J. C. Ryle

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gyakorlati keresztyénség

 

 

 

 

2008

 

A mű eredeti címe és kiadója:

 

 

J. C. Ryle

 

 

Practical Religion

 

 

 

The Banner of Truth Trust

3 Murryfield Road,

Edinburgh, EH12 6EL

England

 

P. O. Box 621, Carlisle,

Pennsylvania 17013, USA

 

 

 

 

 

© Hungarian translation, Pápai Ernő

 

A fordított anyaggal kapcsolatos minden észrevételt, kritikát, visszajelzést szeretettel fogadok az ernopapai@gmail.com e-mail címen.

 

 

2008

 

 

 

Első fejezet

 

Önvizsgálat

 

Visszatérve most, látogassuk meg a mi atyánkfiait minden városban, melyben hirdettük az Úrnak igéjét, hogyan vannak (Csel. 15: 36).

 

A cím alatti igevers tartalmazza azt a javaslatot, amelyet Pál mondott Barnabásnak az ő közös első missziós útjuk után. Azt ajánlotta, hogy látogassák meg újra azokat a gyülekezeteket, amelyeknek születésében tevékenyen részt vettek, hogy lássák, hogyan élnek azok. Vajon megállottak-e tagjaik erősen a hitben? Vagy növekedtek-e a kegyelemben? Előrehaladtak-e, vagy egy helyben toporognak? Boldogulnak-e, vagy elestek? „Menjünk el újra, látogassuk meg testvéreinket, vizsgáljuk meg, hogyan élnek”.

Ez egy okos és hasznos felvetés volt. Jertek, vizsgáljuk meg komolyabban, és alkalmazzuk ezt magunkra is. Jertek, vizsgáljuk meg útjainkat, és nézzük meg, hogyan állnak ügyeink az Istennel. Jertek, vizsgáljuk meg, hogyan is élünk. Arra hívom ennek a könyvnek minden olvasóját, hogy kezdjen el figyelmesen olvasni, csatlakozva hozzám az önvizsgálatban. Ha valamikor fontos volt az önvizsgálat a vallás kérdésében, akkor különösen fontos a jelenlegi időkben.

Mi a különleges lelki kiváltságok idejét éljük. A világ teremtésétől fogva még sosem volt olyan nagy lehetőség az emberi lelki üdvözítésére, mint amilyen most van Angliában. Országunk még sosem annyira telítve vallási szimbólumokkal; még sosem mondtak el annyi prédikációt; még sosem volt annyi lelki alkalom a templomokban és az imaházakban; még sosem lett szétosztva annyi Biblia; még sosem nyomtattak annyi lelki témájú könyvet és traktátust; még sosem jött létre annyi társaság az emberek evangelizálására, és még sosem adatott annyi külső tisztelet a keresztyénségnek, mint most.

Napjainkban olyan események mennek végbe, amelyek lehetőségéről száz évvel ezelőtt még senki gondolni sem mert. A püspökök a legmerészebben és leghatékonyabban az munkálkodnak, hogy elérjék az újjá nem születettek tömegeit. A dékánok és kanonokok társasága szélesre tárják a templomok hajóit a vasárnap esti igehirdetések előtt! A High Church klérusa különleges missziós munkákat propagál, és versenyez az evangéliumiakkal annak a ténynek a közlésében, hogy a vasárnapi templomlátogatás nem elég ahhoz, hogy a mennybe jussunk.

Röviden, napjainkban olyan vallási megújulás tapasztalható, amihez hasonló nem volt attól fogva, hogy Anglia megalakult, és amit még a legmegátalkodottabb szkeptikusok, és ateisták sem tudnak tagadni. Ha Romaine-nek, Venn-nek, Berridge-nek, Rowlands-nek, Grimshaw-nak, és Hervey-nek azt mondták volna, hogy körülbelül száz évvel haláluk után ez fog történni, megkísértettek volna abban, hogy a samáriai főemberrel azt mondják: „Hacsak az Úr ablakokat nem vág az égen; akkor meglehet?” (2 Kir. 7: 19). Az Úr azonban ablakot nyitott az égen. Jelenleg Angliában egyetlen hét alatt az evangélium igazságairól, az üdvösség útjáról, a Jézus Krisztusban való hitről többet prédikálnak, mint Romaine alatt egy év alatt. Meggyőződéssel állíthatom, hogy a lelki kiváltságok korát éljük. De ettől vajon egy kicsit is jobbá váltunk? A miénkhez hasonló időszakban hasznos dolog feltenni azt a kérdést: „Mi a helyzet a lelkünkkel?”.

Mi a különleges lelki veszélyek korát éljük. Valószínű, hogy a világ teremtése óta még nem volt a külső vallásosságnak ilyen lendülete, mint amilyen most van. A társadalom túlnyomó része országunkban újjá nem született emberekből áll, akik semmit sem tudnak a „szív vallásáról”, sosem vesznek részt az úri szent vacsorában, és nem vallják meg Krisztust mindennapi életükben. Tízezrek azok közül, akik állandóan az igehirdetők után vetik magukat, és tömegesen köréjük gyülekeznek, hogy különleges prédikációkat halljanak, semmivel sem jobbak, mint a „zengő érc és a pengő cimbalom”, mert nincs bennük egy jottányi valós, élettel teljes keresztyénség. A megvető példázata egyre világosabb és szomorúbb példákat ad szemünk elé. Mindenhol bőséges az útfélre eső, a köves helyre eső, és a tövisek közé eső hallgatók száma.

Félek, hogy sok ember élete, akik manapság bizonyságot tesznek hitükről, semmivel sem jobb a részegségbe fetrengők életétől. Ők folytonosan, szinte patologikusan új izgalmakat keresnek, és, úgy tűnik, nem nagyon érdekli őket, hogy mit fognak vele tenni, ha megnyerik azokat. Minden prédikáció egyformának tűnik a számukra; úgy látszik, hogy képtelenek „meglátni a különbséget”, mert ők egyszerűen okos beszédet hallanak, és gyönyörködnek a hallgatásban, ezért ülnek a tömegben. Az a legrosszabb, hogy fiatal, meg nem erősödött keresztyének százai vannak megfertőzve az izgalmak utáni vággyal, aminek keresését kötelességüknek érzik. Szinte észrevehetetlenül valamilyen történelmi, érzelmi, szentimentális keresztyénséget tesznek magukévá, és, a végén örökké elégedetlenek lesznek a „régi utakkal” szemben, és, az athéniakhoz hasonlóan, mindig valami újat kergetnek. Olyan kiegyensúlyozott fiatal keresztyént találni, aki nem hordozza magán a felsőbbrendűség, az önhittség, és az önelégültség pecsétjét, és inkább tanulni akar, és nem tanítani, aki naponként arra törekszik, hogy a Krisztushoz való hasonlóságban növekedjék, következetesen és tapintatosan végezve Krisztus munkáját otthonában, - ez tényleg nagyon ritka! Sajnos, túl sok olyan fiatal van, aki bizonyságot tesznek hitükről, akik úgy viselkednek, mint ifjú újoncok, akik még nem pazarolták el teljesen jutalmukat. Az, hogy milyen sekélyes gyökerük van, milyen kevés tudással rendelkeznek szívükben, az általuk okozott zajjal, merészséggel demonstrálják, akik mindig készek az ellenállásra, és az idősebb keresztyének megalázására, öntelt hittel ragaszkodva pillanatnyi józan eszükhöz, és bölcsességükhöz! Szerencsés kimenetele lesz napjaink fiatal „keresztyénjei” számára, ha fejezik be ezt, míg az egyik oldalról a másik oldal felé való dobálózás, a „tanítás különféle szele” által be nem lépnek valamilyen apró, kérészéletű, mindenben kötekedő szektába, és nem csatlakoznak valamilyen értelmetlen, esztelen, és sajátos téves tanításhoz. Kétség nélkül, napjainkban hatalmas igény van az önvizsgálatra. Amikor körülnézünk magunkon, fel kell tennünk a kérdést: „Mi a helyzet a lelkünkkel?”.

Elgondolkodva ezen a kérdésen, úgy gondolom, a legjobb az lesz, ha végigfutunk az önvizsgálathoz szükséges lista tárgyán, és sorra vesszük azokat. Ezt téve, merem remélni, hogy képes leszek megválaszolni azokat a kérdéseket, amik mindenkit érdekelnek, akinek kezébe ez a könyv kerül. Ennek a könyvnek minden olvasóját arra kérek, hogy csatlakozzon hozzám néhány rövid percnyi csendes önvizsgálatra. Mert el akarok beszélgetni saját magammal, és veletek is. Ezért nem úgy fogok felétek közeledni, mint ellenség, hanem mint barát. „Szívem szerint kívánom, és Istentől könyörgöm az Izrael üdvösségét” (Róma 10: 1). Viseljetek el engem, ha olyan szavakat hallotok tőlem, amelyek az elején keményen és szigorúan hangzanak. Higgyétek el nekem, az az ti legjobb barátotok, aki a legmélyebb igazságot mondja nektek.

 

Először, ti valamikor szoktatok-e gondolni a lelketekre? Félek, hogy sok ezer angol nem tud erre a kérdésre pozitív választ adni. Ők sosem adnak helyet az ő értelmükben a vallás tárgyának. Az év elejétől a végéig el vannak foglalva vállalkozásukkal, politikájukkal, szórakozásukkal, pénzükkel, vagy valami egyéb kívánságuk, vagy tevékenységük kimenetelével. A halál, az ítélet, az örökkévalóság, a menny, a pokol, vagy az eljövendő világ témája felett sosem gondolkodnak el józanul, és nem vitatják azt meg. Úgy élnek, mintha nekik sosem kellene meghalniuk, és új testben feltámadniuk, az Isten előtt megállniuk, és elhordozniuk az örökkévaló ítéletet! Ők csak azért nem lépnek fel nyíltan a vallás ellen, mert nincs arra idejük, hogy ezzel foglalkozzanak; de úgy esznek, úgy isznak, úgy keresik a pénzt, és úgy költik is el, mintha a vallás csak fikció, és nem valóság lenne. Nem tartoznak ők sem a katolikusokhoz, sem a szociánusokhoz, sem az aszkétákhoz, sem a High Church-höz, sem a Low Church-höz, sem a Wide Church-höz. Ők egyszerűen semmilyenek, eszükbe sem jut, hogy legyen valamilyen meggyőződésük. Fel sem lehet értelmetlenebb és céltalanabb életvitelt feltételezni; de ő még nem is törekednek arra, hogy elgondolkodjanak ezen. Ők egyszerűen sosem gondolnak Istenre, hacsak néhány percre valamilyen betegség meg nem ijeszti őket, vagy valamelyik közeli embernek a halála, vagy valamilyen szerencsétlenség fel nem rázza őket. Az ilyen „feltartást” kivéve, úgy tűnik, hogy ők teljesen mellőzik a vallást, és hidegvérűen, zavartalanul folytatják életvitelüket, mintha ezen az anyagi világon kívül más nem lenne figyelemre érdemes.

Nehéz méltatlanabb életet elképzelni a halhatatlan teremtmény számára annál, mint amit most festettem le, mert ez az életvitel az embert az állat szintjére alacsonyítja le. De mégis sok embernek pont ilyen élete van Angliában; és mikor ők eltűnnek erről a földről, tömegek lépnek a helyükbe. Kétségtelen, hogy ez rettenetes, felháborító, és visszataszító kép, de, szerencsétlenségünkre, mégis nagyon is valóságos. Minden nagyvárosban, minden piacon, minden tőzsdén, minden klubban az ilyen életvitelű emberek számolatlan példáját találhatjuk, akik a nap alatt mindenre gondolnak, csak egyről, a legfontosabbra nem, - lelkük megváltására. Az ószövetségi zsidókhoz hasonlóan, sokat gondolnak útjaikra, de keveset gondolnak útjaik végére; nem értik meg, hogy gonoszt cselekszenek (Ézs 1: 7; Agg. 1: 7; 5 Móz. 32: 29; Pr. 5: 1). Gallióhoz hasonlóan, aki „velük semmit sem gondolt” (Csel. 18: 17): letértek útjukról. Ha boldogulnak ebben a világban, ha gazdaggá válnak, ha sikeresekké válnak az életben, akkor ünnepelni fogják őket, elragadtatással fognak róluk beszélni kortársaik. Semmi sem olyan fontos és népszerű Angliában, mint a siker! De által el is veszítik az emberek az örök élet lehetőségét. Meg kell halniuk, megállva az Isten ítélőszéke előtt, és meg kell ítéltetniük, akkor mi lesz életük végével? Ha országunkban ezeknek az embereknek hatalmas tömege létezik, akkor az olvasóimnak nem kell csodálkozniuk azon, hogy attól tartok, nem tartoznak-e olvasóim is ehhez a tömeghez. Ha igen, akkor egy olyan táblácskát kell akasztanotok pestises házatok ajtajára, amelyen a következő szavak állnak: „Urunk, könyörülj rajtunk!”. Tekintsetek ennek a tömegnek a veszedelmére, amelyet megmutattam nektek, és utána tekintsetek a saját lelketek állapotára.

 

Másodszor, teszünk-e valamikor valamit lelkünk javának érdekében? Angliában sok ember időről időre gondol a vallásra, de, szerencsétlenségünkre, ők sosem mennek tovább a gondolatok kereténél. Egy elgondolkodtató igehirdetés után, vagy egy temetés után, vagy egy betegség hatására, vagy egy vasárnap estén, vagy amikor családunk ügyei rosszul mennek, vagy mikor egy valódi keresztyén jellemmel találkoznak, vagy mikor hatással van rájuk egy kiemelkedő keresztyén könyv, vagy traktátus, - elgondolkodnak, sőt azzal is próbálkoznak, hogy eszmecserét folytassanak a vallás tárgyáról. De utána hamar megállnak, mintha egy-két gondolat, vagy eszmecsere elegendő is lenne az ő üdvösségükhöz. Mindig azt tartják szem előtt, azt értik alatta, azt jelölik ki célul maguk előtt, azt döntik el, azt kívánják, és azt mondják nekünk, hogy ők tudják, mi a helyes, és remélik, hogy végül igazzá lesznek nyilvánítva, de sosem tesznek semmit ennek érdekében. Keresztyénségükben, a valóságban nincs elvetve a világnak és a bűnnek való szolgálat, nincs hordozva a kereszt, és nincs Krisztusnak a követése, nincs pozitív cselekvés. Úgy élik életüket, mint a példázatban említett fiú, akinek azt mondta atyja: „Eredj, fiam, munkálkodjál ma az én szőlőmben”. Erre azt felelte: „Elmegyek, uram”, - és nem ment el (ld. Mt. 21: 30). Azokhoz hasonlók ők, akiket Ezékiel írt le nekünk, akik szerették hallgatni prédikációit, de sosem gyakorolták magukat abban, amit hallottak: „És eljönnek hozzád, ahogy a nép össze szokott jönni, s oda ülnek eléd, mint az én népem, és hallgatják beszédeidet, de nem cselekszik, hanem szerelmeskedő énekként veszik azokat ajkukra, szívük azonban nyereség után jár. És íme, te olyan vagy nekik, mint valamely szerelmeskedő ének, szép hangú, s mint valamely jó hegedűs; csak hallják beszédeidet, de nem cselekszik azokat” (Ez. 33: 31-32). Ilyen időkben, mikor a hallás és a gondolkodás cselekedetek nélkül szóratik, senkinek sem kell csodálkoznia azon, ha különösen hangsúlyozom az emberek között az önvizsgálat fontosságát. Ezért még egyszer arra kérlek benneteket, olvasóimat, hogy gondolkozzatok el a témán: „Mi a helyzet lelketekkel?”.

 

Harmadszor, lelkiismeretünket pusztán formális vallásoskodással nyugtatgatjuk-e? Napjainkban tízezrek vannak Angliában, akiknek élete hajótörést szenved ezen a sziklán. Mint ahogyan a farizeusok is a régi időkben, ők is sok zajt okoznak maguk körül a külső vallásossággal, miközben a vallás belső és lelki részét teljesen mellőzik. Lelkiismeretesen látogatják templomaikban az istentiszteleteket, szisztematikusan minden előírást, liturgikus ceremóniát megtartanak. Az Úr asztalához járulnak, mikor eljön az úrvacsora ideje. Néha nagyon is komolyan vesznek bizonyos böjti időszakokat, és nagy fontosságot tulajdonítanak a szentek napjainak. Gyakran bigott védelmezői egyházuknak, szektájuknak, vagy gyülekezetüknek, és készek bárkivel vitatkozni, aki nem ért egyet velük. Ennek ellenére, mindezek mellett a vallás nem érintette meg szívüket. Mindenki, aki közelebbről ismeri őket, első ránézésre megállapíthatja, hogy ragaszkodásuk földhöz kötöttek, nem a mennyhez, és hogy keresztyénségük belső ürességét a külsőségek túlhangsúlyozásával próbálják kompenzálni. A valóságban azonban ez a formális vallásosság semmi jóval nem kecsegteti őket. Ők nem elégedettek. Mivel nem a jó végéről kezdték, és az első helyre a külsőségeket tették, fogalmuk sincs a belső örömről és békességről, és egész életüket belső harcokban töltik, titokban elismerve, hogy az életükben valami nincs rendben, de nem tudják, hogy pontosan mi. És még jó, ha a végén nem kezdenek a formalizmus egyik stádiumából a másikba menni, aminek eredményeképpen, mindenből kiábrándulva vissza nem süllyednek a fatális pápistaságba! Ha az ilyen keresztyénekre ennyi veszély leselkedik, senki se csodálkozzon azon, hogy az önvizsgálat mindennél előbbre való fontosságát hangsúlyozom. Ha szeretitek az életet, ne elégedjetek meg a héjjal, a külsőségekkel, a mázzal, a vallás imitálásával. Emlékezzetek Megváltónk szavaira, mit mondott korának zsidó formalistáiról: „Ez a nép ajkaival közelget hozzám, és ajkával tisztel engem; szíve azonban távol van tőlem. Hiába tisztelnek azonban engem…” (Mt. 15: 8-9). Ahhoz, hogy lelketek a mennybe kerüljön, több kell, mint a templomok lelkiismeretes látogatása, és az úrvacsorán való részvétel. A kegyelem eszközei, ás a vallási formák fontosak a maguk nemében, és Isten ritkán tesz valamit az Egyházának alkalmazásuk nélkül. De tartózkodjunk a hajótörés veszélyétől, és ne magunk tegyük tönkre azt a világítótornyot, amely az Ő kikötője felé való utat mutatja számunkra. Még egyszer felteszem nektek a kérdést: „Mi a helyzet a lelketekkel?”.

 

Negyedszer, bocsánatot nyertetek-e már bűneitekre? Csak kevés józan gondolkodású angol merné azt állítani, hogy nem található bűn benne. Lehetséges, hogy sokan azt mondanák, hogy ők nem annyira rosszak, mint mások, és hogy nincsenek annyira megromolva, mint ahogyan ezt mi állítjuk róluk. De, ismétlem, csak kevesen bizonygatnák azt, hogy egész életükben úgy éltek, mint az angyalok, és életük során sosem gondoltak, mondtak, vagy cselekedtek bűnös dolgot. Röviden, mindnyájunknak el kell ismernünk, hogy kisebb, vagy nagyobb mértékben bűnösök vagyunk, és, mint bűnösök, vétkesek vagyunk Isten előtt, és bűnösként vagy bocsánatot kell nyernünk, vagy meg kell halnunk, és örök ítéletre kell vonatnunk az utolsó napon. Azért győzedelmes a keresztyének vallása, mert teljes, ingyenes, tökéletes, örökkévaló, és végleges bocsánatot tud számunkra szerezni, éppen azt, amire szükségünk van. Ez a központi eleme annak a jól ismert hitvallásnak, amit az angolok nagy többsége gyerekkorában kívülről megtanult. Arra tanítják őket, hogy azt mondják: „Hiszem a bűnök bocsánatát”. Ez a bocsánat az örökkévaló Fiú, az Úr Jézus Krisztus által volt számunkra megszerezve. Ő szerezte meg számunkra, amikor eljött ebbe a világba, hogy Megváltónkká váljon, értünk élt, halt meg, és támadt fel halottaiból, hogy Közbenjárónk legyen. A megváltást az Ő drága vérén vásárolta meg számunkra, meghalva helyettünk a kereszten, megszerezve a bocsánatot vétkeinkre. De ez a bocsánat, bármilyen nagy, teljes, és dicsőséges ne lenne is, természetesen, nem mindenkié. Ez nem olyan kiváltság, amivel minden egyháztag rendelkezik pusztán ezért, mert az egyház tagja. Ez olyan dolog, amit mindenkinek hite által kell elnyernie, hittel kell hozzá ragaszkodnia, és hittel kell magunkévá tennünk; ellenkező esetben Krisztus feleslegesen halt meg. „Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki azonban nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta” (Jn. 3: 36). Nem lehet ettől egyszerűbb és az ember számára elfogadhatóbb feltételeket találni. A jó öreg Latimer azt mondta, mikor a megigazulás kérdéséről elmélkedett: „Csak hinni kell benne, - és a tiéd”. Csak hit szükségeltetik; de a hit – nem több a lélek egyszerű, alázatos, őszinte kívánságánál, hogy megváltott legyen. Jézus képes megváltani az embert, és akarja is; de ehhez az embernek elő kell jönnie, és hinnie kell Krisztusban. Mindaz, aki hisz, megigazíttatik, és bocsánatot nyer, de hit nélkül nincs bűnbocsánat.

Ez az a pont, amely, attól tartok, amit sok angol figyelmen kívül hagy, és ezért el nem múló veszedelembe sodorja magát, és az örök kárhozatba kerül. Nekik tudomásuk van róla, hogy Krisztuson kívül nincs bűnbocsánat. Elmondhatják nektek, hogy a bűnösüknek nincs Megváltójuk, nincs Szabadítójuk, nincs Közbenjárójuk, azon kívül, Aki Szűz Mária által született, és Aki Poncius Pilátus alatt megfeszítettek, Aki meghalt, és eltemettetett. De ennél a pontnál meg is állnak, és nem mennek tovább! Sosem érik el azt a pillanatot, amikor valóban rendelkeznének Krisztussal hit által, és Krisztus bennük lenne, és Ő bennük. Ők elmondhatják, hogy „Ő a Megváltó”, de nem tudják elmondani, hogy „Ő az én Megváltóm”; elmondhatják, hogy „Ő a Szabadító”, de nem tudják elmondani, hogy „Ő az én Szabadítóm”. Elmondhatják, hogy „Ő a Főpap”, de nem tudják elmondani, hogy „Ő az én Főpapom”; el tudják mondani, hogy „Ő Közbenjáró”, de nem tudják elmondani, hogy „Ő az én Közbenjáróm”. Így tehát ők úgy élnek és úgy halnak meg, hogy nem nyertek bűnbocsánatot! Nem meglepő, hogy Luther Márton megjegyezte: „Sokan azért halnak meg, mert nem tudják alkalmazni a birtokos névmásokat”. És ha sok ma élő embernek ilyen az állapota, akkor senkinek sem kell csodálkoznia azon, ha azt akarom megtudakolni az emberektől, hogy megbocsáttattak-e már bűneik. Egy ismert keresztyén asszony öregkorában azt mondta: „Lelkem örökkévaló életének kezdete egy beszélgetés volt, amit egy idősebb úriemberrel folytattam, aki meglátogatta apámat, amikor még kislány voltam. Megfogtam a kezemet, és azt mondta: „Drága gyermek, életem lassan elérkezett a végéhez, és te, minden bizonnyal, még sok évet fogsz élni halálom után. De két dologról sose feledkezz meg. Az első az, hogy bűneikre bocsánatot kell nyernünk, míg élünk. A második, hogy tudnunk és éreznünk kell, hogy megbocsáttattak bűneink”. Áldom Istent azért, hogy sosem feledkeztem meg az ő szavairól”. Hogyan állunk mi? Döntsük el, hogy nem fogjuk nyugtatgatni magunkat addig, míg nem tudjuk biztosan, és nem érezzük, hogy megbocsáttattak bűneink. Tehát, még egyszer, a bűnök bocsánatának fontossága tudatában, tegyük fel a kérdést magunknak: „Mi a helyzet velünk?”.

 

Ötödször, saját tapasztalatból tudunk-e valamit az Istenhez való térésről? Megtérés nélkül nincs bűnbocsánat. „Ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kisgyerekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába” (Mt. 18: 3). „Ha valaki újjá nem születik, nem látja meg az Isten országát” (Jn. 3: 3). „Akiben azonban nincs a Krisztusnak Lelke, az nem az övé” (Róma 8: 9). „Azért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, íme újjá lett minden” (2 Kor. 5: 17). Természetünknél fogva olyan esendők, annyira földiek, annyira világiak, annyira hajlamosak vagyunk a bűnre, hogy radikális változás nélkül képtelenek vagyunk szolgálni Istennek, és képtelenek lennénk arra, hogy halálunk után Benne gyönyörködjünk. A kiskacsákhoz hasonlóan, akik természetüknél fogva vonzódnak a vízhez, ugyanúgy a gyerekek is, ahogyan kicsit is önállóak lesznek, az önzés, a hazudozás, és a ravaszság felé hajlanak, és senki sem fogja szeretni Istent, és imádkozni Hozzá, ha erre nem tanítják meg őt. Akár hatalmas, akár hatalom alá vetett ember, gazdag vagy szegény, ismert vagy ismeretlen, mindnyájunknak teljes változásra van szükségünk, olyan változásra, amely a Szent Lélek különös vezetése alatt áll. Nevezzétek, ahogyan csak akarjátok: új életnek, újjászületésnek, megújulásnak, új teremtésnek, megelevenedésnek, megtérésnek, – ha megmentettekké akarunk válni, rendelkeznünk kell vele; és ha mi rendelkezünk vele, ez a tény megfigyelhetővé válik.

A bűnre való érzékenység, és annak megvetése, a Krisztusban való hit, és az Iránta való szeretet, a szentségben való elégedettség, és a reá való vágyakozás, az Isten népe iránti szeretet, és a világ dolgainak megvetése a bizonyítékai és jelei annak, hogy megváltattunk. Szerencsétlenségünkre, tízezrek körülöttünk semmit sem tud erről. Az Írás szavaival élve, ők halottak, alvók, szendergők, vakok, és haszontalanok az Isten országa számára. Lehet, hogy évről évre azt ismételgetik, hogy „Hiszek a Szent Lélekben”; de mégsem rendelkeznek a legelemibb tapasztalattal sem újjá szülő munkájára nézve, amit Ő véghez visz az ember belsejében. Néha abban a tudatban ringatják magukat, hogy újjá vannak születve, mert meg vannak keresztelve, járnak a templomba, és részt vesznek az úrvacsorán, miközben teljesen hiányoznak életükből az újjászületésnek a jelei, amit János ír le első levelében. Ma is világosak és érthetőek az Írás szavai: „Ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyerekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába” (Mt. 18: 3). Az olyan időkben, mint napjaink, senki se csodálkozzon azon, ha az emberek lelkét vita tárgyává teszem. Teljesen világos, hogy a vallási megújulások alatt rengeteg hamis megtérés is történik. De a hamis pénz még nem bizonyítéka annak, hogy nincs valódi érme; teljesen nem azt jelenti, hanem inkább azt, hogy ez annak a jele, hogy vannak drága érmék, amiket megéri hamisítani a hamispénzverőknek. A képmutató és álkeresztyének jelenléte közvetett bizonyítéka annak, hogy van igaz keresztyénség is az emberek között. A megtéréssel kapcsolatban térjünk még egyszer vissza eredeti kérdésünkhöz: „Mi a helyzet veletek?”.

 

Hatodszor, engedjétek meg, hogy feltegyem a kérdést, ismerünk-e bármit is a gyakorlati keresztyén szentségről? Az, hogy „a szentség nélkül senki sem látja meg az Urat” (Zsid. 12: 14) ugyanúgy igaz, mint minden más is, ami meg van írva a Bibliában. Hasonló módon a szentség is az üdvözítő hit gyümölcse, amely reális megtapasztalása az újjászületésnek, az egyedüli igazi bizonysága a bennünk levő kegyelemnek, amely a Krisztussal való élő szövetség következménye. A szentség nem abszolút tökéletessége jelent, és a tökéletlenségek alól való függetlenedést jelenti. Nem erről van szó itt szó! Egyesek átgondolatlan szavai, akik az „Istennel való szétszakíthatatlan egység” elégedettségéről beszélnek hosszú hónapokon keresztül, gyors vizsgálatra szorulnak. Meg kell néznünk, honnan veszik a fiatalok ezeket a várakozásokat, amiket az Írás nem támaszt alá, és amivel csak kárt okoznak másoknak. Abszolút tökéletesség csak a mennyben létezik, és nem jellemző a földre, ahol mi gyarló testtel rendelkezünk, ahol egy megromlott világ vesz körül minket, és a Sátán, aki folyton lelkünk körül settenkedik. A nagy apostol, aki azt mondta, hogy „Úgy futok… megsanyargatom testem, és szolgává teszem” (1 Kor. 9: 26-27), nagyon meg lenne lepődve, ha erőfeszítés nélküli megszentelődésről hallana, és ha azt mondanák neki, hogy a hívőknek elég nyugton lenniük, és helyettük minden el lesz végezve!

Annál inkább, bármennyire is gyarló és tökéletlen a legjobb szenteknek is a megszentelődése, mégis valódi jelenség, és mint ahogyan a világossá és a só tulajdonságai hibátlanok, annyira hibátlan az ő jellemük is. Ez nem az, ami hangos bizonyságtétellel kezdődik, és azzal be is fejeződik; ez inkább látható lesz, nem hallható. A valódi, biblikus szentség arra készteti az embert, hogy elvégezze kötelességeit otthon, a családi tűzhelynél, és a mindennapi engedelmesség által tegye díszesebbé tanítását. Mert az igazi szentség a kegyelem mind passzív, mind aktív formájában meg fog mutatkozni. A szentség az embert alázatossá, jóvá, önfeláldozóvá, kegyessé, kiegyensúlyozottá, figyelmessé fogja tenni mások iránt, valamint szeretővé, szerénnyé, és megbocsátóvá is válik általa. Nem fogja arra kényszeríteni, hogy elkülönítse magát a világtól, és elefántcsonttoronyba zárkózzék. Nem, inkább arra fogja őt buzdítani, hogy lelkiismeretes elvégezze abban az állapotban kötelességét, amibe Isten elhívta őt, hogy megálljon a keresztyén elvek, valamint Krisztus példamutatása alapján. Jól tudom, hogy az ilyen szentség nem elterjedt. Ez a kép a gyakorlati keresztyénséget ábrázolja, amely elszomorítóan ritka manapság. De én Isten Igéjében nem találok más mércét a szentség számára, - semmi mást azon kívül, amit az Úr és az Ő apostolai elénk adtak, előttünk lefestettek. Napjainkban egyetlen olvasó sem csodálkozhat el azon, hogy én nagyon határozottan ennek a témának tanulmányozását vetem fel az embereknek. Tehát, ezért újra meg kell kérdeznünk magunktól, mi a helyzet lelkünkkel a szentség kérdésében?

 

Hetedszer, engedjétek meg, hogy megkérdezzem, tudtok-e valamit a kegyelem eszközei által való gyönyörködésről? Amikor a kegyelem eszközeiről beszélek, akkor öt alapvető elemre: az igeolvasásra, a személyes imádságra, a nyilvános istentiszteletre, az úrvacsorára, és a nyugalom napjára gondolok. Ezek azok az eszközök, amiket irgalomból Isten arra rendelt, hogy a Szent Lélek által bizonyságot tegyen az Ő kegyelméről, és hogy megerősítse a lelki életet az után, hogy elkezdődött. Míg világ a világ, az ember lelkének állapota nagyban attól fog függni, hogy milyen módon, és milyen szellemben fogja alkalmazni a kegyelem eszközeit. Ebben az esetben a „mód” és „szellemiség” szavakat nem véletlenül, hanem szándékosan, és céltudatosan használom. Sok angolszász ember rendszeresen és hivatalból használja a kegyelmi eszközöket, de nem tudnak semmit arról, hogyan gyönyörködjenek bennük: úgy veszik, mint kötelességet, az érzelem, az érdeklődés, és a kívánság minden szikrája nélkül. Azonban még a józan gondolkodás is azt sugallja nekünk, hogy a szent kincsek ilyen formális, mechanikus alkalmazása teljesen értelmetlenné, és haszontalanná teszik őket. Érzelmeink irányukban, a valóságban, lelkünk állapotai közül csak az egyik. Hogyan tudná az ember megtanulni, hogyan szeresse Istent, ha Róla és Krisztusról csak kötelességből olvas, és megelégszik azzal, ha a könyvjelzőt néhány fejezettel előbbre tudta a lapok közé tenni? Hogyan gondolhatja azt az ember, hogy kész a Krisztussal való találkozásra, ha sosem nyugtalankodott azon, hogy megnyissa szívét Előtte, mint Barátja előtt, hanem megelégszik minden reggel és este azokkal a válogatott szavakkal, amiknek összességét „imának” nevez, nem gondolkodva el annak tartalmán? Hogyan lehetne az ember örökké boldog a mennyben, ha úgy gondolja, hogy a vasárnap unalmas, érzelmileg hideg, és fárasztó nap, és semmit sem tud a szívbeli könyörgésről, az igazságról és a hamisságról, vagy alig bírja kivárni az istentisztelet végét? Milyen lehet az ember lelki állapota, ha szíve sosem „beszél” benne, mikor magához veszi a kenyeret és a bort, amely arra adatott, hogy különös módon emlékeztessen minket Krisztus halálára a kereszten, arra, hogy kiegyenlítette a bűn tartozását?  Ezek nagyon komoly és fontos kérdések. Ha a kegyelem eszközeinek semmi más hasznuk nem volna, és nem lennének a menny felé való utunkban magasztos segítőink, akkor is hasznosak lennének, mint az Istennel való kapcsolatunk reális fokmérői. Mondjátok el nekem, mit tesz az ember a Biblia olvasásában, az imában, az Úr napjának megszentelésében, a nyilvános istentiszteletben, és az úrvacsorában, és én hamar megmondom nektek, milyen is ő, és milyen úton jár. És mi a helyzet veletek? Még egyszer megkérdem tőletek: „Mi a helyzet nálatok?”.

 

Nyolcadszor, akarunk-e valamilyen jót is cselekedni a világban? A mi Urunk Jézus Krisztus állandóa „széjjeljárt, jót tévén” (Csel. 10: 38), mikor a földön tartózkodott. Az apostolok és a tanítványok a bibliai időkben állandóan arra törekedtek, hogy az Ő lábnyomaiban lépkedjenek. Arra a keresztyénre, aki elégedett volt azzal, hogy maga a mennybe jut, és nem foglalkozott másokkal, hogy boldogan élnek-e azok, és békességben halnak-e meg, úgy néztek volna, mint iszonyatra, akiben nincs meg a Krisztus Lelke. Hogyan is gondolhatjuk egy pillanatig is, hogy jóval kisebb mérce is elég napjaink keresztyén viselkedésére nézve? Vajon napjainkban azok a fügefák, amelyek nem hoznak gyümölcsöket, miért gondolják azt, hogy megtartatnak, ha Urunk földi életének idején kivágattak, mint olyan növények, amelyek haszontalanul foglalták a helyet a szőlőben (Lk. 13: 7)? Ezek nagyon komoly kérdések, amelyek komoly feleletet kívánnak.

Napjainkban a hitvalló keresztyének egy része, amely, úgy tűnik, hogy semmit sem tesznek azért, hogy felebarátaikra gondot viseljenek, teljesen az „első számú kérdéssel” vannak elfoglalva, azaz saját magukkal, és családjuk gondjaival. Esznek, isznak, alszanak, dolgoznak, öltözködnek, pénzt keresnek, és pénzt költenek évről évre; és úgy tűnik, hogy teljesen közömbösek abban a kérdésben, hogy mások boldogok-e, vagy boldogtalanok, jól megy-e nekik, vagy rosszul, meg vannak-e térve, vagy sem, a menny, vagy a pokol felé tartanak-e? Ez helyes a mi szemünkben? Egyezik-e ez a viselkedés az Ő vallásával, Aki az irgalmas samaritánusról prédikált, és azt parancsolta nekünk, hogy menjünk, és hasonlóképpen cselekedjünk (Lk. 10: 37)? Ebben mélységesen kételkedem.

Mindenhol sok dolog vár ránk. Angliának nincs olyan sarka, amely ne szántóföld lenne, és nyitott ajtó, amelyen belépve ne tudnánk hasznot hozni. Nincs Angliában olyan keresztyén, aki nem tudna jót tenni másokkal, ha szívével vágyna erre. Mert a legszegényebb férfi vagy a legszegényebb nő is, akinek nincs egy vasa sem, képes arra, hogy mélyen együtt érezzen a betegekkel, az elnyomottakkal, és a szerencsétlenekkel, és kedves gondviseléssel meg tudná lágyítani az ő szerencsétlenségüket, és vigasztalást tudna nyújtani ezeknek az embereknek ebben a nyugtalan világban. De, sajnos, a legtöbb hitvalló keresztyént, gazdagot és szegényt, laikust és a klérus tagját, az önzés visszataszító lelkülete tartja hatalmában, és nem leli örömét a jó tevésében. Órákig képesek a keresztségről, az úrvacsoráról, vagy az istentisztelet rendjéről, vagy az egyház és az állam szövetségéről, vagy egyéb teoretikus kérdésekről vitatkozni. De, úgy tűnik, ez alatt az idő alatt egy pillanatig sem gondolnak felebarátaikra. A felebarát iránti szeretet világos tanítása, ahhoz hasonlóan, ahogyan a példázatban említett samaritánus szeretete is megmutatkozott az utazó iránt, az időbeosztás és a figyelem kérdése, ami a jó tevésére emlékezteti őket, - olyan kérdés, aminek kérdésében nem fogják még csak a kisujjukat sem mozdítani. Úgy tűnik, hogy sok angliai gyülekezetben, a városokban és a falvakban, az igazi szeretet meghidegült, úgy a templomokban, mint az imaházakban, és az egyedüli gyümölcs, amit ez a féle keresztyénség képes teremni, a „párthűség” lelkülete, és a széthúzás. Ezért napjainkban egyetlen olvasó sem csodálkozhat azon, hogy én újra csak a régi jó és egyszerű tanokat hozom szóba. Tudunk-e egyáltalán valamit arról a samaritánus szeretetről, amellyel felebarátunk felé kellene fordulnunk? Valamikor is próbálunk jót tenni környezetünkkel, barátainkat és rokonainkat, vagy gyülekezeti tagjainkat kivéve? Vajon úgy élünk-e, mint Annak a tanítványai, Aki mindig „széjjeljárt, jót tévén”, Aki azt parancsolta a tanítványainak, hogy Róla vegyenek példát (Jn. 13: 15)? Ha nem, akkor milyen arccal fogunk megállni Előtte az ítélet napján? Hogyan vélekedik lelketek erről a kérdésről? Még egyszer kérdem: „Mi a helyzet veletek”?

 

Kilencedszer, tudunk-e valamit a Krisztussal való közvetlen közösségről? A „közösség” alatt a „Krisztusban levés” szokását értem, amiről Urunk úgy beszél a Jn. 15-ben, mint a gyümölcsöző keresztyénség tényezőjéről. Világosan kell látnunk, hogy a Krisztussal való szövetség egy dolog, míg a Vele való közösség egy egészen más dolog. Nem lehet közösségünk az úgy Úrral, hogy ne lennénk előtte szövetségben Vele. Sajnos, lehetünk Vele úgy is szövetségben, hogy ez nem jár, vagy majdnem nem jár közösséggel. A két fogalom közötti különbség nem két különböző lépés közötti különbség; az csak a ferde sík alsó és felső szára közötti különbség. A szövetség azoknak az általános kiváltsága, akik szembesülnek bűneikkel, őszintés megbánják azokat, hittel Krisztushoz jönnek, elfogadtattak, megbocsáttattak nekik, és meg vannak igazítva Előtte. Félek azonban, hogy sok hívő sosem lépi át ezt a küszöböt! Részben tudatlanságuk, részben lustaságuk, részben az emberektől való félelmük, részben a világ iránti titkos szeretetük, részben valamilyen meg nem öldökölt bűn miatt megelégednek a kis hittel, a gyenge reménységgel, az ingatag békességgel, és a szentség alacsony színvonalával, ami által kétkedő, gyenge, megakadó, és „harmadosztályú” gyümölcsöt termő keresztyének maradnak életük végéig!

A Krisztussal való közösség azok kiváltsága, akik állandóan növekedni akarnak a kegyelemben, a hitben, az ismeretben, és Krisztus értelme által mindenben. Azoké ez a kiváltság, akik megfeledkeznek a „hátuk mögött” levő dolgokról, akik „még nem érték el”, de „nekidőlvén, célegyenest igyekszenek Istennek a Krisztus Jézusban onnan fentről való elhívásának jutalmára” (Fil. 3: 13-14). A szövetség a rügy, míg a közösség a virág; a szövetség a csecsemő, míg a közösség az felnövekvő erős férfi. Az, aki szövetségben van Krisztussal, jól van dolga, de annak, akinek közössége van Krisztussal, sokkal jobb dolga van. Ennek is, és annak is ugyanolyan élete, ugyanolyan reménysége van, egyforma mennyei mag van a szívében; egy az Uruk, egy a Megváltójuk, egy a Szent Lelkük, egy közös mennyei hazájuk van, de a szövetség mégsem olyan jó, mint a közösség! A Krisztussal való közösség mélységes titka az, hogy állandó élő hitem van Benne, és minden pillanatban Belőle nyerek erőt, és táplálékot, ami életbevágóan fontos. Pál apostol azt mondja: „Nekem az élet Krisztus” (Fil. 1: 21); „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal. 2: 20).

Az ilyen közösség a „hit örömében és békességében” való titok, amivel minden nagy szent rendelkezett, mint tudjuk, olyanok, mint Bradford és Rutheford. Náluknál senki nem volt alázatosabb, és senki nem érezte át annyira erőtlenségét és romlottságát, mint ők. Elmondhatták volna nekünk, hogy a Róma 7 teljesen alátámasztja mindazokat az ismereteket, amiket tapasztalat által nyertek. De ők mindig Krisztusra tekintettek, és Benne mindig képesek voltak az örvendezésre. Az ilyen közösség a titka a fényes győzelmeknek, amelyeket az ilyen emberek a bűn, a világ, és a haláltól való félelem felett aratnak. Nem azt mondták tétlenül üldögélve, hogy „Ezt Krisztusra hagyom”, hanem megerősödve az Úrban, bátran és határozottan azt az isteni természetet, amivel Ő ajándékozta meg őket, és mindent legyőztek ama Szerelmes ereje által (ld. Róma 8: 37). Pál apostollal együtt azt mondták volna: „Mindenre van erőm a Krisztusban, Aki engem megerősít” (Fil. 4: 13). Ennek a közösségnek meg nem ismerése egy a számos ok közül, miért vallanak olyan sokan napjainkban meglepő nézeteket az úrvacsorában jelen levő „valós jelenlétről”. Az ilyen téveszmék abból fakadnak, hogy Krisztusról nincs megfelelő ismeretünk, és ködös feltevések uralkodnak a feltámadott, élő Megváltóról, Aki közbenjár értünk, és Akiben hinnünk kell.

Vajon a Krisztussal való ilyen közösség széles körben ismert? Sajnos nem! Inkább nagyon is ritka! A hívők nagy többsége, úgy tűnik, megelégszik a hit által való megigazulás legmeztelenebb és legelemibb ismereteivel, és még más tanokkal is, ezért úgy futják meg földi pályájukat, hogy kételkednek, sántikálnak, meg-megállnak, félnek, kevés örömben, vagy semmilyenben nincs részük, és nem tapasztalják meg a győzelmes keresztyén élet ízét. Az utolsó idők Egyháza telve van gyenge, védtelen, és befolyással nem bíró hívőkkel, akik alig váltatnak meg, mintha csak „tűzön keresztül” (1 Kor. 3: 15), sosem képesek arra, hogy felrázzák a világot, és semmit sem tudnak a „bemenetelről” (2 Pt. 1: 11). Kétségbeesés, Tudatlan, és Félénk a Zarándok Útjában elérték a mennyei várost ugyanúgy, mint Keresztyén és Reményteljes. De ők, természetesen, nem olyan vigasztalással érték el azt, és tizedannyi jót sem tettek a világban, mint azok! Félek, hogy sok hazájuk hasonló keresztyén van ma is! És ez a helyzet a gyülekezetekben, akkor egyetlen olvasó sem csodálkozhat el azon, ha lelketek állapota felől teszek fel kérdéseket. Még egyszer kérdem tőletek: mi a helyzet nálatok az Istennel való közösség kérdésében?

 

És végül, tizedszer, tudunk-e valamit Krisztus második visszajövetelére való készülésről? Az, hogy Ő eljön, ugyanolyan biztos, mint minden más, ami ki van jelentve a Bibliában. A világ még előtte van az Ő végső fogadásának. Ahogyan látható formában, testben, Ő felment a mennyekbe az Olajfák hegyéről, az Ő tanítványai szeme láttára, úgy fog visszatérni a felhők között hatalommal és dicsőséggel (Csel. 1: 11). Ő visszajön, hogy feltámassza a halottakat, hogy elváltoztassa az élőket, hogy megjutalmazza az Ő szentjeit, és hogy megbüntesse a tisztátalanokat, hogy megújítsa a földet és eltörölje az átkot, - hogy megtisztítsa a földet, ahhoz hasonlóan, ahogyan Ő megtisztította a templomot, - és hogy felállítsa uralkodását, amelyben már nem lesz helye a bűnnek, és amelyben a szentség lesz az általános törvény. A hitvallások, amiket most ismételgetünk, és a hit, amelyet most vallunk, rendíthetetlenül azt erősítik meg, hogy Krisztus újból eljön. Az Ő visszajövetelében való hit az őskeresztyének hitvallásuk részévé tették. Ők vissza felé tekintettek a keresztre, és a bűnből való váltságra, és örvendeztek a megfeszített Krisztusban. Ők felfelé tekintettek, Krisztusra, Aki az Atya jobbján ül, és örvendeztek a Közbenjárónak. Ők előre tekintettek, az Úr megígért visszajövetelére, és örvendeztek annak a gondolatnak, hogy ők újból meg fogják látni Őt. Nekünk hasonlóan kell eljárnunk.

Mit kaptunk Krisztustól? Mit tudunk Róla? Mit gondolunk Róla? Vágyakozunk-e arra, hogy újból és újból meglássuk Őt, és szeretünk-e találkozni Vele? A Vele való találkozásra való felkészülés nem más, mint élet az igaz, következetes keresztyén számára. Senkitől sem követeli azt, hogy függessze fel mindennapi kötelességeinek teljesítését. A farmernek nem kell elhagynia farmját; a boltosnak a boltját; az orvosnak a betegeit; vagy a kőművesnek a habarcsot és kanalat; az ácsnak a kalapácsát és szögeit, vagy a kovácsnak az ő fújtatóját. Senki nem tud annál jobbat tenni, ha folytatja eddigi munkáját, de úgy foglalkozik velük, mint keresztyén, „összecsomagolt” szívvel, felkészülve arra, hogy bármikor kilépjen ebből az életből. Egy ilyen igazság színe előtt egyetlen olvasó sem csodálkozhat, ha arról érdeklődök, mit érez a lelke a Krisztus második visszajövetelére való készülés hallatán? A világ egyre inkább végéhez közeledik. A keresztyének túlnyomó többsége azokhoz az emberekhez hasonlít, akik Nóé és Lót idejében éltek, akik ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek, vetettek, és házat építettek addig a napig, míg el nem jött az özönvíz, és a kénköves tűz. Urunk szavai nagyon komolyak, és szívhez szólóak: „Emlékezzetek Lót feleségére!” (Lk. 17: 32). „De vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjen a ti szívetek dobzódásnak, részegségnek, és az élet gondjainak miatta, és váratlanul reátok ne jöjjön az a nap” (Lk. 21: 34). Még egyszer kérdem tőletek, mi a helyzet veletek Krisztus második visszajövetelét illetően?

Itt lassan be fogom fejezni vizsgálódásaimat. Nagy könnyedséggel folytathatnám kérdéseimet, de úgy tűnik nekem, hogy könyvem elején éppen elégséges dolgot mondtam ahhoz, hogy sok értelmet önvizsgálatra és önmegismerésre indítsak. Isten a tanúm abban, hogy semmi olyat nem mondtam, amit ne tartanék lelketek érdekében különösen fontos üzenetnek. Egyetlen kívánságom az, hogy jó tegyek másoknak. Engedjétek meg nekem, hogy az elmondottakat néhány gyakorlati tanáccsal ellátva fejezzem be.

1. Valaki az olvasók közül az elszenderült, és a vallással abszolút nem foglalkozó emberek közé tartozik-e? Ó, ébredjetek, hagyjátok abba az alvást! Emeljétek szemeiteket a temetőkre, a sírokra. A körülöttünk élő emberek lassan, egyik a másik után, hagyja itt ezt a világot, és egy nap nektek is a sírba kell feküdnötök. Tekintsetek az eljövendő életre, tegyétek kezeteket a szívetekre, és mondjátok, természetesen, ha meritek, hogy készek vagytok meghalni, és Istennel találkozni. Ah! Hasonlóak vagytok a csónakban alvó emberre, akit sodor az áramlat, és a Niagara-vízeséshez közeledik! „Kelj fel, kiálts a te Istenedhez; hátha gondol velünk az Isten, és nem veszünk el!” (Jón. 1: 6). „Serkenj fel, aki alszol, és támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus” (Ef. 5: 14).

2. Érez-e az olvasók közül valaki félelmet és önvádat azért, mert lelke számára nincs reménység? Vessétek el félelmeiteket, és fogadjátok el az Úr Jézus Krisztus által kínált kegyelmet. Hallgassatok arra, amit Ő mond: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket” (Mt. 11: 28); „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön én hozzám, és igyon” (Jn. 7: 37); „Aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem” (Jn. 6: 37). Ne kételkedjetek abban, hogy ezek a szavak felétek is legalább olyan erővel vannak irányítva, mint mások felé. Minden bűnötöket, hitetlenségeteket, lelkiismeret-furdalásotokat, haszontalanságotokat, kételkedéseteket, és gyengeségeteket hozzátok Hozzá, - mindet tegyétek le az Ő lábai előtt. „Bűnösöket fogad magához” (Lk. 15: 2), - Ő benneteket is magához von. Ne álldogáljatok ott tanácstalanul két vélekedés között, és ne várjatok a kedvezőbb alkalomra. „Bízzál; kelj fel, hív téged” (Mk. 10: 49). Most jöjjetek Krisztushoz.

3. Valaki az olvasók közül olyan keresztyén-e, aki megvallja a Krisztust, de nem tapasztal nagy békességet, örömet, és vigasztalást? Akkor még ma fogadjátok meg tanácsomat. Vizsgáljátok meg szíveteket, és derítsétek ki, hogy nem saját vétketeknek köszönhetitek-e mindezt. Nagyon valószínű, hogy nagyon jól érzitek magatokat; megelégedtek a kis hittel, a kis megtéréssel, a kis kegyelemmel, és a kis megszentelődéssel, és tudatosan kerülitek az odaszánást. Ilyen szinttel ti sosem lesztek igazán boldog keresztyének, még akkor sem, ha olyan hosszan fogtok élni, mint Matuzsálem. Ha szeretitek az életet, és jó napokat akartok látni, akkor azonnal változtassatok életviteleteken. Bátran kezdjetek hozzá, határozott eltökéltséggel. Legyetek gondosak, nagy gondosak, különösen gondosak keresztyénségetekben, és teljesen fordítsátok tekinteteteket a napsugár felé. Tegyétek oldalra a terheket és a bűnt, amelyek annyira megterhelnek benneteket. Közeledjetek Krisztushoz, gyönyörködve a Vele való közösségben, a lábainál ülve kötődjetek Hozzá, mint Mária tette; és nagy kortyokban igyátok az élet forrásának vizét. János azt mondta: „És ezeket azért írjuk nektek, hogy örömötök teljes legyen” (1 Jn. 1: 4). „Ha a világosságban járunk, amint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással” (1 Jn. 1: 7).

4. Valaki az olvasók közül olyan hívő, akit kétségek és félelmek gyötörnek saját erőtlenségük, gyengeségük, és lelkiismeret-furdalásuk miatt? Emlékezzetek arra, amit Jézus mondott, hogy „Megrepedt nádat nem töri el, és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki” (Mt. 12: 20). Találjatok ezekben a szavakban vigasztalást, mert nektek szólnak. Mi van, ha hitetek gyenge? Ez még mindig jobb, mintha semmilyen hittel nem rendelkeznétek. Mert az élet legkisebb magja jobb, mint a halál. Lehet, hogy túl sokat vártok ettől az élettől. A föld azonban nem a mennyország. Ti még mindig testben vagytok. Ne magatoktól várjatok sokat, hanem Krisztustól. Tekintsetek még többször Krisztusra, és egyre kevesebbet magatokra.

5. És végül, van-e valaki az olvasók közül, akit néha levernek azok testi, családi, hivatalbeli, helyzetbeli, felebarátok és családtagok által támasztott próbák, amelyekkel a menny felé való úton találkoznak? Tekintsetek az együtt érző Megváltóra, Aki az Istennek jobbján ül, és öntsétek ki Előtte szíveteket. Erőtlenségeitek nem lesznek közömbösek számára, mivel Ő is szenvedett, elhordozva a kísértéseket. Egyedül vagytok? Őt is magára hagyták. Hamis fényben mutatnak be benneteket, és rágalmaznak benneteket? Vele is így jártak el. Üldöznek benneteket? Őt is üldözték. Testetek megfáradt, és lelketek gyötrődik? Őt is átélte mindezeket! Igen! Ő együtt érez veletek, és segít rajtatok. Csak tanuljatok meg Krisztushoz közeledni. Az idő rövid. Még egy kevés idő, és mindennek vége: és hamarosan már „az Úrral leszünk”. „Mert ennek bizonyos vége van; a te várakozásod meg nem csalatkozik” (Péld. 23: 18). „Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedve, elnyerjétek az ígéretet. Mert még vajmi kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik” (Zsid. 10: 36-37).  

 

 

 

Második fejezet

 

Önfegyelem

 

Igyekezzetek bemenni a szoros kapun: mert sokan, mondom nektek, igyekeznek bemenni, és nem mehetnek (Lk. 13: 24).

 

Egyszer egy ember egy nagy mélységű kérdést tett fel a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak: „Uram, avagy kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?” (Lk. 13: 23).

Nem tudjuk, ki volt ez az ember. Nincs megmondva nekünk, hogy miért lett feltéve a kérdés. Lehet, hogy ez az ember csak ki akarta elégíteni haszontalan kíváncsiságát; vagy lehetséges, hogy igazolni akarta magát, hogy miért nem keresi az üdvösséget. A Szent Lélek mindezt elrejtette előlünk, mind az ő nevét, mind az ő motívumait, hogy ki tette fel a kérdést, nem tudjuk.

De egy dolog előttünk nagyon is világos, mégpedig: annak a fontossága, hogy mit válaszolt Urunk a feltett kérdésre. Jézus felhasználta ezt az alkalmat arra, hogy mindazok értelmét, akik Őt körülvették, saját jól behatárolható kötelességeik felé fordítsa. Ő ismerte a gondolatok menetét, amit annak az embernek a kérdése indított el szívükben; Ő látta, hogy mi játszódik le bennük. És így kiáltott fel: „Igyekezzetek bemenni a szoros kapun”. Mindegy, hogy sok, vagy kevés megváltott lesz, a ti útirányotok világos, - törekedjetek arra, hogy bejussatok. Most van erre kedvező alkalom. Ma van az üdvösség napja. Eljön a nap, mikor sokan szeretnének bemenni, de nem tudnak. Ezért most törekedjetek arra, hogy bejussatok.

Arra a fontos tanításra szeretném mindenkinek felhívni a figyelmét, akik csak olvassák ezt a könyvet, amit az Úr Jézus kifejtett nekünk. Ennek a kijelentésnek napjainkban különös fontossága van, ezért emlékeztetlek rá benneteket. Tévedhetetlenül arra a megfellebbezhetetlen igazságra tanít minket, ami lelkünk üdvösségének megszerzésében a személyes felelősségünkre hívja fel a figyelmet. Rámutat a vallás nagy dolgainak félretevéséből áradó veszélyre, amelyet, sajnos, nagyon sokan megtesznek. Ebben a két kérdésben az Úr Jézus Krisztus tanítása teljesen világos. Ő örökkévaló Isten, Aki tökéletes bölcsessége által azt mondta az emberek fiainak: „Igyekezzetek bemenni a szoros kapun: mert sokan, mondom nektek, igyekeznek bemenni, és nem mehetnek”.

 

1.     Egy leírást kapunk az üdvösség útjáról. Jézus „szoros kapunak” nevezi azt.

2.     Kapunk egy egyszerű utasítást is. Jézus azt mondja: „Igyekezzetek bemenni”.

3.     És végül kapunk egy rettenetes próféciát is. Jézus azt mondja: „Sokan igyekeznek bemenni, és nem mehetnek”.

Engedjük, hogy a Szent Lélek ezt a témát mindazoknak a szívére helyezze, aki olvassa ezt a könyvet! Mindazok, akik olvasni fogják, ismerjék meg saját tapasztalatuk által az üdvösség útját, engedelmeskedjenek a gyakorlatban az Úr parancsainak, és akkor üdvösségre jutnak az Ő visszajövetelének nagy napján!

 

Mindenek előtt, itt le van fektetve az üdvösség útja. Jézus szoros kapunak nevezi azt. Ez az a kapu, amely a megbocsátáshoz vezet, az Istennel, és a mennyel való békességre visz minket. Mindenki, aki kopogtat ezen a kapun, megmenekül. Meg vagyunk győződve, soha nem volt a történelem során fontosabb kapu, mint ez. A bűn hatalmas hegy az ember és az Isten között. Hogyan képes megmászni azt az ember? Isten a mennyben van, és Ő szent, tiszta, világosság, szeplő nélküli, lelki Lény, Aki gyűlöli a gonoszt, és utálattal tekint az igazságtalanságra. Az ember egy elveszett bűnös, aki megromlott, eltévelyedett, tele van tökéletlenséggel, olyan élőlény, akinek gondolatai állandóan gonoszak, akinek szíve csalóka, és javíthatatlanul be van szennyezve. Hogyan tudjuk össze hozni így az Istent és az embert? Hogyan lenne képes az ember nem félelemmel és szégyennel közelíteni Teremtőjéhez? Áldott az Isten, hogy mégis van út! Van út! Vagy egy ösvény! Van egy kapu! Ez az a kapu, amiről Krisztus csak úgy beszél, mint „szoros kapuról”.

Ez a kaput az Úr Jézus Krisztus nyitotta meg a bűnösök előtt. Az örökkévalóságtól fogva megígérte, hogy megteszi ezt számunkra. Amikor eljött az idők teljessége, Ő eljött ebbe a világba, és megnyitotta előttünk a kaput, az Ő kereszten bemutatott váltságán keresztül. Az Ő halálával kegyelmet nyert az ember bűnére, kifizette az ember adósságát Isten előtt, és elhordozta a büntetést az ember helyett. A kapu nagy szárnyait Ő saját testének és vérének árán tárta szét. Ő olyan létrát „helyezett a fölre”, amelynek vége a mennyben végződik. Ő lett az ajtó, amin keresztül a legnagyobb bűnös is félelem nélkül mehet be az Isten jelenlétébe. Olyan utat nyitott meg számunkra, amely által a legérdemtelenebb ember is, aki Benne hisz, jöhet Istenhez, és békességhez nyerhet. Ő hív minket: „Én vagyok az ajtó; ha valaki én rajtam megy be, megtartatik, és bejár, és kijár majd, és legelőt talál” (Jn. 10: 9). „Én vagyok az út, az igazság, és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanem csak én általam” (Jn. 14: 6). Pál azt mondta: „Akiben van a mi bátorságunk, és bizalommal való menetelünk Istenhez, az Ő benne való hit által” (Ef. 3: 12). Így volt elkészítve számunkra az üdvösség kapuja.

Ezek a kapuk szoros kapuknak vannak nevezve, és nem véletlenül. Egyes emberek számára szűkek azok, szorosak, és nehezen járhatók, és olyanok is maradnak a világ végezetéig. Szorosak mindazok számára, akik szeretik a bűnt, és akik komolyan eldöntötték, hogy nem válnak meg tőlük. Szorosak mindazok számára, akik ehhez a világhoz kötődnek, és, mindenek előtt, annak örömeit, és jutalmát keresik. Szorosak mindazok számára, akik nem szeretik a kellemetlenségeket, akik nem akarják megerőltetni magukat, és akik nem akarnak áldozatot hozni lelkükért. Szorosak mindazok számára, akik szeretik a kompániákat, és akik a tömegekkel akarnak menni. Szorosak mindazok az önhittek számára, azoknak, akik jó embereknek tartják magukat, és úgy gondolják, hogy megérdemlik az üdvösséget. Mindezek számára a Krisztus által elkészített kapu – szűk, és szoros. Hiábavalóan próbálják átpréselni rajta magukat, mert az nem engedi át őket. Isten nem azért nem akarja őket elfogadni, mert bűneik olyan számosak, hogy nem lehetne megbocsátani azokat, hanem azért, mert nem Isten útja szerint akarnak üdvösségre jutni. Az utóbbi tizennyolc évszázad alatt ezrek próbálták kiszélesíteni a keskeny kapufélfákat; ezrek feszítették meg minden erejüket, hogy a mennybe jussanak, kisebb erőfeszítések árán. Ezek a kapuszárnyak azonban sosem változnak. Nem rugalmasak, nem lehet szélességben nyújtani őket, hogy ennek vagy annak az embernek a méretére változzanak meg. Az a kapu mindig megmarad keskenynek.

De bármennyire is szoros ez a kapu, ez az egyetlen kapu, amin keresztül az emberek a mennybe juthatnak. Nincs kiskapu; nincs kerülőút; nincs rés, vagy nyílás a falon. Minden ember, aki valaha is megváltatott, egyedül Krisztus által váltatott meg, és egyedül a Benne való egyszerű hit által. Egyetlen ember sem nyer üdvösséget bűn feletti sajnálkozása által. A mai sajnálat nem törli el a tegnapi adósságot. Egyetlen ember sem üdvözül cselekedetei által. Még a legjobb cselekedetek is, amelyeket az ember tesz, nem sokban különböznek a legaljasabb bűnöktől. Egyetlen ember sem lesz megváltva azért, mert rendszeresen alkalmazza a kegyelem külső eszközeit. Még ha tesszük is mindezt, csak szánalmas, méltatlan szolgák vagyunk. Ó, nem! Minden más út keresése az örök élet felé, - csak az időpazarlás. Nézhetünk jobbra és nézhetünk balra, és betelhetünk saját szerzeményeinkkel, se sosem fogunk egy másik utat találni. A romlott emberek gúnyolódhatnak rajta, és nevethetik azokat, akik ezen az úton járnak. A lusták panaszkodhatnak azért, hogy ez az út nagyon nehéz. De az emberek sosem találnak semmilyen más üdvösséget azon kívül, amit a hit által való üdvösség kínál, a megfeszített Megváltó áldozata és igazságossága által. Közöttünk és a menny között egy nagykapu van. Lehet, hogy ez a kapu szoros, de ez az – egyedüli kapu. Vagy rajta keresztül érjük el a mennyet, vagy sehogy.

Bármilyen szűk is ez a kapu, mégis olyan kapu ez, amely mindig megnyílik előttünk. Egyetlen bűnösnek sincs megtiltva, hogy közeledjen hozzá; bármely ember átmehet rajta, és üdvösséget nyerhet. Csak egyetlen feltétele van a bocsánatnak; ennek lényege abban rejlik, hogy valóban el kell ismerni bűneinket, és kívánni kell, hogy egyedül Krisztus által váltassunk meg. Rád nehezedik-e minden bűnöd, és minden romlottságod? Tekints az üdvösség kapujára, és menj be rajta! Az, Aki elkészítette azt számunkra, megmondta: „Aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem” (Jn. 6: 37). A kérdés, amin el kell gondolkodnunk, nem az, hogy nagy bűnösök vagyunk-e, vagy kicsik; ki vagyunk-e választva, vagy sem; meg vagyunk-e térve, vagy sem. A kérdés jóval egyszerűbb: „Szembe néztetek-e bűneitekkel? Megkötözöttnek, és megterheltnek érzitek-e magatokat? Készek vagytok-e Krisztus kezébe tenni lelketeket”? Ha igen, akkor ez a kapu azonnal kinyílik előttetek. Menjetek be rajtuk még ma. „Mit állsz idekinn?” (1 Móz. 24: 31).

Bármennyire is szűk ez a kapu, ez az a kapu, amelyen már ezrek mentek be, és nyertek üdvösséget. Egyetlen bűnös sem volt még elvetve; senkinek sem volt azzal elutasítva, hogy ő annyira bűnös, hogy nem lehet vele mit kezdeni. Ezer különféle ember volt már elfogadva, megtisztítva, megmosva, felöltöztetve, és az örök élet örökösévé téve. Egyesek közülük egyáltalán nem voltak méltók; ti vagy én azt gondolhatnám, hogy annyira rosszak voltak, hogy nem érdemelték a megváltást. De Az, Aki megnyitotta ezt a kaput, nem vetette el őket. Épp hogy kopogtattak ők, Ő azt a parancsot adta, hogy engedjék be őket.

Ezen az ajtón ment be Manassé is, Júda királya. Nehéz tőle rosszabb embert elképzelni. Még saját apjának, Ezékiásnak a példáját is megvetette. Bálványok előtt borult le. Vérontással és kegyetlenséggel töltötte meg Jeruzsálemet. Saját gyermekeit áldozta fel az oltárokon. De ahogyan tekintete megnyílt saját bűnei felé, ő ehhez a kapuhoz futott bocsánatért, és ez a kapu szélesre lett tárva előtte, és megváltatott.

Saul, a farizeus, szintén átlépte ennek a kapunak a küszöbét. Nagy bűnös volt ő. Káromolta Krisztust, és üldözte az Ő követőit. Minden erejéből meg akarta akadályozni az evangélium terjedését. De ahogyan csak szíve meg lett érintve, és meglátta vétkeit, és a kapu elé járult bocsánatért, szélesre táródott előtte, és megváltatott.

Sokan a zsidók közül, akik megfeszítették Krisztust, bementek ezen a kapun. Ők valóban nagy bűnösök voltak. Ők eltolták, és elvetették maguktól a Messiást. Átadták Őt Pilátusnak, és arra kérték, hogy feszítse meg Őt. Azt akarták, hogy Barabást szabadon bocsássák, és az Isten Fiát megfeszítsék. De azon a napon, mikor Péter prédikálása mélyen megérintette a szívüket, a kapu azonnal megnyílt előttük, és ők bocsánatot nyertek.

A filippi börtönőr is ez elé a kapu elé járult. Kegyetlen, istentelen, és érzéketlen ember volt. Mindent megtett, ami hatalmában állt, hogy Pálból és társából gúnyt űzzön. A tömlöc mélyére vetette őket, és kalodába zárta lábaikat. De mikor lelkiismerete meg lett szólítva a földrengés által, és értelme meg lett világosítva Pál prédikálása által, bűnbánattal járult a kapu elé, amely abban a pillanatban megnyílt előtte, és ő megváltatott.

De miért kellene nekem csak bibliai példákat említenem? Miért ne beszéljek arról, hogy az apostolok idejétől emberek hatalmas tömege jött a „szoros kapuhoz”, amin be is léptek, és üdvösséget is nyertek? Mindenféle társadalmi rétegekből, osztályokból, életkorból ezrek és ezrek, tudósok és tudatlanok, gazdagok és szegények, öregek és fiatalok jöttek ehhez a kapuhoz, tudva, hogy megnyílik előttük, átmentek rajta, és békességet találtak lelküknek. Ez az igazság: ezrek, akik napjainkban élnek, jöttek, és megtapasztalhatták, hogy ez az út tényleg a valódi boldogsághoz vezet. Ma is találkozhattok olyan ismert és ismeretlen emberrel, kereskedővel és bankárral, katonával és hajóssal, farmerrel és kézművessel, céhmesterrel és segéddel, akik megtalálták ezt a szoros kaput, és megtalálták az üdvösséget és a békét. Csak jót tudnak mondani arról az országról, ami a kapu mögött található. Ők Krisztus igáját gyönyörűségesnek, és az Ő terheit könnyűnek találták. Csak azt sajnálják, hogy olyan kevés ember tér be, és hogy ők miért nem léptek be már előbb rajta.

Kívánom, ezen a kapun lépjetek be mindnyájan, akinek ez a könyv a kezébe kerül. Azt szeretném, hogy ne csak templomba, vagy imaházba járjatok, hanem hogy szívvel-lélekkel keressétek az élet kapuját. Azt szeretném, hogy ne csak higgyetek abban, hogy van ilyen kapu, és azt gondoljátok, hogy az nem rossz dolog, hanem azt, hogy át is lépjétek annak küszöbét, és meg legyetek váltva.

Gondolkodjatok el azon, hogy kiváltság az, hogy ilyen kapunk van. Az angyalok, akik nem őrizték meg méltóságukat, és elbuktak, már soha többé nem tudják visszaállítani eredeti állapotukat. Számukra nem nyílt meg a menedék ajtaja. A pogányok sem hallottak sosem az örök élethez vezető útról. Mit nem adna egy fekete, vagy egy rézbőrű ember azért, hogy egyetlen prédikációt is végighallgasson Krisztusról! Az Ószövetségben a zsidók ezt a kaput csak homályosan és messziről látták. „Még nem nyílt meg a szentély útja, fennáll még az első sátor” (Zsid. 9: 8). Ez a kapu azonban pont előttetek áll: teljes megváltás van felajánlva nektek Krisztusban, ingyen, fizetség nélkül. Sosem kell azon törnötök a fejeteket, hogy milyen irányba forduljatok. Oh, gondoljatok bele, milyen nagy kegyelem ez! Óvakodjatok attól a gondolattól, hogy nektek nincs szükségetek ennek a kapunak megnyílására, nehogy bűneitekben haljatok meg! Jobb ezerszer nem tudni erről a kapuról, mintsem tudni róla, - és toporogni előtte. Valóban, hogyan kerülitek el az ítéletet, ha nem fogadjátok el az üdvösséget?

Gondolkozzatok azon, mennyi hálás embereknek kell lennetek, hogy átléphettétek a szoros kapu küszöbét. Megváltottnak, megigazultnak lenni, akik kész a betegségekre, a halálra, az ítéletre, és az örökkévalóságra, és rendelkezik mindazokkal az eszközökkel, ami lehetővé teszi az életet mind a két világban, tényleg ok a mindennapi hálaadásra. Az igazi keresztyéneknek jóval hálásabbaknak kell lenniük, mint amilyen hálásak most. Félek, hogy közülük csak nagyon kevesen emlékeznek meg arról, hogy milyen természettel rendelkeztek, és milyen sokkal tartoznak a kegyelemnek. Egy pogány megjegyezte, hogy a hálaadó dicséretek éneklése az első keresztyének különleges ismertetőjele volt. Jó lenne, ha napjaink keresztyénjeinek is ilyen gondolkodásmódjuk lenne. A sok panasz, és a kevés hála az egészségtelen lelkiállapot jellemzője. Már maga az is megrendítő kegyelem, hogy az üdvösség kapuja egyáltalán létezik; de még ettől is nagyobb kegyelem van felénk mutatva, mikor megtudjuk, hogyan menjünk be rajta, és üdvösséget nyerünk általa.

 

Másodszor, egy utasítás van elénk adva. Jézus azt mondja nekünk: „Igyekezzetek bemenni a szoros kapun”. Gyakran megtörténik, a Szentírás egyetlen szavából sok mindent meg tudunk tanulni. Különben is, a mi Urunk Jézus Krisztus szavai mindig tele vannak az elmélkedés gyümölcseivel. Itt egy olyan szó szerepel, amely figyelemreméltó példája annak, amire gondoltam. Jertek, nézzük meg, hogy mit akarna a mi nagy Tanítónk, hogy merítsünk az „igyekezzetek” szóból.

Az „IGYEKEZZETEK” arra tanít minket, hogy annak az embernek, aki üdvösséget akar nyerni lelkének, buzgón kell felhasználnia a rendelkezésére bocsátott eszközöket. Olyan eszközökre gondolok itt, amelyeket Isten arra rendelt, hogy segítségére legyen az embernek a Hozzá való közeledésében. Ki vannak jelölve azok az utak, amelyeken az embernek járnia kell, ha azt akarja, hogy Jézus megtalálja őt. A nyilvános istentisztelet, a Biblia olvasása, az evangélium hallgatása, hogy csak néhányat említsek közülük. Ezek az eszközök valahol középen fekszenek, az ember és az Isten között. Kétségtelen, hogy senki nem képes megváltoztatni a saját szívét, vagy nem tudja egyetlen bűnét sem eltörölni, vagy bármilyen kis mértékben elfogadhatóbbá tenni magát Isten szemében; de mégis határozottan állítom, hogy ha az ember semmit sem tenne, és nyugodtan üldögélne, Krisztus soha nem mondaná nekik, hogy „igyekezzetek”.

