oldal), és az elbizakodottan cselekvőt ki kell vetni a közösségből, és halálra kell adni. Tehát, az Ószövetségben volt egy általános előírás: bárkit, aki nem tiszteli Isten törvényét, ki kell vetni a közösségből, halálra adva őt; konkrét példák is vannak adva a kivettetésre.
A Mózes 5. könyvében megtalálható kifejezést Pál a korintusi egyház tagjaira használva mutatta be, hogy a közösségből való kivettetés az igazságszolgáltatás aktusa, a megkövezés újszövetségi analógiája, és nem egyszerűen, nem is elsősorban egy javító eszköz, ahogyan ezt Laney, valamint White és Blue gondolja. A közösségből való kivettetés komoly dolog, amit nem szabad könnyelműen megközelíteni, de amit úgy sem lehet kezelni, mintha csak büntető eszköz volna. Ezért, különösen a negyedik szakaszban, de még az egyházfegyelem előbbi szakaszában, fontos elmagyarázni, milyen nagy veszélyt rejt magában, ha a vétkesnek nincs hajlama a megtérésre.
Tanulságos dolog aláhúzni, hogy mikor az ember vagy a gyülekezet megvetette a fegyelmezést, akkor maga Isten büntette meg a vétkezőket. Az 1 Kor. 11: 17-32-ben azt olvassuk, hogy Isten betegséggel és erőtlenséggel büntette meg azokat az egyháztagokat, akik engedetlenek voltak, sőt egyeseknek az életét is elvette (30. vers). Ebben az igeversben Pál azt mondja: „Mert ha mi ítélnénk meg magunkat, nem ítéltetnénk el”.
Ebben van a lényeg. Mikor a fegyelmezési eszközöket megfelelő módon alkalmazzák, akkor Istennek nem kell közvetlenül beavatkoznia az eseményekbe. Pál így folytatja: „de mikor megítéltetünk, az Úrtól taníttatunk, hogy a világgal együtt el ne kárhoztassunk” (32. vers). Ezek a szavak arra emlékeztetnek minket, ami ez előtt volt mondva az egyháznak: „Átadjuk az ilyet a Sátánnak, a testnek veszedelmére, hogy a lélek megtartassék az Úr Jézusnak ama napján” (1 Kor. 5: 5). Szemmel látható, hogy ezek hasonló kifejezések: Pál azt mondja, hogy a Sátán fizikailag fájdalmas okozhat az egyházból kizárt testvérnek (az 1 Jn. 5: 18 azt magyarázza, hogy normális körülmények között a hívő az egyházi közösségben Isten védelme alatt van, ezért „a gonosz nem érinti őket”); Jób esetében (aki nem volt büntetés alatt) világos, hogy a Sátán nem tudta Jóbra emelni a kezét az Isten engedélye nélkül.
Habár a „test veszedelmére” kifejezés azt magyarázza, hogy a Sátán fizikailag gyötri a neki átadott (odaadott) vétkest, az elvettetésnek ugyanakkor megjavító funkciója is van, amire az 1 Tim. 1: 20 világosan rámutat. Pál arról beszél, hogy Himéneuszt és Alexandert „átadta a Sátánnak, hogy megtanulják, hogy ne káromkodjanak”. Az a szó, ami úgy van átfordítva, mint „káromkodás”, nemcsak azt jelenti, hogy megvető és hányaveti módon beszélünk a lelki dolgokról, általánosabb értelemben a (mint itt is) „szidalmaz”, „megbánt”, „megront” kifejezéseket is jelenti (ebben az értelemben van használva az 1 Kor. 10: 30-ban is). Habár ezek az emberek „a hitben hajótörést szenvedtek”, Pál azt a reményt melengeti magában, hogy az egyházból való kizárás, mint fegyelmezési eszköz, és különösen az, hogy át vannak adva a Sátánnak, észhez téríti őket.
Tehát, az ószövetségi kizáró fegyelmi eszközöktől eltérően, az újszövetséginek még van egy pótfunkciója is, - a megjavítási funkció. A korintusi vétkes bűnbánatával és megtérésével bizonyította ezt.
Módszerek és feljegyzések
Pontos, és részletes feljegyzést kell vezetni az alkalmazott fegyelmezési eszközökről, és azokról a döntésekről, amelyek összefüggésben vannak a hivatalos fegyelmezéssel (4. szakasz, A és B, 5. szakasz). Ez, mint minden más is, arra szolgál, hogy fenntartsa a rendet az egyházban. Napjainkban, mikor az emberek beperlik az egyházat azért, mert az egyház hűségesen ragaszkodik az Isten Igéjéhez, különösen fontos, hogy lehetőség legyen bizonyítani azt, hogy mi azokat a módszereket követtük, amik elő vannak irányozva felekezetünk törvénykönyvében, vagy gyülekezetünk statutumában (engedtessék meg, hogy itt figyelmeztesselek benneteket, ilyen feljegyzést betű szerinti pontossággal kell vezetni, hogy senki se tudja megcáfolni tetteitek helyességét, technikai pontatlanságra és vétségre hivatkozva).
Ha gyülekezetetekben nincs még írott formában lefektetett fegyelmi követelmény, amit az egyház tagjai elismerhetnének, mikor az egyház tagságába lépnek, és amivel jó előre megismerkedhetnek, akkor ez azt jelenti, hogy itt az ideje a követelmények felállítására. A presbiteri, vagy presbiteriánus egyházak azokkal a fegyelmezési módszereket, sőt formákat alkalmazzák az egyházból való kizárásra, ami még a Reformáció idejében alakult ki. Ha nem ismertek azok előttetek, akkor megvásárolhattok egy Book of Disciple-t (Egyházi törvénykönyvet), és alkalmazhatjátok azt, mint útmutatót. Minden elengedhetetlen dolgot megtalálhattok benne ahhoz, hogy a biblikus követelményeknek megfelelően fenn tudjátok tartani a tevékeny, valós egyházfegyelmet, figyelembe véve a rend elvét.
Most azonban engedjétek meg, hogy két körülményre különösen felhívjam a figyelmeteket. Először, az egyházba lépve, az új tagoknak nemcsak Krisztusban való hitüket kell megvallaniuk (ami elengedhetetlen), hanem a 2 Kor. 10: 6-nak, a Zsid. 13: 17-nek, és más igerészeknek megfelelően nekik ki kell mutatniuk hajlandóságukat arra is, hogy engedelmeskedjenek az egyház hatalmának és rendjének, ha életükben és tanításukban eltérnének az igazságtól.
Másodszor, minden szakaszban, de különösen az ítélkezéskor, és az egyházból való kizáráskor fontos minden eseményt pontosan és részletesen dokumentálni. Az elfogadott döntés levezetését, és azt, hogy milyen alapon volt meghozva a döntés (többek között a szemtanúk vallomását és más bizonyítékokat), fel kell jegyezni a presbiteri döntések jegyzőkönyvébe, vagy külön mappában kell megőrizni. Azokat a testvérnek küldött leveleket is meg kell őrizni, amikre nem válaszolt.
Habár mindezek az eszközök megterhelőnek tűnhetnek, nagyon fogtok örülni annak, hogy időt szenteltetek rá, ha később valami komplikációk merülnének fel. A következő fejezetben részletesebben fogok beszélni a jegyzőkönyv felvételéről akkor, mikor a megtért bűnös egyháztagságát újra helyreállítják. De engedjétek meg, hogy megjegyezzem, hogyha a testvér, akivel szemben egyházfegyelmi eszközöket alkalmaztunk a 4. A és a 4. B szakaszban, megtér, akkor ezt az eseményt is fel kell jegyezni a presbiterek jegyzőkönyvében, nemcsak a vele szemben alkalmazott fegyelmezési eszközöket (az úrvacsorától való eltiltás, az egyháztagságától és ez egyház védelmétől való megfosztás), de azt a tényt is, ha tagsága helyreállíttatott, és ha az ügy le lett zárva.
