John MacArthur












Engedelmesség



Szeretet vagy törvényeskedés?







2008





Soli Deo Gloria Publications

P. O. Box 451, Morgan, PA 15064








Trust and Obey is©1996 by Soli Deo Gloria.

Printed in the USA. All rights reserved.






ISBN 1-57358-057-0







© Hungarian translation, Pápai Ernő

2008



Néhány évvel ezelőtt írtam egy könyvet, amely széleskörű vita tárgyává vált. Ez a könyv, amelynek a Jézus szerinti evangélium volt a címe, azt tárgyalta, hogy Jézus úgy van bemutatva az evangéliumban, mint Megváltó és Úr, és az az Ő kívánsága, hogy engedelmeskedjenek Neki. Precízebben fogalmazva, Jézust valójában sosem úgy mutatja be a Biblia, mint Megváltót és Urat; hanem mindig úgy, mint Urat és Megváltót. Azért azok, akik makacsul megmaradnak a Neki való engedetlenségben, valóban vétkesek lesznek Krisztus megvetésében, Akiről az evangélium beszél nekünk. Az az ember, aki azt állítja, hogy elfogadta Krisztust Személyes Megváltójának, mialatt továbbra is elutasítja az Ő úrságát, valójában gorombán megveti Krisztust, és nem keresztyén.

Természetesen, semmi sincs, ami az evangelizálás áramlatának történelmiségét jobban meg tudta volna erősíteni. Gyakorlatilag minden fontosabb protestáns hitvallás erről beszél. A Westminsteri Kis Káté 86. kérdése azt kérdezi tőlünk: „Mit jelent Jézus Krisztusban hinni?” A válasz: „Jézus Krisztusban való hit Isten azon üdvözítő kegyelme, amely által befogadjuk Jézus Krisztust, és üdvösségünk végett egyedül Őrá támaszkodunk, amint az evangélium Őt felajánlja nekünk”. A 87. kérdés úgy definiálja az életünkben végbemenő megtérést, mint „üdvözítő kegyelmet, amely által a bűnös, bűnének valódi súlyosságát látva és Isten Krisztusban megnyilvánuló irgalmát megértve, bűnbánó szívvel bánkódva és megutálva bűneit, azokat elhagyva Isten felé fordul, hogy minden szándékával és igyekezetével engedelmességre törekedjék”.

Az engedelmességünk természetesen nem hoz megváltást. De a Krisztushoz való megtérés valódi következménye az engedelmesség. Azonban, az engedelmesség sosem feltétele a megváltásnak, hanem mindig a megváltás gyümölcse. Akkor miért beszél úgy a Szentírás az engedelmességről, mint ami elengedhetetlen bizonyítéka az igazi keresztyénségnek? „Aki ezt mondja: Ismerem őt, és az ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az igazság” (1 Jn. 2: 4). „Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei: aki igazságot nem cselekszik, az egy sem az Istentől való, és az sem, aki nem szereti az ő atyjafiát” (1 Jn. 3: 10). „Mert aki köszönti azt, részes annak gonosz cselekedeteiben” (3 Jn. 1: 11).


Szeretetből vagy kötelességtudatból engedelmeskedünk-e?


Az ellentétek közepette egy lelkésztársam ezt írta nekem:


Kedves John,

Nekem nagyon szimpatikus Krisztus úrságához való hozzáállásod. Helyesen tanítod, hogy az evangélium arra hívja a bűnösöket, hogy térjenek meg Krisztushoz, mint Urukhoz. Az Ő úrsága döntő fontosságú abban, hogy az evangéliumi üzenet bemutassa az Ő istenségét. Mert tény, hogy nézeted az Ő istenségéről és az Ő úrságáról szétválaszthatatlanul összetartozik, mert akkor Krisztus nem Úr mindenek felett, és nem Krisztus, Aki megváltja övéit. Modern értelemben a bűnösök képesek elvetni Krisztust, mint Urat, de el tudják Őt fogadni, mint Megváltót, ez azonban idegen minden történelmi hitvallásnak. Gondolataim szerint minden üzenet, amely kizárja Krisztus úrságát, nem tartalmazza az evangéliumot sem.

Ha ebbe nem gondolsz bele, akkor egy olyan kritikát nyújtok, ami inkább segít neked, mintsem ártana: megjegyzem, hogy úgy mutatod be a keresztyén engedelmességet, mint egy kötelességet. Te gyakran idézed a bibliai igehelyeket, amik úgy beszélnek a keresztyénekről, mint jobbágyokról, rabszolgákról, mint ha ez azt jelentené, hogy mi az Ő szánalmas napszámosai lennénk. Folyamatosan azt hangsúlyozod, hogy az Úr tekintélye parancs az engedelmességre. És még úgy is beszélsz az engedelmességről, mint egy kötelezettségről, amely megkötözi a hívőket.

Én egészen mást látok a Szentírásban. A hit a szeretet által munkálkodik (Gal. 5: 6). A keresztyének egyedül az Iránta való szeretetből engedelmeskednek Krisztusnak. A keresztyének engedelmessége inkább gyönyörűség, mintsem kötelesség. A hívők azért engedelmeskednek, mert ebben találják meg megszentelődésüket, és nem azért, mert meg lennének kötözve. Mi a Krisztus iránti szeretetből engedelmeskedünk, nem félelemből, és nem kötelességből. Hiszem, hogy ez az örömteli keresztyén élet valódi távlata. Ez a nagy különbség a törvényeskedés és az igazi keresztyénség között.


Szívből értékelem ezeknek az embereknek az észrevételeit. És megvizsgálom azt, hogy tényleg túlhangsúlyozom-e az engedelmesség kötelező voltát, mert nem szeretném, ha elveszítenénk annak örömét. Mindez után a keresztyén engedelmességnek gyönyörűségnek kell lennie. A Krisztus iránti szeretet nagyobb motívum az engedelmességre, mint a félelem. Ez bizonyára sokkal megbízhatóbb igazság annál, mint erről bármikor is írtak az emberek.