Az „IGYEKEZZETEK” arra tanít minket, hogy az ember egy szabad személy, és Istennek ezen az alapon lesz vele ügye. Az Úr Jézus nem azt kéri tőlünk, hogy várjunk, akarjunk, érezzünk, reménykedjünk, vagy kívánjunk. Ő azt mondja, hogy „igyekezzetek”. Magam szánalmasnak nevezem azt a vallást, amely arra tanítja az embereket, hogy legyenek megelégedve magukkal, azt mondva, hogy „Magunktól semmit sem tudunk tenni”, és arra késztetve követőit, hogy továbbra is megmaradjanak bűneikben. Ez éppoly gonosz dolog, mintha azt mondanánk az embereknek, hogy nem az ő hibájuk az, hogy nincsenek megtérve, hanem egyedül Krisztus hibás abban, hogy még nincsenek újjászületve. Ilyen tanítás nincs az Újszövetségben. Én azt hallom, hogy Jézus azt mondja a bűnösöknek: „Jertek, térjetek meg, higgyetek, törekedjetek, kérjetek, keressetek, kopogtassatok”. Világosan látom, hogy üdvösségünk, elejétől a végéig – Isten dolga; de azt éppolyan világosan látom, hogy kárhozatunk, ha annak helye van – teljesen és egészbe véve a mi vétkünk. Meg vagyok győződve, hogy Isten mindig úgy fordul a bűnösök felé, mint akik felelősek, és elszámoltathatóak; és nem kell számomra nagyobb bizonyíték annál, mint az, ami az „igyekezzetek” szó tartalmaz.

Az „IGYEKEZZETEK” arra tanít minket, hogy az embernek várni kell a találkozást a sok ellenfelével, és fel kell készülnie a kemény harcra, ha azt akarja, hogy lelke üdvösségre jusson. És a tapasztalat azt mutatja, hogy ez valóban így is történik. Az a közmondás, hogy erőfeszítés nélkül képtelen vagy kifogni a halat, még inkább igaz a lelki életre nézve. Az ordító oroszlán, az ördög sosem engedi meg, hogy a lélek harc nélkül ússza meg a vele való találkozást. Az a szív, amelyik az ő természeténél fogva földi, és testi, sosem fog erőfeszítések nélkül a lelki gazdagság felé fordulni. A világot, minden ellenállásával és kísértésével, sosem lehet harc nélkül legyőzni. De miért kell mindennek meglepnie bennünket? Milyen jó, és üdvös dolog lett már elérve erőfeszítés nélkül? A búza képtelen a növekedésre szántás és vetés nélkül; a gazdagság megszerezhetetlen erőfeszítés és odafigyelés nélkül; kemény munka és erőfeszítések nélkül nincs siker az életben; és, a legfontosabb, a mennyet nem lehet elérni kereszt és harcok nélkül. „Erőszakoskodta a mennyek országáért, és az erőszakoskodók ragadják el azt” (Mt. 11: 12). Az embernek erőfeszítéseket kell tennie.

Az „IGYEKEZZETEK” arra tanít minket, hogy az embernek keresnie kell az üdvösséget. Ezt nyugodt szívvel állíthatjuk. Ha van valami, amiért érdemes küzdeni ebben a világban, hát az a lélek üdvössége. Azok a tárgyak, amelyeknek megszerzésére az emberek nagy többsége törekszik, csak szánalmas és jelentéktelen dolgok ehhez viszonyítva. A gazdagság, a hatalom, a rang, vagy a műveltség, - mindez csak „hervadó koszorú”. A hervadhatatlan értékek azok az értékek, amelyek a szoros kapu mögött vannak. Az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad; a bennünk levő Lélek jelenléte; annak a tudata, hogy megbocsáttattak bűneink, és biztonságban vagyunk, felékesítettek, bebiztosítottak, az örök életre mindennel ellátottak, bármi is történne, - ez az igazi kincs, és a romolhatatlan gazdagság. Ezért mondja nekünk azt Jézus, hogy „igyekezzetek”.

Az „IGYEKEZZETEK” arra tanít minket, hogy a vallási lustaság a legnagyobb bűn. Ez nem egyszerűen sikertelenség, vagy balszerencse, amiben együtt lehet érezni az emberekkel, vagy ki lehet fejezni együttérzésünket. Ez sokkal több annál. Ez egy világos parancs semmibevétele. Mit mondhatunk arról az emberről, aki áthágja Isten törvényét, és azt teszi, amiről Isten azt mondja: „Ne tedd ezt”? Erre csak egy felelet van: ő egy bűnös. „Bűn azonban törvénytelenség” (1 Jn. 3: 4). És mit lehet mondani arról az emberről, aki semmibe veszi a lelkét, és semmi erőfeszítést sem tesz annak érdekében, hogy belépjen a szoros kapun? Erre csak egy válaszunk van. Ez az ember nem teljesített a cselekvés kötelességét. Krisztus ezt mondja neki, hogy „igyekezz”, és ő mit tesz? Nyugodtan üldögél!

Az „IGYEKEZZETEK” arra tanít minket, hogy mindenki, aki kívül marad a szoros kapun, nagy veszedelemben van. Őket és a halált csak egy lépés választja el egymástól. Ha a halál eléri ezeket az embereket mostani állapotukban, reménység nélkül fognak meghalni. Az Úr Jézus ezt világosan előre vetítette. Azért kellett a bűnösöket felráznia, és arra figyelmeztetnie, hogy ne tegyék félre ezt a kérdést, hogy lelkük üdvösségéről ne maradjanak le. Ő úgy beszélt, mint Az, Aki látta, hogyan környékezi meg őket naponta az ördög, és hogyan fogynak életük napjai. Ő figyelmeztetni akarta őket arra, hogy vigyázzanak, nehogy lekéssenek. Éppen ezért kiáltott úgy, hogy „igyekezzetek”.

Az „igyekezzetek” szó gondolataimban nagyon fontos gondolatokat ébreszt. Ez a szó telve van szemrehányással ezernyi és ezernyi megkeresztelt ember felé. Ez a szó megítéli az emberek életvitelét, és gyakorlatát, akik kihasználják a keresztyénséget, és keresztyéneknek nevezik magukat. Sok olyan ember van közöttük, aki nem esküdöznek, nem ölnek, nem paráználkodnak, nem lopnak, és nem is hazudoznak. De, sajnos, egy valamit mégsem mondhatunk róluk: nem mondhatjuk el róluk azt, hogy arra törekednének, hogy megváltottak legyenek. Minden kérdésben, ami a vallást érinti, elmondhatjuk róluk, hogy szívüket a „szendergés lelke” kerítette hatalmába. Ami a világ dolgait illeti, nagy aktivitást tapasztalunk náluk: korán kelnek, és későn fekszenek le aludni; keményen dolgoznak; állandóan el vannak foglalva; mindennel lelkiismeretesen foglalkoznak; de abban, ami az élet egyetlen fontos dolgát érinti, sosem, a legkisebb mértékben sem foglalkoznak.

Mit mondjak azokról, akik nem járnak el rendszeresen a nyilvános istentiszteletekre vasárnaponként? Egész Nagy-Britanniában sok ezren vannak azok, akik ebbe a kategóriába tartoznak. Néha, ha arra éreznek késztetést, elmennek valamilyen templomba, vagy imaházba, és részt vesznek az igei szolgálaton; más esetekben otthon maradnak, újságot olvasnak, cél nélkül üldögélnek, számláikat ellenőrzik, vagy valamilyen kikapcsolódással vannak elfoglalva. Ez vajon törekvés lenne? Azokhoz fordulok, akik józan értékítélettel bírnak. Ítéljék meg, amit beszélek.

Mit mondhatnék azokról, akik rendszeresen eljárnak az istentiszteleti helyekre, de ezt csak a szokás kedvéért teszik? Nagy-Britannia minden gyülekezetében sokan vannak, akikre ez jellemző. Szüleik megtanították őket arra, hogy eljárjanak az istentiszteletekre; és szokásból el is járnak; ha nem jönnének, illetlenség volna számukra. Azt, hogy az evangéliumot, a törvényt, az igazságot, vagy a hamisságot hallják, nem bír számukra semmilyen jelentőséggel. Az istentisztelet után úgysem emlékeznek semmire. Ahogyan hazaérnek, levetik magukról ezt a vallási szokást az ünneplő ruhájukkal együtt, és visszatérnek a világba. Ez vajon törekvés lenne? Azokhoz fordulok, akik józan értékítélettel bírnak. Ítéljék meg, amit beszélek.

Mit mondhatnék azokról, akik ritkán, vagy sosem olvassák a Bibliát? Félek, hogy ezreket találnék, akikre ráillenek az a jellemzés. Ők ezt a Könyvet csak nevéről ismerik; tudják azt, mit jelent ez, úgy általánosságban, hogy ez az egyedüli Könyv, amely arra tanít minket, hogyan éljünk, és hogyan haljunk meg; de ők sosem találnak időt arra, hogy elolvassák. Az újságokat, a folyóiratokat, az elbeszéléseket, a regényeket el tudják olvasni, de a Bibliát nem. Ez vajon arra törekvő tevékenység, hogy be tudjanak lépni a szoros kapun? Azokhoz fordulok, akik józan értékítélettel bírnak. Ítéljék meg ők, amit beszélek.

Mi mondhatnék azokról, akik sosem imádkoznak? Teljesen meg vagyok győződve arról, hogy rengeteg olyan ember van ilyen állapotban. Reggel Isten nélkül ébrednek fel, és este Isten nélkül szenderednek el. Ők semmit se kérnek; semmire sem törekednek. Mindannyian halálra ítélt teremtmények, de még csak annyi fáradságot sem vesznek, hogy a Teremtővel, és az igaz Bíróval szóba elegyedjenek! Ez vajon törekvés lenne? Azokhoz fordulok, akik józan értékítélettel bírnak. Ítéljék meg ők, amit beszélek.

Az evangélium szolgájának lenni nagyon komoly feladat. Fájdalmas dolog azt szemlélni, azt látni, hogy milyen rossz úton halad az emberiség a lelki dolgok kérdésében. Ezt a nagy kódexet, az Isten Könyvét, tartva a kezünkben, tudhatjuk, hogy bűnbánat, megtérés, Krisztusban való hit, és szentség nélkül egyetlen földön élő ember sem üdvözülhet. Szolgálatunk során arra buzdítjuk az embereket, hogy tartsanak bűnbánatot, higgyenek, és igazuljanak meg; de, sajnos, sokszor azt kell látnunk, hogy munkánk nem jár eredménnyel. Az emberek eljönnek a templomba, meghallgatják prédikációnkat, helyeslik is azt, de nem törekednek arra, hogy üdvösséget nyerjenek. Rámutatunk a bűn romboló voltára; megmutatja Krisztus egész szépségét; leleplezzük a világ hiábavalóságát; bizonyságot teszünk a Krisztus szolgálatában elnyert boldogságról; felajánljuk az élő vizet a világ megfáradt és megterhelt gyermekeinek, de, sajnos, úgy tűnik, szavunkat elviszi a szél. Szavainkat türelmesen végighallgatják vasárnaponként; érveinket nem cáfolják meg; mégis, a hétköznapokban azt láthatjuk, hogy ezek az emberek nem törekednek arra, hogy üdvösségre jussanak. Hétfő reggel eljön az ördög, és beveti mulandó csalétkeit; eljön a világ, felajánlja enyészetre ítélt javait, és hallgatóink kapzsi módon futnak utánuk. Keményen dolgoznak azért, hogy megszerezzék a világ örömét; keményen dolgoznak a Sátán vezetése alatt, de az egyedüli elengedhetetlen dologra nem törekednek.

Én nem a pletykákra támaszkodva mondom ezeket nektek. Arról beszélek, amit látok. Én egy harmincéves szolgálat tapasztalatait osztom meg veletek. Ez alatt az idő alatt az emberi természet ismeretéből olyan órákat vettem, amiről azelőtt elképzelésem sem volt. Megláttam ez alatt az idő alatt, hogy mennyire igazak Urunk szavai a keskeny útról. Megértettem, hogy milyen kevesen vannak azok, arra törekednek, hogy üdvösséget szerezzenek maguknak.

A múló dolgok iránt való komolyság eléggé elterjedt látvány. Az arra való törekvés, hogy gazdaggá és sikeressé váljon az ember ebben a világban, - nem ritkaság. Az a vágy, hogy sikeresek legyünk az üzletben, a pénzkeresésben, a politikában, a foglalkozásunkban, a tudományban, a művészetekben, vagy a kikapcsolódásban; a bér és a fizetés kifizetése iránti aggodalom, aggódás a munka és a föld miatt, - mindezekről való gondoskodást bőségesen lehet konstatálni mind a városokban, mind a falvakban. De nagyon kevés embert látok, akik a lelkük iránti aggódást fejezik ki tetteikkel. Bárhová is tekintek, kevesen vannak azok, akik arra törekednek, hogy átmenjenek a szoros kapun.

Csodálkozom ezen. Azt olvasom a Bibliában, hogy csak ezt is várhatom. A nagy vacsoráról való példázat (Lk. 14: 16) pontos illusztrálása annak, amit saját szemeimmel láttam attól fogva, hogy igehirdető lettem. Mint ahogyan az én Uram és Megváltóm mondta, azt látom én is, hogy az emberek kezdenek „mentségeket keresni”. Az egyiknek utána kell nézniük földjeinek; a másiknak ki kell próbálnia ökreit; a harmadiknak rendbe kell tenni családi ügyeit. De mindez nem tud megvigasztalni szomorúságomba, amit ezeknek az embereknek lelki állapota miatt érzek. Nagy szomorú vagyok azért, hogy az örök élet nincs messze tőlük; de mégis el fognak veszni, mert nem törekednek megragadni azt, hogy üdvösséget szerezzenek maguknak.

Nem tudom, hogy milyen könyvem olvasóinak lelki állapota. De figyelmeztetlek benneteket, nehogy örökre elkárhozzatok a törekvés hiánya miatt. Ne gondoljatok arra, hogy ahhoz, hogy a kárhozatba kerüljetek, valami nagy, utálatos bűnt kell elkövetnetek. Nektek elég ehhez nyugodtan üldögélni, és semmit se tenni, és végül a kárhozatba ébredtek fel. Igen! A Sátán nem kér benneteket arra, hogy Kain, a fáraó, Aháb, Belsazár, és Júdás Iskariótes nyomába járjatok. Van más útja is a kárhozatnak, amely azonban éppen olyan megfelelő, ez a lelki semmittevés, a lelki tétlenség, és a lelki lustaság útja. A Sátán nem tiltakozik az ellen, hogy a keresztyén egyház tiszteletreméltó tagjai legyetek. Megengedi azt is, hogy a tizedeteket, az egyházadót, és templompad árát odaadjátok. Nem lesz az ellen sem, hogy egész életetekben kényelmesen üljetek ezekben a padokban. Nagyon jól tudja, hogy ha nem fogtok törekedni, akkor a végén oda kerültök, ahol férgetek meg nem romlik, és tüzetek meg nem alszik. Óvakodjatok attól, hogy ilyen végetek ne legyen. Ismétlem, elég az is, ha semmit se tesztek, attól is a kárhozatba kerültök.

Ha megtanuljátok, hogy lelketek javát keressétek, arra kérlek benneteket, hogy sose engedjétek meg magatoknak azt a feltételezést, hogy ti ezt túlzásba tudjátok vinni. Sose adjátok át magatokat annak a gondolatnak, hogy túl sokat foglalkoztok lelketek állapotával, és nem szükséges ilyen lelkiismeretesen őrködni lelketek tisztaságán. Ellenkezőleg, erősödjetek meg abban a meggyőződésben, hogy minden serény munkának meg van a jutalma, és nincs olyan munka, ami hasznosabb lenne annál, amit saját lelkünk javára végzünk. A földművesek között az a közmondás jár körbe, hogy minél többet tesznek a földért, a föld annál több termést hoz a föld számukra. Meggyőződésem, hogy a keresztyének között el kell terjedni annak a mondásnak, amelynek az lenne a mondanivalója, hogy minél többet teszünk hitünk érdekében, annál többet fog hitünk tenni értünk. Óvakodjatok a legkisebb hajlamtól is, amely hányavetivé tenne bennetek a kegyelem bármely eszközével szemben. Óvakodjatok attól, hogy megrövidítsétek az imára, vagy a Biblia olvasására fordított időt, Istennel töltött időtöket. Figyeljetek arra, hogy az Isten házában tartott nyilvános istentiszteletet ne semmittevő, hanyag, gondolatokat nem ébresztő módon közelítsd meg. Vegyétek fel a harcot az evangélium hallgatása során fellépő aluszékonyság, kritika, és kötekedés minden formájával szemben. Mindent, amit Istenért tesztek, teljes szívből, teljes elméből, és teljes erőből tegyetek. Minden másban legyetek mértékletesek, és óvakodjatok a szélsőségekbe való eséstől. De azokban a kérdésekben, amik kapcsolatban vannak a lélekkel, úgy féljetek a mértéktől, mint a pestistől. Ne nyugtalankodjatok azon, hogy mit gondolnak rólatok az emberek. Legyen elég számotokra az, hogy Uratok azt mondta nektek, hogy „IGYEKEZZETEK”.

 

Utoljára, azt a rettenetes próféciát akarom megvizsgálni ebben a fejezetben, amit az Úr Jézus mondott. Ő azt mondta: „Sokan igyekeznek bemenni, de nem mehetnek”.

Mikor fog ez megtörténni? Melyik időben lesznek bezárva a kegyelem kapui örökre? Mikor fog megtörténni az, hogy a törekvés, hogy bemenjünk, már hasztalan lesz? Ezek nagyon komoly kérdések. Ma a kapuk készek megnyílni a nagy bűnösök előtt, de eljön az a nap, amikor többé már nem fognak megnyílni.

Az idő, amire itt Jézus rámutat, az Ő második eljövetelének ideje, mikor eljön megítélni ezt a világot. Isten hosszútűrésének egy nap vége lesz. A kegyelem trónusa a végén félre lesz téve, hogy helyet adjon az ítélet trónusának. A kegyelem folyama a végén el lesz zárva. A szoros kapu bezáródik, és be lesz reteszelve. A kegyelem napja véget ér. Utána a bűnnel telt világ számonkérésének napja virrad ránk. És akkor beteljesedik az az ünnepélyes prófécia, amit az Úr Jézus mondott: „Sokan igyekeznek bemenni, de nem mehetnek”.

Minden prófécia, ami eddig ki lett jelentve, beteljesedett az utolsó betűig. Úgy tűnt az embereknek, hogy azok nem valószerűek, nem lehetségesek, nem hihetőek egész addig a pontig, míg el nem jött beteljesedésük ideje; de egyetlen betű sem lett erőtlenné.

Az áldások ígérete valósággá váltak, azok a nehézségek ellenére, amelyek leküzdhetetlennek látszottak. Sára fiút szült, annak ellenére, hogy nem olyan korú volt, hogy gyermeket szülhetett volna; Izrael fiai ki lettek vezetve Egyiptomból, és nekik lett adva az Ígéret Földje; a zsidók visszatértek a babiloni fogságból hetven év után, és lehetőséget kaptak arra, hogy újjáépítsék a templomot. Az Úr Jézus egy szűz méhében fogant, felnőtt, és csodákat tett, elárulták, és megölték, éppen úgy, ahogy előre megjövendölték az Írások. Isten Igéje minden esetben megmondta, hogyan mennek végbe az események. Úgy is történtek.

A városok és népek feletti ítéletek előrevetítése is beteljesedtek, pedig abban az időben, mikor kijelentettek, mindenki valószínűtlennek tartotta azokat. Egyiptom a legkisebb királyságnak volt nevezve; Edom pusztának; Tírusz a romok helyének; Ninive, az a „nagyváros”, leromboltnak; Babilon száraz földnek, és sivatagnak, az ő széles falai leromboltaknak; a zsidók, mint választott nép, szétszórtaknak. Mindezekben az esetekben az Isten Igéje előre megmondta, mi fog történni. Úgy is történtek.  

Az Úr Jézus Krisztus próféciája, amelyre szeretném felhívni a figyelmeteket most, szintén be fog teljesedni. Egyetlen szó sem marad belőle beteljesedetlen, mikor eljön annak megvalósítása. „Sokan igyekeznek bemenni, de nem mehetnek”.

Eljön az az idő, mikor Isten keresése értelmetlenné válik. Oh, bárcsak az emberek gondolnának ezzel! Túl sokan gondolják azt, hogy egy olyan idő, mikor ők keresnek, de nem találnak, sohasem jöhet el. De ebben rettenetesen tévednek. Ők egyszer, szerencsétlenségükre, észreveszik, hogy tévedtek, ha csak addig meg nem térnek. Mikor Krisztus eljön, „sokan igyekeznek bemenni, de nem mehetnek”.

Eljön az az idő, mikor sokak előtt a mennybe való menetel el lesz zárva mindörökre. Nem az emberek egy kis csoportjával fog ez megtörténni, hanem az emberiség egy nagy tömegével; ez nemcsak egy-két emberrel fog megtörténni ebben gyülekezettel, és nem egy-kettővel egy másikban; hanem tömegek fognak ilyen szomorú sorsra jutni. „Sokan igyekeznek bemenni, de nem mehetnek”.

Sokak túl későn fognak felocsúdni. A végén meg fogják látni az élő léleknek, és az üdvösség boldogságának értékességét. A végén rádöbbennek önnön bűnösségükre, Isten szentségére, és Krisztus evangéliumának dicsőséges rendeltetését. A végén megértik, hogy az igehirdetők miért voltak olyan ijedtek, miért hirdették nekik olyan hosszan az evangéliumot, és miért hangsúlyozták olyan kitartóan a megtérés szükségességét. Sajnos, minderre túl későn jönnek rá!

Sokak a megtérés túl későn ér el. Szembesülniük kell saját romlottságukkal, és szégyenkezni fognak múltbeli esztelenségük miatt. Keserű bánkódással és hasztalan bánattal lesznek tele, élesen fog beléjük hasítani bűnösségük tudata, és átjárja szívüket a bánat. Ha bűneikre gondolnak sírni, zokogni, bánkódni fognak. Az életükre való visszaemlékezés gyötrő lesz számukra; a bűn terhe elviselhetetlen lesz számukra. De, sajnos, Júdás Iskarioteshez hasonlóan, túl későn ébredtek rá minderre!

A hit sokakat túl későn ér el. Többé nem tudják megcáfolni, hogy van Isten, és van ördög, van menny, és van pokol is. A deizmus, a szkepticizmus, és az ateizmus mindörökre el lesznek vetve; a gúnyolódások, a kötekedések, és a szabadelvűség megszűnnek. Saját szemükkel fogják meglátni, és saját testükkel fogják megtapasztalni azt, hogy azok a dolgok, amikről az igehirdetők prédikáltak, nem ravaszul költött mesék, hanem a nagy igazság. A saját keserű tapasztalatukon fogják megtanulni, hogy az evangéliumi hite nem képmutatás és álszenteskedés, nem esztelenség és fanatizmus, és nem is szórakozás; meg fogják tapasztalni, hogy ez volt az egyedüli szükséges érték számukra, és nélküle ők most a kárhozatba fognak kerülni. A végén elhiszik az igazságot, és elkezdenek félni Istentől, de mindezt túl későn teszik!

Túl későn fog el sokak a vágy, hogy üdvösségre jussanak. Szenvedélyesen fogják majd akkor keresni a megbocsátást, a békességet és az Isten jótetszését, mikor ezt már nem tudják elérni. Sajnálkozni fognak azon, hogy nem lesz még egy vasárnap, még egy megtérésre való felhívás, még egy könyörgésre való felhívás. De akkor már nem lesz jelentősége annak, hogy mit gondolnak, vagy mit éreznek, vagy mit kívánnak: a kegyelem mindörökre eltávozott tőlük, és az üdvösség kapuja bezáratott, és eltorlaszoltatott előttük. Túl késő lesz!

Gyakran azon elmélkedek, hogy milyen változás fog egyszer végbemenni abban az értékelésben és értékben, amivel jelenleg értékelik a dolgokat. Erre a világra tekintve, amely az én örökségem; látom mindannak a piaci árát, amit csak a világ kínálni tud; várom Krisztus eljövetelét, és Isten nagy napját. Az új rendre gondolok, amelyet az a nap fog elhozni; az Úr Jézus szavait olvasom, amelyekben Ő leírja a ház urát, aki visszatér és kopog az ajtón; és mikor ezt olvasom, azt mondom magamnak: „Hamarosan nagy változások fognak bekövetkezni”.

Ma az embereknek mik a drága dolgok? Az arany, az ezüst, a drágakövek, a bankszámlák, a bányák, a lelőhelyek, a hajók, a földek, a házak, a lovak, a kocsik, a bútor, a hús, az italok, a ruha, és hasonlók. Ezek azok a dolgok, amiket értékesnek tartanak; ezek azok a dolgok, amiknek nagy keletje van; ezek azok a dolgok, amelyeket sosem tudtok áron alul megszerezni. Az, aki sokat szerez mindezekből, gazdag embernek számít. Így van ez ebben a világban!

A milyen dolgokat tartanak olcsónak? Az Isten megismerését, az evangéliumot, Krisztus elfogadását, a Szent Lélek áldását, az isteni gyermekség kiváltságát, az örök életre, és az élet fájára való jogot, a mennyei polgárságot, a romlatlan örökség ígéretét, és a hervadhatatlan, dicsőséges koszorút. Ezek azok a dolgok, amik után egyetlen ember sem veti magát. Az ember fiainak ingyenesen vannak felajánlva; csak úgy meg lehet szerezni őket, - abszolút ingyen. Mindenki, aki csak akarja, örökséget nyerhet. De, sajnos, ezeknek a dolgoknak nincs nagy keresettségük! Nincs piacuk, nincs nagy keletjük. Feleslegesen kínálják őket. A világ nem fogadja el azokat!

De közeledik az a nap, mikor mindennek megváltozik az értéke. Eljön a nap, mikor a bankjegyek éppoly értéktelenek lesznek, mint a rongyok, és az arany olyan értéktelenné válik, mint a lábunk alatt levő por. Közeledik az a nap, mikor ezrek és ezrek vetik meg azokat a dolgokat, amiket addig hajszoltak, és amikért addig éltek, és semmit sem fognak jobban kívánni azoknál a dolgoknál, amiket addig megvetettek. A kastélyok és a báltermek emléke el fog halványulni a „nem kézzel épített” ház keresése következtében. A gazdagok és hatalmasok jótetszéséről meg sem fognak emlékezni, mivel az Urak Urának kegyét fogják keresni. Senki sem fog figyelmet szentelni a selyemnek és szaténnak, a velúrnak és csipkének, mert mindenki Krisztus váltságát fogja keresni. Minden megfordul, minden megváltozik az Úr visszajövetelének nagy napján. „Sokan igyekeznek bemenni, de nem mehetnek”.

Egy bölcs ember nagyon súlyos kijelentést hagyott maga után: a „pokol az az igazság, amit túl későn ismerünk fel”. Félek, hogy ezrek azok közül, akik keresztyéneknek nevezik magukat, a saját bőrükön fogják ezt megtapasztalni. Saját lelkük árán fogják megérteni, mikor már túlságosan késő lesz, hogy kegyelmet nyerjenek; meg fogják látni az evangélium szépségét, de már csak akkor, mikor ebből nekik semmi hasznuk nem fog származni. Oh, bárcsak időben mutatnának az emberek bölcsességet! Gyakran azon elmélkedek, hogy kevesebb rettenetes hely van a Szentírásban, mint az, ami a Példabeszédekben van leírva: „Mivelhogy hívtalak titeket, és vonakodtatok, kiterjesztettem az én kezemet, és senki eszébe nem vette; és elhagytátok minden tanításomat, és az én feddésemmel nem gondoltatok. Én is a ti nyomorúságotokon nevetek, megcsúfollak, mikor eljön az, amitől féltek. Mikor eljön, mint a vihar, az, amitől féltek, és a ti nyomorúságotok, mint a forgószél elközelgett: mikor eljön ti reátok a nyomorgatás és a szorongatás. Akkor segítségül hívnak engem, de nem hallgatom meg: keresnek engem, de meg nem találnak. Azért, mert gyűlölték a bölcsességet, és az Úrnak félelmét nem választották. Nem engedtek az én tanácsomnak; megvetették minden feddésemet. Esznek ezért az ő útjuknak gyümölcséből; és az ő tanácsukból elégednek meg” (1: 24-31).

Megeshet, hogy valaki az olvasóim közül, aki olvassa ezt a könyvet, nem hisz, és nem gyakorolja abban magát, amit Krisztus evangéliuma kíván tőle. Talán azt gondolod, hogy szélsőségbe estünk, mikor azt várjuk tőled, hogy tarts bűnbánatot, és térj meg. Az gondolod, hogy túl sokat kívánunk tőled, mikor arra buzdítunk, hogy szakítsd el magadat ettől a világtól, és vedd fel a keresztedet, és kövesd Jézust. De ne feledd, hogy egy nap el fogod ismerni, hogy nekünk volt igazunk. Előbb vagy utóbb, most vagy az eljövendő világban, el fogod ismerni, eltévelyedtél. Igen! Az evangélium hű szolgája szomorúsággal gondol arra, hogy mindazok, akik hallgatták őt, egy nap el fogják ismerni, hogy jó tanácsot adott nekik. Bármilyen nevetséges, megvetett, kigúnyolt, káromolt, gyalázott is volt az ő bizonyságtétele, eljön a nap, amely bebizonyítja, hogy az igazság az ő oldalán állt. A titeket meghallgató gazdag ember, aki a világot tett istenévé; az az üzletember, aki meghallgat benneteket, de Bibliáját főkönyvvel helyettesíti; az a földműves, aki meghallgat benneteket, de hideg marad, mint az agyag a földben; az a munkás, aki meghallgat benneteket, de lelkében csak annyi érzelem van, mint egy kőben, a végén elismerik a világ előtt, hogy tévedtek. Végül, őszintén kívánni fogják azt a kegyelmet, amit ma hiába kínálunk nekik. „Sokan igyekeznek bemenni, de nem mehetnek”.

Lehet, hogy egyik olvasóm őszintén szereti az Úr Jézus Krisztust. Ez az ember, ha előre néz, békességet lát. Most azonban gyakran üldözést szenvedsz hitedért. Sok durva szó, és álnok pletyka ér. Motívumaidat sokszor rossz fénybe állítják; és magaviseletedet megszólják. A kereszt botránya nem távozik el tőled. De erőt meríthetsz abból, hogy előre tekintesz Krisztus második visszajöveteléből. Az a nap minden veszteséget pótolni fog. Azokat, akik nevetnek rajtunk, mert Bibliát olvasunk, imádkozunk, és szeretjük Krisztust, egy nap egészen más elmeállapotba fogjuk viszontlátni. Úgy fognak egy nap hozzánk jönni, mint ahogyan a balga szüzek elmentek a bölcsekhez, azt mondva: „Adjatok nekünk a ti olajotokból, mert a mi lámpásaink kialusznak” (Mt. 25: 8), Azok, akik ma gyűlölnek, és bolondoknak neveznek minket azért, mert Kálebhez és Józsuéhoz hasonlóan az örömhírt hozzátok, teljesen meg fognak változni, nem is fognak hasonlítani önmagukra. Azt fogják mondani: „Ó, bárcsak akkor az oldalatokra álltunk volna! Ti tényleg bölcsek voltatok, míg mi balgák maradtunk”! Úgyhogy, ne féljetek az emberek gúnyolódásától. Valljátok meg bátran Krisztusban való hiteteket a világ előtt. Emeljétek magasra a lobogót, és nem szégyelljétek Uratokat. Az idő rövid; az örökkévalóság feltartóztathatatlanul közeleg. A kereszt egy rövid időre szól, míg a korona – örökre. Meggyőződéssel küzdjetek ezért a koronáért, semmilyen bizonytalanságnak se adjatok helyet. „Sokan igyekeznek bemenni, de nem mehetnek”

Engedjétek meg, hogy minden olvasónak mondjak néhány szó befejezésképpen, hogy ennek a témának a tárgyát képesek legyetek alkalmazni saját lelketekre. Hallhattátok az Úr Jézus szavainak magyarázatát. Láthattátok az üdvösség útjának térképét, ami nem más, mint a szoros kapu. Hallhattátok a Király utasítását: „Igyekezzetek bemenni”. Egy világos figyelmeztetés volt elétek adva: „Sokan igyekeznek bemenni, de nem mehetnek”. Viseljetek el engem még egy kis ideig, míg megpróbálom ezzel a tárggyal megérinteni lelkiismereteteket. Még néhány dolgot el kell mondanom nektek Isten nevében.

 

Először, azt kérdem tőletek: bementetek-e a szoros kapun, igen vagy nem? Akár fiatal vagy, akár öreg, akár gazdag, akár szegény, akár egyháztag, akár kívül álló, megismétlem a kérdést: bementél-e a szoros kapun, igen vagy nem?

Nem azt kérdem, hogy hallottál-e már róla, és hiszel-e benne, hogy létezik ez a kapu. Nem azt kérdem, hogy ránéztél-e már, gyönyörködtél-e már látványában, és abban reménykedsz-e, hogy egy nap átléped küszöbét. Azt kérdem, hogy elé álltál-e, kopogtál-e rajta, elfogadtattál-e, és most is azon belül tartózkodsz-e?

Ha nem léptél még be rajta, akkor mit kaptál a vallástól? Nem szereztél megbocsátást. Nem békültél meg Istennel. Nem vagy újjászületve, nem vagy megszentelve, és nem vagy kész arra, hogy átlépd a menny kapuját. Ha ilyen állapotban halsz meg, az ördög örökre megszerez magának, és a lelked az örök kárhozatra lesz vetve.

Ó, gondolkozz el, gondolkozz el azon, hogy élhetsz ilyen állapotban! Tedd félre a felesleges gondolatokat, és gondolkozz el azon, gondolkozz el azon, hogyan halhatnál meg ilyen állapotban! Életed olyan, mint a pára. A legtöbb, még néhány év, és nem leszel többé; a világban elfoglalt helyedet betölti más; házadat más fogja elfoglalni. A nap továbbra is sütni fog; sírodat benövi a gaz, és a margaréta; tested a kukacok eledele lesz, és lelked a kárhozatban fog vesztegelni.

De egész életedben nyitva van előtted az üdvösség kapuja. Jézus Krisztus üdvösséget ajánl. Minden kész arra nézve, hogy megmenekülj. Csak egy valami hiányzik – kívánságot, amivel vágysz elnyerni az üdvösséget.

Ó, gondolkozz el mindezen, - és légy bölcs!

 

Másodszor, világos tanácsot akarok adni azoknak, akik nem mentek be a szoros kapun. Ez a tanács nagyon egyszerű: menjetek be, egy napot se késlekedve. Ha tudtok, számoljatok be nekem legalább egy olyan emberről, aki úgy érte el a mennyet, hogy nem ment át a „szoros kapun”. Én egyet sem ismerek. Ábeltől, az első embertől, aki testi halált látott, a legutolsó bibliai személyig, egyetlen olyan embert sem ismerek, aki ne a Krisztusba vetett hit által lett volna megváltva.

Ha tudtok, számoljatok be nekem legalább egy olyan emberről, akire az igyekezet hiánya volt a jellemző, és úgy lépte át a szoros kaput. Én egy ilyet sem ismerek, azokon kívül, akik már gyerekkorukban meghaltak. Az, aki meg akarja nyerni a mennyet, késznek kell lennie a küzdelmekre.

Ha tudtok, számoljatok be nekem legalább egy olyan emberről, aki belépett a szoros kapun, és megbánta tettét. Én egy ilyet sem ismerek. Hiszem, hogy minden lábnyom, amit ezek a küszöbön láthatunk, egy irányba mutat. Mindenki áldásokat nyertek Krisztus szolgálatában, és sosem bánta meg azt, hogy magára vette az Ő keresztjét.

Ha mindez így van, akkor késedelem nélkül keressétek Krisztust, és menjetek be a szoros kapun, amíg még van lehetőség erre! Kezdjétek el ezt még ma. Járuljatok imában a kegyelmes és a mindenható Megváltóhoz, és öntsétek ki Előtte lelketeket. Valljátok meg Neki bűneiteket, romlottságotokat, és vétkeiteket. Nyissátok meg Előtte lelketeket; ne rejtsetek el semmi az Ő szemei elől. Mondjátok el Neki, hogy mindenestől, testestől-lelkestől, az Ő kezébe ajánljátok magatokat, és kérjétek arra, hogy Ő váltson meg benneteket, az Ő ígéreteinek megfelelően adja számotokra az Ő Szent Lelkét.

Minden alapunk megvan arra, hogy ezt tegyük. Ezrek, akik semmivel sem jobbak, mint ti, ezen az alapon jöttek Krisztushoz, és egy sem lett közülük elutasítva, és elküldve. Olyan békességet találtak lelküknek, amiről már fentebb beszéltünk, és örömmel folytatták útjukat. Erőt nyertek az élet minden próbájához, és senki sem lett közülük a pusztába küldve, hogy ott kárhozzon el. Miért ne keresnéd te is Krisztust?

Minden alapotok megvan arra, hogy ti is azt tegyétek, amit már fentebb mondtam nektek. Nem ismerek egyetlen okot sem, amiért bűnbánatotok, és megtérésetek most azonnal meg ne történhetne, mint ahogyan történt ez sok ember életében előttetek. A samáriai nő reménytelen bűnösként ment a kúthoz, és új teremtményként tért haza. A filippi börtönőr egy nap alatt hátat fordított a vakságnak, és a világosság felé fordult, és Krisztus tanítványává vált. Miért ne történhetne ez meg másokkal is? Miért ne hagynátok fel éppen ma bűneitekkel, és miért ne bíznátok magatokat Krisztusra?

Tudom, hogy jó és helyes tanácsot adtam nektek. De az a legfontosabb kérdés: megfogadjátok-e azt?

 

Végül, el kell mondanom, ami egy kérés mindenki felé, aki átlépte a szoros kaput. Kérlek benneteket, beszéljétek el másoknak is azt az áldást, amit nyertetek. Azt kívánom, hogy minden megtért ember legyen hittérítő. Nem ragaszkodom ahhoz, hogy mindenki messzi országokba menjen, és ott hirdesse az evangéliumot a pogányoknak; hanem azt akarom, hogy hittérítői lelkület legyen bennetek, és igyekezzetek jót tenni házatok népével. Azt kívánom, hogy tegyetek bizonyságot környezetetekben arról, hogy a szoros kapun át lehet eljutni a boldogsághoz, és győzzetek meg másokat, hogy lépjenek be ezen a kapun.

Amikor András megtért, megkereste Pétert, a testvérét, és azt mondta neki: „Megtaláltuk a Messiást, ami megmagyarázva azt teszi: Krisztus” (Jn. 1: 42). Mikor Fülöp megtért, megkereste Natanaelt, és azt mondta neki: „Aki felől írt Mózes a törvényben, és a próféták, megtaláltuk a názáreti Jézust, Józsefnek fiát” (Jn. 1: 46). Amikor a samáriai asszony megtért, „Ott hagyta azért az asszony a vedrét, és elment a városba, és azt mondta az embereknek: Jertek, lássatok egy embert, aki elmondott nekem mindent, amit cselekedtem. Nem ez-e a Krisztus?” (Jn. 4: 28-29). Mikor Saul, a farizeus, megtért, „azonnal prédikálta a zsinagógákban a Krisztust, hogy Ő az Isten Fia” (Csel. 9: 20).

Ilyen lelkületet szeretnék látni napjaink keresztyénjei között. Több odaszánást és több bizonyságot szeretnék hallani a szoros kapuról azok irányában, akik még a kívül állnak, több kívánságot a meggyőzésre, hogy azok bemenjenek a kapun, és üdvösségre jussanak. Áldott az az egyház, amelynek tagjai nemcsak arra törekednek, hogy elérjék a mennyet, hanem arra is, hogy mások is kövessék ebben őket!

A szabadulás kapui készek a megnyílásra, de közeledik az az idő, amikor örökre bezáródnak. Jertek, munkálkodjunk, „amíg nappal van, mert eljön az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhat” (Jn. 9: 4). Jertek, beszéljük el rokonainknak és barátainknak azt, hogy megtapasztaltuk az élet útját, és kellemesnek tartottuk azt; hogy megkóstoltuk az örökkévaló kenyeret, és jónak találtuk.

Hallottam olyan számításokról, amik mutatják, hogy ha minden keresztyén ezen a földön egy lelket Krisztushoz vezetne minden évben, húsz év alatt az egész emberiség megtérne. Nem kommentálom ezt a számítást. Nem tudom, hogy jó-e a számítás, vagy sem, de egyben biztos vagyok: sokkal több lélek térne Krisztushoz, ha a keresztyének lelkiismeretesebben tennék a jót.

Végül, emlékeznünk kell arra, hogy Isten „nem akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson” (2 Pt. 3: 9). Aki arra törekszik, hogy utat mutasson embertársának a szoros kapu felé, olyan munkát végez, ami Istennek kedves. Olyan munkát végez, amelyet az angyalok nagy figyelemmel kísérnek, és ami fontosságba felülmúlja a piramisok építését. Mit mond a Szentírás? „Aki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról; lelket ment meg a haláltól, és sok bánt elfedez” (Jak. 5: 20).

Jertek, gondolkozzunk el mélyebben felelősségünk felől ebben a kérdésben. Nézzünk körül környezetünkben, ahol élünk, és gondolkozzunk el azon, milyen állapotban állnak jelenleg Isten előtt. Hisz sokan közül kívül állnak a kapun, bocsánat, szentség és halálra való felkészülés nélkül. Keressük annak lehetőségeit, hogy beszédbe tudjunk velük elegyedni. Beszéljünk nekik a szoros kapuról, és hívjuk őket arra, hogy „igyekezzenek bemenni”.

Ki tudja megmondani, mire képes az „időben mondott szó”? Ki tudja megmondani, mire képes az a szó, amelyet hittel és imádsággal mondunk ki? Az ilyen szó fordulópontja lehet valamelyik ember életének. Lökést adhat az elmélkedésre, az imádságra, és az örök élet keresésére. Ó, bárcsak a hívők több szeretetet és bátorságot mutatnának! Gondoljatok bele, milyen nagy áldás annak lehetősége, hogy szavaink másokra ilyen hatással lehetnek!

Nem tudom, hogy milyen érzéseket váltott ki ez a téma olvasóim szívében. Szívem kívánsága azonban, amiért imádkozom is, hogy naponként emlékezzenek Krisztus komoly szavaira: „Sokan igyekeznek bemenni, de nem mehetnek”. Őrizzétek meg emlékezetetekben ezeket a szavakat, és ha lehetőség van rá, ne legyetek közömbösek más emberek sorsa felől.    

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Harmadik fejezet

 

Őszinteség

 

Megvetett ezüstnek hívjátok őket, mert az Úr megvetette őket (Jer. 6: 30).

De odaérve ahhoz, levélen kívül semmit sem talált (Mk. 11: 13).

Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel, és valósággal (1 Jn. 3: 18).

Tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, és halott vagy (Jel. 3: 1).

 

Ha arra törekszünk, hogy hitünket megvalljuk, akkor törekedjünk arra is, hogy őszinték legyünk. Alá szeretném húzni, és ismétlem: legyünk nyugtalanok, hogy őszinte-e a mi hitünk.

Mit értek az „őszinte” szó értelme alatt? Ez alatt a szó alatt én „valódit, őszintét, becsületest, alapvetőt” értek. Azt értem alatta, ami nem alantas, üres, formális, hamis, hamisított, színlelt, és névleges. Az igaz hit nem pusztán látszat, képmutatás, felszínes érzés, ideiglenes dolog, ami csupán külső hatást eredményez. Ez valami belső, alapvető, szilárd, valóságos, élő, és maradandó dolog. Ismerjük a különbséget a hamis és a valódi pénz, a tiszta arany és a csillám, a valódi fém és a csak megezüstözött fém, a valódi kő és a gipszimitáció között. Ennek a fejezetnek a témáján elmélkedve gondoljunk ezekre is. Milyen természete van hitünknek? Valódi-e hitünk? Lehet, hogy gyenge, kicsi, és keveredve van mindenféle gyarlósággal. De nem erről akarok ma beszélni, hanem arról, hogy valódi-e a mi hitünk? Igazi-e, vagy sem?

Az a kor, amelyben élünk, sok figyelmet igényel ebben a kérdésben. Az őszinteség, és a valódiság hiánya megrendítő jellemzője napjaink vallásainak. A költők néha azt mondják nekünk, hogy a világ négy különböző stádiumon ment keresztül. Az emberiségnek volt aranykora, ezüstkora, rézkora, és vaskora. Hogy ez mennyire fedi a valóságot, nem kívánom megvizsgálni. De félek, hogy sok kétség merül fel azzal a korral kapcsolatban, amelyben mi élünk. Általános elismert, hogy korunk nem a nemesfémek, és öntvények nemes kora. Ha megvizsgáljuk napjaink hitét, sok fémet találunk benne. De ha minőségileg megvizsgáljuk, nagyon silánynak fogjuk találni. Mindenhol szeretnénk jóval TÖBB ŐSZINTESÉGET látni.

Arra kérlek benneteket, hogy figyeljetek, míg kibontom témám mondanivalóját előttetek. Két dolog van, amit szeretnék tenni.

Először, megmutatom nektek a hitben való őszinteség fontosságát.

Másodszor, szeretnék elétek adni néhány próbát, ami által megvizsgálhatjuk hitünket, hogy őszinte és valóságos-e.

Könyvem olvasójában van egy kicsit vágy is arra nézve, hogy a mennybe kerüljön? Akartok-e olyan hittel rendelkezni, amely vigasztalást ad nektek éltetekben, és reménységet halálotok órájában, és képes átvezetni az Isten ítéletén benneteket? Akkor ne forduljatok el a témától, ami elétek tettem. Hanem inkább üljetek le, és nyugodtan gondoljátok végig, hogy keresztyénségetek őszinte és valós, vagy csak felszínes és üres-e?

Rá kell mutatnom a hit őszinteségének, valóságosságának fontosságára.

Ránézésre ez az a pont, úgy tűnik, amelyhez nem kell sok megjegyzést fűzni. Azt fogja mondani nekem mindenki, hogy minden ember meg van győződve az őszinteség fontosságában.

Így van ez vajon a valóságban is? Elmondhatjuk-e a valóságban is, hogy az őszinteségnek nagy tisztelet jut a keresztyénségen belül? Én ezt teljes mértékben cáfolom. Az emberek nagy többsége, akik azt állítják, hogy el van ragadtatva az őszinteségtől, úgy gondolják, mindenki rendelkezik vele! Azt mondják nekünk, hogy a lelke mélyén mindenki jó, és hogy alapjában véve mindenki őszinte és igaz, habár követhetnek el hibákat. Ők irgalmatlanoknak neveznek minket, és kegyetleneknek, kötekedőknek, ha kételkedünk valakinek a jóságában. Röviden szólva, lerombolják az őszinteség értelmét, mert úgy tekintenek rá, mint olyan dologra, amivel mindenki rendelkezik.

Éppen ez a széles körben elterjedt tévedés az egyik oka annak, hogy elkezdtem ezzel e témával foglalkozni. Azt akarom, hogy az emberek megértsék, hogy az őszinteség jóval ritkább és nem mindennapibb jelenség, mint azt ők gondolják. Azt akarom, hogy meglássák az emberek, hogy az őszinteség hiánya az egyik legnagyobb veszedelem, amitől a keresztyéneknek óvakodniuk kell.

Mit mond a Szentírás? Mert ez az egyedüli bíró ebben a kérdésben, amely megvizsgálhatja ezt a kérdést. Forduljunk a Bibliához, és állhatatosan tanulmányozzuk azt, hogy utána, ha képesek vagyunk rá, megcáfolhassuk az őszinteség hitben való fontosságát, és az őszinteség hiányának nem veszélyes voltát.

Először, nézzünk azokra a példázatokra, amelyek az Úr Jézus Krisztus mondott nekünk. Vizsgáljátok meg, közülük milyen soknak volt az a célja, hogy bemutassa az igaz hívő és a névleges tanítvány közötti különbséget. A magvető, a búza és a konkoly, a gyalom, a két fiú, a menyegzői ruha, a tíz szűz, a talentumok, a nagy vacsora, a minák, és a két házépítő példázata egy idea körül forognak. Mindben élénk színekkel vannak megrajzolva az igaziság és a hamisság közötti különbségek. Minden példázat az olyan keresztyénség haszontalanságára és veszélyességére mutat rá, amely nem igazi, nem gyökeres, és nem őszinte.

Másodszor, fordítsunk figyelmet az Úr Jézus Krisztus azon szavaira, amelyekkel az írástudókat és farizeusokat illette. Egy részben nyolcszor találunk olyan helyzetet, amelyben Ő felfedi őket, mint képmutatókat, és teljes szigorral feddi meg őket: „Kígyók, mérges kígyóknak fajzatai, miképpen kerülitek ki a gyehennának büntetését?” (Mt. 23: 33). Mit tanulhatunk ezekből a nem mindennapi keménységű szavakból? Hogyan történhetett, hogy a mi kegyelmes és irgalmas Megváltónk ilyen kemény szavakat használ olyan emberekkel kapcsolatban, akik jóval erkölcsösebbek és kiválóbbak voltak a paráznáknál és vámszedőknél? Ezek a szavak arra tanítanak minket, hogy mennyire utálatos a hamis bizonyság és a névleges vallásosság az Isten szemében. A nyílt feslettség és a test örömeinek való átadottság természetesen romboló bűnök, ha nem szakítunk velük. De, úgy tűnik, hogy semmi sem utálatosabb Krisztus szemében, mint a képmutatás és az őszinteség hiánya.

Végül, fordítsunk figyelmet arra a megrendítő tényre, hogy aligha van a keresztyén jellemben olyan tulajdonság, amihez ne lehetne negatív példát csatolni az Isten Igéjéből. Egyetlen olyan vonás sincs a hívő magaviseletében, amelynek ne lehetne másolatot, hamisítványt találni. Figyeljetek, és egynéhány példák keresztül meg is mutatom mindezt nektek.

Vajon nem létezne hamis bűnbánat? Kétséget kizáróan mondhatjuk, hogy létezik. Simon mágusról, aki Samáriából származott, van feljegyezve, hogy hitt, de szíve nem volt igaz Isten szemében (Csel. 8: 13). Még a démonokról is azt olvashatjuk, hogy „hisznek, és rettegnek” (Jak. 2: 19).

Vajon nem létezne hamis szentség? Kétséget kizáróan mondhatjuk, hogy létezik. Minden bizonyíték szerint Joás, Júda királya nagyon szent és jó volt, és egészen eddig ilyen volt, míg élt Jojáda. De ahogyan Jojáda meghalt, meghalt vele együtt Joás hite is (2 Kr. 24: 2). Júdás Iskariótes élete külsőleg éppoly igazi volt, mint az apostolok közül bárkinek, egészen addig, míg el nem árulta Mesterét. Magaviseletében semmi olyan nem találhattunk volna, ami gyanúra adott volna okot. De a valóságban tolvaj és áruló volt (Jn. 12: 6).

Vajon nem létezne nem őszinte szeretet és irgalom? Kétséget kizáróan mondhatjuk, hogy létezik. Van olyan szeretet, amely csak szavakban és kedves kifejezésekben mutatkozik meg, az érzelmes harsány demonstrálásában, amely a másikat „szeretett testvérnek” nevezi, miközben szíve nagyon távol van tőle. Nem hiába mondta János: „Ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal” (1 Jn. 3: 18). Nem minden ok nélkül mondta Pál apostol sem, hogy „a szeretet képmutatás nélkül való legyen” (Róma 12: 9).

Vajon nem létezne nem őszinte alázat? Kétséget kizáróan mondhatjuk, hogy létezik. Előfordul képmutató alázatosság, amely mögött általában nagyon büszke szív rejlik. Pál apostol figyelmeztet minket az önkényes bölcsességre, és olyan dolgokról beszél, amik „bölcsességnek látszanak ugyan a magaválasztotta istentiszteletben, és alázatoskodásban, és a test gyötrésében; de nincs bennük semmi becsülni való, mivelhogy a test hízlalására valók” (Kol. 2: 18, 23).

Vajon nem létezne nem őszinte imádság? Kétséget kizáróan mondhatjuk, hogy létezik. Urunk úgy fedi fel előttünk, mint a farizeusokra leginkább jellemző bűnt, azt mondva, hogy „színből hosszan imádkoznak” (Mt. 23: 14). Nem vádolja őket azzal, hogy nem imádkoznak, vagy hogy nagyon röviden imádkoznak. Bűnük abban állt, hogy imájuk nem volt őszinte.

Vajon nem létezne hamis istentisztelet? Kétséget kizáróan mondhatjuk, hogy létezik. Urunk azt mondta a zsidókról: „Ez a nép ajkával közeleg hozzám, és ajkával tisztel engem; szíve azonban távol van tőlem” (Mt. 15: 8). Templomukban és zsinagógáikban rengeteg formális istentiszteletet mutattak be. De közben sarkalatos hiányosságuk az volt, hogy nem voltak őszinték, és nem imádták szívből az Istent.

Vajon nem létezik nem őszinte eszmecsere a hitről? Kétséget kizáróan mondhatjuk, hogy létezik. Ezékiel leír egyes vallásos zsidókat, akik olyan beszédet folytattak, amely illett Isten népéhez, habár „szívük a nyereség után járt” (Ez. 33: 31). Pál apostol azt írja nekünk, hogy „ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet azonban nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc, vagy pengő cimbalom” (1 Kor. 13: 1).

Mit kell mondanunk nekünk minderre? A legkevesebb az, hogy ezeknek a példáknak el kell minket gondolkodtatniuk. Véleményem szerint, úgy tűnik, hogy csak egy következtetés levonásához vezetnek minket. Világosan megmutatják annak a jelentőségét, hogy az Írások tulajdonítanak a hitben való őszinteségnek. Világosan rámutatnak, mit kell tennünk, hogy megelőzzük azt, hogy hitünk egy tisztán névleges, formális, nem őszinte, és hamis keresztyénségbe csússzon.

Ez a téma minden korban nagyon nagy fontossággal bír. Krisztus Egyházának megalakulásától nem volt még egyetlen olyan kor sem, mikor nem volt széles körben elterjedve a vallásban a képmutatás és a tiszta névlegesség. Meggyőződésem, hogy ma is egy ilyen korban élünk. Legyetek őszinték. Legyetek alaposak, és megbízhatóak. Legyetek igazak. Legyetek igazságosak.

Az anglikán egyház tagsága nagy részének öröksége nem más, mint puszta egyháziasság! Ők az államegyházhoz tartoznak. Megkeresztelkednek fürdőmedencéiben; házasságot kötnek boltívei alatt; temetőiben temettetnek el; vasárnaponként ennek az egyháznak papjai prédikálnak nekik. De azoknak a nagy tanításoknak, amelyek hitük és hitvallásaik, tanításuk és istentiszteletük alapját adják, nincs a szívükben hely, és nincs hatással életükre. Egyáltalán nem gondolnak rájuk, nem éreznek semmit irántuk, nem aggódnak felőlük; semmit sem tudnak róluk. Vajon ezeknek ezen emberek hitének van-e valami köze a keresztyénséghez? Nincs. Hitük nem más, mint gyatra összetételű nemesfém. Ez nem Péter, Jakab, János, és Pál keresztyénsége. Ez pusztán egyháziaskodás, semmi más.

A hívek nagy többségének, széles körének vallásossága szakadáson kívül semmi egyebet nem tartalmaz! Büszkék arra, hogy nincs semmilyen kapcsolatuk az államegyházzal. Örülnek annak, nincs liturgiájuk, nincs rendszerük, nincsenek püspökeik. Azzal dicsekednek, hogy saját nézeteiket vallják, és mindentől függetlenek, amik a legkisebb mértékben is emlékeztetné őket az istentisztelet során a szertartásokra. Ezek ellenére beszédükben és magaviseletükben nincs se kegyesség, se hit, se imádat, se szentség, se lelkiség. A régi idők másként gondolkodóinak tapasztalt és gyakorlati kegyessége az, amiről ők még csak nem is hallottak. Keresztyénségüknek nincs sem se gyümölcse, se frissessége; hasonlatos a kiszáradt fához; száraz és élettelen, mint egy öreg ág. Vajon ezeknek az embereknek a hite valódi lenn? Nem. Ez csak olcsó fém. Ez nem Owen, Manton, Goodwin, Baxter, Traill keresztyénsége. Ez csak széthúzás, semmi több.

Milyen sok szertartásos vallásosság nélkülöz minden őszinteséget! Gyakran láthattok olyan embereket, akik buzgólkodnak a ruhák, mozdulatok, testhelyzetek, díszítések, mindennapi áldozatok, otthoni áhítatok kapcsán, miközben szívük láthatóan a világhoz tartozik. A Szent Lélek belső munkájáról, az Úr Jézusban található igaz hitről, a Biblia örömeiről, a hitbeli eszmecserékről, a világi bolondságtól, és kikapcsolódás elhatárolódásától, és a lelkek Krisztushoz vezetése vágyáról abszolút semmit sem tudnak. Vajon igaznak mondhatjuk-e az ilyen keresztyénséget? Nem. Ez csupán névlegesség.

Milyen nagy hányada az evangéliumi keresztyénségnek nem őszinte! Néha találkoztok olyanokkal, akik a „tiszta evangélium” iránti szeretetükről tesznek bizonyságot, miközben gyakorlatban ők okozzák neki a legnagyobb károkat. Ők fognak a leghangosabban bizonyságot tenni az igaz hitről, miközben fülüket hamis tanok felé fordítják. Készen szaladgálni a népszerű igehirdetők után, és lelkesen tapsolni azokat az istentiszteleteken. Az igaz hit megvallásának minden frázis ismert előttük, és szabadon tudnak eszmecserét folytatni a vezető tanításokról. Ha látnátok őket az istentiszteleteken, vagy a templomokban, azt mondanátok, hogy nagyon kegyes emberek. Ha hallanátok beszédüket, azt gondolnátok, hogy életük telve van kegyességgel, és tagjai a nagy evangéliumi csoportoknak. Ennek ellenére, magánéletükben ezek az emberek néha olyan dolgokat tesznek, amelyek még egyes pogányoknak is szégyenükre válna. Ők a valóságban sem nem őszinték, sem nem igazságosak, sem nem kiegyensúlyozottak, sem nem nagylelkűek, sem nem irgalmasok, sem nem alázatosak, sem nem jók! Vajon valódi-e az ilyen keresztyénség? Nem. Ez pusztán szánalmas szélhámosság, aljas csalás, karikatúra.

Napjaink „újjászületettjeinek” mily nagy hányada nem igaz! A hamis hitvallók tömegeit találjátok, akik lejáratják Isten munkáját, mikor Ő kiárasztja Szent Lelkét. Elegy-belegy tömeget láthattok, akik Isten népe mellé csapódnak, mikor a nép elhagyja Egyiptomot. Kortársaink közül sokan fogják azt állítani, hogy Isten szembesítette őket bűneikkel, hogy békességet találtak Krisztusban, és örömmel, valamint örvendezéssel töltekeztek be, miközben a valóságban nem is rendelkeznek kegyességgel. Olyanok ők, mint a köves talaj közé esett magok, csak rövid ideig mutatnak életet. „Kísértés idején azonban elszakadnak” (Lk. 8: 13). Ahogyan az első felbuzdulás elmúlik, visszatérnek régi útjaikhoz, és újra ölelgetni kezdik régi bűneiket. Hitük hasonlít Jónás növényéhez, amely egy éjszaka alatt kinőtt, és még azon a napon el is száradt. Soha nem rendelkeztek sem gyökerekkel, sem élettel. Csak kárt okoznak Isten ügyének, és alkalmat adnak Isten ellenségeinek a káromlásra. Vajon igaz-e az ilyen keresztyénség? Nem. Ez csak olcsó fém, amely a Sátántól származik, és ami Istennek a szemében semmilyen értékkel sem bír.

Minderről bánatosan írok. Nem kívánom Krisztus Egyháza valamely részéből ellenséges érzelmeket kiváltani. Egyetlen olyan tettet sem akarok lenézni, vagy jelentőségét kisebbíteni, amit a Szent Lélek ihletett. De a jelenlegi helyzet világos beszédet követel a bizonyos momentumokban, amelyek a jelenlegi keresztyénség összességét érinti. Az egyik ilyen momentum, amelyre figyelmet kell fordítani, az őszinteség nagyon nagy hiányossága, amit mindenhol meg lehet figyelni.

Egyetlen olvasó se cáfolhatja meg azt, hogy az előttük levő fejezet tárgya nagy fontossággal bír.

Beszéljünk arról a célról, amit el kell érni. Néhány próbát javaslok, amik segítségével kipróbálhatjuk hitünk őszinteségét.

Ehhez a tárgyhoz közeledve, arra kérek minden olvasót, hogy őszintén, becsületesen és józanul lépjen fel. Verjétek ki a fejetekből azt az általános körben elterjedt nézetet, hogy ha eljártok a templomba, vagy egy imaházba, akkor veletek minden rendben van. Tovább kell tekintenetek, magasabbra és mélyebbre, ha meg akarjátok tudni az igazságot. Hallgassatok rám, ellátlak benneteket néhány tanáccsal. Higgyétek el, ez nem könnyű feladat. Ebben van életetek.

Először, ha meg akarjátok tudni, igazi-e hitetek, próbáljátok meg azon a helyen, ahol hatással van belső emberetekre. Nem elég, ha a fejetekben van. Ismerhetitek az igazságot, és egyet is érthettek vele, és hihettek is benne, és mégis megtörténhet az, hogy nem lesztek kedvesek Isten szemében. Nem elég az, ha az igazság az ajkatokon van. Naponként elmondhatjátok a hitvallásotokat. Áment mondhattok az istentiszteleti könyörgésre, és mindezek ellenére, kívülállók maradhattok. Nem elég, ha az igazság az érzelmeitekben van. Ma zokoghattok, hallva a prédikációt, holnap felmehettek a harmadik égbe az örömtől, és mégis lehettek halottak Isten szemében. Ha hitetek valóságos, és a Szent Lélek ajándéka, akkor a szívetekbe kell lennie. El kell foglalnia szívetek citadelláját. Kezében kell tartania szívetek irányítását. Meg kell határoznia ízléseteket. Hatással kell lennie választásaitokra, és döntéseitekre. Be kell töltenie legmélyebb, a legbelsőbb, a legtitkosabb helyeket is lelketekben. Ilyen-e a te hited? Ha nem, megfelelő alapotok van arra, hogy kételkedjetek hitetek valódiságában, és őszinteségében (Csel. 8: 21; Róma 10: 10).

Másodszor, ha meg akarjátok tudni igazi-e hitetek, vizsgáljátok meg a bűnhöz való érzésében. Annak a keresztyénségnek, amit a Szent Lélek adományoz, mindig nagyon mélységes érzékenysége lesz a bűn romboló hatásával szemben. Nem pusztán úgy fog tekinteni a bűnre, mint valamilyen hiányosságra, vagy elégtelenségre, amely az emberekből együttérzést és sajnálatot vált ki. A valódi hit a bűnre úgy fog tekinteni, mint undorító dologra, amely az embert vétkessé és kárhozottá teszi a Teremtője szemében, úgy tekint rá, mint tényre, amely megszolgálta Isten haragját és ítéletét. Úgy fog a bűnre tekinteni, mint minden nyomorúság és szerencsétlenség, hadakozás és háború, vita és széthúzás, betegség és halál okára, mint csapásra, amely elveszejti Isten csodás teremtményét, mint átokra, amely jajgatást és gyötrelmet vált ki a földön. Mindenek előtt, a bűnben olyan jelenséget lát, amely a kárhozathoz vezet, ha nem találunk üdvösséget; rabszolgává tesz minket, ha nem törjük le láncait; szétrombolja örömünket mind a földön, mind a mennybe, ha nem fogunk egész halálunk pillanatáig küzdeni vele szemben. Ilyen-e a ti hitetek? Ilyen érzelmeket tápláltok-e a bűn iránt? Ha nem, akkor minden alapotok megvan a kételkedésre, hogy valódi-e a ti hitetek.

Harmadszor, ha meg akarjátok tudni igazi-e hitetek, vizsgáljátok meg Krisztus iránt való érzéseiteket. A névleges vallásosság hihet abban, hogy létezett Jézus Krisztus, és hogy Ő nagy jótevője volt az emberiségnek. Kifejezheti külsőleg elismerését Iránta, külsőleg követheti az Ő parancsolatait, és meghajthatja fejét az Ő neve előtt. De ettől tovább nem megy. A valódi hit arra indítja az embert, hogy magasztalja Krisztus, mint Megváltót, Szabadítót, Főpapot, Barátot, Aki nélkül nem lehet semmilyen reménységünk. Az ilyen ember bízni fog Benne, szeretni fogja Őt, betöltekezik lelke Vele, mint Közbenjáróval, Kenyérrel, Világossággal, Élettel, és Békességgel. Ilyen-e a ti hitetek? Ha nem, akkor minden alapotok megvan a kételkedésre, hogy a ti hitetek valódi-e.

Negyedszer, ha meg akarjátok tudni igazi-e hitetek, vizsgáljátok meg azokat a gyümölcsöket, amelyeket életetekben szívetek termel. A felülről származó keresztyénséget mindig lehet ismerni gyümölcsei alapján. Az az ember, aki ilyen hittel rendelkezik, arra a bűnbánat, a hit, a reménység, a kegyessé, az alázat, a lelkiség, a jó erkölcsök, az önmegtagadás, az önzetlenség, a megbocsátás, a mértékletesség, az igazságosság, a testvéri szeretet, a türelem lesz jellemző. Az a közeg, amelyben ezek a tulajdonságok megjelennek, egyes hívőknél más és más lehet. De annak a magja és rügye mindazokban jelen lesz, akik valóságosan is Isten gyermekei. Gyümölcseik által felismerhetők. Ilyen-e a ti hitetek? Ha nem, akkor minden alapotok megvan a kételkedésre, hogy a ti hitetek valódi-e.

Ötödször, ha meg akarjátok tudni igazi-e hitetek, vizsgáljátok meg a kegyelem eszközei iránt való érzéseiteket. Vizsgáljátok meg azokat vasárnaponként. Ez a nap pusztán egy unalmas és kényszeredett nap-e, vagy a betöltekezés, a megerősödés, és az eljövendő, boldog pihenés előrevetített napja-e? Vizsgáljátok meg mindezt a kegyelem nyilvános eszközeivel. Mit éreztek a nyilvános könyörgés, imádat, magasztalás iránt? Az Isten Igéjének hirdetése, és az Ő szent vacsorája iránt? Olyan eszközök-e, amikkel hidegen egyetértetek, vagy úgy bántok velük, mint másodrangú dolgokkal? Vagy olyan események-e azok a ti életetekben, amelyek nélkül nem tudnátok igazi boldogságot érezni? Végül, vizsgáljátok meg érzéseiteket a személyes kegyelmi eszközök iránt. Rendszeresen különítetek-e el időt, hogy olvassátok a Szentírást, és imában beszélgessetek Istennel? Vagy ezeket gyötrelmesnek tartjátok-e, és próbáljátok kisebbíteni fontosságát, vagy teljesen mellőzni? Ezeket a kérdéseket vegyétek figyelembe. Ha a kegyelem eszközei, mind a nyilvánosak, mind a magán jellegűek, nem annyira fontosak lelketek számára, mint az ital és eledel, akkor minden alapotok megvan arra, hogy kételkedjetek hitetek valódiságában.       

Szeretném ezt a felsorolt öt pontot a lelketekre helyezni. Semmi se fontosabb annál, hogy ezeken a kérdéseken elgondolkozzatok. Ha szeretnétek megtudni, hogy hitetek valódi, igaz, és őszinte-e, mérjétek le ennek az öt kérdésnek az alapján, amit felsoroltam nektek. Igazságosan vizsgáljátok meg azt; becsülettel. Ha szívetek igaz az Isten szemében, nincs okotok megkerülni ezt a próbát. Ha azonban szívetek nem igaz, akkor jobb, minél előtt felfedezni azt.

Elvégeztem azt, amit elterveztem. Megmutattam a Szentírás alapján a hit valódiságának fontosságát, és a kárhozat veszélyét abban az esetben, hogy nincs igaz hit, ami sokakra jellemző. Öt egyszerű próbát adtam, amelynek segítségével az ember képes meghatározni, hogy keresztyénsége igazi-e. Ennek az eszmefuttatásnak a végén fejezetem olvasóinak lelkiismeretéhez szólok. Felajzom az íjamat, és hiszem, hogy nyílvesszőmet Isten a megfelelő irányba fogja terelni, és sok ember szívét, és lelkiismeretét találom el vele.

Alkalmazásom első szava a vizsgálat. Hitetek őszinte-e, vagy képmutató? Valódi-e, vagy hamis? Nem kérdem, hogy mit gondoltok másokról. Lehet, hogy körülöttetek sok képmutató van. Lehetséges, hogy sokakra tudtok rámutatni, akikben egy csepp igazság sincs. A kérdés azonban nem ebben van. Lehetséges, hogy igaz az ítéletetek másokról. De én magatokról kérdezlek benneteket. Igazi és igazságos-e a ti keresztyénségetek? Vagy csak névleges és képmutató az?

Ha szeretitek az életet, akkor ne forduljatok el ettől a kérdéstől, ami most előttetek áll. Minden bizonnyal, eljön az az idő, amikor minden igazság napfényre kerül. Az ítélet napja felszínre hozza azt, hogy milyen hittel rendelkeznek az emberek. A menyegzői ruháról szóló példázat a legrettenetesebb formát fogja magára ölteni. Kétséget kizáróan, ezerszer jobb meghatározni állapototokat most, és bűnbánatot tartani most, mintsem találkozni azzal az eljövendő életben, amikor túl késő lesz, amikor már nem lesz alkalom a megtérésre. Ha rendelkeztek józan ítélőképességgel, és ésszel, akkor gondolkozzatok el azon, hogy amit most mondok nektek. Állapítsátok meg hitetek milyenségét. Bibliával a kézben, és szívetek őszinteségével ezt meg lehet állapítani. Csak döntsétek el, hogy ezt most teszitek meg.

Alkalmazásom második szava a figyelmeztetés. Ezt mindenkinek címzem, akinek lelkiismerete azt mondja, hogy az ő hite nem valódi. Kérlek benneteket, hogy emlékezzetek arra a nagy veszélyre, ahogyan Isten a bűneitekre tekint.

A hamis keresztyénség leginkább Azt a nagy Istent gyalázza, akivel dolga van. Az valódiság és az őszinteség az Ő egyik legalapvetőbb tulajdonsága. Kételkedtek-e egy pillanatig is abba, hogy az Ő szemében nagyon utálatos dolog a hamisság és a becstelenség? Meggyőződéssel állíthatom, hogy jobb, ha az ítélet napja világtalan pogányokként talál meg minket, mint úgy, hogy névleges hittel rendelkezőket. Ha ilyen hitetek van, vigyázzatok!

Meggyőződéssel mondhatjuk, hogy a hamis keresztyénség a végén megcsalja az embert. Elkopik; elhasználódik; viselő fadarabokba kapaszkodó hajótörött, akinek nem ad vigasztalást abban az órában hite, mikor a leginkább rászorulna, - az ítélet órájában, a halálos ágyon. Ha azt akarjátok, hogy hitetek hasznos hozzon nektek, akkor óvakodjatok a hamisságtól! Ha nem akartok vigasztalás nélkül maradni halálotok órájában, és reménység nélkül az ítélet napján, akkor legyetek őszinték, legyetek igazak.

Alkalmazásom harmadik szava a tanács. Mindazoknak felajánlom, akik úgy érzik, hogy lelkiismeretük fel van kavarodva ennek a fejezetnek a tartalmától. Azt javaslom, hogy hagyják abba a viccelődést, és a vallással való játékot, és legyenek becsületes, rendíthetetlen és tiszta szívű követői az Úr Jézus Krisztusnak.

Késedelem nélkül hívjátok az Úr Jézust, és könyörögjetek, hogy Megváltótokká váljon, hogy betöltse a ti Gyógyítótok, Főpapotok, és Barátotok szerepét. Ne tartson vissza saját alkalmatlanságotoknak az érzése; a bűneitekre való nézés ne rettentsen vissza benneteket ettől a lépéstől. Sose, sose feledkezzetek meg arról, hogy Krisztus meg tud tisztítani benneteket minden bűntől, és Neki szentelitek lelketek. Csak egyet kér azoktól, akik Hozzá jönnek: azt kéri Ő tőlük, hogy legyenek őszinték, becsületesek, és igazak.

Az őszinteségetek vigyen benneteket Krisztushoz, és megkapjátok mindazt, ami reményt ad számátokra. Lehet, hogy megtérésetek gyenge, de legyen az őszinte; lehet, hogy hitetek gyenge, de legyen az őszinte; lehet, hogy szentségre való hajlamotok sok gyarlósággal van tele, de legyen valódi. Semmit se rejtsetek el keresztyénségetekben, semmi se legyen két forrásból folyó, semmi sem legyen langymeleg, becstelen, képmutató, vagy hamisított. Sosem elégedjetek meg a vallás köntösével. Legyetek mindazok, amit hirdettek. Habár hibázhattok, legyetek őszinték. Habár eleshettek, legyetek becsületesek. Mindig tartsátok ezt az elvet szem előtt, és ez egész életetek során áldást fog nektek hozni.

Utolsó alkalmazásom számotokra a buzdítás szava. Mindazoknak címzem, akik férfiasan megragadták a keresztet, és férfiasan követik az Urat. Arra kérem őket, hogy a nehézségek és ellenállás ellenére jól kapaszkodjanak bele a keresztbe.

Valószínű, hogy gyakran láthatjuk azt, hogy kevesen vannak azok, akik mellettetek vannak, és sokan vannak olyanok, akik ellenetek törnek. Lehetséges az is, hogy gyakran hallotok becsmérlő szavakat irányotokba. Lehetséges, hogy gyakran mondják nektek, hogy túl messzire mentetek, és szélsőségekbe estek. Ne fordítsatok ezekre a szavakra figyelmet. Engedjétek el a fületek mellett ezeket, és ne álljatok meg.

Ha van valami, amit az embernek következetesen tennie kell, valóban, igazán, és becsületesen, az a lélek üdvének keresése. Ha van munka, aminek jelentőségét nem kicsinyíthetjük, és amit azonnal el kell végezni, akkor az „üdvösség véghezvitelének” (Fil. 2: 12) nagy munkája. Krisztusban hívők, emlékezzetek erre! Bármit is tesztek hitből, azt jól tegyétek. Legyetek őszinték. Legyetek lelkiismeretesek. Legyetek becsületesek. Legyetek hűségesek.