Mindezeket a feljegyzéseket kettős céllal kell vezetni: hogy megőrizzük az egyházat a különböző bonyodalmaktól, és hogy megvédjük azt a testvért, akivel szemben egyházfegyelmi eszközöket alkalmaztunk. Ha valaki megpróbálja előhozni azt a kérdést, amit az egyház hivatalosan lezárt, az a testvér, akinek tagságát helyreállították, a jegyzőkönyvekre apellálhat, rámutatva arra, hogy a kérdést lezárták, és a kérdés újbóli előhozása nem helyénvaló.
Szomorúság
Az egyházfegyelmi folyamat utolsó stádiuma, amikor a bűnöst átadják a Sátánnak a test veszedelmére, rettenetes dolog; a gyülekezetnek szomorúságot és bánatot kell éreznie azért az emberért, akit elűznek a hívők közösségéből (1 Kor. 5: 2). Ennek a bánatnak arra kell indítania a közösség tagjait, hogy vizsgálják meg lelkiismeretüket, hogy meggyőződjenek arról, a vétek egy része nem nyugszik-e a vállukon (mint Korintusban). Talán lehetséges, hogy a gyülekezet nem alkalmazta az első lépés során az egyházfegyelmi eszközeit? Lehetséges, hogy a testvérek nem mutattak elég gondoskodást? Helyes tanítás folyt-e az egyházban?
Az egyháznak nem kell önkorbácsolással foglalkoznia, de el kell ismernie a fegyelmezés és a tanítás terén mutatott hiányosságokat, és könyörögnie kell Istenhez, elhatározva azt, hogy a jövőben a hibákat ki fogják javítani. (Ott, ahol a gyülekezet vétkezett a bűnössel szemben, a gyülekezetnek bocsánatot kell kérnie a vétkestől azért, hogy nem tett meg mindent az érdekében, amit megtehetett volna; nagyon fontos azonban világossá tenni előtte, és mindenki előtt, akinek része van az ügyben, hogy a gyülekezet vétke nem teszi semmissé, és nem teszi kissebbé a vétkes engedetlenségét).Ezek az idők, mint ahogyan kitűnik az első korintusi levél 1. és 2. fejezetéből, a lelki növekedés és a fontos átalakulások ideje lehet magának a közösségnek is.
A „búslakodni”, vagy „bánkódni” (penteo) szó használva van a Boldogmondásokban is (Mt. 5: 4), a vőlegény barátairól szóló példázatban, akik nem bánkódhattak addig, míg a vőlegény velük volt (Mt. 9: 15), és sok más igeversben is, ahol a gyász leírásáról szó van. Ahogyan a szó ószövetségi használatából láthatjuk, az egyház védelméből és vezetése alól való kizárás bizonyos értelemben a temetéssel hasonlítható össze. Az egyedüli különbség közöttük az, hogy az Ószövetségben a bűnös megátalkodottság következménye halál volt, és, úgy látszik, nem volt semmilyen lehetősége a megtérésre, a megjavulásra és a visszafogadásra; míg az új korszakban (Krisztus halottakból való feltámadása után) a kizárt hívő átvitt értelemben a megtérés által feltámadhat halottaiból.
Sosem szabad megkönnyebbüléssel valakit „kivetni a közösségből” („végre megszabadultunk tőle”), ami néha azért előfordul az egyházban. Az abban való reménykedés, hogy az elűzött visszatér, még ha a „halál árnyékának völgyén” át is, ezzel az érzéssel nincs semmilyen kapcsolatba. A tékozló fiú atyjának bőrébe kell bújnunk, aki bánkódott tékozló fia miatt, és türelmetlenül várta annak visszatérését, a messzeségbe tekintett, és mikor meglátta őt, mindent otthagyva elébe futott. A gyülekezetből való kizárás ideiglenes lesz, ha az egyház tagjai megpróbálják lelkiismeretüket, bánkódnak és imádkoznak.
9. Helyreállítás (visszafogadás)
Az előző fejezetben a bűnöst a sötétség birodalmában, míg a gyülekezetet bánkódás közepette hagytuk, az ő kizárása miatt. Ez a fejezet fényesebb, a megtérésről, a megbékélésről, és a visszafogadásról szól. Itt nem a bánkódásról, hanem az örömről fogunk beszélni.
A visszafogadás folyamata a 2 Kor. 2-ben van elénk tárva. Ebben a levélben három körülmény van aláhúzva:
1. a bűnbánatot tartó bűnösnek meg kell bocsátani;
2. segítséget kell neki nyújtani;
3. elengedhetetlen, hogy szeretettel viszonyuljunk hozzá.
Ez a három körülmény különösen a 6.-8. versekben van kihangsúlyozva:
Elég az ilyennek a többség részéről való ilyen megbüntetése. Annyira, hogy éppen ellenkezőleg ti inkább bocsássatok meg neki és vigasztaljátok, hogy valamiképpen a felettébb való bánat meg ne eméssze az ilyet. Azért kérlek titeket, hogy tanúsítsatok iránta szeretetet.
Ezek csodálatos versek. Csodálatos szeretet, gondoskodás és gyengédség tárul szemünk elé. Pál lehet, hogy szigorú volt, de tudott nyájas is lenni. Az 1 Kor. 5-ben megmutatkozott szigorúsága; akkor szigorúnak kellett lennie, és nem rejtette el szigorúságát. De most, ahogyan a 2 Kor 2-ben mondva van, eljött a nyájasság ideje, és ebben ő sem tartotta vissza magát.
Voltak az egyházban olyan emberek, akik hajlamosak voltak a vétkesnek túl nagy szabadságot adni, és nem gondoltak arra, hogy a bűnöst ki kell zárni az egyházból. Pál megfeddte ezeket: „És ti fel vagytok fuvalkodva! Vessétek ki magatok közül! Tisztítsátok ki a régi kovászt”! Most azoknak, akik, mielőtt visszafogadnák a megtért bűnöst, nyársra szeretnék húzni, hogy lassú tűzön megforgassák, azt mondja Pál: „Elég; ne legyetek túlbuzgók a büntetésben. Legyetek óvatosak, nehogy kétségbe essen”.
Ilyen kiegyensúlyozottsággal és józansággal ritkán találkozunk az egyházban. Nagyon gyakran mérlegserpenyőnk egyik vagy másik oldalra billen ki. Nagyon nehéz a megfelelő egyensúlyt megállapítani, elérni.
Megbocsátás
Mivel részletesen és sokat írtam a megbocsátásról a More Than Redemption című könyvemben, itt nem fogok részletesen kitérni rá. Azon kívül, a megbocsátásról már valamit elmondtunk az 5. fejezetben. Engedjétek meg ezért, hogy egyszerűen megjegyezzem, hogy a megbocsátás egy nyilvános ígéret, amit az egyik ember tesz a másiknak; a sértett fél azt ígéri, hogy sosem fogja többé felemlíteni a vétkesnek a sértést, és nem fog haragot tartani vele szemben. A múltbeli dolgok le lettek írva, mint kifizetett adósságok; a vétkes többé nem hordoz felelősséget érte. Csak azért lehet megemlékezni tettéről, hogy segítséget nyújtsunk neki abban, hogy a jövőben másként lépjen fel. Előtte, vagy mások előtt nem helyénvaló felemlíteni az esetet, és annak, aki megbocsátott, nem szabad elmélkedni a múltbeli sértéseken.
Azoknak a gyülekezeteknek, akik visszafogadják a megtért bűnösöket (lehetséges, hogy korábban rettenetes és utálatos bűnökbe keveredtek, olyanba, mint amilyen Korintusban is megtalálható volt), fontos emlékezniük arra, hogy az után, miután megbocsátottak, az ügyet teljesen le kell zárni, és nem szabad többé érinteni. Minden erőfeszítést fel kell használni arra nézve, hogy tanítsanak és vezessenek egyes egyháztagokat, hogy segítsenek nekik helyénvalóan viselkedni a volt bűnössel szemben, ahogyan ez Korintusban is történt. Kétségtelen, hogy Pált ez a kérdés aggasztotta akkor, mikor a 2 Kor. 2: 6-8-at megírta.