Mindemellett nagyon valós a veszély, ha túlhangsúlyozzuk az igazságnak bármely oldalát. Nem helyes azt mondani, hogy „Krisztus iránti szeretetből engedelmeskedünk… és nem kötelességből”. A kötelesség és a szeretet nem összeférhetetlen motívumok. Az apa azért gondoskodik gyermekeiről, mert szereti őket. De még törvényes és erkölcsi kötelességénél fogva is ezt kell tennie. Az a tény, hogy az emberek szeretik gyerekeiket, még nem menti fel őket kötelességeik alól. Minél inkább szereti őket, annál inkább látnia kell azt, hogy a kötelesség öröm, nem lélekölő robot. De akkor is, mikor a kötelesség gyönyörűség, nem mérsékelheti az atyai kötelesség legszentebb érzését.

Ilyen a Krisztus iránti engedelmességünk is. Bizonyára nemcsak szívbeli szeretetből kellene nekünk engedelmeskedni Neki. És az Általa nyert igazi örömnek át kell itatnia engedelmességünket. Sosem szabad úgy gondolnunk az engedelmességre, mint ami nem több szent kötelességnél. Krisztus iránti szeretetünknek nem kell alávettetnie Őt választásnak. Krisztus még a mi Mesterünk is, és a Vele való kapcsolatunkban nagy hangsúlya van a felelősségnek. Nekünk olyanoknak kell lennünk, mint a szerető, odaadó rabszolgáknak, mikor Neki szolgálunk. Az „alávaló szolga” talán nem is nagyon erős kifejezés.

Jézus maga is nagyon komolyan aláhúzza ezt a dolgot:


Kicsoda közületek az, aki, ha egy szolgája van, és aki szánt vagy legeltet, tüstént azt mondja annak, mihelyt a mezőről megjön: Jer elő, ülj az asztalhoz? Sőt nem ezt mondja-e neki: Készíts vacsorámra valót, és felövezve magadat, szolgálj nekem, míg én eszem és iszom; és azután egyél és igyál te? Avagy megköszöni-e annak a szolgának, hogy ezt művelte, amit neki parancsolt? Nem gondolom. Ezenképpen ti is, ha mindazokat megcselekedtétek, amik nektek parancsoltattak, mondjátok, hogy: Haszontalan szolgák vagyunk; mert amit kötelesek voltunk cselekedni, azt cselekedtük. (Lk. 17: 7-10).


Ez a jelképes beszéd olyasfajta világos képet fest nekünk a szolgaságról, hogy tudjuk, mire kell számítanunk, mikor Krisztus szolgálatába fogunk állni.

De ez csak az érme egyik oldala. Urunk mindnyájunkat arra hív, hogy szeretetben engedelmeskedjünk Neki: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok” (Jn. 14: 15). Ő azokat választotta el, akik engedelmeskednek, akik barát szintjére emelkednek:

Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok nektek. Nem mondlak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura; titeket azonban barátaimnak mondtalak; mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam nektek” (Jn. 15: 14-15).


Nyilvánvaló, hogy Urunk rátekint az Iránta érzett szeretetünkre, és az Iránta érzett kötelességünkre, mint az engedelmesség motívumára, amely legyőzhetetlenül és szükségképpen körbefog bennünket: „Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem” (Jn. 14: 21). „Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; amiképpen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében” (Jn. 15: 10).

Szó nincs róla, hogy a keresztyén engedelmesség lélekölő robot lenne, mert ez a mi béklyónk, ami által közösségben vagyunk Krisztussal, és ez a forrása olthatatlan örömünknek. Az is tény, hogy kötelességünk meghódolni az Ő úrsága előtt, de ennek sosem szabad átalakítania örömünket, cselekedve azt.

Természetes, hogy míg ebben a testben vagyunk, az engedelmesség nem lesz mindig örömteljes. Ha ezt úgy akarjuk véghezvinni, hogy szívünk nincs telve az Úr iránti túláradó örömmel, akkor az engedelmesség kötelesség marad. Az engedelmesség örömet szerez nekünk, de engedelmeskednünk kell akkor is, mikor nem érezzük ezt az örömet. Mindkettőnek, mind a szeretetnek, mind az Iránta érzett kötelességnek motiválnia kell minket erre az engedelmességre. Az egyiknek sosem szabad kizárnia a másikat.

Attól tartok, hogy generációnk egyháza háttérbe szorította az engedelmesség kötelező voltát a keresztyén életre nézve. A tömeg úgy tekint a kötelességre, mint ami teljesen idegen a keresztyénség számára. Krisztus parancsolatainak teljesítésére úgy tekintenek, mintha valami szabadon választható dolog lenne. Ha azt merészelitek hangsúlyozni, hogy az engedelmesség kötelező érvényű minden keresztyénre, törvényeskedőnek lesztek bélyegezve.

„Mi nem a törvény alatt élünk, hanem a kegyelem alatt” – ez a modern keresztyénség mantrája (varázsigéje). A ma folyton kántált frázis drámaian különbözik attól, amit Pál apostol értett alatta a Róma 6: 14-ben, ahol azt írta: „mert nem vagytok a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt”.


Milyen értelemben vagyunk szabadok a törvény alól, és tartozunk a kegyelem alá?


A „törvény alatt” frázist tízszer használta Pál a leveleiben, úgy ismerjük ezeket, mint az ő teológiájának döntő fogalmait. A Gal. 3: 23-ban például ő ezt írta: „Törvény alatt őriztettünk, egybezárva az eljövendő hit kinyilatkoztatásáig”. Na már most, más helyen azt mondja, hogy „nem vagytok a törvény alatt” (Gal. 5: 18).