Ha van valami a világban, amiért az embernek nem kell szégyenkeznie, az az Úr Jézus Krisztusnak való szolgálat. A bűn, a hiábavalóság, a felelőtlenség, a értelmetlenség, az időpocsékolás, a gyönyörök keresése, a romlott erkölcsök, a büszkeség, a pénz bálványként való tisztelete, a kártya, a szerencsejátékok, a ruházkodás, a táncmulatságok, a vadászatok, a lövészetek, a regények olvasása, a filmek nézése, vagy mások miatt szégyenkezhet az ember. Ilyen életet látva szomorúak az angyalok, míg a démonok, - ünnepelnek. A lélekben való járás azonban, a lélekre való gondviselés, a lelki dolgokról való elmélkedés, az üdvösség megértése, mindezek legfontosabb rangba való helyezése az, ami miatt az embernek nem kell szégyenkeznie. Akik hisznek Krisztusban, emlékezzenek erre! Emlékezzetek, miközben Bibliátokat olvassátok, és akkor is, mikor imádkoztok. Emlékezzetek erre, mikor imádjátok Istent. Ebben sose szégyenkezzetek igaznak, őszintének, alaposnak, és hűségesnek lenni.

Életünk évei hamar elrepülnek. Ki tudja, lehet, hogy ez életünk utolsó éve? Ki tudja előre megmondani, hogy ebben az évben nem kell-e szemtől szembe megállnunk az Istennel? Ha minden pillanatban készek akartok lenni, akkor legyetek igaz és hűséges keresztyének. Ne legyetek kevert minőségű fémek.

Feltartóztathatatlanul közeleg az az idő, mikor semmi, kivéve az igazit, nem megy át a megpróbáltatás tüzén. Az Isten előtt való igazi bűnbánat, a Jézus Krisztusban való igaz hit, a szív és az élet igaz szentsége az, és csak az, ami igaznak lesz elfogadva az utolsó napon. Ez a lényege az Úr Jézus Krisztus komoly kijelentésének: „Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram! Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem a cselekedtünk-e sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nekik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők” (Mt. 7: 22-23). 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Negyedik fejezet

 

Az imádság

 

Mindig imádkozni kell, és meg nem restülni (Lk. 18: 1).

Intelek azért mindenek előtt, hogy tartassanak könyörgések (1 Tim. 2: 1).

 

Az ima a legfontosabb eszköze a gyakorlati keresztyénségnek. Minden más elem másodlagos ehhez viszonyítva. A bibliaolvasás, az Úr napjának megtartása, a prédikációk hallgatása, az istentiszteletek látogatása, az úrvacsora részvétel nagyon komoly elem. De mindezek közül nincs fontosabb a személyes imádságnál.

Ebben a fejezetben hét világos okot szeretnék elétek adni, miért tartom ilyen nagy fontosságúnak éppen az imádságot. Ezekkel az okokkal szeretném felkelteni minden gondolkodó ember érdeklődését, akinek csak kezébe kerül ez a könyv. Meggyőződéssel merem állítani, hogy legkomolyabb figyelmet érdemelnek.

Először, az ima abszolút szükséges az ember üdvösségéhez. Amikor azt mondom, hogy „abszolút szükséges”, akkor jól meggondolva mondom ezt. Nem beszélek most a csecsemőkről és az értelmileg fogyatékos emberekről. Nem tárgyalom itt a pogányok helyzetét, állapotát sem. Csak annyit jegyzek meg, hogy akinek kevés adatott, attól kevés fog számon kéretni. Én különösen azokról beszélek, akik keresztyéneknek nevezik magukat, és olyan országban élnek, mint a mienk. Mivel ezekre gondolok, azért mondom azt, hogy egyetlen férfi vagy nő sem, aki nem imádkozik, számíthat az üdvösségre.

Ugyanúgy vallom a kegyelemből való üdvösséget, mint mindenki más. Örömmel ajánlom fel tökéletes és ingyenes kegyelmet a legnagyobb bűnösnek, aki bármikor is élt ezen a földön. Nem ingadoznék, ha meg kellene állnom a halottas ágya mellett, ezt mondva: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban most, és üdvösséget nyersz”. De egyetlen olyan esetet sem látok a Szentírásban, amely olyan embert mutatna be, aki úgy nyert üdvösséget, hogy ne könyörgött volna érte. Nem találok olyan helyet, amely olyan embert mutatna be, aki úgy nyert volna üdvösséget, hogy ne tartott volna bűnbánatot, és ne kiáltott volna fel: „Úr Jézus, látogass meg engem”! Nem látok olyan helyet, ami azt mutatná be, hogy valaki pusztán imádság által menekül meg, de nem látok olyan helyet sem, hogy valaki ima nélkül menekülne meg.

Az üdvösséghez nem elengedhetetlenül fontos, hogy valaki olvassa a Bibliát. Mert az ember lehet írástudatlan, vagy vak, de ettől Krisztus a szívében lehet. Nem elengedhetetlenül fontos az, hogy ez ember hallgassa az istentiszteleten elhangzó prédikációkat. Olyan helyen élhet, ahol nem hirdetik az evangéliumot, vagy lehet ágyhoz kötött, vagy süket is. De ugyanezt nem mondhatjuk el az imádságról. Az üdvösséghez elengedhetetlenül fontos, hogy az ember imádkozzon.

Nincs könnyebb útja az egészségnek, és tudománynak. Királyoknak és hercegeknek, gazdagoknak és szegényeknek egyformán szükségük van arra, hogy gondot viseljenek testükre és értelmükre. Egyetlen ember sem ehet, ihat, vagy aludhat a helyettesítés elve alapján. Egyetlen ember sem teheti azt meg, hogy más tanulja meg helyette az ábécét. Mindezt az embernek magának kell megtennie; ellenkező esetben mindez nem működik.

Az a helyzet a lélekkel is, mint a testtel és az értelemmel. Vannak bizonyos dolgok, amelyek elengedhetetlenül fontosak az egészséges lélek elérése érdekében. Minden embernek magának kell ragaszkodnia ezekhez a dolgokhoz. Mindenkinek magának kell megtérnie. Mindenkinek magának kell Krisztushoz kiáltania. Mindenkinek magának kell beszélnie Istenhez, és imádkoznia Hozzá. Mindezt magatoknak kell megtennetek, mert senki más nem teheti ezt meg helyettetek.

Hogyan várhatjuk azt, hogy majd egy „ismeretlen Isten” üdvösséget ad nekünk? És hogyan lennénk képesek megismerni ezt az Istent, ha nem imádkozunk? Semmit sem tudunk meg erről-arról a férfiról, vagy nőről, ha nem beszélgetünk el vele. Képtelenek leszünk megismerni Krisztusban az Istent, ha nem szólunk Hozzá az imádság által. Ha Vele akarunk lenni a mennyben, akkor nekünk az Ő barátjának kell lennünk a földön. Ha az Ő barátai akarunk lenni itt a földön, akkor imádkoznunk kell Hozzá.

Az utolsó nap Krisztus jobbján sok szent fog állni, aki északról és délről, keletről és nyugatról sereglettek össze, ők lesznek a „nagy sokaság” (Jel. 7: 9). A győzelem dala fogja akkor végre elhagyni az ajkukat, mert beteljesedett megváltásuk, valóban dicsőséges ének lesz. Jóval hangosabban fog szólni, mint a sok vizek zúgása. Ebben az énekben azonban nem lesz semmilyen disszonancia. Azok, akik énekelni fognak, egy szívvel és egy lélekkel fognak énekelni. Az átélt tapasztalataik ugyanazok lesznek. Mert mindnyájan hittek. Mert mindnyájan megmosdottak a Bárány vérében. Mert mindnyájan újjászülettek. Mert mindnyájan imádkoztak. Igen, imádkozni kell itt a földön, mert különben sosem fogjuk énekelni a győztesek dalát a mennyben. Át kell mennünk az imádság iskoláján, mert különben sosem leszünk alkalmasak a magasztalás ünnepére. Röviden szólva, ima nélkül lenni azt jelenti, hogy Isten, Krisztus, kegyelem, reménység, és menny nélkül vagyunk. Ez azt jelentené, hogy a pokol útján állunk.

Másodszor, a rendszeres imádság az egyik legbiztosabb jele a valódi keresztyénségnek. Ebben az értelemben Isten gyermekei egyformák a földön. Attól a pillanattól fogva, hogy hitükben megjelenik az élet és a valóság, ők elkezdenek imádkozni. Ahogyan az újszülött életének első jele, aki ebbe a világba születik, a lélegzés, úgy az újjászült ember első életjele az imádság.

Az egyik általános jellemzője Isten választottainak az, hogy „hozzá kiáltanak éjjel és nappal” (Lk. 18: 7). Az Szent Lélek, Aki újjá teremtette őket, a fiúvá fogadás lelkét adja beléjük, és ezt kiáltják: „Abba, Atyám!” (Róma8: 15). Az Úr Jézus, Aki új életet adott nekik, nyelvet és hangot ad nekik, és azt mondja: „Többé ne legyetek némák”. Istennek nincsenek néma gyermekei. Az imádság része új életüknek éppen annyira, ahogyan a csecsemőkhöz is hozzátartozik a sírás. Látják azt, hogy szükségük van kegyelemre és irgalomra. Nekik imádkozniuk kell.

Figyelemmel kísértem Isten szentjeinek életét a Bibliában. Mózes első könyvétől a Jelenések könyvéig mindazok közül, akikről sokszor van írva, nem tudtam találni egyet sem, aki ne lett volna az imádság embere. Az istenfélő emberek legnagyobb jellemzője azt tartom, hogy imádkoznak az Atyához (ld. 1 Pt. 1: 17), hogy „segítségül hívják az Úr Jézus Krisztus nevét” (1 Kor. 1: 2). A hitetlenek legnagyobb jellemzőjének azt tartom, hogy ők „nem hívják segítségük az Urat” (Zsolt. 13: 4).

Sok kimagasló keresztyén embernek olvastam az életrajzát, akik ezen a földön éltek a bibliai időktől fogva. Amennyire látom, egyesek gazdagok voltak közülünk, míg egyesek szegények. Néhányan tudósok voltak, míg mások írástudatlanok. Egyesek az episzkopális egyházhoz tartoztak; míg mások presbiteriánusok, baptisták, vagy kongregacionalisták voltak. Egyesek a kálvinizmus vallották, míg mások arminiánusok voltak. Egyeseknek tetszett a liturgia, míg mások messze elkerülték azt. De azt láthattam, hogy mégis volt bennünk egy közös vonás. Mindnyájan az imádság emberei voltak.

Tanulmányozom napjaink missziós társaságainak beszámolóit is. Örömmel értesülök róla, hogy a pogányok a föld különböző részein elfogadják az evangéliumot. Ébredések vannak Afrikában, Új-Zélandban, Hindusztánban, és Amerikában. Valószínű, hogy a megtérő emberek sok dologban különböznek egymástól. De egy közös vonást felfedezek minden missziós állomás jelentésében: az újjászületett emberek kivétel nélkül imádkoznak.

Nem cáfolom azt, hogy az ember imádkozhat szív és őszinteség nélkül is. Egyetlen pillanatra sem engedem meg azt a gondolatot, hogy maga az a tény, hogy az ember imádkozik, mindent elmondana lelki állapotáról. Mint a vallás minden más aspektusában, ebben is, nem kevés félrevezetés és képmutatás létezik.

De meggyőződéssel jelenthetem ki, hogy az imádság hiánya a legalapvetőbb bizonyítéka annak, hogy ez ember még nem igaz keresztyén. Nem érezheti át bűneit. Nem képes arra, hogy szeresse Istent. Nem képes Krisztus lekötelezettjének érezni magát. Nem szomjazhatja a szentséget. Nem válhat új teremtéssé. Meggyőződéssel dicsekedhet kiválasztottságával, kegyességével, hitével, reménységével, és ismeretével, és megtévesztheti ezzel a tudatlanokat. De meg lehettek győződve arról, hogy mindez értelmetlen dolog, ha ő nem imádkozik.

Több annál, azt mondom, hogy a Lélek valóságos munkájának legnagyobb bizonyítéka a személyes imádság, aminek fontosságát semmi sem előzi meg. Az ember képes arra, hogy hamis indítékból prédikáljon. Az ember írhat könyveket, amiben csodás szavakkal írhat helyes és igaz dolgokról, és mégis megmaradhat Júdás Iskariótesnek. De az ember ritkán csendesedik el, és önti ki szívét Isten előtt, ha nem komoly indítékok vezérlik. Maga az Úr értékelte az imát a valódi megtérés legnagyobb bizonyítékának. Amikor Isten Anániást elküldte Saulhoz Damaszkuszba, semmilyen más bizonyítékot nem hozott fel az ő szívének megváltozott állapotára, csak ezt: „Mert íme imádkozik” (Csel. 9: 11).

Tudom, hogy az ember értelmében sok folyamat mehet végbe addig, míg megteszi az első lépést az imádság felé. Az ember rendelkezhet számos meggyőződéssel, kívánsággal, törekvéssel, érzéssel, döntéssel, és félelemmel. De mindezek a dolgok nem elégséges bizonyítékok. Meg lehet találni ezeket az istenteleneknél is, és gyakran mindezek a dolgok sehová sem vezetnek. Sok esetben ezek nem folytonosak, olyanok, mint a „reggeli felhő, és mint a korán múló harmat” (Hós. 6: 4). A szívből jövő imádság, amely a megtört és meglágyult szívből jön, mindezek fölött áll.

Tudok arról, hogy Isten választottai örök időknek előtte elhívattak. Nem feledkezem meg arról, hogy a Szent Lélek, Aki a megfelelő időben elhívja őket, sok esetben nagyon lassú léptekkel vezeti őket Krisztus megismerésére. De az emberi szem csak azok a dolgok felett ítélkezhet, amit lát. Egyetlen embert sem nyilváníthatok igazzá, míg nem látom meg azt, hogy hisz. Nem merem azt állítani, hogy hisz valaki, míg nem kezd el imádkozni. Én nem tudom felfedezni a néma hitet. A hit első cselekmény az Istennel való beszélgetés. A léleknek olyan a hit, mint az élet a test számára. Az imádság olyan a lélek számára, mint a levegő az élet számára. Hogyan élhet az ember, ha nem vesz levegőt, ez a gondolat teljesen felfoghatatlan számomra. Hogyan hisz az ember, ha nem imádkozik, ez a gondolat felülhaladja értelmemet.

Senki nem csodálkozzon azon, hogy az evangélium szolgái nagy fontosságot tulajdonítanak az imádságnak. A kérdés, amihez közelebb szeretnélek benneteket vinni, az, tudni akarunk arról, hogy imádkoztok. Tanbeli látásotok lehet helyes. A protestáns vallás iránti szeretetetek lehet forró és hiba nélküli. Ennek ellenére, mindennek csak annyi jelentősége van, mint az értelemmel való felfogásnak, vagy egy állásponthoz való hűségnek. A legfontosabb az, képesek vagytok Istennel beszélgetni ugyanúgy, mint ahogyan képesek vagytok Istenről beszélni másoknak.

Harmadszor, a hitbeli dolgok közül egy sem olyan elengedhetetlen, mint a személyes imádság. Olyan korban élünk, mikor a hitet széles körben hirdetik. Több istentiszteleti hely van ma, mint bármikor ezelőtt. Több ember vesz részt ezeken az alkalmakon, mint eddig bármikor. De, mindezek ellenére, úgy gondolom, nagyon el van hanyagolva a személyes imádság fontossága.

Néhány évvel ezelőtt nem mertem volna ezt ilyen határozottan állítani. Valamikor, mikor még sok minden nem volt előttem világos, azt gondoltam, hogy az emberek többsége imádkozik, hogy sokan imádkoznak. Életem előre haladtával azonban elkezdtem másként gondolkodni erről a dologról. Arra a következtetésre jutottam, hogy a magukat hívőknek nevező keresztyének túlnyomó többsége egyáltalán nem imádkozik.

Tudom, hogy ez nagyon sokkolóan hangzik, és hogy ez sokakat megráz. De meg vagyon győződve róla, hogy az imádság egy azok közül a dolgok közül, amit a leginkább magától érthetőbbnek tartanak, és, mint sok más magától érhető dolgot, szégyenteljesen elhanyagolt állapotban hagynak. Ez mindenki közös ügye, és, ahogyan sok hasonló esetben is előfordul, ezzel az üggyel nem sokan foglalkoznak. Ez az egyik eleme az Istennel való beszélgetésnek, amit senki más nem lát, és éppen ezért nagyobb kísértés csendben elmenni mellette, és nem teljesíteni kötelezettségeinket.

Meggyőződésem, hogy ezrek vannak, akik sosem imádkoznak. Esznek, isznak, alszanak, felébrednek, munkába mennek, hazatérnek, szívják Isten levegőjét, látják Isten napját, Isten földjén járnak, betöltekeznek Isten kegyelmével, de múlandó testükkel az ítélet és az örökkévalóság előtt állnak. Mégse beszélnek soha Istennel! Úgy élnek, mint az állatok, amik elpusztulnak, úgy viselkednek, mint lélek nélküli teremtmények, egy szavuk sincs Ahhoz, Akinek kezében van az ő életük, lélegzetvételük, és minden; Akinek ajkáról egy nap majd hallaniuk kell a kimondott ítéletet. Mennyire rettenetes ez! Még inkább látnánk ennek nagyságát, ha belelátnánk az emberek titkaiba!

Meg vagyok abban győződve, hogy tízezrek vannak, akiknek imádsága nem több formális szavak ismételgetésénél. Egyesek gyorsan elmormolnak egypár rövid mondatot, amit még gyerekkorukban tanítottak velük, Egyesek megelégednek a hitvallás ismételgetésével, megfeledkezve arról, hogy abban nem szerepelnek kérések. Egyesek ezekhez hozzáteszik még a Miatyánkot, de a legkevésbé sem vágynak arra, hogy azok az ünnepélyes kérések, amelyeket tartalmaz az az ima, - beteljesedjen. Egyes szegények mai napig is régi pápista sorokat kántálnak: „Máté, Márk, Lukács, és János, áldjátok meg a fekhelyet, ahová lehajtom fejem”.

Még sokan azok közül is, akik helyesen imádkoznak, csak az után mormolják el ezt, hogy lefeküdtek, vagy megvetették ágyukat. Az emberek azt gondolnak, amit csak akarnak, de nem kételkedhetnek abban, hogy ez Isten szemében nem imádság. Azok a szavak, amelyeket szív nélkül ejtünk ki, épp annyira hasztalanok lelkünk számára, mint a szerencsétlen pogányok dobolása bálványaik előtt. Ott, ahol nincs szív, dolgozhat az ajak és a száj, de ebben nem található meg az, amit Isten meghallhat, ebben nincs ima. Nem kételkedem abban, hogy Saul sok imát mondott el az előtt, hogy találkozott volna a damaszkuszi úton az Úrral. De csak akkor, amikor szíve megtöretett, mondta azt az Úr: „Mert íme imádkozik”.

Megdöbbenti-e mindez az olvasót? Hallgassatok meg, és én megmutatom nektek, hogy mindezt nem alaptalanul mondom nektek. Azt gondoljátok, hogy az én állításaim nem alátámasztottak és eszementek? Adjátok nekem figyelmeteket, és hamar megmutatom nektek, hogy csak az igazat állítom.

Megfeledkeztetek volna arról, hogy az ember imádsága nem egy természetes gyakorlat? A testi ember ellensége az Istennek. Az emberi értelem arra törekszik, hogy megsemmisítse Istent, és semmilyen közössége ne legyen Vele. Az Iránta való érzés nem a szeretet, hanem a félelem. Miért kellene az embernek imádkoznia, ha nincs valós ismerete a bűnről, nincs valós vágya a lelki dolgokra, ha nem hisz mélyen a láthatatlanban, és nem törekszik sem a szentségre, sem a menny elérésére? Az emberek túlnyomó többsége nem tud erről semmit, és nem is érez ezzel kapcsolatban semmit. Hatalmas tömeg halad a széles úton. Sosem tudok megfeledkezni erről. Ezért bátran állítom, hogy meg vagyok győződve, csak kevesek imádkoznak.

Megfeledkeztetek arról, hogy imádkozni nem divatos dolog? Ez egy azok közül a dolgok közül, amelyet az emberek szégyellnek alkalmazni. Százak inkább hamarabb vállalkoznának egy vár ostromára, vagy egy reménytelen üzletbe fognának, minthogy nyíltan beismernék, hogy szokásuk az imádkozás. Ezrek, ha véletlenül egy idegennel kell megosztaniuk szobájukat egy éjszakára, imádság nélkül fekszenek le. Jó dolog lovagolni, lövöldözni, öltözködni, bálba, koncertre, színházba járni, intelligens emberekkel eszmét cserélni, mindez jó, mert divatos dolog; csak imádkozni nem jó dolog. Nem tudok ezt elfelejteni. Nem tartom széles körben elterjedtnek azt a szokást, amit sokan ennyire szégyellnek. Meg vagyok győződve róla, hogy kevesen imádkoznak.

Megfeledkeztetek arról, hogy milyen életet élnek sokan? Gondolhatjuk-e azt, hogy az emberek éjjel-nappal azért imádkoznak, hogy legyőzzék a bűnt, ha azt látjuk, hogy az emberek inkább fürdenek benne? Feltételezhetjük-e azt, hogy azért imádkoznak, hogy megszabaduljanak a világtól, ha teljesen elmerültek benne, és utána vetették magukat? Gondolhatunk-e arra, hogy tényleg arra kérik Istent, hogy adja az Ő kegyelmét, hogy Neki tudjanak szolgálni, ha ők semmi kis kívánságot nem mutatnak annak érdekében, hogy Istennek szolgáljanak? Ó, nem! Világos, mint a nap, hogy az emberek túlnyomó része vagy semmit sem kér Istentől, vagy, ha kérnek is, nem azt értik alatta, amit mondanak, ami egy és ugyanaz. Az imádság és a bűn sosem élhet egyszerre egy szívben. Vagy az ima fojtja meg a bűnt, vagy a bűn fojtja meg az imádságot. Nem feledkezhetem meg erről. Ha megvizsgálom az emberek életét, arra a következtetésre jutok, hogy nem sokan imádkoznak.

Megfeledkeztetek arra, hogy sokan milyen halállal halnak meg? Sok ember, mikor a halál küszöbére lép, teljesen idegen Istennek. Nemcsak az Ő evangéliuma iránti tudatlanság elszomorító, hanem annak az erőnek a hiánya is, amely képessé tenné őket arra, hogy megszólítsák Istent. A Felé való közeledésükben rettenetes ügyetlenséget látunk; félelmet és reszketést a valami új előtt. Úgy néznek ki, mikor meg akarnak jelenni az Ő színe előtt, mintha azelőtt sosem hallottak volna Felőle. Eszembe jut egy asszonnyal kapcsolatos történet, nagy aggódott halála előtt, mikor meglátogatta őt a lelkésze. Azt szerette volna, hogy a lelkész vele együtt imádkozzon. A lelkész megkérdezte tőle, hogy miért imádkozzon. Az asszony nem tudta, és nem tudott mit mondani. Egyetlen dolgot sem tudott megnevezni, ami üdvös lett volna lelke részére, aminek érdekében imádkozhatott volna az Úrhoz. Úgy tűnt, hogy minden, amit szeretett volna hallani, a lelkész formális imádságának hangja volt. Teljesen megértem mindezt. A halálos ágy az emberi titkok hatalmas felfedője. Nem tudok megfeledkezni azokról az emberekről, akik ágyukon fekve várták halálukat. Arra kényszerít mindez, hogy elismerjem, nem sokan szoktak imádkozni.

Negyedszer, az imádság a hitnek olyan aspektusa, amelyre legerősebben vagyunk ösztönözve. Isten a maga részéről mindent megtett annak érdekében, hogy az imádság könnyű legyen, ha az emberek hozzá folyamodnak. Az Ő oldaláról „immár minden kész” (Lk. 14: 17). Minden ellentmondásra fel van hívva a figyelmünk. Minden nehézségre figyelmeztetve vagyunk. A kanyargós helyek egyenessé, a göröngyös utak simává vannak téve. Imádság nélkül az embernek nem marad kibúvója.

Van olyan út, amelyen minden ember, bármilyen gonosz és alkalmatlan ne volna, közeledhet az Atya Istenhez. Ezt az utat Jézus Krisztus nyitotta meg az Ő áldozatával előttünk a kereszten. Isten szentségének és igazságosságának nem kell megijesztenie a bűnösöket, és távol tartania őket. Inkább kiáltsanak Istenhez Krisztus nevében; csak hívják segítségül Krisztus bűnt eltörlő vérét, és akkor meglátják Istent a kegyelem trónusán, Aki kész meghallgatni őket. Jézus neve elutasíthatatlan „passzus” minden imádkozó számára. Ezzel a névvel az ember bátran jöhet Istenhez, és határozottan cselekedhet. Isten kötelességévé tette, hogy meghallgassa őket. Gondolkozzatok el ezen. Ez vajon nem biztatás?

Van Közbenjáró és Kezes, Aki mindig kész odafigyelni azokra, akik Hozzá jönnek. Ez a Közbenjáró Jézus Krisztus. Imáinkat az Ő magasztos közbenjárásával elegyíti össze. Ez a keverék felmegy a mennybe, az Isten trónusa elé, mint kedves illatáldozat. Bármilyen gyengék is önmagukban, erővel és hatalommal telnek meg a mi Főpapunk, és Idősebb Testvérünk kezében. A bankjegy az alján levő aláírás nélkül csak egy darab papír. Néhány tollvonás biztosít minket annak értékéről. Ádám szánni való gyermekének imája magában erőtlen, de, az Úr Jézus keze által sokat érő. Rómában ki volt jelölve egy tisztség, aki azt elnyerte, annak ajtajának éjjel-nappal nyitva kellett lennie a bármely római polgár előtt, aki segítségért fordult hozzá. Hasonló módon, az Úr Jézus fülei is mindig nyitva vannak azoknak a szava előtt, akik vágynak a kegyelemre és az irgalomra. A nekik való segítség az Ő szolgálatának lényege. Az imájuk gyönyörűséget okoz Neki. Gondolkozzatok el ezen. Vajon ez nem biztatás?

Van Szent Lélek, Aki mindig kész segítéségére sietni az imádságban való erőtlenségünknek. Az Ő szolgálatának egyik része arra való ösztönzésünk, hogy törekedjünk az Istennel való beszélgetésre. Nem kell nyomottakká és ijedtekké válnunk a félelemtől, hogy mit is mondjunk Neki. A Lélek szavak ad a szánkba, ha keressük az Ő segítségét. Ő megtölt minket eleven gondolatokkal és szavakkal. Isten népének imáit az Úr Lelke ihleti. Így munkálkodik bennük a Lélek, Aki a kegyelemnek és az imának az ösztönzője bennük. Kétség nélkül, Isten népének reménysége van arra, hogy meghallgattatik. Nemcsak ők imádkoznak, hanem a Szent Lélek is közbenjár értük (Róma 8: 26). Gondolkozzatok el ezen. Vajon ez nem biztatás?

Felbecsülhetetlen értékű, és drága ígéreteik vannak azoknak, akik imádkoznak. Mire gondolt az Úr Jézus, mikor ezeket a szavakat monda: „Kérjetek, és adatik nektek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik” (Mt. 7: 7-8); „És ami könyörgésetekben kértek, mindazt meg is kapjátok, ha hisztek” (Mt. 21: 22); „És akármit kértek az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban. Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt?” (Jn. 14: 13-14). Mit értett az alatt az Úr, mikor példázatot mondott a barátról, aki éjfélkor kér, vagy mikor említést tett az özvegyasszonyról? (Lk. 11: 5; 18: 1). Gondolkozzatok el ezeken az igehelyeken. Ha ez nem biztatás az imádságra, akkor ezeknek a szavaknak nincs semmi értelmük.

A Szentírásban jelentős példák vannak az imádságra. Úgy tűnik, nincs olyan semmi, ami az imádságnak túl nagy, túl nehéz, vagy túl fáradságos dolog lenne. Elérte azt, amiről úgy tűnt, hogy lehetetlen, és elérhetetlen. Győzelmet aratott a tűzön, a levegőn, a földön, és a vízen. Az imádság kettéválasztotta a Vörös-tenger vizét. Az imádság vizet fakasztott a sziklából, és kenyeret hozott a mennyből. Az imádság arra kényszerítette a napot, hogy egy helyben álljon. Az imádság tüzet hozott le az égből Illés áldozatára. Az imádság Ahitófel tanácsát esztelenséggé tette. Az imádság elpusztította Szenakhérib hadseregét. Nem véletlenül mondta Mária, a skótok királynője: „Knox János imáitól jobban félek, mint egy tízezres hadseregtől”. Az imádság betegeket gyógyított meg. Az imádság halottakat támasztott fel. Az imádság megtérésre vezette az embereket. „Sok imádság gyermekei, - mondta egy öreg keresztyén Ágoston anyjának, - sosem kárhoznak el”. Az imádság, a törekvés, és a hit mindenre képesek. Semmi sem tűnik lehetetlennek, ha az emberben a fiúság Lelke lakozik. „Hagyj békét nekem” – Isten szavai Mózeshez, aki közbe akart járni Izrael fiaiért (2 Móz. 32: 10). A káldeus fordításban ez azt jelenti, hogy „hagyd abba az imádkozást”. Míg Ábrahám imádkozott Sodomáért, az Úr megkönyörült rajta. Nem vonta vissza kegyelmét, míg Ábrahám imádkozott. Gondolkozzatok el ezen. Vajon ez nem biztatás?

Mi tudná még az embert bizonyos döntések felé vinni hitbeli kérdésekben, ha nem azok az igazságok, amik az imádságra vonatkoznak, amiket felvetettem? Mit lehetne még felhozni, hogy elhengerítsen minden akadályt a bűnös útja elől? Kétség kívül, ha a pokolban levő démonok előtt ilyen ajtó nyílna, ugrándoznának örömükben, és az egész kárhozat a vigasság hangjával telne meg.

De hová fogja az utolsó napon az az ember a fejét lehajtani, aki megvetette ezt a dicsőséges ösztönzést? Mit mondhatunk arról az emberről, aki végül imádság nélkül hal meg? Isten óvjon minket attól, hogy az olvasók közül bárki is ilyen sorsra jusson.

Ötödször, az imára való törekvés a szentség különös titka. Kétség kívül, az igaz keresztyének között néha hihetetlen különbségek vannak. Isten seregében az élharcosok, és a sereghajtók között különbség van.

Mindannyian ugyanazt a hőstettet követik el, de mennyire fényesebben harcolnak egyesek másokhoz viszonyítva! Mindannyian Isten munkáját végzik, de egyesek mennyivel többet tesznek, mint mások! Mindnyájuknak világosságuk van az Úrban, de egyesek mégis mennyivel fényesebben ragyognak, mint mások! Mindannyian ugyanabban a futásban vesznek részt, de egyesek jóval gyorsabban futnak, mint mások! Mindnyájan szeretik az Urat és a Megváltót, de egyesek jóval erősebben szeretik Őt, mint mások! Minden igaz keresztyéntől kérdem, nem így van-e ez? Vajon sok esetben nem ez történik-e?

Úgy tűnik, hogy Isten népéből egyesek sosem képesek egy kicsivel sem előre haladni megtérésük után. Újjá vannak születve, de egész életükben csecsemők maradnak. Krisztus iskolájában tanulnak, de úgy tűnik, hogy sohasem sajátítanak el többet, mint az ábécé megtanulását, és sosem lépnek túl az elemi osztályokon. A juhok karámjába tereltettek, de nem mozdulnak sehova. Évről évre ugyanazokat a bűnöket fogjátok megtapasztalni életükben. Halljátok, hogyan mesélik el nektek újra és újra régi élményeiket. Ugyanazt a lelki étvágyat fogjátok felfedezni náluk, ugyanazt a gyengeséget, ami az Ige tején kívül semmit sem képes befogadni, ugyanazt a húzódozást a kemény eledeltől, ugyanazt az erőtlenséget, és rövidlátást, ugyanazt a kishitűséget, ugyanannak az érdeklődésnek a hiányát, ami kívül esik szűk érdeklődési körükön, ugyanazt, amit már évtizedekkel is tapasztaltatok náluk. Természetesen, ők is zarándokok, de olyanok ők, mint Gibeon lakosai: kenyerük száraz és penészes; sarujuk mindig öreg és szakadozott; ruházatuk viseltes és foltos (Józs. 9: 5). Mindezt alázattal és fájdalommal mesélem nektek. De kérdem én minden igaz keresztyéntől: vajon ez nem igaz?

Vannak mások is Isten népe között, olyanok is, akik, úgy tűnik, mindent elértek. Növekednek, mint a fű az eső után. Gyarapodnak, mint Izrael gyarapodott Egyiptomban. Tevékenyek, mint Gedeon, habár néha „kifáradnak” (Bír. 8: 4). Ők mindig növekednek kegyelemből kegyelemre, hitről hitre, erőről erőre. Minden esetben, mikor találkozunk velük, szívük egyre szélesebb, és lelki növekedésük egyre nagyobb, magasabb, és erősebb. Úgy tűnik, hogy minden évvel hitükben többet látnak, többet tudnak, jobban hisznek, és többet éreznek. Nemcsak jó cselekedeteik vannak, hogy alátámasszák igaz hitüket, de lelkiismeretesek is azokban. Nemcsak teszik a jót, de nem is restülnek meg a jó tevésében (Tit. 2: 14; Gal. 6: 9). Nagy dolgokba kezdenek, és nagy dolgokat tesznek. Ha sikertelenség éri őket, újra próbálkoznak; ha elesnek, hamar felállnak. Ebben az időben is úgy gondolnak magukra, mint szánalmas, haszontalan szolgákra, és arra gondolnak, hogy semmit sem tettek! Ezek azok az emberek, akik a hitet kedvessé és gyönyörűségessé teszik mindenki szemében. Még a meg nem tértek is dicsérni fogják őket, és még e világ önző emberei is tisztelik őket. Ezek azok az emberek, akiknek látása, és hallása, valamint a velük való érintkezés, - áldást jelent minden ember számára. Mikor találkoztok velük, azt gondolhatjátok, hogy Mózeshez hasonlóan, épp most jöttek ki Isten színe elől. Mikor elváltok tőlük, át vagytok melegedve a velük való közösségtől, mintha lelketek a tűz mellett ült volna. Tudom, hogy kevés ilyen ember van. Csak azt akarom kérdezni: vajon ez nem igaz?

Tehát, ily módon meg tudjuk magyarázni a különbséget, amit épphogy csak tárgyaltam? Mi az oka annak, hogy egyes hívők jóval fényesebbek és szentebbek, mint mások? Úgy gondolom, hogy a különbség húsz esetből tizenkilenc esetben az imádhoz való hozzáállásból adódik. Hiszem, hogy azok, akik nem kiemelkedően szentek, keveset imádkoznak, míg azok, akik tündökölnek, sokat imádkoznak.

Úgy gondolom, hogy ez a vélemény csodálatra indít néhány olvasót. Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy úgy tekintenek a kiemelkedő szentségre, mint valami különös ajándékra, amire csak kevesen pályázhatnak. Kicsit távolabbról gyönyörködnek benne, vagy könyvekben; csodálatok az ő szemükben, mikor példát látnak erre maguk mellett. De az a gondolat, hogy ez nemcsak egyesek számár elérhető, hanem mindnyájunk számára, úgy tűnik, soha nem merül fel bennük. Röviden, valamilyen monopóliumot látnak ebben, ami néhány keresztyén sajátja, nem mindenkié.

Meg vagyok győződve, hogy ez nagyon veszélyes tévedés. Hiszem, hogy mind a lelki, mind a testi nagyság legnagyobb mértékben attól függ, hogyan használjuk fel azokat az eszközöket, amik a kezünk ügyében vannak. Természetesen, nem az hangsúlyozom, hogy különös intellektuális ajándékokra számíthatunk. De meg vagyok győződve arról, hogy ha az ember egyszer megtért Istenhez, akkor az, hogy kiemelkedő szent lesz, vagy nem, legnagyobb mértékben az Isten által adott eszközök megfelelő felhasználásától fog függni. Bátran húzom alá, hogy a legfontosabb eszköze annak, amely segítségével a hívők nagyok lettek Isten Egyházában, - a következetes személyes imádság volt.

Vizsgáljátok meg Isten legfényesebb és legjobb szolgáinak életét, akár a Biblia, akár a történelem lapjain. Nézzétek meg, mi van írva Mózesről, Dávidról, Dánielről, és Pálról. Vegyétek észre, mi van lejegyezve Lutherről, és Bradfordról. Fordítsatok figyelmet arra, mi van írva Whitfield, Cecil, Venn, Bickersteth, és McChyne személyes imádságáról. Csak egy olyan képviselőjét nevezzétek meg a szentek és mártírok testvériségének, aki ne rendelkezett volna ezzel a szembetűnő tulajdonsággal, aki ne lett volna az imádság embere! Ó, higgyetek az imában, mert az imádság – erő!

Az imádság által a Lélek friss és abba nem maradó kiáradását nyeritek. Csak Ő kezdheti el a kegyelem munkáját az emberi szívben; csak Ő tudja az imát a mennybe repíteni, és garantálni annak meghallgatását. Az áldott Lélek azonban szereti, ha könyörögnek Hozzá. És azok, akik a legtöbbször kérik Őt, rendelkeznek az Ő erős befolyásával.

Az imádság a leghatásosabb eszköz a Sátán és a bűnök ellen. A bűn sosem kerít hatalmába, ha kigyomlálásáért lelkiismeretesen imádkoznak; a Sátán sosem tudja megőrizni hatalmát felettünk, ha arra kérjük az Urat, hogy szabadítson meg tőle. Ebben az esetben minden dolgunkat a Mennyei Orvos kell bíznunk, ha azt várjuk Tőle, hogy naponta megkönnyebbüljünk; Krisztus lábaihoz kell hoznunk bűneinket, és arra kell kérnünk őt, hogy vesse őket a mélységbe.

Kívántok-e növekedni a kegyelemben, és szent életű keresztyének akartok-e lenni? Ha igen, akkor sose feledkezzetek meg az imádság fontosságáról.

Hatodszor, az imádság elhanyagolása az egyik legfontosabb oka a bukásnak. A hitben a jó bizonyságtétel után bukás is felléphet. Az emberek jól haladhatnak egy ideig, hasonlóan a galatákhoz, de utána félrecsúszhatnak, és hamis tanítókat követhetnek. Az emberek hangosan bizonyságot tehetnek, míg érzéseik forrók, mint ahogyan tette ezt Péter is, de a próba idején megtagadhatják Urukat. Az emberek elveszíthetik első szeretetüket, mintha ahogyan megtörtént ez az efézusiakkal is. Az emberek meghidegülhetnek jóra való törekvésükben, mint ahogyan megtörtént ez Márkkal, Pál útitársával is. Az emberek egy ideig követhetik az apostolt, de után, mint Démás is, visszatérhetnek a világba. Mindez megtörténhet az emberekkel.

Hitehagyottnak lenni szánalmas dolog. Minden szerencsétlenség közül, mely sorsvetés által az emberé lehet, úgy gondolom, hogy ez a legrosszabb. A partra vetett hajó, a megtört szárnyú sas, a gazzal benőtt kert, a szakadt húrral rendelkező hárfa, a megromlott gyülekezet mind-mind szomorú látvány, de a hitehagyott ember még sokkal szomorúbb látványt nyújt. Abban, hogy a valódi kegyelem sosem alszik el, és a Krisztussal való igaz szövetség sosem szakad meg, egy cseppet sem kételkedem. De hiszem, hogy az ember olyan messze mehet, hogy szem elől téveszti az üdvösséget, és kételkedhet saját üdvösségében. És ha ez az állapot nem is maga a pokol, de valami olyan, ami nagyon közel van hozzá! A sebekkel tarkított lelkiismeret; a saját magától beteg értelem; a szemrehányásokkal teljes emlékezet; az Úr nyilaitól sebzett szív; a belső váddal terhelt lelkiismeret már a pokol ízét árasztja. Ez nem más, mint földi pokol. Mennyire igaz, súlyos és komoly a bölcs szava: „Az ő útjaiból elégszik meg az elfordult elméjű; önmagából a jó férfiú” (Pl. 14: 14).

Tehát, mi az oka a sok hitehagyásnak? Azt gondolom, hogy az egyik legfőbb ok a személyes imádság elhanyagolásában rejlik. Természetesen, a bukások története az utolsó napig titokban marad. Én csak saját véleményemet osztottam meg veletek, mint Krisztus szolgája, és a szívek vizsgálója. Még egyszer világosan elmondom véleményemet: általában a hitehagyás azzal kezdődik, hogy háttérbe szorítják a személyes imádság fontosságát.

Az imádság nélkül olvasott Biblia; az imádság nélkül hallgatott igehirdetések; az imádság nélkül kötött házasságok; az imádság nélkül kiválasztott lakhelyek; az imádság nélkül kötött barátságok; az imádság mindennapos megcsúfolása, vagy lélek nélkülisége, mindazok a lépcsők, amelyek egyre mélyebbre visznek minket, amelyek sok keresztyén közlekedik a lelkes lelki nyomorig, egy olyan pont eléréséig, amelyben Isten megengedi bukásukat.

Ez egy folyamat, amely által azok a késlekedő Lótok, az állhatatlan Sámsonok, az istentelen salamoni feleségek, a következetlen Asák, az engedékeny Jósafátok, a túlságosan aggódó Márták formálódnak, akikkel gyakran találkozunk Isten Egyházában. Nagyon gyakran ezeknek a betegségeknek nagyon egyszerű történetük van: ők nem foglalkoznak a személyes imádság fontosságával.

Meg lehetünk győződve arról, hogy a lelkük mélyén az emberek jóval azelőtt elesnek, mielőtt ez nyilvánosságra kerülne. Sokkal előbb lesznek titokban hitehagyottakká, mint ez a világ előtt nyilvánosságra kerülhetne. Péterhez hasonlóan, az elején nem fordítanak figyelmet az Úr figyelmeztetésére az imádságban való virrasztásra, és utána Péterhez hasonlóan, az erejük elillan, aminek az lesz a következménye, hogy a próbák idején hátat fordítanak az Úrnak.

A világ észreveszi bukásukat, és hangosan nevet rajtuk. De a világ semmit sem tud az igazi okról. A pogányoknak sikerült Origenészt, az egyházatyát rávenni arra, hogy tömjénezzen a bálványok előtt, ami veszélyesebb dolog volt a halálnál is. Gyávaságát és hitehagyását látva, hangosan ünnepelték győzelmüket. De a pogányok semmit sem tudtak arról a tényről, amit maga Origenész írt le, hogy azon a reggelen sietve hagyta el hálószobáját, és szokásához híven, nem imádkozott.

Ha ennek a fejezetnek valamelyik olvasója valóban keresztyén, akkor hiszem, hogy ő sosem válik hitehagyottá. Ha nem akartok keresztyén hitehagyottá válni, akkor emlékezzetek a tanácsra, amelyet adok nektek, - figyeljetek oda imaéletetekre.

Hetedszer, az imádság a boldogság és megelégedettség egyik legjobb receptje. Olyan világban élünk, amelyben sok nyomorúság van. Azóta van ez így, hogy megjelent a bűn. Nincs bűn fájdalom nélkül. És egészen addig fog ez tartani, míg a bűn ki nem lesz űzve ebből a világból, és oktalanság abban reménykedni, hogy ki tudjuk kerülni a nyomorúságokat.

Kétség nélkül, egyeseknek nagyobb csészével kell inniuk a nyomorúságot, mint másoknak. De ritkán találkozunk olyanokkal, akik hosszú ideig élnek valamilyen nyomorúság, vagy félelem nélkül. Testünk, vagyonunk, családunk, gyermekeink, kapcsolataink, szolgáink, barátaink, szomszédjaink, világi foglalkozásunk mind-mind aggodalmat keltenek bennünk. A betegségek, a halál, a veszteségek, a kiábrándulások, a válások, a búcsúzások, a hálátlanság, a pletykák nagyon el vannak terjedve. Nem tudjuk megfutni úgy életünket, hogy ne akadnánk beléjük. Ma, vagy holnap megtalálnak minket. Minél kötöttebbek vagytok, annál nagyobb szomorúságotok; minél mélyebben szeretünk, annál inkább fogunk sírni is.

Mi hát a legjobb receptje az életörömnek világunkban? Hogyan menjünk át a sírás völgyén, kis nyomorúságokkal? Nem ismerek jobb receptet annál, mint annak lehetőségét, hogy imában hozzunk mindent Isten színe elé.

Ez a legvilágosabb tanács, amelyet Isten ad mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben számunkra. Mit mond a zsoltáríró? „Hívj segítségül a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem” (Zsolt. 50: 15). „Vesd az Úrra a te terhedet, ő gondot visel rólad, és nem engedi, hogy valamikor ingadozzék az igaz” (Zsolt. 55: 23). Mit mond Pál apostol? „Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben mindig hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban” (Fil. 4: 6-7). Mit mondott Jakab apostol? „Szenved-é valaki köztetek? Imádkozzon. Öröme van-e valakinek? Dicséretet énekeljen” (Jak. 5: 13).

Ez volt minden szent gyakorlata, akiknek életét leírja a Szentírás. Ezt tette Jakób, mikor félt testvérétől, Ézsautól. Ezt tette Mózes, mikor a nép kész volt arra, hogy megkövezze őt a pusztában. Ezt tette Józsué, mikor Izrael vereséget szenvedett Ainál. Azt tette Dávid, mikor veszélyben volt. Ezt tette Ezékiás, mikor megkapta Szanhérib levelét. Ezt tette az egyház, mikor Péter börtönben volt. Ezt tette Pál, mikor Filippiben tömlöcbe vetették.

Az egyetlen út, hogy egy ilyen világban boldogok legyünk, az, hogy állandóan Isten kezébe tesszük le aggodalmainkat. Éppen az a próbálkozás, hogy a hívők maguk próbálják elhordozni terheiket, teszi őket kiábrándultakká. Ha elmondják félelmeiket Istennek, Ő olyan könnyedén fogja őket vezetni, ahogyan Sámson Gáza kapuit hordozta a vállán. De ha úgy döntünk, hogy magunkba tartjuk mindezeket, azt fogjuk egy nap tapasztalni, hogy még „a sáska is nehezen vonszolja magát” (Pr. 12: 7).

Van egy Barát, Aki arra vár, hogy segítsen nekünk, mihelyt felfedjük Előtte fájdalmainkat; egy Barát, Akinek, mikor a földön járt, megesett a szíve a szegényeken, a betegeken és a szenvedőkön; egy Barát, Aki ismeri az emberek szívét, mert köztünk élt harminc évig, mint Ember. Van egy Barát, Aki együtt tud sírni a sírókkal, mert Ő volt „a fájdalmak férfija, és a betegségek ismerője”; egy Barát, Aki képes rajtunk segíteni, mert sosem volt olyan földi fájdalom, amit Ő ne lett volna képes meggyógyítani. Ez a Barát – Jézus Krisztus. Úgy lehetünk boldogok, hogy mindig megnyitjuk Előtte a mi szíveinket. Ó, bárcsak mindig olyanok lennénk, mint az öreg sötétbőrű keresztyén, akit, mikor fenyegettek, vagy megbüntettek, csak annyit mondott: „El kell mondanom az Úrnak”.

Jézus azokat teszi boldoggá, akik hisznek Benne, és Hozzá kiáltanak, bármilyenek is legyenek a külső körülmények. Ő képes békességet adni nekik a börtönben, elégedetté tenni őket a szegénységben, vigasztalást adni nekik nagy veszteségek idején, és örömöt adni nekik a sír szélén. Minden hívő számára Benne van a teljesség, olyan teljesség, amely kész kiáradni mindenkire, aki Hozzá imádkozik. Ó, bárcsak megértenék az emberek, hogy a boldogság nem függ a külső körülményektől, csak a szív állapotától!

Az imádság képes megkönnyíteni keresztünket, bármilyen nehéz volna is az. Mellénk tudja állítani Azt, Aki segít nekünk a hordozásban. Az imádság kinyithatja előttünk az ajtót, mikor utunk akadályokkal van tele. Az imádság elhozza hozzánk Azt, Aki ezt mondja: „Itt az út, ezen járj”. Az imádság képes a remény sugaracskáját adni akkor, mikor minden földi perspektívánk sötétnek tűnik. Az imádság elhozza nekünk Azt, Aki azt mondja: „Nem hagylak el, és nem távozom el tőled”. Az imádság erőt ad nekünk, mikor elhagynak azok, akiket mindenkinél jobban szerettünk, és a világ üresnek tűnik nekünk nélkülük. Az imádság képes elhozni Azt, Aki be tudja tölteni a pusztaságot a szívünkben, és képes azt mondani: „Elhallgass! Hagyd abba”! Ó, bárcsak az emberek ne hasonlítanának Hágárra, aki a pusztában nem találta meg az élő vizek forrását, habár mellette volt (1 Móz. 21: 19)!

Azt akarom, hogy ennek a fejezetnek az olvasói valóban boldog keresztyének legyenek. Meg vagyok győződve arról, hogy nem tudom annál fontosabb dologra bíztatni őket, mint az imádkozás.

Most azonban itt az ideje rátérni a fejezet befejezésére. Hiszem, hogy olvasóim elé olyan témát helyezte, amely komolyan meg volt tárgyalva. Teljes szívből azért imádkozom Istenhez, hogy ez az eszmefuttatás áldására legyen minden léleknek.

Engedjétek meg, hogy végezetül szóljak azokhoz, akik nem szoktak imádkozni. Fel merem azt feltételezni, hogy azok, akik ezeket a sorokat olvassák, mindnyájan imádkozó emberek. Ha imádság nélküli emberek vagytok, viseljetek el egy kicsit, míg Isten nevében egy pár szót mondok nektek.

Kedves imádság nélkül való barátaim, csak figyelmeztetni tudlak benneteket, de azt a leghatározottabb módon szeretném tenni. Figyelmeztetlek benneteket arra, hogy rettenetes veszélyben vagytok. Ha mostani állapototokban haltok meg, akkor halott lelkek vagytok. Csak azért lesztek feltámasztva, hogy örökké szenvedjetek. Figyelmeztetlek benneteket, hogy a sok névleges keresztyén közül ti vagytok a legmegbocsáthatatlanabb helyzetben. Mert imádság nélkül egyetlen önigazoló mondatot sem vagytok képesek kimondani.

Felesleges azt mondanotok, hogy ti nem tudtok imádkozni. Pedig az imádság a hit legegyszerűbb dolga. Ez pusztán beszélgetés Istennel. Hogy elkezdjünk imádkozni, sem tudományosság nem követeltetik meg, sem bölcsesség, se könyvtári tudás. Mert még a legéhesebb csecsemő is képes bőgni, ha éhes. Mert a legutolsó alamizsna kérő is képes kinyújtani a kezét, és nem keres szép szavakat. Mert a legtudatlanabb ember is megtalálja azt, mit mondjon az Istennek, ha van értelme.

Felesleges azt mondanotok, hogy nektek nincs megfelelő helyetek, hogy imádkozzatok. Bármely ember képes egy eléggé elszigetelt helyet találni, ha találni akar egy ilyen helyet. Urunk a hegyen imádkozott; Péter a felsőházban, a tetőn; Izsák a mezőn; Natanael a fügefa alatt; Jónás a hal gyomrában. Minden hely válhat titkos szobává, imádkozó helyiséggé, Bétellé, hogy Isten közösségében tudjunk lenni.

Felesleges azt mondanotok, hogy nektek nincs időtök az imádkozásra. Sok idő van, ha az emberek helyesen osztják be azt. Az idő rövid lehet, az azonban imádkozásra mindig van elégséges idő. Dániel egy királyság minden ügyét a kezében tartotta, mégis tudott háromszor imádkozni egy nap. Dávid egy nagy királyság felett volt kormányzó, ennek ellenére, azonban ezt mondta: „Este, reggel és délben panaszkodom és sóhajtozom, és ő meghallja az én szómat” (Zsolt. 55: 18). Ha az idő tényleg fontos, mindig lehet találni.

Felesleges azt mondanotok, hogy ti nem tudtok imádkozni, míg nincs hitetek és új szívetek, addig nyugodtan, egy helyben kell ülnötök. Ezt nem jelent mást, mint bűnhöz bűnt ragasztani. Nagyon rossz dolog hitetlennek lenni, és a pokol felé tartani. De sokkal rosszabb dolog azt mondani: „Tudomásom van róla, de nem akarok kegyelemért könyörögni”. Ez olyan kijelentés, amelyre a Szentírás nem ad semmiféle jogot. Ézsaiás mondja: „Keressétek az Urat, míg megtalálható, hívjátok segítségül őt, míg közel van” (Ézs. 55: 6). Hóseás azt mondja: „Végy el minden álnokságot! És fogadd el azt, ami jó, és ajkaink tulkaival áldozunk neked” (Hós. 14: 3). Ezt mondja Péter Simon mágusnak: „Térj meg azért ebből a gonoszságodból, és kérjed az Istent” (Csel. 8: 22). Ha hitet és új szívet akartok, jöjjetek az Úrhoz, és kérjétek azt. Maga az imádság próbálása megújíthatja a halott lelket. Sajnos, nincs veszélyesebb lélek a néma léleknél.

Ó, imádság nélkül való ember, ki vagy te, hogy semmit sem kérsz az Istentől? Szerződést kötöttél a halállal és a pokollal? Békességben vagy a férgekkel és a tűzzel? Nincsenek bűneid, amelyek megbocsátásra szorulnak? Nem félsz az örökkévaló szenvedéstől? Nem törekszel arra, hogy elérd a mennyet? Ó, bárcsak felébrednél esztelenségedből! Ó, bárcsak elgondolkodnál azon, mit lesz a véged! Ó, bárcsak felébrednél, és az Urat hívnád segítségül! Sajnos, közeledik a nap, mikor az emberek hangosan így kiáltanak: „Urunk, Urunk, mutasd meg magadat nekünk”, de, sajnos, túl későn; mikor sokan azok közül, akik sosem hívták Istent, most így fognak kiáltani a halmoknak és a hegyeknek: „Essetek ránk, és takarjatok el minket”! Teljes komolysággal figyelmeztetlek titeket. Vigyázzatok, hogy ez ne történjék lelketekkel. Az üdvösség nincs messze tőletek. Ne veszítsétek el a mennyet azért, mert nem kértétek.

Továbbá, engedjétek meg, hogy azokhoz forduljak, akik őszintén keresik az üdvösséget, de nem tudják, milyen lépéseket kell tenniük elérése érdekében. Nem tudok nem gondolni arra, hogy egyes olvasóim ilyen lelkiállapotban vannak, de ha csak egy ilyen ember is van, akkor át kell adnom nektek egy buzdítást, és egy tanácsot.

Minden utazás során meg kell tenni az első lépést. El kell indulnia egy folyamatnak a mozdulatlan állapotból az előre való haladás felé. Izrael vándorlása Egyiptomból Kánaán földjére hosszú, és fárasztó út volt. Eltelt negyven év, mielőtt átmentek volna a Jordánon. Mégis voltak közülük elsők, amikor elhagyták Ramszeszt és Sukkótot. Mikor teszi meg az ember az első lépést, ha el akarja hagyni a bűneit, és háta mögé akarja vetni a világot? Ő azt azon a napon teszi, mikor először imádkozik szívből.

Minden épület építésénél helyére kell tenni az első követ, és el kell végezni az első kapavágást. A bárka százhúsz évig épült. De volt egy nap, mikor Nóé az elsőt ütötte fejszéjével az első rönkre, amit azért vágott ki, hogy hozzákezdjen építéséhez. Salamon temploma dicsőséges épület volt. De volt egy nap, mikor a Mória lábánál a helyére tétetett az első kődarab. Mikor mutatkozik meg valóban a Lélek épülete az emberi szívben? Ez akkor kezdődik, amennyire ezt mi meg tudjuk ítélni, mikor az ember először öntik ki imában szívét Istennek.

Ha ennek a fejezetnek valamely olvasója vágyódik az üdvösségre, és tudni szeretné, mit kell tennie, azt javaslom neki, hogy még ma jöjjön az Úr Jézus Krisztushoz, az igazi menedékhez, és kérje Őt imádságban arra, hogy mentse meg lelkét.

Mondjátok el Neki azt, amit hallottatok, hogy Ő elfogadja a bűnösöket, azt mondva: „Aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem” (Jn. 6: 37). Mondjátok meg Neki, hogy szegény bűnösök vagytok, és hogy hittel jöttök Hozzá, az Ő hívása miatt. Mondjátok meg Neki, hogy teljesen és egészen az Ő kezébe adjátok életeteket, hogy romlottnak, tanácstalannak, reménytelennek érzitek magatokat, és hogyha Ő nem vált meg benneteket, nincs abszolút reménységetek az üdvösségre. Kérjétek Őt arra, hogy szabadítson meg benneteket a bűn terhe, ereje és következménye alól. Kérjétek Őt arra, hogy bocsásson meg nektek, és az Ő drága vérével mossa le bűneiteket. Kérjétek Őt arra, hogy ajándékozzon meg benneteket új szívvel, és hogy a Szent Lélek vegyen lakozást lelketekben. Kérjétek arra Őt, hogy adjon nektek kegyelmet, hitet, erőt, és akaratot arra, hogy az Ő tanítványai és szolgái tudjatok lenni mindörökké. Igen, még ma jöjjetek, és mondjátok el mindezt az Úr Jézus Krisztusnak, ha tényleg komolyan arra vágytok, hogy üdvösséget szerezzetek lelketeknek.

Saját szavaitokkal beszélgessetek el Vele. Ha az orvos meglátogat benneteket, mikor betegek vagytok, tudjátok elmondani, hol éreztek fájdalmat. Ha lelketek valóban érzi fájdalmát, akkor ti, minden kétséget kizáróan, meg fogjátok találni, mit kell mondanotok Jézusnak.

Ne kételkedjetek abban, hogy Ő kész megmenteni benneteket, még akkor is, ha ti nagy bűnösök vagytok. Krisztus szolgálata a bűnösök megmentésében áll. Ő maga mondja: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam; hanem a bűnösöket a megtérésre” (Lk. 5: 32).

Ne késlekedjetek, még akkor sem, ha méltatlanoknak érzitek magatokat. Ne várjatok senkire, és semmire. A késlekedésre a Sátán ösztönöz benneteket. Úgy menjetek Krisztushoz, ahogy vagytok. Minél rosszabbak vagytok, annál inkább vágyakoznotok kell Utána. Sosem igazíttattok meg, ha oldalt fogtok állni.

Ne féljetek, ha imádságotok akadozik, ha szavaitok gyengék, ha szókincsetek szegényes. Jézus képes megérteni mondanivalótokat. Ahogyan az anya is megérti gyermeke első gügyögését, úgy az áldott Megváltó is megérti a bűnösöket. Ő olvas a sóhajtozásban, és megérti a hangszín értelmét.

Ne csüggedjetek el, ha nem azonnal kaptok választ. Mikor beszéltek, akkor Jézus figyelmesen hallgat. Ha Ő késlelteti a választ, akkor annak valamilyen értelmes oka van, és csak azért történik, hogy meggyőződhessen a ti szívetek őszinteségéről. Folytassátok az imádkozást, és feltétlenül választ kaptok rá. Ha várni is kell rá, várjatok rá, mert végül biztosan megérkezik.

Ha üdvösséget akartok nyerni, emlékezzetek a tanácsra, amit ma adtam nektek. Becsületesen kövessétek azt, tiszta szívből, és üdvösséget nyertek.

Végezetül, engedjétek meg, hogy azok felé forduljak, akik imádkozni szoktak. Hiszem, hogy ennek a fejezetnek olvasói között vannak olyanok, akik nagyon is jól tudják, mi az imádság, és rendelkeznek a fiúság Lelkével. Mindnyájatoknak néhány testvéri tanácsot és intést szeretnék átadni. A tömjént, ami az oltárra került, különleges módon kellett elkészíteni. Nem erre mindenféle tömjén megfelelő erre a célra. Emlékezzünk erre, és fordítsunk figyelmet imádságaink tartalmára.

Ha én valamit is tudok a keresztyének szívéről, akkor ti, akihez fordulok, gyakran gyengélkedtek imádságaitokban. Sosem mélyedtek bele az apostol szavaiba: „Megtalálom azért magamban, ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem” (Róma 7: 21) olyan mélyen, mint akkor, mikor térdeiteken imádkoztok. Felfoghatjátok Dávid szavait: „az állhatatlanokat gyűlölöm” (Zsolt. 119: 113). Együtt tudtok érezni azzal a szegény hottentottával is, aki így imádkozott: „Uram, szabadíts meg minden ellenségemtől, de mindenek előtt a magam gonoszságától”. Isten kevés olyan gyermeke létezik, akinek imádságai ne esnének egybe konfliktusaikkal. A Sátán különös haragot táplál irántunk, mikor azt látja, hogy térdeinken imádkozunk. Ennek ellenére, hiszem, hogy azokra az imádságokra, amelyek nem kerülnek nagy erőfeszítésbe, komoly kétkedéssel kell tekintenünk. Úgy gondolom, hogy nagyon rosszul ítéljük meg imádságaink minőségét, és azok az imák, amelyek legkevésbé tetszenek nekünk, Istennek a legjobban tetszenek. Ezért engedjétek meg, hogy mint testvéreteknek, hogy néhány intést mondjak irányotokba. Legkevesebb, egy dolgot érzünk: hogy imádkoznunk kell. Nem hagyhatjuk abba az imádkozást, nekünk folytatnunk kell azt.

1. Ezért figyelmeteket az istenfélelem és az alázat felé fordítom. Sosem feledjük, hogy kik vagyunk mi, és milyen fontos dolog megszólítani Istent. Óvakodnunk kell attól, hogy az Ő jelenlétében nemtörődömök, és könnyelműek legyünk. Mondjuk azt magunknak: „Szent fényben állok. Ez nem más, mint a menny kapuja. Ha nem veszem komolyan, amit mondok, akkor játszadozok Istennel. Ha törvénytelenség van a szívemben, Isten nem fog meghallgatni engem”. Tartsuk észbe Salamon szavait: „Őrizd meg lábadat, mikor Isten házához mész, mert hallgatás végett közeledned jobb, hogy nem a bolondok módja szerint áldozatot adni; mert ezek nem tudják, hogy gonoszt cselekszenek” (Pr. 5: 1). Mikor Ábrahám Istennel beszélgetett, azt mondta: „Por és hamu vagyok (1 Móz. 18: 27). Jób azt mondta magáról: „Én parányi vagyok” (Jób 39: 37). Mi is így gondolkodjunk.

2. Továbbá, felhívom figyelmeteket a lelki imádság fontosságára. Az értem ez alatt, hogy mindig arra kell törekednünk, hogy imádságainkban egyenes kapcsolatunk legyen a Szent Lélekkel, és, mindenek előtt, elkerüljük a formalizmust. Még a leglelkibb dolgok is formalizmusba mehetnek át, különösen érvényes ez a személyes imádságra. Észrevétlenül szokásunkká válhatnak a legmegfelelőbb szavak, a legjobb bibliai kifejezések, és kérések, amit kívülről, mechanikusan fújhatunk, nem érezve a szavak súlyát, és mindennap a jól kitaposott körünket róhassuk, mint a malomban dolgozó ló is teszi. Nagyon óvatosan és vigyázva akarom érinteni ezt a pontot. Tudom, hogy vannak nagyon fontos dolgok, amire naponként szükségünk van, de egy idő után ugyanúgy kérni ezeket formalizmussá válik. A világ, a Sátán, és a mi szívünk minden napon ugyanolyan. De alá szeretném húzni, hogy nagyon óvatosaknak kell lennünk ebben a dologban. Ha a váz és a séma már majdnem forma, akkor törekedjünk arra, hogy imáink egyre közelebb legyenek a Lélekhez. A könyvből való imádság egy szokás, amit én nem tudok helyeselni, és ajánlani. Ha az orvosnak képesek vagyunk saját szavainkkal elmondani testi állapotunkat, akkor képeseknek kell lennünk arra is, hogy beszámoljunk a Léleknek lelkünk állapotáról. Nem vagyok az ellen, hogy az első időkben az ember mankóval járjon, mikor kezd meggyógyulni a törött lába. Jobb mankóval járni, mint sehogy. De ha azt látom, hogy egész életében mankóval jár, nem gondolom azt, hogy ezt üdvözölnöm kellene. Annak örülnék, ha elég erősnek látnám arra, hogy eldobja a mankóit.

3. Továbbá, szeretném figyelmeteket felhívni arra, hogy az imádságot tegyétek mindennapi foglalatosságotokká. Sok jót tudok mondani a mindennapi imádságra elkülönített időről. Isten – a rend Istene. A rendetlenség a bűn egyik következménye. De senkire sem szeretnék rá akaszkodni. Csak azt szeretném aláhúzni, hogy lelketek egészsége érdekében be kell vezetni életetekbe a mindennapi imádságot, mint életetek részét. Mint ahogyan időt áldoztok az evésre, az alvásra, és a munkára, úgy kell időt szánnotok az imádságra is. Egyénileg válasszátok ki az időt, a napszakot. A legjobb, ha reggel beszéltek Istennel, mielőtt szóba elegyednétek a világgal, és beszéljetek Vele este is, miután abbahagytátok a világgal való társalgást. De nagyon jól jegyezzétek meg, hogy az imádság az egyik legfontosabb napi tevékenység. Ne állítsátok sarokba. Ne töredékeit, foszlányait, héját vessétek oda napotoknak. Bármilyen dolgot is kell véghez vinnetek, imádkozzatok.

4. Továbbá, felhívom figyelmeteket az imádságban való állhatatosságra. Ha egyszer elkezdtétek, sose hagyjátok abba. Lelkünk néha azt fogja mondani: „Nálunk mindig családi áhítatok voltak. Mi fog történni, ha nem imádkozom személyesen”? Testünk néha azt fogja mondani: „Rosszul érzed magad, el vagy fáradva, aludnod kell. Nem kell imádkoznod”. Értelmünk néha azt fogja mondani: „Ma fontos napod van. Rövidítsd le imáidat”. Minden ilyen ösztönzés az ördögtől valóként definiáljatok. Ez ugyanaz, mintha azt mondanák nektek: „Ne fordíts figyelmet lelkedre”. Nem azt mondom, hogy minden imádságnak minden időben ugyanolyan hosszúnak kell lennie. De igenis aláhúzom: semmilyen kifogás sem menthet fel benneteket az imádság elhagyása miatt. Nem véletlenül mondta Pál: „Szüntelen imádkozzatok” (1 Thessz. 5: 17). Nem azt értette ez alatt, hogy az embernek állandóan térdein kell lennie, mint ahogyan egy ősi szekta követelte követőitől. Hanem azt értette alatta, hogy imáinknak olyanoknak kell lenniük, mint az állandó illatáldozatnak, amelyet minden nap az oltárra helyeznek; olyannak kell lennie, mint a vetés és aratás idejének, mint a télnek és a nyárnak, amik állandóan váltják egymást, és a maguk idejében újra megjelennek; olyannak kell lennie, mint az oltáron égő tűznek, amely nem égeti el mindig az áldozatot, de sosem alszik ki. Sose feledjétek, hogy a reggeli és az esti imádságot egyetlen hosszú láncba tudjátok fűzni az által, hogy napközben rövid időkre felkiáltotok az Istenhez. Még társaságban is, vagy a munkahelyen, vagy az utcán is Istenhez fordulhattok, mint ahogyan tette ezt Nehémiás is Artaxerxesz előtt (Neh. 2: 4). Sosem engedjétek meg magatoknak a gondolatot, hogy az Istennek adott idő, - elvesztegetett idő. A nép nem lesz szegényebb, ha a hét munkás évből egy évet a pihenésre szán. A keresztyén semmit sem veszít, ha törekedni fog az imádságra.

5. Továbbá, felhívom figyelmeteket az imádság komolyságára. Nem kell, hogy kiabáljon, sírjon, vagy sóhajtozzon az ember, hogy bizonyítsa komolyságát az imádság során. De elvárható, hogy őszinték, szenvedéllyel teljesek, forrók legyünk, és úgy kérjünk, hogy mint akik tényleg érdekelve vagyunk abban, hogy meghallgatásra találjunk. Sokkal többre képes a valódi és forró imádság, mint a hideg, szendergő, lusta, és közömbös imádság. Ez arra tanít minket, hogy a Szentírás szerint „kiáltsunk, kopogtassunk, harcoljunk, küzdjünk, kapaszkodjunk”. Ez arra tanít minket, hogy komolyan vegyük a Szentírásban felhozott példákat. Az egyik ilyen pont Jákób példája. Azt mondta az angyalnak Penuelban: „Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engem” (1 Móz. 32: 26). A másik példa Dániel. Hallgassátok meg, hogyan könyörgött Istenhez: „Uram, hallgass meg! Uram, légy kegyelmes! Uram, légy figyelmes, és cselekedd meg, ne késedelmezz magadért, ó, én Istenem” (Dán. 9: 19). És még egy példa: a mi Urunk Jézus Krisztus. Ez van Róla megírva: „Ki az ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból” (Zsid. 5: 7). Sajnos, mennyire nem hasonlít ez sok imádságunkra! Milyen vontatottakként és langyosakként hatnak ehhez viszonyítva! Milyen jogosan mondhatná Isten sokunknak: „Te a valóságban nem is akarod azt, amiért imádkozol”! Javítsuk ki ezt a hibát. Olyan hangosan kopogtassunk az ajtón, mint Reményteljes a Zarándok Útjában, mintha meghalnánk, ha nem hallgattatunk meg! Jegyezzük meg jól, hogy a hideg imádságok olyanok, mint a tűz nélkül hozott égőáldozatok. Emlékezzünk Demoszthenesz történetére, aki nagy szónok volt, mikor eljött hozzá egy ember és azt akarta, hogy ő legyen az ügyvédje egy ügyben. Demoszthenesz figyelem nélkül hallgatta végig az embert, mert teljesen szenvtelenül mesélte el az ügy részleteit. Az ember felfedezte ezt, és félelemmel kiáltott fel: „De mindez igazság”! „Aha, - mondta Demoszthenesz, - most már hiszek neked”.

6. Továbbá, felhívom figyelmeteket a hitből való imádság fontosságára. Hinnünk kell abban, hogy imáink meghallgatásra találnak, és ha Isten akarata szerint kérünk, mindig választ kapunk rá. Az Úr Jézus Krisztusnak erről világos kijelentése volt: „Amit könyörgésetekben kértek, higgyétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglesz nektek” (Mk. 11: 24). Az imádsághoz szükséges hit ugyanaz, mint a nyílvessző számára szükséges támaszték, mert hit nélkül az ima nem talál célba. Az ígéretekre támaszkodva kell imádkoznunk. Valamilyen ígéretet kell magunkhoz venni, és azt mondani: „Úgy cselekedjél, mint szóltál” (2 Sám. 7: 25). Ez megszokott dolog volt Jákób, Mózes, és Dávid számára. A 119. zsoltárban sok kérés „a Te szavaid szerint” van megfogalmazva. Mindenek előtt, imáinkra várnunk kell a választ. Olyanoknak kell lennünk, mint a kereskedőknek, akik messze földről várják hajóikat. Nem szabad megnyugodnunk addig, míg meg nem látjuk, hogy némelyek közülük megérkeztek. Sajnos, kevés olyan területe van a keresztyén életnek, ahol nagyobb bukásokat élnénk meg, míg ezen a területen. A jeruzsálemi gyülekezet állhatatosan imádkozott Péterért, aki börtönben volt, de mikor az imára megérkezett a válasz, alig hitték el az eredményt (Csel. 12: 15). Traill nagyon komoly kijelentést tett: „Nincs nagyon bizonyíték a komolytalan imádságra annál, mikor az embereknek teljesen mindegy, hogy kapnak-e rá feleletet, vagy sem”.

7. Továbbá, felhívom a figyelmeteket az imádságban való merészség fontosságára. Egyes emberek imáiból süt a kellemetlen bizalmaskodás, amit nem helyeslek. De létezik olyan is, mint szent merészség, amely nagyon kívánt dolog. Olyan merészséget értek alatta, amely Mózesnek volt, amikor azért könyörgött az Úrhoz, hogy ne pusztítsa el Izraelt. Azt mondta: „Miért mondanák az egyiptomiak: Vesztükre vitte ki őket, hogy elveszítse a hegyek között, és eltörölje őket a föld színéről? Múljon el haragod tüze, és hagyd abba azt a néped ellen való veszedelmet” (2 Móz. 32: 12). Olyan merészséget értek alatta, amilyennel Józsué rendelkezett, mikor Ainál Izrael fiai vereséget szenvedtek. Azt mondta: „Mit cselekszel majd a te nagy nevedért?” (Józs. 7: 9). Ilyen merészséggel rendelkezett Luther Márton. Egy ember, aki hallotta őt imádkozni, azt mondta: „Milyen lelkület, milyet meggyőződés volt azokban a kifejezésekben! Milyen szent félelemmel kérte Istent, és mindamellett, milyen reménységgel és meggyőződéssel, mintha csak szeretett atyjával, vagy barátjával beszélt volna”. Ilyen lelkület jellemezte Bruce-t, a XVII. század nagy skót teológusát is. Imái olyanok voltak, mint a „menny felé lőtt nyílvesszők”. Félek, hogy ebben, sajnos, mi messze elmaradtunk tőle. Nem értjük megfelelőképpen, milyen nagy a hívők kiváltsága. Nem imádkozunk olyan gyakran, mint ahogyan megtehetnénk: „Uram, nem a Te néped vagyunk-e? Nem a Te dicsőségedet kellene-e nekünk megszentelni? Nem a Te evangéliumodnak tisztességét kellene-e öregbítenünk”?