A megbocsátás és az elfeledés nem ugyanaz. A Biblia sem azt parancsolja nekünk, hogy „bocsássunk meg, és felejtsünk”. Azt mondja, hogy Isten nekünk ajándékozott megbocsátása a mérce számunkra (Ef. 4: 32). Isten hogyan bocsát meg? Ő azt ígéri nekünk: „megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem”.
„Többé meg nem emlékezem” nem ugyanaz, mint az elfelejtés. Nem emlékezni azt jelenti, hogy minden erővel arra törekszem, hogy nem hánytorgatom fel azt az ügyet, amit az egyház lezárt; elfelejteni azt jelenti, hogy várunk, míg az esemény magától kikopik emlékezetünkből. Első dolog a megbocsátás; a második a megbocsátás eredménye. Meg kell ígérni, hogy nem piszkáljuk az ügyet, és megtartani ezt az ígéretet, függetlenül kívánságunktól. De sosem szabad ígéretet tenni a feledésre. A megbocsátás mindig elfeledéshez vezet, ha az, aki megbocsátott, senkivel sem tárgyalja a megoldott problémát, és ha nem kezd el elmélkedni rajta, akkor hamarosan kikopik az emlékezetből. Láttam, hogy még azok a bűnök is, amelyek komolyan kihatottak más emberek életére, még a legdurvább sértések is szinte hihetetlenül rövid idő alatt el lettek feledve, ha ígéret lett téve a megbocsátásra.
A megbocsátás ígérete megtérés esetén adatik. Miért ingadoznak a gyülekezet egyes tagjai, hogy megbocsássanak, vagy sem? Miért parancsolja azt Pál, hogy azonnal legyen félbeszakítva a büntetés, és rögtön bocsássanak meg a vétkesnek? Minden valószínűség szerint két okból. Először, mindig lehet találni valakit, aki a teljes meggyőződés végett még „szeretne egy kis vért inni”. Mások szenvedéséből sosem elég számukra. Ezért Pál azt mondta: „Elég. Hagyjátok abba, és bocsássatok meg”! Másodszor, mindig akadnak olyanok, akik arra törekednek, hogy meggyőződjenek arról, hogy őszinte-e a megbánás. Csak abban az esetben bocsátanak meg, ha látni fogják a megbánáshoz méltó gyümölcsöket. Ezeknek azt mondja Krisztus: „és ha… hétszer vétkezik ellened, és… hétszer tehozzád tér, azt mondva: megbántam; bocsáss meg neki” (Lk. 17: 4).
Figyeljétek meg, hogy Jézus azt parancsolja, hogy a vétkesnek már szavának alapján meg kell bocsátani: „azt mondva: megbántam”. Nem kell várnotok a megbocsátás gyümölcseit ahhoz, hogy megbocsássatok neki. A gyümölcsök idővel jelennek meg, de ehhez időnek kell eltelnie. Ha megadtuk a szükséges segítséget, és megkapta a megfelelő tanítást is, de az emberben semmilyen változás nem fedezhető fel, és bűnét nem győzte le, akkor elkezdhettek kételkedni megtérése őszinteségében, mert meg kellett volna jelenni a megtérés gyümölcsének, ami nem történt meg. Nem kizárt, hogy újra egyházfegyelmi eszközöket kell vele szemben alkalmazni. De abban a pillanatban, mikor a vétkes azt mondja, hogy megbánta, akkor kötelességetek megbocsátani neki. Ha esetleg tévednétek, akkor már inkább jobb tévedni, és elnézőbbnek lenni (mintsem túlzott szigorúságot, vagy engesztelhetetlenséget mutatni – Fordító megjegyzése).
Ezt követően az egyháznak hivatalosan be kell jelentenie, hogy megbocsátott a bűnbánatot tartó bűnösnek, az ügy lezárásának tényét írásban is fel kell jegyeznie. A gyülekezet minden tagját értesíteni kell arról, hogy a testvért visszafogadták a közösségbe, és mint a kizárást követően, most is tanítani kell a gyülekezetet arra, hogyan viszonyuljanak a visszafogadotthoz.Az egyház bármely tagját, aki nem akar megbocsátani, figyelmeztetni kell arra, hogy ha továbbra is csökönyösködik, akkor egyházfegyelmi eljárást vonhat saját magára.
Segítségnyújtás
Pál azt írta: „inkább bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok” (2 Kor. 2: 7). A „vigasztaljátok” (parakleo) szót az Újszövetségben többféleképpen lehet fordítani: „vigasztalni, segíteni, együttműködni, serkenteni, rábeszélni, meggyőzni, tanítani”. Ahogyan látjátok, ennek a szónak elég széles értelmezési köre van, de általában azt jelenti: „mellette lenni, hogy segíteni tudjak”. Az adott igeversben éppen ezt a jelentést fejezi ki: a visszatérő testvérnek a gyülekezet megad minden segítséget, amire csak szüksége van ahhoz, hogy megfelelő módon újra beilleszkedjen, helyreállítsa helyzetét a közösségben.
Ma ritkán lehet ilyen segítséget és támogatást találni az egyházban. Ennek következtében a visszatért tagok nagy nehezen alapozzák meg az utat a visszatéréshez, és újból bűnbe eshetnek. A megtérő Sauloknak mindenre kiható gondoskodást és nyitott szívet kell találniuk, mert nagy szükségük van a segítségünkre.
Miben segíthetünk nekik? Elsősorban tanításban, azokra a bűnökre nézve, amelyek ahhoz vezettek, hogy végül kizárták őket a gyülekezetből. Segíteni kell nekik abban, hogy újra helyreálljon a kapcsolatuk a közösséggel. Segíteni kell nekik abban, hogy kibéküljenek azokkal, akik ellen szóban vagy cselekedetben vétkeztek. Segíteni kell nekik abban, hogy újra megtalálják helyüket a közösségben, hogy használni tudják ajándékaikat (semmilyen körülmény között nem szabad arra kötelezni a visszatérőt, hogy például fél évet várjon, mielőtt újra tagja lehetne az énekkarnak!). Egészségügyi segítségre is szükségük lehet: a Sátán kegyetlen, és azoknak, akik az ő kezében voltak, lehetnek olyan sebeik, amelyek nem gyógyulnak be gyorsan. Egyeseknek szükségük van anyagi támogatásra is.
Nem fogom áttekinteni mindazokat a lehetőségeket, amivel segíthetünk a visszatérő testvérnek; csak azt szeretném aláhúzni, hogy a közösségnek magának kell gondolkodnia azon, hogyan tudna neki megfelelőképpen segíteni, és támogatni őt.
Szeretettel való viszonyulás
A „viszonyuljatok hozzá szeretettel” nagyon érdekes kifejezés. A kurao szó jogi terminus, amely a jogaiban való visszahelyezést jelent. Ez a kifejezés minden jogba és kiváltságba való visszahelyezést jelent.
A 2 Kor. 2: 6-ban alkalmazott „büntetés” leginkább a „megbírságolást”, „behajtást” jelenti. Ez olyan büntetést jelent, amely megfoszt minden jogtól, és kiváltságtól. De annak a gyülekezetnek, amely annak előtte megfosztotta a bűnöst tagságától, és elűzte őt a közösségből, most szeretettel vissza kell állítania őt, hogy újra teljes jogú tagja legyen a közösségnek. Nem szabad visszatartani tőle valamilyen jogot, vagy kiváltságot. Nem szabad számára valamilyen határozott próbaidőt felállítani; nem szabad úgy gondolni, hogy továbbra is valamilyen fegyelmezési eszközt kell alkalmazni valakivel szemben.De, természetesen, mint az egyház minden más tagjára, reá is vonatkoznak az egyházfegyelmi követelmények.