Gyakran hallom a keresztyénektől, hogy azt a frázist idézik, hogy „nem a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt”, mintha ez azt jelentené, hogy a törvény mércéje nem lenne érvényes minden egyes keresztyén számára. A kegyelem egy nagy engedékenységnek tűnik így, mint ami szembe van állítva a törvény megalkuvást nem tűrő erkölcsi mércéjével. Egy ember ezt írta:


Pál szerint én nem vagyok a törvény alatt. Ez radikálisan kihat az én gyakorlati keresztyén életemre. Ez azt jelenti, hogy a törvény nem nehezedik a vállamra, és nem bírája életemnek. A törvény negatív mérce volt. Telve volt tilalmakkal és megtorlással. A kegyelem éppen ennek az ellenkezője. Pozitív indíttatást és ígéreteket tartalmaz. Melyiket akarnád inkább, hogy életed mércéje legyen? Én a kegyelem alatt élek, nem a törvény alatt. És ez azt jelenti, hogy bármikor, mikor a törvény az ő negatív üzenetét sugallja, - mikor azt mondja „ne tedd”, az nem vonatkozik rám.


Az a nézet, hogy a törvény nem vonatkozik a keresztyénekre, klasszikus formája az antinomianizmusnak. Ez a gondolkodásmód szembe állítja a törvényt a kegyelemmel, mintha ez a két dolog ellentmondana egymásnak. Az ilyen gondolkodásnak rettenetes teológiai következményei vannak.

Döntő fontosságú megérteni azt, hogy az erkölcsi mérce eme kifejezésében a kegyelem nem engedi meg azt, amit a törvény megtilt. A kegyelem sosem enged Isten erkölcsi elvárásaiból. A „kegyelem” szó a Szentírásban több különböző fogalmat takar, de ezek közül egyik sincs kapcsolata a szabadossággal és a féktelenséggel. Azok, akik elfordultak Isten kegyelmétől, és a kicsapongás felé fordultak, úgy vannak bemutatva, mint hamis tanítók (Júd. 1: 4).

A kegyelem a Szentírás szerint, a Szuverén Isten meg nem érdemelt jóindulata. Több ennél, a kegyelem azt jelenti, hogy ez Isten könyörületes ajándéka számunkra, akik ellene állunk, amit bűneinknek köszönhetünk. A kegyelem nem pusztán bűneink bocsánatát foglalja magába, hanem erőt ad arra nézve is, hogy egy megváltozott életet tudjunk élni. Más szóval, a Szentírás úgy mutatja be a kegyelmet, mint egy dinamizmust, mint a Szent Isten szuverén befolyását, amely által igazgatja a méltatlan bűnösök életét. Ez a kegyelem kulcsa: Isten munkája bennünk biztosítja az Érte végzett munkánkat (Fil. 2: 13). A kegyelem először szívünket változtatja meg, és ekképpen a hívőket a teljes engedelmességre és bizalomra vezeti. A kegyelem arra vezet minket, hogy kívánjuk és kitartsunk amellett, hogy eleget tegyünk Isten jóakaratának. Minden bűnbocsánat mellett a kegyelem azt is garantálja, hogy engedelmeskedni fogunk Istennek, ő ad igazi szeretetet Isten iránt, és változtatja meg életünk minden területét.

Utoljára, a kegyelem teljesen Krisztus hasonlatosságára változtat el minket (Róma 8: 29). A kegyelem megteszi azt, amire a törvény képtelen: teljesen eleget tett értünk a törvény igazságának (Róma 8: 3-4).

Úgyhogy a törvény plántálta erkölcsi mérce a kegyelem alatt sem változik meg. Mert valójában meg sem tud változni; mert az nem más, mint az Isten természetének visszatükrözése. De az isteni kegyelem voltaképpen képessé tesz minket arra, hogy betöltsük a törvény erkölcsi követelményét, oly módon, amire a törvény egyedül sosem lett volna képes.

Mit értett akkor Pál apostol azon, amikor azt mondta, hogy nem vagyunk a törvény alatt? Ezt kétféleképpen lehet értelmezni, amit a Szentírás világosan tanít számunkra azzal kapcsolatban, hogy nem vagyunk a törvény alatt:

1. Nem vagyunk a ceremoniális törvény alatt. Pál apostol Galatákhoz írt levelében a „törvény alatt” kifejezést hét ízben használta (3: 23; 4: 4-5, 21; 5: 18). Pál ebben a levelében szembeszáll a júdaizmus befolyásával, azokkal a zsidó törvényeskedőkkel, akik szerették volna Mózes törvényének ceremóniáit és rituáléit rákényszeríteni minden keresztyénre. A júdaisták szerint csak úgy válhat egy ember igazi keresztyénné, ha pogányságából először zsidó prozelitává (zsidó hitre tért ember) válik.

A körülmetélkedés, és a törvény étkezési rendeletei hivatottak arra, hogy ennek próbakövei legyenek. A korai egyházat a kezdetektől elkísérték ezek az üres viták. A korai egyház jeruzsálemi zsinata ennek a fontos kérdésnek eldöntésére hivattatott össze. A Csel. 15: 5 alapján azok a farizeusok, akik keresztyénekké váltak, felkeltek, és azt kívánták, hogy a pogányok, akik az egyház tagjai lettek, metélkedjenek körül, és vessék alá magukat Mózes törvényének. Lukács feljegyezte számunkra, mi történt:


Egybegyűltek azért az apostolok és a vének, hogy e dolog felől végezzenek. És mikor nagy vetekedés támadt, Péter felkelve, azt mondta nekik: Atyámfiai, férfiak, ti tudjátok, hogy az Isten régebbi idő óta kiválasztott engem mi közülünk, hogy a pogányok az én számból hallják az evangéliumnak beszédét, és higgyenek. És a szíveket ismerő Isten bizonyságot tett mellettünk, mert adta nekik a Szent Lelket, miként nekünk is. És semmi különbséget sem tett mi közöttünk és azok között, a hit által tisztítva meg azoknak szívét. Most azért mit kísértitek az Istent, hogy a tanítványok nyakába oly igát tegyetek, melyet sem a mi atyáink, sem mi el nem hordozhatunk? Sőt inkább az Úr Jézus Krisztus kegyelme által hisszük, hogy megtartatunk, miképpen azok is (Csel. 15: 6-11).