8. Továbbá, felhívnám a figyelmeteket az imádságban való teljességre. Nem tudom elfeledni Urunk farizeusokra felhívó figyelmeztetését, akik az emberek előtt hosszan imádkoztak, és azt a parancsot, hogy nekünk nem szabad így tennünk, mikor imádkozunk. De, a másik oldalról, nem tudom elfeledni azt sem, hogy Ő maga adott utasítást a széleskörű és hosszú imádságokra, hisz Ő is egész éjszakákat virrasztott át az Atya előtt imádságban. Nem követünk el ma hibát, ha túl sokat imádkozunk. Vajon nem inkább attól kellene félnünk, hogy sok hívő ma inkább nagyon kevesebbet imádkozik? Tartok attól, hogy sokak személyes imádságsága unalmas és szűkös; csak azért mondják el őket, hogy megmutassák, hogy életben vannak, és semmi többre nem alkalmasak. Úgy tűnik, hogy tényleg nagyon keveset akarnak az Istentől. Úgy tűnik, kevés dolog van, amit el szeretnének Neki mondani, kevés dolog van, amit kérhetnének Tőle, és kevés dolog van, amiért hálát adhatnának Neki. Sajnos, ez teljesen helytelen dolog! Semmi sincs olyan széles körben elterjedve, mint a hívők panaszkodása, hogy nem haladnak előre. Azt mondják nekünk, hogy nem növekednek a kegyelemben úgy, ahogyan szeretnének. Kételkedhetünk-e abban, hogy sokan annyi kegyelemmel rendelkeznek, amennyiért könyörögnek? Vajon nem igaz-e az, hogy azért rendelkeznek kevéssel, mert keveset kérnek? Gyengeségük okát saját maguk csenevész, törpe, monoton, összecsapott, elsietett, szűk, összezsugorodott imáikban kellene keresni. Nincs nekik, mert nem kérnek. Ó, olvasóm, nem Krisztus korlátozott, hanem mi magunk. Az Úr azt mondta: „Nyisd szét a te szádat, és betöltöm azt” (Zsolt. 81: 11). De mi olyanok vagyunk, mint Júda királya, aki csak háromszor lőtte bele a nyílvesszőt a földbe, amikor ötször vagy hatszor kellett volna belelőnie (2 Kir. 13: 18-19).

9. Továbbá, felhívnám figyelmeteket az imában való konkrétság fontosságára. Nem kell megelégednünk a globális, egységes kérésekkel. Nekünk ki kell fejtenünk szükségeinket a kegyelem trónusa előtt. Nem elég, ha bűnösöknek ismerjük el magunkat. Néven kell neveznünk a bűnöket, amelyekről lelkiismeretünk mindennél hangosabban beszél. Ne elég, ha csak úgy kérjük a szentséget. Néven kell neveznünk életünk azon területeit, ahol a leginkább szükségünk van a kegyelemre. Nem elég azt mondani az Úrnak, hogy nehézségeink vannak. Beszélnünk kell nehézségeinkről. Ezt tett Jákób, mikor félt Ézsautól. Világosan elmondta Istennek, hogy miért és hogyan fél (1 Móz. 32: 11). Ezt tette Eliézer, mikor feleséget keresett gazdája fiának. Ő világosan elmondta Isten előtt, mire van szüksége (1 Móz. 24: 12). Ezt tette Pál, mikor tövis adatott a testébe. Könyörgött az Úrhoz (2 Kor. 12: 8). Ez az igaz hit és bizalom következménye volt. Hinnünk kell abban, hogy nincs olyan kicsiny szükséglet sem, amelyet ne lehetne megnevezni az Isten színe előtt. Mit gondolnánk arról a betegről, aki azt mondaná orvosának, hogy beteg, de betegségének mibenségét nem magyarázná el? Mit gondolnánk arról az asszonyról, aki azt mondaná férjének, hogy boldogtalan, de nem mondaná el boldogtalanságának okait? Mit gondolnánk arról a gyermekről, aki azt mondta volna atyjának, hogy problémái vannak, de ehhez többé semmit sem tett volna hozzá? Sose feledjük, hogy Krisztus a lelkünk igaz Vőlegénye, szívünk igaz Gyógyítója, népének igaz Atyja. Mutassuk meg, hogy tudatában vagyunk ennek, fenntartva a Vele való közösséget, nagyobb hallgatások nélkül. Ne legyenek titkaink Előtte. Nyissuk meg szívünket Előtte.

10. Továbbá, felhívom figyelmeteket a közbenjáró imádság fontosságára. Természet szerint mindnyájan önzők vagyunk, és önzésünk nagyon könnyen eluralkodik rajtunk, még megtérésünk után is. Hajlamosak vagyunk arra, hogy csak a saját lelkünkre gondoljunk, a személyes lelki harcainkra, a személyes hitbeli növekedésünkre, és mindenki másról megfeledkezzünk. Mindnyájunknak ébereknek kell lennünk, és ellene kell állnunk ennek a hajlamnak, különösen imádságainkban. Meg kell tanulnunk közösségi lelkülettel bírni. Arra kell törekednünk, hogy más neveket is említsünk, a magunkén kívül, a kegyelem trónusa előtt. Arra kell törekednünk, hogy az egész világot hordozni tudjuk szívünkben: a pogányokat, a zsidókat, a katolikusokat, Krisztus testének igazi tagjait, a protestánsokat, országunkat, ahol élünk, barátainkat, rokonainkat, akikkel kapcsolatban vagyunk, és társadalmunkat, amely körülvesz minket. Közülük mindnyájukért közben kell járnunk. Ez a legjobb kifejezője szívélyességünknek. Az szeret mindenkinél jobban; aki az imádságaiban szeret engem. Szükségünk van erre lelkünk egészsége érdekében. Ez megerősíti az együttérzésünket, és szélesre nyitja szíveinket. Ez az Egyház javát szolgálja. Az evangélium szekerének kerekét és lőcsét imádsággal kell kenegetni. Az, aki közbenjár, mint Mózes tette a hegyen, részese Isten munkájának ezen a földön ugyanúgy, mint az, aki úgy harcol, mint Józsué a csata hevében. Ez hasonlóvá tesz minket Krisztushoz. Az az ember népének nevét hordozza mellén és vállain, mint ahogyan teszi ezt Főpapunk az Atya előtt. Ó, milyen nagy kiváltság ez, - Krisztushoz hasonlítani! Ezt azt jelenti, hogy tevékeny segítői vagyunk a szolgálóknak. Ha lehetőségem lenne választani egy gyülekezetet, olyan embereket választanék, akik imádkoznak.

11. Továbbá, felhívom figyelmeteket az imádságban való hála fontosságára. Jól tudom, hogy Istentől kérni egy dolog, de Isten magasztalni, és Neki hálát adni egészen más dolog. A Bibliában olyan szoros kapcsolatot látok az imádság és a hálaadás között, hogy nem merem igaznak és őszintének nevezni azt az imádságot, amelyben a hálaadásnak nincs helye. Nem csak úgy egyszerűen mondja Pál: „Imádságotokban és könyörgésetekben mindig hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt” (Fil. 4: 6); „Az imádságban állhatatosak legyetek; vigyázván abban hálaadással” (Kol. 4: 2). Csak a kegyelem miatt nem vagyunk a pokolban. Csak a kegyelem miatt van reménységünk a menny felől. Csak a kegyelem miatt élünk egy olyan országban, ahol felragyog a lelki fény. Csak a kegyelem miatt hívott el minket a Lélek, és nem kell ennünk saját útjaink gyümölcsét. Csak a kegyelem miatt élünk még ma is, és van lehetőségünk arra, hogy aktív vagy passzív módon magasztalhatjuk az Istent. Kétség kívül, ennek a gondolatnak kell uralkodnia értelmünkben, mikor Istennel beszélgetünk. Kétség kívül, sosem szabad szánkat imádságra nyitni hálaadás nélkül, azért az ingyen kegyelemért, amiben élhetünk, és azért a szerető kegyelemért, amely örökké fog tartani. Egyetlen kiemelkedő szent sem volt, aki ne lett volna betelve mélységes hálával. Pál apostol egyetlen levelet sem írt, ami ne hálaadással kezdődött volna. Olyan emberek, mint a XVII. századi Whitfield, vagy a XIX. Századi Bickersteth, Marsh, Haldale Steward, telve voltak hálaadással. Ó, ha fénylők és csillogók akarunk lenni, a hálaadás lelkületét kell melengetnünk keblünkben. És, mindenek előtt, a mi imádságaink legyenek a hálaadás imái.

12. Továbbá, felhívom figyelmeteket az imádságok feletti virrasztás fontosságára. Az ima a hit egyik aspektusa, amely felett mindig őrködnünk kell. Éppen ebből indul a hit: innen virágzik ki, és itt huny is ki. Mondjátok el nekem, milyen az ember imádsága, és én megmondom nektek, milyen állapotban van az ő lelke. Az ima lelki érverés: rajta keresztül könnyen megvizsgálható az ember lelki egészsége. Az ima lelki barométer: általa mindig megtudhatjuk, jóval vagy rosszul állnak a szív dolgai. Ó, egy lépésre se távolodjunk el személyes imádságainktól! Mert ez a szíve, a gerincoszlopa, a váza a gyakorlati keresztyénségnek. A prédikációk, a könyvek, a traktátusok, a bizottsági ülések, a közösség mind-mint jó dolog, de ezek sosem képesek kompenzálni a személyes imádság elhanyagolását. Jegyezzétek meg azokat a helyeket, azokat a közösségeket, és azokat a társaságokat, amelyek rendszertelenséget visznek szívetekbe, és imáitokat nehézzé, és fárasztóvá teszik. Legyetek óvatosak és körültekintőek velük. Figyelmesen vizsgáljátok meg, milyen barátok és milyen elfoglaltságok segítenek benneteket abban, hogy lelketek magas fokon legyen, és a leginkább kész arra, hogy megszólítsa Istent. Ragaszkodjatok hozzájuk, és erősen kapaszkodjatok beléjük. Ha figyelmesek lesztek imáitokban, ígérem nektek, hogy lelketek sosem fog nyomasztó fájdalmat átélni.

Mindezeket a pontokat elmélkedésetek figyelmébe ajánlom. Mindezt mély alázattal teszem. Egyetlen embert sem ismerek, akire szólnak ezek a tanácsok, magamnál. De hiszem, hogy nagy igazsága ez az Istennek, és nagyon remélem, hogy ezt nemcsak én, hanem ti is mélyen átérzitek.

Azt szeretném, hogy az idő, amelyben élünk, az imádság kora legyen. Azt akarom, hogy napjaink keresztyénjei imádkozó keresztyének legyenek. Azt remélem, hogy napjaink Egyháza imádkozó Egyház legyen. Mikor publikálom ezt a fejezetet, szívemnek és lelkemnek az a vágya, hogy az embereket megérintse az imádság lelkülete. Azt akarom, hogy azok, akik még sosem imádkoztak, felébredjenek, és az Urat hívják segítségül; azt akarom, hogy azok, akik imádkoznak, minden évvel jobban tudjanak imádkozni, és ügyeljenek arra, hogy langymeleggé és meglankadttá az imádságban.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ötödik fejezet

 

Bibliaolvasás

 

Tudakozzátok az írásokat (Jn. 5: 39)

 

Mint olvasod? (Lk. 10: 26)

 

Az imádság után nincs a hitnek fontosabb aspektusa a Szentírás olvasásánál. Isten az Ő kegyelméből adta nekünk a Szentírást, amely „bölccsé tehetnek minket az üdvösségre a Krisztus Jézusban való hit által (2 Tim. 3: 15). Ez a könyvet olvasva, megtudhatjuk, miben kell hinnünk, milyeneknek kell lennünk, és mit kell tennünk; hogyan éljünk a vigasztalás által, és hogyan kell békességben meghalnunk. Áldott az a férfi, akinek Bibliája van! De még áldottabb az az ember, aki olvassa azt! De a legáldottabb mindenki közül az, aki nemcsak olvassa azt, hanem engedelmeskedik is neki, valamint hite, és gyakorlati élete mércéjévé teszi azt!

Ennek ellenére, szomorúságot okoz az a tény, hogy az embernek nincs megfelelő képessége arra, hogy helyesen alkalmazza az isteni ajándékokat. Minden kiváltsága, ereje, és minden kreatív képessége által sem képes azokat a célokat elérni, amikre adattak. Szókincsét, fantáziáját, értelmét, erejét, idejét, befolyását, pénzét ahelyett, hogy Teremtője magasztalására használná, általában üres dolgokra, vagy saját önző célokra használja fel. És ahogyan az ember természeti állapotában ajándékait rosszul alkalmazza, ugyanúgy él vissza az Írott Igével is. Az egész keresztyén világ ellen egy következetes vádat lehet megfogalmazni: azt, hogy a keresztyének nem veszik figyelembe, vagy visszaélnek a Szentírással.

Hogy bizonyítani tudjam ezt az állítást, el sem kell hagynom országunkat; a bizonyítékok saját házunk küszöbén fekszenek. Nem kételkedem abban, hogy ma Nagy-Britanniában több Biblia van, mint bármikor előtte. Ma több Bibliát nyomtatnak és adnak el, mint bármikor az óta, mióta Anglia fennáll. Minden üzletben találhatunk Bibliát, különböző méretű, árú, formájú bibliákat; kis bibliákat, és nagyokat; drága bibliákat, és olcsókat. Gyakorlatilag minden családban van Biblia. De ezzel együtt is attól félek, hogy az a veszély fenyeget bennünket, hogy megfeledkezünk arról, hogy Bibliával rendelkezni egészen más dolgot jelent, mint Bibliát olvasni.

Ez a mellőzött könyv olyan témával foglalkozik, amellyel olvasóimhoz szeretnék fordulni. Kétség nélkül, az a kérdés, hogy mihez kezdtek a Bibliával, nem haszontalan kérdés. Meg vagyok győződve, hogyha egy járvány mindenhol elterjed, akkor meg kell vizsgálnotok magatokat, és meg kell győződnötök arról, hogy nem fertőződtetek meg. Figyelmetek adjátok most nekem, és felsorolok nektek néhány egyszerű okot arra nézve, miért fontos, hogy minden embernek, akinek gondja van lelkére, a Bibliát nagyra kell értékelnie, rendszeresen tanulmányoznia kell azt, és figyelmesen meg kell ismerkednie annak tartalmával.

 

Először, nincs más könyv, amely olyan módon lenne megírva, mint a Biblia. A Biblia egy Istentől ihletett könyv (2 Tim. 3: 16). Ebben az értelemben teljesen különbözik minden más leírt műtől. Isten megtanította arra lejegyzőit, amit le kellett fektetniük. Isten az értelmükbe helyezte az Ő gondolatait és ideáit. Mikor a Bibliát olvassátok, akkor nm szánalmas és tökéletlen emberek költött meséit olvassátok, hanem az örök Isten szavát. Mikor a Bibliát hallgatjátok, akkor nem rövid életű teremtmények véleményét halljátok, hanem az Urak Urának változhatatlan gondolatait. Azok az emberek, akiket Isten felhasznált a Biblia írásánál, nem a magukéból szólottak. Mert sosem „ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei” (2 Pt. 1: 21). A világon minden más könyv, habár a maguk nemében jók és hasznosak lehetnek, valamilyen szinten nem elégségesek. Minél figyelmesebben tekintünk rájuk, annál inkább észre fogjuk venni bennük a tökéletlenséget, és a hibát. Csak a Biblia abszolút tökéletes. Mert a Biblia elejétől végéig az Isten Igéje.

Nem kezdek időt fecsérelni arra, hogy megpróbáljam hosszasan bizonygatni ezt. Bátran mondhatom, hogy maga a könyv bizonyítja legjobban saját ihletettségét. Semmilyen más szemszögből nem lehet elmagyarázni és megérteni. Ez a legnagyobb csoda a világon. Aki azt meri állítani, hogy a Biblia nem Istentől ihletett, próbáljon értelmes magyarázatot adni feltevésére, ha tud. Magyarázza meg akkor ennek a könyvnek lefőzhetetlen természetét úgy, hogy magyarázata minden embert kielégítsen, aki józan ítélettel bír. Úgy tűnik, hogy a magyarázat keresése felemelhetetlen súllyal fog ránehezedni.

Az, hogy a Biblia szerzői saját stílussal rendelkeztek, nem bizonyíték az isteni ihletettség ellen, mint ahogyan ezt sokan magyarázzák. Ézsaiás nem úgy ír, mint Jeremiás, és Pál nem úgy ír, mint János. Ez abszolút igaz, de ennek ellenére, ezeknek az embereknek a művei egyforma mértékben ihletettek. A tengervíz különböző árnyalatban pompázhat. Egyes helyeken kékebbnek látszik, míg más helyeken inkább zöldebbnek tűnik. Ezzel együtt, a különbség a tenger mélységével, és a tengerfenék természetével magyarázható. Minden esetben azonban ugyanazt a sós tengervizet látjuk. Az ember lélegzetvétele során különböző hangokat adhat ki, attól függően, milyen hangszeren játszik. A szájharmónikának, a furulyának, a kürtnek sajátos hangja van. De a levegő, amely a hangokat előcsalja a hangszerekből, minden esetben ugyanaz. Az égitestek színe is, amelyeket megfigyelünk, nagyban különbözik egymástól. A Marsnak, a Szaturnusznak, és a Jupiternek sajátos fénye van. Ennek ellenére, tudjuk, hogy csak a Nap fényét adják vissza, amely minden esetben ugyanaz. Hasonló módon, az Ószövetség és az Újszövetség könyvei is az igazság által ihlettettek, de ezzel együtt, az igazság eme határa annak az értelemnek megfelelően váltakozik, amelyen keresztül a Szent Lélek átengedi azt. A szerző írásmódja és stílusa eltérnek egymástól annyira, hogy világos legyen mindenki előtt, hogy különböző személyiségek vannak felhasználva, de az isteni Vezető, Aki diktálta és irányította azt, mindig ugyanaz. Minden egyenlő módon van ihletve. Minden fejezet, minden egyes vers, és minden egyes szó Istentől származik.

Ó, bárcsak azok az emberek, akik kételkednek, akik tele vannak kérdésekkel, és szkeptikus gondolatokkal az ihletettséget illetően, elkezdenék egyszerűen nyugodtan és önállóan tanulmányozni a Szentírást! Ó, bárcsak ugyanúgy megfogadnátok a tanácsot, ahogyan tette ezt Ágoston is: „Vedd, és olvasd! Vedd, és olvasd”! Ez a cselekedet mennyi büszke halmot lenne képes lerombolni! Mennyi nehézség és fenntartás szűnne meg úgy, mint a felszálló köd! Milyen sok ember ismerné el: „Isten ujja ez! Isten van ebben a könyvben, és én nem tudtam ezt”!

Éppen erről a Könyvről szeretnék ma beszélni e fejezet olvasóinak. Kétség kívül, az a kérdés, hogy mit tesztek a Bibliával, nem egy hasztalan kérdés. Nem véletlenül látta előre Isten, az a Könyv „tanításképpen volt megírva nekünk”, hogy előttünk legyen „Isten Igéje” (Róma 3: 2; 15: 4). Arra kérlek benneteket, és arra hívlak titeket, hogy őszintén válaszoljatok kérdésemre. Mit tesztek a Bibliával? Olvassátok-e? HOGYAN OLVASSÁTOK?

 

Másodszor, nincs más tudás, amely abszolút szükséges lenne az ember üdvössége érdekében, mint annak tudása, amit a Biblia tartalmaz. Olyan napokban élünk, mikor Dániel szavai szemünk előtt teljesednek be: „Tudakozzák majd sokan, és nagyobbá lesz a tudás” (Dán. 12: 4). Egyre-másra emelkedik az iskolák száma. Új felsőbb intézmények jönnek létre. A régi egyetemek megújulnak, és tökéletesednek. Állandóan új könyveket adnak ki. Ma többet tanítanak, többet olvasnak, mint bármikor a történelem folyamán. Mindez jó dolog. Örülök neki. A tudatlan lakosság nagyon veszélyes dolog, és drágába kerül minden országnak. Könnyű prédák az első Absolon, Catiline, Wat Tyler, vagy Jack Cade kezében, akik felkelhetnek, és magukkal ránthatják a népet a veszedelembe. De alá szeretném húzni, hogy minden tudomány, amit csak be tud fogadni az emberi értelem, nem képes megszabadítani a pokoltól, ha nem ismertük meg a Biblia igazságát.

Az ember fenomenális tudással rendelkezhet, és közben az üdvösség messze lehet tőle. Sok nyelven beszélhet, ami a világ használ. Olyan olvasott lehet, hogy lábon járó enciklopédiának is nevezhetik. Ismerheti a magasságokat, és a mélységeket, mennyen és földön. Minden csillagot ismerhet az égen, minden madarat a levegőben, és minden vadat a szárazon, és minden halat a tengerekben. Lehet Salamonhoz hasonló képessége, hogy „szóljon a fákról is, a Libanon cédrusfájától az izsópig, amely a fából növekedett ki; és szólhat a barmokról, a madarakról, a csúszó-mászó állatokról és a halakról is” (1 Kir. 4: 33). Képes lehet arra is, hogy kifürkéssze a tűz, a levegő, a föld, és a levegő titkát. De mindezek ellenére, ha meghal, nem ismerve a Biblia igazságait, ő csak egy boldogtalan, szerencsétlen, szánalomra méltó ember! A kémia sosem tudta tompítani a vétkes lelkiismeretet. A matematika sosem gyógyította meg a bűnös szívet. A világ minden tudománya sem tette a halotti ágyat kényelmesebbé. Semmiféle természeti istenismeret sem volt képes békességet adni, mikor a szent Istennel kellett találkozni. Mindezek a tárgyak világiak, földiek, és sosem képesek elszakítani az embert a földiektől. Segíthetnek az embernek fenntartani és megszínesíteni rövid földi életét, és értelmesebben élni, mint halott testvéreinek, de sosem lesznek képesek neki szárnyakat adni, hogy a menny felé tudjon repülni. Az, aki közülük a legnagyobb örökséggel rendelkezik, végül is, észre fogja venni, hogy a Biblia ismerete nélkül nincs örök öröksége. A halál mindennek véget vet, és halála után sikerei semmi hasznos nem fognak neki hozni.

Az ember lehet műveletlen is, miközben rendelkezik az üdvösség ajándékával. Lehet, hogy képtelen arra, hogy egy szót is elolvasson, vagy megírjon egy levelet. Lehet, hogy semmit sem tud a világról gyülekezetének körén kívül, és képtelen megmondani, mi van közelebb Angliához: Párizs, vagy New York. Lehet, fogalma sincs az aritmetikáról, és nem tud különbséget tenni az ezresek és milliók között. Lehet, hogy nem ismeri saját hazája történelmét sem, és fel sem tudja fogni, kinek tartozik többel a haza: Semiramis-nak, Boadicea-nak, vagy Erzsébet királynőnek. Semmit sem tudhat az aktuális politikáról, és gőze sincs, kik vezetik az országot, ki a kincstárnok, a hadsereg főparancsnoka, vagy ki a canterberry-i érsek. Semmit sem tudhat a tudományról, és annak sikereiről; vagy azokról a kérdésekről, hogy Juliusz Cézár puskapor által aratott-e győzelmeket, vagy hogy az apostoloknak volt-e nyomdájuk, vagy forog-e a Nap a föld körül, azok között lehet, akiknek ezekről halvány elképzelésük sincs. De ha ennek ellenére ez az ember hallotta a biblikus igazságot füleivel, és szívével hitt bennük, megszerezte mindazt, ami szükséges üdvössége érdekében. Az utolsó napon egy sorban fog állni Lázárral, ott lesz Ábrahám ölében, mikor tudóstársai hit nélkül haltak meg, és jutottak a kárhozatra.

Manapság sok eszmecsere folyik a tudományról és a „hasznos tudásról”. De, végük is, a Biblia ismerete az egyedüli tudás, amely elengedhetetlen és hasznos az örökkévalóság szempontjából. Az ember a mennybe kerülhet pénz, tudomány, egészség, barátok nélkül is, de a Biblia ismerete nélkül oda semmiképpen sem jut be. Az ember rendelkezhet nagy tudással és jó emlékezőtehetséggel, amely el tudja raktározni mindazt, amit az értelem felszínre hoz, de ennek ellenére, ha nem ismerte meg a Biblia igazságait, hajótörést fog szenvedni örökre lelkében. Jaj! Jaj! Jaj annak az embernek, aki a Biblia ismerete nélkül hal meg!

Éppen erről a Könyvről szeretnék ma beszélni az olvasóimnak. Kétség kívül, az a kérdés, mit tesztek ezzel a könyvvel, nem haszontalan kérdés. Mert lelketek üdvét érinti. Arra kérlek benneteket, és arra hívlak titeket, hogy becsületes választ adjatok. Mit tesztek a Bibliával? Olvassátok-e? HOGYAN OLVASSÁTOK?

 

Harmadszor, egyetlen más könyv sem tartalmaz olyan fontos tárgyakat, mint a Biblia. Nem lenne elegendő időm arra, hogy ha komolyabban taglalni szeretném azokat a nagyságos témákat, amik a Bibliában, és csakis ott vannak lefektetve. A Biblia kincseit lehetetlen sematikusan, vagy nagy vonalakban bemutatni. Összefoglalhatnánk azoknak az igazságoknak a jegyzékét, amik megtalálhatók benne, de ezzel a tartalma feléig sem jutnánk el, és nem tudnánk megemlíteni.

Milyen dicsőséges és vigasztaló számunkra az üdvösség tervének és útjának leírása a Szentírásban, bűneink bocsánata, amely benne foglaltatik. Jézus Krisztus eljövetele erre a világra, az Istenember megjelenése, hogy megváltsa a bűnösöket; a megváltás, amit Ő véghez is vitt, szenvedve értünk, mint Igaz a nem igazakért. Az ár, amit kifizetett értünk az Ő drága vére által; a bűnösök megigazulás, aki hisznek Jézusban; az Atya, a Fiú, és a Szent Lélek készsége, hogy elfogadja, megbocsásson, és üdvösséget adjon kifejezhetetlenül magasztos, és vigasztalást adó dolgok! A Biblia nélkül semmit sem tudnánk ezekről.

Milyen vigasztaló a kijelentés, amely az Újszövetség nagy Közbenjárójához vezet minket, az ember Jézus Krisztushoz! Négyszer rajzolódik ki személye kegyelmesen szemünk előtt. Négy különböző bizonyságtétel által kapunk felvilágosítást az Ő csodáiról, és szolgálatáról, az Ő tanításáról, és dolgairól, az Ő életéről, és haláláról, az Ő erejéről, és szeretetéről, az Ő jóságáról, és türelméről, az Ő útjáról, és szavairól, az Ő munkájáról, és gondolatairól, és az Ő szívéről. Áldott az Isten, hogy van a Bibliában egy olyan dolog, amit az előítélettel rendelkező ember aligha tud megérteni, az a valami Krisztus természete!

Milyen buzdítóak azoknak az embereknek a példái, akikről szó van a Bibliában! Sok olyan emberről beszél nekünk, akik éppen olyan indulatokkal voltak felruházva, mint mi; akiknek hozzánk hasonlóan voltak félelmeik, keresztjeik, családjuk, kísértéseik, szenvedéseik, és betegségeik, de „hit és békességes tűrés által örökölték az ígéreteket” (Zsid. 6: 12). A Biblia semmit sem hallgat el ezeknek az embereknek az életéből. Hibáik, gyengeségeik, konfliktusaik, tapasztalataik, imáik, hálaadásuk, hasznos életük, áldott haláluk, - minden le van írva róluk. Ugyanúgy szó van arról is, hogy ezeknek az embereknek az Istene és Megváltója ma is kész megmutatni kegyelmét, mert Ő egy cseppet sem változott meg.

A haszontalan és gonosz emberek biblikus példái is nagyon sok mindenre tanítanak minket! Olyan emberekről beszél, akik rendelkeztek a fénnyel, ranggal, lehetőségekkel, mint ahogyan mi is, de megkeményítették szíveiket, a világot szerették, ragaszkodtak bűneikhez, engedetlenek voltak, nem fordította figyelmet az intésekre, és örökre elveszítették lelküket. Figyelmeztet minket arra, hogy Isten, Aki megbüntette a fáraót, Sault, Ahábot, Jezabelt, Júdást, Anániást és Safirát, ugyanaz az Isten, Aki sosem változik; és beszámol arról, hogy létezik pokol.

Drágák azok az ígéretek, amelyek meg vannak írva a Bibliában, hogy javára legyen azoknak, akik Isten szeretik! Aligha léteznek olyan helyzetek és állapotok, amikről a Biblia ne számolna be, amiről ne lenne „jó időben mondott szava”. Kijelenti az embernek azt, hogy Isten szereti, ha ezeket az ígéreteket eszébe juttatják, és ha Ő valamit megmondott, hogy megteszi, akkor azt Ő meg is fogja tenni.

Áldott az a reménység, amely fel van ajánlva a Bibliában a Jézus Krisztusba való hit által! A halotti órában békesség, nyugalom és boldogság a sír másik oldalán, dicsőséges test a feltámadás reggelén, teljes és győzelmes megigazulás az ítélet napján, örök jutalom Krisztus királyságában, örömteli találkozás az Úrral és az Ő népével az egyesülés napján, - mindaz, ami perspektívája minden hűséges keresztyénnek. Mindez le van fektetve a Könyvben, ebben a Könyvben, amelyben minden leírt szó, - igazság.

Milyen megrázó az a fény, amelyet a Biblia önt az ember természetére! Arra tanít minket, milyennek szeretné látni Isten az embert, és mit várhat Ő, hogy mit tegyenek ők minden körülmények között, életük minden szakaszában. Lehetőséget ad nekünk arra, hogy belenézhessünk az emberi cselekmények titkos mozgatórugóiba és motivációiba, lássuk a cselekmények természetes folyását, amely az ember felügyelete alatt van. A Biblia tényleg „elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig” (Zsid. 4: 12). Milyen mélyek azok a bölcsességek, amik lefektettek a Prédikátor és a Példabeszédek könyvében! Nagyon jól megértem azt az öreg teológust, aki azt mondta: „Adjatok nekem egy szál gyertyát és egy Bibliát, és zárjatok be a tömlöc mélyébe, és akkor is elmondom nektek, mivel foglalkozik az egész világ”.

Semmilyen más forrásból nem bukkanhat ezekre az ember, kivéve a Bibliát. Lehetséges, hogy nekünk ötletünk se lenne erre nézve, ha nem volna Bibliánk. Aligha becsüljük a levegő értékét, amit belélegzünk, és a napot, amely süt a fejünk felett, mert sosem éreztük, mit jelent nélkülük élni. Nem tudjuk értékelni az igazságokat, amelyeknél épphogy megálltam, mert nem láttuk azoknak az emberek sötétségét, akik ezek nélkül az igazságok nélkül éltek. Kétség kívül, egyetlen száj sem képes kifejezni annak a gazdagságnak az értékét, amelyet ez a könyv magába foglal. Jól látta John Newton a régi időkben, hogy egyes könyvek rézből, mások ezüstből, megint mások aranyból vannak, mert értékesek de csak a Biblia valódi csekk-könyv számunkra.

Éppen erről a Könyvről beszélek meg olvasóimnak. Kétség kívül, az a kérdés, hogy mit teszünk a Bibliával, nem haszontalan kérdés. Annak a kérdések, hogyan alkalmazzuk ezt a kincset, nem értelmetlen kérdés. Mit tesztek a Bibliával? Olvassátok-e? HOGYAN OLVASSÁTOK?

 

Negyedszer, egyetlen könyv sem volt olyan nagy hatással az egész emberiségre, mint a Biblia. Ez az a könyv, amelynek tanai az apostolok korában fenekestől felforgatták a világot.

Évszázadok teltek el azóta, hogy Isten néhány zsidót küldött a világ egy félreeső sarkából, hogy elvégezzenek egy olyan munkát, amely emberi gondolkodás szerint, lehetetlenségnek tűnt. Abban az időben küldte el őket, mikor az egész világ telve volt tudatlansággal, kegyetlenséggel, indulatokkal, és bűnnel. Azért küldte el őket, hogy hirdessék, a földön általában elfogadott vallások hamisak és haszontalanok, ezért el kell hagyni őket. Azért küldte őket, hogy meggyőzzék az embereket, berögződött  szokásaikat és ceremóniáikat hagyják el, és kezdjenek új életet. Azért küldte őket, hogy küzdelmet folytassanak a legmegkötözöttebbé tevő bálványimádással, a legalávalóbb és legutálatosabb erkölcstelenséggel, a régi előjogokkal, a megkövesedett társadalmi beidegződésekkel, a türelmetlen papsággal, a gúnyolódó filozófusokkal, a tudatlan lakossággal, az embertelen uralkodókkal, és Róma globális befolyásával. Sosem volt még emberi szemmel idealisztikusabb, és kevesebb sikerrel kecsegtető vállalkozás, mint ez!

És Ő hogyan fegyverezte fel ezek az emberek erre a harcra? Nem adott nekik testi fegyverek ehhez. Nem osztott szét közöttük földi hatalmat, hogy magukhoz tudják édesgetni az embereket, és fizessenek a hitért. Egyszerűen a szívükbe helyezte a Szent Lelket, és kezükbe adta a Szentírást. Ő egyszerűen megparancsolta nekik, hogy hirdessék és magyarázzák a Biblia tanait. Az első század keresztyén igehirdetője nem rendelkezett sem karddal, sem hadsereggel, hogy ráijesszen az emberekre, mint ahogyan Mohamed tette, vagy hogy az ösztönökre hasson, ahogyan tették ezt a szégyenletes hindusztáni bálványok papjai. Nem! Ez egy egyszerű szent ember volt, egyetlen szent Könyvvel a kezében.

És mit arattak ezek az emberek egy könyvvel? Néhány generáció alatt a Biblia tanai segítségével teljesen megváltoztatták a társadalom arculatát. Üressé tették a bálványok templomai. A bálványimádást hideg menázsira tették, és egy magas, sziklás helyen hagyták, mint ahogyan az a hajó járt, amelyet a vihar partra vetett. A világba az erkölcs magas mércéjét hozták, és tiszteletet az ember emberrel való kapcsolatában. Megfelelő helyet biztosítottak a személyiségnek, és a nők társadalomban betöltött állapotának. Megváltoztatták a tisztaságról és méltóságról alkotott fogalmakat. Véget vetettek sok kegyetlen és véres szokásnak, olyanoknak például, mint a gladiátor harcok. De ezzel a változások nem maradtak abba. Az ellenállás és az üldözés velük szemben hasztalannak bizonyultak. Az egyik győzelmet a másik után aratták. Az egyik bűnt a másik után irtották ki. Akár tetszett ez az embereknek, akár nem, az új vallási mozgalom nagy hatással volt rájuk, és örvényként húzta be őket. A föld rengett, és a menedékek egyik a másik után leromboltattak. Az vizek árja felemelkedett, és az emberek semmi más lehetőségük nem maradt, mint felemelkedni az árral együtt. A keresztyénség fája nagy és lombos lett, és azok a láncok, amelyekkel az emberek körbetekerték azt, képtelenek voltak megakadályozni növekedését, és úgy pattantak el, mint a cérna. Mindezt a Biblia tanai okozták! Emlékezzetek ezekre a győzelmekre! Mi ehhez képes Macedóniai Nagy Sándor, Cézár, Marlborough, Napóleon, és Wellington győzelme? Szélességében, mélységében, teljességében egyetlen győzelmet sem lehet ahhoz a győzelemhez hasonlítani, amit a Biblia aratott a hamis vallások felett.

Ez az a könyv, amely a dicsőséges Reformáció ideje alatt fenekestől fordította fel Európát. Egyetlen ember sincs, aki olvasva a történelmet, el tudná képzelni, milyen sötétség volt a XIII. században, amely teljesen beborított Krisztus egyházát. A keresztyénségben olyan hatalmas változás ment végbe, hogyha valaki az apostolok közül feltámadt volna, nem ismerte volna fel az egyházat, és azt gondolta volna, a pogányság újjászületett. Az evangélium doktrínái el voltak temetve az emberi tradíciók vastag rétege alá. A zarándoklatok, a bűnbocsátó cédulák, az ereklyék imádása, a szobrok imádása, a szentek imádása, Szűz Mária imádása adták a legtöbb ember vallásának tartalmát és lényegét. Az egyház bálvánnyá volt téve. A papok és a klérus más tagjai Krisztus helyét bitorolták. Milyen módon lett szétoszlatva ez a gonosz sötétség? Semmilyen más módon, csak a Biblia fényének erejével.

Nem pusztán Luther és barátai prédikációi vezettek a németországi protestantizmushoz. Annak, hogy a pápizmus elveszítette vezető szerepét ebben az országban, nagy részben annak volt köszönhető, hogy Luther német nyelvre fordította a Bibliát. Nem pusztán Cranmer és más reformátorok művei fosztották meg Angliát a katolicizmustól. Ennek a munkának a magja, amely egyre csak hömpölygött, Wycliffe által volt elvetve, aki sokkal előtte lefordította a Bibliát. Nem pusztán VIII. Henrik és a pápa vitája gyengítette meg a pápai befolyást az emberek értelmében. Ebben annak a király rendeletnek volt nagy hatása, amely elrendelte a Biblia lefordítását, és annak elhelyezését a templomokban, hogy bárki, aki akarja, tudja olvasni azt. Igen! Éppen a Biblia olvasása és elterjedése eredményezte a protestantizmus ügyének előmenetelét Angliában, Németországban, és Svájcban. Nélküle, minden bizonnyal, visszatértek volna előbbi megkötözöttségeikbe az első reformátorok halála után. De a Biblia olvasásán keresztül az általános gondolkodás folyamatosan alávettetett az igaz vallás hatásának. Az emberek szeme szélesre tárult. Lelki látásuk széleskörű lett. A pápaság gonoszságai mindenki előtt világosak lettek. A tiszta evangélium felsőbbsége lett ideájuk, amely megerősítette szíveiket. Már hiába fenyegették nagy hangon őket kiátkozással. Már hiábavaló volt a királyok és királynők azon törekvése, hogy megpróbálják tűzzel és vassal megállítani a protestantizmus térhódítását. Túl késő volt. Mert meglátták a fényt. Kedves dallamot hallottak. Megkóstolták az igazságot. Világosság gyúlt elméjükben. A hályog lehullott szemükről. A Biblia elvégezte bennünk munkáját, és ezt a munkát lehetetlen dolog volt megsemmisíteni. Az emberek nem akartak visszafordulni Egyiptomba. Szellembeli és erkölcsi forradalom ment végbe, amelyben a legnagyobb tisztelet a Szentírást illeti. Azok a forradalmak, amelyeket a Biblia idézett elő voltak csak az igazi forradalmak. Mik azok a forradalmak, amelyeket Vertot írt le; amelyeken átment Anglia és Franciahon, ezekhez a forradalmakhoz viszonyítva? Nem voltak vértelenebb, tökéletesebb, olyan sok jó dolgot hozó forradalmak, mint amelyeket a Biblia idézett elő!

Ez az a Könyv, amely körül mindig forgott a nemzetek jóléte, amely szétszakíthatatlanul összeforrtak a keresztyén világ népeinek legáldottabb érdekei. Annak függvényében mennyire nagyra tartják, vagy semmibe veszik a Bibliát, az országban a fény vagy a sötétség, az erkölcsi tisztaság vagy a feslettség, az igaz hit vagy a babona, a szabadság vagy a despotizmus, a jó vagy a rossz törvények uralkodnak. Nyissátok ki vele együtt a történelem nagy könyvét, és bizonyítékot találtok erre. Olvassátok el, például, a királyok korát Izrael történelmében. Milyen rettenetes gonoszság uralkodott akkor! Mi ebben a döbbenetes? Az Úr törvénye teljesen háttérbe volt szorítva, és a törvénykönyv a templom egy távoli, elhagyatott csücskében volt megtalálva (2 Kir. 22: 8). Olvassátok el a zsidók történetét az Úr Jézus Krisztus koráról. Milyen utálatos kép bontakozik ki előttünk a farizeusokról és az írástudókról! A Szentírást emberi rendelésekkel helyettesítették (Mt. 15: 6). Olvassatok bele a középkori egyház történelmébe. Mi lehet rosszabba a tudatlanságnál és a hiedelmeknél? Bármely időben felütheti a fejét a sötétség, ha az emberek nem rendelkeznek a Biblia fényével.

Ez az a Könyv, amelynek nagyon sokkal tartozik a civilizált világ. Minden bizonnyal, csak kevesekben tudatosul, hogy milyen sok jó dolog, amelyet az emberek átvettek a társadalmi életbe, forrásukat a Bibliából nyerik. A Biblia örök nyomot hagyott mindenhol, ahol elfogadták. A Biblia alapján van lefektetve a legtöbb törvény, amely által a társadalomban rend uralkodik. A Biblia volt az alapja az igazság, a becsület, a férfi és a nő kapcsolata erkölcsi mércéjének, amelyek a keresztyén országokban uralkodtak, és amelyek bármilyen gyengéknek is bizonyultak bizonyos esetekben, mégis hatalmas különbséget tettek a keresztyének és a pogányok között. A Bibliának a szánalmas ember a legkegyelmesebb intézkedés miatt is hálával tartozik, - az Úr napjának intézményéért. A Bibliának köszönhetjük mindazokat az emberbaráti és jótékonysági szervezeteket, amelyek ma léteznek. A betegekről, a szegényekről, az öregekről, az árvákról, a lelki betegekről, a félkegyelműekről, a vakokról soha senki nem gondoskodott volna, ha a Biblia nem lett volna hatással a világra. Hiába fogtok hasonló intézményeket keresni az ókori Athénban és Rómában. Sajnos, sok olyan ember van, akik nevetnek a Biblia felett, és azt bizonygatják, hogy a világ nagyon is jól megvan nélküle, de keveset gondolnak arra, mennyivel tartoznak maguk is a Bibliának. Keveset gondol arra az a hitetlen munkás, aki valamelyik csodás kórházunkban lábadozik, hogy mindazért a kényelemért, ami most neki biztosítva van, annak a Bibliának tartozik hálával, amelyet megvet. Ha nem a Biblia, ő ott lenne hagyva a szenvedések közepette, gyógyítás, gondoskodás és figyelem nélkül, magára hagyatva. Való igaz, hogy a világ, amelyben élünk, a legrettenetesebb módon nem számol kötelességeivel. Úgy gondolom, hogy csak az utolsó napon tudjuk meg teljes valójában azt, mivel tartoztunk a Bibliának.

Éppen erről a csodás Könyvről beszélek ma olvasóimnak. Minden kétséget kizáróan, az a kérdés, hogy mit tesztek a Bibliával, nem egy haszontalan kérdés. A győzelmes hadvezérek kardjai; a hajó, amelyen Nelson a dicsőséges győzelem hírét hozta; a hidraulikus prés, amely csőelemekből a helyére állított a Maney torkolatánál a hidat, - mindezek olyan elemek, amelyekben hatalmas erő összpontosult. Az a Könyv, amelyről ma beszélek, olyan eszköz, amelynek ereje ezerszer nagyobb ezeknél. Kétség nélkül, annak a kérdés, hogy annyi figyelmet fordíttok-e rá, amennyi megilleti őt, - nem haszontalan kérdés. Arra kérlek és hívlak benneteket, hogy adjatok őszinte választ magatoknak: mit tesztek a Bibliával? Olvassátok-e? HOGYAN OLVASSÁTOK?

 

Ötödször, egyetlen létező könyv sem képes annyi áldást hozni az emberiségnek, ha azt megfelelően olvassák, mint a Biblia. A Biblia nem pályázik arra, hogy e világ bölcselői tanítsák őt. Nem arra íratott, hogy a geológiát, vagy a csillagászatot magyarázza. Nem tanít meg minket a matematikára, sem az alapvető tudományokra. Nem tesz minket doktorokká, jogászokká, mérnökökké.

De van egy világ, azzal a világgal párhuzamosan, amelyben az ember él, amiről feltétlenül tudnunk kell. Vannak más célok is azon kívül, amire az ember teremtve volt, mint a munka, és a pénzkeresés. Vannak más dolgok is, az elsődleges célnak megfelelően, amelyeknek érdekelniük kell az embert a testéről való gondviselésen, és érdekei érvényesítésén kívül, - ez nem más, mint a lélek. Éppen a halhatatlan lélek felől való érdeklődést képes a Biblia fenntartani. Ha meg akarjátok ismerni a jogalkotást, akkor Blackstone műveit kell olvasnotok, vagy Sudgen-ét. Ha meg akartok ismerkedni a csillagászattal, vagy a geológiával, akkor tanulmányoznotok kell Herschell és Lyell műveit. De ha arra vagytok kíváncsiak, hogyan üdvözüljön lelketek, akkor Isten Igéjét kell tanulmányoznotok.

A Biblia képes „bölccsé tenni az embert az üdvösségre a Krisztus Jézusban való hit által” (2 Tim. 3: 15). Utat tud nekünk mutatni a menny felé. Mindenre meg tud tanítani minket, amit tudnunk kell, mindenre felhívja figyelmünket, amibe hinnünk kell, és mindent el tud magyarázni, amit tennünk kell. Meg tudja mutatni nekünk, kik vagyunk mi, - bűnösök. Meg tudja mutatni nekünk, kicsoda Isten, - tökéletesen szent. Rá tud mutatni a bocsánat, a békesség és a kegyelem nagy Adományozójára – Jézus Krisztusra. Olvastam egy anglikánról, aki Blair, Rutherford, és Dickson, e három kimagasló prédikátor idején látogatta meg Skóciát, és mindhármukat hallgatta. Azt mondta, hogy az első megmutatta neki Krisztus nagyságát, a második megmutatta neki Krisztus szépségét, míg a harmadik megmutatta neki Krisztus szívét. A Biblia szépsége és dicsősége abban nyilvánul meg, hogy az elsőtől az utolsó fejezetig kisebb vagy nagyobb mértékben erről a három dologról tanít.

A Szent Lélek által a szívre helyezett Biblia a leghatalmasabb eszköz, amely által az ember Istenhez tér. A legerősebb változás általában az Ige valamely szövegéből vagy tanításából indul ki, amely megérinti az ember lelkiismeretét. Ily módon a Biblia ezer és ezer lelki csodát tesz. A részegesből józant, a züllött emberből erkölcsöst, a tolvajból becsületest, a lobbanékonyból alázatost alkotott. A Biblia teljesen megváltoztatta ezeknek az embereknek az életét. Múltjuk feledésbe merült, és új utakon kezdtek járni. Megtanította az embert mindenek előtt az Isten országát keresni. A szórakozni vágyókat arra indította, hogy Istent szeressék. Megtanította az embereket arra, hogy felfelé törekedjenek. Arra indította az embereket, hogy a mennyre gondoljanak, ahelyett, hogy csak a földiekre gondolnának, hitből éljenek, ahelyett, hogy látásra törekednének. Mindezek a változások a Biblia hatására mentek végbe. És ezt teszi ma is. Mik azok a katolikus csudák, amelyben az erőtlen emberek hisznek, ehhez képest, még ha igaznak is bizonyulnak? Azok a csodák, melyeket az Ige tesz, a valóban nagy csodák!

A Szent Lélek által a hívők szívére helyezett Biblia a legfontosabb eszköz, amelynek segítségével az emberek megerősödnek és meggyökereznek a hitben megtérésük után. Képesek megtisztítani (Zsolt. 119: 9), megszentelni (Jn. 17: 17), tanítani őket az igazságban, és felkészíteni őket minden jó cselekedetre (2 Tim. 3: 16-17). Mindezt a Lélek a lejegyzett Ige által hajtja végre; néha az olvasott Ige által, néha meg a hirdetett Ige által, de csak kivételesen ritka, ha van ilyen egyáltalán, mikor az Ige hathatós segítsége nélkül cselekszik. A Biblia megmutatja a hívők számára, hogyan járjon a világban, hogy kedves tudjon lenni Istennek. Képes megtanítani arra, hogyan magasztalja Krisztust élete minden területén, hogyan legyen jó gazda, szolga, alattvaló, férfi, apa, vagy fiú. Képes erőt adni, hogy elhordozzuk a szenvedést anélkül, hogy zúgolódnánk, és azt mondjuk: „Jól van”. Erőt adhat arra, hogy képesek legyünk szembenézni a halállal, és azt mondjuk: „Nem félek a gonosztól” (Zsolt. 23: 4). Erőt adhat arra, hogy úgy gondolkozzon az ítéletről és az örökkévalóságról, hogy közben ne érezzen félelmet. Erőt ad az üldözés elhordozásához minden tagadás nélkül, és inkább megtagadni a szabadságot, sőt az életet is, semhogy hátat fordítson Krisztus igazságának. Lélekben szendergünk-e? Ő képes felébreszteni minket. Szenvedünk-e? Ő képes megvigasztalni minket. Eltévedtünk-e? Ő képes egyenessé tenni utunkat. Gyengék vagyunk-e? Ő képes erőssé tenni minket. Társaságban vagyunk-e? Ő képes megóvni minket a kísértésektől. Egyedül vagyunk-e? Ő képes elbeszélgetni velünk (Pl. 6: 22). Ezt a Biblia minden hívő számára meg tudja tenni, a legkisebb és legnagyobb, a leggazdagabb és legszegényebb számára is. Ő ezt már megtette tízezrek számára, és ma is képes megtenni más tízezrek számára.

Az az ember, akinek a Szent Lélek által a Biblia a szívében van, mindennel rendelkezik, ami abszolút szükséges ahhoz, hogy lelkileg bölcs legyen. Nincs szüksége papra, hogy megtörje az élet kenyerét számára. Nincs szüksége régi tradíciókra, sem az atyán előírásaira, se az egyház szavára, hogy megtalálja az igazságot. Mert az igazság forrása előtte van, mi többet kívánhatna még? Igen! Még ha magánzárkába csuknák is, vagy kivetnék egy lakatlan szigetre; még ha többé sosem látna templomot, vagy lelkészt, de lenne Bibliája, akkor is tökéletes vezető állna rendelkezésére, és semmi másra nem lenne szüksége. Ha Bibliáját megfelelő következetességgel olvassa, elsajátítja az utat, amely a mennybe viszi az embert. Mert csak a Bibliában van tévedhetetlenség. Az egyház nem tökéletes. A zsinatok döntései sem. A prédikátorok sem. Tévedhetetlenség csak az írott Igében található.

Nagyon jól tudom, hogy sokan azt mondják, hogy nem találtak a Bibliában semmiféle üdvözítő erőt. Azt mondják nekünk, hogy próbálták olvasni, de semmit sem tanultak belőle. Semmit sem fedeznek fel benne, csak mély és nehezen érthető tárgyakat. Azt kérdik tőlünk, hogy mit értünk azon, mikor az ő erejéről beszélünk.

Azt felelem, természetesen, hogy a Biblia tartalmaz nehezen érthető tárgyakat, másként nem is lenne az Isten könyve. Vannak benne olyan dolgok, amelyek nehezen érthetők, de csak azért értelmezhetők nehezen, mert nem rendelkezünk megfelelő értelemmel, hogy felfogjuk azokat. Olyan tárgyakat tartalmaz, amelyek felülhaladják értelmi képességeinket, de nem tartalmaznak egyetlen olyan tárgyat sem, amelyet ne lehetne magyarázni, ha értelmünk szemei nem lennének olyan gyengék és megsötétedettek. De vajon nem saját tudatlanságunk-e a legnagyobb botrányköve mindenféle tudásnak? Nem kell-e minden tudomány elején sok dolgot bizonyosnak venni, mielőtt az első lépést is megtennénk a tudománnyal való ismerkedés felé? Nem arra kérjük-e gyermekeinket, tanuljanak meg sok dolgot, amelynek értelmét először nem nagyon értik? És vajon nem kell-e várnunk a „mélységekkel” való találkozást, mikor elkezdjük tanulmányozni az Isten Igéjét, és ezáltal hinnünk abban, hogy ha következetesen olvassuk azt, akkor sok vers értelme egyszer egyre világosabb lesz számunkra? Kétség nélkül, nekünk így kell várakoznunk, és így kell hinnünk. Alázattal kell olvasnunk. Sok mindent kell hittel elfogadnunk. Hinnünk kell abban, hogy amit most még nem ismerünk; később lesz világossá számunkra, részben itt a földön, részben a maga teljességében az eljövendő világban.

Kérdem attól az embertől, aki azért hagyott fel a Biblia olvasásával, mert nehezen érthető dolgokat talált bennük, hogy nem talált-e mellettük világos, és érthető tárgyakat is? Tegyék kezüket szívükre, nem találtak-e ennek a könyvnek olvasása során nagy elveket, és útmutatókat? Kérdem tőled, nem mutatkoztak-e nagy tervek szemeink elvei előtt, amelyek elengedhetetlenek az üdvösség szempontjából, mint ahogyan könnyű szerkezetű házak vannak Land’s-end-től a Temze torkolatáig? Mint gondolnánk annak a hajónak a kapitányáról, aki este lehorgonyozná hajóját az Angol-csatorna bejáratánál arra hivatkozva, hogy nem ismer minden gyülekezetet, falut, dűlőt a brit partok közelében? Vajon nem lustának és gyávának tartanánk, mikor Lizard, Eddystone, Start, Portland, St. Catherine’s, Beachy Head, Dungeness, Forelands lámpáinak sokasága világítana előtte, hogy útba igazítsa őt a folyó felé? Vajon nem azt mondanánk: „Miért nem vezeted hajódat a világítótornyok fénye nyomán”? Mit mondhatnánk annak az embernek, aki azért hagyta abba a Biblia olvasását, mert nehezen érthető helyeket tartalmaz, mikor saját állapota, mennyek felé vezető útja, és az Istennek való szolgálat világosan és tévedhetetlenül le vannak fektetve benne éppen úgy, mintha a nap sugara mutatná számára az utat? Kétség kívül, azt kellene mondanunk ennek az embernek, hogy fenntartásai semmivel sem jobbak, mint azok a sikertelen kibúvók, amikre figyelmet sem érdemes fordítani.

Nagyon jól tudom azt, hogy sokan azt mondják, hogy ezrek olvassák a Bibliát, de nem lettek egy jottányival sem jobbak olvasásától. És azt kérdik tőlünk: ha ez így van, akkor mi lett a Biblia annyira dicsért erejével?

Azt felelem erre, hogy az ok abban található, hogy sokan haszon nélkül olvassák a Bibliát, aminek magyarázata világos és egyszerű: nem olvassák helyesen azt. Mindent, ami ebben a világban van, lehet helyesen és helytelenül tenni; mint ahogyan minden más dolgot is, ezt lehet tenni a Biblia olvasásával is. A Biblia nem olyan sokkal különbözik más könyvektől, hogy teljesen mindegy legyen, milyen lelkülettel és módszerrel olvassák. A valóságban, ha csak szemeinkkel futunk végig a sorok között, ez ugyanannyi hasznot hoz, mint amennyit az úrvacsora hoz nekünk abban az esetben, mintha csak részt vennénk rajta. Általában nem hoz hasznot, ha nem alázattal és őszinte imádságos lelkülettel olvassuk azt. A legjobb gőzgép is haszontalan, ha az ember képtelen dolgozni vele. A legjobban megépített napórák sem mutatják az időt, ha valaki annyira tudatlan, hogy elrejti azt az árnyékban. Úgy van ez a Bibliával is, mint a gőzgéppel, vagy a napórával. Ha az ember elkezdi olvasni azt, de nem hoz számára áldásokat, akkor nem a könyvben kell keresni a hibát, hanem az emberben.

Annak az embernek, aki csak azért kételkedik a Biblia erejében, mert sokan olvassák azt, de nem lesznek jobbak tőle, azt mondom, hogy valamivel való visszaélés nem ok arra, hogy ne éljünk az elénk adott lehetőségekkel. Meggyőződéssel mondhatom, hogy még soha egyetlen nő, vagy férfi, akik gyermeki hittel olvasták ezt a könyvet, mint az etióp kincstárnok, vagy Bérea lakói (Csel. 8: 28; 17: 11), nem tértek le a menny felé vezető útról. Igen, sok repedt kút lesz szégyenszemre kitéve az ítélet napján, de egy olyan ember sem fog mellette állni, aki őszintén elmondhatná, hogy igazán vágyott a Bibliára, és nem talált benne élő vizet, aki kereste az igazságot, de nem találta azt meg az Írásokban. Azok a szavak, amelyek a Példabeszédek könyvében mondva vannak a bölcsességről, teljesen ráillenek és igazak a Bibliával kapcsolatban: „Igen, ha bölcsességért kiáltasz, és az értelemért a te szavadat felemeled, ha keresed azt, mint az ezüstöt, és mint a kincseket kutatod azt; akkor megérted az Úrnak félelmét, és az Istennek ismeretére jutsz” (Pl. 2: 3-5).

Éppen erről a csodás könyvről beszélek ma olvasóimnak. Kétség kívül, az a kérdés, hogy mit tesztek a Bibliával, nem egy hasztalan kérdés. Mit gondolnátok arról az emberről, aki a kolera járvány közepette visszautasítaná a betegség ellenszerét? Mit lehet rólatok gondolni, ha visszautasítják az egyedül megfelelő receptet lelketek örök egészségének megőrzésére? Arra kérlek és hívlak benneteket, hogy adjatok becsületes választ kérdésemre. Mit tesztek a Bibliával? Olvassátok-e? HOGYAN OLVASSÁTOK?

 

Hatodszor, a Biblia az egyedüli mérce, amelyen le lehet mérni a tanításokat, vagy a gyakorlati kötelességeket. Az Úr Isten ismeri bukott elménk minden gyengeségét és erőtlenségét. Ő tudja, hogy még megtérés után is felfogásunk a helyesről és a helytelenről még a legjobb esetben is sok esetben képlékeny. Ő tudja, hogy a Sátán milyen művészien képes kiszínezni az igazsággal kívülről bevont tévelygést, és milyen jól képes igaznak tűnő érvek mögé rejteni a gonoszt, hogy az igaznak látsszon. Ezt tudva, Ő kegyelmesen az igazság és a tévelygés tévedhetetlen mércéjét adja számunkra, és gondoskodik arról, hogy ez a mérce alakot öltsön az írott Igében, a Szentírásban.

Egyetlen ember sem képes úgy szétnézni maga körül, hogy ne vegye észre az ilyen gondoskodásban rejlő bölcsességet. Egyetlen ember sem képes olyan soká élni, hogy ne győződne meg abban, hogy állandóan szüksége van tanácsosra és eszmecserére, amely mérce a hit és a gyakorlati élet számára, amire támaszkodhatunk. Ha csak az ember nem úgy él, mint az állatok, akkor lelke és lelkiismerete, azt kérdezik állandóan tőle: miben kell hinnem? Mit kell tennem?

A világ tele van nehézségekkel a doktrínákat illetően. Az igazság háza a tévelygés háza mellett van. Az egyik ajtaja nagyon hasonlít a másik ajtajához, és mindig fennáll a hibázás lehetősége.

Ha az ember sokat olvas valamelyik angol vagy skót gyülekezetről, meg fogja látni, hogy még országunkban is az emberek homlokegyenest más nézeteket vallanak. Észre fogja venni, hogy különböző emberek különböző válaszokat fognak adni arra a fontos kérdésre: mit tegyen, hogy üdvösségre jussak? A római katolikus és a protestáns, a neológ és a traktariánus, a mormonok és Swedenborg követői, - mindnyájan közülük azt fogják hangsúlyozni, hogy csak ők egyedül ismerik az igazságot. Mind azt fogja mondani az embernek, hogy biztonságot csak az ő felekezetén belül lehet találni. Mind azt fogja mondani: „Gyere hozzánk”. Mindez megzavar minket. Mit kell hát tennie az embernek?

Ha az ember nyugodtan elhelyezkedik valamelyik angol vagy skót gyülekezetben, meg fogja látni, hogy még országunkban is az emberek homlokegyenest más nézeteket vallanak. Hamar tapasztalni fogják, hogy komoly különbségek vannak a keresztyének között, ami a hit különböző elemeit és tárgyát érintik. Az egyik csak az egyházkormányzásra gondol, a másik csak a sákramentumokra, az istentiszteletre és a ceremóniákra, míg a harmadik az evangélium hirdetésére. Az ember segítségért fordul-e a lelkész felé? Minden bizonnyal, hamar megtapasztalja, hogy az egyik egyet tanít, míg a másik egészen mást. Mindez megzavar minket. Mit kell hát tennie az embernek?

Ennek a kérdésnek csak egy válasza van. Az embernek a Bibliát kell megtennie egyedüli mércéjének. Semmit sem szabad elfogadnia, és semmi másban nem szabad hinnie, amit az Írás nem támaszt alá. Minden hitbeli tanítást egyetlen egyszerű próba alapján kell megvizsgálni: egybe esik-e a Bibliával? Mit mond a Szentírás?

Az Isten előtt azt szeretném, hogy országunk világi embereinek a szeme kinyílna erre a tárgyra. Az Isten előtt azt szeretném, ha megtanulnák az igehirdetéseket, könyveket, gondolatokat és igehirdetőket a Biblia mérlegére helyezni, és annak megfelelően értékelni őket, hogy megállnak-e az Írások mérlegén. Az Isten előtt szeretném, hogy meglássák, hogy milyen kis jelentőséggel bír, mit mondott egyikük-másikuk, legyen katolikus vagy református, püspök vagy érsek, lelkész vagy diakónus, fődiakónus vagy felvigyázó. Az egyetlen kérdésnek csak az lehat: az elhangzott dolog biblikus-e? Ha igen, akkor azt el kell fogadni, és hinni kell benne. Ha nem, akkor el kell vetni. Félek, hogy sokan nem szabadulnak meg attól a lelkülettől, hogy vakon bízom vezetőmben, ami széles körben el van terjedve az angolok között. Félek, bárhová is legyenek vezetve, mint a vak szíriabeliek, ne úgy ébredjenek fel egy nap, hogy Róma hatalma alatt vannak (ld. 2 Kir. 6: 20). Ó, bárcsak Anglia lakói megemlékeznének róla, hogy milyen céllal volt a Biblia nekik adva!

Azt mondom az angol világiaknak, hogy nonszensz dolog, mint ahogyan egyesek teszik, önhitten ítélkezni olya igehirdető felett, aki az Írásokat tanítja. Ha az egyik gyülekezetben felmagasztalnak egy tanítást, és a másikban egy másikat, akkor az embereknek olvasniuk kell a Szentírást, és le kell vonniuk a megfelelő következtetéseket. Mindkét tanítás nem lehet igaz, és mindkettőt meg kell vizsgálni az Ige alapján. Ami a legfontosabb, sosem engedjék meg maguknak azt a gondolatot, hogy az evangélium valamelyik hirdetője ellenségesen kezd viselkedni hívei felé, ha azok elkezdenek mindent lemérni a Biblián, amit ő tanít. Ellenkezőleg, minél többször fogják olvasni a Bibliát, és a Biblia alapján alátámasztani azt, amit mond nekik, annál elégedettebb lesz. A hamis tanító azt mondhatja: „Nincs jogotok ahhoz, hogy elmondjátok véleményeteket, ne magyarázgassátok nekünk, beiktatott szolgálattevőknek a Bibliát”. Az igaz tanító azt mondja: „Vizsgáljátok meg a Szentírást, és ha én nem biblikus tanításokat tanítok, ne higgyetek nekem”. A hamis tanító ezt mondhatja: „Hallgassatok az egyházra!”, vagy azt: „Hallgassatok rám”! Az igaz tanító azt mondja: „Hallgassatok az Isten Igéjére”. A világ azonban nemcsak a tanítások kérdésében van teljesen tanácstalan állapotban, hanem ugyanilyen tanácstalan a gyakorlat kérdésében is. Minden hitvalló keresztyénnek, aki lelkiismeretesen akar eljárni, azt kell mondania, hogy igazam van. Állandóan olyan kérdések merülnek fel, amely teljes tanácstalanságba visznek minket. Az embereket minden oldalról kétségek veszik körül kötelességeiket illetően, és gyakran csak nehézségek árán láthatja meg, hogy léphet fel helyesen.

Olyan kérdések zaklatják világi munkáját illetően, ha üzlettel, vagy kereskedelemmel foglalkozik. Néha olyan eseményekkel találkozik, amelyek nagyon szomorú természettel bírnak, amelyeket aligha lehet igazságosaknak, őszintéknek, és igazaknak nevezni, olyan helyzetek, amelyek során nem úgy kell fellépniük, ahogyan szeretnék, hogy velük szemben fellépjenek. De hisz mindazok, akik üzlettel foglalkoznak, így lépnek fel. Még a legígéretesebb társaságok is. Ha nem így tennének, nem volnának képesek arra, hogy nyereséges üzleteket kössenek. Ezek nem azok a dolgok, amelyek világosan meg vannak nevezve, és Isten által meg vannak tiltva. Mindez megzavar bennünket. Mit kell hát tennie az embernek?

Egyeseket gyötörnek a földi szórakozás kérdései. A lóversenyek, a bálok, az opera, a színházak, a kártyajátékok, amik mind-mind kétséges időtöltések. Azonban azt látják, hogy sok ismert ember részt vesz bennük. Vajon ezek az emberek tévednének? Vajon olyan nagy kárt okoznának ezek? Mindez megzavar bennünket. Mit kell hát tennie az embernek?

Egyeseket nyugtalanítanak a gyereknevelés kérdései. Szeretnék erkölcsösen és vallásosan nevelni gyermekeiket, nem megfeledkezve lelkükről. De sok testi ember azt mondja nekik, hogy a fiataloknak fiatalnak kell lenniük, és nem szabad őket túlságosan ellenőrizni, és behatárolni. Nekik színházakba kell járniuk, és gyerekzsúrokra, és maguknak is ilyen alkalmakat kell teremteniük. Ők jól tudják azt, hogy ez a nemes, vagy az a hölgy így tesz, és, ennek ellenére, vallásos embereknek nevezik magukat. Kétség nélkül, ez nem lehet helytelen. Mindez megzavar bennünket. Mit kell hát tennie az embernek?

Csak egyetlen válasz van ezekre a kérdésekre. Az embernek a Bibliát kell megtennie a viselkedés mércéjének. Iránytűnek kell tennie a Bibliát, amely mentén vezetnie kell életét egész élete során. A Biblia betűje vagy szellemisége által kell megvizsgálnia minden nehéz kérdést, vagy dolgot. „Forduljatok a törvényhez, és a kijelentéshez. Mit mond a Szentírás”? Nem kell egy kicsit sem aggódnia azon, mit gondolnak helyesnek más emberek. Az óráját nem a szomszéd órája után kell beállítania, hanem az Isten Igéjének napórájához kell azt igazítania.

Ünnepélyesen arra hívom olvasóimat, hogy a kijelentés szerint járjanak, és fegyelmezetten ragaszkodjanak hozzá életük minden területén. Sosem fogjátok megbánni ezt. Legyen az az elvetek, hogy sosem fogtok ellentmondani a Szentírásnak. Emlékezzetek arra, hogy ti a következetes és szent Istennek szolgáltok. Ne hallgassatok arra széles körben elterjedt nézetre, hogy mércéteknek lehetetlen megfelelni, és nem lehet azt követni egy olyan világban, amiben éltek. Azok, akik ilyen nézeteket vallanak, határozzák meg világosan, és mondják meg nektek, hogy milyen céllal lett adva a Biblia az embereknek. Emlékezzenek arra, hogy éppen a Biblia alapján leszünk egy nap megítélve, és tanulják meg, hogy a Biblia megítélje őket most, nehogy megítélje őket később, mikor már megtérésre nem lesz lehetőségük.

A hit és gyakorlat eme nagy mércéje abban a könyvben van lefektetve, amelyről ma olvasóimnak beszélek. Kétség nélkül, az a kérdés, hogy mit tesztek a Bibliával, nem haszontalan kérdés. Mikor minden oldalról veszély vesz körül bennünket, el kell gondolkodnotok azon, mit tesztek azzal a garanciával, amit a Biblia ad nektek. Arra kérlek és hívlak benneteket, hogy adjatok őszinte feleletet a feltett kérdésre. Mit tesztek a Bibliával? Olvassátok-e? HOGYAN OLVASSÁTOK?

 

Hetedszer, a Biblia az a könyv, amely által éltek, és amit szerettek mindazok az emberek, akik Isten szolgái voltak. Minden Isten által teremtett élőlénynek szüksége van élelemre. Az életnek, amelyet Isten közöl, szüksége van támogatásra és táplálékra. Ez igaz mind az állatokra, mind a növényvilágra, mind a madarakra, mind a vadakra, mind a halakra, mind a csúszómászókra, mind a bogarakra, mind a növényekre. Mindez igaz a lelki életre is. Mikor a Szent Lélek a bűn halálából feltámasztja az embert, és új teremtménnyé teszi Jézus Krisztusban, ennek az embernek új életvitele élelemre szorul, és az egyedüli élelem, amely táplálni tudja őt, nem más, mint Isten Igéje.

Sosem volt egyetlen olyan újjászületett ember sem, akár férfi, akár nő, a világ egyik végétől a másikig, aki ne szerette volna Isten kijelentett akaratát. Mint ahogyan a gyermek megszületik erre a világra, és természetéből fakadóan vágyakozik a tejre, mint neki rendelt eledelre, úgy a lélek is, amely felülről született, az Ige tiszta tejére vágyakozik. Isten gyermekeinek általános jellemzője, hogy „az Úr törvényében van gyönyörűsége” (Zsolt. 1: 2).

Mutassatok egy embert, akinek lenéző véleménye van az Ige olvasásáról, vagy keveset gondol a hirdetett igéről, és én teljes meggyőződéssel fogok rámutatni arra, ő még nincs újjászületve. Buzgón ragaszkodhat a formákhoz és ceremóniákhoz. Buzgón részt vehet az úrvacsorában és a mindennapi szolgálatban. De ha ez neki fontosabb, mint a Biblia, nem gondolhatom azt róla, hogy meg van térve. Mondjátok el nekem, mit jelent a Biblia egy embernek, és én megmondom nektek, kicsoda ő. Ez az a pulzus, amelyet ki lehet tapintani; az a barométer, amelyre tekinthetünk, hogy megállapítsuk, milyen a szívének állapota. Nincs kétségem a Lélek jelenlétéről, és nem keresek világos bizonyítékokat erre. De hiszen, hogy ha az Ige tényleg fontos az ember lelkének, akkor ez mindennél világosabban arról tesz bizonyságot, hogy a Lélek jelen van az életében.

Az Ige iránti szeretet az egyik jellemző vonása volt Jóbnak. Habár elég keveset tudunk erről az ősatyáról, és az ő koráról, természete világos előttünk. Azt mondta: „Az ő ajkainak parancsolatától sem tértem el; szájának beszédeit többre becsültem, mint életem táplálékát” (Jób 23: 12).

Az Ige iránti szeretet Dávid természetének legragyogóbb vonása volt. Figyeljétek meg, milyen csodásan fejezi ezt ki a 119. zsoltárban. Dávid jogosan mondhatta: „Mely igen szeretem a te törvényedet!” (Zsolt 119: 97).

Az Ige iránti szeretet Pál apostol megrázó tulajdonsága volt. Ki volt ő, és útitársai, ha nem „ékesszóló férfiú, ki az írásokban tudós volt” (ld. Csel. 18: 24). Mik voltak prédikációi, ha nem az Igének magyarázatai és annak alkalmazásai?

A leginkább az Ige iránti szeretetet Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus életében láthatjuk meg. Ő nyilvános olvasta fel azt. Állandóan idézett belőle. Arra buzdított a zsidókat, hogy tanulmányozzák azt. Nem egyszer maga mondta: „Kutassátok az írásokat”. Az egyik utolsó cselekedete ez volt: „Megnyilatkoztatta az elméjüket, hogy értsék az írásokat” (Lk. 24: 45). Félek, hogy nem lehet Krisztusnak igaz szolgája az az ember, aki nem tanulta meg Urától a Bibliához való helyes hozzáállást.

Az Ige iránti szeretet kiemelkedő jellemzője volt minden szentnek, ahogyan láthatjuk, az apostolok korától. Ez az a szövétnek, amelynek fényéhez igyekezet Athanáziusz, Krizosztomosz, és Ágoston is. Ez az az iránytű, amely megőrizte a valdenseket és az albigenseket hitük hajótörésétől. Ez az a kútfő, amelyet Wycliffe és Luther újra megnyitottak, miután sokáig be volt temetve. Ez az a kard, amelynek segítségével Latimer, Jewell és Knox győzelmet arattak. Ez az a manna, amely táplálta Baxtert, Owent, és a puritánok dicsőséges seregét, és amely erőssé tette őket a harcban. Ez az az arzenál, amely Whitefieldet és Wesley-t felvértezte. Ez az a bánya, amelyből Bickersteth és McCheyne tiszta aranyat merített. Bármiben is különböztek ezek az emberek egymástól bizonyos nézetükben, egy dologban teljesen egységesek voltak: ők az Ige által táplálkoztak.

Az Ige iránti szeretet az egyik első jele, ami a megtért hitetleneket jellemzi, mint ahogyan ezt láthatjuk is a világ sok missziós állomásán. A hideg, vagy meleg égöv alatt; vadak és civilizált emberek között; Új-Zélandon, Óceániában, Afrikában, vagy Hindusztánban, mindenhol ez tapasztalható. Táplálkoznak az Ige hallgatása által, amelyet mondanak nekik. Vágyakoznak arra, hogy maguk is olvassák. Csodálkoznak azon, hogy a keresztyének miért nem küldtek ki hozzájuk már korábban is misszionáriusokat. Megrendítő az a kép, melyet Moffat fest le előttünk a dél-afrikai kannibál törzsfőnökről, akit először érintett meg az evangélium! Azt mondja: „Gyakran láttam, hogy a sötétben egy sziklán ült, éhesen olvasva a Biblia lapjait”. Mennyire szívet rázó annak a szegény négernek a kijelentése, akit megérintett a Biblia! Azt mondta: „Az Ige sosem régi, és sosem hideg”. Mennyire megindító annak a négernek az esete, akit le akartak beszélni az olvasástanulásról hajlott kora miatt. Azt mondta: „Nem! Nem hagyom abba halálomig. Minden erőt érdemes bevetni annak az egy versnek megtanulása érdekében, amely így hangzik: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy Egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz ő benne el ne vesszen, hanem örök élete legyen”.