A tagsági jogába való hivatalos visszaállításnak éppoly nyilvánosnak kell lennie, mint amilyen maga a kizárás volt, és, ha erre van lehetőség, akkor ugyanazt az eszközt kell alkalmazni, amit a kizárásnál (például a közösség gyülekezeti alkalmán kell kijelenteni, vagy írásos formába kell eljuttatni a tagoknak). A tékozló fiú atyja a legjobb ruhát adta rá, a legszebb gyűrűt húzta az ujjára, és vigasságot rendezett tiszteletére. Láthatjuk, hogy milyen örömmel kell fogadni a visszatérő fiút, aki elveszett, de megtaláltatott (a Lk. 15-ben elhangzó példabeszédről beszélünk). A gyülekezetet figyelmeztetni kell arra, hogy nem szabad elégedetlenséget mutatni vele szemben; éppen a farizeusok megbocsátásra való képtelensége volt az oka annak, amiért ez a példabeszéd elhangzott. Mint ahogyan az idősebb testvér a példabeszédben, ők is méltatlankodtak, és nem akartak osztozni az atya örömében, akinek fiatalabb fia visszatért. A vétkes közösségbe való visszafogadása az öröm ideje, és ennek az eseménynek valóban örömteljesnek kell lennie. Mikor kényszerből a gyülekezetnek ki kell valakit zárnia, akkor időt kell fordítania az imádságra és szomorkodásra. Ugyanígy kell most időt találni arra is, hogy összegyűljünk, és együtt örüljünk, ha lehetséges, akkor lehet szervezni egy közös ebédet, és meg lehet ünnepelni a hazatérést.
A fegyelem eme aspektusához nincs mit hozzátenni. Csak ezt kell megjegyezni, ahhoz, hogy megóvjuk a testvért az ismételt elbukástól, életbevágóan fontos, hogy mindent megtegyünk annak érdekében, amiről az apostol a 2 Kor. 2-ben beszél (megbocsátani, segíteni, szeretettel viszonyulni). Mindez időt, türelmet és következetes kitartást követel a gyülekezet sok tagjától. De, ahogyan azt Pál mondja, ezt meg kell tennünk, „hogy meg ne csaljon minket a Sátán” (2 Kor. 2: 10).
Ilyen erőfeszítéséket téve visszatérő bűnös érdekében, a gyülekezet legyőzi a Sátánt, aki újból és újból arra törekszik, hogy megfogja azt a testvért, akit kiragadott a gyülekezet imádsága és Krisztus kegyelme az ő kezéből.
10. Egyházak közötti fegyelmezés
Eddig olyan eseteket taglaltunk, amelyek a helyi egyházon belül zajlottak, amik a helyi egyház tagjait érintették. Most néhány olyan összetett problémával fogunk foglalkozni, ami összefügg a fegyelmezés fenntartásával a különböző felekezetek között.
Egyes felekezeten belül az ilyen kérdésekre választ kapunk az egyházkormányzói és egyházfegyelmi kézikönyvben lefektetett elvek alapján. Ha ilyen könyv nem áll rendelkezésünkre, akkor gondoskodni kell arról, hogy legyen egy általános útmutatás a fegyelem kérdésében, amelyben le van fektetve minden elengedhetetlen elv.
Ebben a fejezetben egy kissé összetettebb probléma felé szeretnék fordulni: hogyan tartsuk fel a fegyelmet azokkal a gyülekezetekkel kapcsolatban, amelyek nem tartoznak felekezetünk közösségébe.
Bob és Phil keresztyén közösségek tagjai, de különböző hitvallási irányultságuk van, megszakították egymással baráti kapcsolatukat egy üzleti vita miatt. Phil, aki autószerelő, azt bizonygatja, hogy a Bob által hozott autó javítására feltétlenül szükség volt, és habár annak javítása ötszáz dollárba került, nem került sokba. Összeszámolva azt, mennyibe került a munka és az alkatrészek, jóval olcsóbba került a megszokottnál. Bob ezzel nem ért egyet. Ő úgy gondolja, hogy Phil sok olyan javítást is elvégzett, amire nem volt semmi szükség, és olyan csillagászi összegű számlát írt ki neki, aminek ő, Bob, kifizetését megtagadja. Azt bizonygatja, hogy megkérte Philt-t, hogy tájékoztassa, ha a számla meghaladja a kétszáz dollárt; Phil azonban azt mondja, hogy Bob semmi hasonlóra nem kérte őt. Épp ellenkezőleg, bizonygatja Phil, Bob azt mondta: „Végezz el mindent, amit el kell végezni”, és nem határozta meg a munka keretét.
A kérdést nem lehet bíróság elé vinni (az 1 Kor. 6 megtiltja ezt).De mivel Phil és Bob nem tudnak közös nevezőre jutni, a probléma megoldása átkerül az egyház hatáskörébe. Bob elmondta egypár testvérnek a gyülekezetben, Phil hogyan csapta be őt, hogyan sózott rá egy csomó felesleges dolgot. Ennek következtében néhány ügyfele hátat fordított Phil-nek, ami következtében rosszul kezdtek menni dolgai. Phil még mindig nem kapta meg munkája ellenértékét.
Phil elment tanácsért a lelkészéhez. A lelkész azt mondja: „Úgy tűnik, mivel Bob erről a dologról nyilvánosság előtt beszélt, az ügyet éppen ilyen szinten kell megoldani. De miért ne tennél még egy utolsó kísérletet - végy magad mellé egypár közös barátot, menj el hozzá, és beszélj vele. Ha nem jársz eredménnyel, akkor fordulj segítségért lelkészéhez”.
Phil még egyszer találkozott Bobbal, de neki és vele jött barátainak nem sikerült megegyezni Bobbal. Bob azt mondta, hogy egy centtel sem fizet többet kétszáz dollárnál, és többé semmit sem akar megtárgyalni. Phil megbeszélt egy találkozót Bob lelkészével, és arra kérte a lelkészt, hogy hivatalosan vigye az ügyet a gyülekezet elé. Bob lelkésze felajánlotta, hogy beszélgessenek el négyesben (a két volt barát, és azok lelkészei), és kijelölt erre egy időpontot. De az ügyben nem jutottak előbbre. Mindketten körömszakadtáig ragaszkodnak igazukhoz. Bob megpróbált egy kétszáz dolláros csekket adni Phil-nek, és kijelentette, hogy ezzel az ügy le van zárva. Nem is akar többé hallani felőle. Phil megmutatta a lelkésznek az alkatrészek számláit, amelyek magában megközelítették a kétszáz dollárt, nem számolva a javításba fektetett hatalmas munkát. Elutasította a Bob által felajánlott csekket, és kijelentette, hogy ha elfogadná, akkor ezzel megfosztaná magát az összeg fennmaradó részétől.
Hova vezet ebben a szakaszban az ügy? Attól függetlenül, hogyan fog megoldódni az ügy (jelen pillanatban nem ez érdekel minket), mit kell tennie Phil-nek?
Két lehetősége van. Először, az 1 Kor. 6: 7 mentén megbékélhet azzal, hogy elveszítette pénzét, és mindent úgy hagy, ahogy van. Ha így lép fel, meg kell győződnie arról, hogy nem tart haragot Bobbal szemben. Ebben az esetben nem beszélhet lenézően róla. Ha Phil lezárja az ügyet, akkor azt teljesen le kell zárnia (apropó, ezt jóval előbb is megtehette volna).
De abból ítélve, hogy visszautasította a csekket, kész tovább vinni az ügyet. Mivel nem az első utat választotta, miben nyilvánul meg a másik út? Lehetősége van átadni az ügyet Bob egyházának. Világossá kell tennie a lelkész előtt, hogy nincs megelégedve az ügy menetével, és nem fogadja el a kétszáz dollárt, több annál, már elveszített ötszáz dollárt azért, mert Bob rosszindulatú pletykát (nem tudja ezt másként nevezni) terjesztett róla. Phil azt akarja, hogy az a gyülekezet, amelynek Bob tagja, vizsgálja meg vádját volt barátjával szemben (lopással és pletykálással vádolva őt).