A zsinat heves vitát folytatott, és megoszlott ebben a kérdésben. De ők, Jakab közreműködése által, végül közös döntésre jutottak:


Ennek okáért én azt mondom, hogy nem kell háborgatni azokat, kik a pogányok közül térnek meg az Istenhez. Hanem írjuk meg nekik, hogy tartózkodjanak a bálványok fertelmességeitől, a paráznaságtól, a fúlvaholt állattól és a vértől (Csel. 15: 19-20).


Ez azt jelenti, hogy Mózes törvényének ceremoniális kívánalmai nem helyeztettek rá az Egyházra. A körülmetélkedés nem lett követelmény a pogányok számára. Az étkezési törvényhez való feltétlen ragaszkodás nem íratott elő a pogányok számára. De hogy ne sértsék meg a zsidó testvéreket, a pogányokat arra kérték, hogy tartózkodjanak a megbotránkoztató evési szokásoktól: ne egyenek bálványáldozati húst, tartózkodjanak a fúlvaholt állatoktól és a vértől. Mindazok a korlátozások, amelyek nincsenek ránk helyezve, nincsenek összefüggésben a kötelező szükségszerűséggel, de a pogányoktól megköveteli, hogy könyörületesek legyenek zsidó testvéreik felé.

Honnan tudhatjuk azt, hogy ezek a tilalmak szemben állnak az étkezési dolgokkal, és azt jelentik-e, hogy ez a kötelező minden idők egyháza számára? Mivel Pál azt írta Timóteusnak, mindezekre ne úgy tekintsenek, mint ami ceremoniálisan nem tiszta, hanem fogadják mindazt hálaadással (1 Tim. 4: 4). Ezek az intézkedések miatt volt összehívva a jeruzsálemi zsinat az ősegyházban, ami könyörületességet mutatott sok zsidó hívő felé, akik ezekre a gyakorlatokra úgy tekintettek, mint a pogányság velejáróira. Pál apostol ennek a szabadságnak és mély tiszteletnek elvét összegzi a Róma 14: 14-15-ben:


Tudom és meg vagyok győződve az Úr Jézusban, hogy semmi sem tisztátalan önmagában: hanem bármi annak tisztátalan, aki tisztátalannak tartja. De ha a te atyádfia az ételért megszomorodik, akkor te nem szeretet szerint cselekszel. Ne veszítsd el azt a te ételeddel, akiért Krisztus meghalt.


A megjegyzésnek ezen oldala nélkülözhetetlen, mivel a korlátozás ellene áll a „bálványimádásnak”. A bálványimádással szemben álló biblikus tilalom erkölcsi töltésű, és nem ceremoniális parancs. Miért annyira fontos, hogy magukba foglalják a bálványimádás tilalmát a jeruzsálemi zsinat rendelkezései? Mindenek felett világossá vált, hogy a bálványimádást erkölcsileg el kell ítélni, és szigorúan meg kell tiltani a korai egyház valamennyi mércéje alapján. A kezdetektől az a vita, amelyet a jeruzsálemi zsinat hamarjában megtárgyalt, csak egy volt a mózesi törvény ceremoniális szempontjai közül.

A válasz lényege a pogány vallások megértésében rejlik, amelyből a pogányoknak meg kellett térniük. A ceremoniális bálványimádás természetes, mindennapi dolog volt. A pogányok közül sokak kapcsolatban álltak a kultikus paráznákkal. A velük való közösülés kultikus cselekedetnek, megtapasztalásnak számított. Mikor megtiltották nekik a „bálványok fertelmességeit, és paráznaságot”, a gyűlés megtiltotta a pogány vallási ceremóniák gyakorlását. Amikor kihirdették, hogy tartóztassák meg magukat a „fúlvaholt állattól, és a vértől”, akkor azt kérték a pogánykeresztyénektől, hogy respektálják zsidó testvéreikbe mélységesen beívódott aggályokat, amelyek a mózesi ceremóniáknak való élethosszig tartó engedelmesség következménye volt.

Más szóval, a pogány vallási ceremóniák meg lettek tiltva, és a zsidó ceremóniák nem lettek mércévé téve. De az egymás iránti jóindulat mindenkinek a lelkére volt kötve.

Úgy kell erre a gyűlésre tekinteni, mint amely félreérthetetlen formában kinyilatkoztatta azt, hogy nem tették meg a mózesi ceremoniális törvényt, sem egyetlen részét kötelezővé az egyház számára. Az Újszövetség világosan kijelenti, hogy a törvény jellege és szertartása nem kötelezi a keresztyéneket. Mózes törvényének táplálkozási előírásai és a szertartási követelménye csak „árnyékai a következendő dolgoknak, de a valóság a Krisztusé” (Kol. 2: 17). Az Ószövetség főpapsága és templomi szolgálata „a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának szolgáltak” (Zsid. 8: 5). Krisztus minden tradíció beteljesülése, mert Ő az Újszövetség Közbenjárója. Azok, akik a régi szövetség jellemzőibe és árnyékaiba kapaszkodnak, tagadják, hogy Krisztus a legkülönb, a tökéletes. Ezért a mózesi törvény szertartási aspektusainak nincs létjogosultságuk az Egyházban.