Az Ige iránti szeretet az egyik leghatalmasabb érintkező pont, ahol találkozhatnak az újjászületett férfiak és asszonyok országunkban is. Az episzkopálisok és a presbiteriánusok, a baptisták és az independensek, a metodisták és a plymouthiak, mert mindezek egyek a Biblia tiszteletében, ha valódi keresztyének. Ez az a manna, amely jól tartotta Izrael törzseit, ez az a manna, amelyben megfelelő táplálékot nyernek mindannyian. Ez az a forrás, amely körül találkoznak Krisztus nyájai, és amelytől egy juh sem távozik szomjasan. Ó, bárcsak országunk hívői erősebben kötődnének az Igéhez! Ó, bárcsak meglátnák, hogy minél inkább a Biblia, és csak a Biblia lenne a hit alapja, annál egységesebbek volnának! Minden bizonnyal, nincs könyv, amelynek olyan általános elragadottságban van része, mint Bunyan Zarándok Útjának. Ez az a könyv, melyet minden felekezet hívői tisztelnek és értékelnek. Minden oldalról elismerést érdemel. De megdöbbentő az a tény, hogy szerzője elsősorban egy Könyvnek volt az embere! Aligha olvasott mást, mint a Szentírást.

Érdekes arra gondolni, hogy az utolsó napon a mennyben nagy tömeg lesz. Habár egyértelmű, hogy az Úr népe kicsiny minden időben és minden helyen, végül összegyűjtetik, és ez lesz „a nagy sokaság, melyet senki meg nem számlálhat” (Jel. 7: 9; 19: 1). Egy gondolatuk és egy szívük lesz. Mindnyájan hasonló tapasztalatokon mentek keresztül. Mindnyájan megtértek, hittek, és szentül éltek, imádságban és alázatban. Mindnyájan megmosták, és fehérré tették ruháikat a Bárány vérében. De, ezek mellett, lesz még valami közös bennük: mindnyájan szerették az Ige szavát, és tanítását. A Biblia táplálék és öröm volt számukra, egész földi vándorútjuk során. És a Biblia mindnyájuk közös elmélkedésének és emlékezetének tárgya lesz, mikor a mennyekben egybe gyűlnek.

Éppen erről a Könyvről, amely által élnek, és amit szeretnek a keresztyének, beszéltem nektek, olvasóimnak, ebben a fejezetben. Kétség nélkül, az a kérdés, hogy mit tesztek a Bibliával, nem haszontalan kérdés. Kétségtelenül, ez egy olyan kérdés, amit nagyon meg kell vizsgálnotok. Megismertétek-e az Ige iránti szeretetet, és nyájat keresed-e (Én. 1: 7)? Arra kérlek és hívlak benneteket, hogy adjatok őszinte választ a kérdésre. Mit tesztek a Bibliával? Olvassótok-e? HOGYAN OLVASSÁTOK?

 

Végezetül, a Biblia az egyedüli könyv, amely képes vigasztalást adni az embernek halála órájában. A halál egy olyan esemény, amely minden valószínűség szerint mindnyájunk előtt ott áll. Lehetetlen elkerülni. Ez egy olyan folyó, amelyen minden embernek át kell mennie. Jó erre emlékezni. Én, aki ezeket a sorokat írom nektek, és ti is, akik olvassátok ezt, - egy nap mindnyájan meg fogunk halni. Jó erre emlékezni. Sajnos, hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt a témát a szőnyeg alá söpörjük. „Minden ember azt gondolja, hogy mindenki halandó, kivéve őt magát”. Azt szeretném, hogy minden ember teljesítse éltében kötelességét, de azt is szeretném, hogy minden elgondolkodna a halál felett. Szeretném, ha mindenki tudná, hogyan kell élnie, de azt is szeretném, hogy mindenki megtanulja azt is, hogy kell meghalni.

A halál nagyon komoly esemény mindenki számára. Ez felforgat minden földi tervet és várakozást. Ez mindazoktól való elválás, akikkel együtt éltünk, és akiket szerettünk. Gyakran erős testi fájdalom, és lelki gyötrődés kíséri. Átad minket a sír hatalmának, a kukacoknak, és az enyészetnek. Megnyitja előttünk az ítélet és az örökkévalóság kapuját, amely keresztül vagy a mennybe, vagy a pokolba jutunk. Ez az az esemény, amely után nem lesz már változás, és nem lesz helye a megtérésnek. Minden hiba ki lehet javítva, és el lehet simítva, kivéve azt, amit halottas ágyunkon hoztunk. Ahová kidől a fa, ott is fog heverni. A sírban nem szokott megtérés előfordulni! Nincs az után újjászületés, hogy abbamaradt a levegővétel! Mindnyájan a halál előtt állunk. Könnyen lehet, hogy nagyon közel van hozzánk. Elmenetelünk ideje teljesen kiszámíthatatlan. De előbb vagy utóbb mindnyájunknak meg kell halnia. Mindennek komoly gondolkodásra kell minket intenie.

A halál komoly esemény a Jézus Krisztusban hívőknek is. Kétség kívül azonban, számukra a „halál fullánkja” (1 Kor. 15: 55) ki van tépve. A halál egyik kiváltságuk, mert ők Krisztuséi. Élnek-e, vagy meghalnak, ők az Úr gyermekei. Ha élek, Krisztus él bennük; ha meghalnak, akkor Krisztussal élnek együtt. Számukra „az élet Krisztus, a meghalás nyereség” (Fil. 1: 21). A halál sok megpróbáltatás alól menti fel őket: az erőtlen test és a romlott szív, a Sátán kísértései, a csábító, és üldöző világ alól. A halál az áldásokkal való teljességbe viszi őket. Megnyugszanak munkájukban; a dicsőséges feltámadás reménysége meggyőződésbe megy át; a szentek közösségét alkotják; és Krisztussal vannak. Mindez igaz, és, ennek ellenére, még a hívő ember számára is a halál nagyon nyugtalanító esemény. A test és a vér, természetesen, el akar rejtőzni előle. A mindazoktól való elválás, akiket szerettünk, - fájdalmat és szomorúságot okoz nekünk. Az új világ, amelybe megyünk, - ismeretlen hely számunkra, habár az a mi mennyei otthonunk. Bármennyire barátságos és vonzó is a menny, a hívők számára a halál nem olyan esemény, amelyhez könnyelműen viszonyulhatnak.

Minden józanul gondolkodó embernek nyugodtan el kell gondolkodnia arról, milyen állapotban akar találkozni a halállal. Lélekben férfiasan nézzetek szembe ezzel a kérdéssel. Hallgassatok rám, és néhány dolgot elmondok a végről, amelyhez közeledünk.

A világ javai képtelenek megnyugtatni azt az embert, aki a halál felé közeledik. Kalifornia és Ausztrália egész aranya sem ad elég fényt arra, hogy át tudjunk menni a halál árnyékának völgyén. Csak arra képes, hogy testi kívánságaikat kielégítse. Csak az ágy mellett képes ülni, hogy kitalálja minden kívánságunkat. Megkönnyítheti a halottas ágyat, és kezében tarthatja az egyre gyengébb testet. De képtelen arra, hogy a gyötrődő lélek igényeit kielégítse. Képtelen azonban arra, hogy a kétkedő szívnek fájdalmát elhallgattassa. Nem tudja elrejteni a megterhelt lelkiismeretet Isten tekintete elől.

A világgal való betöltekezés nem képes megnyugtatni azt az embert, aki a halál felé közeledik. A ragyogó táncparkett, a vidámság, az éjszakai mulatozás, az epson-i lóverseny, a kártyaasztal, páholy az operában, az énekesek, és az énekesnők hangja a végén ellenszenvessé válik. A vadásztörténetek mesélése, vagy a lövészetekről való beszámolók nem adnak örömöt. Az ünnepekre, regattákra, a divatos dolgok bazárjára való meghívás sem ad megkönnyebbülést. Nem képes elrejteni maga elől azt, hogy mindezek értelmetlen, üres és erőtlen dolgok. Mindezek a dolgok kellemetlen visszhangot keltenek lelkiismeretében. Ezek a dolgok nem lesznek harmóniában lelki állapotával. Egyetlen rést sem képesek betömni szívében, mikor az utolsó ellenség úgy fogja őt megtalálni, mint az ár. Nem lesznek képesek megnyugtatni őt a szent Istennel való találkozás lázában.

A könyvek és a folyóiratok nem képesek megnyugtatni azt az embert, aki a halál felé közeledik. Macaulay és Dickens legragyogóbb művei is agyára mennek. A Time legérdekesebb cikkei sem fogják őt érdekelni. A skót újságok sem adnak nyugalmat neki. A legújabb regények is bezárva, és figyelmen kívül lesznek hagyva. Elmegy felettük az idő. Már nem lesznek fontosak. Ha valamilyen célt be is tudtak volna tölteni, míg az ember egészséges volt, a halál órájában már teljesen hasztalanoknak bizonyulnak.

Csak egyetlen vigasztaló forrása lehet annak az embernek, aki a halál felé közeledik. Ez a forrás a Biblia. A Biblia fejezetei; a Biblia versei; a Bibliából vett valódi meggyőzés; azok a könyvek, amely a Biblia tanait tárgyalják, adhatnak igazi lehetőséget annak az embernek a vigasztalására, aki a halál felé közeledik. Nem állítom azonban azt, hogy a Biblia jót tesz azzal az emberrel, aki azelőtt semmire sem értékelte a Bibliát. Sajnos, túl sok halottas ágyat láttam ahhoz, hogy biztos legyek állításomban. Nem arról beszélek, hogy lehetséges-e, hogy az, aki nem hitt és egész életében megvetette a Bibliát, végül hitre juthat, és vigasztalást nyerhet a halottas ágyán. De teljes bizonysággal azt állítom, hogy egyetlen halálán levő ember sem meríthet vigasztalást más forrásból, mint az Isten Igéjének tartalmából. Minden más vigasztalás olyan háznak fog bizonyulni, amelyet fövenyre építettek.

Ezt meggyőződéssel állítom. Nem teszek kivételeket az emberek valamely csoportja felé. Királyok és szegény emberek, műveltek és műveletlenek ebben a kérdésben egy szinten állnak. Nincs egy jottányi vigasztalás sem azoknak a halálba indulóknak, akik nem a Bibliából nyerik a vigasztalást. A Szentírás részei, fejezetei, ígéretei és tanai, amit hallgatnak, amelyeket elfogadnak, amiben hisznek, és amire támaszkodnak, az egyetlen vigasztalás, amit javasolhatok minden embernek, aki itt hagyja ezt a világot. Az úrvacsora nem hoz több vigasztalást annál, mint az utolsó kenet, míg az ember nem fogadja el az Igét, és nem hisz benne. A papi feloldozás nem tudja jobban megnyugtatni a lelket, mint a pogány varázslók ráolvasása, ha a szerencsétlen halálán levő bűnös nem hisz, és nem fogadja el a biblikus igazságokat. Mindenkinek ismétlem, aki olvassa ezt a könyvet, hogy, még ha úgy tűnik is, hogy az emberek jól megvannak a Biblia nélkül is, míg élnek, meg lehetnek győződve arról, hogy a Biblia nélkül képtelenek nyugodtan meghalni. Ilyen bizonysága volt a mély tudású Seldennek is: „Nem támaszkodhatunk halálunk órájában másra, csak a Bibliára”.

Mindent, ami elmondtam, alá tudom támasztani példákkal és illusztrációkkal. Beszélhetnék azoknak az embereknek halálos órájáról, aki megvetették a Bibliát. Beszélhetnék azokról, mint Voltaire és Paine, akik nyilvános istentagadók voltak, és fájdalmak, láz, őrültség, félelem, és kétségbeesés közepette haltak meg. Beszélhetnék azoknak a szenteknek halálos órájáról, akik szerették a Bibliát, és hittek benne, azoknak jótékony hatásáról, amit másokra gyakoroltak haláluk órájában. Cecil, akinek neve ismert minden gyülekezetben, azt mondta: „Sosem felejtem el azt az órát, mikor anyám halálos ágyánál álltam. „Félsz meghalni?” – kérdeztem tőle. „Nem!” – mondta ő. „Nem nyugtalanít a bizonytalan helyzet?”. „Nem, mert Isten azt mondta: „Ne félj! Mikor vízen mész át, én veled vagyok (Ézs. 43: 2)”. Könnyedén folytathatnám a felsorolást. De azt gondolom, hogy jobb nekem, mint lelkésznek, levonni ennek a tárgynak megfelelő következtetését.

Életem során nem kevés haldoklóval találkoztam. A legkülönbözőbb viselkedést tapasztaltam körükben. Láttam, ahogyan egyesek bezárkózottan, hallgatagon, és vigasztalanul haltak meg. Láttam, mások úgy haltak meg, hogy demonstrálták közönségességüket és nemtörődömségüket, és a félelem hiányát. Láttam, hogy valaki annyira elgyötörten halt meg a hosszas betegségtől, hogy szeretett volna meghalni, ennek ellenére, úgy tűnt, hogy megfelelő módon álltak meg Isten színe előtt. Azt is láttam, hogy az emberek Istenben való hittel és reménységgel az ajkukon haltak meg, habár nem hagytak maguk után olyan bizonyítékot, amit azt támasztotta volna alá, hogy a kősziklán állnak. Látta másokat, akik hitem szerint Krisztusban haltak meg, habár, külsőleg úgy tűnt, nem találtak benne semmi vigasztalást. Keveseket láttam úgy meghalni, akik teljes meggyőződéssel és reménységgel rendelkeztek volna, mint Állhatatos Bunyannak a könyvéből, aki teljes hittel és reménységgel rendelkezett Krisztus hűségéről a folyó közepén. De egyet sosem láttam. Sosem láttam egyetlen embert sem, akit őszintének, nyugodtnak, szilárdnak, békességgel rendelkezőnek nevezhetnék, aki ne a Biblia békességéből merített volna. Bártan kijelenthetem, hogy aki úgy akar halottas ágyához menni, hogy nem rendelkezik a Biblia vigasztalásával, akinek a Biblia nem útitársa és nem barátja, a legnagyobb bolond a világon. Nincs más vigasztalás a lélek számára a Biblia vigasztalásán kívül, és az, aki nem rendelkezik vele, semmivel sem rendelkezik rothadt szalmaszálon kívül.

A halálos óra egyetlen vigasztalása az a Könyv, amelyről ma beszéltem olvasóimnak. Kétség kívül, az a kérdés, hogy olvassátok-e ezt a könyvet, vagy sem, nem haszontalan kérdés. Kétségtelenül, egy halott világban élő halálra ítélt embernek el kell gondolkodnia azon, rendelkezik-e valamivel, ami megvigasztalja őt akkor, mikor eljön a meghalás ideje. Utoljára kérdem tőletek, és hívlak benneteket arra, hogy őszintén válaszoljatok a kérdésre. Mit tesztek a Bibliával? Olvassátok-e? HOGYAN OLVASSÁTOK?

Felsoroltam azokat az okokat, miért győzködöm minden olvasómat arról, miért fontos a Biblia olvasása. Megmutattam, hogy egyetlen olyan könyv sincs, mint a Biblia; hogy a Biblia ismerete elengedhetetlenül fontos az üdvösséghez; hogy semmilyen más könyv sem tanít hasonló tárgyakat; hogy semmilyen más könyv sem tehet olyan sokan annak érdekében, aki megfelelően olvassa, mint ez a könyv, amely a hit és gyakorlat egyedüli mércéje; hogy Isten szolgáinak ez a könyv a tápláléka, amely képes vigasztalást adni a halál órájában. Mindezek a dolgok régen ismertek. Nem törekszem arra, hogy valami újat mondjak. Én csak egybe gyűjtöttem a régi igazságokat, és megpróbáltam új formába önteni őket. Engedjétek meg, hogy lelkiismeretetek felé irányított néhány egyszerű kérdéssel fejezzem be ezt a fejezetet, amelyet különböző csoportok felé intéztem.

1. Ez a könyv olyanok kezébe kerülhet, akik képesek olvasni, de a valóságban sosem olvassák a Bibliát. Te egy vagy közülük? Ha igen, akkor néhány dolgot meg szeretnék veled osztani.

Lelked mostani állapotában nem tudlak megvigasztalni téged. Ha ezt tenném, akkor ez gúnyolódás és becsapás lenne. Nem beszélhetek neked a békességről és a mennyről, míg így viszonyulsz a Bibliához. Azt kockáztatod, hogy elveszíted lelkedet.

Veszélyben vagy, mivel a Biblia megvetése világos bizonyítéka annak, hogy nem szereted Istent. Az ember egészségét mindig fel lehet mérni az étvágy által. Az ember lelki állapotát le lehet mérni azon, hogyan viszonyul a Bibliához. Tehát, téged gyötrő fájdalom kísért. Nem kellene megtérned?

Tudom, hogy nem tudom elérni a szívedet. Nem tudlak rákényszeríteni arra, hogy meglásd, és átérezd mindezt. Csak szívből tiltakozhatok jelenlegi Bibliához való viszonyulásod miatt, és ezt a tiltakozást a lelkiismeretedre tudom helyezni. Ezt teljes szívvel szeretném megtenni. Ó, vigyázz, hogy ne késs el a megtéréssel! Óvakodj attól, hogy ne helyezd félre a Biblia olvasását addig, mikor más orvoshoz kell menned, nehogy kétségbeesésedben már csak egy bepecsételt könyvet találj, lelked homályos felhőjét, olyat, amilyen a zsidók és az egyiptomiak között volt! Óvakodj attól, hogy egész életedben ezt ismételgesd: „Az emberek nagyon jól elvannak a Biblia olvasása nélkül is”, és végül rádöbbenj arra, hogy az emberek nagyon rosszul vannak a Biblia nélkül, és nélküle a pokolba kerülnek! Óvakodj attól, hogy eljöjjön az a nap, amikor azt érzed: „Bárcsak tiszteltem volna a Bibliát legalább úgy, ahogyan szerettem az újságokat, most nem lennék magamra hagyatva kétségeim közepette utolsó órámban”. Olvasóm, aki megveted a Bibliát! Egyszerű figyelmeztetést mondok neked. A pestis keresztje már az ajtódon van. Az Úr azonban könyörülhet lelkeden!

2. Ez a könyv olyanok kezébe kerülhet, akik szeretnék olvasni a Bibliát, de nem akarnak belőle tanácsokat elfogadni ebben a kérdésben. Te ilyen ember vagy? Hallgass rám, és engedd, hogy néhány rövid tanácsot adjak neked.

Először, még ma kezdd el olvasni a Bibliát. Ahhoz, hogy valamire juss, ezt kell tenned; és hogyan olvasni tudd a Bibliát, komolyan és cselekvően kell azt olvasnod. Sem a kívánság, sem az akarat, sem a döntés, egy lépéssel sem visznek előre. Határozottan hozzá kell fognotok az olvasáshoz. Ebben a dologban nincs könnyű út, mint ahogyan az imádságban sincs. Ha magatok nem vagytok képesek az olvasásra, akkor valakit meg kell kérnetek, hogy olvasson nektek. De, így vagy úgy, a szemeteken és a lelketeken keresztül, a Szentírásnak tevékenyen meg kell érintenie értelmeteket.

Továbbá, azzal a határozott céllal olvassátok a Bibliát, hogy megértsétek azt. Egy pillanatra gondolkozzatok el azon, mit ér, ha sok oldalt elolvastok, de nem értitek meg azt. Úgy tűnik, egyes műveletlen emberek azt gondolják, hogy a dolog el van végezve, ha naponta megbirkóznak néhány fejezettel anélkül, hogy fogalmuk sincs a tartalomról, és megelégednek azzal, hogy könyvjelzőjüket néhány oldallal tovább helyezhetik el. Ez a Biblia olvasását monoton dologgá teszi. Ez majdnem olyan rossz, mintha bűnbocsátó cédula vásárlása, vagy az Üdvözlégy, és Miatyánk folyamatos kántálása. Ez arra a szerencsétlen hottentottának az esetére emlékeztet, aki megette a holland énekeskönyvet, mert látta, hogy ezzel megnyugtatja hozzátartozóit. Jegyezzetek meg egy általános szabályt: az érthetetlen Biblia nem hoz hasznot. Minden esetben, mikor olvassátok, tegyétek fel azt a kérdést: „Miről van szó”? Találjátok meg az értelmét, mint ahogyan az ember az aranyat keresi. Dolgozzatok lelkiismeretesen, és ne hanyagoljátok el a munkát.

Továbbá, a Bibliát gyermeki hittel és lelkülettel olvassátok. Mikor kinyitjátok a könyvet, nyissátok ki szíveteket is, és azt mondjátok: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád” (1 Sám. 3: 9). Döntsétek el, hogy kétség nélkül fogjátok fogadni mindazt, amit benne találtok, bármennyire is ellene mondana meggyőződéseteknek. Döntsétek el, hogy minden egyes bizonyítékot szívvel elfogadtok, akár tetszik nektek, akár nem. Óvakodjatok attól a gondolkodásmódtól, amiben egyes bibliaolvasók szenvednek. Elfogadnak bizonyos tanításokat, amelyek tetszenek nekik; és másokat elvetnek, amelyek megítélik őket, szeretteiket, rokonaikat, vagy barátaikat. Ilyen hozzáállással a Biblia nem lesz hasznos számukra. Bírálhatjuk-e azt, ami le van írva a Bibliában? Jobb tudjuk-e mi a dolgokat, mint Isten? Tegyétek kezeteket a szívetekre, és döntsétek el, hogy mindent elhisztek, még azt is, ami most nem világos előttetek. Emlékezzetek arra, hogy mikor imádkoztok, Istennel beszélgettek, és Isten hallgat benneteket. Emlékezzetek arra is, hogy mikor olvastok, akkor Isten szól hozzátok, és hallgatnotok kell Rá, nem feleselnetek.

Továbbá, az engedelmesség és a rátok való alkalmazás lelkületével olvassátok a Bibliát. Úgy kezdjétek el olvasni, hogy eldöntitek, szabálya szerint akartok élni, rá akartok támaszkodni kijelentéseire, és utasításai szerint akartok cselekedni. Előrehaladásotoknak megfelelően tegyétek fel minden fejezet után a kérdést: „Hogyan hat az én magaviseletemre és viselkedésemre az olvasott szöveg? Mire tanít engem ez a rész”? A legfeleslegesebb dolog kíváncsiságból olvasni a Bibliát, vagy spekulációs célból, csak azért, hogy információval töltsd meg értelmedet, miközben nem lesznek hatással az olvasott dolgok a szívedre, és az életedre. Az a Biblia olvasódik a legjobban, amely a leginkább van gyakorlatba ültetve.

Továbbá, olvasd naponként a Bibliát. Mindennapi elfoglaltságaid közé kell számlálnod a Biblia olvasását, és az azon való töprengést. A lélek számára éppúgy minden nap szükségesek a kegyelmi eszközök, mint a ruházat és az eledel a test számára. A tegnapi kenyér nem táplálja a munkást ma, és a mai nem képes táplálni holnap a dolgozót. Minden reggel szedjél friss mannát. Válaszd ki saját idődet és helyedet ebből a célból. Ne olvasd rendetlenül és kapkodva a Szentírást. Add oda számára időd legjavát. Bármilyen beosztást is készítenél, életed mércéje legyen az, hogy minden nap olvasol Bibliát.

Továbbá, az egész Bibliát olvasd, és tedd ezt rendszerezetten. Félek, hogy vannak olyan fejezetei az Igének, amelyet némelyek sosem olvasnak. Ez nagyon elítélendő szokás. „Teljes írás… hasznos” (2 Tim. 3: 16). Éppen ebből az okból kifolyólag van annyi kiegyensúlyozatlan tudás az igazságról, mint amennyivel napjainkban találkozhatunk. A bibliaolvasás egyeseknél örökkévaló válogatásnak és kiragadásnak tűnik. Úgy tűnik, fogalmuk sincs arról, hogy ez egy szisztematikus rendszerrel megáldott könyv. Ez szintén nagy hiba. Kétség kívül, betegség vagy fájdalmak idején megengedett, hogy megfelelő részleteket válasszunk. De ez kivétel, és úgy gondolom, hogy a legjobb terv az, hogy egyszerre olvassunk az Ó- és Újszövetséget, elolvasva azokat kezdetüktől végükig, hogy utána újból lehessen kezdeni. Ez az a kérdés, aminek fontosságról mindenkinek mélyen meg kell győződnie. Csak azt tehetem hozzá, hogy én már negyven éve ezt az elgondolást követem, és sosem láttam egyetlen okot sem arra, hogy változtassak rajta.

Továbbá, a Bibliát becsületesen és elfogulatlanul olvassátok. Döntsétek el, hogy mindent egyenes és látható értelem szerint fogtok értelmezni, és minden ráhúzó magyarázattal nagyon óvatosan fogtok bánni. Amilyen a vers értelme, az az értelme. Nagyon értékes az a szabály, amit Cecil fektetett le: „A Szentírás magyarázatának helyes útja az, hogy olyannak fogadjuk el, ahogyan rátalálunk, és nem kísérletezünk azzal, hogy valamilyen keretbe szorítsuk be azt”. Helyesen mondta Hooker: „A Szentírás magyarázatának helyes szabálya a következő: ami a legmesszebb van a szó szerinti jelentéstől, az a legrosszabb magyarázat”. Végül, úgy olvassátok a Bibliát, hogy ne tévesszétek szem elől Krisztust. A Szentírás legfőbb, és mindennél előbbre való célja, hogy bizonyságot tegyen Krisztusról. Az ószövetségi rítusok Krisztus árnyképei. Az ószövetségi bírák és szabadítók Krisztus prototípusai. Az ószövetségi történelem rámutat arra, hogy a világnak szüksége van Krisztusra. Az ószövetségi próféciák telve vannak Krisztus szenvedésével és az Ő dicsőséges visszajövetelével. Az első és második visszajövetel, az Úr megalázása, és az Ő királyságának lenézése, a kereszt és a korona fényesen ragyognak az egész Bibliában. Keményen kapaszkodjatok bele ebbe a vezérfonalba, ha helyesen szeretnétek olvasni a Bibliát.

Ha a könyv terjedelme engedné, további tanácsokkal is ellátnálak benneteket. De ha ők rövidek is, és nem számosak, figyelemre méltónak fogjátok őket ítélni. Kövessétek azokat, és erősen hiszem, hogy nem mentek el a menny felé vezető út mellett. Kövessétek azokat, és meg fogjátok látni, hogyan telik meg értelmetek egyre több fénnyel. Semmilyen más könyv bizonysága nem hasonlítható össze azzal a belső bizonysággal, amelyet az kap, aki naponként helyes módon olvassa a Bibliát. Az ilyen embernek nincs szüksége tudós könyvekre, mint amilyeneket Paley, Wilson, vagy mások írnak. Bizonysága van magában. Mert ez a könyv megelégíti és jóllakatja a lelket. Egy szegény keresztyén asszony azt mondta egyszer egy ateistának: „Én nem vagyok tudós. Képtelen vagyok úgy vitatkozni, mint ön. De azt tudom, hogy a méz, - méz, mert édesség marad utána a számban. És én tudom, hogy a Biblia Isten Könyve, abból az ízből, amit hagy maga után a szívemben”.

3. Ez a könyv olyan embernek a kezébe is kerülhet, aki szereti és olvassa is a Bibliát, de csak ritkán. Félek, hogy nagyon sok ilyen ember van napjainkban. Korunk a hiábavalóság és a sietség kora. Ez a bizottságok, a választmányok, és a társadalmi munka kora. Önmagukban nagyon is jó dolgok ezek, de attól tartok, hogy néha elnyomják, és háttérbe szorítják a bibliaolvasást. Azt mondja-e a lelkiismeretetek, hogy ti egyek vagytok ezek közül az emberek közül? Hallgassatok rám, és én elmondok nektek néhány dolgot, amelyre érdemes oda figyelni. 

Ti olyan emberek vagytok, akik kevés vigasztalást nyertek a Bibliából a próbák idején. A nehézségek mindig a vetés ideje. A veszedelmek mindig az a metsző szél, amely leszakítja a leveleket a fákról, és lefújja a madárfészkeket. Ezért félek, hogy biblikus vigasztalásotok tartalékai egy napon elfogyhatnak. Félek, nehogy a végén azt tapasztaljátok, hogy elenyésző mennyiségű tartalékkal maradtatok, és nem jöttetek a gyengék, elesettek, és meggyötörtek horgonyához.

Ti olyan emberek vagytok, akik sosem erősödnek meg az igazságban. Nem csodálkozom, ha azt hallom, hogy kétségek és kérdések gyötörnek benneteket a meggyőződéssel, a kegyességgel, a hittel, az állhatatossággal, és ehhez hasonlókkal kapcsolatban. A Sátán ősi ellenségünk, aki nagyon ravasz. Hasonlóan a benjáminitákhoz, ő képes „hajszálnyira biztosan találni, és nem hibázni” (Bír. 20: 16). Játszi könnyedséggel tudja idézni a Szentírást, amikor úgy tetszik neki. A te fegyverzetetek azonban nem eléggé felkészített arra, hogy sikerrel tudnátok ellene felvenni a harcot. Fegyverzetetek nincs megigazítva, rosszul áll rajtatok. Nem ragadjátok meg megfelelő módon kardotokat.

Ti olyan emberek vagytok, akik életetekben folyamatosan hibákat követtek el. Nem csodálkozom azon, hogy ha azt hallom, hogy tévedtetek házasságotokat illetően, tévedtetek gyerekneveléseteket illetően, tévedtetek háztartásotok vezetését illetően, vagy tévedtetek baráti körötök megválasztását illetően. Az a világ, amelyben hajótokat irányítjátok, tele van sziklákkal, zátonyokkal, és víz alatti áramlatokkal. Nem ismeritek megfelelően a világítótornyokat, és a térképeket.

Ti olyan emberek vagytok, akiket egy időre magával képes ragadni egy tetszetős kinézetű hamis tanító. Nem csodálkozom, ha azt hallom, hogy egy azok közül az okos és ékesszóló emberekből, akik a gonoszt a legteljesebben módon, és a legszebb színben képesek feltüntetni, sok meggondolatlan és hebehurgya lépés megtételére vezet benneteket. Szükségetek van tőkesúlyra. Nem csoda, hogy ide-oda hánykolódtok, mint ahogyan a dugó hánykolódik a vízen.

Mindez nem ad nagy vigasztalást. Azt szeretném, hogy minden olvasó el tudja kerülni ezt. Ne csak egy kicsit olvassatok a Bibliából, hanem minél többet. „Krisztusnak beszéde lakozzon bennetek gazdagon” (Kol. 3: 16). Ne legyetek többé csecsemők a lelki tudásban. Törekedjetek arra, hogy a mennyek királyságának követői legyetek, és folyamatosan újabb ismereteket ragasszatok a régiekhez. Az érzelgős hit nem megbízható dolog. Olyan, mint az óceánon uralkodó dagály és apály: néha a víz magasan van, néha alacsonyan. Hasonlít a holdra, amely egyszer fényesen ragyog, míg máskor meg homályos. A Biblián alapuló mély hit állhatatos és tartós örökség. Nem csak abban segít az embernek, hogy elmondhassa: „Érzem Krisztus reménységét”, ha nem azt is: „Tudom, hogy kinek hittem” (2 Tim. 1: 12).

4. Ez a könyv azok kezébe is kerülhet, akik sokat olvassák a Bibliát, de ennek ellenére, úgy tűnik nekik, hogy nem válnak jobbakká annak olvasásától. Ez a Sátán hatalmas kísértése. Egyes szinten azt mondja: „Egyáltalán ne olvass Bibliát”. Máskor meg azt mondja: „Olvasásod semmi hasznot nem hoz; hagyd ezt abba”. Te ilyen ember vagy? Szívem mélyéből együtt érzek veled. Engedd meg, hogy segítsek neked.

Ne gondold, hogy nem nyersz hasznot a Bibliából, csak azért, mert nem látod annak napról napra való hasznát. A hatalmas hatás egyetlen esetben sem abban az eseményben van, ami a legtöbb zajjal jár, és ami a legkönnyebb megfigyelni. A hatalmas hatások sok esetben csendesen, nyugodtan mennek végben, amiknek nagyon nehéz megállapítani végbemenési idejét. Gondoljatok a hold földre gyakorolt hatására, vagy arra, hogyan hat a levegő az ember tüdejére. Gondolkozzatok el azon, milyen csendben száll le a harmat, és milyen észrevehetetlenül nő a fű. A ti bibliaolvasásotok nagyobb hatással lehet lelketekre, mint azt ti gondoljátok.

A szavak képesek fokozatosan mély nyomot hagyni szívetekben, ami ma nem is éreztek. Mikor az emlékezet nem képes semmilyen tényt megtartani, gyakran előfordul, hogy az ember természetére bizonyos dolgok örökre hatással vannak. A bűn évről évre gyűlöletesebb lesz a szemetekben? Krisztus évről évre drágább lesz-e szemeitekben? A szentség évről évre kedvesebb, és kívánalmasabb lesz-e számotokra? Ha így vélekedtek, akkor serkenjetek fel. Mert a Biblia akkor is áldást hoz nektek, ha képtelenek vagytok arra, hogy napról napra követni tudjátok őt.

Lehetséges, hogy a Biblia visszatart benneteket valamilyen bűntől, vagy tévelygéstől, amelybe más esetben bele estetek volna. Lehetséges, hogy napról napra visszatart, megtart bennetek attól, hogy helytelen lépéseket tegyetek. Ah, hamar elenyészne mindez, ha abbahagynátok az Ige olvasását! Az áldásokkal való ismerkedés néha érzéketlenné tesz minket arra, hogy képesek legyünk látni azok értékét. Álljatok ellene a Sátánnak. Erősödjetek meg a kijelentett igazságokban, mert akár érzitek, akár nem a jelen pillanatban a Bibliát olvasva, lelki egészséget szívtok magatokba, és észrevétlenül egyre erősebbé váltok.

5. Ez a könyv olyanok kezébe is kerülhet, akik őszintén szeretik a Bibliát, a Biblia szerint élnek, és sokat olvassák azt. Te egy vagy ezek közül? Figyelj rám, és emlékeztetlek néhány elvre, amin érdemes lenne komolyan elgondolkoznod a jövőre nézve.

Döntsd el, hogy minden évvel egyre többet és többet fogod olvasni a Bibliát, amíg csak élsz. Törekedj arra, hogy akkurátus be fogod osztani az idődet, amit reá fordítasz, ügyelni fogsz arra, hogy ezt az időt hogyan töltöd el. Dönts el, hogy óvakodni fogsz nyomós ok hiányában attól, hogy elhalaszd a bibliaolvasást. Dönts el, hogy nem fogsz bóbiskolni és ásítozni az olvasás alatt. Úgy olvassunk, mint az a londoni kereskedő, aki pénzügyi és kereskedelmi cikkeket tanulmányoz a Times-ban, vagy az az asszony, aki férje levelét olvassa, aki ideiglenesen egy távoli országban van. Legyünk figyelmesek, hogy ne magasztaljunk fel egyetlen igehirdetőt, prédikációt, könyvet, traktátust, vagy emberi tanácsot, vagy barátot sem jobban, mint a Bibliát. Átkozott az a könyv, traktátus, emberi tanács, amely közénk és a Biblia közé áll, és eltakarja a Bibliát szemünk elől! Még egyszer ismétlem: legyünk nagyon óvatosak. Abban a pillanatban, mikor a Bibliánkat kinyissuk, a Sátán mellénk ül. Ó, bárcsak vágyakozó szívvel olvasnánk, és azzal az egyszerű kívánsággal, hogy a Biblia tanítson minket!

Döntsük el, hogy családunkban elkezdjük jobban tisztelni a Bibliát. Olvassuk reggel és este gyermekeinknek, és házunk más tagjainak, ne szégyelljük megmutatni az embereknek, mit teszünk. Ne essünk kétségbeesésbe, mikor nem látunk semmilyen látható eredményt. A Biblia olvasása a családban sokakat megóvott a börtöntől, a fegyencteleptől, a körözéstől, ha nem a pokoltól.

Döntsük el, hogy többet fogunk elmélkedni a Bibliáról. Jó magunkkal vinni két vagy három igerészt, mikor kimegyünk a világba, újra és újra elgondolkodhatunk felette, mihelyt van egy kis szabadidőnk. Ez megóv minket sok hiábavaló gondolattól. Ez felteszi a pontot mindennapi olvasásunkra. Ez megóvja lelkünket a pangástól és a kísértésektől. Szentté teszi és megújítja emlékezetünket, és megakadályozza, hogy olyanná váljon, mint a patak, amelyből kidöglöttek a halak, és amelyben már csak békák élnek.

Döntsük el, hogy többet fogunk a Bibliáról beszélni a hívőkkel, mikor találkozunk velük. Sajnos, a keresztyének beszélgetései, mikor egymással találkoznak, gyakran haszontalanok. Milyen sokszor üres, komolytalan, és kegyetlen szó hangzik el közöttük! Döntsük el, hogy a Bibliát látható helyre tesszük, hogy segítsen nekünk elűzni a Sátánt, és tisztaságban tartani szívünket. Ó, bárcsak megtanulnánk azt, hogy egymással barátságosan kell bánnunk ebben a gonosz világban, hogy Jézus közelebb tudjon jönni hozzánk, és velünk legyen úgy, mint a két tanítvánnyal is volt, mikor azok Emmausba mentek!  

Végezetül, döntsük el, hogy évről évre egyre inkább a Biblia alapján szeretnénk élni, míg el nem távozunk ebből a világból. Döntsük el, hogy gyakran elszámolunk magunk előtt gondolatainkkal és tetteinkkel, szokásainkkal és erkölcsünkkel, nyilvános és személyes viselkedésünkkel, mind a világban, mind családi körben. Ó, bárcsak az Ige segítségével egyre „tisztábban tudnánk tartani útjainkat” (Zsolt. 119: 9)!

Mindezeket az elveket komolyan és imádságos lelkülettel ajánlom minden embernek, akinek kezébe kerül ez a könyv. Kívánom, hogy szeretett országom lelkészei olyan szolgák legyenek, akik komolyan olvassák a Bibliát; a közösségek olyan közösségek legyenek, akik komolyan olvassák a Bibliát; a nemzet olyan nemzet legyen, amely komolyan olvassa a Bibliát. Hogy ez a kívánatos cél megvalósuljon, szerény két filléremet elhelyezem az Isten kincstárában. Adja az Úr, hogy ne legyen hasztalan hatása!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hatodik fejezet

 

Az úrvacsorában való részvétel

 

Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyen abból a kenyérből, és úgy igyon abból a borból (1 Kor. 11: 28)

 

Azok a szavak, amelyek fejezetünk címét adják, nagyon komoly témával foglalkoznak. Ez a téma nem más, mint az úrvacsora témája.

Minden bizonnyal, a keresztyén hit egyik aspektusa sem ütközik olyan mélységes értetlenségbe, mint az úrvacsora. Egyetlen más kérdésben sem született annyi ellentét, széthúzás, és összekülönbözés ezernyolcszáz év alatt, mint ebben. Egyetlen más kérdésben sem volt annyi hiba elkövetve, ami ilyen nagy kárt okozhatott volna. Még napjainkban is fel-fellobban a harc, és úgy tűnik, hogy a keresztyének reménytelenül megosztottak. Az a sákramentum, ami békességünk és hasznunk javára volt adva, harcokhoz és bűnök elkövetéséhez vezettek. Nem szabad ennek így lennie!

Nem szabadkozom, amiért az úrvacsorát a gyakorlati keresztyénség egyik vezető pontjához sorolom. Mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy a hamis tanítások tudatlan nézeteinek fele ebben a témában osztja meg leginkább a keresztyéneket. Egyesek teljesen elvetik ezt; egyesek teljesen nem értik rendeltetését; egyesek olyan magas helyet adnak neki, amire sosem tarthatott igényt, és bálványimádás tárgyává tették. Nem fogom nagyon elégedettnek érezni magam, ha nem önthetek némi fényt erre a sákramentumra, és ha nem űzném el a kételkedés szellemét egyes emberek értelméből. Félek, nincs reményem bízni abban, hogy az úrvacsoráról folytatott vita végérvényesen befejeződik Krisztus második eljöveteléig. Azonban nem kis remény van arra, hogy az a köd, titok, és homály, amellyel el van fedve ez a parancsolat egyes emberek fejében, oszlani fog az egyszerű biblikus igazság taglalásának hatására.

Az úrvacsora tanulmányozását négy gyakorlati kérdésre korlátozom, és feleletet adok rájuk.

1.     Miért volt elrendelve az úrvacsora?

2.     Ki jöhet az úrvacsorára, és ki lehet annak részese?

3.     Mit kell a résztvevőknek várniuk az úrvacsorától?

4.     Miért van az, hogy sok, magát keresztyénnek nevező ember sosem vesz részt az úrvacsorán?

 

Először, miért volt elrendelve az úrvacsora? Az egyház kátéja által válaszolok erre a kérdésre. Meg vagyok győződve arról, hogy ettől jobban magam sem tudom megfogalmazni. Arra volt rendelve, hogy „állandóan emlékeztessen minket Krisztus áldozatára és annak hasznára, amit ebből nyerünk”. Az a kenyér, amelyet az úrvacsora alkalmával megtörnek, szétosztanak, és amit megesznek, arra van rendelve, hogy általa megemlékezzünk Krisztus testéről, amely keresztre volt adva bűneinkért. Annak, aki eszi ezt a kenyeret, és issza ezt a bort, a leghatásosabb és legmeggyőzőbb módon emlékeztet minket azokra az áldásokra, amiket Krisztus szerzett lelkünk számára, és Krisztus haláláról, ami döntő momentuma és fordulópontja volt ennek, amitől minden áldás származik.

Tehát, az a nézet, amely itt be van mutatva, vajon nem az Újszövetség tanítása? Ha nem, akkor vessük el, dobjuk félre, és az emberek kerüljék el. Ha igen, akkor sosem szégyelljük azt, hogy belé kapaszkodunk, ami bizonyságot tesz meggyőződésünkről, hitünkkel reá támaszkodhatunk, és kategorikusan ellene állhatunk minden olyan nézetnek, függetlenül attól, hogy ki hirdeti, ami nem ezt támasztja alá. Ilyen tárgyakban, mint ez, egyetlen embert sem szabad doktorunknak neveznünk. Semmit sem számít az, hogy milyen nagy püspökök, vagy tudós teológusok fogtak neki az úrvacsoráról való gondolatuk terjesztéséhez. Ha többet mondanak annál, mint amit az Isten Igéje mond, nem szabad hinnünk benne.

A Szentírást veszem a kezembe, és az Újszövetséget tanulmányozom. Ott legalább négy forrásból származó beszámolót olvashatok az első úrvacsora levezetéséről. Máté, Márk, Lukács, és János evangélisták és Pál apostol figyelemre méltó szavakat írtak le: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk. 22: 19). Mindehhez Pál apostol hozzáadta Istentől ihletett megjegyzését: „Valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és iszzátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön (1 Kor. 11: 25-26). Ha a Szentírás ilyen világosan beszél, akkor az emberek miért nem táplálkoznak általa? Miért van szükség a misztifikálásra, arra, hogy homályba borítsuk azt a tárgyat, amelyről az Újszövetség ennyire világosan beszél? A Krisztus halálára való folyamatos emlékezés az egyetlen fő cél, amiért adatott az úrvacsora. Az, aki ettől tovább megy, hozzátesz az Isten Igéjéhez, és ezzel nagy veszélybe sodorja lelkét.

Tehát, értelmes dolog-e azt feltételezni, hogy az Úr olyan egyszerű okból adta számunkra ezt a parancsolatot, mint az Ő haláláról való megemlékezés? Teljes meggyőződéssel azt mondhatjuk, hogy igen. Az Ő földi szolgálatának minden eseménye közül az Ő halála volt a legfontosabb dolog. Ez volt az emberi bűn nagy kiegyenlítésének eseménye, amely Isten által el volt rendelve a világ alapjainak lefektetése előtt. Ez egy nagy megváltás volt, amelyet mindenható erővel vittek véghez, amelyre a világ teremtése óta minden áldozat mutatott, az ember bűnbe esését követően. Ez a legfontosabb eredménye, és a legfontosabb oka annak, hogy a Messiás lejött a földre. Ez volt az ember reménység sarokköve arra nézve, hogy Isten megbocsát az embernek, és megbékél vele. Röviden mondva, Krisztus haszontalanul élt, tanított, vagy prófétált volna közöttünk, ha Ő meg nem pecsételte volna értünk való halálával, mint Közbenjárónk. Az Ő halála lett a mi életünk. Az Ő halála volt Isten előtt bűneink fizetsége. Az Ő halála nélkül mi lennénk a legszánalmasabbak minden teremtmény közül. Nem kell csodálkoznunk azon, hogy Megváltónk haláláról való megemlékezés egy különleges utasításban meg volt nekünk parancsolva. Ez az egyik olyan fontos tény, amire a szegény, gyenge, és bűnös embernek mindenkor emlékeznie kell.

Ad-e alapot arra az Újszövetség arra az embernek, hogy úgy emlegesse az úrvacsorát, mint áldozatot, ahol a kenyérben és a borban jelen lehetne Krisztus teste és vére? Nem, és meg egyszer nem! Mikor az Úr Jézus azt mondta a tanítványainak: „Ez az én testem”, és azt: „Ez az én vérem”, akkor minden kétséget kizáróan azt értette: „Ez a kenyér, amit a kezemben tartok, az én testemet jelképezi, és ez a bor, amit a kezembe tartok, az én véremet jelképezi”. A tanítványok megszokták, hogy Mesterük hogyan használja ezeket a szavakat. Emlékeztek arra, amit Ő mondott: „Szántóföld a világ, és a jó mag az Istennek fiai” (Mt. 13: 38). Sosem jutott volna eszükbe, hogy Ő szó szerint értette azt, hogy saját testét és vérét tartotta a kezében, és szó szerint kellett volna enniük az Ő testét, és inniuk az Ő vérét. Egyetlen újszövetségi szerző sem úgy beszélt erről a parancsolatról, mint egy áldozathozatalról, nem nevezték az úrvacsorát oltárnak, sőt még utalást sem tettek arra, hogy a keresztyén igehirdető pap lenne, aki áldozatot mutat be. Az Újszövetség általános tanítása arról tesz bizonyságot, hogy Krisztus egyetlen egy áldozathozatala után nincs semmilyen helye további áldozatoknak.

Az angol Imádságos Könyv ad-e arra nekünk alapot, hogy azt mondjuk, az úrvacsora áldozathozatalként volt adva, és a kenyérben és borban reálisan is jelen van Krisztus teste és vére? Nem, és még egyszer! Egyetlen helyet sem találunk az Imádságos Könyvben, ahol oltárról lenne szó, és egyetlen helyen sincs az úrvacsora áldozatként emlegetve. Az egész anglikán mise folyamán az egyetlen dolog, ami alá van húzva, az a Krisztus halálára való emlékezés. Ami Krisztus testének és vérének reális megjelenését illeti a kenyérben és a borban, az anglikán mise végén a leghatározottabban és kiemeltebben vissza van utasítva ez a gondolat. Ez a hely különös módon megerősíti azt, hogy „Krisztus valóságos teste és vére a mennyben van, és nem itt”. Azoknak a sok úgynevezett hívőknek, akinek tetszetős az úrvacsora alkalmával „áldozatról”, „oltárról”, „papról”, „valóságos jelenlétről” beszélni, jó lenne emlékezniük arra, hogy olyan szókészletet használnak, amit az anglikán egyház nem alkalmaz.

Az általunk vizsgált kérdés hatalmas fontosságú. Tanuljuk meg jól azt, hogy sose feledjük el. Ez ugyanaz a kérdés, aminek mentén a reformátorok késhegyig menő vitákat folytattak a katolikusokkal, és inkább a máglyára mentek, hogy nem engedtek volna belőle. Visszautasították azt, hogy az úrvacsora áldozat lenne, készek voltak ezért a tanért meghalni. A „valóságos jelenlét” visszaszivárgása, és a régi jó kenyérmegtörés értelmének pápista misére való cserélése mártírjaink emlékének meggyalázásához, és a protestáns Reformáció legfontosabb elveinek elvetéséhez vezet. Több annál, égbekiáltó megsértése az Isten Igéje tanításának, és az Úr Jézus Krisztus főpapi szolgálatának káromlása. A Biblia világosan tanítja azt, hogy az úrvacsora a Krisztus testére és vérére való emlékezés, és nem áldozathozatal. A Biblia világosan tanítja azt, hogy Krisztus helyettes halála a kereszten volt az egyedüli bűnért való engesztelés, amely nem szorul ismétlésre. Álljunk szilárdan a keresztyén hit eme két elvén. Az úrvacsora világos rendelésének megértése napjaink tévelygései között az egyik legjobb őrizője lelkünknek.

 

Másodszor, engedjétek meg, hogy megmutassam, kinek kell részt vennie az úrvacsorában. Kik vehetik az úrvacsorát? A kérdés sokkal világosabb lesz, ha először azt mutatom meg, hogy ki nem vehet részt az úrvacsorában. Az a tudatlanság, amely sok más kérdéshez hasonlóan ebben is uralkodik, - iszonyú, siralmas, és rettenetes. A legnagyobb óriások Bunyan Zarándok Útjában, amik minden keresztyént fenyegettek, a Pápaság és a Pogányság voltak. Ha a régi jó puritán író maga előtt látta volna azt a kort, amiben élünk, minden bizonnyal mondott volna néhány szót a Tudatlanság óriásáról is.

1. Nem helyes minden megkeresztelt embert az úrvacsorához hívni. Vannak olyan fogalmak, mint az ezekre való alkalmasság és felkészülés. Nem úgy működik, mint az orvosság, amit a lelki állapottól függetlenül bárki bevehet. Azoknak tanítása, akik arra kényszerítik a gyülekezetük tagjait, hogy egytől egyig vegyenek részt az úrvacsorán, mintha csak ez lenne az egyedüli fontos dolog, nem támasztható alá a Biblia alapján. Épp ellenkezőleg, ez olyan tanítás, amely nagy kárt okoz az emberi lelkekben, és az erre felhívó parancsot puszta formalitássá teszik. A tudatlanság sosem lehet anyja a kívánt imádatnak, ha az emberek úgy járulnak az Úr asztalához, hogy nem tudják, miért járulnak oda. Akik így cselekszenek, tévelyegnek. „Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyen abból a kenyérből, és úgy igyon abból a borból (1 Kor. 11: 28). „Meg kell becsülni az Úr testét” (ld. 1Kor. 11: 29), vagyis, meg kell érteni, mit jelképez a kenyér és a bor, és miért adatnak nekünk, és mi a különleges haszna Krisztus halálára való emlékezésünknek, ezek azok a „minősítések”, amelyekkel rendelkeznie kell az igazi résztvevőnek. Isten „mostan azt parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek” (Csel. 17: 30), de Ő nem hív hasonló módon minden embert az úrvacsorához. Nem, ez nem az, amivel felelőtlenül, könnyedén és hanyagul lehetne bánni! Ez egy ünnepélyes utasítás, amihez csak kellő komolysággal lehet viszonyulni.

2. Ez azonban nem minden. Azok a bűnösök, akik nyilvános bűnökben élnek, és eldöntötték, hogy továbbra is azokban fognak élni, nincs joguk az Úr asztalához közeledni. Ha ezt teszik, akkor nagy gyalázatot hoznak Krisztusra, és kifejezik az Ő evangéliuma iránti megvetésüket. Bizonyságot tenni arról, hogy vágyunk megemlékezni Krisztus haláláról, miközben visszataszító bűnökben leledzünk, amikért Krisztusnak meg kellett halnia, a legnagyobb értelmetlenség. Maga az a tény, hogy az ember továbbra is megmarad bűneiben, világos bizonyítéka annak, hogy semmi köze sincs Krisztushoz, és nem érez hálát a megváltásért. Az az esztelen pápista, aki a gyóntatókhoz megy, és bűnbocsánatot nyer ott, azt gondolhatja, hogy most már elmehet a katolikus misére, és mise visszatérhet bűneibe. Ő sosem olvas Bibliát, és semmit sem ismer, ami ettől jobb lenne! De azt az angolt, aki szokásból töri meg az Isten parancsolatait, és ezzel együtt az Úr asztalához járul, mintha hasznot hozna neki, és eltörölné bűneit, hatalmas bűn terheli. Míg gyakorolni fogja magát alávaló bűneiben, a legkisebb hasznot sem nyerheti Krisztus parancsolataiból, és bűneire csak bűnöket rak. Úgy menni az úrvacsorára, hogy magunkkal hordozzuk bűneinket is, és közben magunkhoz vesszük a kenyeret és a bort, tudva, hogy mi továbbra is a bűn barátai maradunk, egyike a legnagyobb gonoszságoknak, amit csak az ember elkövethet, ezek a lelkiismerete megkeményedésének legkeményebb tényezői. Ha az ember nem akar búcsút mondani bűneinek, jobb, ha nem járul a kegyelem asztalához. Az a veszély fenyegeti ugyanis, hogy „méltatlanul eszi és issza”, ami csak ítéletre vonhatja őt. Senkihez sem szólnak jobban ezek a szavak, mint azokhoz, akik nyíltan bűnökben élnek.

3. Még azonban nem fejeztem be. Azoknak az önigazult embereknek, akik azt gondolják, hogy nekik üdvösséget kell nyerniük jó cselekedeteik miatt, nincs joguk részt venni az úrvacsorán. Bármilyen kegyetlennek tűnnek is ezek a szavak első hallásra, ezek az emberek a legalkalmatlanabbak arra, hogy részt vegyenek az úrvacsorán. Külsőleg lehetnek korrektek, erkölcsösek, és tiszteletre méltóak életvitelükben, de amíg üdvösségük kérdésében önmaguk kovácsai, semmi keresnivalójuk az úrvacsorán. Mert miről teszünk bizonyságot az úrvacsora alatt? Nyilvánosan hirdetjük, hogy vétkesek, bűnösök, romlottak vagyunk, és, természetesen rászolgáltunk Isten haragjára, és ítéletére. Nyilvánosan hirdetjük azt, hogy Krisztus igazsága, és nem a mienk, Krisztus érdemei, és nem a mienk, az egyetlen oka annak, hogy mi kereshetjük Isten jótetszését. Tehát, mi köze lehet az önhitt embernek ezzel az utasítással? Világos, hogy abszolút semmi. Minden helyzetben csak egy dolog világos: az önigazult embernek nincs joga az úrvacsorához. Az úrvacsorai szolgálat előírja mindegyik résztvevőnek, hogy „ne engedjék meg maguknak azt a gondolatot, igazságosságukban bízzanak, hanem egyedül csak az Úr hatalmas és sokszínű kegyelmében bízzanak”. Arra tanítja őket, hogy „arra sem vagyunk méltók, hogy felszedegessük az Úr asztaláról lehulló morzsákat, mivel a bűneinkre való emlékezés szomorúvá tesz minket; annak tudata szinte elhordozhatatlan”. Hogyan képes bármelyik önigazult „hívő” arra, hogy az Úr asztalához járuljon, és ezeket mondja, miközben másra gondol! Teljesen felfoghatatlan előttem! Ez csak arról beszél, hogy sok magát hívőnek tartó keresztyén használja az imádat magasztos formáját, anélkül, hogy komolyan elgondolkodna azon, mit is jelentenek ezek a valóságban.

Az egyszerű igazság abban áll, hogy az úrvacsora nem a halott lelket számára volt adva, hanem az élőknek. A komolytalan, tudatlan, tudatosan romlott, önigazult emberek nem jobbak az úrvacsorában való részvételre, mint a holttest a királyi menyegzőn való részvételre. Ahhoz, hogy betöltekezzünk lelki örömmel, lelki szívvel, ízleléssel és étvággyal kell rendelkeznünk. Azt feltételezni, hogy Krisztus sákramentumai képesek áldásokat hozni a lelkileg halott embereknek, éppen annyira ostoba gondolat, mintha a halott szájába kenyeret tennénk, és arra bort öntenénk. Míg a komolytalan, tudatlan, tudatosan romlott emberek megmaradnak ebben az állapotukban, teljesen alkalmatlanok arra, hogy az úrvacsora résztvevői legyenek. Arra biztatni őket, hogy legyenek részesei az úrvacsorának, kárt, és nem hasznot hoz nekik. Az úrvacsora megigazító és sorsfordító sákramentum. Ha az ember hitetlen és megtéretlen emberként vesz részt benne, nagyon rossz állapotban marad.

Végül, az után, hogy eloszlattuk a tévelygés ködét, továbbra is meg kell válaszolnunk a kérdést: kik azok az emberek, akiknek részt kell venniük az úrvacsorán? Az egyház kátéjának szavaival válaszolom meg ezt a kérdést. Megtalálhatjuk benne azt a kérdést, hogy „Mi követeltetik azoktól, akik az Úr asztalához járulnak”? Világosan megtalálható a válasz is: „Meg kell vizsgálnunk magunkat, valóban megtértünk-e előbbi bűneinkből, és komolyan eldöntöttük-e, hogy új életet fogunk kezdeni”; „rendelkezünk-e Isten kegyelméből Krisztuson keresztül új élettel, ami által az Ő halálára emlékezünk”; és „irgalmat gyakorolunk-e minden ember felé”. Röviden mondva, azt találom itt, hogy a méltó résztvevő olyan ember, akiben ez három egyszerű ismertetőjel megtalálható: megtérés, hit, és irgalmasság. Valóban megtért-e ez az ember a bűnből, és gyűlöli-e azt? Jézus Krisztusba veti-e hitét, mint az üdvösség egyedüli reménységét? Irgalmas-e ez az emberek mások felé? Az, aki erre a három kérdésre igennel tud válaszolni, olyan ember, aki megfelel a Szentírás feltételeinek, és alkalmas az úrvacsorában való részvételre. Jöjjön bátran. Ne gátoljon ebben semmi. Megfelel annak a követelménynek, amit a Szentírás ír elő. Meggyőződéssel közeledhet, és meg lehet győződve arról, hogy elégedett vele az úrvacsorát adó Úr.

Az ilyen ember megtérése, lehet, hogy tökéletlen. De ne aggódjon! Valóságos a megtérése? Valóban megtért? Krisztusban való hite lehet gyenge. De ne aggódjon! Valódi? A penny ugyanolyan valódi és elfogadott érméje a királyságnak, ugyanolyan hiteles és elfogadott, mint a guinea. Lehet, hogy számbelileg és méltóságban igazságossága gyengébb. Ne aggódjon. Valódi? A keresztyénség próbája nem a mennyiségben van, ha nem abban, hogy rendelkezik-e egyáltalán vele. Az első tizenkét résztvevő, akinek Krisztus a kenyere és a bort nyújtotta, valójában gyenge volt, gyenge az ismeretben, gyenge a hitben, gyenge a bátorságban, gyengék voltak a tűrésben, és gyengék voltak a szeretetben is! De tizenegy közülük rendelkezett azzal, ami befed minden hiányosságot: valóságosak, őszinték, hitelesek, igazak voltak.

Ennek az elvnek örökre gyökeret kell találnia szívetekben: az egyedül csak az olyan ember méltó az úrvacsorára, aki gyakorlatban is ismeri a megtérést, rendelkezik az Úr Jézus Krisztusba vetett hittel, és szeret más embereket. Ilyen ember vagy? Akkor nyugodtan közeledhetsz az Úr asztalához, és vigasztalásodra részt vehetsz benne. Sosem fogok arra törekedni, hogy gátat vessek a gondatlanok, tudatlanok, és önigazultak elé. Ennél feljebb sosem fogom emelni a mércét. Senkit sem fogok tartózkodásra biztatni, ha nem tökéletes, hogy várja meg, hogy várja azt az időt, míg szíve olyan lesz, mint az angyaloké. Nem teszem ezt, mert hiszem, hogy sem az Úr, sem az apostolok nem tették ezt. Mutassatok egy embert, aki valóban látja bűneit, Krisztusban bízik, és őszintén harcol a szentségért, és üdvözölni fogom az Úr nevében. Lehet, hogy gyengének érzi magát, aki hibákat követ el, aki üresnek és erőtlennek, tévelygőnek szánalmasnak, és szegénynek tartja magát. Mi a különbség? Hiszem, hogy Pál apostol elfogadta volna őt méltó résztvevőnek, és én hasonlóképpen cselekszem.

 

Harmadszor, vizsgáljuk meg, milyen áldásokra számíthat az, aki a kegyelem asztalához járul, és részt vesz az úrvacsorában. Ez nagy fontosságú kérdés, egy azok közül, amiben sokan követnek el tévedéseket. Minden bizonnyal, egyetlen pontban sem homályosak, ködösek, és meghatározatlanok a keresztyének nézetei, mint ebben.

Az emberek között az az általános nézet uralkodik, hogy az úrvacsorának hasznosnak kell lennie számukra. Hogy miért, nem tudják megmagyarázni. Hogyan milyen hasznot kell hoznia, nem tudnak rá válaszolni. De még általános feltevésük van arról, hogy az úrvacsora résztvevőjének lenni jó dolog, mert ilyen vagy olyan módon lelkünk javára van! Természetesen, ez nem más, mint tudatlanság. Értelmetlen dolog azt gondolni, hogy az ilyen résztvevők kedvesek Krisztusnak, vagy valamilyen valós hasznuk származik abból, amit tesznek. Ha van olyan elv, amelyet a Biblia minden igaz vallási cselekedetre kiterjeszt, akkor ez az: az imádás csak tudatosan mehet végbe. A résztvevőnek értenie kell valamit abból, hogy mit tesz. A pusztán testi tisztelet, amelyhez nem csatlakozik az értelem és a szív, teljesen hasztalan. Az az ember, aki csak formálisan eszik a kenyeret és issza a bort, anélkül, hogy világos elképzelése lenne arról, hogy mindez mit jelent, semmilyen hasznot nem szerez magának. Ilyen erővel akár otthon is maradhatott volna!

Még egy feltevés, amely eluralkodott az emberek között: az úrvacsorán való részvétel képes előttük megnyitni a menny felé vezető utat, és képes megszabadítani őket bűneiktől. Ezt a téves gondolatot azzal a gyülekezetekben fennálló gyakorlattal magyarázhatjuk, hogy évente egyszer ildomos megjelenni az úrvacsorán azért, hogy egy öreg farmer szavaival élve: „lemossuk egész évi bűnünket”. Ezzel a feltevéssel magyarázható az a széles körben elterjedt gyakorlat, hogy betegségek idején a lelkészért küldenek, hogy halála előtt az ember magához vegye a szent jegyeket. Sajnos, sok ember azzal nyugtatja meg rokonait, akik addig tisztátalan életet éltek, hogy haláluk előtt részesedtek az úrvacsorában! Arról, hogy megtértek-e, hittek-e, és új szívet nyertek-e, őket abszolút nem érdekli, és nem is aggódnak miatta. Minden, amit tudnak, az, hogy úrvacsorát vettek azelőtt, hogy meghaltak volna. Le vagyok törve, mikor azt hallom, hogy mennyire bíznak az emberek az ehhez hasonló bizonyítékokban.

A hasonló feltevések gyalázatosan mutatják azt a tudatlanságot, amivel telve van az emberek feje az úrvacsorát illetően. Az ilyen gondolatokra utalás sincs a Szentírásban. Minél előbb fordítunk nekik hátat, és hagyjuk el őket, annál jobb lesz az Egyháznak, és a világnak.

Erősödjünk meg abban a tudatban, hogy az úrvacsora nem a megigazulás és a megtérés eszközeként adatott nekünk. Sosem azért volt adva, hogy áldást adjon azoknak, akiket még nem ért el a kegyelem, hogy azokat lássa el bocsánattal, akik még nem töltekeztek be a bűnbocsánattal. Az úrvacsora nem helyettesítheti a megtérést, és az Úr Jézus Krisztusba vetett hitet. Ez a rendelés a megváltottaknak szól, és nem azoknak, akiknek nincsenek megbocsátva bűneik; a hívőknek adatott, és nem a hitetleneknek; a megváltottaknak, és nem azoknak, akik nem ismerik a megváltást. Az a megtéretlen ember, aki azt gondolja, hogy sikerül egy rövidebb utat találnia a mennybe az úrvacsora vétele által, hit és megtérés nélkül, egyszer meg fogja érteni, hogy tévedett. Az úrvacsora arra volt rendelve, hogy megnövelje azt az áldást, amivel már rendelkezik az ember, és nem arra, hogy bizonyságot tegyen arról az áldásról, amivel még nem rendelkezik. Kétség kívül, sosem volt arra rendelve, hogy megbékéltesse az embert Istennel, vagy megigazítsa, és megtérésre vigye őt.

A legegyszerűbb bizonyíték, amit az őszinte szívű ember várhat az úrvacsorától, az, amit az egyház kátéja is tartalmaz: „lelkünk megerősítése, és buzdítása”. Ennél világosabb nézet Krisztusról és az Ő váltságáról; ennél világosabb nézet arról a szolgálatról, amit Krisztus, mint Közbenjáró és Kezes végzett; ennél világosabb nézet a teljes váltságról, amit Krisztus szerzett nekünk a kereszten drága vére által nincs. Ennél világosabb nézett Istennek Krisztuson keresztüli teljes elfogadásáról; ennél buzdítóbb ok a bűnökből való megtérésre; ennél üdítőbb ok a hitben való életre nincs, mert ezek legfontosabb dolgok, amiket a hívő teljes bizonyossággal várhat az úrvacsorától. Az, aki őszinte szívvel eszi a kenyeret és issza a bort, meg fogja látni, hogy arra vágyik, hogy még szorosabb közösségben legyen Krisztussal. Azt fogja érezni, hogy egyre jobban ismeri, és érti Őt.

1. Az úrvacsora helyes értelmezése alázatos lelkülettel fogja megáldani a hívőt. Krisztus testének és vérének jegyei arra fognak minket emlékeztetni, mennyire bűnösök is vagyunk mi, mennyire romboló tud lenni a bűn, ha semmi más, csak egyedül az Isten Fiának értünk elszenvedett halála tudja kiegyenlíteni azt, és tud megszabadítani minket vétkeinktől. Kétség kívül, sosem kell annyira „betöltve lenni alázattal”, mint akkor, mikor térdeinken vagyunk az úrvacsora során.

2. Az úrvacsora helyes értelmezése buzdítólag hat lelkünkre. A megtört kenyér és a kiöntött bor látványa arra emlékeztet minket, milyen teljes mértékben, tökéletes módon, és végelegesen vagyunk megváltva. Ez élő jelei arra emlékeztetnek minket, hogy milyen hatalmas árba került megváltásunk. Megvigasztalnak minket abban a hatalmas igazságban, hogy Krisztusban bízva nem kell félnünk, mert adósságaink egyszer s mindenkorra ki lettek egyenlítve. „Krisztus drága vére” felel minden vétkünkért, amelyet ellenünk lehet szegezve. Isten „lehet, és megigazítsa azt, aki Jézus hitéből való” (Róma 3: 26).

3. Az úrvacsora helyes értelmezése megszentelő hatással van lelkünkre. A kenyér és a bor arra emlékeztetnek minket, hogy milyen nagy hálával tartozunk az Úrnak, és mennyire figyelmesen kell Neki élnünk, Aki meghalt bűneinkért. Úgy tűnik, ezek a jelek azt mondják nekünk: „Emlékezzetek arra, hogy Krisztus mit tett értetek, és kérdezzétek meg magatoktól, van-e valami, amit megtehetnétek Érte”.

4. Az úrvacsora helyes értelmezése visszatartó erővel van lelkünkre. Minden esetben, mikor a hívő az Úr asztalához járul, emlékeznie kell arra, hogy milyen komoly dolog keresztyénnek lenni, és milyen nagy kötelessége ennek megfelelő életvitelt folytatni. Az olyan áron való megvétel, amire a kenyér és a bor rámutat, vajon nem érdemli meg azt, hogy magasztaljuk érte Krisztust testükben és lelkünkben, amik már Hozzá tartoznak? Az az ember, aki rendszeresen és következetesen veszi az úrvacsorát, egyre erősebben érzi, hogy mennyire elfogadhatatlan dolog átadnia magát a bűnnek, és mennyire elfogadhatatlan dolog az, ha megalkuszik a világgal.

Ez a rövid áttekintése azoknak a kiváltságoknak, amiket várhat az a hívő ember, aki részt vesz az úrvacsorán. Mikor az ilyen ember enni fogja a kenyeret, és inni fogja a bort, megtérése mélyebbé válik, hite növekedni fog, tudása szélesedni fog, és a szent életben való gyakorlata tartóssá válik. Krisztus valóságos jelenlétéről többet fog tudni. Ha hittel fogja enni a kenyeret, akkor szorosabb kapcsolatban lesz Krisztus testével. Ha hittel fogja inni a bort, szorosabb kapcsolatban lesz Krisztus vérével. Sokkal világosabba fogja látni, hogy kicsoda számára Krisztus, és kicsoda ő Krisztus számára. Mélyebben meg fogja érteni, mit jelent „eggyé válni Krisztussal” lenni, és mit jelent az, hogy „Krisztus eggyé válik vele”. Érezni fogja, hogyan fognak megöntöztetni lelki életének gyökerei, hogyan erősödik meg, hogyan növekszik, és hogyan teríti be a kegyelem munkája a szívét. Mindezek az értékek a hitetlen embernek talán bolondságnak tűnnek, de a hívő keresztyén számára ezek az értékek fénnyel, egészséggel, békességgel, és élettel vannak tele. Nem meglepő, hogy a valódi keresztyén az úrvacsorában az áldások forrását találja!

Emlékezzetek rá, nem azt bizonygatom, hogy minden keresztyén tökéletes áldásokat nyer az úrvacsorában, amit éppen most írtam körül. Azt sem mondom, hogy az egyes hívőnek a lelke mindig ugyanabban a lelki állapotban lesz, és mindig ugyanazokat az áldásokat fogja nyerni ebből a rendelkezésből. De azt meggyőződéssel aláhúzhatom: ritkán fogtok olyan keresztyént látni, aki nem azt fogja nektek mondani, hogy az úrvacsora az egyik legjobb segítője, és az egyik legnagyobb kiváltság. Azt fogja nektek mondani, hogy ha elvennétek tőle az úrvacsorát, akkor nagy hiányt szenvedne a lelke. Vannak bizonyos dolgok, amelyek értékére nem gondolunk addig, míg meg nem fosztanak minket tőle. Úgy gondolom, ez a helyzet az úrvacsorával is. Isten gyermekei közül a leggyengébb és legkisebb is olyan áldást nyer ebből a rendelkezésből, amelynek mértékét képtelenek vagyunk felmérni.

 

Végezetül, vizsgáljuk meg, miért van az, hogy sokan az úgynevezett keresztyének közül sosem vesznek részt az úrvacsorában. Egyszerűen tény az, hogy sok tízezer megkeresztelt ember nem vesz részt az úrvacsorában. Nem tetszene nekik, ha azt mondanánk, hogy elvetik a hitet, és gyakorlatilag elvetették a Krisztussal való közösséget. Mikor elmennek egy istentiszteletre, akkor a keresztyének imádati helyét keresik fel; mikor valamilyen tanítást hallgatnak, akkor a keresztyénség tanait hallgatják; mikor házasságra lépnek, akkor keresztyén ceremónián vesznek részt; mikor megkeresztelik gyerekeiket, akkor azt akarják, hogy a keresztség sákramentumát mutassák be rajtuk. Mindezek ellenére sosem vesznek részt az úrvacsorában! Gyakran évekig élnek ilyen lelkülettel, és láthatólag nem zavarja őket. Gyakran úgy halnak meg, hogy nem vettek részt az úrvacsorában, de ezek mellett azt vallják, hogy reménységet éreznek utolsó óráikra nézve, és hasonló reménységgel vannak barátaik is felőlük. Ők azonban látható engedetlenségben élnek Krisztus parancsát illetően. Ezek tények. Bárki szétnézhet maga körül, és állítsa az ellenkezőjét, ha tudja. Bárkinek felajánlom, hogy utasítsa vissza azt a tényt, hogy minden angliai gyülekezetben azok, akik nem vesznek részt az úrvacsorában, a többséget alkotják, de azok, akik részt vesznek, a hívők kisebbségéhez tartoznak.

Ez hogyan lehetséges? Mivel tudjuk ezt megmagyarázni? Az Úr Jézus Krisztus utolsó rendelkezései tanítványai számára nagyon világosak és egyszerűek, és hibátlanok voltak. Mindnyájuknak azt mondta: „Egyetek és igyatok, ezt tegyétek az én emlékezetemre”. Saját belátásunkra bízta volna azt, amit Ő éppen most rendelt el? Kétséget kizáróan, nem. Még az erre való gondolás is ostobaság, és, kétséget kizáróan, senki sem engedett meg magának hasonló gondolatokat az apostoli korban. Szemmel látható, hogy Pál apostol magától értetődőnek tekintette azt, hogy minden keresztyénnek részesévé kell válnia az úrvacsorának. Nem volt ismert olyan réteg a keresztyének között, akik nem vettek részt az úrvacsorában. Ilyen esetben, mit kell mondanunk arról a hatalmas tömegről, akik elhárítják maguktól az úrvacsorát, akik minden vasárnap kivonulnak az alkalmakról, anélkül, hogy meg lennének érintve, szíven lennének ütve? Miért van ez így? Mit jelent mindez? Vizsgáljuk meg objektíven, nézzünk szemébe ezeknek a kérdéseknek, és próbáljunk meg választ adni rá.