Mielőtt Phil pletykálással és lopással vádolna másokat, a vádat meg kell alapoznia, bizonyítania kell. Ezt a vádat pusztán azokkal a számlákkal és csekkekkel bizonyítani, amelyeket az első találkozóra hozott, lehetetlen fenntartani. Tanúkra van szükség, akik alá tudják támasztani Bob rosszindulatú pletykáit. Ha fel tud mutatni ilyen bizonyítékokat, akkor alá tudja támasztani vádjait. Ha azonban nincsenek tanúi és bizonyítékai, nem léphet tovább (ld. a 2 Kor. 13: 1-et!).
Mi történjék, ha az egyház tétlenkedik?
Az eddigi események egyértelműek és világosak voltak. De mi van akkor, ha Bob gyülekezete visszautasítja Phil-t abban, hogy végighallgassa őt? Mi van, ha a lelkész azt mondja: „Hát, Phil, mindent megtettem, amit tehettem, hogy kibéküljetek. Gyülekezetünk többet nem fog tenni; nem, nem fogunk fegyelmi eszközöket alkalmazni Bobbal szemben”. Napjainkban, nagy valószínűséggel, megeshet az ilyesmi.
Erre vonatkozólag nincs a Bibliában világos útmutatás, mivel az első században nem létezett felekezetek közötti probléma (habár voltak gyülekezetek közötti ügyek, például az az eset, ami a Csel. 15-ben van tárgyalva). De ha ragaszkodunk ahhoz a hozzáálláshoz, amit Krisztus a Mt. 18 (és a következőkben) tár elénk, akkor a következő módon kell cselekednünk.
1. Phil-nek (lehetséges, hogy lelkésze vezetésével) alázatos szellemben fel kell olvasnia Bob lelkészének a Mt. 18: 15-öt (és a követő verseket), és határozottan azt kell kérnie tőle, hogy gyülekezete engedelmeskedjen ebben a kérdésben is az Ige parancsának. Nem szabad megbékélnie Bob egyházának gyengeségével. Ellenkezőleg, jóakarattal, de határozottan győzködnie kell annak vezetőit, hogy ha egyházuk biblikusnak nevezi magát, akkor azt kell tennie, amit a Biblia előír. Nem ritka, hogy ilyen barátságos, de határozott fellépés elégségesnek bizonyul.
2. Ha ez a hozzáállás nem vezet eredményre, akkor a Mt. 18-at követve maga mellé kell vennie valakit (legjobb lenne saját lelkészét), hogy megfeddje Bob gyülekezetének lelkészét. Gyakran ezzel el lehet simítani a kérdést.
3. De tegyük fel, hogy Bob lelkésze elutasítja azt, hogy végighallgassa őket. Akkor, a Mt. 18-nak megfelelően, neki el „kell mondani a gyülekezetnek”. Ez nagy valószínűség szerint azt jelenti, hogy Phil egyházának vezetői Bob egyházának vezetőihez fordulnak, hogy találkozzanak. Ha létrejön a találkozó, akkor lehetséges, hogy a vezetőknek sikerül meggyőzni Bob egyházának vezetőit abban, hogyan kell fellépniük a Biblia szerint, és segítségükre lesznek abban, hogy igazságos nyomozás történjen. Vegyétek figyelembe, hogy a második és a harmadik szakaszban nem Phil veszteségéről van szó, hanem arról kész-e Bob egyháza követni a Mt. 18-ban lefektetett utat. Ezeket a dolgokat nem szabad összekeverni.
4. Tegyük fel, ahogyan ez sokszor meg is történik, hogy Bob egyházának vezetői elutasítják az ügy további tárgyalását. Akkor, ha Phil nem fejezi ki óhaját, hogy mindent úgy hagy, ahogy van: újra csak a Mt. 18 analógiája szerint ki kell jelenteni, hogy Bob egyházához úgy kell viszonyulni, mint „pogányhoz és vámszedőhöz”. Ez azt jelenti, hogy Phil egyháza „nem egyháznak” nyilvánítja Bob egyházát, mivel az nem akar világosan határt húzni maga és a világ között, amit az egyházfegyelem megkövetel tőle.
De mindenek előtt, minél tapintatosabban és jóindulatúan, meg kell próbálni rábeszélni a másik felekezetet a fegyelmezési eszközök megfelelő alkalmazására; nélküle nem lehet ilyen komoly döntést meghozni. Ennek ellenére, a kérdést előbb vagy utóbb el kell dönteni, meg kell oldani. Isten nem tűri az Ő Egyházában a megoldatlan ügyeket.
5. Ha Phil egyháza Bob egyházáról kijelenti, hogy „nem egyház”, akkor, és csak akkor viszonyulhat Phil úgy Bobhoz, mint „pogányhoz és vámszedőhöz”, és ez után, ha akarja, bíróságra adhatja őt. Néha ez a cselekedet nem bölcs dolog, mert általa a világnak nem lesz jobb véleménye az egyházról; az is lehetséges, hogy ilyen döntést sértődöttségből fognak meghozni, és akkor az a testvéri szeretet hiányáról fog bizonyságot tenni. De gyakorlatilag az ügy kivitelezhető. Néha bölcsebb dolog lenne, ha ebben a szakaszban (vagy még előbb), ezen a szinten az ügyet lezárnák, amire Phil-nek még mindig lehetősége van.
6. De ha az egyház végül mégis „nem egyháznak” lesz nyilvánítva (mivel nem található benne egyházfegyelem, ami megkülönböztetné őt a világtól), nagyon fontos, hogy pontos jegyzőkönyvet vezessenek a történtekről, legyenek bizonyítékok, stb. Több annál, mielőtt ilyen kijelentést tennének, figyelmeztetniük kell az egyházat, milyen lépések vannak velük szemben kilátásba helyezve.
Engedjétek meg, hogy bemutassak két lehetőséget, ami mentén folytatódhatnak az események. Ott, ahol a gyülekezet ehhez vagy ahhoz a felekezethez tartozik, mielőtt „nem egyházzá” nyilvánítanák, az ügyet annak a procedúrának a mentén kel megvizsgálni, amit a felekezet törvénykönyve előirányoz. Ha független egyházzal, vagy közösséggel van dolgunk, amely nem tatja irányadónak magára nézve saját felekezete egyházfegyelmezési iránymutatását, akkor okos dolog volna egy-két másik közösséget is bevonni ebből a felekezetből az ügybe, hogy közvetítők legyenek; ha ez semmihez sem vezet, jó lenne, ha ezek a közösségek is beleegyeznének abba, hogy az engedetlen egyházat „nem egyházzá” nyilvánítsák.
A fegyelem iránti tisztelet
Vizsgáljunk meg még egy esetet. Tegyük fel, hogy Frank elhagyja feleségét, Ellis-t, egy másik nőért. Minden erőfeszítés, amit a kibékülés érdekében tettek, nem hoztak eredményt. Frank-et elűzték a gyülekezetből. Bizonyos idő múlva elvált Ellis-től, és feleségül vette a másik nőt. Nem sokkal második házassága után Frank csatlakozni akart egy másik gyülekezethez, ami régi gyülekezete közelében volt.
Frank régi lelkésze telefonált az új gyülekezet lelkészének, és elmondta neki, hogy Frank megalapozott okok miatt egyházfegyelem alatt állt, és kizárták a gyülekezetből. Azt mondta: „Nagy örülünk annak, ha Frank megtért, és csatlakozni akar az önök közösségéhez. Nem gördítünk akadályt elébe. De először bizonyos dolgokat meg kell tennie gyülekezetünkkel szemben. Bocsánatot kell kérnie Ellis-től, és az egész közösségtől. Nélküle nem válhat Krisztus más gyülekezetének tagjává”.