Mi késztette Pált, valamint a Zsidó levél szerzőjét arra, hogy mindketten úgy tekintsenek a júdaisták tanaira, mint súlyos eltévelyedésre? Azért, mert a régi szövetség jellegének és árnyékainak előre tolása által ezek az emberek vétkesek voltak abban, hogy háttérbe szorították az élő Megváltó mindennél fontosabb voltát, azok által az idejétmúlt szimbólumok által, melyek Benne csúcsosodtak ki. Az ő ragaszkodásuk haszontalanná vált vallási jelképeikhez elkerülhetetlenül arra késztették őket, hogy elhajoljanak, elvetemedjenek. A régi szövetséghez való visszatérés de facto (ténylegesen) Krisztus megvetéséhez vezet, többre tartva a kegyelemnél a szimbólumokat és azok jellegét. Egy rendkívüli szembekerülést volt két apostol között, amely le is van jegyezve a Szentírásban. Péternek és Pálnak volt egy igen komoly konfliktusa a ceremoniális törvénynek való engedelmesség kérdésében. Pál erről a konfrontációt a Gal. 2: 11-14-ben jegyezte le:


Mikor azonban Péter Antiochiába jött, szemtől szembe ellene állottam, mivel panasz volt rá. Mert mielőtt némelyek oda jöttek Jakabtól, a pogányokkal evett; mikor azonban oda jöttek, félrevonult és elkülönítette magát, félt a körülmetélkedésből valóktól. És vele képmutatóskodtak a többi zsidók is, úgy hogy Barnabás szintén elcsábíttatott az ő tettetésük által. De mikor láttam, hogy nem egyenesen járnak az evangélium igazságához képest, azt mondtam Péternek mindnyájuk előtt: Ha te zsidóként pogány módra élsz, és nem zsidó módra, miként kényszeríted pogányokat, hogy zsidó módra éljenek?


Ebben a kérdésben nem a zsidó testvérek iránti könyörület kérdése forgott kockán, hanem a hit általi megigazulás egész tana. Kétségtelenül, a jeruzsálemi gyűlés után ebben a határozatban rendeletet adtak ki, tehát a júdaisták soha többé nem tarthattak igényt arra, hogy akár egyetlen egy pogánykeresztyén is körülmetélkedjék. Ők valójában ezzel azt sugallták volna, hogy a ceremoniális törvény megtartása nélkülözhetetlen a megigazulás szempontjából. És, ahogyan Pál mutatta, Péternek ezt mindenkinél jobban kellett tudnia: „Tudva azt, hogy az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből, hanem a Jézus Krisztusban való hit által, mi is Krisztus Jézusba hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hitből és nem a törvény cselekedeteiből; mivel a törvény cselekedeteiből nem igazul meg egy test sem” (16. vers).

2. Nem vagyunk a törvény alatt a megigazulás miatt.

Az Újszövetség teológiájának fókuszában a hit általi megigazulás áll. Ez az a tan, amely a keresztyénséget különlegessé tette. Minden más vallás a földön az ember által elnyert érdemeket hangsúlyozza. Csak a keresztyénség tanítja azt, hogy Isten gondoskodik megváltásunkról.

A megigazulás teológiai meghatározása az, hogy Isten teszi az Ő rendelete által a bűnösöket igazzá.

Mikor Isten megigazítja a bűnöst, reá tekint, és azt mondja: „Ezt az embert tökéletesen igaznak nyilvánítom”. Ez egy isteni „nem vétkes” határozat, és még több is ennél. Ez kiemeli a bűnöst a kárhoztatás állapotából, és érdemessé teszi őt Krisztusban a isteni kiváltság jogosultságára.

A megigazulás felvet egy roppant nagy teológiai problémát. A Pl. 17: 15 azt mondja: „Aki igaznak mondja a bűnöst, és kárhoztatja az igazat, utálatos az Úrnak egyaránt mind a kettő”. Más szóval, Ő határozottan megtiltja nekünk, hogy egy vétkest megigazultnak nyilvánítsunk. Isten határozottan azt mondja a 2 Móz. 23: 7-ben: „mert én nem adok igazat a gonosznak”.

Két akadálya is van a bűnösök megigazításának. Az egyik maguk a bűneink. Minden esetben halmozzuk a mi vétkeinket, mikor bűnt követünk el, és az igaz igazságszolgáltatásnak minden bűnt meg kell büntetnie. A legkisebb gonosztevő is megbüntettetik. Ha nem így történne, igazságtalanság történne. Istennek az Ő tökéletes mércéje szerint kell megbüntetnie a bűnt, az Ő neve dicsőül meg minden bűnt tökéletes büntetésével.

A megigazulás másik akadálya a mi érdemeink teljes hiánya. Nemcsak vétkeink (vagy méltatlanságunk) halmozódnak minden egyes bűn elkövetése által, hanem érdemeinktől is egyre messzebb kerülünk. Ha táblánk tökéletesen tisztára van törölve, akkor egy teljesen tiszta táblát kapunk. Isten kedvességét akkor nyerhetjük el, akkor szerezhetünk jó érdemeket, ha tökéletesen engedelmeskedünk az Ő törvényének. Az egyszerű bocsánatkérés itt nem elég. Dicséretet csak abszolút tökéletes engedelmességgel nyerhetünk (Mt. 5: 20, 48).

Emberi szemszögből leküzdhetetlen akadálynak tűnik egyetlen bűnös megigazulása is. Ezek után bizonyára megértjük a tanítványok zavarodottságát, mikor erre a nehézségre így reagálnak: „Kicsoda üdvözülhet tehát?” (Mt. 19: 25).

Ennek ellenére, voltak olyan emberek Pál idejében, akik azt hitték, hogy jók tudnak lenni, képesek erre, és komolyan azt gondolták, hogy elég érdemmel rendelkeznek ahhoz, hogy kedvesek legyenek Istennek. Ez az álláspont húzódott meg a júdaisták ceremoniális törvényhez való ragaszkodásuk hátterében. Próbálták megigazítani magukat, mielőtt Isten elvégezte volna munkáját bennük.