1. Először, sokan azért nem vesznek részt az úrvacsorában, mert abszolút nem gondolnak a vallásra, és nem ismertek előttük a legegyszerűbb keresztyén igazságok sem. Szokásból járnak templomba, és nem tudják azt, nem érdekli őket az, hogy mi történik az egyházban! A Krisztusban való hitnek nincs hely a szívükben, sem a fejükben, sem a lelkiismeretükben, sem az akaratukban, sem az értelmükben. Ez számukra nem több a „nemzetségtáblákról való vitáknál”, amiről ők is annyit tudnak, mint amennyit Fesztusz, vagy Gallió tudott. Pál apostol idejében nagyon kevés ilyen keresztyén volt, ha volt egyáltalán. De napjainkban, ezekben az utolsó időkben, mikor úgy tűnik, hogy minden lefelé tart, és közeledik a vég, nagyon sok ilyen ember van. Ők képezik az egyházak holt súlyát, és a keresztyénség szégyenét. Ezeknek az embereknek szükségük van a fényre, az ismeretre, az áldásra, a lelkiismeret megújulására, és a szívük megváltozására. Jelenlegi állapotukban, Krisztusban nincs semmilyen részük és örökségük; ha ilyen állapotban halnak meg, nem lehetnek a menny örökösei. Azt szeretném-e, hogy eljárjanak az úrvacsorákra? Természetesen nem, egészen addig, míg meg nem tértek. Ha az ember nincs megtérve, sosem megy be az Isten országába.

2. Továbbá, sokan azért nem vesznek részt az úrvacsorában, mivel tudják azt, hogy bűnükben élnek, vagy megvetnek valamilyen komoly keresztyén kötelességet. Lelkiismeretük azt súgja, hogy addig, míg így élnek, és nem szakítanak bűnös életvitelükkel, nem méltók arra, hogy részt vegyenek az úrvacsorában. Eddig teljes mértékben igazuk van! Nem szeretném, hogy olyan ember vegyen részt az úrvacsorában, aki nem akar szakítani bűneivel. De óvom attól ezeket az embereket, nehogy elfelejtsék azt, hogyha nem készek az úrvacsorára, akkor nem készek a halálra sem, mert ha ebben az állapotukban halnak meg, akkor az örök kárhozatra jutnak. Azok a bűnök, amelyek megfosztják őket az úrvacsorában való részvételtől, nagy valószínűség szerint megfosztják őket a mennyek országától is. Azt szeretném talán, hogy ebben az állapotban vegyenek részt az úrvacsorában? Természetesen nem! De azt igenis szeretném, hogy bűnbánatot tartsanak, megtérjenek, szakítsanak a gonoszsággal, és bűneikkel. Mindenkor emlékezzenek arra, hogy az az ember, aki nem kész az úrvacsorára, nem kész a halálra sem.

3. Továbbá, egyesek azért nem vesznek részt az úrvacsorában, mert úgy gondolják, hogy ez még több felelősséget ró rájuk. Ők nem annyira ostobák és könnyelműek a hit kérdésében, mint mások. Azt is mondhatjuk, hogy rendszeresen élnek a kegyelmi eszközökkel, és szeretik hallgatni az evangéliumot. De azt mondják, hogy félnek előre jönni, és bizonyságot tenni. Félnek, hogy később eltávolodhatnak, és gyalázatot hozhatnak a keresztyénségre. Úgy gondolják, hogy az a legbölcsebb dolog, ha biztonságba tudják magukat, és nem vesznek magukra semmilyen kötelezettséget. Az ilyen embereknek emlékezniük kellene arra, attól, hogy kibújnak a felelőssége alól azzal, hogy nem járulnak a kegyelem asztalához, egy más fajta felelősséget vesznek magukra, nem kevésbé komolyat, és nem kevésbé veszélyeset a lélek számára. Ők felelősek azért, mert nyíltan áthágják Krisztus parancsát. Mellőzik annak a végrehajtását, amit az Úr parancsolt meg tanítványai számára, vagyis azt, hogy vallják meg hitüket az emberek előtt. Kétség kívül, bizonyságot tenni, és részt venni az úrvacsorában nagyon komoly lépés. Ez olyan lépés, amit senkinek sem szabad könnyedén vennie, úgy, hogy ne tartott volna önvizsgálatot. De semmivel sem komolytalanabb az a lépés, amely által kibújunk és elhárítjuk magunktól a parancs teljesítését, és mikor megemlékezünk arról, hogy Ki hív minket az úrvacsorához, és milyen céllal volt az adva számunkra! Figyelmeztetek mindenkit, akikről most szó van, hogy figyelmesen gondolkozzanak el arról, hogy mit tesznek. Ne nyugtatgassák magukat olyan gondolatokkal, hogy Krisztus parancsának ellenállni bölcs, körültekintő, és veszélytelen dolog. Megtörténhet, hogy a végén azt veszik észre, hogy csak megnövelték vétküket, és elutasították a kegyelmet.

4. Továbbá, egyesek azért nem vesznek részt az úrvacsorában, mert azt gondolják, hogy most még nem méltók. Egy helyben állnak, és arra várnak, miközben egy hibás elgondolás foglyai, hogy senkinek sincs joga részt venni az úrvacsorában addig, míg valami tökéletességhez hasonló dolgot nem éreznek bensőjükben. Olyan magasra emelik fel az úrvacsorán való részvétel kritériumát, hogy maguk is elcsüggednek, amikor el szeretnék érni. Ennek a belső tökéletesség érzésnek várakozásában élnek, és nagyon gyakran úgy halnak meg, hogy nem érik el azt. Tehát, az ilyem embereknek meg kellene érteniük, hogy teljesen rossz nyomon járnak értékelésükben, mit jelent a valóságban méltónak lenni. Megfeledkeznek arról, hogy az úrvacsora nem a bűntelen angyaloknak van rendelve, hanem azoknak a férfiaknak és nőknek, akik erőtlenséggel, vannak terhelve, ebben a kísértéssel tele világban járnak, és minden nap szükségük van a kegyelemre, és az áldásokra életük során. Teljes méltatlanságunk átérzése a legnagyobb kiváltság, amit hozhatunk az úrvacsora alkalmával. Krisztus előtti teljes tartozásunk mélységes átérzése a legnagyobb érzés, amit magunkkal hordozhatunk. Azoknak az embereknek, akikről most szó van, komolyan el kell gondolkodniuk arról, hogy valóban biztató-e az a talaj, amin állnak, és vajon nem egyszerűen saját gondolataik vezetik őket. Ha azt a pillanatot várják, hogy tökéletes érzéseket, tökéletes megtérést, tökéletes szeretetet, tökéletes hitet fognak érezni, akkor arra örökre várhatnak. Egyetlen egy korban sem voltak ilyen emberek; kétség kívül, még Jézus és az apostolok korában sem; és sosem lesznek ilyen emberek, míg fenn fog állni ez a világ. Éppen ellenkezőleg, maga az a gondolat, hogy minden dolog ellenére készeknek érezzük magunkat, pont a titkos önigazultság szimptómái, és azt mutatják, hogy Isten szemében méltatlanok az úrvacsorára. Bűnösök vagyunk, mikor először jövünk a kegyelem asztalához, és bűnösök maradunk halálunk napjáig. Habár bűnbánatot tartottunk, megtértünk, megváltoztunk, megigazultunk, megszenteltettünk, mégis bűnösök maradunk. Röviden szólva, egyetlen ember sem méltó az úrvacsorára, ha szíve mélyén nem érzi magát „szerencsétlen bűnösnek”.

5. Végül, egyesek azért nem vesznek részt az úrvacsorában, mert azt látják, hogy sok olyan ember jön el, aki méltatlan erre, és nincs megfelelő szívbeli állapotban. Mivel mások méltatlanul esznek és isznak, ezért ők inkább nem vesznek részt az alkalmon. Az összes ellenvetés közül, amit felhoztak Krisztus világos parancsolata ellen saját védelmükre, nyíltan megmondom, hogy egyet sem tudok, amely olyan ostoba, gyenge, átgondolatlan, és bibliátlan lenne, mint ez az utolsó. Ez ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy sosem veszünk részt az úrvacsorában! Mikor fogunk a földön olyan közösséget találni, amelynek minden tagja hívő? Ez a gondolat eleve nem egészséges azokkal szemben, akiket megítélünk. „Kicsoda vagy te, hogy kárhoztatod a másikat?” (Jak. 4: 12). „Mi közöd hozzá?” (Jn. 21: 22). Csak azért elkótyavetyélni egy kiváltságot, mert mások meggyalázzák, és visszaélnek vele, nem értelmes dolog. Ez arra való törekvés, hogy bölcsebbek legyünk, mint maga az Úr. Ha Lukács evangélista szavai valamit jelentenek, akkor megtudhatjuk belőle, hogy részt vett azon Júdás Iskariótes is, és a többiekkel együtt vette a kenyeret és a bort. Ez olyan álláspont, amit nem lehet alátámasztani a Szentírásból. Pál apostol szigorúan megfeddi a korintusiakat egyes résztvevők méltatlan magaviseletéért; de én nem találok egyetlen olyan utalást sem, hogyha egyesek méltatlanul járulnak az Úr asztalához, akkor másoknak oldalra kellene állniuk. Engedjétek meg, hogy tanácskozzak azokkal az elutasítókkal, akikről most szó van, hogy ne bölcselkedjenek azokon a dolgokon felül, amik ki lettek jelentve. Tanulmányozzák inkább a búzáról és a konkolyról szóló példázatot, és vegyék észre, hogy „mindkettő együtt nőtt az aratásig” (Mt. 13: 30). Ebben a zűrzavarral és bűnnel tele világban sosem lesz tökéletes egyház, tökéletes közösség, tökéletes gyülekezet. Hűségeseknek kell lennünk a legjobb ajándékokhoz, és meg kell tennünk mindent, amit csak tudunk, hogy visszatartsunk másokat a bűntől; de nem szabad eltékozolni magunkat azért, mert mások tudatlan bűnösök. Ha mások annyira meggondolatlanok, hogy méltatlanul esznek és isznak, nem szabad megengednünk, hogy Krisztusnak miattuk hátat fordítsunk, és egyáltalán ne vegyünk részt az úrvacsorában.

Ez az öt legfőbb oka annak, hogy emberek tízezrei, akik, habár magukat keresztyéneknek nevezik, sosem járulnak az Úr asztalához. Velük kapcsolatban egy közös megjegyzést tehetünk: az öt oka között egy olyan sincs, amelyet elégségesnek lehetne nevezni a hanyagságot illetően, amely ne ítélné el az embert, akik bennük önigazolást keres. Olvasóim közül bárki megcáfolhat engem, ha tud. Már többször ismételtem, nem akarom, hogy részt vegyen az úrvacsorában az, aki nincs rá felkészülve. De kérem azokat, akik távol maradnak, hogy sose feledkezzenek meg arról, saját önigazolásuk fogja megítélni őket. Figyelmeztetem őket, hogy Isten ítélete alatt vannak azért, mert vagy abszolút nem tudják, hogy kicsoda vehet részt az úrvacsorában, hogy mit foglal magába az úrvacsora, vagy maguk is olyan emberek, akik nem folytatnak helyes életmódot, és nem készek a halálra. Röviden szólva, azt mondani, hogy „Nem veszek részt az úrvacsorában”, ugyanazt jelenti, mintha a három közül – „Bűnben élek, és ezért nem tudok jönni”, „Tudom, hogy Krisztus hív, de én nem akarok engedelmeskedni”, „Járatlan ember vagyok, és nem értem, milyen haszna van az úrvacsorának” – valamelyiket mondaná.

Nem tudom, hogy milyen lelkiállapotban vannak olvasóim, és mi a véleményük az úrvacsoráról. De befejezésképpen szeretnék megemlíteni néhány óvatosságra intő szót, amelyek, ahogyan bátorkodom gondolni, elengedhetetlenek napjainkban.

1. Ne vessétek meg az úrvacsorát. Az az ember, aki hidegvérrel és előre megfontoltan engedetlen annak a rendelkezésnek, amelyet az Úr Jézus Krisztus javára rendelt, teljesen meg lehet róla győződve, hogy lelke mély tévelygésben van. Várja az ítélet; ahol el kell számolni magaviseletünkkel. Az ember hogyan képes szembe menni ezzel a nappal, és abban reménykedni, hogy találkozik Krisztussal, és megnyugtatgatni magát, mikor egész életében elutasította, hogy a sákramentumban találkozzon Krisztussal? Ezt nem tudom megérteni. Fel tudjátok ezt fogni? Gondolkodjatok el azon, hogy mit tesztek.

2. Ne vegyétek félvállról az úrvacsorát, tiszteletlenül, mintha csak megszokásból tennétek. Az az ember, aki eljön az úrvacsorára, eszi a kenyeret és issza a bort, miközben a szíve messze van, nagy bűnt követ el, és hatalmas áldásoktól fossza meg magát. Ebben, mint a kegyelem többi eszközében is, minden a lelkiállapottól függ, amelyre használják ezt a parancsot. Kétség nélkül, az, aki megtérés, hit, és szeretet nélkül közeledik, aki telve van bűnnel és a világgal, semmivel sem válik jobbá, csak rosszabbá. Fel tudjátok mindezt fogni? Gondolkozzatok el azon, hogy nem vonatkozik-e mindez rátok is?

3. Ne készítsetek bálványt az úrvacsorából. Az az ember, aki azt mondja nektek, hogy ez a legfontosabb, mindennél inkább elsőbbséget élvező, legelső parancsolata a keresztyénségnek, olyat mond nektek, amit neki nehéz lesz alátámasztania. Az Újszövetség legtöbb könyvében ugyanis említés sincs téve az úrvacsoráról. A Timóteushoz és a Tistuszhoz írt levelek, amelyek a szolgálattevők kötelességeivel foglalkoznak, ezt a kérdést még csak nem is tárgyalják. Bűnbánatot tartani és megtérni, hinni, és szentté válni, újjászületni, és kegyelmet kapni - sokkal fontosabb dolgok az úrvacsoránál. Ezek nélkül nem szerezhetünk üdvösséget. Az úrvacsora nélkül üdvösségre juthatunk. A kereszten megtérő lator sosem vett részt az úrvacsorában, míg Júdás igen! Arra törekedtek, hogy az úrvacsora szorítsa vissza a kísértést, és azt az imádság és a prédikáció fölé helyezitek? Legyetek óvatosak. Gondolkozzatok el azon, mit tesztek.

4. Ne hébe-hóba vegyétek csak magatokhoz az úrvacsorát. Sose hiányozzatok, mikor kiosztják az úrvacsorát. Áldozzatok fel minden mást azért, hogy ott legyetek az alkalmon. A következetes viselkedésnek nagy haszna van testünk egészségének fenntartásában. A kegyelmi ajándékok következetes alkalmazása lelki egészségünk javára van. Az az ember, aki fárasztónak tartja az úrvacsorán való részvételt, jogos alapot ad arra a gondolatra, hogy nála nincs minden rendben, és abban is kételkedhetünk, hogy ő kész lenne a Bárány menyegzőjére. Ha Tamás nem hiányzott volna, mikor az Úr először jelent meg az összegyűlt tanítványoknak, nem beszélt volna olyan meggondolatlanul. Hiányzása ahhoz vezetett, hogy áldásoktól vonta el magát. Fel tudjátok ezt fogni? Gondolkozzatok el azon, hogy mit tesztek.

5. Semmi olyat ne tegyetek, ami hiteltelenné tenné az úrvacsorában való részvételeteket. Az az ember, aki az úrvacsora vétele után bűnbe esik, minden bizonnyal több kárt okoz minden más vétkesnél. Az ilyen ember a Sátán két lábon járó prédikációja. Okot ad az Isten ellenségeinek arra, hogy káromolják Őt. Abban „segít” a többieknek, hogy távol maradjanak Krisztustól. A hazugok, az iszákosok, a paráznák, a tisztátalanok, a mértéktelenek a Sátán segédei, és az evangélium esküdt ellenségei. Fel tudjátok ezt fogni? Gondolkozzatok el azon, mit tesztek.

6. Ne csüggedjetek el, és ne adjátok át magatokat az aggodalmaskodásnak, ha minden kívánságotok ellenére nem érzitek, hogy nagyon áldásokat nyertek az úrvacsorából. Nagyon valószínű, hogy túl sokat vártok. Nagyon valószínű, hogy rossz bírák vagytok saját lelkiállapototoknak. Lehetséges, hogy lelketek gyökerei növekednek, habár ti azt gondoljátok, hogy nem haladtok előre. Nagyon lehetséges, hogy megfeledkeztetek arról, hogy ez a föld nem a menny, és ti hitben, és nem látásban járunk, és nem várhatjuk el a tökéletességet. Fogadjátok szívetekbe ezeket a szavakat. Ok nélkül ne forduljatok keserűséggel, szemrehányással magatok felé.

Minden olvasónak, akinek kezébe kerül ez a könyv, azt javaslom, hogy mélyen és komolyan gondolkozzon el ennek a fejezetnek a tárgyán. Magam sem vagyok jobb, mint más ember, én is ki vagyok téve a tévedéseknek. De ha magam is arra a komoly meggyőződésre jutottam egyes kérdésben, akkor ebben biztosan: nincs más igazság, amely olyan sok világos és egyenes eszmecserét kíván, mint az úrvacsoráról szóló igazság.

 

MEGJEGYZÉS

Arra kérem olvasóimat, hogy különösen figyeljenek oda a megboldogult dr. Longley, volt canterberry-i érsek levelére.

Az a szolgálat, amit ez az érsek végzett, különösen áldott volt, levelében utolsó átéléseit írja le, és azt a tényt, hogy csak halála után került nyilvánosságra, nekem úgy tűnik, hogy felkelti olvasóim érdeklődését, mert az úrvacsorával foglalkozott benne.

„Távol áll tőlem az, hogy mindazoknak véteknek tulajdonítsam, akik meggondolatlan lépést tettek az áldozati ruhák elfogadására (úrvacsoraosztás közben), vagy valamilyen közösséget vállaltak a római katolikus tévelygéssel. El kell ismernem, hogy egyes cikkekben, amelyeket ezeknek a véleményeknek kifejezésére használtak, világos utalások vannak arra, hogy egyes úgynevezett tagoknak, mit több, szolgálattevőknek, akik szabadoknak érzik magukat a római katolikus egyház dogmái megtartására, a miseáldozat támogatására. Mi több, fenntartják pozíciójukat az anglikán egyházon belül is, azzal a nem palástolt céllal, hogy a Reformáció minden olyan szabályát háttérbe szorítsák, amely ellene volt ennek a pápista tévelygésnek. Az a nyelvezet, amellyel mindezt kifejezik, összeegyeztethetetlen az egyház irányvonalával, amelyhez ők, véleményük szerint, tartoznak. Ők mindezt „protestáns tévelygéssel beszennyezett úrvacsorának” nevezik. „Nekünk az a kötelességünk, - mondják ők, - hogy elüldözzük a gonoszt, és ne fussunk el előle”. Ezért nem jószándék híján azt jelentik ki, hogy velünk maradnak, hogy a misét úrvacsorára cseréljék; a valódi céljuk azonban az, amit megfigyeltek reformátoraink is, hogy az úrvacsorát cseréljék fel a misére”. Kétségtelen, hogy az anglikán egyház a vélemények széles körét engedélyezi az úrvacsorával kapcsolatban. És addig, míg azok az ünnepélyes szavak, hogy „ez az én testem”, „ez az én vérem” továbbra is alkalmazva lesznek a szentség formulájában (mert azokat sosem törlik el), eme szavakat különböző módon fogják értelmezni, és az egyházhoz való hűséget fogja igazolni, ha ennek a három követelménynek meg fognak felelni:

1)     ha nem azt fogják jelenteni, hogy Krisztus valóságos teste jelenik meg az úrvacsorában;

2)     ha nem fogják imádni a kenyeret és a bort, amelyeket az úrvacsorában magukhoz vesznek, és nem fogják azt mondani, hogy Krisztus valóságos testét és vérét vették magukhoz;

3)     ha nem fogják bizonygatni azt a gondolatot, hogy a test és a vér újra megáldoztatik, mint bűnért való áldozat; mivel Krisztus váltsága egyszer végbe ment, és teljes megváltást, megbékülést a világ bűnére szerzett, mint az öröklött, mind a cselekedeti bűnökre.

Vannak határok, amiket egyházunk szab a szómagyarázatok szabadságára, ami által magyarázzák áldott Urunk szavait.

Az ilyen áldozó ruhák felvevése sok ember elméjében szorosan összefügg azzal a gondolattal, hogy az úrvacsora fő eleme Krisztus testének és vérének bemutatása Isten előtt, amelyek valamilyen titokzatos módon a megszentelés után közösségre lépnek a kenyérrel és a borral. Ebben a pillanatban a szolgálattevő magára ölti a papi ruhát, és áldozatot mutat be. Ennek a feltevésnek megfelelően, úgy tűnhet, hogy az úrvacsorának az a legfontosabb része, amit mi hozunk Istennek, és nem az, amit mi kapunk Tőle.

Ezt a feltevés nem szerepel az anglikán egyház szabályzatában. A XXV.-ik cikkely arról beszél, hogy a sákramentum „meghatározott, igaz bizonyságai és valós jelei a kegyelemnek, amelyek által Isten láthatatlan módon véghez viszi munkáját bennünk”. Külön az úrvacsoráról (XXVIII.) azt mondja: „Krisztus halála általi sákramentumunk, és, az áldás pohara közösséget jelent Krisztus vérével”. Annak a gondolatnak, hogy ezt a testet és vért áldozatként mutassuk be, nincs helye ebben a szigorú megfogalmazásban. A káté, mikor maghatározza a sákramentumot, ugyanahhoz a nyelvezethez folyamodik, azt bizonyítja, hogy a sákramentum „külső és látható jele a belső és lelki áldásnak, amelyet nyerünk”. Magának az úrvacsora ceremóniájának vizsgálata semmilyen módon nem támasztja alá az a gondolatot, amiről szó van. Az áldozat, vagy áldozathozatal egyedüli említésére az úrvacsorai kenyér és bort megszentelésében van szó, amit imában végeznek a győzedelmeskedő egyházért, és éppen ezért nem lehet Krisztus testének és vérének megáldozására alkalmazni. Az egyedül áldozat, amiről szó van, amit nekünk meg kell hozni, az, hogy lelkünket és testünket értelmes, szent, és élő áldozatul kell adnunk (Róma 12: 1). Úgy tűnik, hogy egyházunk figyelmesen elkerült minden olyan kifejezést, amit fel lehetne használni arra, hogy Krisztus testét örök időkig meg kell áldozni, miközben a másik oldalról úgy beszélünk Krisztus haláláról a kereszten, mint arról, hogy „Ő saját magát áldozta fel, egyszer s mindenkorra teljesen, tökéletesen, és elégségesen a világ bűnéért”. Tehát, nem hagytunk helyet ennek az áldozatnak újra való bemutatására, sem bármilyen más bűnért való áldozatra.

Krisztus testének és vérének valódi, valóságos, és dologi megáldozásáról szóló pápista elgondolása a Tridenti Zsinaton bevezette az „oltár” fogalmát. Ez a fogalom nem található meg a Book of Common Prayer-ben;[1]kétséget kizáróan nem szerepel, nehogy valamilyen okot adjon az áldozat gondolatának lehetőségére. Ily módon, Krisztus testének és vérének áldozatként való bemutatása idegen szolgálatunk mind, lelkületi, mind betű szerinti értelmezésétől, és merem állítani, hogy mind az egyházatyák, mind egyházunk vezető teológusainak tanításai elvetik ezt a gondolatot. Ezt az utolsó érvet én is alátámasztom.

Emellett nem lehet cáfolni azt, más oldalról, hogy a valóságos jelenlét, bizonyos értelemben, része az anglikán egyház tanainak. Azt erősíti meg, hogy Krisztus testét és vérét „a hívők valóságosan magukhoz veszik az úrvacsora alkalmával”. Ennek megfelelően azt erősítik meg, hogy az ilyen jelenlét nem anyagi, és nem testi; de Krisztus teste „mennyei és lelki értelemben jelen van az úrvacsorában” (XXVIII.). Krisztus jelenléte valóságos abban az értelemben, hogy az Ő teste megtöretett, és az Ő vére kiontatott. Arról azonban, hogy az Ő jelenléte hol lenne valós a hívők szívén kívül, hallgat az egyház, és ebben az értelemben Hooker látása alá van támasztva: „Krisztus áldott testének és vérének jelenlétét nem a sákramentumban kell keresni, hanem az abban való méltó részvételben”.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hetedik fejezet

 

A szeretet

 

Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között a legnagyobb a szeretet

(1 Kor. 13: 13).

 

    A szeretet jogosan van a keresztyén erény királynőjének nevezve. Pál apostol azt írta: „a parancsolatnak vége a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és igaz hitből való szeretet” (1 Tim. 1: 5). Ez olyan ajándék, amitől minden valószínűség szerint, minden keresztyén el van ragadtatva. Egyszerű, gyakorlati tulajdonságnak tűnik, amely mindenki előtt világos. Ez nem valami „nehéz doktrinális kérdés”, amelyben a keresztyének nem tudnak megegyezni egymással. Azt figyeltem meg, hogy ezrek sem szégyellik azt mondani nektek, hogy semmit sem tudnak a megigazulásról és az újjászületésről, Krisztus munkájáról, vagy a Szent Lélekről. De senki, erről meg vagyok győződve, nem akarja azt mondani, hogy semmit sem tud a szeretetről! Még ha az emberek semmi mást nem tudnak a vallásról, mindig azzal nyugtatják magukat, szeretettel van telve szívük.

    A szeretetről szóló néhány gondolat teljesen haszontalanná válhat. Sokszor hamis értelmet adnak neki, amelyet tisztáznunk kell. Vele kapcsolatban sok hibát kell kijavítanunk. A szeretet iránti csodálatomban senkinek sem engedem át az első helyet. De teljes bátorsággal mondhatom, hogy sokak előtt ez a téma teljesen homályos.

    1. Engedjétek meg, hogy arra a helyre helyezzem a szeretetet, ahová a Biblia helyezi azt.

    2. Engedjétek meg, hogy elmondja nektek, mit jelent a valóságban az a szeretet, amelyről a Biblia beszél.

    3. Engedjétek meg nekem, hogy elmondjam, honnan származik az igazi szeretet.

    4. Engedjétek meg nekem, hogy elmondjam nektek, miért a szeretet a legnagyobb ajándék.

 

    Azt kérem olvasóimtól, hogy összpontosítsák figyelmüket témánk tárgyára. Szívünk kívánsága és Istenhez való imádságom arra összpontosul, hogy növekedjen a szeretet ebben a világban, amely bűnnel van beszennyezve. Semmiben sem látszik meg annyira az ember bukott állapota, mint a keresztyén szeretet hiányában. A földön kevés hit, kevés remény, kevés mennyei látás van. De semmivel sem találkozunk olyan ritkán, mint az igaz szeretettel.

 

    Engedjétek meg nekem, hogy megmutassam azt a helyet, ahonnan a Biblia a szeretetet származtatja. Ettől a ponttól indulok ki, hogy rámutassak témám hatalmas gyakorlati jelentőségére. Nem feledkezem meg arról, hogy napjainkban annyi magas röptű keresztyén van, hogy alig akarnak bármit is elfogadni abból, ami a keresztyénség gyakorlati dolgaihoz tartozik. Egy-két nekik kedves tanításon kívül semmiről sem tudnak beszélni. Ma arra akarom olvasóimat emlékeztetni, hogy a Biblia ugyanannyi információt tartalmaz a gyakorlati dolgokról, mint a tanításokról, és az egyik legfontosabb fogalom, aminek hatalmas jelentőséget tulajdonít, az a szeretet.

    Az Újszövetség felé fordulok, és arra kérem az olvasókat, hogy figyeljenek arra, mit mond a Szentírás a szeretetről. Minden vallási kérdésben semmi sem jobb annál, mintha hagyjuk, hogy a Biblia beszéljen maga helyett. Semmi sem képes hitelesebben tolmácsolni az igazságot, mint az, ha az igeversekben keressük azt. A Szentírás a mi Urunk fegyvere volt a Sátánnal vívott harcban, valamint a zsidókkal vívott vitákban. A Szentírás versei olyan útikalauzaink, amelyekhez minden helyzetben bátran fordulhatunk segítségért, napjainkban is. Mit mond a Szentírás? Mi van megírva? Hogyan olvasod?

    Nézzük meg, mit mond ezzel kapcsolatban Pál apostol a korintusiaknak: „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, de szeretet nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc, vagy pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot, és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, olyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet azonban nincsen bennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat mind felélem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet azonban nincs bennem, semmi hasznom abból” (1 Kor. 13: 1-3).

    Ezt mondja Pál a kolossébeli keresztyéneknek: „Mindezek fölé öltözzétek fel a szeretetet, mint amely a tökéletességnek kötele” (Kol. 3: 14).

    Pál ezt mondta Timóteusnak: „A parancsolatnak vége a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és igaz hitből való szeretet2 (1 Tim. 1: 5).

    Hallgassuk meg, mit mond Péter: „Mindenek előtt legyetek hajlandók az egymás iránti szeretetre; mert a szeretet sok vétket elfedez” (1 Pt. 4: 8). 

    Nézzük meg, mit mond maga az Úr Jézus Krisztus erről a szeretetről: „Új parancsolatot adok nektek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” (Jn. 13: 34-35). Végezetül, nézzük meg, mit mond Urunk az utolsó ítéletről, és lássuk meg, hogy éppen a szeretet hiánya fog sok millió embert megítélni (Mt. 25: 41-42).

    Hallgassuk meg, mit mond Pál a rómaiaknak: „Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert aki szereti felebarátját, betöltötte a törvényt” (Róma 13: 8).

    Hallgassuk meg, mit mond Pál az efézusiaknak: „És járjatok szeretetben, miképpen a Krisztus is szeretett minket, és Önmagát adta értünk ajándékul és áldozatul az Istennek, kedves jó illatul” (Ef. 5: 2).

    Hallgassuk meg, mit mond János: „Szeretteim, szeressük egymást: mert a szeretet az Istentől van; és mindaz, aki szeret, az Istentől született, és ismeri az Istent. Aki nem szeret, nem ismerte meg az Istent; mert az Isten szeretet” (1 Jn. 4: 7-8).

    Nem kezdem magyarázni ezeket az igeverseket. Jobbnak látom olvasóim elé tárni nyílt egyszerűségében, és hagyom, azok szóljanak hozzájuk. Ha valaki úgy gondolja, hogy ez a fejezet nem olyan fontos kérdéssel foglalkozik, csak arra kérem, hogy vessen pillantást ezekre az igeversekre, és gondolkodjon el rajtuk. Aki a szeretetet le akarja taszítani arról a magasztos és szent helyről, amit a Bibliában elfoglal, és úgy akarja értékelni, mint másodrangú kérdést, akkor véleményét alá kell támasztania a Szentírásból. Természetesen, nem fogok időt szánni erre a vitára.

    Véleményem szerint, ezeknek az igeverseknek világossága annyira egyértelmű, egyszerű, és megfellebbezhetetlen, hogy nem érdemes vitákba bocsátkozni. Ezek az igeversek hatalmas fontosságot tulajdonítanak a szeretetnek, mint egyik eszköznek, ami az üdvössége velejárója. Azt bizonyítják, hogy a szeretetnek joga van a legkomolyabb figyelemre azok részéről, akik keresztyéneknek nevezik magukat, és hogy azok, akik megvetéssel viszonyulnak ehhez a témához, csak arról tesznek bizonyságot, hogy nem ismerik a Szentírást.

 

    Engedjétek meg, hogy megmutassam, mi képvisel valójában a biblikus szeretet. Úgy gondolom, hogy nagyon fontos világos képet alkotnunk erről a kérdésről. Éppen ezen a helyen jönnek létre helytelen feltevések a szeretetről. Ezrek csapják be magukat azért, mert nem ismerik megfelelően a Szentírást, azt gondolva, hogy rendelkeznek a szeretettel, miközben ez nem így van. Az ő szeretetük nem az a szeretet, amely le van írva a Bibliában.

    1. A Biblia szeretete nem merül ki a szegényeknek adott alamizsnában. Ezt feltételezni a legnagyobb tévedés. Hisz Pál apostol világosan kifejtette nekünk, hogy az ember képes „mindenét szétosztani” (1 Kor. 13: 3) anélkül, hogy szeretet lenne benne. De arról, hogy a szeretettel rendelkező ember meg fog emlékezni a szegényekről, nem lehet semmi kétségünk (Gal. 2: 10). Egyetlen pillanatig sem cáfolom, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy segítsen rajtuk, hogy kisegítse őket, és megkönnyítse terheiket. Minden, amit mondani akarok, az, hogy még nem szeretet. Könnyű a vagyont szétosztani, könnyű pénzt, élelmet, szenet, takarót, és ruhát adni anélkül, hogy biblikus szeretet lenne benne.

    2. A biblikus szeretet nem abban áll, hogy sosem mondunk ellent valamilyen cselekedetnek. Ez még egy általánosan elterjedt tévedés! Ezrek büszkélkednek azzal, hogy sosem ítéltek meg másokat, és mutattak rá mások hibáira, bármit is tettek azok. Az Úr által kijelentett „ne ítélkezzetek” elvet arra használják, hogy igazolják önmagukat, hogy ők sosem melengettek nem kedves gondolatokat másokról. Ők kiforgatták az arra való tilalmat, hogy megalapozatlanul és kötekedő módon ne vonjanak le következtetések másokról, azt bizonygatva, hogy tilos minden ítélkezés. Lehet, hogy szomszédjuk részeges, hazudozó, az Úr napjának megtörője. Nem baj! Azt fogják nektek mondani: „Ha rámutattok arra, hogy ő valamit helytelenül cselekszik, nincs bennetek szeretet”. Hinnetek kell abban, hogy jószívű, és jólelkű! A szeretetről való ilyen elképzelés, sajnos, ma nagyon széles körben alkalmazott dolog. De ez nagy károkat okoz. A bűnre takarót dobni, nem nevezve néven a dolgokat, és azt mondani, hogy az ilyen embernek jó szíve van, miközben élete tele van tisztátalansággal, és bezárjuk szemünket a törvénytelenség előtt, miközben kellemes szavakat mondunk az erkölcstelenségre, arról tesz bizonyságot, hogy nincs bennünk biblikus szeretet.

    3. A biblikus szeretet nem abban áll, hogy sosem ítéljük meg egyesek vallási nézeteit. Ez még egy nagyon komoly, és elterjedt tévedés. Sokan azzal büszkélkednek, hogy ők sosem mondják másokat tévelygőknek, bármit is vallanak. Kétség kívül, felebarátotok lehet arminiánus, szociánus, római katolikus, mormon, deista, szkeptikus, névleges keresztyén, vagy teljesen antinominalista. De sokak szeretete azt mondja, hogy nincs jogotok arra, hogy megítéljétek helytelen viselkedésüket! Ha ő őszintén vallja ezeket, akkor megjegyzéseket tenni lelki állapotukra szeretetlen viselkedés! Örökre fosztassam meg az ilyen szeretettől! Ebben az esetben helytelenül tették akkor az apostolok, hogy hirdették az evangéliumot a pogányoknak! Ebben az esetben semmilyen szükség nincs a misszióra! Ebben az esetben be kell zárnunk a Bibliánkat, és be kell csuknunk templomaink ajtaját! Mindenkinek igaza, és senki sem téved! Mindenki a mennybe megy, és senki sem lesz a pokolban! Az ilyen szeretet nem más, mint egy csodálatos karikatúra. Azt mondani, hogy mindenkinek a vélekedése igaz, miközben tanbeli meggyőződésük homlokegyenest ellentmond egymásnak; és azt bizonygatni, hogy mindnyájan a menny felé haladnak, mikor annyira különböznek doktrinális kérdésekben, mint amennyire az éjszaka különbözik a nappaltól, nem biblikus szeretetre utal. Az ilyen szeretet a Biblia meggyalázása, mert ezzel azt bizonygatnánk, hogy Isten az igazságnak semmilyen írott kritériumát nem hagyta ránk. Az ilyen szeretet összezavarja a mennyről alkotott képünket, és megtölti azt méltatlan és tudatlan tömeggel. Az igazi szeretet nem vallja, hogy mindenkinek igaza van doktrinális kérdésekben. Az igazi szeretet arra hív fel minket, hogy „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, ha Istentől vannak-e; mert sok hamis próféta jött ki a világba” (1 Jn. 4: 1); „Ha valaki elmegy hozzátok, és nem azt a tudományt viszi, ne fogadjátok azt be házatokba, és azt ne köszöntsétek” (2 Jn. 1: 10).

    Ezzel be is fejezem ennek a kérdésnek negatív oldalú tárgyalását. Napjaink eseményei miatt álltam meg mellette, azok a különös és megdöbbentő vélekedések miatt, amik széles körben el vannak terjedve. Engedjétek meg, hogy ennek a kérdésnek pozitív oldala felé forduljak. Miután rámutattam arra, hogy mit nem foglal magába a szeretet, arra szeretnék rámutatni, mit foglal magába.

    A Biblia szeretete megmutatkozik a hívők cselekedeteiben. Arra készteti őket, hogy készek legyenek jót tenni minden embernek, ami csak erejükből telik, mind testük, mind lelkük számára. Nem engedi nekik, hogy kimerüljön a kedves szavakban, és a jó reménységében. Arra készteti őt, hogy minden tőle telhetőt megtegyen, ami erejéből telik, hogy megkönnyítse mások bánatát, és megnövelje boldogságukat. Mint ahogyan Ura, úgy ő is többet gondoljon arra, hogy miben lehet szolgálatára másoknak, mint arra, hogy mások hogyan szolgálhatnának neki, hogy ne várjon viszonzást érte. Hasonlóan Ura egyik nagy apostolához, ne tartsa vissza magát attól, hogy feláldozza magát másokért, még akkor sem, ha mások erre gyűlölettel, és nem szeretettel fognak reagálni erre. Az igazi szeretet nem vár viszonzást. Az ő munkája magába foglalja a jutalmat is.

    A biblikus szeretet késszé teszi hordozóját arra, hogy a rosszat éppúgy képes legyen elhordozni, mint a gonoszt. A szeretet türelmessé teszi őt a kihívással szemben, képesség teszi őt a sértés megbocsátására, alázatossá teszi az igazságtalan vádaskodásokkal szemben, és arra, hogy ne válaszoljon a gonoszra gonosszal. Képessé teszi őt arra, hogy sok mindent elhordozzon, és mérsékelt legyen másokkal szemben, hogy sok mindent meg tudjon bocsátani, képes legyen megalázni magát, és sokszor tagadja meg magát a békesség megőrzése kedvéért. A szeretet arra készteti őt, hogy megzabolázza magát, és lakatot tegyen szájára. Az igazi szeretet nem kérdezi folyamatosan, hogy „Mik a jogaim? Megérdemlem-e azt, hogy így bánjanak velem?”, hanem inkább azt kérdi: „Mit tehetnék a békesség megőrzése érdekében? Mit tehetnék, amivel képes lennék másokat jobban inteni”?

    A biblikus szeretet megmutatkozik a hívő általános hozzáállásában, viselkedésében. A szeretet jóvá, önfeláldozóvá, jószívűvé, kiegyensúlyozottá, és figyelmessé teszi őt mások felé. A szeretet nemessé, szívélyessé, és barátságossá teszi őt mindennapi személyes érintkezéseiben, gondoskodik mások kényelméről, tapintatos másokkal, figyel érzéseikre, arra törekszik, hogy örömet szerezzen másoknak, és nem arra, hogy neki szerezzenek örömet. Az igazi szeretet sosem irigykedik másokra, mikor azok sikeresek, és nem kárörvendő, mikor azok balszerencsések. Mindek körülmények között hinni és reménykedni fog, és arra fog törekedni, hogy jó fényben tüntesse fel mások cselekedeteit. Még a legrosszabb körülmények között is telve lesz szánalommal, együttérzéssel, és könyörülettel.

    Szeretnénk-e tudni azt, hogy hol találhatjuk meg ennek az igazi szeretetnek a mintaképét? Elég az Úr Jézus Krisztus életére néznünk, amely le van írva az evangéliumokban, és mindennek tökéletes példáját fogjuk látni. Minden cselekedetében a szeretet tükröződött. Gyűlölték, üldözték, hamis fényben mutatták be Őt. De Ő mindezt türelemmel hordozta el. Egyetlen gonosz szó sem hagyta el ajkát. Az ingerültség egyetlen jele sem mutatkozott meg viselkedésében. Nem szidalmazott viszont; szenvedvén nem fenyegetőzött (1 Pt. 2: 23). Minden tettében és lélekerejében a szeretet tündökölt. Nem maradt el ajkáról a kegyesség törvénye. A gyenge és tudatlan tanítványok között, a betegek és szenvedők között, a szűkölködők és megterheltek között, a vámszedők és bűnösök között, a farizeusok és sadduceusok között ugyanaz maradt, türelmes és jó volt mindenkivel szembe.

    Ennek ellenére, emlékezzünk meg erről is, a mi áldott Urunk sosem vezette félre a bűnösöket, és nem az ujján keresztül nézett bűneikre. Sosem kerülte el, hogy megfeddje a bűnt, világosan és határozottan ellene állt azoknak, akik bűneikben maradtak. Ingadozás nélkül megfeddte a hamis tanítókat, bárki is képviselte azokat, és hamis praktikáikat valós fényben mutatta be, és rámutatott annak következményeire, hogy mindennek mi lesz a vége. A dolgokat nevükön nevezte. Ugyanolyan szabadon beszélt a pokolról és az olthatatlan tűzről, mint a mennyről, és a dicsőséges királyságról. Maga után örök bizonyságot hagyott arra nézve, hogy a tökéletes szeretet nem helyesen mindenféle életet és viselkedésformát, és hogy ez teljesen összeegyeztethető a hamis tanítások, és bűnös életvitel megfeddésével, miközben nem sérül a szeretet.

    Tehát, olvasóim számára megmutattam a biblikus szeretet természetét. Nem nagy, és nagyon rövid értékelését adtam annak, hogy mit foglal magában az igazi szeretet, és mit nem. Nem folytathatom ezt a fejezetet úgy, hogy ne említsek meg két fontos gyakorlati gondolatot, amik értelmemet riasztják, és remélem, hogy másokat is arra késztetek vele, hogy gondolkodóba essenek.

    Hallottatok a szeretetről. Gondolkodjatok el egy pillanatig azon, hogy milyen siralmasan kevés szeretet van a földön! Mennyire szembeötlő keresztyének között tapasztalható szeretetlenség! Most nem a pogányokról beszélek, hanem a keresztyénekről. Mennyi gonosz gondolattal, indulattal, önzéssel, keserű beszéddel lehet találkozni a családokban! Mennyi széthúzás, mennyi veszekedés, mennyi rosszakarat, mennyi harag, mennyi bosszúság, mennyi irigység tapasztalható a gyülekezet tagjai között! Mennyi féltékenység, és egyet nem értés van a disszenterek és az anglikánok, a kálvinisták és az arminiánusok, a High és a Low Church tagjai között! Megfigyelve, hogy milyen lelkület uralkodik a világban, teljes joggal kiálthatunk fel: „Hol van hát a szeretet? Hol van hát a krisztusi lelkület”? Nem meglepő, hogy Krisztus ügye egy helyben áll, és virágzik a hitetlenség, ha az emberi szíveknek olyan ismeretlen a szeretet! Feltétlenül fel kell tennünk a kérdést: „Ha az Ember Fia visszajön, vajon talál-e szeretetet a földön”?

    Másodszor, gondolkozzatok el azon, mennyivel boldogabb lenne ez a föld, ha több szeretet lenne benne. Épp a szeretet hiánya a földön levő szerencsétlenségek felének. A betegség, a halál és a szegénység csak a bajok felét teszik ki. A másik felét a veszekedés, a vita, a széthúzás, a pereskedés, a harag, az irigy, a bosszú, a hamisság, az erőszak, a háború, és a hozzá hasonlók teszik ki. Ha minden férfi és nő telve lenne biblikus szeretettel, nagy lépes lenne ez az emberiség boldogságának megkettőzése felé, és a felére csökkentené a szenvedést.

 

    Engedjétek meg, hogy megmutassam, honnan van az igazi szeretet. Mint ahogyan már leírtam, a szeretet, kétség kívül, nem jellemző az emberre. Természetesen, mi mindnyájan többé-kevésbé önzők, irigyek, gonoszak, rosszakaróak, durvák, és ellenségesek vagyunk. Hogy ehhez bizonyítékot találjunk, elég csak ránézni a gyerekekre, mikor megmutatják saját magukat. Hagyjátok a gyerekeket megfelelő tanítás és nevelés nélkül, és meg fogjátok látni, hogy egyikünk sem fog biblikus szeretettel rendelkezni. Észre fogjátok venni, hogy egyesek elsősorban csak magukra gondolnak, saját kényelmükre és saját hasznukra! Észre fogjátok venni, hogy mások telve vannak büszkeséggel, indulatokkal, és haraggal! Milyen magyarázatot adhatunk erre? Ennek csak egy oka lehet: a természeti ember szíve nem ismeri az igazi szeretetet.

    Biblikus szeretetet a Szent Lélek által felkészített szíven kívül sehol sem találunk. Ez nagyon érzékeny növény, amely az egyféle talajban növekszik. Olyan erővel, amivel szeretetet vártok egy megváltatlan szívtől, akár szőlőt a várhatnátok a tövisbokorról, vagy fügét a bogáncskóróról.

    Csak a Szent Lélek által megváltozott, megigazított, és átformált szívben növekszik a szeretet. Az a kép és hasonlóság, amit Ádám elveszített a bűneset során, van helyre állítva ebben a szívben, bármennyire is gyengének és tökéletlennek tűnne is az. Az „isteni természet részese” ez a szív a Krisztusban való szövetség, és az isteni fiúvá fogadás által; amelynek egyik legelső megnyilvánulása a szeretet (2 Pt. 1: 4).

    Az ilyen mélységesen átérzi a bűnt, gyűlöli azt, elkerüli azt, és napról napra harcol ellene. Az önzés és a szeretetlenség az, amivel naponta felveszi a harcot. Az ilyen szív mélységesen átérzi tartozását az Úr Jézus Krisztus előtt. Minden békességével, reménységével, vigasztalásával állandóan átérzi, hogy mivel tartozik Annak, Aki meghalt értünk a kereszten. Hogyan fejezhetné ki jobban háláját? Mivel szolgálhat Megváltójának? Ha semmit nem tehet, akkor is arra fog törekedni, hogy olyan legyen, mint Ő, hogy az Ő Lelkéből táplálkozzon, hogy az Ő útjain járjon, és telve legyen szeretettel. Krisztus szeretete, amely a Szent Lélek által tölti be szívünket, az egyetlen forrása a keresztyén szeretetnek. A szeretet szeretetet hoz.

    Szeretném különleges módon felhívni erre olvasóim figyelmét. Napjainkban ez nagy fontossággal bír. Sok olyan ember van, aki azt állítja, hogy el van ragadtatva a szeretettől, miközben fogalmuk sincs az élő keresztyénségről. Kedvesek számukra az evangélium gyümölcse és eredménye, de nem kedves számukra a gyökérzet, amely nélkül azonban sem a gyümölcs, sem az ettől elválaszthatatlan tanítás nem képes felszínre emelkedni.

    Százak fogják dicsérni a szeretetet, akik gyűlölik, mikor az ember bűnösségéről, Krisztus véréről, és a Szent Lélek belső munkájáról beszélnek nekik. Sok szülő szeretné, ha gyerekeik önzetlen és kiegyensúlyozott felnőttekké válnának, habár ugyanakkor nem örülnének annak, ha emlékeztetnék őket a megtérés, a bűnbánat és a hit fontosságára.

    Tehát, szeretném kifejezni tiltakozásomat az olyan elképzelések iránt, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy a gyökér nélkül is rendelkezhetnek az emberek a keresztyénség gyümölcseivel, hogy bárki rendelkezhetnek olyan szeretettel, amely minden hisz és mindent eltűr, miközben nem tanulmányozzák a keresztyén tanokat, és azt állítják, hogy mindez szívbeli kegyelemből is az övék lehet.

    Feltételezem, hogy minden ember időről időre találkozik olyanokkal, aki szeretők és szeretetteljesek, miközben semmilyen tanbeli hitet sem vallanak. De ezek annyira ritkák és különlegesek, hogy, mint minden más kivétel, ezek is csak alátámasztják az általános szabályt. Sajnos gyakran, nagyon is gyakran, félek, hogy a külső szeretet csak tünemény, és közelebbi megvizsgálása során kiderül, hogy nem létezik. Meggyőződéssel hiszek abban, hogy sehol máshol nem találtok olyan szeretetet, amelyet a Biblia leír, azon a szíven kívül, mely át van itatva biblikus elvekkel. A szent gyakorlat képtelen kivirágozni értelmes tanítás nélkül. Az, hogy Isten ezt a kettőt egybe szerkesztette, megfoszt minket attól, hogy szétválasszuk őket.

    Azt a tévelygés, amit igyekszek legyőzni, nagyon károsan hat sok novella, regény, és mese megírására. Ki ne tudna arról, hogy ezeknek a műveknek hősei és hősnői úgy vannak ábrázolva, mint a tökéletesség mintapéldányai? Mindig helyesen cselekszenek, jó dolgokat mondogatnak, és a helyes viselkedést demonstrálják! Ezek mellett azonban egyetlen szót sem lehet hallani hitükről! Röviden szólva, ha megvizsgáljuk a legtöbb irodalmi művet, akkor élő hitünk lehet doktrínák nélkül is, gyümölcsöt teremhetünk a Lélek munkája nélkül is, és Krisztus lelkülete uralkodhat bennünk a Krisztussal való szövetség nélkül is!

    Ezért nagy veszély lappang az ilyen regények, és más irodalmi művek olvasásában. Jó részük rossz képes fest az emberi természetről. Olyan modellt mutat be, amilyennek lennie kellene az embernek, és nem azt, hogy milyen ő pőre valóságában. Az ilyen szerzemények olvasóinak feje hamis koncepciókkal telik meg arról, hogy milyen is a világ. Az emberiségről való elképzelésük illuzórikus, és valótlan. Folyamatosan ilyen férfiakat és nőket keresnek a világban, akiket azonban képtelenek fellelni, mert nincsenek jelen, mert valami olyat keresnek, aminek sosem jutnak birtokába.

    Egyszer s mindenkorra benneteket arra kérlek, kedves olvasóim, hogy a Bibliában keressétek az emberi természet ideáját, és ne a regények adjanak útmutatást ebben nektek. Értelmetekbe tudatosuljon az a gondolat, hogy nincs valódi szeretet olyan szív nélkül, amely nincs újjászülve a kegyelem által. Kétségtelen, hogy a jóság, az áldoztahozatal, a szívélyesség, és a jószívűség bizonyos fokát megtalálhatjuk azokban az emberekben is, akik nem rendelkeznek élő hittel. De a biblikus szeretet dicsőséges növényét, annak teljességében és tökéletességében, nem lehet felfedezni a Krisztussal szövetségen, és a Szent Lélek munkáján kívül. Ha vannak gyermekeitek, tanítsátok meg őket erre. Tanítsátok az iskolákban, ha tehetitek. Tartsátok nagyra a biblikus szeretetet. Szeressetek. Ne akadályozzatok meg senki abban, hogy a kegyes jóságot, a szeretetet, és jólelkűséget, az önzetlenséget, és a jó erkölcsöket magasztalja. De soha, soha ne feledkezzetek meg arról, hogy csak egy olyan iskola van, amelyben mindezeket meg lehet tanulni, - és ez Krisztus iskolája. Az igazi szeretet felülről való. Az igazi szeretet a Lélek gyümölcse. Az, aki meg kívánja szerezni azt, Krisztus lábaihoz kell ülnie, és Tőle kell tanulnia.

 

    Végül, engedjétek meg, hogy megmutassam, miért a szeretet a legnagyobb ajándék mind közül. Pál apostol szavai ezzel kapcsolatban világosak, és hibátlanok. Csodálatos fejezetét a szeretetről a következő módon fejezi be: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között a legnagyobb a szeretet” (1 Kor. 13: 13).

    Ez egy figyelemre méltó kijelentés. Az Újszövetség összes írója közül, természetesen, senki sem értékelte olyan nagyra a hitet, mint Pál apostol. A római és a korintusi levél gazdag olyan kifejezésekben, amelyek rámutatnak annak fontosságára. Segítségével a bűnös Krisztusra támaszkodhat, és megszerezheti az üdvösséget. Általa igazíttattunk meg, és van békességünk Istennel. De itt ugyanez a Pál apostol olyan valamiről beszél, ami a hitnél is nagyobb. Három vezető keresztyén ajándékot helyez elénk, és ezt a kijelentést teszi: „legnagyobb a szeretet”. Egy ilyen szerző tollából egy ilyen kijelentés különös figyelmet igényel. Hogyan kell értelmeznünk azt, hogy a szeretet nagyobb a hittől és a reménytől?

    Egy pillanatig sem szabad azt feltételeznünk, hogy a szeretet képes kompenzálni bűneinket, vagy képes minket megbékéltetni Istennel. Ezt számunkra semmi más nem képes elérni, csak Krisztus vére iránti figyelem, a Krisztusba vetett hit. Ha ezt nem tudjuk, akkor nem ismerjük a biblikus igazságokat. A megbékéltetés szolgálata, és a Krisztussal való egyesülés csak hit által lehetséges. Szeretetünk, és jócselekedeteink többé-kevésbé tökéletlenek, és képtelenek lennének megállni a szigorú Isten ítélőszéke előtt. Miután mindent megtettünk, mindaz, amit mondhatunk: „haszontalan szolgák vagyunk” (Lk. 17: 10).

    Nem szabad azt feltételeznünk, hogy hit nélkül létezhet a szeretet. Pál apostol nem akart rivalizálást rendezni az ajándékok között. Ő nem azt mondta, hogy az egyik embernek lehet hite, a másiknak reménysége, és a harmadiknak szeretete. Ez a három tulajdonság elszakíthatatlan egymástól. Ott, ahol van hit, mindig jelen lesz a szeretet is; ott azonban, ahol van szeretet, mindig jelen lesz a hit is. A nap és a fény, a tűz és a forróság, a jég és a hideg nincsenek olyan szoros kapcsolatban egymással, mint a hit és a szeretet.

    Az okok, amiért a szeretet az ajándékok közül a legnagyobbnak van titulálva, véleményem szerint, világosak és egyszerűek. Be is mutatom nektek.

    Azért van a szeretet az ajándékok közül a legnagyobbnak titulálva, mert benne megmutatkozik valamilyen hasonlóság a hívő és az ő Istene között. Istennek nincs szüksége hitre. Ő nem függ senkitől. Senki sincs Felette, akiben Neki hinnie kellene. Istennek nincs szüksége reménységre. Számára minden esemény és dolog, akár a múltban játszódott le, akár a jelenben, akár a jövőben fog lejátszódni, előre meghatározott. De „Isten szeretet”, és minél több szeretettel rendelkeznek az emberek, annál inkább elkezdenek hasonlítani Mennyei Atyjukra.

    Másodszor, a szeretet az van az ajándékok között a legnagyobbnak titulálva, mert leginkább hasznára van másoknak. Kétségtelen, hogy a hit és a remény, bármennyire is értékesek, inkább a hívő saját, személyes hasznát szolgálják. A hit összeköti a lelket Krisztussal, békességet hoz Istennel, és megnyitja a menny kapuját. A remény megtölti a lelket a jövő örömteli várásával, és sok világbeli kiábrándulás után, vigasztalást nyújt az eljövendő megízlelése által. De a szeretet elsősorban olyan ajándék, amely az embert hasznossá teszi. Ez a jócselekedetek és a jóakarat mozgatóereje. Ez minden kórház, iskola, misszió alapja. A szeretet arra kényszerítette az apostolokat, hogy feláldozzák magukat mások üdvössége érdekében. A szeretet hajtja előre Krisztus munkásait, és ő támogatja őket munkájukban. A szeretet enyhíti a rendetlenséget, gátat vet a vitáknak, és ebben az értelemben „sok bűnt elfedez” (1 Pt. 4: 8). A szeretet a keresztyénség dísze, a keresztyénség névjegye a világ felé. Az embernek lehet igaz hite, és meg is lehet felőle győződve, de emellett ez a hit sokak előtt láthatatlan maradhat. De a szeretetet lehetetlen az embernek elrejtenie.

    Végül, a szeretet azért van az ajándékok közül a legnagyobbnak titulálva, mert soha nem fog megszűnni. Valójában ez azt jelenti, hogy sosem fog meghalni. Eljön a nap, mikor a hit le lesz győzve a látás által, és a remény is a meggyőződés által. Szolgálatuk érvényét veszti a feltámadáskor, és, mint az almanach, félre lesznek téve. De a szeretet az örökkévalóságban is tovább fog élni. A menny telve lesz szeretettel. Mindenki szíve egy közös érzéssel lesz megtöltve, és ez az érzés a szeretet lesz.

    Be is fejezem fejezetem tárgyának további taglalását, és inkább áttérek a befejezésre. E három dolog összehasonlítását nagyon könnyen tovább is lehetett volna folytatni. De az idő és a hely szűke erre számomra nem ad lehetőséget. Ha eleget közlök ahhoz, hogy az embereket figyelmeztessem a szeretet „nagysága” iránti viselkedésmódra, elégedett vagyok. Egyszer s mindenkorra véssétek az eszetekbe: a szeretet nem képes megigazítani minket, és bűneinket eltörölni. A szeretet nem Krisztus, és nem is a hit. De a szeretet valamilyen formán mégis Istenhez tesz hasonlóvá minket. A szeretet kolosszális hasznot hoz a világnak. Kétségtelenül, ebből a szempontból a szeretet tényleg megérdemli a koronát.

    1. Engedjétek meg nekem, hogy mindenkinek, akinek kezébe kerül ez a könyv, feltegyem a következő egyszerű kérdést. Engedjétek meg, hogy egy kicsit nyugtalanná tegyem a lelkiismereteteket ennek e fejezet tárgyával. Tudtok-e valamit arról az ajándékról, amiről beszéltem? Szeretet van-e bennetek?

    Pál apostolnak ebben a témában való komoly magyarázata késedelem nélkül meg kell győznie minket arról, hogy ez a kérdés nem azok közül való, amelyet nyugodtan félre lehetne tenni. A szeretet ajándéka nélkül ez a nagy ember azt mondta volna, hogy „Semmi vagyok”; a szeretet ajándékát az Úr Jézus világosan tanítványai ismertetőjelének tette, egy ilyen komoly ajándék azt várja az embertől, hogy komolyan gondolkodjon el lelke üdvösségén. Ennek rá kell szorítania őt arra, hogy elgondolkozzon azon: „Hogyan vonatkozik mindez rám? Rendelkezem-e ezzel a szeretettel”?

    Lehetséges, hogy rendelkeztek bizonyos ismeretekkel a vallás területén. Rendelkeztek ismertekkel a különböző igaz és hamis tanításokat illetően. Lehetséges, hogy képesek vagytok idézni különböző bibliai részleteket, és ki tudjátok fejteni azokat a gondolatokat, amelyeket vallotok. De emlékezzetek arra, hogy az a tudás, amely nem jár életetekben és jellemetekben gyakorlati eredményekkel, haszontalan dolog. Az apostol szavai ezzel kapcsolatban nagyon világosak: „Ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, olyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok is el helyükből, szeretet azonban nincs én bennem, semmi vagyok” (1 Kor. 13: 2).

    Valószínűleg azt gondoljátok, hogy van hitetek. Hiszitek, hogy Isten kiválasztottai közé tartoztok, és megnyugosztok ebben. De, természetesen, emlékeznetek kell arra, hogy a démonoknak is van hitük, amely teljesen haszontalan számukra, mert az Isten választottainak hite „szeretet által munkálkodó hit” (Gal. 5: 6). Éppen abban az időben, mikor Pál apostol megemlékezett a thesszalonikaiak, hitük és reménységük mellett azt mondta: „Tudván, Istentől szeretetett atyámfiai, hogy ti ki vagytok választva” (1 Thessz. 1: 4).

    Tekintsetek mindennapi életetekre, és gondolkozzatok el azon, milyen helyet foglal el benne a biblikus szeretet. Milyen a ti jellemetek? Hogyan viszonyultok családotok tagjai iránt? Milyen hangon fejtitek ki elgondolásaitokat, különösen akkor, mikor elégedetlenek, és ingerlékenyek vagytok? Hol van jószívűségetek, szívélyességetek, türelmetek, szerénységetek, jóságotok, és megbocsátásotok? Hol van a szeretet gyakorlati megnyilvánulás mások felé? Megtapasztaltátok-e Annak Lelkét, Aki „szertejárva, jót tett”, Aki mindenki szeretett, de különösen szeretette az Ő tanítványait? Aki a gonoszra jóval válaszolt, Aki jóval felelt a gyűlöletre, és olyan nagy szíve volt, hogy mindenkivel képes volt együtt érezni?

    Az érdekel engem, hogy mit tennétek a mennyben, ha szeretet nélkül oda kerülnétek? Hogyan éreznétek magatokat ott, ahol a szeretet a törvény, és ahol az önzés és rosszakarat teljesen el van törölve? Attól tartok, hogy a menny nem lakhelye azoknak, akikből hiányzik a szeretet és a jóság. Hallgassátok meg, mit mondott egyszer egy kisfiú: „Ha a nagyapám a mennybe kerül, remélem, hogy én és a testvérem nem fogunk oda kerülni”. Azt kérdezték tőle: „Miért mondod ezt”? „Mert ha ő meglát ott minket, meg vagyok győződve, hogy azt fogja mondani, ami máskor is szokott: „Mit keresnek itt ezek a fiúk? Tűnjenek el innen”. Ő nem nézett ránk szeretettel itt a földön, és azt gondolom, hogy nem fog örülni annak, ha meglát ott minket”.

    Ne nyugodjatok addig, míg saját tapasztalatotokból meg nem ismeritek az őszinte keresztyén szeretetet. Menjetek el, és tanuljatok Attól, Aki alázatos és szelíd volt, és kérjétek Tőle, hogy tanítson meg benneteket szeretni. Kérjétek az Úr Jézus Krisztust, hogy adja nektek az Ő Lelkét, és vegye el régi szíveteket, adjon nektek új természetet, hogy megismerjétek az Ő Lelkét. Könyörögjetek Hozzá éjjel és nappal, hogy küldje el hozzátok az Ő kegyelmét, és ne nyugodjatok addig, amíg át nem érzitek azt, amiről beszéltem nektek. Boldog lesz feleségetek, mikor tényleg megértitek, mit jelent szeretetben élni.

    2. Nem feledkezem meg azonban arról, hogy ezt azoknak az embereknek is írom, akiknek nem közismert a Szentírás szeretete, és amelynek megtapasztalására évről évre egyre jobban vágynak. Két egyszerű szóban szeretném őket buzdítani: „Tanuljátok, és gyakoroljátok a szeretet ajándékát”.

    Gyakoroljátok szorgalmasan a szeretetet. Ez egyike azoknak az ajándékoknak, amely mindennél jobban növekszik, ha folyamatosan gyakoroljuk benne magunkat. Törekedjetek arra, hogy alkalmazzátok minden kis elemét mindennapi életetekben. Vigyázzatok nyelvetekre, és természetetekre a nap minden órájában, és legyetek különös tekintettel a szolgákra, a gyerekekre, és a közeli rokonaitokra. Emlékezzetek a derék asszony dicséretére: „Kedves tanítás van nyelvén” (Pl. 31: 26). Emlékezzetek Pál apostol szavaira: „MINDEN dolgotok szeretetben menjen végbe” (1 Kor. 16: 14). A szeretetnek meg kell nyilatkoznia mind a kis, mind a nagy dolgokban. Emlékezzetek Péter apostol szavaira is: „Legyetek hajlandók az egymás iránti szeretetre” (1 Pt. 4: 8); nem az a szeretet, amely épphogy pislákol, hanem az, amely lobogó lánggal ég, hogy mindenki láthassa. Ezeknek a gondolatoknak megőrzésére nagy erőfeszítéseket kell tennünk. Mások példája talán nem gyakorol rátok nagy hatást, és ösztönző erőt. De ne álljatok meg. Mert az ilyen szeretet mindig megtermi a maga jutalmát.

    Végezetül, tanítsatok másokat is a szeretetre. Emlékeztessétek rá szolgáitokat, ha vannak. Beszéljetek nekik a jóság hatalmas kötelességéről, hogy tisztelettudóak és figyelmesek legyenek másokkal szemben. Állandóan emlékeztessétek őket arra, hogy a jóság, a jószívűség és a jóakarat azok között az első tulajdonságok között van, amit Krisztus szeretne látni az Ő gyermekeiben. Ha nem is értenek meg sok mindent, és nem képesek sok tanítást megmagyarázni, attól még meg tudják érteni a szeretetet. A gyerek hite nem sokat ér, ha csak abban áll, hogy ismételgeti az igeverseket, és el tudja énekelni a dicséreteket. Bármennyire is hasznosak ezek, gyakran csak átgondolatlanul vannak megtanulva, és érzés nélkül vannak elsajátítva, és úgy vannak elmondva, hogy nem gondolkodnak el azok értelmén, és el lesznek felejtve, ha a gyermekkor tovaszáll. Tanítsuk gyermekeinket az igeversekre, és a dicséretekre; de hitre való nevelésük sose szakadjon meg. Tanítsátok őket arra, hogy uralkodjanak magukon, hogy jóságosak legyenek mások felé, hogy önzetlenek, jószívűek, kötelességtudóak, türelmesek, jószándékúak, és megbocsátóak legyenek. Tanácsoljátok azt nekik, hogy ne feledkezzenek meg ezekről életük végéig, még ha olyan hosszú életűek lennének is, mint Matuzsálem, és sose feledkezzenek meg arról, amit a Szent Lélek Pál apostolon keresztül kijelentett, hogy a szeretet nélkül semmik vagyunk. Intsétek őket arra, hogy mindennél jobban töltekezzenek be a szeretettel, „amely tökéletesség kötele” (Kol 3: 14).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nyolcadik fejezet

 

Buzgóság

 

Szép dolog fáradozni (hűségesnek lenni) a jóban mindenkor (Kol. 4: 18).

 

    A buzgóság, mint a hit más jellemzői is, a legszomorúbb meg nem értésben szenved. Sokan megszégyenülnének, ha azt gondolnák róluk, hogy hűséges, vagy buzgó keresztyének. Sokan készek azt mondani, amit Fesztusz is mondott Pálnak: „Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány téged őrültségbe visz” (Csel. 26: 24).

    A buzgóság azonban olyan tárgy, amit nincs joga megkerülni egyetlen olyan embernek sem, aki olvassa a Bibliát. Ha a Szentírást tettük meg hitünk és életgyakorlatunk mércéjének, akkor nem fordíthatunk hátat ennek a szabálynak. Szembe kell néznünk vele. Mit mondott Pál apostol Titusznak? „Aki (Krisztus) önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson önmagának kiváltképpen való népet, jó cselekedetekre igyekvőt” (Tit. 2: 14). Mit mondott az Úr Jézus Krisztus a laodiceai gyülekezetnek? „Légy buzgóságos, és térj meg” (Jel. 3: 19).

    Könyvem eme fejezetének célja az, hogy megvédjem a hitben való hűséges buzgóságot. Úgy gondolom, hogy nem kell félnünk tőle, hanem, annál inkább, szeretnünk kell azt, és elragadtatással kell róla beszélnünk. Csapást akarok mérni az utolsó idők lusta, könnyelmű, szendergő keresztyénségére, amely képtelen szépséget látni a hűségben, amely a „zélóta”[2]szót úgy használja, mint szemrehányást. Szeretném arra emlékeztetni a keresztyénséget, hogy a zélóta kifejezést az Úr Jézus Krisztus egyik tanítványa is, és arról szeretném meggyőzni őket, hogy ők is buzgók legyenek.

    Ennek a fejezetnek minden olvasóját arra kérem, fordítson figyelmet arra, amit mondani akarok a buzgóságról. Saját magatokért, ezért a világért, és Krisztus Egyházáért hallgassatok meg engem. Hallgassatok rám, és Isten segedelmével megmutatom nektek, hogy buzgónak lenni azt jelenti, - bölcsnek lenni.

    Először, engedjétek meg nekem, hogy elmondjam, mit jelent buzgónak lenni a hitben.

    Másodszor, engedjétek meg nekem, hogy megmutassam, mikor lehet az embert buzgónak nevezni a hitben. 

    Harmadszor, engedjétek meg nekem, hogy megmutassam, hogy miért jó buzgónak lenni a hitben.

 

    Először, engedjétek meg nekem, hogy megmutassam, mi a hitbeli buzgóság. A buzgóság, vagy a hitbeli szenvedélyesség nem mást, forrón azt kívánni, hogy Isten előtt kedvesek legyünk, hogy teljesítsük az Ő akaratát, hogy minden eszközzel megmutassuk az Ő dicsőségét a világnak. Ez az a kívánság, amelyet természet szerint egyetlen ember sem érez; ez az, amit a Lélek helyez az ember szívére megtérése pillanatában, amit egyesek sokkal jobban átéreznek, mint mások, és ez ők egyedül érdemlik meg azt, hogy buzgóknak nevezzük őket.

    Ha ez a törekvés tényleg eluralkodik az emberben, akkor minden áldozatra kész, hogy átmenjen minden próbán, és annyira megtagadja magát, hogy kész szenvedni, munkálkodni, dolgozni, megtartóztatni, megüresíteni, feláldozni, sőt meghalni is azért, hogy Isten akaratát betöltse, és Krisztust magasztalja.

    Az az ember, aki buzgó a hitben, mindenek felett olyan ember, akinek csak egy célja van. Nem elégség azt mondani róla, hogy komoly, őszinte, nem megalkuvó, egyenes, tiszta szívű, lelkileg izzó. Csak egy dolgot lát maga előtt; csak egy dologról gondolkodik; csak egy dolog miatt él; csak egy dologba kapaszkodik, - abba, hogy Isten akaratát betöltse. Akár él, akár hal, akár egészséges, akár beteg, akár gazdag, akár szegény, akár népszerű, akár ismeretlen, akár bölcsnek tartják őt, akár nem, akár szidást kap, akár dicséretet, akár dicsőséget szerzett, akár szégyent vallott, - a buzgó ember nem aggodalmaskodik ezek felett. Csak egy dologért ég, hogy Isten akaratát betöltse, és magasztalja Isten dicsőségét. Ha ez a tűz teljesen elborítja őt, nem aggodalmaskodik, hanem elégedett. Azt érzi, hogy olyan, mint a gyertya, az a küldetése, hogy égjen; és ha elég, akkor csak teljesíti azt a küldetést, amire Isten elhívta. Az ilyen ember mindig talál módot arra, hogy törekvéseinek eleget tegyen. Ha képtelen prédikálásra, a munkára, vagy az anyagi segítségre, akkor sóhajtozni, könyörögni és imádkozni fog. Igen! Ha ő ágyhoz kötött szerencsétlen, akkor arra fogja kényszeríteni közbenjáró imádságában a bűnt, hogy eltávozzon tőle. Ha nem képes harcolni a völgyben, mint Józsué, akkor Mózes, Áron, és Húr szerepét fogja betölteni (2 Móz. 17: 9-13). Ha képtelen egymaga dolgozni, nem ad nyugalmat az Úrnak addig, míg nem jön valahonnan segítség, és a munka el nem lesz végezve. Ezt értem a hitben való buzgóság alatt.

    Ismerünk olyan gondolkodásmódot, amely az embereket naggyá teszi ebben a világban, amely olyan emberek terem, mint Nagy Sándor, Juliusz Cézár, Oliwer Cromwell, Nagy Péter, XII. Károly, Marlborough, Napóleon, vagy Pitt. Tudjuk, hogy minden hiányosságuk ellenére ezek az emberek egyre törekedtek. Egyetlen nagy futásban vettek részt. Semmi másra nem gondoltak. Minden más dolgot félretettek. Minden mást másodlagos fontosságúnak tartottak, összehasonlítva azzal, amit szemük előtt tartottak életük minden napján. Megerősítem, hogy ugyanaz az értelmi hozzáállás teszi az Úr Jézus Krisztusban való szolgálatot hitbeli buzgósággá.

    Ismerünk olyan gondolkodásmódot, ami az embereket naggyá teszi a világi tudományokban, amely olyan nagy embereket termett, mint Archimédesz, Isaac Newton, Galilei, a csillagász Ferguson, vagy James Watt. Mindezeket az embereket egy cél vezérelte. Egy pontba irányították értelmüket. Csak egyre, semmi másra nem figyeltek. Ebben volt sikerük titka. Megerősítem, hogy ugyanez a gyakorlat teszi hitbelileg buzgóvá az embert, ha odaszánja magát Isten szolgálatára.

    Ismerünk olyan gondolkodásmódot, ami az embert gazdaggá teszi, ami arra viszi az embereket, hogy nagy vagyonokat gyűjtsenek, és milliókat hagyjanak maguk után. Milyen emberek voltak azok a bankárok, kereskedők, üzérek, akik hatalmas nevet szereztek maguknak az emberek között, akik hatalmas gazdagságot szereztek, és szegényekből nagyon gazdagokká váltak? Mindnyájan olyanok voltak, hogy akik egészen és teljesen az üzletnek szentelték magukat, és mindent mást háttérbe szorítottak ennek érdekében. Figyelmüket, gondolataikat, idejük javát, legjobb gondolati képességüket annak a befektetésnek szentelték, amiben benne voltak. Egyetlen célnak élő emberek voltak. Szívük osztatlan volt. Testüket, lelkület, értelmüket, mindent alárendeltek az üzleti érdekeknek. Semmi másnak, csak ennek éltek. Megerősítem, hogy ilyen gondolkodásmóddal szolgáltok Istennek, és az Ő Krisztusának, hitbelileg buzgókká váltok.