Ha a másik lelkész biblikusan jár el, akkor nem engedi meg, hogy Frank taggá váljon, míg nem tért meg, és nem fejezte ki megtérését (legkevesebb, amit meg kell tennie, hogy rendezi kapcsolatát Ellis-el, és volt gyülekezetével). De tegyük fel, ahogyan gyakran megesik, a másik gyülekezet mégiscsak tagságába fogadja Frank-et. Abban az esetben világos, hogy a Mt. 18 alapján a két gyülekezet vagy közös nevezőre jut, vagy Frank volt gyülekezete az újonnan választott gyülekezetéről kijelenti, hogy „nem egyház”.
De ha egyházainkban az egyházfegyelmet megfelelő módon alkalmaznánk, akkor ilyesmi nem történhetne meg. Minden esetben, mikor a nyájtól elcsatangolt bárány egy új nyájhoz akarna csatlakozni, vagy másként mondva, az egyik gyülekezetből kizárt ember egy másik gyülekezet tagjává akarna válni, megfelelő tiszteletet kellene mutatni előző egyháza gondoskodásával és fegyelmével szemben, amelyhez ő tartozott. Végezetül, elérni azt, hogy a közösségek tiszteljék a biblikus egyházfegyelmet, elég nehéz. Milyen kellemetlen sokszor elismerni, hogy éppen a szomszédos gyülekezet töri meg ezt a fegyelmet!
Mit tegyünk az egyházak közötti „vándorokkal”?
Mit értek alatta? Először is, tisztázzuk azt, kiket értünk egyházi „vándorok” alatt. Megesik, hogy az embernek gyülekezetet kell cserélni, de ezt csak nagyon komoly, igazolható okok miatt teheti meg: abban az esetben, ha megváltozik doktrinális irányultsága, vagy hitehagyottá válik volt gyülekezete, vagy abban az esetben, ha nem tartja fenn az egyházfegyelmet. Nagyon sok olyan ember kóborol az egyházak között, akiknek erre nincs igazán komoly okuk. Ha a gyülekezetek kialakítanának valamilyen közös viselkedést a „csavargó” keresztyénekkel szemben, jóval több „zarándok” térne vissza saját egyházába. Ez körülbelül így történne:
- Örülök, hogy látom magukat vasárnaponként gyülekezetünkben.
- Köszönjük, lelkész úr. Örülünk, hogy megkeresett minket.
- Most érkeztek a városba?
- Ó, nem! Már tíz éve itt lakunk.
- Akkor, valószínűleg nem régen lettek keresztyénné, vagy az érdekli önöket, hogyan lehetnek keresztyénekké?
- Nem, a Hilton-i gyülekezet tagjai voltunk azóta, hogy ebbe a városba érkeztünk.
- Értem. Minden bizonnyal, nem olyan régen megváltozott nézetük, és ezért olyan új gyülekezetet keresnek maguknak, amely jobban megfelel nézeteiknek?
- Nem. Nekünk egyszerűen elegünk lett oda járni. Ott az emberek nem nagyon kedvesek, és egyszerűen meg vagyunk győződve arról, hogy az önök gyülekezetében jobb helyünk lesz. Önök mindnyájan olyan barátságosak, hogy még meg is látogattak minket!
- Én, természetesen, nagyon örülök annak, hogy olyan meleg fogadtatásban volt részük nálunk, de, látják-e, hogy nem minden olyan egyszerű. Tudja, Joe, az önök volt lelkésze hűséges a Bibliához. Lehetséges, hogy nem úgy néz a dolgokra, mint mi, de ettől függetlenül egy hűséges lelkész, és önök az ő nyájának tagjai. Ha önöknek nincs komolyabb okuk arra, hogy elhagyták a gyülekezetüket, akkor a Hilton-i gyülekezet tagjainak kell maradniuk. Ha önöknek nehéz közös nevezőre jutni valakivel a gyülekezet tagjai közül, vagy a lelkésszel, örömmel találkozom velük; meglátjuk, hogy mit lehet tenni, hogy a dolgokat rendbe hozzuk.
- Á, értem… Nem, köszönöm, nem kell.
- Mindenesetre, tájékoztatom lelkészüket a köztünk zajlott beszélgetésről.
Ez az elkóborolt bárányka valamilyen nyáj tagja akar lenni. De bármely gyülekezetnek el kell utasítania felvételét. Ha ez szabállyá válik, akkor ilyen „kóborlóból” jóval kevesebb lesz; az egyházi „vándoroknak” meg kell maradniuk gyülekezetükben, és meg kell birkózniuk azokkal a nehézségekkel, amiket szerettek volna megkerülni.
Egyes felekezetekben, amiről már máshol beszéltem, a lelkészek kidolgoztak egy viselkedési módot hasonló esetekkel szemben. Miért ne beszélnétek ti is erről a helyi lelkészekkel? Még ha csak két vagy három gyülekezet támogat is benneteket, a helyzet akkor is nagyban javulni fog. Több annál, még ha csak a ti gyülekezetetek is küldi rendszeresen vissza a nyájához az elkóborolt bárányt, példátok által nagy tiszteletet fogtok kivívni a fegyelmezésnek helységetek gyülekezetei között.
Természetesen, ha az ember egy liberális egyházból ment el, ahol a lelkész báránybőrbe bújt farkas, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy kiragadjuk a bárányt a farkasok kezéből. De valódi pásztorok esetében arra kell törekednünk, hogy a bárány visszatérjen hozzájuk. Mindezen túl, ha ez a tag nem elégséges ok miatt hagyta ott gyülekezetét, akkor nem valószínű, hogy nagy nyereség lesz számotokra.
Itt egy példa. Épp hogy átvettem a gyülekezetet, mint frissen választott lelkész, mikor a szomszédos gyülekezet lelkésze felhívott telefonon. Azt kérdezte:
- Mit tudsz mondani az X. Y. házaspárról? Amennyire tudom, a te gyülekezetedbe jártak. Az utóbbi időben hozzánk járnak, és tagok akarnak lenni, de úgy tudom, hogy a múltban nem volt velük minden rendben.
Azt feleltem:
- Abszolút semmit sem tudok mondani. Éppen most vettem át a gyülekezetet; még a presbiterek közül sem ismerek mindenkit. De mindent megteszek, hogy tisztázzam az ügyet.
Később újra telefonáltam neki:
- Megkérdeztem presbitereimet, és azt mondták, hogy X. Y. házaspárral szemben fegyelmi eszközök voltak alkalmazva, és ki lettek zárva a gyülekezetből.Jobb, ha velük beszéltek. Ha őszintén megtértek, akkor mi nem vagyunk ellene, hogy csatlakozzanak a ti gyülekezetekhez, de először itt el kell rendezni, rendbe hozni ügyeiket. Mi örülnénk annak, ha visszajönnének, ha megtértek, és akkor, ha el akarnak menni, kísérő levelet biztosítunk számukra, hogy hozzátok csatlakozzanak.
- Minden világos, - mondta ő, - köszönöm.
Többé nem csengetett, de néhány hónappal később találkoztunk egy lelkészgyűlésen, és kérdezősködtem a család felől.
- Á, ezek… - mondta ő, - a végén mégis felvettük őket, ők meg egyszerűen szétzilálták a gyülekezetet. Elmentek, hogy új gyülekezetet alapítsanak, és néhány családot magukkal ragadtak.
Ha Jónást felveszitek a fedélzetre, várjátok a vihart!
„Szakadárok”
Engedjétek meg, hogy néhány szót szóljak a szakadásokról. A Tit. 3: 10-ben Pál azt írta: „Az eretnek embert egy vagy két intés után kerüld”.
Ez életbevágóan fontos kijelentés. Azok esetében, akik széthúzást gerjesztenek, fel kell gyorsítani a fegyelmezési folyamatot. Ha késlekedtek, gyülekezetetekben szakadás fog végbe menni. Pál világosan fejezi ki magát: mikor a szakadár nem hagyja abba megosztó munkáját, egy vagy két figyelmeztetés után el kell űzni.