Törekedtek arra, hogy a maguk erejéből igazakká váljanak. Ez pontosan körülírja önelégültségüket. Jézus hegyen elmondott beszéde pont az ilyen gondolkodásmódot ostorozta. Élesen támadta a farizeusokat és az írástudókat, akik mindenki másnál jobban ügyeltek a törvényre. Emberi mércével „jók” voltak, betöltötték a törvényt. De Jézus azt mondta jóságukról, hogy nem elég ahhoz, hogy elnyerjék vele Isten kegyét: „Mert mondom nektek, hogy ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen nem mehettek be a mennyek országába” (Mt. 5: 20).

Jézus világosan azt tanította, hogy senki más nem képes elnyerni Isten kegyelmét, csak az, aki abszolút mértékben, tökéletesen igaz. Azt tanította, hogy nem elég távol tartani az embernek magát a gyilkosságtól; a harag bűnét is el kell kerülni (22. vers). Azt mondta, hogy ha gonosz gondolat van szívünkben, olyan, mintha már házasságot is törtünk volna (28. vers). Ő fektette le a mércét, mikor kijelentette, hogy ha nem tudjuk tökéletesen betölteni az megigazulásunkat, akkor nem mehetünk be a mennyek országába. Ekképpen Ő mindnyájunkat bűnösnek nyilvánított.

Jakab apostol lerombolta a remény utolsó maradványát is arra nézve, hogy a törvény cselekedetei által megigazulhatunk, mikor azt írta: „Mert ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös” (Jak. 2: 10).

Milyen következtetést vonhatunk le ebből? Azt, hogy mi nem juthatunk üdvösségre a törvény munkája által. Ez tökéletesen lehetetlen dolog. Ezt az igazságot Pál apostol újra és újra aláhúzta:

És mindenekből, amikből a Mózes törvénye által meg nem igazíthattatok, ez által mindenki, aki hisz, megigazul” (Csel. 13: 39).


Tudjuk azonban, hogy amit a törvény mond, azoknak mondja, akik a törvény alatt vannak; hogy minden száj bedugassék, és az egész világ Isten ítélete alá essék. Annak okáért a törvénynek cselekedeteiből egy test sem igazul meg ő előtte; mert a bűn ismerete a törvény által van” (Róma 3: 19-20).


Mert a törvény haragon nemz (Róma 4: 15).


Mert akik törvény cselekedeteiből vannak, átok alatt vannak; minthogy meg van írva: Átkozott minden, aki meg nem marad mindazokban, amik megírattak a törvény könyvében, hogy azokat cselekedje. Hogy pedig a törvény által senki sem igazul meg Isten előtt, nyilvánvaló, mert az igaz ember hitből él” (Gal. 3: 10-11).


Pál nem is tudhatta volna jobban leírni ezt, mint ahogyan leírta. Hatalmas hibát követünk el, ha azt gondoljuk, hogy a törvény követéséből származó érdemünk és igazságunk elégséges arra, hogy Isten elfogadjon minket.

Ez volt a probléma lényege Galácia területén. Az emberek azt tanították, hogy nagyon fontos a törvénynek való engedelmesség ahhoz, hogy az ember megigazíttasson általa. Az 1. részben Pál beszél erről a „más evangéliumról”, és átkot hirdet azok fejére, akik ezt tanítják.

Mikor Pál a „törvény alatt valókról” beszél, azokról az emberekről beszél, akik azt gondolják, hogy a törvénynek való engedelmességgel megszerezhetik a megigazulást. A Galata levélben található két párhuzamos kifejezés tökéletesen világossá teszi ezt számunkra. Egyik a Gal. 4: 21-ben található: „Mondjátok meg nekem, kik a törvény alatt akartok lenni: nem halljátok-e a törvényt”? Ha meghallották volna a törvényt, akkor megértették volna, hogy lehetetlen feltételei vannak a megigazulásnak. A törvény megítéli azokat, akik nem engedelmeskednek neki. A bűnösök számára a törvény az ítéletet hirdeti, soha nem a megigazulást.

Azok a bűnösök, akik azért ölelik magukhoz a törvényt, hogy általa megigazuljanak, teljesen ostobák. Mint azok, akik Galáciában „a törvény alatt akartak lenni” (4: 21).

Figyeljük meg ennek párhuzamos kifejezését a Gal. 5: 4-ben: „Elszakadtatok Krisztustól, akik a törvény által akartok megigazulni, a kegyelemből kiestetek”. Azok, akik a „törvény által akartak megigazulni” a Gal. 5: 4-ben, éppen olyanok, mint azok, akik „a törvény alatt akartak lenni” a 4: 21-ben.

Ezáltal Pál terminológiájában a „törvény alatt lenni” a törvény általi megigazulást jelenti. Ez döntő fontossága van annak megértésében, Pál hogyan alkalmazza ezt a kifejezést. Amikor azt mondja a Róma 6-ban, hogy nem a törvény, hanem a kegyelem alatt vagyunk, ez alatt nem azt érti, hogy félre kell dobni a törvény erkölcsi tanítását. Ezzel ő a legkisebb mértékben sem ad hitelt az antinomianista tanok létjogosultságának. Ő egy cseppet sem minimalizálja a törvény erkölcsi tanításainak való bűnös engedetlenséget jelentőségét. Ő nem becsüli le a törvényt. Ez tény, mert a Róma 7: 12-ben azt mondja az apostol, hogy a törvény „szent, igaz, és jó”.

Pál következetes tanítása tekintetbe veszi a törvényt, de ez soha nem jelenti azt, hogy az általa való megigazulást hirdetné. Amikor arról beszél, hogy „nem vagyunk a törvény alatt”, ez alatt ő azt érti, hogy mi nem tudjunk kiérdemelni üdvösségünket a törvénynek való engedelmesség által.

Nem a törvénynek való engedelmesség által kell törekednünk a megigazulásra. Mi kegyelemből hit által igazulunk meg, nem a törvény cselekedetei által (Gal. 2: 16). Ezért nem is vagyunk a törvény átka alatt.

Hogyan igazítja meg akkor Isten a bűnösöket?