    1. Tehát, ilyen gondolkodásmód jellemzett minden apostolt. Például, nézzük meg Pál apostolt. Hallgassuk meg, mit mondott utolsó találkozása során az efézusi presbitereknek: „De semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nekem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról” (Csel. 20: 24). Még egyszer hallgassuk meg, mit ír a filippibeli hívőknek: „Atyámfiai, én magamról nem gondolom, hogy már elértem volna. De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtem, azoknak azonban, amelyek előttem vannak, neki dőlök, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét fentről való elhívása jutalmára” (Fil. 3: 13-14). Figyeljétek meg életét megtérése pillanatától, hogyan mondott le minden ragyogó perspektíváról Krisztusért, hogy olyan útra lépjen, amelyen az a Jézust prédikálhatja, Akit addig üldözött. Figyeljétek meg, hogyan utazott ide-oda abban a világban, elhordozva az üldözést, az elnyomást, az ellenállást, a börtönt, a bilincseket, a nyomorúságokat, a szenvedést egészen addig, míg utoljára vérével pecsételte meg küldetését, meghalva Rómában annak az evangéliumnak mártírjaként, amelyet oly sokáig hirdetett. Ez tényleg hitbeli buzgóság volt.

    Továbbá, a buzgóság jellemző volt a korai keresztyénekre. Ezek olyan emberek voltak, akik tanainak „mindenhol ellene mondtak” (Csel. 28: 22). Arra kényszerültek, hogy barlangokban és hasadékokban imádják Istent. Gyakran az egész világnak hátat fordítottak hitük miatt. Semmi mást nem szereztek maguknak, csak keresztet, üldöztetést, szégyent, és szemrehányást. De ritkán, nagyon ritkán hátráltak meg. Ha sok esetben nem is tudtak vitázni, szenvedni azért tudtak. Ha ellenfeleiket nem voltak képesek tényekkel meggyőzni, legvégső esetben meghalhattak, és bebizonyíthatták, hogy minden, amit képviseltek, komoly dolog. Nézzetek Ignatiusz példájára, aki örömmel ment a vesztőhelyre, ahol az oroszlánoknak kellett őt széttépniük, miközben azt mondta: „Most kezdek igazán az én Mesterem, Krisztus tanítványa lenni”. Hallgassátok meg az aggastyán Polükárpuszt, aki bátran nézett a római helytartó szemébe, amikor arra akarta rávenni, hogy tagadja meg Krisztust: „Nyolcvanhat éve szolgálok Krisztusnak, és ez alatt az idő alatt Ő sosem bántott meg engem; hogyan lennék hát képes arra, hogy megbántsam az én királyomat”? Ez tényleg hitbeli buzgóság volt.

    3. Továbbá, a buzgóság jellemző volt Luther Mártonra. Bátor kihívója volt annak a hatalmas hierarchiának, amelyhez hasonlót addig nem látott a világ. Határozottan felfedte annak romlottságát. A hitből való megigazulás igazságát hirdette, amely hosszú időn keresztül a tévtanítások és kiátkozások vastag rétege alá volt temetve. Nézzétek meg, hogyan ment a worms-i birodalmi gyűlésre, hogy ott megvédje az uralkodó, a pápai legátus, és ennek a világnak gyermekei előtt az ő meggyőződését. Hallgassátok meg, mit mondott akkor, mikor az emberek le akarták őt erről beszélni, és emlékeztették őt Husz János sorsára: „Ha Worms házteteinek minden cserepe alatt is ott ülne az ördög, az Úr nevébe oda megyek”. Ez tényleg hitbeli buzgóság volt.

    4. Továbbá, buzgóság jellemezte az angol reformátorokat is. Megláthatjátok ezt első reformátorunkon, Wycliffe-n, amikor felemelkedett, és kijelentette a kolduló szerzetesrendeknek, akik azt akarták, hogy visszavonja a pápa elleni tanítását: „Nem halok meg, hanem élni fogok, hogy bizonyságot tegyek a szerzetesrendek bűneiről”. Ugyanezt láthatjátok Cranmerben is, aki kész volt meghalni a máglyán, de nem árulta el Krisztus evangéliumának ügyét, maga elé nyújtva azt a kezét, amely a gyengeség pillanatában aláírta tanaitól való elhatárolódását, és azt mondta, mikor elérték a lángok: „E hűtlen kéz”! Megláthatjátok azt Latimer-ben, aki a máglya oszlopához kötve hetvenévesen azt mondta Ridley-nek: „Légy bátor, Ridley testvér! Ma olyan fáklyát gyújtottunk meg, ami sosem alszik el”. Ez valóban buzgóság volt.

    5. Továbbá, buzgóság jellemzett minden nagy misszionáriust. Meg fogjátok találni Judsonban, Carey-ben, Morrisonban, Schwartz-ban, Williams-ban, Brainerd-ben, Elliott-ban. És senkiben nem látjátok meg olyan fényesen, mint Henry Martyn-ban. Ez az ember a legnagyobb akadémiai fokozatokkal rendelkezett, amit csak Cambridge adni tudott. Bármilyen foglalkozást is választott volna, a legvakítóbb perspektívái voltak a sikerre. De mindennek hátat fordított. Ő a szerencsétlen pogányoknak való evangélium hirdetését választotta. Idegen földön korán szembe ment a halállal. Mikor odaért, és meglátta az emberek állapotát, azt mondta: „Kész vagyok arra, hogy darabokra tépjenek, ha csak egy megtérő sóhajtozást is hallanék, ha csak egy hittel teli szempárt láthatnék, amely a Megváltóra tekint”! Ez valóban buzgóság volt.

    6. De hagyjuk ezeket a földi példákat, és emlékezzünk arra a buzgóságra, ami Urunkat és Megváltónkat jellemezte. Századokkal testet öltése előtt le volt jegyezve, hogy Ő „búsulással vette magát körül, mint egy palásttal” (Ézs. 59: 17), valamint „a te házadhoz való féltő szeretet emészt engem” (Zsolt. 69: 10). De itt vannak az Ő saját szavai is: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem” (Jn. 4: 34).

    Mivel kell kezdenünk, ha az Ő buzgóságára akarunk példákat felhozni? Ha egyszer bele kezdtünk, akkor mivel kell befejeznünk? Vizsgáljatok meg a négy evangéliumban minden olyan beszámolót, ami kapcsolatban van az Ő életével. Elejétől végig olvassatok el mindent, ami kapcsolatban volt az Ő szolgálatával. Kétségtelen, ha volt ember, akiben teljességre jutott a buzgóság, akkor ez nem lehetett más, mint a mi Példaképünk, a mi Fejünk, a mi Főpapunk, bizonyságtételünk nagy Pásztora, az Úr Jézus Krisztus.

    Ha mindez igaz, akkor nemcsak attól kell tartanunk, hogy buzgóságunk csökkenhet, hanem attól is tartanunk kell, nehogy a buzgóság kihunyjon jelenlétünkben. Rossz irányba lehet irányítva, és akkor átokká válik; de alá lehet vetve a legmagasztosabb és a legjobb céloknak, és akkor mindenkinek nagy áldására lesz. Mint ahogyan a tűz is egyike a legjobb szolgáknak, másik oldalról azonban, ha kikerült felügyeletünk alól, a legrosszabb gazdának bizonyulhat. Ne hallgassatok azokra az emberekre, akik úgy beszélnek a buzgóságról, mint gyengeségről, és lelkesedésről. Ne hallgassatok azokra, akik nem látnak szépséget a misszióban, akik nevetnek minden olyan törekvésen, amit a lelkek megmentése érdekében teszünk, akik az evangéliumot hirdető missziós társaságokat haszontalanságnak tartják, és akik úgy tekintenek a városi evangélizációkra, a távoli kerületek felkeresésére, az elemi iskolák felállítására, vagy a szabad ég alatti igehirdetésre, mint bolondságra és fanatizmusra. Óvakodjatok attól, hogy olyan emberek mellé adjátok magatokat, akik ilyen megjegyzéseket tesznek, nehogy az Úr Jézus Krisztus árulói között találjátok magatokat. Óvakodjatok attól, nehogy valami módon szembe kerüljetek Vele, Aki „nektek példát hagyott, hogy az ő nyomdokait kövessétek” (1 Pt. 2: 21).

    Sajnos, attól tartok, hogy nem kevés olyan ember van, akik keresztyénnek nevezi magát, de ha abban a korban éltek volna, amelyben az Úr Jézus, és az Ő apostolai a földön jártak, Őt és az Ő követőit fanatikusoknak, és rajongóknak neveznék. Tartok tőle, hogy sokan vannak azok, akiknek több közük van Annáshoz és Kajafáshoz, Pilátushoz és Heródeshez, Fesztuszhoz és Agrippához, Félixhez és Gallióhoz, mint Pál apostolhoz és az Úr Jézus Krisztushoz.

 

    Engedjétek meg, hogy áttérjek a második kérdéshez, amit szeretnék megosztani veletek. Mikor buzgó hitbelileg az ember? Sosem létezett olyan ajándék, aminek ellensúlyozására a Sátán ne készítette volna el a maga hamisítványát. Sosem volt olyan igazi pénzérme, amely a pénzverdét elhagyva, ne keltette volna fel a hamispénz verők figyelmét, és ne készítették volna el annak másolatát, hamisítványát. Néró egyik legkedvesebb szórakozása az volt, hogy a keresztyéneket vadállatok bőrébe bújtassa, és rájuk eressze kutyáit. A Sátán egyik találmánya az, hogy a hívőknek adott ajándékok megrontott változatát állítja az emberek elé, hogy az igazi ajándékokra becstelenséget tudjon zúdítani. Egyetlen ajándék sem szenvedett annyit ettől, mint a buzgóság. Valószínű, hogy egyetlen más ajándéknak sincs annyi másolata, és hamisítványa, mint ennek. Ezért meg kell tisztítanunk ezt a tárgyat a reá rakódó szeméttől. Meg kell határoznunk, hogy mikor valódi, őszinte, és Istentől jövő a hitből való buzgóság.

    1. Ahhoz, hogy a buzgóság igazi legyen, olyan buzgóságnak kell lennie, amely összhangban van a tudással. Ez a buzgóság nem lehet egy vak, tudatlan buzgóság. Ennek a buzgóságnak békés, józan, értelmes alapelvnek kell lennie, amely minden lépésében a Szentírásra támaszkodik. A hitetlen zsidók is rendelkeztek buzgósággal. Pál azt mondta: „Mert bizonyságot teszek felőlük, hogy Isten iránti buzgóság van bennük, de nem megismerés szerint” (Róma 10: 2). Saul is buzgó volt, mikor a harcias farizeusokhoz tartozott. Ő maga mondja egyik zsidókhoz intézett beszédében: „buzgó voltam Istenhez, miként ti mindnyájan vagytok ma” (Csel. 22: 3). Manasséban buzgóság volt, mikor bálványimádóvá vált. Az az ember, aki átviszi a tűzön saját gyermekeit, aki testének gyümölcsét Moloknak adja saját lelke megváltása érdekében, az ilyen buzgó ember. Jakab és János buzgók voltak, mikor készek voltak tüzet bocsátani a samáriai falura. De Urunk ellenük állt. Péter buzgó volt, mikor kirántotta kardját, és levágta Málkus fülét. De tévedésben volt. Bonner és Gardiner buzgók voltak, mikor máglyára adták Latimert és Cranmert. Komolyan odaszánták magukat? Adjuk meg, ami jár nekik. Buzgók voltak, habár nem biblikus célok érdekében. Spanyolországban az inkvizíció tagjai is buzgók voltak, de kínozták az embereket, és rettenetes halálra adták őket pusztán azért, mert azok nem akarták megtagadni az evangéliumot. Igen! Ünnepélyes keretek között férfiakat és nőket kötöztek oszlophoz, és ezt a „hit aktusának” nevezték, és hitték, hogy ezzel az Istent szolgálják. Azok az indusok, akik a kocsik elé feküdtek, hogy azok széttiporják őket, vajon nem voltak buzgók? Azok az indiai özvegyek, akik elégették magukat elhunyt férjük máglyáján; azok a római katolikusok, akik halálig üldözték a valdenseket és az albigenseket, férfiakat és nőket dobva le a sziklákról, mert azt tartották róluk, hogy eretnekek, vajon nem voltak buzgók? A szaracénok, a keresztesek, a jezsuiták, Münster anabaptistái, Joanna Southcote üldözői, vajon nem voltak buzgók? Igen! Igen! Képtelen vagyok ezeket a tényeket cáfolni. Nem kételkedem abban, hogy mindnyájan buzgó emberek voltak. De buzgalmuk nem olyan buzgalom volt, amit Isten helyeselni tudna, az ő buzgalmuk nem „megismerés szerinti buzgalom” volt.

    2. Továbbá, ahhoz, hogy a buzgóság igazi legyen, igaz indítékból kiinduló buzgóságnak kell lennie. A szív annyira gonosz, hogy sokszor az emberek jó dolgokat rossz motivációkból tesznek. Megrázó példája ennek Amasa és Joás, akik Júda királyai voltak. Az ilyen ember rendelkezhet buzgósággal a jó és igaz dologra, de másodlagos okokból, nem azért, hogy kedves legyen Isten előtt. De az ilyen buzgóság semmi sem ér. Ez megvetett ezüst. Ha Isten mérlegébe tesszük, nagyon könnyűnek fog találtatni. Az ember csak a cselekedetre figyel, míg Isten az indítékra tekint. Az ember csak a munka mennyiségére figyel, míg Isten a munkás szívét vizsgálja.

    Van olyan buzgóság, ami egy párthoz való hűségből ered. Teljesen lehetséges, hogy lankadatlanul képviseli egyháza, vagy felekezete érdekeit, de közben nem rendelkezik kegyelemmel; kész lesz meg is halni keresztyén csoportosulása különleges véleményéért, miközben hiányzik belőle a Krisztus iránti őszinte szeretet. Ilyen buzgósággal rendelkeztek a farizeusok. Ők „megkerülték a tengert, és a földet, hogy egy pogányt zsidóvá tegyenek; és ha azzá lett, a gyehenna fiává tették őt, kétszerte inkább maguknál” (Mt. 23: 15). Az ilyen buzgóság nem igazi.

    Van olyan buzgóság is, amely önzésből fakad. Néha olyan idők jönnek, mikor a hitben való buzgóságból haszna származik az embernek. Néha az istenfélő embereknek hatalmat és védnökséget adnak. Néha ahhoz, hogy megnyerjék a világ javait, magukra kell ölteniük a vallás köntösét. És amikor ez megtörténik, nincs hiány hamis buzgóságban. Ilyen volt Joáb buzgósága, aki Dávidnak szolgált. Ilyen buzgósága volt sok angolnak is a barátkozás idejében, mikor a hatalmat a puritánok gyakorolták.

    Van olyan buzgóság is, amely a dicséret szeretetéből fakad. Ilyen volt Jéhu buzgósága, aki kiirtotta a Baál követőit. Emlékezzetek arra, hogyan fogadta Jonádábot, Rékáb fiát, és mit mondott neki: „Gyere velem, és lásd meg, mint állok bosszút az Úrért” (2 Kir. 10: 16). Ilyen buzgóságról emlékszik meg Bunyan is a Zarándok Útjában, mikor egyes emberek a dicsőség miatt mentek a Sion hegyére. Valakiket a környezetük dicsérete éltet. És inkább elfogadják azt a keresztyénektől, mintsem sehonnan se kapjanak.

    Az emberi romlottság szomorú bizonyítéka az, hogy nincs önmagunk megöldöklésének és feláldozásának olyan foka, amire hamis indokból ne lennének az emberek hajlamosak. Abból, hogy az ember „tűzre adja magát”, vagy „minden vagyonát szétosztja”, még nem következik az, hogy valódi hittel rendelkezne. Pál apostol arról beszél nekünk, hogy az ember képes megtenni ezt, miközben nem rendelkezik valódi szeretettel (1 Kor. 13: 1-3). Abból, hogy az ember kimegy a pusztába, és remete lesz, az emberek még képtelenek megtudni, milyennek kell lennie az igazi önmegtagadásnak. Abból, hogy az emberek a kolostorokban a négy fal közé zárják magukat, vagy „kedves nővérekké” válnak, az emberek még nem tudják meg, hogyan kell festenie Isten szemében a valódi önfeláldozásnak, és önmegtagadásnak. Minderre képesek az emberek akkor is, ha rossz elveket követnek. Megtehetik ezt helytelen okokból is, csak azért, hogy kielégítsék titkos büszkeségüket, vagy az ismertség utáni vágyukat, miközben nem buzgólkodnak azon, hogy Isten dicsősége érvényre jusson. Feltétlenül meg kell értenünk, hogy teljesen hamis az ilyen buzgóság. Az ilyen buzgóság földi, és semmi köze sincs a mennyhez.

    3. Továbbá, ahhoz, hogy a buzgóság igazi legyen, olyannak kell lennie, amely megfelel az isteni látásnak, és világosan alá van támasztva a Szentírásból. Vegyük például a buzgóság legmagasztosabb és legjobb formáját, a szentségben való növekedésünk iránti buzgóságot. Az ilyen buzgóság arra fogja ösztönözni az embert, hogy állandóan azt érezze, semmi olyan nincs, amit ne lenne érdemes megtenni azért, hogy Isten jelenlétében legyünk. Kész lesz arra, hogy levágja jobb kezét, vagy kitépje jobb szemét, csakhogy még szorosabb közelséget érjen el Krisztussal. Vajon ez nem azt, amiről Pál apostol is beszél? Ő azt mondta: „Hanem megsanyargatom testemet, és szolgává teszem; hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek” (1 Kor. 9: 27); „Atyámfiai, én nem mondom magamról, hogy már elértem volna. De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtem, azoknak azonban, amelyek előttem vannak, nekik dőlök, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára” (Fil. 3: 13-14).

    Még egy példa erre a hamis gyakorlattal szembeni buzgóság. Az ilyen buzgóság arra fogja ösztönözni az embert, hogy éppúgy gyűlölje a nem biblikus tanításokat, mint ahogyan a bűnt is gyűlöli. Arra ösztönzi a buzgóság, hogy úgy tekintsen a bibliaellenes tanításokra, mint mételyre, amit minden áron lokalizálni kell. Ez a buzgóság rigorózusan figyelmessé teszi őt az Isten Igéjének minden jótája, és vonása iránt, nehogy valamilyen engedmény miatt meghiúsuljon az evangélium célkitűzése. Nem ezt látjátok-e Pálban, mikor Antiochiában személyesen állt ellene Péternek, és mert panasza volt rá (Gal. 2: 11)? Ezeket az aspektusokat alkalmazza az igazi buzgóság. Feltétlenül meg kell értenünk azt, hogy az ilyen buzgóság nagyra becsült Isten előtt.

    4. Továbbá, ahhoz, hogy a buzgóság igazi legyen, olyan buzgósággá kell válnia, amely összhangban van a könyörülettel, és a szeretettel. Akkor a buzgóság nem válik kegyetlenséggel párosuló buzgósággá. Akkor nem válik engesztelhetetlen ellenségeskedéssé. Akkor nem válik olyan buzgósággá, amely kész kardot ragadni, és kész mindenkit lekaszabolni testi fegyverekkel. Az igazi buzgóság fegyverei nem testiek, hanem szellemiek. Az igazi buzgóság gyűlölni fogja a bűnt, de szeretni fogja a bűnöst. Az igazi buzgóság gyűlölni fogja az eretnekséget, de szeretni fogja az eltévelyedetteket. Az igazi buzgóság arra fog törekedni, hogy lerombolja a bálványokat, de mélységes szánalmat fog érezni a bálványimádók iránt. Az igazi buzgóság gyűlölni fogja a gonoszság minden formáját, de arra fog törekedni, hogy jót tegyen a leggonoszabb bűnössel is.

    Az igazi buzgóság figyelmeztetni fog, ahogyan Pál apostol is figyelmeztette a galatákat, miközben olyan mélységes érzelmeket fog érezni, mint a dajka, vagy az anya érez gyermeke iránt, aki hibát követ el. Ő úgy fogja megfeddeni a tévtanítókat, ahogyan Jézus feddte az írástudókat és a farizeusokat, de mindezek ellenére úgy fognak sírni, ahogyan Jézus sírt Jeruzsálem felett, mikor utoljára kereste fel a várost. Az igazi buzgóság határozott lesz, mint az a sebész, akinek beteg szervvel van dolga; de az igazi buzgóság nyugodt is lesz, mint az az ember, bekötözi testvére sebét. Az igazi buzgóság bátran a világ szemébe mondja az igazságot, mint ahogyan Athanáziusz tette, és nem aggodalmaskodik azon, hogy valakit megbánthat; de az igazi buzgóság arra fog törekedni, hogy mindeközött az igazságot szeretetben mondja el.

    5. Továbbá, ahhoz, hogy a buzgóság igazi legyen, olyan buzgósággá kell válnia, amely mélységes alázattal van összhangban. A valóban buzgó ember utolsó lesz, aki utat enged saját gondolatainak. Minden, amit képvisel, és amit tesz, olyan messze lesz saját kívánságaitól, hogy saját maga alkalmatlanságát fogja átérezni, és csodálkozással fog arra gondolni, Isten hogyan képese egyáltalán valamit tenni is rajta keresztül. Mózeshez hasonlóan, mikor lejött a hegyről, nem fog tudni arról, hogy az ő arca fényességben úszik. Mint igaz ember, nem lesz tudatában saját jó cselekedeteinek (ld. Mt. 25). Dr. Buchanan neve sok gyülekezetben ismert. Ő egyike azoknak az elsőknek, akik komolyan vették az elkárhozó bűnösök megmentését. Szó szerint elégette magát, testét és lelkét azért, hogy felébressze az alvó keresztyénséget, hogy komolyan vegye a missziót. Ennek ellenére, egyik levelében ezt írta: „Nem tudom, rendelkeztem-e valaha azzal, amit a keresztyének buzgóságnak neveznek”. Whitefield az evangélium egyik legbuzgóbb hirdetője volt, akit a világ látott. Lángoló lelkülettel rendelkezett, állhatatos volt „alkalmas és alkalmatlan időkben”, fényes és világló fény volt, és ezreket vezetett Istenhez. Harminc év szolgálat után mégis ezt írta: „Uram, adja erőt, hogy elkezdjem a munkát”. McCheyne az egyik legáldottabb ember volt, akivel Isten a Skót Egyházat valamikor is megajándékozta. Olyan szolgálattevő volt, akiben a lelkek megmentésének elolthatatlan vágya élt. Kevés ember tett annyi jót élete során, mint ő, habár huszonkilenc évesen halt meg. Mindezek ellenére azt írta leveleiben: „Csak Isten tudja, a bűn milyen nagy folyama van szívemben. Megdöbbentő, hogy Isten egyáltalán megáldja igehirdetéseimet”. Teljesen meg lehetünk győződve róla, hogy ott, ahol az önelégültség uralkodik, kevés igazi buzgóság van.

    Arra kérem olvasóimat, hogy jegyezzék meg az igazi buzgóság leírását, amit éppen most határoztam meg. A józanságból származó buzgóságot; az igazi indítékból származó buzgóságot; a biblikus példák által alátámasztott buzgóságot; a szeretettel összhangban levő buzgóságot; a mélységes alázatból fakadó buzgóságot; mert ez az igazi buzgóság; az a buzgóság, amely kedves Istennek. Sem nektek, sem nekem nem kell tartanom hát attól, hogy túl sok buzgósággal rendelkezzem.

    Arra kérlek, hogy jegyezzétek meg ezt a leírást azokért az időkért, amiben élünk. Óvakodjatok annak feltételezésétől, hogy a meggyőződés képes igazi buzgóságot teremni, hogy a tudatlan őszinteség valóban képes buzgó keresztyénné változtatni minket Isten szemében. Olyan nemzedék korában élünk, amely képes bálvánnyá tenni azt, amit a vallásban őszinteségnek nevezünk. Ez az emberek nem engedik meg azt, hogy valaki leleplezze az őszinte emberek hibáit. Bármilyenek is legyen teológiai elképzelései, ha őszinte ember, akkor ez elégséges ezeknek az embereknek a szemében, és megtagadják tőlünk azt a jogot, hogy többet várjunk tőlük. Azt fogják mondani nektek, hogy ne ragaszkodjatok a tanítások apró pontjaihoz, és nem kell ragaszkodnotok dolgokhoz, amikben nincs a keresztyének között egyetértés. Vajon őszinte-e az ember? Ha igen, akkor meg kell elégednünk ezzel. Az őszinteség a szemükben sok bűnt elfedez. Én azonban komolyan figyelmeztetlek benneteket arra, hogy óvakodjatok az ilyen jónak látszó tanítástól. Az evangélium és a Biblia nevében tiltakozom az olyan teóriák ellen, amelyek azt tartják, hogy a puszta őszinteség az embert valóban buzgóvá, és istenfélővé teszi az embert Isten szemében.

    Az őszinteség követői azt gondolják, hogy Isten az igazságnak és tévelygésnek semmilyen kritériumát nem adta nekik, mintha a Biblia, az igazi kritérium, olyan homályos lenne, hogy egyetlen ember sem képes arra, hogy hozzá fordulva meg tudja határozni, mi az igazság. Ez a Szentírás, az írott Ige iránti megvetést tanúsítja, és ezért tévelyeg.

    Az őszinteség követői arra akarnak minket kényszeríteni, hogy vessük el az igazság melletti bizonyságtételt, és mindazokat, aki Krisztus napjaitól fogva ellene állottak a hamis tanoknak. Az írástudók és a farizeusok habár őszinték voltak, ennek ellenére Urunk ellenük állt. Akkor helyet adhatunk-e annak a feltételezésnek szívünkben, hogy békén hagyhatjuk őket? Mária királynő, Bonner, és Gardiner őszintén törekedtek a katolicizmus restaurációjára, és próbálták kiirtani a protestantizmust, de Ridley és Latimer halálukig ellene álltak ennek a törekvésnek. Akkor megengedhetjük-e magunknak azt, hogy mindkét oldalról azt feltételezzük, hogy igazuk volt? A Sátán és a bálványimádás követői ugyan őszinték, de ennek ellenére misszionáriusaink azért küzdenek, hogy felfedjék azok tévelygését. Merjük-e ez után azt állítani, hogy az őszinteség a mennybe viszi őket, és hogy pogányok és katolikusok misszionáriusai otthon maradhatnak? Egyetérthetünk-e azzal, hogy a Biblia nem mutatja meg számunkra az igazságot? Az őszinteségről vallott homályos értelmet Krisztus helyébe állíthatjuk-e, és feltételezhetjük-e azt, hogy egyetlen őszinte ember sem hibázhat? Isten óvjon meg minket attól, hogy ilyen tanítást támogassunk! Rettegek ez ilyen teológia gondolatától. Ünnepélyesen óvni szeretném az embereket attól, hogy ebbe elmerüljenek, mert napjainkban ez a viselkedés nagyon elterjedt, és vonzó elgondolás. Óvakodjatok tőle, mert ez nem más, mint a régi jó tévelygés egy újabb formája, annak a tévelygésnek új formája ez, amely azt bizonygatja, hogy az az ember, akinek élete jó, képtelen a tévelygésre. Inkább töltekezzetek be a buzgósággal. Támogassátok inkább a buzgóságot. De vigyázzatok arra, hogy buzgóságotok igazi legyen. Győződjetek meg arról, hogy az a buzgóság, ami másokban tetszik nektek, józan buzgóság, helyes ösztönzésből ered, olyan buzgóság, amelyet alá tudtok támasztani a Szentírással. Ezen kívül minden más buzgóság hamis tüzet képvisel, amit nem a Szent Lélek támasztott.

 

    Engedjétek meg, hogy rátérjek harmadik kérdésünkre, amiről beszélni szeretnék nektek. Nézzük meg, miért hoz áldásokat az ember számára, ha buzgó a hitben. Világos, hogy Isten sosem adott az ember számára olyan utasítást, amely ne az ember javát szolgálná, vagy aminek megtartása nem lenne kötelező az ember számára. A Benne bízóknak Ő sosem ajánlott olyan ajándékot, amelyben a hívők ne fedezték volna fel a boldogságot. Ezt minden keresztyén erény természetéről nyugodtan elmondhatjuk. Valószínű, hogy különösen igaz ez a buzgóságra.

    1. A buzgóság javára van a keresztyén lelkének. Mindnyájan tudjuk, hogy a testedzés hasznos az egészség szempontjából, és hogy izmaink, és egyéb testrészeink rendszeres edzése jótékony hatással van hangulatunkra, és javítja testünk fizikai erőnlétét. Amit az edzés okoz testünknek, azt okozza a buzgóság lelkünknek. Nagy segítséget fog nyújtani nekünk örömeink, békességünk, vigasztalásunk, és boldogságunk közepette. Senki sem él át olyan boldogságot Krisztusban, mint azok, akik az Ő dicsőségére buzgólkodnak, akik vigyáznak ki- és bemenetelükre, akik éberen őrködnek lelkiismeretük felett, akik aggódnak mások lelki állapotáért, és állandóan éberek, azon dolgoznak, munkálkodnak, arra törekednek, és azon fáradoznak, hogy Jézus Krisztus ismerete terjedjen ezen a földön. Az ilyen emberek a nap sugarai alatt lakoznak, ezért szíveik mindig forróak. Ezek az emberek megitatják a szomjazókat, ezért sosem szomjaznak. Szívük olyan kert, amelyre a Szent Lélek harmatja naponta leereszkedik. Becsülik Istent, ezért ők is becsben vannak tartva.

    Nem szeretnék tévedni ezzel kapcsolatban. Nem szeretnék elhamarkodott ítéletet mondani egyetlen hívőről sem. Tudom, hogy „kedveli az Úr az ő népét” (Zsolt. 149: 4). A legkisebbtől a legnagyobbig, a legkisebb gyermektől a legtiszteletreméltóbb harcosig a Sátánnal vívott ütközetben nincs egy se, akin ne lenne az Úr Jézus Krisztus áldása, és jóakarata. Mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, bármennyire gyengék és erőtlenek is lennénk, mert „Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt” (Zsolt. 103: 13). Mindnyájan növények vagyunk az Ő kertjében, és habár sokan közülünk gyengék, és néhányunkban épphogy van egy kis élet, ennek ellenére, ahogyan a kertész szereti azt, amit saját kezeivel termel, az Úr Jézus is szeret minden bűnöst, aki Belé vetette bizalmát. De, ezt erősítve, ugyanakkor abban is hiszek, hogy az Úrnak különleges jóakarata van azok irányába, buzgók az Ő ügyében; azokhoz, akik odaadják magukat, testüket, lelküket, és értelmüket, hogy az Ő dicsőségét hirdessék ebben a világban. Ezeknek Ő úgy jelenti ki magát, mint senki másnak. Ezeknek az embereknek olyan igazságokat mutat meg, amelyeket mások sosem fognak meglátni. Megáldja kezük munkáját. Olyan lelki vigasztalással buzdítja őket, amikről csak az ő beszámolóik által szerzünk tudomást. Ők „szíve szerint való emberek”, mert ők jobban hasonlítanak Rá, mint bárki más. Senki sem él át olyan örömet és hitbeli békességet; senki sem rendelkezik annyi hitbeli nyugalommal; senki sem rendelkezik annyi „éggel a föld felett” (5 Móz. 11: 21); senki sem lát és érez annyi vigasztalást az evangélium által, mint ezek a buzgó, őszinte, megalkuvást nem ismerő, lelkileg odaszánt keresztyének. Ha semmilyen más ok nem volna, akkor csak saját lelkünk érdekében is buzgókká kellene válnunk, nagy buzgókká kellene hitünkben válnunk.

    2. A buzgóság jó mind a magunk, mind Krisztus Egyházának egészére nézve. Semmi sem képes annyira megerősíteni a hitbeli életet, mint a buzgó keresztyének „kovásza”, amely képes megkeleszteni az Úr Egyházát. A sóhoz hasonlóan, megőrzi az egész testet a rothadástól. Csak az ilyen emberek képesek megújítani az egyházat, akik készek feláldozni magukat ezért az ügyért. Képtelenség túlértékelni azt az adósságot, amivel a keresztyének a buzgóságnak tartoznak. A legnagyobb hiba, amit az egyház vezetői elkövethetnek, az, hogy ha elkergetik a buzgó keresztyéneket befolyási területükről. Ha ezt teszik, az életerő forrását temetik be, amely lelki hanyatlást és halált fog hozni.

    A valóságban a buzgóság az a tulajdonság, amely által Isten gyönyörködik, és ami Ő nagy becsben tart. Nézzétek végig azoknak a keresztyéneknek a névsorát, akik kitűntek buzgóságukkal. Kik azok az emberek, akik a legmélyebb és legfeledhetetlenebb nyomot hagyták egyházuk életében? Kik azok az emberek, akikre Isten rábízni Sion falait, hogy megvédjék annak kapuit? Ezek az emberek nem annyira a tudás és a talentumok, mint inkább a buzgóság emberei voltak.

    Latimer püspök nem volt annyira olvasott, és tudós ember, mint Cranmer, vagy Ridley. Nem tudta idézni az egyházatyákat, mint azok. Nem ment bele az antikkor vitájába. Inkább ragaszkodott a Szentíráshoz. De elmondhatjuk, hogy egy angol reformátor sem nyomta olyan mélyen rá bélyegét népe életére, mint az öreg Latimer. Mi volt ennek az oka? Nem más, mint az ő buzgósága.

    Baxtert, a puritánt, nem lehetett intellektualitásban összehasonlítani egyes kortársával. Nem alábecsülve érdemeit, mégsem tudjuk azt mondani, hogy egy szinten állt volna Mantonnal, és Owennel. Ennek ellenére azonban, nem sokan gyakoroltak olyan nagy hatást nemzedékükre, mint ő. Mi volt ennek az oka? Az ő lángoló buzgósága.

    Whitefield, Wesley, Berridge, és Venn nem volt intellektuálisan egy szinten Butler püspökkel, és Watsonnal. De olyan hatással voltak népükre, amelyre nem lenne képes ötven butler és watson sem. Megmentették az anglikán egyházat a pusztulástól. Miben volt az ő erejük titka? Abban, hogy buzgók voltak.

    Ezek az emberek az egyháztörténelem során az első vonalban harcoltak. Megingathatatlanul átvészelték az ellenkezés és az üldöztetés viharait. Nem féltek attól, hogy egyedül kellett megállniuk. Nem törődtek azzal, hogy sokan nem értették meg világosan motivációjukat. Mindent szemétnek ítéltek az igazság győzelméért. Külön-külön, és együtt egy célnak az emberei voltak, ez az egy cél nem volt más, mint Isten dicsőségének terjesztése, és az Ő igazságának magasra emelése a világban. Ők tele voltak tűzzel, és ezért tudtak másokat is tűzbe vinni. Állandóan virrasztottak, és ennek hatására mások is éberekké váltak. Bennük az élet tombolt, ezért voltak képesek másokat is megeleveníteni. Állandóan munkálkodtak, ezért megszégyenítettek másokat, és arra ösztönözték őket, hogy ők is munkálkodjanak. Ők leereszkedtek az emberekhez, mint ahogyan Mózes is leereszkedett a hegyről a nép közé. Úgy világítottak, mintha csak most hagyták volna ott az Isten jelenlétét. Úgy mentek végig ezen az életen, hogy a menny illatát és atmoszféráját árasztották magukból.

    Bizonyos értelemben azt lehet mondani, hogy a buzgóság másokat is megfertőz. Nincs semmi, ami hasznosabb lenne az ember számára, mint a hitvalló keresztyénség, mint az, hogy igazi, élő keresztyénséget láthatnak, aki Isten buzgó embere. Szidhatják őt; gúnyolhatják; vermet áshatnak neki; bizalmatlansággal tekinthetnek rá; olyan lehet számukra, mint egy értehetetlen üstökös, ennek ellenére ez az ember az ő javukat szolgálja. Mert felnyitja szemüket. Arra kényszeríti őket, hogy meglássák szendergésüket. Megmutatja nekik a bennük nyugvó hatalmas sötétséget. Arra kényszeríti őket, hogy elgondolkozzanak, akár tetszik ez nekik, akár nem, azon a kérdésen: „Mit teszünk? Vajon mi jobban vagyunk azoknál a haszontalan tárgyaknál, amik csak a helyet foglalják ezen a földön”? Szerencsétlenségünkre, igaz lehet az, hogy „egy bűnös sokakat bűnre tud vinni”; de az is áldott igazság, egy buzgó keresztyén sok jót tud tenni. Igen, egyetlenegy buzgó ember a városban, egyetlenegy buzgó ember a gyülekezetben, egyetlen buzgó ember a társadalomban, egyetlen buzgó ember a családban képes arra, hogy hatalmas áldást hozzon. Milyen sok jótékony munkába kezd az ilyen ember! A keresztyén szolgálat mily sok fajtáját indítja el élete által, amely ellenkező esetben sosem kerülne felszínre! Az igazság mélységes forrása van elrejtve Pál apostol szavaiban, amit a korintusiakhoz címzett: „buzgóságotok sokakat magával ragadott” (2 Kor. 9: 2).

    3. Ahogyan a buzgóság áldásokat hoz az Egyháznak, és az egyes hívőnek, úgy hoz áldást a világ számára is. Mi lenne a városi és az iskolai misszió ügyével, ha nem lenne a buzgóság? Mi lenne a félreeső tájak látogatásával, és a lelkészek támogatásával, ha nem lenne a buzgóság? Mi lenne társadalmunkkal, ki szorítaná vissza a bűnt és a tudatlanságot, és a messze földek sötétségét, valamint ki mentené meg azokat a szerencsétleneket, akik a kárhozat felé tartanak? Mi lenne a jóság dicsőséges eszközeivel, ha nem lenne a buzgóság? Éppen a buzgóság hozta mozgásba ezeket a mechanizmusokat, éppen a buzgóság tatja őket mozgásban keletkezésük pillanatától. A buzgóság hozza össze azokat a férfiakat és nőket, akik sok erős társaság magját adják. A buzgóság tartja össze ezeket a társaságokat, miután megalakultak. A buzgóság megakadályozza a lustaságot, és a szendergést, mikor a mechanizmus hatalmassá válik, és hasznot hoz a világ számára. A buzgóság arra készteti az embereket, hogy előre haladjanak, nem sajnálva életüket, ahogyan tette ezt napjainkban Moffat és Williams. A buzgóság kitölti helyüket, mikor földi pályafutásuk befejeződik, és hazaköltöznek.

    Mi történt volna az emberek nagy többségével, amelyek betöltik városaink parkjait és sétányait, hanem nem lett volna a buzgóság? A kormány semmit sem tud kezdeni velük: képtelenek olyan törvényeket hozni, amelyek a gonoszságnak gátat tudnának vetni. Az emberek nagy többségének, akik keresztyéneknek nevezik magukat, nem látnak; nem éreznek; nem alkotnak; nem járnak közbe; és nem munkálkodnak azon, hogy lelkeket mentsenek meg, és kivezessék őket fojtogató állapotukból. A buzgóság nem áll meg tétlenül szemlélni a nehézségeket; hanem azt mondja: „Lelkek vesznek el, és ezzel valamit tenni kell”. A buzgóság nem hátrál meg, mikor Anák fiai útját állják; eltekint felettük, és azt mondja: „El kell foglalni ezt a földet”. A buzgóság nem vár arra, hogy mikor verődik össze megfelelő erő, és nem várakozik addig, míg a jó dolgok divatossá válnak; hanem előre tekint, mint az a katonai egység, amely veszélyes feladatra vállalkozott, és hiszi, hogy hamarosan mások is követik. Ó, a világ nem ismeri, milyen sokkal tartozik a hitbeli buzgóságnak! Milyen sok bűntény akadályozott meg! Milyen sok társadalmi elégedetlenséget fedezett el! Milyen sok törvény iránti engedelmességnek és szeretetnek volt a forrása! Milyen sok lelket mentett meg! Igen! Úgy gondolom, keveset tudunk arról, hogy mit lehetne még tenni, ha minden hívő ember buzgóbb lenne! Milyen sok mindent lehetne még tenni, ha a szolgálattevők jobban hasonlítanának Bickersteth-re, Whitefield-re, és McCheyne-re! Milyen sok jó dolgot lehetne még tenni, ha a világiak jobban hasonlítanának Howard-ra, Wilbeforce-ra, Thornton-ra, Nasmith-re, és George Moore-ra! Ó, mind magatok, mind e világ javára döntsétek el, hogy arra fogtok törekedni, hogy buzgó emberekké váljatok!

    Mindenki, aki keresztyénnek vallja magát, óvakodjon attól, hogy visszatartsa a buzgóságot. Inkább keressétek azt. Növeljétek azt. Mind saját, mind mások szívében élesszétek fel a tüzet, és soha, soha ne álljatok neki ellen. Óvakodjatok attól, hogy hideg vizet öntsetek a buzgó lelkekre, bárhol is találkozzatok velük. Óvakodjatok attól, hogy csírájában fojtsátok el ezt a drága ajándékot, mielőtt ez szárba szökkenhetne. Ha szülők vagytok, óvakodjatok attól, hogy megfojtsátok azt gyermekeitekben; ha férjek vagytok, óvakodjatok attól, hogy megfojtsátok azt feleségetekben; ha testvérek vagytok, óvakodjatok attól, hogy megfojtsátok azt fivéreitekben; ha lelkipásztorok vagytok, óvakodjatok attól, hogy megfojtsátok azt gyülekezeti tagjaitok szívében. Ez a friss hajtás az égig ér. Krisztusra kérlek benneteket, ne nyomjátok el a buzgóságot. A buzgóság hibákat követhet el. A buzgóság arra szorulhat, hogy helyes irányba kell terelni. Lehet, hogy a buzgóságnak szüksége van vezetésre, tanácsokra, és irányításra. Az ütközetek óriásaihoz hasonlóan, néha képes saját táborának is veszteségeket okozni. De a buzgóság nem vegetálhat ebben a szánalomra méltó, romlott, és boldogtalan világunkban. Az a buzgóság, ami Knox Jánosban is tombolt, mikor lerombolta a skót kolostorokat, talán megsértheti a szűklátókörű és szendergő keresztyének érzéseit. Megsértheti azoknak a régi vallásúaknak az érzéseit, akik gyűlölik az újat (akik türelmetlenül azt követelik, hogy a katonák és matrózok továbbra is parókát hordjanak), és nem állhatnak semmiféle újítást. De, végül a buzgóságot igazolni fogják eredményei. Mint Knox János esetében is, a buzgóság sokkal nagyobb hasznot hozott, mint amennyi kellemetlenség származott belőle. Abban, hogy néha túl nagy a buzgóság Isten dicsősége iránt, nincs veszély. Az Isten bocsásson meg azoknak, akik másként gondolják! Ti keveset tudtok az emberi természetről. Megfeledkeztek arról, hogy a betegség sokkal fertőzőbb, mint az egészség, és hogy jóval könnyebb elkapni a megfázást, mintsem az egészséges arcpírt továbbadni. Ennek értelmében, az Egyháznak ritkán van hiánya kantárban, inkább sarkantyúra lenne sok esetben szüksége. Ritkán kell visszafogni őt, jóval gyakrabban inkább noszogatásra van szüksége.

    Végül, engedjétek meg, olvasóim, hogy ezt a tárgyat mindnyájatok lelkiismeretére ráhelyezzem. Ennek tárgya figyelmeztető, és buzdító jellegű, amely nagyban függ szívetek állapotától. Isten segítségével ezt a tanítást mindenkinek a maga módján szeretném szívére helyezni.

    1. Mindenek előtt, engedjétek meg, hogy azokat figyelmeztessem, akik nem rendelkeznek határozott hitvallással. Félek, hogy ilyen helyzetben több tízezren vannak. Ha te egyike vagy ezeknek, akkor az előtted levő téma tele van komoly figyelmeztetésekkel. Ó, bárcsak az Úr az Ő kegyelmével arra indítana benneteket, hogy komolyan vegyétek ezeket a szavakat!

    Tehát, szívem teljes melegével azt kérdem tőletek: hol van a ti hitbeli buzgóságotok? Magam előtt tudva a Bibliát, bátran feltehetem ezt a kérdést, de félelem járja át a szívemet, miközben válaszotokat várom. Még egyszer kérdem: hol van Istent magasztaló buzgóságotok? Hol van Krisztus tanítását hirdető buzgóságotok? Az a buzgóság, amely az Úr Jézus Krisztus jellemezte; az a buzgóság, amely az jellemző az angyalokra; az a buzgóság, amely kiviláglik minden komoly keresztyén életéből, hol van a te buzgóságot, meg nem tért olvasóm? Hol van valójában a te buzgóságod? Nagyon jól tudjátok, hogy sehol sincs; nagyon jól tudjátok, nem láttok benne semmi szépséget; nagyon jól tudjátok, hogy megvetéssel fordultok el tőle barátaitokkal együtt, mintha a buzgóság valami gonosz dolog lenne; nagyon jól tudjátok, hogy annak nincs helye és része, gyökere a ti szívetekben. Valószínű, hogy ez nem azt jelenti, hogy ne tudnátok, mit jelent buzgónak lenni. Van nektek buzgóságotok, csak helytelenül van alkalmazva. Mert az a buzgóság földi; és az ideiglenes dolgok felé van fordítva. Ez nem Isten dicsősége utáni vágyakozás; nem az elveszett lelkek megmentése utáni vágyakozás. Igen, sok ember jobban szereti az újságokat, mint a Bibliát; vágyakozik a Times mindennapi olvasására, de nem vágyakozik Isten áldott Igéjének olvasására. Nagyon sokan ragaszkodnak a számviteli könyvükhöz, és üzleti naplójukhoz, de nem ragaszkodnak az Élet Könyvéhez, és az utolsó számadáshoz; szeretnék megszerezni az ausztráliai és a kaliforniai aranyat, de nem vágynak elnyerni Krisztus gazdagságát. Sokan nagy hangsúlyt fektetnek a mindennapi életre: szeretnének gondoskodni családjukról, szórakozásukról, mindennapi tevékenységükről; de nem vágyakoznak Istenre, a mennyre, és az örökkévalóságra.

    Ha olvasóim közül valaki ilyen szívvel rendelkezik, könyörgöm, serkenjen fel, és lássa meg esztelenségét. Nincs örök életetek. Nem vagytok felkészülve a halálra. Nem vagytok készek a szentekkel és az angyalokkal való közösségre. Serkenjetek fel: legyetek buzgók, és térjetek meg! Serkenjetek fel, hogy megértsétek, milyen károkat okoztok! Szégyenletes hűvösségetekkel bizonyítékokat adtok a hitetlenek kezébe. Leromboljátok a lelkészek áldozatos munkáját. A Sátán segítői vagytok. Serkenjetek fel: legyetek buzgók, és térjetek meg! Serkenjetek fel, hogy meglássátok gyerekes következetlenségeteket! Mik lehetnek méltóbbak a buzgóságra, mint az örök értékek, mint Isten dicsősége, és a lelkek üdvössége? Kétségtelen, hogy ezerszer jobb dolog az örök jutalomért munkálkodni, mint az ideiglenes sikerekért. Serkenjetek fel: legyetek buzgók, és térjetek meg! Menjetek, és kezdjétek el olvasni azt a Bibliát, amit eddig félre tettetek. Kapaszkodjatok bele ebbe az áldott könyvbe, amit eddig sosem alkalmaztatok. Olvassátok el teljesen az Újszövetséget. Vajon tényleg semmit sem találtok benne, amit buzgóvá tehetne benneteket, hogy komolyakká váljatok, mikor lelketek üdvéről van szó? Menjetek el, és tekintsetek fel Krisztus keresztjére. Menjetek el, és tekintsetek fel, Isten Fia hogyan ontotta vérét, hogyan szenvedett, és halt meg értetek, hogyan adta életét a bűnért, azért, hogy te, bűnös, ne kárhozz el, hanem örök életet szerezz magadnak. Menjetek el, és nézzetek fel Krisztus keresztjére, és ne nyugodjatok addig, amíg meg nem érzitek a szívetekbe áramló buzgóságot, a buzgóságot Isten dicsősége iránt, a buzgóságot az evangélium hirdetése iránt. Megismétlem: legyetek buzgók, és térjetek meg!

    2. Továbbá, engedjétek meg, szóljak azokhoz, akik következetes keresztyéneknek nevezik magukat, de a valóságban csak langymelegek. Sajnos, el kell mondanom, hogy sokan vannak ebben az állapotba. Ha te közéjük tartozol, akkor ebben a fejezetben sok olyan dolog van, ami arra ösztönöz, hogy önvizsgálatot tarts.

    Engedjétek meg, hogy lelketekre beszéljek. Testvéri szeretetem teljes melegével azt kérdem tőletek: hol van a buzgóságotok? Hol van Isten dicsősége iránti buzgóságotok? Hol van az evangélium hirdetése iránti buzgóságotok? Nagyon jól tudjátok, hogy csak kevés buzgósággal rendelkeztek. Nagyon jól tudjátok, hogy csak nagyon kis buzgóság van bennetek, egy alig pislákoló szikra, amely épphogy világít, annál nem több „a haló félben levőnél” (Jel. 3: 2). Ha veletek ez a helyzet, kétségtelen, hogy valami el lett hibázva. Ilyet azonban nem szabad magatoknak megengedni. Ti Isten gyermekei vagytok; drága áron vétettetek meg; drága véren váltattatok meg; olyan dicsőség várományosai vagytok, amit a pogányok képtelenek körülírni, mert sosem látták, ilyen embereknek kell lennetek. Kétség kívül, buzgóságotok nem maradhat kicsi.

    Mélyen átérzem azt, hogy az a téma, amit érintek, nem kellemes téma. Én sem szívesen beszélek róla, mert engem is folyamatosan hiányosságaimra emlékeztet. Ennek ellenére azonban ki kell mondani az igazságot. Mert világos, hogy napjaink hívői annyira félnek attól, hogy hibáznak, hogy nem mernek jót tenni. Sok olyan ember van, akinek gyümölcsöző a fantáziája, de gyümölcstelen a cselekedetben; akik képesek valakit lehűteni, de szegények abban, amit keresztyén tűznek neveznek. Azokra a holland képviselőkre emlékeztetnek, akik túlzott óvatosságból következetesen ellene álltak annak, hogy Marlborough újabb győzelmeket tudjon aratni. Valóban, ha körbe nézünk Krisztus Egyházában, néha azt gondolhatjuk, hogy Isten királysága már rég elérkezett, és Isten akarata beteljesedett ezen a földön, olyan kevés buzgósággal találkozunk a hívők részéről! Ennek cáfolata hiábavaló tevékenység. Azokra a jótékonysági intézményekre gondolok, amelyek a gyarmatokon, vagy a világ más eldugott helyén van, amelyek azért halódnak, mert nem támogatják őket. Kérdem tőletek, vajon ez buzgóság? Ezerszám mutathatnék szánalmas adományokat, amelyek sosem mutatnak a keresztyén adományozók nagylelkűségére. Kérdem én, vajon ez buzgóság? Szeretnék rámutatni azokra a hamis tanokra, amelyeknek megengedjük, hogy terjedjenek gyülekezetünk és családunk körében, és semmilyen erőfeszítést sem teszünk annak érdekében, hogy feltartsuk őket, sok esetben a hívők csak szemlélik ezt, és azt kívánják, hogy bárcsak ne történnének hasonló esetek. Kérdem én, ez vajon buzgóság? Az apostolok vajon elégedettek lennének a hasonló helyzetekkel? Tudjuk, hogy nem.

    Ha olvasóim lelkiismerete megszólat, és hibásnak érzi magát azokban a hibákban, amelyeket felvázoltam, akkor az Úr nevében arra hívom őket, hogy legyenek buzgók, és térjenek meg. A buzgóság ne korlátozódjon ügyvédi irodákra, bankokra, üzletekre, és irodákra. Mutassuk meg buzgóságunkat Krisztus Egyházával kapcsolatban is! A buzgóság ne korlátozódjék katonai egységekre, akik veszélyes küldetésekre vállalkoznak, vagy azokra, akik aranyat keresnek Ausztráliába, vagy tudományos expedíciókra, hanem legyen érvényes azokra, akik az evangéliumot hirdetik a pogányok között, vagy a katolikusok megmentésére, akiket ki kell kapni a tűzből, vagy azokra, akik fényt visznek a gyarmatokra. Sosem voltak olyan szélesre nyitva a kapuk a jó cselekedetek előtt, mint ma; sosem annyi lehetőség a jótékonykodásra, mint most. Nem bírom elviselni azt, hogy undorral tagadják meg egyesek a hitbeli segítséget, pusztán azért, mert hiányosságok vannak azokban az eszközökben, amelyek által segítséget lehetne nyújtani. Ilyen erővel akár semmit sem kell tennünk. Álljunk ellene ennek az érzésnek, ha megkörnyékeznek minket. Ez a Sátán egyik csapdája. Jobb tökéletlen eszközökkel dolgozni, mint semmit sem tenni. Minden esetben törekedjetek arra, hogy valamit tegyetek Krisztusért, valamit tegyetek a tudatlanság és a bűn ellen. Gyűjtsétek össze, tanítsátok az embereket, beszéljetek a lelkükre, látogassátok őket, és imádkozzatok azért, hogy Isten adjon alkalmakat számotokra. Döntsétek el, hogy mindig törekedni fogtok valamire, hogy valami rajtatok keresztül el legyen végezve. Ha csak egy talentumotok van, ne ássátok azt el a földbe. Olyan életre törekedjetek, hogy környezetetek felismerje, hogy szükségük van rátok. Tizenkét óra alatt sokkal több munkát kell elvégezni, mint amit valaki eddigi élete során egy egész nap alatt végzett.

    Gondoljatok azokra az értékes lelkekre, amelyek elvesznek, miközben ti alusztok. Ha úgy tetszik nektek, mélyüljetek bele belső konfliktusaitokba. Ha így döntöttetek, akkor tovább folytathatjátok érzéseitek analizálását, és figyelmetek nyugodtan fordítsátok önnön romlottságotokra. De mindezek közepette emlékezzetek arra, hogy sokan a pokol felé tartanak, és hogy nektek tenni kellene valamit, hogy megmentsétek őket. Ó, serkenjetek fel! Legyetek buzgók, és térjetek meg!

    Gondoljatok arra, hogy milyen hamar elrepül az idő. Hamarosan eltávoztok ebből a világból. A másvilágon már nem lesz alkalmatok arra, hogy jót tegyetek az emberekkel. A mennyekben már nem lesz tudatlan ember, akiket taníthatnátok, nem lesz olyan megtéretlen ember, akit megtérésre vezethetnétek. Bármit is tesztek, azt ma tegyétek. Ó, mikor kezdtek hozzá? Serkenjetek fel! Legyetek buzgók, és térjetek meg!

    Gondoljatok a Sátánra, a gonosz iránti buzgóságára. A jó öreg Bernard ünnepélyesen kijelentette: „Az utolsó napon a Sátán sokakat fog vádolni, mert ő több buzgóságot mutatott abban, hogy elveszítse a lelkeket, mint amennyit azok mutattak arra nézve, hogy lelkeket nyerjenek meg”. Serkenjetek fel! Legyetek buzgók, és térjetek meg!

    Gondoljatok Megváltótokra, és irántatok való buzgóságára. Emlékezzetek arra, hogy Ő gyötrődött a Gecsemáné-kertben, és meghalt a Golgotán, vérét ontotta a bűnösökért. Emlékezzetek az Ő életére, és az Ő halálára, az Ő szenvedéseire, és az Ő cselekedeteire. Mit tettetek Érte? Ó, döntsétek el, hogy fennmaradt időtöket Neki szentelitek, Krisztusra pazaroljátok! Serkenjetek fel! Legyetek buzgók, és térjetek meg!

    3. Végül, engedjétek meg, hogy fejezetem azon olvasóit buzdítsam, akik valóban buzgó keresztyének.

    Csak egy kérésem van felétek, az, hogy nyugodtan folytassátok, amit elkezdtetek. Könyörgöm nektek, hogy erősen kapaszkodjatok bele a buzgóságba, és sose távolodjatok el tőle. Könyörgöm nektek, hogy sose hagyjátok el helyeteket, sose mondjatok búcsút első szereteteknek, hogy soha senki nem mondhassa azt nektek, hogy első dolgotok jobb volt az utolsónál. Óvakodjatok az elhidegüléstől. Csak egy kis lustaság, és csak egy kis semmittevés kell ahhoz, hogy elveszítsétek minden forróságotokat. És akkor hamar elkezdtek különbözni attól, amit ma képviseltek. Ó, ne gondoljátok, hogy ez felesleges figyelmeztetés!

    Valószínűleg igaz az, hogy ritka a bölcs ember a fiatal keresztyének között. De nem kisebb igazság ettől az, hogy a buzgó emberek még ritkábbak a idősebb keresztyének között. Soha ne engedjétek meg magatoknak azt a gondolatot, hogy túl sokat tettetek, hogy túl sokat adtok magatokból Krisztus ügyének. Egyetlen emberre, aki túl sokat tesz, ezret tudok mutatni, akik nem tesznek eleget. Helyette arra gondoljatok, hogy „Eljön az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhat” (Jn. 9: 4), és ezért úgy gyűjtsetek, tanítsatok, látogassatok, munkálkodjatok, és imádkozzatok, mintha utoljára tennétek ezt. Fogjátok meg egy áldott janzenista szavait: „Miért pihennék itt? Vajon nem az egész örökkévalóság arra szolgál-e, hogy pihenjünk”?

    Ne féljetek az emberek szemrehányásától. Ne veszítsétek el férfiasságotokat, ha néha gúnyolnak benneteket. Ne fordítsatok figyelmet arra, ha néha szentfazekaknak, rajongóknak, fanatikusoknak, őrülteknek, vagy bolondoknak tartanak benneteket. Ezekben a „címekben” nincs semmi szégyellni való. Gyakran a legbölcsebb és legjobb embereket illették ezekkel a kifejezésekkel. Ha akkor lesztek csak buzgók, ha ezért megdicsérnek benneteket, ha buzgóságotok kerekét folyamatosan a világ dicséretével kell kenegetni, akkor buzgóságotok csak rövid életű dolog lesz. Ne aggódjatok az emberek dicsérete, vagy rosszallása miatt. Csak egy dolog felől érdemes aggódni, ez Isten dicsérete. Csak egy olyan kérdés van, amit érdemes feltenni cselekedeteinkre vonatkozóan: „Hogyan fognak festeni azok az ítélet napján”?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kilencedik fejezet

 

Szabadság

 

Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek (Jn. 8: 36).

 

    Az a téma, amely előttünk fekszik, megérdemli, hogy körültekintően megvizsgáljuk. Ennek a szónak dallama úgy csendül az angolok és a skótok fülében, mint a kürt hangja. Olyan országban élünk, amely a szabadság bölcsőjének számít. De vajon mi szabadok vagyunk?

    Nagy-Britannia jelenlegi helyzetében ez a kérdés különleges figyelmet érdemel. Sok ember feje tele van politikával. Emellett azonban az elérhetőség határán belül mindenki olyan szabadságot is elérhetnek, amire, attól tartok, eddig nem is gondoltak. Olyan szabadságot szerezhetnek maguknak, amely nem függ a politikai változásoktól, olyan szabadságot, amelynek adására képtelen a királynő, a lordok háza, a társadalom, vagy a legbölcsebb államférfi. Erről a szabadságról írok ma. Valamit tudunk-e róla? Szabadok vagyunk-e?

 

    Ezt a kérdést tárgyalva, három pontot szeretnék figyelmetekbe ajánlani.

1.     Először, bemutatom a szabadság általános magasztosságát.

2.     Másodszor, rámutatok arra, mi a legjobb és legigazibb szabadság.

3.     Harmadszor, bemutatom annak eszközét, hogyan szerezhetjük meg a legjobb szabadságot.

 

Az olvasó egy pillanatig se gondoljon arra, hogy ez egy politikai értekezés lesz. Én nem vagyok politikus, nem foglalkozom semmilyen politikával azon kívül, ami megtalálható a Bibliában.  Csak egyetlen párt érdekel, ez az Úr oldalán álló párt: mutassátok meg, hol található, és megkapja támogatásomat. A kegyelmi választáson kívül egyetlen más választás sem okoz fejtörést nekem. Egyetlen kívánságom, hogy a bűnösök komolyan feltekintsenek elhívásukra, és kiválasztásukra. Az a szabadság, amiről szólni kívánok, és amit hirdetni akarok, az Isten gyermekeinek dicsőséges szabadsága. Az az uralom, amely a támogatásomat élvezi, nem más, mint az Úr és Megváltó Jézus Krisztus uralma. Azt szeretném, ha minden térd meghajolna Krisztus előtt, és minden száj azt vallaná, hogy Ő az Úr. Arra kérlek benneteket, hogy legyetek figyelmesek, miközben a témát taglalom. Ha még nem vagytok szabadok, az igazi szabadság felé foglak vezetni benneteket. Ha már szabadok vagytok, akkor arra foglak vezetni benneteket, hogy megismerjétek szabadságotok valódi értékét.

 

Először, fel kell tárnom előttetek a szabadság általános magasztosságát. Egyes olvasók azt gondolhatják, hogy nincs értelme annak, hogy erről a témáról beszélgessünk, mert enélkül is ismeri minden ember a szabadság értékét, és hogy ezen a pontot megállni nem más, mint puszta időpocsékolás. Én egyáltalán nem értek egyet ezekkel az emberekkel. Úgy gondolom, hogy angolok tízezrei semmit sem tudnak azokról az áldásokról, amiket saját országukban élveznek, mert gyermekkoruktól fogva egy szabad társadalomban nevelkedtek. A legkisebb elképzelésük sincs arról, mi folyik más országokban; ők abszolút semmi sem tudnak a zsarnokság két legrosszabb formájáról: a kegyetlen, katonai hatalommal rendelkező despotizmusról, valamint az esztelen csőcselék türelmetlen uralmáról. Röviden szólva, sok angol azért nem ismeri a szabadság értékét, mert ebben nőttek fel, és egy pillanatig sem szenvedtek szükséget benne.

Tehát, minden olvasómat arra hívom, hogy emlékezzen meg arról, mi a szabadság, mert ez az egyik legnagyobb földi áldás, amivel az ember csak rendelkezhet ebben az életben. Olyan országban élünk, amelyben testünk szabadsággal rendelkezik. Míg nem okozunk kárt valaki másnak, vagy valaki más vagyonában, vagy előmenetelében, senki sem nyúlhat hozzánk, még a legszegényebb ház is erődítmény lakói számára. Olyan országban élünk, amelyben cselekedeti szabadság van. Míg képesek vagyunk magunkat eltartani, szabadon dönthetünk arról, hogy mit válasszunk, mit tegyünk, hova menjünk, hogyan töltsük el időnket. Olyan országban élünk, amelyben lelkiismereti szabadság van. Míg a saját jól átgondolt utunkon haladunk, és nem avatkozunk mások ügyeibe, szabadok vagyunk arra, hogy Istent úgy imádjuk, ahogyan nekünk tetszik, és egyetlen ember sem kényszeríthet minket arra, hogy a menny felé az ő elgondolásai szerint menjünk. Olyan országban élünk, amelyben egyetlen idegen sem uralkodik felettünk. Ugyanolyan angolok állítják össze a törvényt, és szavazzák meg, mint amilyenek mi vagyunk, és vezetőink szomszédságunkban laknak.

Röviden szólva, minden tekintetben olyan szabadsággal rendelkezünk, amihez egyetlen más országot sem lehet hasonlítani a földön. Van személyi szabadságunk, állampolgári szabadságunk, vallásszabadságunk, és nemzeti szabadságunk. Rendelkezünk testünk és lelkiismeretünk szabadságával, valamint szólásszabadsággal, gondolati szabadsággal, cselekedeti szabadsággal, szabadon rendelkezünk a Bibliával, a sajtószabadsággal, és a szabad lakóhely választásának szabadságával. Milyen hosszú kiváltságaink listája! Milyen végtelen kényelmet biztosít számunkra! Teljes értéküket, valószínű, sosem fogjuk megérteni. Helyesen mondták a zsidó rabbik régen: „Ha a tenger tintává változna, és a szárazföld pergamenné, ez sem lenne elég arra, hogy írásba foglaljuk a szabadság magasztalását”.

Ennek a szabadságnak a hiánya egész nemzetek szenvedésének oka volt a történelem során. Milyen bibliaolvasó ne emlékezne Izrael gyermekeinek sóhajtására, mikor a fáraó rabsága alatt éltek Egyiptomban, vagy a filiszteusok elnyomására Kánaánban? Melyik történelemkutatót kell emlékeztetni azokra a szörnyűségekre, amit az idegen hódítók, valamint az inkvizíció okozott Hollandiában, Lengyelországban, Spanyolországban, vagy Olaszországban? Ki ne hallott volna még napjainkban is a feketék szerencsétlenségének mélységes voltáról? Kétség kívül, nincs mélységesebb szerencsétlenség a rabszolgaságnál.

A szabadság megszerzése és megtartása sok olyan nemzeti mozgalom célkitűzése volt, amely vérbe borította a világot. A szabadságért görögök, rómaiak, németek, lengyelek, svájciak, angolok, és amerikaiak tízezrei adták életüket. Semmilyen ár nem volt olyan nagy, amit ne ért volna meg kifizetni azért, hogy a nemzet szabad legyen.

A szabadságharcosokra minden korban az emberiség jótevőiként tekintettek. A történelem méltóképpen őrzi a zsidó Mózes és Gedeon, a spártai Leonidas, a római Horacius, a német Luther Márton, a svéd Gustav Vasa, a svájci Tell Vilmos, a skót Rober Bruce és Knox János, az angol Alfred és Hampden, vagy az amerikai George Washington nevét. Sosem lesznek elfeledve. Azoknak az anyáknak, akik hazafiakat neveltek, minden nép dicséretet énekel.

A szabadság ellenségeit minden időkben úgy tartották számon, mint élősködőket, és kártékony elemeket. Az egyiptomi fáraó, a szirakuzai Dionozüsz, a római Néró, a francia IX. Károly, az angol Véres Mária mind olyan emberek, akiknek fejéről a becstelenség sosem fog eltávozni. Az emberiség általános vélekedése sosem menti fel őket, mert gátat vetettek az emberek szabadságának.

De miért kellene tovább időznöm ezen okfejtés mellett? Könyvemben nem maradna hely, ha arra vállalkoznék, hogy a tizedét elmondjam annak, amit el lehetne mondani a szabadság magasztalásáról. Mi másról szólnának a történelem krónikái, mint a szabadság barátai és annak ellenségei közötti konfliktusokról? Hol van az a nép, amely a szabadság nélkül nagy lett volna, és nyomot hagyott volna ezen a világon? Melyek azok az országok a földön, amelyek nagy sikereket érnek el a kereskedelem, a természet- és társadalmi tudományok, a filozófia, az erkölcs, a társadalmi jólét, és civilizáció fejlődésének területén? Ezek éppen azok az országok, ahol a legnagyobb mértékben érvényesül a szabadság. Mely országokban a legnagyobb a szegénység; honnan kapunk legtöbbször hírt összeesküvésekről, lázadásokról, elégedetlenségről, rablási, és gyilkossági kísérletekről? Ezek éppen azok az országok, ahol nem létezik, vagy csak névlegesen létezik a szabadság; ahol az emberekkel úgy bánnak, mint a jobbágyokkal és a rabszolgákkal szokás, és ahol megtiltják nekik a gondolkodást, és a korlátozzák őket cselekvési szabadságukban. Nem kell csodálkozni azon, hogy az egyik ismert amerikai államférfi egy találkozón azt mondta a résztvevőknek: „Vajon az élet olyan drága, és a béke olyan édes, hogy azt láncok, és rabság árán kellene megvásárolnunk? Isten őrizz! Nem tudom, milyen úton mennek mások, de, ami engem illet, vagy szabadságot adjatok nekem, vagy halált!”[3]

Óvakodjunk attól, hogy alábecsüljük azt a szabadságot, amelyet, mi, angolok alkalmazunk hazánkban. Meg vagyok győződve, hogy jogos alapom van erre a figyelmeztetésre. Valószínű, hogy nincs ország a földön, ahol annyi elégedetlenség és kritikai szellem lenne, mint Angliában. Az emberek kigondolt tökéletlenségekre néznek, mintha azok körbefonnák őket, és mind mennyiségüket, mind komolyságukat magasan túlbecsülik. Elvetik azt, hogy arra a sok áldásra és kiváltságra tekintsenek, amelyekkel élhetnek, és alábecsülik azok fontosságát. Megfeledkeznek arról, hogy minden összehasonlítás által ismerszik meg. Minden hibánk és tökéletlenségünk ellenére, jelenleg nincs a világon olyan ország, amelyben minden társadalmi réteg olyan szabadsággal és jóléttel rendelkezne, mint Anglia. Megfeledkeznek arról, hogy az emberi természet meg van romolva, és nem szabad tökéletességet várniuk itt a földön. Semmilyen törvény és semmilyen kormányzat nem képes nem képes kivédeni bizonyos visszaéléseket és korrupciót. Ezért még egyszer ismétlem, hogy óvakodjunk lebecsülni az angol szabadságot, nehogy kapzsin kezdjünk el üldözni mindenkit, aki radikális változásokat ígér. A változás nem mindig meg jó irányba. A régi lábbeli lyukas lehet, és kitaposott, ugyanakkor az új cipők is olyan szűkek lehetnek, hogy képtelenek vagyunk hordani azokat. Kétség nélkül, lehetnének jobb törvényeink, és lehetne jobb kormányunk, mint amivel most rendelkezünk, de meggyőződésem, hogy ugyanezzel az erővel rosszabbat is kaphatnánk. Napjainkban nincs olyan ország a földön, ahol olyan komolyan vennék az élethez, az egészséghez, a magántulajdonhoz, a jó hírnévhez, és a személyi szabadsághoz való jogot, mint Angliában. Azok, akik még több szabadsággal akarnak rendelkezni, és ezért átkelnek a tengeren, hamar azt fogják tapasztalni, hogy nincs a világon olyan ország, ahol annyi szabadság lenne, mint Angliában.[4]

Habár arra kérem az angolokat, hogy értékeljék a szabadságot, a másik oldalról arra is felhívom a figyelmüket, hogy ne értékeljék túl annak fontosságát. Sose feledkezzetek meg arról, hogy nemcsak a földi rabságot nevezhetjük rabságnak, és nemcsak a földi szabadságot nevezzük szabadságnak. Milyen hasznotok van abból, hogy egy szabad ország polgárai vagytok, ha közben a lelketek nem szabad? Milyen hasznotok van abból, hogy egy olyan szabad országban éltek, mint Anglia, szólásszabadsággal, gondolati szabadsággal, cselekvési szabadsággal, lelkiismereti szabadsággal, ha magatok a bűn rabjai, és a Sátán foglyai vagytok? Igen, vannak olyan zsarnok, akit nem látunk, de éppoly valóságos, és romboló hatással bír, mint a fáraó, vagy Néró! Vannak olyan láncok, amiket nem tudunk megérinteni a kezünkkel, de ugyanolyan valóságosak, nehezek, és lelket szomorítók, mint azok, amelyekkel az afrikai rabszolgák vannak megkötözve! Éppen erről a zsarnokról szeretnék ma nektek beszélni. Éppen ezektől a láncoktól való szabadulást kívánom ma nektek. Értékeljétek nagyra angol szabadságotokat, de ne értékeljétek túl azt. Magasabbra és távolabbra nézzetek minden földi szabadságnál. Gondoskodjatok arról, hogy ennek a szónak legmagasabb értelmében szabadok legyetek.

 

Másodszor, meg kell mutatnom nektek a legigazibb és a legjobb szabadságot. Olyan szabadságról beszélek most, amit Ádám bármely fia megszerezhet, ha törekedni fog elérésére. Semmilyen földi erő nem képes visszatartani egyetlen férfit, vagy nőt sem attól, hogy megszerezze azt, ha vágyakozik rá. A zsarnokok fenyegetőzhetnek, és tömlöcbe vethetik az embert, de semmit sem tudnak az ellen tenni, ha az ember rendelkezzen ezzel a szabadsággal. Az után, hogy megszereztük, semmi sem tud minket tőle elszakítani. Az emberek gyötörhetnek, üldözhetnek, felakaszthatnak, lefejezhetnek, megégethetnek minket, de sosem tudnak megfosztani minket az igazi szabadságtól. A legszegényebb éppúgy rendelkezhet vele, mint a leggazdagabb; a legírástudatlanabb éppúgy rendelkezhet vele, mint a legtudósabb, és a leggyengébb éppúgy rendelkezhet vele, mint a legerősebb. A törvények képtelenek tőlünk elvenni; a pápai bullák képtelenek kiragadni azt a kezünkből. Az után, hogy a szabadság a mienk lett, örök örökségünkké válik.

Tehát, mi ez a dicsőséges szabadság? Hol találhatunk rá arra? Mire hasonlít? Ki szerezte meg azt az embereknek? Ki rendelkezik vele most, hogy nekünk adja? Ha figyeltek rám, mindezekre a kérdésekre megadom a választ.

Az igazi szabadság, amiről beszélek, valójában a lelki szabadság, lelkünk szabadsága. Ez az a szabadság, amivel Krisztus ajándékozza meg az igazi hívőket. Azokat, akiket a Fiú szabadokká tesz, valóban szabadok: „És ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság” (2 Kor. 3: 17). Mondjanak az emberek, amit akarnak a királyság és a köztársaság szabadságáról; harcoljanak, ha akarnak, az általános szabadságért, testvériségért, és egyenlőségért; de nem ismerjük meg a szabadság magasabb formáját addig, míg nem leszünk teljes jogú polgárai Isten királyságának.

Krisztus szabadosai megszabadultak a bűn vétkétől. Az elhordozhatatlan bűnös súlya, amely ránehezedik sokak lelkiismeretére, többé nem nyomja őket. Krisztus vére mindent lemosott. Érzik, hogy bűneik meg vannak bocsátva, meg vannak békéltetve, meg vannak igazítva, és Isten által el vannak fogadva. Visszatekinthetnek régi bűneikre, bármilyen sötétek és számosak lennének is azok, és azt mondhatják: „Nem ítélhettek meg engem”. Visszanézhetnek hosszú évek hiábavalóságára és könnyelműségére, azt mondva: „Ki kárhoztat engem”? Ez az igazi szabadság! Ezt jelenti szabadnak lenni.