Ezért akkor, mikor a gyülekezetek közötti kapcsolatról van szó, nem elégséges, ha csak saját gyülekezetünkben teszünk meg mindent. Elengedhetetlen dolog elvárni azt, hogy más gyülekezetek is vessék alá magukat Krisztus parancsának. Ha a másik közösség elutasítja azt, hogy alkalmazza a Krisztus által kezébe adott eszközöket gyülekezetek tagjával szemben, akkor nemcsak ők válnak engedetlenekké. Ha nem tettetek meg mindent, hogy ez a közösség is Krisztus parancsa szerint cselekedjen, akkor ti is vétkesek vagytok; sem ti, sem gyülekezetetek tagjai nem fejtettek ki elégséges gondoskodást és körültekintést. Ha a másik közösség nem hajlandó elfogadni biblikus tanításotokat, akkor őket, mint azt a hívőt is, aki miatt nézeteltérés tört ki, ki kell „űzni magatok közül”.
Az a kötelességünk, hogy minden elengedhetetlen fegyelmezési lépést megtegyünk, alkalmazva azokat, hogy testvéreinkkel szemben keresztyén módon tudjunk fellépni.
Liberális egyházak
Mikor határozottan meg vagytok győződve róla, hogy valamely közösség elveti a keresztyénség alapvető igazságait, akkor nem szabad oda visszaengednetek az embereket. Ellenkezőleg, minden tőletek telhetőt meg kell tenni annak érdekében, hogy megmentsétek az embereket ezekből az „egyházakból”. El kell ismernünk, hogy sok határeset van, amikor nem egészen világos minden. De ha liberális egyházról van szó, akkor egyértelmű, hogy közvetlenül felelősek vagytok azért, hogy kövessétek a fegyelem elvét.
Ha a másik közösség hűségesen jár el, és alkalmazza a fegyelmezési eszközöket, akkor kellemes meglepetés lesz számunkra, hogy ott is testvérekre találtok, ahol nem számítottatok erre. De ha a közösség elutasítja, hogy alkalmazza a fegyelmezési eszközöket egyházatok volt tagjával szemben, akkor ki kell jelentenetek, hogy „nem egyház”, amit annak alapján megtehettek, ahogyan az egyházfegyelemhez viszonyulnak. Minden esetben a fegyelmezés alkalmazása irányadó lehet olyan helyzetben, mikor nem is olyan könnyű megfelelő döntést hozni.
Fegyelmi döntéseket más felekezetekkel szemben nagy óvatossággal kell hozni. Különös módon kell gondoskodni arról, hogy ne álljunk felekezetünk tagjai mellé, ha ellenkezőleg kell eljárni, indulatok nélkül, a tények alapján kell ítélnünk.
Abban az esetben, mikor nem vagyunk elégedettek a másik felekezet döntésével, és lelkiismeretünk arra indít bennünket, hogy másként cselekedjünk, mint amilyen döntést azok hoztak, megtehetjük, de csak az után, hogy abszolút világossá tesszük, hogy a meghozott döntést nagyra értékeljük. Fel kell sorakoztatni azokat az okokat, amelyek miatt nem értetek egyet a másik egyház döntésével; és, mint abban az esetben is, amikor a testvéreket megosztja az Ige értelmezésének és magyarázatának különbsége, továbbra is Krisztus egyházának kell elismerni őket.
Ez egészen más, mint kijelenteni azt, hogy az egyház nem egyház. Gyakorlatilag minden döntést, amit az egyház meghoz a fegyelmezéssel kapcsolatban, illik elfogadni. Csak abban az esetben lehet figyelmen kívül hagyni, ha azok lelkiismereti kérdéseket érintenek.
11. Buzdítás
Jézus három esetben buzdítja arra az Egyházat, hogy alkalmazza az egyházfegyelmet. A helyeslés szavát a Mt. 18 befejező részében találjuk, amelyre az eddigi fejezetek fejtegetései épültek:
Bizony mondom nektek: amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lesz; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lesz.
Ismét mondom nektek, hogy ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön minden dolog felől, amit csak kérnek, megadja nekik az én mennyei Atyám.
Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.
(Mt. 18: 18-20).
Könyvünk befejezéseképpen meg kell vitatnunk ezeket a fontos szavakat, mivel maga Krisztus követeli tőlünk a fegyelmet. Neki világos volt, hogy az elkövetkezendő napokban az egyház nehezen fogja követni az Ő parancsát a fegyelmezéssel kapcsolatban. Kétségtelen, hogy Ő éppen ezért csatolta a fegyelemről szóló parancsolatok és a tanítások mellé ezeket a határozott szavakat.
Krisztus jelenléte
Bevezetésként jegyezzük meg, mit mond Krisztus a 20. versben: minden esetben, mikor Isten emberei összegyűlnek egy fegyelmezési kérdés megtárgyalása végett, Ő azt ígéri, hogy ott lesz velük. (Szó szerint azt jelenti, hogy „közöttük”. Tudjuk, hogy ezzel a kifejezéssel határozza meg Pál a szervezett egyházat, amikor arról beszél, hogy „űzzétek ki magatok közül”; valószínű, hogy ez a kifejezés van alkalmazva a fegyelmezés negyedik és ötödik szakaszában, és nem a nem hivatalos fegyelmezésre vonatkozik).
Ez nem azt jelenti, hogy Krisztus nem vesz rész a fegyelmezés nem hivatalos eszközeinek alkalmazásában; minden az ellenkezőjéről tesz bizonyságot. De mikor valakit az egész közösségnek kell megfeddenie, eltiltania az úrvacsorától, vagy akár a közösségből, ezek nagyon ijesztő eszközök, és Krisztus, azt látjuk, hogy buzdítja a presbitereket arra, hogy ne ingadozzanak, amikor a megfelelő döntéseket meg kell hozni (a „ketten vagy hárman” kifejezés, úgy látszik, arra vonatkozik, akik döntést hoznak a vétkes gyülekezetből való eltávolításáról). Habár nincsenek sokan, és bár ennek a kis csoportnak a döntésétől nagyon sok függ, Ő velük lesz, cselekedni fog rajtuk keresztül, mikor imádság által az Ige mentén engedelmeskednek Neki.
Jézus azt ígéri, hogy azokkal lesz, akik fenntartják a fegyelmet, és alkalmazzák azt, de nem ad ilyen ígéretet azoknak, akik a fegyelmet megvetik. Ez mind helyeslés, mind figyelmeztetés. Ez az ígéret buzdítja azokat, akik komolyan veszik a fegyelmet, és feltárják annak fontosságát azok előtt, akik nem követik azt, és megfeddi őket. A maga nemében, lehetséges, hogy sok gyülekezet azért vált gyengévé, mert nem alkalmazzák azokat az eszközöket, amelynek alkalmazása által Krisztus azt ígérte, hogy velünk lesz, megáldva az Ő Egyházát.
Minden esetben meg kell emlékezni Krisztus jelenlétéről ott, ahol alkalmazzák a fegyelmet, még akkor is, mikor a körülmények első látásra nem adnak okot az optimizmusra. Ő azt ígéri, hogy velünk lesz, hogy véghezvigye az Ő akaratát. Ha a fegyelmezési eszközök helyesen vannak alkalmazva, és teljes mértékben engedelmeskednek Krisztusnak, meg lehetünk győződve arról, hogy helyes eredményre jutunk. Erre biztat minket Krisztus három ígérete. Természetes, hogy ha az egyház nem alkalmazza a megfelelő fegyelmezési eszközöket ott, ahol erre szükség van, nem lehet semmilyen reményünk arra, hogy megfelelő eredmények szülessenek, több annál, éppen ennek ellenkezőjét tételezhetjük fel.