Hogyan, mikor, mi módon igazulunk meg? Isten hogyan jelentheti ki a vétkes bűnösökről, hogy igazak, anélkül, hogy ezzel ne az Ő mércéjét leeresztené, vagy kompromisszumot kötne a bűnnel?

A válasz Krisztus értünk való munkájában keresendő. A Gal. 4: 4-ben az apostol azt jelentette ki, hogy Jézus Krisztus „a törvény alatt” született. Nyilvánvalóan ez nem csupán azt jelenti, hogy Krisztus zsidónak született. Ez inkább azt jelenti, hogy Ő a törvény alatt volt Pál értelmezésének értelmében, arra vállalkozott, hogy a törvényt tökéletesen betöltse, és általa megigazulást szerezzen.

Ebben a szövegkörnyezetben, ennek a két versnek áthidalására Pál kétszer alkalmazta a „törvény alatt” kifejezést. Világos, logikus kapcsolat van a 4. vers utolsó frázisa és az 5. vers első frázisa között: Krisztus a „törvény alatt lett, hogy a törvény alatt levőket megváltsa”.

Már beszéltünk arról, hogy a törvény nem hozhat megigazulást a bűnösök számára. De Krisztus nem volt a bűn alatt. Ő a „törvény alatt” tökéletes módon élt. A Zsidó 4: 15 azt mondja nekünk, hogy Ő „megkísértetett mindenben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt”. Ő tökéletesen betöltötte a törvényt, van megjegyezve. Az 1 Pt. 2: 22 azt mondja, hogy Ő „bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott”. A Zsidó 7: 26 azt mondja, hogy Ő „szent, ártatlan, szeplőtlen, a bűnösöktől elválasztott, és aki az egeknél magasabban van”. Ekképpen az Ő makulátlan törvénynek való engedelmessége megszerezte azt a tökéletes érdemet, ami által megnyerhető Isten kegyelme.

Ha Krisztus tökéletes bűntelen volt, akkor Ő nem volt halálra méltó. Mint egy a „törvény alatt valók” közül, a törvény átkának tárgyává vált volna, ha csak egyet is megszegett volna a törvény parancsolatai közül, de természetes azt Ő nem tette, Ő nem is tehette, mert Ő - Isten. Ő minden szempontból betöltötte a törvényt, annak előírásait, annak minden kis pontját, legapróbb részét is.

Ő mégis meghalt. Több annál, a kereszten Isten teljesen kiáradó haragja alatt szenvedett. Miért? A Szentírás azt mondja, hogy bűneink vétke Neki tulajdoníttatott, és Krisztus kifizette annak árát. Következésképpen az Ő tökéletes engedelmességének érdeme nekünk számíttatik be. Ez az értelme a 2 Kor. 5: 21-nek: Isten „azt, aki bűnt nem ismert (Krisztust), bűnné tette értünk (Krisztust), hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne”.

Az Ő halála gondoskodott bűneinkről, és az Ő tökéletesen engedelmes élete megszerezte számunkra azt az érdemet, amire ahhoz van szükségünk, hogy Isten elfogadjon minket. Ez mutatja, Isten hogyan győzte le az a két hatalmas akadályt, ami útjában volt megigazulásunknak. Mint ahogyan Pál mondja a Róma 3: 26-ban, Isten hogyan teszi igazzá azokat, akik Jézusban hisznek. Krisztus személyesen fizette ki bűneink büntetését, és Ő a mi érdekünkben, személyesen szerezte meg számunkra a megigazulást. Így képes volt megigazítani az istentelent (Róma 4: 5).

A Szentírás semmilyen más értelemben nem beszél a megigazulásról, csak ebben. Mert ez a magva minden evangéliumi igazságnak. A kezdetekben, mint az 1 Móz. 15: 6-ban, a Szentírás arra tanított minket, hogy Ábrahám a neki tulajdonított igazságosság által igazult meg. A Szentírásban, minden időben minden bűnös a neki tulajdonított igazság által üdvözült. Nem volt egyetlen olyan megigazulás sem, amely más módon valósult volna meg, ahol a bűnösök magukat váltották meg.

A Róma 4: 6-7 beszél Dávidról, aki boldognak mondja azokat, akiknek Isten igazságot tulajdonított cselekedetek nélkül. Tény, hogy Pál minden hangsúlyt a Róma 4-ben arra helyez, hogy a megigazulás mindig hit által nyerhető el, nem cselekedetek által, és ez az igazság mindig a hívőnek tulajdoníttatik, nem cselekedetek által szerzett igazságról van szó. Ez által értette meg Ábrahám is a megigazulás tanának lényegét. Dávid is ezt az igazságot ismerte fel. Vagyis a Szentírásban a kezdetektől a végig azt látjuk, hogy Isten egyedül az által az érdem által fogad el minket, ami nekünk van tulajdonítva. Ő soha nem jelent ki minket igaznak, mert mi magunk a megigazulás munkája vagyunk.

Ezzel ellentétben Isten azt mondja, hogy a mi megigazulásunk halálosan törékeny. Nem vagyunk értékesebbek Isten szemében, mint a megfertőzött ruha (Ézs. 64: 5). Az, ahogyan Isten munkánkra néz, nem függ attól, hogyan vélekedik a jóról az emberi mérce. Mert mi mindnyájan elfogadhatatlanok, szennyesek vagyunk Isten számára.

Ez azt jelenti, hogy a mi engedelmességünk sosem lesz elégséges, elég jó Neki. Ez azt jelenti, hogy azok, akik reményükkel a mennybe kapaszkodnak, tudják, hogy jó cselekedeteik csak vesztüket okozhatnák.


Miért halálos a törvényeskedés?


Mindenki előtt nagyon világosnak kell lennie annak, hogy Pál a törvényeskedést elmarasztalja, és mint „más evangéliumról” beszél róla, ami lélekölővé teszi megigazulásunkat az engedelmességben, ahelyett, hogy Krisztus igazságosságát nekünk tulajdonítaná. Mi módon halálos az ilyen törvényeskedés?