Az imádságra adott válasz
Krisztus újra csak buzdítja az egyházat, kijelentve azt, hogy ezen kevesek imádsága, akik részt vesznek a fegyelmezési folyamatban, meghallgatásra találnak. Az abban való meggyőződés, hogy amiért imádkoznak Istenhez, azt meg is kapják, azt jelenti, hogy mikor fegyelmezési eszközöket alkalmaznak, nem fognak hibázni, ha szívből fognak imádkozni azért, hogy minden félreértést tisztázzanak, és kövessék az Ő akaratát. Imádságaik meg lesznek hallgatva - Ő olyan választ ad nekik, amilyet kapni szeretnének.
Ez, természetesen, azt jelenti, hogy mindent az „Ő akarata szerint” kell kérni. Mikor arra törekednek, hogy Krisztus akaratát teljesítsék, hogy helyes döntést hozzanak, éppen ezt fogják kapni, nem kevesebbet. Krisztus nem hagyja figyelmen kívül kérésüket, Ő nem hagyja magukra őket, hanem velük lesz, a megfelelő döntés felé viszi őket. Ezért nem szabad úgy gondolni, hogy a 19. vers kiscsoportos imádságra buzdít minket; azzal a fegyelmezési folyamattal van kapcsolatban, amit Krisztus a 15.-17. versben rajzolt meg.
Földön és mennyben
Olvassátok át Krisztus szavait a 18. versben: „Bizony mondom nektek: amit megköttök a földön, a mennybe is kötve lesz; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lesz”. Ez a fordítás szó szerint visszaadja a görög eredeti igei formáját, - a befejezett jövő idő passzívum (azaz szenvedő – Fordító megjegyzése) alakját: „meg lesz kötve”. Ez nem azt jelenti, hogy a menny ragaszkodni fog ahhoz, ami a földön el lett döntve; természetesen, nem. Ellenkezőleg, Krisztus arról győzködi Egyházát, hogy minden esetben, amikor ők („nem sokan”) imádságban, az Ő jelenlétében alkalmazzák az egyházfegyelmi eszközöket, akkor ők csak látható formában megerősítik azt, ami már eldöntetett a mennyekben, mert Ő maga határozza meg az eredményt.
A 19. és a 20. vers teljesen világosan arról beszél, hogy a fegyelmezési eszközök helyes alkalmazása egy olyan folyamat, amelyben Krisztus közvetlenül részt vesz, hogy az ügyben helyes döntés szülessen. Következésképpen, ebben az értelemben elmondhatjuk, hogy a menny megerősíti a föld cselekményét, mivel ez annak az egyháznak a döntése, amelyben jelen van Krisztus. A „megkötni és megoldani” kifejezés azt jelenti, hogy „hatalma van megengedni vagy megtiltani”; ez minden olyan fegyelmezési eszközre vonatkozik, amelyet Krisztus Egyháza az Ő nevében hajt végre. Mintha Krisztus azt mondaná: „Hatalmat adok nektek arra, hogy fenntartsátok a fegyelmet, megengedve azt, amit Én megengedtem, vagy megtiltva azt, amit Én megtiltottam az Igémben”. Hatalmamat testesítitek meg, és maga a menny támogat benneteket”.
Ily módon mindhárom igevers abban erősít meg minket, hogy az egyháznak nem kell magára utalva megküzdenie a nehézségekkel, ha komolyan veszi az egyházfegyelmet.
Mi lenne képes ettől jobban megihletni az egyházat? Ennek ellenére azonban az egyházak sok helyen rettegnek attól, hogy kövessék Isten Igéjét. Ha ti vagy a ti közösségetek nem döntetik el, hogy követni fogjátok Krisztust mindabban, amit a fegyelmezés tekintetében előírt, akkor állhatatosan arra kérlek benneteket, hogy gondoljátok még egyszer végig: meg tudjátok-e kerülni ezt? A 18-20. versek arról győznek meg minket, hogy ez lehetetlen, mivel Krisztus nélkül nem tudjátok megoldani saját problémáitokat! A Jel. 3: 19 alapján Krisztus szerelme és gondoskodása Egyháza iránt abban mutatkozik meg, hogy Ő megfeddi, és megbünteti övéit.
Mivel kezdjük?
Lehetséges, hogy ti (nem minden félelem nélkül) azt mondjátok: „Jól van, meggyőztél. Gyülekezetemnek engedelmeskedni kell Krisztusnak, és helyre kell állítani (vagy fel kell állítani) az egyházfegyelmet. Mivel kezdjük”? Ez jogos kérdés. Én a lelkészeknek a következő tanácsokat adnám.
1. Tisztázzátok a kérdést magatok számára. Figyelmesen olvassátok el néhányszor ezt a könyvet, és azokat a benne szereplő igeverseket, amire hivatkozik. Győződjetek meg arról, hogy világos elképzeléseitek vannak az egyházfegyelem alapvető aspektusairól.
2. Magyarázzátok el presbitereiteknek, mit mond a Szentírás. Vezessetek speciális foglalkozást számukra ebben a kérdésben. Adjatok mindegyiknek egy példányt ebből a könyvből, és vitassátok meg a felmerülő kérdéseket. Addig foglalkozzatok velük, amíg már számíthattok támogatásukra. Nagyon nehéz, sőt gyakorlatilag lehetetlen elérni a megfelelő egyházfegyelmet, ha titeket nem támogatnak a gyülekezet vezetői.
3. Kezdjétek el ezekben a kérdésekben oktatni gyülekezeteteket. Prédikáljatok ezekről a kérdésekről, tárgyaljátok ezeket a kérdéseket kiscsoportos megbeszéléseken, stb. Gondoskodjatok arról, hogy a gyülekezet minden tagjának legyen egy leírása arról a fegyelmezési folyamatról, amit követnie kell, engedve a Biblia előírásainak.
4. Ezek után, és csak ezek után, lehet azokkal a kérdésekkel foglalkozni, amelyekre az utóbbi hónapokban, vagy években nem fordítottak figyelmet. Meg kell látogatnotok azokat az embereket, akik Isten parancsa értelmében fegyelmezés nélkül maradtak, és bocsánatot kell kérni tőlük, elismerve azt, hogy a gyülekezet vétkezett ellenük, mert nem alkalmazta velük szemben az egyházfegyelem eszközeit. Miután bocsánatot nyertetek, és elmagyaráztátok az egyházfegyelem szakaszait, a gyülekezetnek következetesen el kell várnia, hogy a vétkesek megtérjenek. Ha a vétkesek ezt visszautasítják, akkor elengedhetetlen dolog, hogy elkezdjék a fegyelmezési folyamatot.
5. Az új ügyeket a Szentírásnak megfelelően, megjelenésüknek megfelelően, időben és figyelmesen át kell nézni.
6. A prédikációkban különös figyelmet kell szentelni a nem hivatalos fegyelmezés kérdésének. Ha a közösség tagjai alkalmazni fogják azt, jóval kevesebb hivatalos eljárásra lesz szükség.
Befejezés
Könyvünk végéhez értünk, és most már nem mondhatjátok azt, hogy nem tudjátok, miben rejlik annak lényege, hogyan alkalmazzátok a fegyelmezési eszközöket. Más szóval, többé nem hivatkozhattok tudatlanságotokra, és arra, hogy nem vagytok felvilágosítva. Ez azt jelenti, hogy mától fogva kötelesek vagytok követni az egyházfegyelem szabályát a gyülekezeteitekben. Nektek, mint lelkészeknek, hozzá kell fognotok még ma ehhez a munkához. Közöljétek presbitereitekkel, hogy elolvastátok ezt a könyvet, és hogy mindnyájatoknak komolyan kell vennetek e probléma megoldását. Nektek, mint presbitereknek, mint az egyház vezetőinek, ha megértettétek, hogy gyülekezetetek eddig megvetette a fegyelmet, menjetek el a lelkészhez, és a többi presbiterhez, és mindezt el kell mondanotok nekik.
Ott, ahol komolyan veszitek a fegyelmet, Krisztus is veletek van. El lehet-e várni, hogy Ő ott is jelen lesz, ahol nem veszik komolyan az egyházfegyelmet?