Pál apostol emlékeztet minket arra, hogy Izrael vezetői miért vetették el Krisztust: „Mert az Isten igazságát nem ismerve, és az ő tulajdon igazságukat igyekeztek érvényesíteni, az Isten igazságának nem engedelmeskedtek” (Róma 10: 3).

Krisztus tökéletes igazságosságától elfordulva (ami hit által nekünk lett tulajdonítva), ők saját tökéletlen igazságosságuk mellett döntöttek. Ők hibásan elfogadták azt, amit sokan mások is ma, hogy az ő jó törekvéseik elégségesek lesznek Isten előtt.

Az evangélium jó híre ez: mindenkinek, aki hisz, minden bűnét eltörli Krisztus vére, és az Ő törvénynek való tökéletes engedelmessége azoknak lesz érdemként beszámíttatni, akik ebben hiányt szenvednek. Ahogyan a Róma 10: 4 mondja: „Mert a törvény vége Krisztus minden hívőnek igazságára”. Krisztus betöltötte a törvény minden követelését. Krisztusban van, mint a törvény végleges célja, a tökéletes igazságosság, ami elérhető minden hívő számára. Az Ő igazságossága hit által tulajdonítható nekünk, ami által Isten elfogad minket Krisztusban, Krisztusért.

Pál apostol személyesen szemléltette ennek az igazságnak mélységét. Úgy fáradozott életével betölteni a törvényt és elnyerni az igazságosságot, mint ahogyan a törvénykező farizeusok próbálták azt. Erőfeszítéseit a Fil. 3: 4-8-ban tárta szemeink elé:


Jóllehet én nekem van bizakodásom test szerint is. Ha bárki más mer testben bizakodni, én sokkal inkább. Körülmetéltettem nyolcadnapon, Izrael nemzetségéből, Benjámin törzséből való vagyok, zsidókból való zsidó, törvény tekintetében farizeus. Buzgóság tekintetében az egyházat üldöző, a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen voltam. De amelyek nekem egykor nyereségek voltak, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annak felette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: akiért mindent kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem”.


Miért volt annyira fontos Pálnak az, hogy kárnak ítélje saját igazságát? Miért kellett egy egész élet jócselekedeteit szemétnek ítélni? Mert tudta, hogy ez hibás gondolkodás. Tudta, hogy Krisztusban tökéletes igazságosságot nyert. Figyeljünk a 9. versre: „És találtassam Ő benne, mint akinek nincsen saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által”.

Minden igazságosság, ami kívül esik Krisztus hit által elnyerhető igazságosságán, puszta törvényeskedés. A törvényeskedés képtelen megváltást adni bárkinek is. Több annál, ez Istennel való nyílt szembehelyezkedés – mintha beszennyezett rongyainkat akarnánk Neki felajánlani, és azt várnánk, hogy Ő ezért megdicsérjen minket. A törvényeskedéshez való ragaszkodás lelkileg végzetes dolog.


Miben különbözik a keresztyén engedelmesség a törvényeskedéstől?


Divatos lett némely körökben a törvényeskedés címkéjét tűzni minden olyan tanításra, amely a Krisztusnak való engedelmességre hívja fel figyelmünket. Ennek a résznek az elején idéztem némelyeket, akik azt állapították meg, hogy „a törvényeskedés és az igazi keresztyénség közötti különbség” abban a problémában merül ki, hogy úgy tekintünk az engedelmességre, mint kötelességre.

Az ilyesfajta gondolkodásnak azonban nincs biblikus alapja. A keresztyénnek szükségszerűen engedelmeskednie kell Istennek. Habár tudjuk, hogy az engedelmesség nem alapja megigazulásunknak. Ez pontosan mutatja, hogy elsősorban minek kell motiválnia minket arra, hogy hálásak legyünk Isten iránt, és szeressük Őt. Szabadok vagyunk az örök kárhozat fenyegetésétől (Róma 8: 1). Szabadok vagyunk a bűn és a halál törvényétől (2. vers), és Isten kegyelme tesz képessé minket mind az akarásra, mind munkálásra jó kedvéből (Fil. 2: 13). Minden okunk megvan arra, hogy örömmel engedelmeskedjünk, a névleges keresztyének azonban minden esetben úgy tekintenek az engedelmességre, mintha nem kötelező, hanem valami szabadon választható dolog lenne.

Nem vagyunk a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt. Ez távolról sem az antinomianizmus (szabadosság) melletti kiáltvány akar lenni, vagy felhatalmazás a kicsapongó magatartásra, mindamellett egy nagyon fontos igazságot tanít nekünk. Azt, hogy mind megigazulásunknak, mind engedelmességünknek Krisztusban kell gyökereznie, abban, hogy mit tett Ő értünk, hogysem abban, hogy mi mit tettünk Istenért.

A hit általi megigazulás tanítása a legnagyobb, és a legtisztább ösztönzést adja a keresztyén engedelmességnek. Mint ahogyan Pál írta a Római levélben, Isten kegyelme megmutatkozik a mi megigazulásunkban. Ez az oka annak, hogy magunkat, mint élő áldozatokat, oda kell áldoznunk Neki (Róma 12: 1). A törvény büntetése alól való szabadság – az, hogy megszabadultunk a kárhozat fenyegetésétől engedetlenségeink miatt, – képessé tesz minket arra, hogy a kegyelem által legyőzzük azt az erőtlenséget, ami a hitetleneket jellemzi. A Szentírás állandóan úgy festi le előttünk a keresztyén életet, mint olyan életet, amit az engedelmesség jellemez.

Nem, az engedelmesség nem oka a törvényeskedésnek, amit sok libertinus (szabados ember) el akar velünk hitetni; az engedelmességnek a szeretet az oka, az Isten iránti szeretet, amit Ő parancsol nekünk, azt megtesszük, mert azt Ő parancsolta, és megtesszük azért is, mert szeretjük Őt.