Krisztus szabadosai megszabadíttattak a bűn hatalmától. Nem uralkodhat szívük felett, és nem ragadhatja őket magával, mint egy vízözön. Krisztus Lelkével testük cselekedeteit megöldökölték, és megfeszítették testüket annak minden kívánságával és indulatával együtt. Krisztus bennük munkálkodó kegyelmének köszönhetően győzelmet aratnak gonosz hajlamaik felett. A test harcolhat ellenük, de nem képes legyőzni őket; az ördög támadhatja és kísértheti őket, de nem képes hatalmat venni felettük; többé nem rabjai saját kívánságaiknak. Azért győzedelmeskednek ezek felett a dolgok felett, mert Krisztus szereti őket. Ez az igazi szabadság! Ezt jelenti szabadnak lenni.

Krisztus szabadosai megszabadíttattak az Isten előtti félelem szolgalelkűsége alól. Többé nem tekintenek félelemmel és rettegéssel Istenre, mint valami meggyalázott Teremtőre; többé nem gyűlölik Őt, és nem menekülnek Előle, mint ahogyan Ádám tette, aki elbújt a kert fái közé; és többé nem reszketnek, ha az Ő ítéletére gondolnak. A fiúság lelkének köszönhetően, amit Krisztus adományozott nekik, Istenben a békességes Atyát látják, és örülnek annak a gondolatnak, hogy Isten szereti őket. Érzik, hogy a harag elmúlt. Érzik, hogy mikor Isten a magasból rájuk néz, Krisztuson keresztül szemléli őket, és, bármennyire is méltatlanok lennének maguktól, Ő jóindulattal van irántuk. Ez az igazi szabadság! Ezt jelenti szabadnak lenni.

Krisztus szabadosai megszabadultak az emberek előtti félelemtől. Többé nem félnek az emberi vélekedésektől, és nem nagyon aggódnak azon, hogy mit gondolnak róluk az emberek, nem bír jelentőséggel számukra jóindulatuk, ellenségeskedésük, mosolyuk, vagy rosszallásuk. Az emberekről Krisztusra emelik tekintetüket, Aki láthatatlan, és Krisztus jóindulatára tekintve, keveset aggódnak az emberek ellenállásán. Az emberek előtti félelem valamikor tőr volt számukra. Reszkettek, mikor arra gondoltak, hogy mit mondhatnak az emberek róluk, vagy mit tehetnek ellenük; nem mertek szembe menni azok stílusával és szokásával, akik körülvették őket, még a gondolatától is menekültek, nehogy magukra maradjanak. Most azonban a tőr szét van törve, és ők szabadok. Ez az igazi szabadság! Ezt jelenti szabadnak lenni.

Krisztus szabadosai megszabadultak a halál félelmetes voltától. Többé nem várják őt titkolt rettegéssel, mint valami borzalmas eseményt, ami nem is szabad gondolni. Krisztusnak hála nyugodtan a szemébe nézhetnek az utolsó ellenségüknek, és azt mondhatják: „Nem tudsz ártani nekem”. Türelmetlenül várhatják mindazt, ami a halál után rájuk vár, a rothadást, a feltámadást, az ítéletet, és az örökkévalóságot, miközben nem kell csüggedteknek érezniük magukat. Felállhatnak a nyitott sír mellé, és azt mondhatják: „Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad”? Halottas ágyaikon fekve ezt mondhatják: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól” (Zsolt. 23: 4). „Mert közülünk senkinek sem esik le egy hajszál a fejéről” (Csel. 27: 34). Ez az igazi szabadság! Ezt jelenti szabadnak lenni.

De az a legjobb, hogy Krisztus szabadosai örökre szabadok. Neveik, miután bekerültek a mennyei polgárok névsorába, sosem lesznek onnan kitörölve. Elnyerték Krisztus királyságának szabadságát, ami örökre birtokukban marad. A földi szabadság legmagasztosabb kiváltságai is csak ezen a földön maradnak érvénybe; a legszabadabb polgárok is alá vannak vetve a halálnak, és örökre elveszítik szavazati jogukat; de Krisztus követőinek örökkévaló szabadságuk van. Magukkal viszik azt a sírba, továbbra is érvénybe marad; vele együtt feltámadnak az utolsó napon, és örökké be fognak töltekezni a szabadság kiváltságaival. Ez az igazi szabadság! Ezt jelenti szabadnak lenni.

Valaki kérdi-e, hogy Krisztus hogyan, és milyen eszközökkel szerezte meg ezt a hatalmas kiváltságot az Ő népének? Jogotok van feltenni ezt a kérdést, és ez egy olyan kérdés, amire sosem lehet eléggé világosan felelni. Figyeljetek rám, és megmutatom nektek, milyen módon tette Krisztus szabaddá az övéit.

Krisztus követőinek szabadsága úgy volt megszerezve, mint minden más szabadság, hatalmas áron, hatalmas áldozatok árán. A természetes rabságnak nehéz bilincseik voltak, amelyek fogva tartották őket, és hatalmas, feltétlenül szükséges árat kell fizetni azért, hogy szabadságot nyerjenek; az ellenség hatalmas volt, aki jog formált rájuk, mint személyes foglyaira, és hatalmas erő kívántatott ahhoz, hogy kitépessenek az ő kezéből. De hála Istennek, Jézus Krisztusnak elégséges kegyelem volt a kezében. Előrelátott mindent, ami szükséges volt ahhoz, hogy megszabadítsa övéit. Az ár, amit Krisztus kifizetett az Ő népéért, nem volt más, mint az Ő saját vére. Közbenjárójuk lett, és bűneikért szenvedett a kereszten; megváltotta őket a törvény átka alól; magát téve átokká értük (Gal. 3: 13). Ő kifizette egész tartozásukat, bűneik büntetését magára vette, hogy megbékéltesse Magát velük (Ézs. 53: 5). A törvény minden irányukba szóló követelményét betöltötte, és megigazította őket. A bán minden vétkétől megtisztította őket, bűnné lett értük (2 Kor. 5: 21). Ütközetbe bocsátkozott a Sátánnal, és legyőzte őt a kereszten. Mint Hős, elvette a hatalmasságok és fejedelemségek erejét, és nyilvánosan megszégyenítette azokat a Golgotán. Röviden mondva, értük adva magát, Krisztus teljes joggal megszerezte számunkra az üdvösséget. Senki sem tud ártani azoknak, akiknek Ő szabadságot ad, mert adósságuk, kamatostul, ezerszeres, ki van egyenlítve; teljes, tökéletes és elégséges áldozattal bűneinkből megváltattunk. Az isteni Közbenjáró teljesen kielégítette Isten igazságát, és tökéletes megváltást szerzett az ember számára.

Tekintsük figyelmesen a megváltás dicsőséges tervére, és győződjünk meg arról, hogy megértettük annak jelentőségét. Az ebben a kérdésben való helytelen látás a legnagyobb oka a keresztyén remény meggyengülésének, a vigasztalás elsatnyulásának, és a szüntelen kételkedésnek. Sokan közülük megelégednek azzal, hogy tudják, Krisztus valahogyan megmenti a bűnösöket, de azt, hogy hogyan és miként teszi ezt, nem tudják világosan megmondani. Tiltakozom az ilyen tudatlanság ellen. Tárjuk szét teljesen magunk előtt Krisztus megváltó halálát, és teljes lelkünkkel támaszkodjunk rá. Szilárdan sajátítsuk el azt a hatalmas igazságot, hogy Krisztus a kereszten övéiért halt meg, az övéi helyett halt meg, az övéi helyett szenvedett, az övéinek adósságát fizette meg, az övéiért lett kezes, és az övéi képviselője volt, így szerzett szabadságot nekik. Ezt feltétlenül meg kell értenünk, és akkor meg fogjuk látni, milyen nagy kiváltság Krisztus által szabadnak lenni.

Ez a mindennél drágább szabadság megéri azt, hogy megszerezzük. Sosem leszünk képesek elég magasra értékelni; ezzel a kapcsolatban nem fenyeget minket a túlbecsülés veszélye. Minden más szabadság a legjobb esetben is olyan dolog, amely nem képes minket kielégíteni, csak szánalmas és törékeny utánzata az igazinak. Krisztus szabadsága sosem lesz megdöntve. Szilárd és mozdíthatatlan szövetség által védelmezve van; mert alapját Isten örökkévaló akarata képezi, és semmilyen külső ellenség nem tudja megsemmisíteni azt. Isten Fiának vére garantálja annak fennállását, és semmi sem képes megbuktatni azt. Gyakran egyes népek szabadsága nem tart tovább néhány évszázadig, de az a szabadság, amelyet Krisztus adott az Ő népének, olyan szabadság, amely túléli ezt a világot. Ez a legigazibb, legmagasztosabb formája a szabadságnak. Azt kívánom, hogy ebben a változó és enyészetre ítélt világban minden ember ilyen szabadsággal rendelkezzen.

 

Végül, meg akarom mutatni nektek azt a módot, amely által a legjobb szabadságot meg tudjátok szerezni. Ez nagyon fontos momentum, ezzel kapcsolatban nagyon sok tévedést követnek el az emberek. Valószínű, hogy emberek ezrei ismerik azt el, hogy létezik a lelki szabadság fogalma, és hogy csak Krisztus tudja azt nekünk megszerezni; de mikor a megváltás kérdésének alkalmazásához érnek, gyakran elkezdenek tévelyegni. Nem tudnak válaszolni arra a kérdésre, hogy „Kik azok az emberek, akiket Krisztus valóban megszabadított?”, azért, mert nem ismerik rá a feleletet, vagy továbbra is mozdulatlanul ülnek gödreikben. Arra kérek minden olvasómat, hogy figyeljen rám, mert utoljára megpróbálom megvilágítani ezt a kérdést. A valóságban teljesen felesleges a Krisztus által szerzett megváltás, ha nem tudtok arról, hogy ti is rendelkezhettek ennek a megváltásnak a gyümölcseivel. Feleslegesen olvastok a Krisztus által szerzett szabadságról, ha nem értitek meg, milyen módon lehettek részesei annak.

Mi nem Krisztus szabadosaiként jövünk erre a világra. Sok városi ember él szülőhelye kiváltságaival. Pál apostol, aki Tárzus városában látta meg a napvilágot, jogosan mondhatta a római katonai vezetőnek azt, hogy „szabadnak születtem”. De ezt lelki értelemben nem mondhatjuk el Ádám gyermekeit illetően. A bűn rabszolgái és foglyaiként születünk erre a világra; természetünk szerint mi a „bűn fiai” vagyunk, és semmi jogunk sincs a mennyre.

A keresztség által nem tudunk Krisztus szabadosaivá válni. Évenként tízezrek meritkeznek meg ünnepélyesen a vízben, és keresztelkednek meg a Szentháromság nevében, miközben, mint rabok, a bűnnek szolgálnak, és egész életükben megvetik Krisztust. Valójában nagyon szánalmas annak az embernek az állapota, aki semmilyen személyes bizonyítékát nem tudja adni annak, hogy mennyei polgár, csak keresztségének meztelen tényét tudja lobogtatni!

Pusztán az egyháztagság által képtelenek vagyunk Krisztus szabadosaivá válni. Vannak olyan szervezetek és szövetkezések, amelyek által az embereknek sok kiváltságra van joguk, függetlenül hírnevüktől, pusztán azért, mert nevük szerepel a listán. Krisztus királysága azonban nem hasonlít az ilyen szervezetekre. A hozzá való tartozás legnagyobb próbája a jellem megléte.

Engedjük, hogy a két következő gondolat mélyen gyökeret eresszen értelmünkben. Nem tisztem Krisztus megváltói munkájának határait feszegetni: az az ár, amelyet Ő kifizetett a kereszten, elégséges lenne az egész világnak. Nem tisztem azt sem, hogy ne értékeljem kellőképpen az egyháztagságot, mert ez olyan utasítás, amelyet Krisztus adott, ezért azt az Egyházat is, amelyet Ő megőriz a legnagyobb sötétség közepette is, nem szabad félvállról venni. Mindaz, amit ezzel alá szeretnék húzni, nem más, mint az, hogy feltétlenül meg kell értenünk azt, hogy a keresztség és az egyháztagság nem elégséges dolog. Ha hitünk ennél a pontnál megáll, akkor haszontalanná és elégtelenné válik. Ahhoz, hogy részesüljünk Krisztus megváltásából, ennél többre van szükségünk.

Nincs semmilyen más út, hogy Krisztus szabadosaivá váljunk, kivéve a hit útját. Éppen a hit által, a Megváltóba való hit által válhatnak az emberek szabadokká. Csak Krisztus elfogadása által, csak a Benne való bizalom által, csak a Krisztusra való terheink ráhelyezése által, csak életünk Neki szentelése által juthatunk hitre, csak ez által nyerhetünk lelki szabadságot. A Krisztusban való hit hatalmas kiváltságát nyeri el az ember hite első megnyilvánulása által. Lehet, hogy nincs tisztában azok értékességével, mégis örökségét fogják képezni. Az, aki Krisztusban hisz, nem lesz ítéletre vonva, mert megigazíttatott, újjászületett, Isten örökösének számít, és örök élete van.  

Az előttetek levő igazság értéke felbecsülhetetlen. Kapaszkodjunk bele erősen, hogy sose engedjük el. Ha azt akarjátok, hogy békességetek legyen, ha azt akarjátok, hogy belső békességetek és vigasztalásotok legyen, akkor egy jottányira se távolodjatok el attól a meggyőződéstől, a hit által hogy a Krisztus által szerzett üdvösség részesei vagytok. A legegyszerűbb nézetetek legyen a hittel kapcsolatban; óvakodjatok attól, hogy emberileg fabrikált ideákkal töltsétek meg értelmeteket. Komolyan ragaszkodjatok a szentséghez; a Szent Lélek legteljesebb és legvilágosabb belső munkáját keressétek. Emlékezzetek arra, hogy a Krisztusban szerzett üdvösség részesei vagytok. Csak a hit, az egyszerű hit által lesz lelketek igazán szabad.

Nincs más tanítás, ami ennyire világos lehetne a tudatlanok és tanulatlanok számára! Keressétek meg vele a legszegényebb és legszerényebb parasztokat, akiknek fogalmuk sincs a teológiáról, és nem ismerik még a hitvallásokat sem. Mondjátok el nekik a keresztről szóló történetet, a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot, és az Ő szeretetét a bűnösök felé; és mutassátok meg nekik, hogy a szabadság nekik is éppúgy el van készítve, mint a tudós embereknek, az a szabadság, amely szabadulást ad a vétek alól, a Sátán hatalma alól, az ítélet alól, és amely megszabadít a pokoltól. És utána mondjátok el nekik bátran és világosan, nyíltan és egyenesen, hogy ez a szabadság az övék lehet, ha hisznek Krisztusban, és elkezdenek Benne bízni.

Nincs más tanítás, amely ennyire vigasztaló lehetne a betegeknek és haldoklóknak! Látogassátok meg a legalávalóbb embert is halálos ágyán, és szeretettel mondjátok el neki, hogy még ő sincs reménység nélkül, mert még ő is elfogadhatja azt. Mondjátok meg neki, hogy Krisztus azért jött ebbe a világba, hogy megmentse a bűnösöket, még a legnagyobb bűnöst is; mondjátok le neki, hogy Krisztus elvégzett mindent, kifizetett mindent, megszerzett mindent annak érdekében, amire az embernek szüksége van az üdvösséggel kapcsolatban. Győzzétek meg ez után őt arról, hogy ő is, még ő is szabadulást nyerhet, ha hisz. Igen, mondjátok el mindezt a Szentírás szavaival: „Mert ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol” (Róma 10: 9).

Sosem feledkezzünk meg arról, hogy ezt mindig szem előtt kell tartanunk, ha azt akarjuk megtudni, részesei vagyunk-e a Krisztus által szerzett üdvösségnek. Ne pazaroljátok az időtöket arra a spekulációra, hogy meg vagytok-e váltva, meg vagytok-e térve, hogy a kegyelem edényei vagytok-e. Hasztalan dolog azon elmélkedni, hogy Krisztus meghalt-e értetek, vagy sem. Ez olyan igazság, amiben a Bibliát komolyan olvasó emberek sosem kételkedtek. Figyelmeteket fordítsátok azokra az egyszerű kérdésekre, hogy bízok-e Krisztusban? Belé vetem-e bizalmamat? Hiszek-e Benne? Semmi más dologgal ne foglalkozzatok, csak erre gondoljatok. Ne féljetek lelketeket a Biblia ígéreteire bízni. Ha hisztek, szabadok vagytok.

1. És most, mikor fejezetem végéhez érek, engedjétek meg, hogy szeretetben feltegyem nektek azt a kérdést, mely természetes következménye ennek a témának. Engedjétek meg, hogy feltegyem azt a kérdést, hogy szabadok vagytok-e?

Nem tudom, hogy ki vagy te, olvasóm, akinek ez a könyv a kezébe kerül. De meg vagyok győződve róla, hogy még sosem volt olyan idő, amelyben a feltett kérdés olyan aktuális lett volna, mint most. Ma a politikai, a polgári, a kereskedelmi, a szólásszabadság teljesen betölti az emberek gondolatait. Csak kevés, nagyon kevés ember gondolkodik el a lelki szabadságról. Sokan, nagyon sokan megfeledkeznek arról, hogy egyetlen ember sincs olyan megkötözött állapotban, mint az az ember, aki a bűn szolgája. Igen! Országok tízezrek vannak, akik az alkohol, a kívánságok, az ambíciók, a politikai pártok, a pénz, a hazárdjátékok, a divat, és a hangulatok rabjai! Nem megfelelő látással nem tudjuk észre venni láncaikat, sőt maguk még dicsekedhetnek is szabadságukkal, mégis megkötözött állapotban vannak. Akár tetszik, akár nem, a kártyások és a részegesek, a kapzsik és gyönyöröket hajszolók, a falánkok és az indulatosak mindnyájan rabszolgák, akiknek nincs szabadságuk. Kezeiket és lábaikat a Sátán kötözte meg, mert „aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek” (Jn. 8: 34). Az, aki szabadságával dicsekszik, meg van kötözve indulatai és kívánságai által, a pokol felé tart, hazugságot tart jobb kezében.

Serkenjetek fel, és lássátok meg mindezt, míg életetek, egészségek, és időtök van. A politikai patáliák és a pártok közötti torzsalkodások ne kényszerítsenek benneteket arra, hogy megfeledkezzetek mindennél többet érő lelketekről. Azt a politikai erőt támogassátok, amely meggyőződéseteket képviseli, de sose feledkezzetek meg arról, hogy van olyan szabadság is, amely magasztosabb és hosszantartóbb attól, amit a politikusok tudnak nektek ajánlani. Ne nyugodjatok addig, míg meg nem szerzitek ezt a szabadságot. Ne nyugodjatok addig, MÍG LELKETEK NEM VÁLIK SZABADDÁ.

2. Vágytok-e arra, hogy szabadok legyetek? Törekedtek-e a magasztosabb és jobb szabadságra; olyanra, amely nem múlik el halálotokkor, és elkísér benneteket a sír másik oldalára? Ha igen, akkor fogadjátok meg tanácsomat. Térjetek Krisztushoz, tartsatok bűnbánatot, higgyetek, és legyetek szabadok. Krisztus mindenkinek dicsőséges szabadságot ad, aki alázatosan Hozzá kiált, hogy elnyerje ezt a szabadságot. Krisztus elveheti lelketek terhét, és le tudja törni a bilincseket. „Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek” (Jn. 8: 36).

Az igazi boldogság titkát ez a szabadság képezi. Senki sem távozik ebből a világból olyan könnyen, és elégedetten, mint az, aki az Ő országának polgára. A földi súlyok nem nehezednek elhordozhatatlanul a vállaikra; a kiábrándulás nem kötözi meg őket úgy, mint másokat; a földi kötelességek és félelmek nem nyomorítják meg lelküket. A legsötétebb óráikban is ez a vigasztaló érzés tölti be gondolataikat: „Lelki szabadságom van, ami nem tesz függővé a világtól”.

Ez a szabadság a titka annak, hogy lehetünk jó politikusok. Krisztus szabadosai minden időben a törvény és a rend legjobb barátai voltak. Sosem szabad elfelejteni, hogy kétszáz évvel ezelőtt a puritánok többet tettek Angliában a valódi szabadságért, mint azelőtt bármely más kormány. Senki sem tette országunkat annyira tiszteltté és áldottá, mint Oliver Cromwell. A valódi hazafiság forrásánál olyan embereknek kell állniuk, akiket Krisztus megszabadított.

3. Lelkileg szabadok vagytok-e? Ha igen, akkor örüljetek és legyetek hálásak ezért a szabadságért. Ne aggódjatok a gúnyolódás és az emberek megvetése miatt, nincs okotok szégyenkezni Krisztusba vetett hitetek miatt. Aki a menny polgára (Fil. 3: 20), akinek Isten az Atyja, Krisztus a Nagy Testvére, akinek az angyalok a védelmezői, és a menny az otthona, minden szükségessel el van látva. Egyetlen törvénynek a megváltoztatása sem tehet hozzá semmit ehhez az állapothoz; semmilyen újabb kiváltság sem tudja magasabbra emelni őt Isten szemében. „Az én helyem kies helyre esett, nyílván szép örökség jutott nekem” (Zsolt. 16: 6). A mai nap kegyelme és a holnapi dicsőséges reménység sokkal komolyabb kiváltságok annál, mint az általános választói jog.

Szabadok vagytok? Akkor álljatok szilárdan szabadságotokban, és ne süllyedjetek vissza a rabságba. Ne hallgassatok azokra, akik nyájas szóval és hízelkedő beszéddel újra vissza akarnak rántani abba. Óvakodjatok azoktól, akik arról akarnak meggyőzni titeket, hogy van közbenjáró is az egyedüli Közbejárón, Jézus Krisztuson kívül; akik azt mondják, hogy van más áldozat is az egyedüli golgotai Áldozaton kívül; és van más főpap is az egyedüli Főpapon kívül, Immánuelen kívül; és van más tömjén is Annak a nevét kívül, Aki megfeszíttetett. Ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, hogy van más mércéje is a hitnek és gyakorlatnak az Isten Igéjén kívül; van más gyóntatószék a kegyelem trónusán kívül; van más bűnbocsánat is azon kívül, amit Krisztus ad a Benne bízóknak; és van más tisztítótűz is Krisztus vérén kívül. Állhatatosan maradjatok meg ezekben az igazságokban, és legyetek óvatosak. Az igazságtól eltávolodott tanítók tucatjai próbálják elrabolni a keresztyénektől lelki szabadságukat, hogy elvessék köztük a babonaságot. Férfiasan álljatok ellenük, és egy lépést se hátráljatok. Emlékezzetek arra, hogy mit foglalt magába a katolicizmus, mielőtt a Reformáció elérte volna hazánkat. Emlékezzetek arra, hogy drága árat fizettek halálig gyötrött reformátoraink az evangélium fényéért. Harcos módjára, szilárdan védelmezzétek meg ezt a szabadságot, és törekedjetek arra, hogy annak teljességében adjátok azt tovább gyerekeiteknek.

Szabadok vagytok? Akkor életetek végéig gondoljatok azokra a tízezrekre, akik a sötétség foglyai. Gondoljatok azoknak a pogányoknak millióira, akik még sosem hallottak Krisztusról, és a megváltásról. Gondoljatok azokra a szerencsétlen, hazátlan zsidókra, akik szét vannak szórva, és vándorolnak ezen a földön, mert elutasították Messiásukat. Gondoljatok a katolikusok tízezreire, akik most is a pápaság ragságában vannak, és semmit sem tudnak a valódi szabadságról, fényről, és békességről. Gondoljatok honfitársaitok tízezreire, akik nem ismerik a békességet, és a kegyelem eszközeit, és a valóságban pogányoknak számítanak, akiket a Sátán a maga akarata szerint vezet, mint a rabszolgákat. Gondoljatok mindezekre, és érezzetek együtt velük. Gondoljatok rájuk, és egyre sűrűbben tegyétek fel azt a kérdést, hogy mit tehettek értük? Mit tehettek azért, hogy megszabaduljanak?

Micsoda? Csak nem derül ki az utolsó napon, hogy a farizeusok és a jezsuiták bejárták az egész földet azért, hogy prozelitákat nyerjenek; vagy az, hogy a politikusok összefogtak, és éjt nappallá téve arra törekedtek, hogy a katolikusok teret hódítsanak, és szabadon kereskedjenek. Ne halljuk azt, hogy az emberbarátok szertejártak a világban, hogy megszüntessék a rabszolgaságot, és csak Krisztus szabadosai tettek nagyon keveset annak érdekében, hogy embereket mentsenek meg a pokoltól? A hitnek szerelmére, ezt nem engedhetjük meg! A szeretet nevében, ne történjen ilyesmi! Kétségtelen, hogy ha a világ emberei ennyire buzgók, akkor Isten gyermekeinek még buzgóbbaknak kell lenniük a lelki szabadság hirdetésében. Hagyjuk el önzésünket és lustaságunkat ebben a kérdésben. Életünk hátralevő részét szenteljük annak, hogy erőnket a lelki szabadság hirdetésére fordítsuk. Ha megízleltétek a lelki szabadság ízét, akkor ne sajnáljátok erőtöket arra, hogy másokat is szabaddá tegyetek.

Szabadok vagytok? Akkor hittel és reménységgel várjátok az eljövendő áldásokat. Bármennyire is szabadok lennétek a bűn erejét és vétkét illetően a Krisztusban való hit által, kétségtelen, hogy minden nap éreznetek kell azt, hogy nem vagytok szabadok annak jelenlététől, és a Sátán kísértésétől. Habár megváltattatok a bűnbeesés végső következményeitől, állandóan azt kell éreznünk, hogy még nem vagyunk felmentve a betegségek és erőtlenségek, a nyomorúságok és szenvedések alól. Valóban nem! Mutassatok a földön egy Krisztus által szabad embert, aki folyamatosan nincs emlékeztetve arra, hogy még nincs a mennyben! Mi még mindig testben vagyunk; még mindig vándorok vagyunk a világ pusztaságában; még nem érkeztünk haza. Már sok könnyet ejtettünk, és lehetséges, hogy még többet fogunk; még mindig gyenge szívünk van; és még mindig ki vagyunk téve a Sátán támadásainak. Megváltásunk kétséget kizáróan elkezdődött, de még nem fejeződött be. Már a megváltás gyökereit magunkban hordozzuk, de még ez a megváltás nem borult virágba.

De bátrak leszünk, mert a jobb napok még előttünk állnak. Nagy Megváltónk és Szabadítónk előttünk megy, hogy helyet készítsen az Ő népe számára, és mikor újra visszajön, megváltásunk beteljesedik. A jubileumi év még előttünk van. Még néhány Karácsony, és néhány év, még néhány találkozás és elválás, még néhány születés és meghalás, még néhány menyegző és temetés, még néhány könny és erőlködés, még néhány betegség és nyomorúság, még néhány istentisztelet és úrvacsora, még néhány igehirdetés és imádság, még egy kis kitartás, és eljön a vég! Urunk visszatér. A hitben elhunytak feltámadnak. Az akkor élő szentek átváltoznak. Akkor, és csak akkor fogunk igazán szabadokká válni. Az a szabadság, amibe hittel belekapaszkodtunk, látásba fog végződni, és a reménység szabadsága a meggyőződés szabadságává válik.

Tehát, döntsük el, hogy várni fogunk, felserkenni, reménykedni, imádkozni fogunk, mint azok az emberek, akik bebiztosították maguk számára a mennyet. Királyunk nincs messze, teljes megváltásunk közel van. Megváltásunk közelebb van hozzánk, mint ahogyan mi azt gondoljuk. Az idők jelei figyelemre méltóak, és minden keresztyéntől komolyságot várnak. A világ országai zavarban vannak mind politikai, mind vallási értelemben, ide-oda futkosnak, és alapjukban vannak megrendülve. De boldogok azok háromszorosan is, akik Krisztus örökkévaló királyságának a polgárai, és készek mindenre, ami végbe fog menni. Valóban boldogok azok a férfiak és nők, akik tudják és érzik, hogy ők szabadok!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tizedik fejezet

 

Boldogság

 

Boldog nép az, amelynek az Úr az ő Istene (Zsolt. 144: 15)

 

         Egyszer az egyik ateista a szabad ég alatt szólt a tömegekhez. Arról próbálta meggyőzni az embereket, hogy nincs se Isten, se ördög, se menny, se pokol, se feltámadás, se ítélet, se örök élet. Azt javasolta nekik, hogy dobják el bibliáikat, és ne fordítsanak figyelmet arra, mit mondanak az igehirdetők. Azt javasolta nekik, hogy úgy gondolkozzanak, ahogyan ő is gondolkozik. Nagyon bátran beszélt. A tömeg szomjasan hallgatta őt. Ez az ember a „vakok vezetője” volt. És hallgatói verembe estek (Mt. 15: 14).

Beszéde közben egy szegény öregasszony átfurakodott a tömegen, egészen addig a helyig, ahol ő állt. Megállt a szónok előtt. És egyenesen a szemébe nézett. „Uram, - kérdeztem halk hangon, - ön boldog”? Az ateista megvetően rátekintett, és semmit sem felelt. „Uram, - kérdezte megint az öregasszony, - kérem, válaszoljon a kérdésre: ön boldog”? Ön azt akarja, hogy dobjuk ki a bibliáinkat. Ön azt mondja nekünk, hogy ne higgyünk annak, amit az igehirdetők mondanak a hitről. Ön azt javasolja nekünk, hogy mi is úgy gondolkodjunk, mint ön. Mielőtt elfogadnánk a tanácsát, jogunk van megtudni azt, hogy mi jót várhatunk öntől. Vajon ezek az új, magasztos gondolatok több vigasztalást adnak-e nekünk? Ön valóban boldognak érzi magát”?

Ez az ateista megállt, és válaszolni próbált ennek az öregasszonynak a kérdésére. Dadogott, forgolódott, idegeskedett, próbálta védelmezni álláspontját. Azt mondta: „Én nem azért jöttem ide, hogy a boldogságról papoljak”. De hiába volt minden. Az öregasszony ragaszkodott a magáéhoz. Nem tágított attól, hogy választ kapjon kérdésére, és a tömeg őt kezdte el támogatni. Az öregasszony sarokba szorította kérdésével az ateistát, és nem fogadott el semmiféle mellébeszélést. Végül az ateista meghátrált, és zavarba jött. Nem tudott felelni a feltett kérdésre. Lelkiismerete nem engedte meg neki, hogy azt merje mondani, hogy boldog.

Amikor az öregasszony feltette kérdését, igazi bölcsességről tett bizonyságot. Az általa alkalmazott érvelés nagyon egyszerűnek tűnik, ennek ellenére mégis az egyik legkomolyabb érvelés, amit csak fel lehet használni. Ez olyan fegyver, ami erősebb hatással van egyes emberekre, mint Butler, Paley, és Chalmers legmegfelelőbb bizonyítékai. Ha valaki új nézeteket kezd el vallani a hittel kapcsolatban, és elkezdi megvetni a régi jó biblikus keresztyénséget, oltsátok be lelkiismeretét az öregasszony kérdésével. Kérdezzétek meg tőle, hogy segítségére vannak-e új nézetei abban, hogy belső békességet érezzen. Kérdezzétek meg tőle, nyíltan és becsületesen elmondhatja-e, hogy boldog. Az ember hitének és vallásának legnagyobb próbája az, hogy hite boldoggá teszi-e őt?

Engedjétek meg, olvasóim, hogy szívem melegével arra hívjalak benneteket, hogy gondolkozzatok ennek a fejezetnek a témáján. Engedjétek meg, hogy óva intselek benneteket arra, ne feledkezzetek meg arról, hogy ezzel a témával szorosan összefügg megváltásotok. Az a szív, amely semmit sem tud a boldogságról, nem lehet igaz az Isten szemeiben. Nincs biztonságban annak az embernek a lelke, aki nem érez belső békességet.

Három dolgot fogok tenni, hogy a boldogság témáját világossá tegyem. Komoly figyelmet várok tőletek. Azért könyörgök Isten Lelkéhez, hogy ezeket a szívetekre helyezze.

1. Engedjétek meg, hogy rámutassak néhány olyan dologra, amely elengedhetetlen a boldogsághoz.

2. Engedjétek meg, hogy megvizsgáljak néhány olyan tévedést, amely felmerül a boldogsággal kapcsolatban.

3. Engedjétek meg, hogy megmutassam az igazi boldogsághoz vezető utat.

 

Mindenek előtt. Rá kell mutatnom egyes dolgokra, amelyek teljesen elengedhetetlenek az igazi boldogsághoz. A boldogság olyan dolog, amellyel az egész emberiség rendelkezni szeretne; mert a boldogság után vágy mélyen el van rejtve az emberi szívben. Természetes dolog, hogy az emberek közül senki sem szereti a fájdalmakat, a szomorúságot, és a veszteségeket. Természetes dolog, hogy minden ember a boldogságra vágyik, és azt keresi. Ahogyan a beteg gyógyulásra vágyik, ahogyan a hadifogoly szabadulásra vágyik, ahogyan a tűző napon lépkedő utazó vágyik a hideg forrás után, vagy ahogyan a jég fogságában levő sarkkutató a felkelő napra vágyik, úgy vágyik az enyészetre ítélt ember is a boldogságra. De sajnos nagyon kevés ember gondolkodik el azon, mit ért a boldogság alatt! Nagyon zavarosak, homályosak, és meghatározatlanok az emberek gondolatai ebben a kérdésben! Azokat tartják boldogoknak, akik a valóságban boldogtalanok; és azokat tartják szánalmasaknak és csüggedteknek, akik a valóságban igazán boldogok. Olyan boldogságról álmodoznak, amely a valóságban sosem lenne képes kielégíteni igényeiket. Engedjétek meg, hogy ma egy kis fényt öntsek erre a témára.

A valódi boldogság nem szabadít meg teljesen a nyomorúságoktól és veszteségektől. Erről sosem szabad megfeledkezni. Ha ez így lenne, akkor ebben a világban nem lenne olyan fogalom, mint a boldogság. Az ilyen boldogság az angyaloknak való, akik sosem buktak el, és nem az emberek számára. Olyan boldogságról szeretnék beszélni, amit megszerezhet a szánalmas, halálra ítélet, és bűnös emberiség. Egész természetetek bűnnel van fertőzve. A világban a gonoszság uralkodik. Minden nap betegségről, halálról, és változásokról hallunk, amik szomorú nyomokat hagynak maguk után. Ilyen körülmények közepette a legnagyobb boldogság is, amit az ember megszerezhet, több tényező keveredéséből jön létre. Ha valaki tökéletes boldogságot vár a sírnak ezen az oldalán, akkor olyasvalamire vár, amit sosem fog megtalálni.

Az igazi boldogság nem a nevetésben és a mosolygásban áll. Az arckifejezés sok esetben rossz fokmérője az ember belső állapotának. Ezrek vannak, akik hangosan nevetnek, és a társaság lelkének számítanak, de a magánéletben boldogtalanok és szánalmasak, rettegnek attól, hogy magukra maradnak. Százak vannak, akik mértékletesek és komolyak, de szívük tele van állhatatos békességgel. Az egyik költőnk helyesen látta, hogy a mosoly nagyon keveset ér: „Az ember vég nélkül mosolyoghat, de ennek ellenére még lehet léhűtő”.

Isten örök Igéje arra tanít minket, hogy „nevetés közben is fájhat a szív” (Pl. 14: 13). Ne beszéljetek nekem mosolygó és nevető emberekről; mikor azt szeretném megtudni, boldog-e az ember, valami többről akarok hallani. Kétségtelen, hogy a valóban boldog ember magaviseletében sokszor meg fog látszani a boldogság, de más oldalról, az embernek lehet nagyon vidám fizimiskája, miközben egyáltalán nem boldog.

A földön levő sok csalóka dolog közül nincs csalfább dolog a vidámságnál és az örömnél. Ez nem más, mint értelmetlen és üres magamutogatás, amelynek semmilyen valós alapja sincs. Hallgassátok meg a társaság fecsegőjét, és vizsgáljátok meg azokat a viharos tapsokat, amelyek a társadalomtól kapnak, és utána kísérjétek el őket szobájukig, és nagy valószínűséggel azt fogjátok tapasztalni, hogy mély csüggedésbe zuhannak. Gardiner tábornok elismerte, hogy mikor mások azt gondolták, hogy ő a legboldogabb ember, gyakran irigykedett a kutyájára. Nézzétek meg a táncparketten a mosolygó szépséget, aki úgy tűnik, nem tudja, mi a boldogtalanság; de ha másnap ellátogatnátok házába, alighanem magával szemben, és környezetével szemben is elégedetlennek fogjátok tartani őt. Ó, nem, a világ öröme nem valódi boldogság! Nem cáfolom azt, hogy van benne valamilyen megelégedés. Nem kételkedem abban, hogy valamilyen felfokozott érzés. Könnyen egyetértek azzal, hogy ez egy ideig hangulatot teremt. De ezt nem lehet szent szóval „boldogságnak” nevezni. A leggyönyörűbb vágott virágokból sem lesz kert, ha azokat a földbe szurkáljuk. Csak akkor, ha az üveget briliánsnak nevezzük, ha a csillámot aranynak nevezzük, ettől előbb nem lehet benneteket, mosolygó és nevető embereket, jogosan boldognak nevezni.[5]

Ahhoz, hogy az ember valóban boldog legyen, elengedhetetlen, hogy be legyenek töltve, és ki legyenek elégítve az emberi természet legmagasztosabb törekvései. Gondosan lefektetett lényének igényeit teljesen ki kell elégíteni. Személyiségének egyetlen tagja sem kiálthatja azt: „Addsza, addsza!”, mert felesleges dolog így kiáltani, kérésére nem fog feleletet kapni. A ló és az ökör boldogok, míg melegben vannak, és el vannak látva eledellel. Miért? Mert elégedettek. A csecsemő boldognak látszik, mert fel van öltöztetve, jól van lakatva, jól érzi magát, mert anyja karján pihenhet. Miért? Mert elégedett. Ugyanez történik az emberrel is. Magasztos szükségleteit fel kell fedezni, és be kell tölteni, és csak akkor lehet őt igazán boldognak nevezni. Mindent be kell tölteni. Nem maradhat üresség, üres hely, betöltetlen törekvés. Addig ugyanis sosem lesz igazán boldog.

Mik hát az ember legfőbb szükségei? Vajon nem csak a test? Nem, mert neki van még valamije! Nem, mert ezen kívül neki még van értelme, amely képes elmélkedni, és lelkiismerete. Csak arról a világról van tudomása, amely él és mozog? Nem csak erről. Belsejében még van egy gyenge hang, amely gyakran mondja azt: „Ez az élet még nem minden! Van egy láthatatlan világ is; van élet a halálon túl is”! Igen! Ez az igazság. Megrendítő módon vagyunk megteremtve. Minden ember tudja ezt, és minden ember érzi azt, ha igazat szól. Teljesen értelmetlen dolog azt állítani, hogy csak az eledel, a ruházat, és a földi javak teszik boldoggá az embert. Azért, mert a léleknek is vannak szükségei. És a lelkiismeretnek is. Addig, míg ezek a szükségek nem lesznek betöltve, nem lehet az ember igazán boldog.

Ahhoz, hogy valóban boldog legyen, az embernek a boldogság azon forrásaira kell támaszkodnia, amelyek függetlenek tőle, és minden mástól is ezen a földön. Nincs semmi a földön, ami ne hordozná magán az ingatagság és a reménytelenség bélyegét. Minden dolog, amit pénzen meg lehet vásárolni, időleges; vagy eltávoznak tőlünk, vagy nekünk kell megszabadulnunk tőle. Minden, még a legkellemesebb dolgok is az életben csak időleges, a halál bármely percben beállíthat, és elszakíthat bennünket tőle. Az az ember, akinek boldogság az ég alatt ettől függ, hasonlatos ahhoz, aki házát fövenyre építette, vagy aki teljes súlyával nádra támaszkodik.

Ne beszéljetek nekem boldogságról, ha ez a boldogság minden nap a földi állhatatlanságtól függ. Lehet, hogy házatok telve van kényelemmel, lehet, hogy feleségetek és gyermekeitek olyanok, amiről csak álmodni lehet, és javaitokkal minden szükségeteket képesek vagytok betölteni. De emlékezzetek arra, hogy nincs semmi másotok, amiben reménykedhetnétek, akkor a pokol szélén álltok! Elégedettségetek folyamai bármely percben kiszáradhatnak. Örömötök talán mély és valódi, mégis rettentően hamar elillanhat. Mert nem rendelkezik gyökérrel. Ez nem igazi boldogság.

Ahhoz, hogy valóban boldog legyen, az embernek minden lehetőségre úgy kell tekintenie, hogy ne okozzon számára kényelmetlen érzést. A múltra a vétek könnycseppjei nélkül kell tekintenie; elégedetlenség nélkül kell körülnéznie halála órájában; úgy kell meghalnia, hogy félelem nélkül képes legyen a jövőre tekintenie. Képesnek kell lennie arra, hogy megnyugodjon, és képes legyen úgy tekinteni a múltra, a jelenre, és a jövőre, hogy fel van készülve minden váratlan eseményre. Az az ember, akinek ebben a kérdésben nehézségei vannak, és nem szívesen gondol rájuk, nem igazán boldog.

Ne beszéljetek boldogságról, ha nem vagytok képesen meggyőződéssel nézni a múltra, vagy a jövőre. Lehetséges, hogy jelenlegi helyzetetek kellemes, és békés. Megeshet, hogy sok örömet és vigasztalást találtok hivatásotokban, lakóhelyetekben, családotokban, és barátaitokban. Nem kizárt, hogy jó egészségnek örvendtek, és hangulatotok mindig emelkedett. De álljatok meg, és nyugodtan gondoljátok végig múltatokat. Remegés nélkül fel tudjátok-e idézni életetek minden túlkapását, és elégtelenségét? Megállnak-e Isten ítélőszéke előtt? Hogyan fogtok elszámolni velük az utolsó ítéletkor? És most tekintsetek előre, és gondoljatok azokra az évekre, amelyek még előttetek állnak. Gondoljatok azok végére, amik felé közeledtek; gondoljatok a halálra; gondoljatok az ítéletre; gondoljatok arra a szempillantásra, amikor szemtől szembe fogtok állni Istennel. Készek vagytok erre? Felkészültetek erre? Mindezt félelem nélkül várjátok? Ó, legyetek meggyőződve arról, hogy ha nem tudtok elégedetten tekinteni életetek egyik időszakára sem a jelenen kívül, akkor a ti annyira dicsért boldogságotok csak szánalmas és valószínűtlen dolog! Ez nem más, mint meszelt sír, amely gondozott és kívülről rendbe tartott, de a belseje telve van rothadással és tisztátalansággal. Ez a leginkább olyan, mint Jónás egy napos növénye. Ez nem igazi boldogság.

Arra kérem olvasóimat, hogy jegyezzék meg azokat az elemeket, amelyek felsorolok, amelyek az igazi boldogság összetevői. Vessétek el magatoktól azokat a helytelen értelmezéseket, amely széles körben elterjedtek ebben a kérdésben, mint a hamis pénzt. Ahhoz, hogy az ember valóban boldog tudjon lenni, tisztában kell lennünk lelkünk és lelkiismeretünk szükségeivel; hogy valóban boldogok legyünk, örömünknek szilárd talajon kell nyugodnia, szilárdabban annál, amit ez a világ nyújtani tud; ahhoz, hogy valóban boldogok legyünk, képesnek kell lennünk arra, hogy minden oldalra képesek legyünk tekinteni, és azt kell éreznünk, hogy minden rendben van. Ez valódi, igazi, kifogástalan boldogság; ez az a boldogság, amire gondolok, amit fejezet olvasó figyelmébe ajánlok.

 

Továbbá, engedjétek meg nekem, hogy feltárjak bizonyos tévedéseket, amelyek el vannak terjedve a boldogság útjával kapcsolatban. Sokan úgy gondolkoznak, hogy több út van, amely a boldogsághoz vezet. Ezeken az utakon állandóan több tízezren vannak. Mindegyikük azt gondolja, hogyha mindazt képes lenne elérni, amit el szeretne érni, akkor boldog lenne. Mindegyikük azt feltételezi, ha sikertelenség övezi, akkor ez nem az út miatt van, hanem azért, mert nem eléggé szerencsés, és kitartó. És, úgy tűnik, hogy egyikük sem érti, hogy árnyékot kerget. Rossz irányba mentek; és azt keresik, amit sosem lehet megtalálni ott, ahol azt keresik.

Külön-külön átnézem azokat a tévedéseket, amik felmerülnek a boldogsággal kapcsolatban. Mindezt az emberek felé való szeretettel és együttérzéssel teszem. Különös felelősségemnek tartom azt, hogy mindenkit óvjak a csalóktól, a sarlatánoktól, és az önjelöltektől. Ó, mennyi bajtól és szerencsétlenségtől óvjátok meg magatokat, olvasóim, ha komolyan veszitek azt, amit most mondani fogok nektek!

Teljesen téves dolog azt gondolni, hogy a cím és a hatalom képesek elhozni a boldogságot. E világ királyai és uralkodói nem feltétlenül boldog emberek. Nehézségeik és megkötözöttségeik vannak, amiről rajtuk kívül senki sem tud, száz és ezer olyan gonoszságot látnak, ami ellen semmit sem tehetnek; rabszolgák ők, akik aranyláncokkal vannak megkötve, és kevesebb valós szabadságuk van, mint bárkinek is a világon. Olyan terhek és kötelezettségek nyugszanak vállaikon, amelyek naponként megterhelik szívüket. Antóniusz, a római uralkodó gyakran mondta: „Az uralkodó hatalma a szenvedések óceánja”. Erzsébet királynő, mikor hallotta, hogy énekelnek a fejőnők, azt kívánta, bárcsak olyannak született volna ő is, mint a többiek. Sosem mondott költőnk nagyobb igazságot, mint amikor ezeket leírta:

„Nem nyugodt az a fej, amely koronát hordoz”.

Teljesen téves dolog azt gondolni, hogy csak a gazdagság képes elhozni a boldogságot. Lehetőséget ad arra az embernek, hogy uralkodjon, és mindenkit irányítson, amit csak akar, kivéve a belső békességet. Pénzért nem lehet örömteli lelket és könnyű, önfeledt szívet vásárolni. Gondot okoz mind a megszerzése, mind a megőrzése, mind a használata, mind az elhelyezése, mind a gyűjtése, mind az eltékozlása. Bölcs volt az az ember, aki azt mondta, hogy a „pénz” szó nem más, mint a „gond” szinonimája, és azok az angol betűk, amelyek az „acres” szóban állnak, ugyanazok, amelyek a „cares” szót képezik.[6]

Teljesen téves dolog azt gondolni, hogy csak az iskolázottság és a tudomány képes elhozni a boldogságot. El tudják rabolni az ember idejét és figyelmét, de nem képesek az embert igazán boldoggá tenni. Azok, akik gyűjtik az ismeretet, elég gyakran „megnövelik a gyötrelmet is” (Pr. 1: 18); minél többet tanulnak, annál jobban tapasztalni fogják saját tudatlanságukat. Nem képes a földi, és a föld alatti dolog segítségére sietni a beteg értelemnek. Mint ahogyan a fej, úgy a szív is vágyakozik valamire; mind az értelem, mind a lelkiismeret táplálékot keres. Ennek a világnak minden tudása sem képes az embernek örömet és boldogságot adni, ha a halálra, a sírra, vagy a betegségekre gondol. Azok, akik mindenki fölött állnak, gyakran magányosak, elégedetlenek, és magukra hagyatottak. A tudós Selder élete végén elismerte, hogy egész tudománya nem hozott neki annyi vigasztalást, mint Pál apostol egyik levelének négy verse (Tit. 2: 11-14).

Teljesen téves dolog azt gondolni, hogy csak a semmittevés képes elhozni a boldogságot. Az a robotoló munkás, aki hajnali ötkor kel fel, hogy egész nap egy hideg, agyagos aknában dolgozzon, gyakran azt gondolja, mikor a gazdag ember ajtaja előtt megy el: „Jó dolog, ha az embernek nem kell dolgoznia”. Szerencsétlen! Nem igazán gondolja át, mit is gondol. A legszerencsétlenebbek azok az emberek ezen a földön, akiknek nem kell dolgozniuk. A fizikai és a szellemi munka elengedhetetlenül fontos az ember boldogságát illetően. Nélküle az értelem magát táplálja, aminek az lesz a következménye, hogy a belső ember elkezd satnyulni. A belső mechanizmusok dolgozni fognak, de mivel nincs mit feldolgozniuk, darabokra hullnak. Az Éden nem a semmittevés helye volt. Ádámnak és Évának „művelni és őrizni” kellett a kertet (1 Móz. 2: 15). A menny nem a semmittevés helye, Isten „szolgái szolgálni fognak Neki” (Jel. 22: 3). Ó, legyetek meggyőződve arról, hogy a dologtalan emberek a legszerencsétlenebb emberek ezen a földön.

Teljesen téves dolog azt gondolni, hogy csak az élvezetek és a szórakozások üldözése képes elhozni az ember számára a boldogságot. Mindazokból az utakból, amiket az emberek választanak ahhoz, hogy boldogságot nyerjenek, ez a leginkább téves elgondolás. A legfárasztóbb, a legbutább, a legelcsüggesztőbb, és a leghaszontalanabb mód arra nézve, hogy ez ember elpazarolja az életét, mert ez túlhalad minden kereten. Csak gondoljatok bele abba, hogy a halálra ítélt, halhatatlan lélekkel megáldott teremtmény az ünnepségekben és a vigadalmakban; a táncokban és énekekben; a látogatásokban és az öltözködésben; a kártyában és a bálokban; a lóversenyben és vásárokban; a vadászatban és lövészetben; a tömegben és a nevetésben; a zajban, a zenében, és a borban akarja megtalálni boldogságát! Kétségtelen, hogy ez a kép elég arra, hogy a Sátán nevessen, és az angyalok sírjanak. Még a gyermek sem képes arra, hogy egész nap a játékaival játsszon. Neki táplálékra van szüksége. De mikor felnőtt férfiak és nők a szórakozásban keresik a boldogságot, sokkal  mélyebbre süllyednek, mint a gyerekek.

Fejezetem minden olvasója előtt feltárom azokat a széles körben elterjedt tévedéseket, amelyek a boldogsággal kapcsolatban felmerülnek. Arra kérlek bennetek, hogy fordítsatok komoly figyelmet rájuk. Nyíltan óvlak benneteket attól, hogy ezektől a hamis utaktól, bármennyire is elterjedtek legyenek azok. Szeretném veletek megértetni, hogy ha azt gondoljátok, hogy valamelyik közülük képes benneteket valódi békességre vezetni, akkor nagyon tévedtek. Lelkiismeretetek sosem lesz elégedett; halhatatlan lelketek sosem fog megkönnyebbülést érezni; egész belsőtök megnyomorodott és egészségtelen lesz. Bármely útra is álltok ezek közül, vagy egyszerre mindre, nem reménykedhettek abban, hogy valaha is eléritek a boldogságot. Egyre tovább és tovább haladhattok az életben, kívánságotok tárgya azonban minden életutatokban éppoly messze lesz tőletek, mint akkor, mikor belekezdtetek. Olyan emberekhez váltok hasonlókká, akik a szitába öntik a vizet, vagy a lyukas zsákba dobják a pénzérméket. Ilyen erővel boldoggá tehetnétek az elefántot is, minden nap egy homokszemet adva neki eleségül, mint ahogyan szíveteket is címekkel, gazdagsággal, tudománnyal, semmittevéssel, vagy szórakozással akarjátok megtölteni.

Kételkedtek abban, amit nektek mondok? Merem állítani, hogy igen. Akkor nyissuk ki az emberiség nagy Könyvét, és olvassunk el belőle néhány oldalt. Akkor bizonyítékát találjátok annak a tárgynak, amit figyelmetekbe ajánlottam.

Első bizonyságtevőnk király lesz. Salamont értem ez alatt, Izrael királyát. Tudjuk, hogy olyan hatalma, bölcsessége, gazdagsága volt, amely felülhaladta minden királyét. Ismerjük saját bevallásaiból azt, hogy fontos próbát tett, hogy megtudja, mennyire képesek ennek a világnak a javai boldoggá tenni az embert. Megtudhatjuk abból, amit saját kezeivel jegyzett le, hogy mi lett az eredménye ennek a kíváncsiságnak. A Szent Lélek ihletése alatt mindezt leírta a Prédikátor könyvében, hogy okuljon belőle az emberiség. Kétségtelen, hogy sosem volt hasonló próba téve olyan kedvező körülmények között; soha senki nem volt olyan közel a sikerhez, mint Izrael királya. De miről tett bizonyságot Salamon? Megláthatjátok ezt ezekben a szomorú szavakban: „Minden csak hiábavalóság, és a lélek gyötrelme!” (Pr. 1: 14).

Következő bizonyságtevőnk egy ismert francia hölgy lesz. Ez alatt Madame de Poumpadour-t értem. Ő XV. Lajos szeretője, és kegyencnője volt, és korlátlan hatalommal rendelkezett a francia udvarban. Semmiben sem szűkölködött, amit pénzen meg lehetett szerezni. És mégis mit mondott ő maga? „Mi a helyzet a hatalmasokkal? Csak a jövőben élnek, és csak a reménység okoz nekik boldogságot. Az ambíciókban nincs békesség. Mindig borús vagyok, és gyakran nagyon meggondolatlan. A király jósága, az udvaroncok tisztelete, a rokonaim hűsége, és az ezekhez hasonló dolgok, amik boldoggá kellettek volna tenniük engem, nincsenek rám semmilyen hatással. Többé nem lelem örömöm semmiben, amiben az előtt kedvemet leltem. Azt az utasítást adtam, hogy párizsi házamat bútorozzák be, és mi történt? Két napig tartott az öröm. Belvue-i rezindenciám magával ragadó, csak én nem állhatom. Hű embereim mindenről beszámolnak, ami Párizsban történik, és azt gondolják, hogy odafigyelek rájuk, de mikor befejezik, mindig megkérdezem tőlük, miről is beszéltek. Egyszóval, nem élek, idő előtt meghaltam. Nem érdekel ez a világ. Lassan minden megmérgezi életem. Életem nem több egy véget nem érő halálnál” Ehhez egyetlen szó sem kell hozzátennem (Sinclair anekdotái és aforizmái, 33. old).

Következő bizonyságtevőnk egy híres német író. Goethe-re gondolok. Köztudott, hogy szinte istenítették őt élete során. Ezrek olvasták őt, és gyönyörködtek műveiben. Ismert volt a neve, és mindenhol olvasták a világon, ahol csak tudta németül olvasni. Ennek ellenére, az emberek dicsérete, és az a gazdag termés, amit Goethe learatott, nem hozott számára boldogságot. „Mikor közel volt a nyolcvanhoz, elismerte, hogy képtelen visszaemlékezni arra, hogy egypár hétre boldog lett volna, és mikor boldognak akarta érezni magát, el kellett változtatnia öntudatát” (ld. Sinclair anekdotái és aforizmái, 280. old).

Következő bizonyságtevőnk egy angol költő. Lord Byronra gondolok. Ha valaha is élt ember, akinek ebben a világban boldognak kellett volna lennie, akkor ez lord Byron volt. Úgy kezdte életét, hogy minden cím és társadalmi rang birtokában volt, annak előnyeit élvezte. Különösen éles elmével rendelkezett, amit a világ hamar felfedezett, és elkezdett tisztelni. Elég eszköze volt arra, hogy minden törvényes kívánságát kielégítse, és sosem akarta megtapasztalni a szegénységet. Ha emberileg gondolunk rá, úgy tűnik, hogy nem volt semmi, ami megakadályozhatta volna abban, hogy élje az életet, és boldog legyen. Ennek ellenére, köztudott, hogy Byron nagyon szerencsétlen ember volt. A szenvedés árad verseiből; a levelei fájdalmat ontanak magukból. Minden dolga telve volt fáradsággal, túlterheltséggel, undorral, és elégedetlenséggel. Élete rettenetes figyelmeztetés arra nézve, hogy a cím, a rang, és az irodalmi dicsőség nem elégséges arra, hogy az embert boldoggá tegye.

Következő bizonyságtevőnk a tudomány embere. Humphery Davyre gondolok. Olyan ember volt, aki hatalmas sikereket ért el azon a területen, amit választott magának, és jogosan. Ismert filozófus volt; annak a bányászlámpának a feltalálója, amely oly sok bányászéletet mentett meg a haláltól; az Egyesült Királyság bárója, és a Királyi Akadémia elnöke volt, egész élete karrierének folytonos virágzásáról szólt. Ha a tudomány a boldogsághoz vezetne, akkor legalább ennek az embernek boldognak kellett volna lennie. Ennek ellenére, hogyan lehetne igazságosan leírni Davy érzéseit? Szomorú leírásokat olvashatunk azonban élete végén írt naplójában. Két keserű szóval illette magát: „Nagyon boldogtalan”!

Következő bizonyságtevőnk az éleselméjűség és a szórakozás nagy mestere volt. Lord Chesterfieldre gondolok. Magáért fog beszélni, levélben leírt szavai fognak beszélni állapotáról: „Az üzlet és szórakozás ördögi körét láttam magam körül, és mindezzel betöltekeztem. Megismertem a világ gyönyöreit, következésképpen, ismerem annak hiábavalóságát, és nem sajnálom annak elvesztését. Reálisan értékelem őket, amely valóban keveset ér; miközben azok, akik sosem tapasztalták meg, nagyra értékelik őket. Csak a pompás előteret látják, és megvakíttattak a csillogás által; de én jártam a kulisszák mögött is. Én láttam a durva csigákat és a koszos köteleket, amelynek segítségével mozog ez az egész masina; láttam és beszívtam a faggyúgyertyák illatát, amely megvilágították ezt az egész dekorációt, amely ámulatba és csodálkozásba ejtette az egész tudatlan publikumot. Mikor azon elmélkedem, amiket láttam, vagy amiket hallottam, vagy amiket tettem, képtelen vagyok meggyőzni magamat arról, hogy mindennek a gyors szaladgálásnak, és a világi gyönyöröknek van-e valamilyen realitásuk. Úgy tekintek az átéltekre, mint valami romantikus abrándképre, amit az ópium okoz, és soha nem szeretném megismételni annak émelyítő hatását egy gyors álom kedvéért”. Ezek a kijelentések magukért beszélnek. Nem kell egy szót sem hozzájuk tennem.

Azok a politikusok és államférfiak, akik megfordították a világ sorsát, jogosan lehetnek utolsó bizonyságtevőink. De, keresztyén szeretettől vezérelve, tartózkodom attól, hogy néven nevezzem őket. Fáj a szívem, mikor végigfutok az angol politikusoknak a névsorán, és arra gondolok, milyen sokan tették tönkre közülük az életüket, pusztán azért, hogy nevet és címet szerezzenek maguknak. Ismert embereink közül milyen sokan összetört szívvel, kiábrándultan, undorral, keserűséggel haltak meg a sok sikertelenség miatt! Sokan közülük szerényen elismerték, hogy erejük teljében úgy vágytak egy kis nyugalomra, mint a kalitba zárt sas vágyik a szabad égboltra! Sokan azok közül, akiket a világ „a szituáció mestereiként” ünnepelt, a valóságban semmivel sem voltak jobbak, mint a görög rabszolgák a gályahajókon, akik láncokkal oda vannak láncolva az evezőhöz, és semmilyen lehetőségünk sincs a szabadulásra! Sajnos, sok szomorú beszámoló van arról, hogy nagynak és erősnek lenni nem feltétlenül jelent boldogságot.

Úgy gondolom, hogy teljes mértékben lehetséges, az emberek nem hiszik el, amit mondok. Valamit azonban tudok az emberi szív tévedéséről a boldogsággal kapcsolatban. Kevés olyan igazság van, amit az embernek olyan nehezére esik elhinni, mint a boldogsághoz vezető útról szóló igazságot, amiről éppen most van szó. Legyetek türelemmel még egy kicsit, míg többet nem mondok róla. Egyszer jöjjetek velem, és álljunk meg ebéd után London központjában. Nézzünk szemébe azoknak a gazdag embereknek, akik kijönnek a hivatalokból a nap végén. Egyesek közülük százezreket „érnek”, mások milliókat. De mi van ráírva ezeknek a borús embereknek az arcára, akik tömegével jönnek ki a Lombard Street-ről és a Cornhill-ről, a Bank of England-ből és az Értéktőzsdéről? Mit jelentenek azok a mély ráncok, amelyek sokak arcát és homlokát ékesítik? Mit jelentenek azok a riadt kifejezések, amelyeket hat emberből öt az arcán visel azok közül, akikkel találkozunk? Ah, ezek a tények arról beszélnek, hogy a dolgok nem éppen rózsásan állnak. Arról tesznek nekünk bizonyságot, hogy ahhoz, hogy az ember boldog legyen, több kell a bankjegyeknél és az aranynál.

Utána menjünk el, és álljunk meg a Parlament előtt egy feszült politikai évad közepette. Vizsgáljuk meg figyelmesen a lordok házának, vagy az alsóház tagjainak arcát, akiknek nevei ismertek az egész civilizált világban. Egy kellemes májusi estén azt láthatjátok, hogy sietnek egy-egy vitára a képviselők úgy, mint keselyűk a prédára. Szókincsében mindnyájuk annyi jóval és gonosszal bír, aminek látása félelmet kelthet bennünk. Mindnyájan virradatig elejthetnek egypár szót, amely befolyással lehet egész országokra, és megrázhatja a világot. Ott megláthatjátok azokat az embereket, akik kezükben tartják a hatalmat és a kormányzást; találkozhattok olyanokkal, akik éjt nappallá téve azon fáradoznak, hogy kiragadják a hatalmak a kormányzók kezéből, és ők álljanak a helyükre. De miről beszél nekünk az arcuk, miközben munkájuk felé sietnek? Mi olvashatunk le aggódástól meggyötört arcukról? Mit olvashatunk le a redőnyös homlokokról, a tekintetekről, amik a semmibe révednek, és a mély gondolkodásba esett, lehajtott fejről? Nagyon komoly órát adnak számunkra. Arra tanítanak bennünket, ahhoz, hogy az ember boldog legyen, többre van szüksége, mint egy kis politikai hatalomra.

Utána menjünk el, és álljunk meg az évad közepén London legdivatosabb részén. Látogassuk meg a Regent Street-et, vagy a Pall Mall-t, a Hide Parkot, vagy a Mayfer-t. Mily sok csodálatos fogatot láthatunk! Egy óra alatt sok olyan embert vehetünk számba, akik e világ minden válogatott ajándékát magukénak tudhatják: a gazdagságot, a szépséget, a hírességet, a címet, a modorosságot, és a rengeteg barátot! De, sajnos, kevés olyan embert fogunk látni, akik boldogoknak fognak látszani! Egyes arcokról a fáradtságot, az elégedetlenséget, a kielégítetlenséget, a szomorúságot, és a szerencsétlenséget éppolyan világosan fogjuk látni, mintha tollba mondtuk volna azokat! Igen, ez egy nagyon szerénységre buzdító óra, ami magunkévá kell tennünk, de nagyon hasznos óra is egyben. Ahhoz, hogy az ember boldog legyen, többre van szüksége egy kis címnél, modorosságnál, és szépségnél.

Utána menjünk el, és látogassuk meg az elbűvölő Anglia valamelyik vidékére. Menjünk el ősi hazánk valamelyik eldugott sarkába, minél messzebb a nagyvárosoktól, a divatos szórakozásoktól, és a politikai csatározásoktól. Nagyon kevés ilyen hely maradt országunkban. Vannak olyan tájak, ahol nincs se utca, se kocsma, se söröző, minden munkásnak van elég munkája, ahol van a lakosságnak temploma, és minden gyerek számára iskola, és van lelkészük is, akik gondot visel az emberekre. Azt mondhatjátok, ott aztán megtaláljuk a boldogságot! Kétségtelen, az ilyen vidék tele van békességgel, és örömmel! Vegyétek sorra ezeket az egyszerű házakat, látogassátok végig őket, és csakhamar lehull a hályog a szemetekről. Ismerkedjetek meg minden család féltve őrzött történetével, és csakhamar véleményetek gyökeresen meg fog változni. Hamar fel fogjátok fedezni, hogy a rosszakarat, a hazugság, a pletyka, az irigység, a féltékenység, a büszkeség, a lustaság, a részegesség, a pazarlás, a bujaság, valamint az apróbb szóváltások éppúgy megölik a boldogságot falun, mint a városban. Természetesen, a falusi élet kellemesen van leírva a költeményekben, és csodásan fest a képeken, a de szomorú valóság azt mutatja, hogy az emberi természet mindenhol egyformán gonosz. Sajnos, ahhoz, hogy Ádám bármelyik utóda boldog emberré váljon, több kell holmi csendes falusi környezettől.

Tudom, hogy ez már rég ismert. Ez már ezerszer el volt mondva mindenféle hatás nélkül, és feltételezem, hogy még nem egyszer lesz elmondva úgy, hogy nem lesz hatása. Nekem nem kell attól meggyőzőbb bizonyítékot bemutatni az emberi romlottsággal kapcsolatban, mint azt a konokságot, amellyel ott keressük a boldogságot, ahol nem található. Korról korra a bölcsek útmutatást hagynak a boldogsággal kapcsolatban. Korról korra az emberek fiai azt fogják bizonygatni, ők ismerik az utat, és nem kell őket tanítani. Szélnek eresztik figyelmeztetéseinket; mindenki kedvenc útjára törekszik; azonban csak árnyékot kergetnek, és hiába fosztják meg magukat a nyugalomtól, észre fogják venni, hogy életük egy hatalmas hiba volt, de akkor már túl késő lesz. Szemeik meg vannak vakítva; nem látják, hogy látomásaik gyümölcstelenek, és nyugalmat nem adók, olyanok, mint a délibáb az afrikai sivatagban. A sivatagban elgyötört utazóhoz hasonlóan, azt gondolják, hogy egy hűs vizű tóhoz közelednek; ehhez az elgyötört utazóhoz hasonlóan, azt fogják felfedezni, hogy a tó csak egy hatalmas optikai csalódás volt, és újra csak segítség nélkül maradtak a homoktenger közepén.

Fiatalok vagytok? Könyörgöm nektek, hogy fogadjátok el az evangélium lágy szavát, és ne keressétek ott a boldogságot, ahol lehetetlen azt megtalálni. Ne keressétek azt a gazdagságban; ne keressétek a hatalomban és a címben; ne keressétek a gyönyörökben; és ne keressétek a tudományban sem. Mindezek kellemes és drága források, és vizük ízre nagyon édes. Körülöttük mindig tömegek vannak, de emlékezzetek arra, hogy Isten azt írta ezekre a forrásokra: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik” (Jn. 4: 13). Emlékezzetek erre, és legyetek bölcsek.

Szegények vagytok? Olyan elképzelések gyötörnek benneteket, hogy ha egy gazdag helyébe lépnétek, akkor boldogok lennétek? Álljatok ellen ennek a kísértésnek, és messze vessétek el magatoktól. Ne irigykedjetek gazdag szomszédjaitokra; elégedjetek meg azzal, amivel rendelkeztek. A boldogság nem függ házak vagy a földek sokaságától; a selyem és az atlasz nem tudják megfékezni a szomorúságot; a várak és kastélyok nem tudják útját állni az ajtón belépő gondoknak és félelmeknek. Nem kisebb szenvedést jelent lovon, vagy fogaton utazni, mint gyalogosan; nem kevesebb szerencsétlenség van a kazettás mennyezetű palotákban, mint a szegényes parasztházakban. Ó, ne feledkezzetek meg azokról a tévedésekről, amik olyan széles körben el vannak terjedve a boldogsággal kapcsolatban, és legyetek bölcsek!

 

Végül, engedjétek meg, hogy megmutassam a boldogsághoz vezető utat. Van olyan út, amely az igazi boldogságra visz, ha az ember rálép. Még egyetlen ember sem volt ezen a földön, aki ezen az úton nem érte volna el azt a célt, amire törekedett.

Ez az út nyitva áll mindenki előtt. Nincs szükség se gazdagságra, se címre, se tanultság ahhoz, hogy erre az útra lépjen. Ugyanúgy közel a szolgához, mint a gazdához; a szegényhez, mint a gazdaghoz. Senki sem záratik ki, csak azok, akik magukat zárják ki.

Ez az egyedüli út. Akik Ádám kora óta boldogok voltak, ezen az úton jártak. Szerencsére, ettől nincs könnyebb út. A királyoknak is bele kell nyugodniuk, hogy alattvalóik mellettük haladnak ezen az úton, ha boldogok akarnak lenni.

Hol van ez az út? Hol található ez az ösvény? Hallgassatok, és meghalljátok.

Az igazi, megalkuvást nem tűrő, hiteles keresztyénségen keresztül lehet eljutni a boldogsághoz. Az Ige mondja ezt; és a tapasztalat támasztja alá ennek az igazságnak a hitelességét. Csak a Krisztusban hívő ember, aki van újjászületve, aki Isten gyermeke, - ő, és csak ő boldog igazán.

Ez túl egyszerű ahhoz, hogy igaz legyen; első látásra olyan könnyű megoldásnak tűnik, hogy nehéz elhinni. De a legnagyobb igazságok nagyon gyakran a legegyszerűbb igazságok is. Az a titok, amit a bölcsek képtelenek voltak feltárni, megnyílt Krisztus legegyszerűbb tanítványának is. Tudatosan ismétlem ezt, és a világ hazudtoljon meg, ha tud: igazán csak a keresztyén ember boldog.

Mit értek a valódi keresztyénség alatt? Mindenkit értenék-e alatta, aki templomba jár? Mindenkit értenék-e alatta, aki konzervatív hitvallásokat vall, és meghajtja magát a hitvallások előtt? Mindenkit értenék-e alatta, aki kifejezi szeretetét az evangéliummal szemben? Nem és nem! Egészen mást értek alatta. Nem mindenki keresztyén azok közül, akik keresztyéneknek nevezik magukat. Azt nevezem keresztyénnek, aki újjászületett, és élete is tükrözi keresztyénségét. Azt nevezem keresztyénnek, aki a Lélek által meglátta bűneit; az, aki reménységét tényleg az Úr Jézus Krisztusba, és az Ő váltságmunkájába veti; az, aki újjászületett, és tényleg szent életet él; az, akinek hite nem vasárnapi viselet, hanem kötelezettség, amely élete minden napját vezeti; az ilyen embert nevezem én keresztyénnek.

Mit értek az alatt, mikor azt mondom, hogy az igazi keresztyén boldog ember? Vajon neki nincsenek félelmei, és kétségei? Nem lennének nehézségei, és riadalmai? Sose éreznének fájdalmat, és nem hullatnának könnyeket? Semmi hasonlót nem gondoltam. Neki éppoly esendő és erőtlen teste van, mint másoknak; éppolyan vonzalmaik és kívánságaik vannak, mint bármely más embernek, aki asszonytól született; egy változó világban él. De szívében szilárd béke, és elpusztíthatatlan derű uralkodik. Ez az igazi boldogság.

Azt bizonygatom-e, hogy a keresztyének egyformán boldogok? Nem, egy pillanatig sem! Krisztus családjában vannak csecsemők, és érett férfiak is; vannak gyengék, és erősek; vannak kedves barikák, és felnőtt juhok. Nemcsak libanoni cédrusok vannak a világon, hanem izsóp is, ami a falakon nő. Ahogyan fokozatai vannak a hitnek, úgy vannak fokozatai a boldogságnak is. Azok, akik mindenkinél több hittel és kegyelemmel rendelkeznek, a legtöbb boldogsággal fognak rendelkezni. De mindnyájan, kisebb vagy nagyobb mértékben, a világ fiaihoz viszonyítva, boldog emberek.

Azt bizonygatom-e, hogy minden időben egyformán boldogok az igazi keresztyének? Nem, egy pillanatra sem! A vigasztalás területén néha dagály van, és néha apály: például a Földközi-tengeri partvidéken ez alig érezhető, egyesek azonban hasonlítanak a cheptow-i apályra és dagályra, ahol ötven, vagy hatvan láb is lehet a különbség. Testi egészségük nem egyforma; a szeretteik miatti aggódás néha különösen megterheli lelküket; néha legyőzik őket a tévelygések, mert sötétségben járnak. Néha megadják magukat a külső ellentmondásoknak, a bűn elhatalmasodhat rajtuk, és elveszíthetik a szabadítás örömét. De, és ez általános szabály, lelkük mélyén a keresztyének nagy tartalékaival rendelkeznek a lelki békességnek, ami még a legnagyobb szárazságban sem apad ki.[7]

Csak a keresztyén ember boldog igazán, mert lelkiismerete telve van békességgel. A lelkiismeret az Istenről való bizonyság láthatatlan eszköze, amely irgalmasan van belénk plántálva. Krisztus vérében a saját vétkétől teljes megtisztulást látja. Krisztus közbenjárása és áldozata elhessegeti félelmét. Krisztus halála és áldozata által Isten kegyelmes lehet irántunk, és ezzel egyetemben, megigazíthatja a tisztátalant. A lelkiismeret többé nem vádolja és korholja gazdáját, és nem kényszeríti arra, hogy féljen saját magától is. A lelkiismeret többé nem ellensége az igazi keresztyénnek; hanem barátja, szövetségese, és tanácsadója lett. Ezért boldog az ember.  

Csak a keresztyén ember boldog igazán, mert nyugodtan leülhet, és elgondolkozhat lelke felett. Előre, és hátra nézhet; magába szállhat, körbenézhet magán, és azt mondhatja magának: „Minden rendben van”. Nyugodtan visszatekinthet múltjára, bármennyire nagyok és súlyosak voltak is bűnei, az a gondolat vigasztalja, hogy ezekre bocsánatot nyert. Krisztus igazsága mindent befedez, mint ahogyan az özönvíz is elborított minden hegyet. Nyugodtan előre tekinthet a jövendőre, nem kell félnie. A betegség szenvedést hozhat; a halál lehet sötét; az ítélet napja rettenetes lehet; de ha Krisztus a háta mögött van, nincs mitől félnie. Nyugodtan tekinthet a Szent Istenre, Aki szemmel tartja útjait, és nyugodtan mondhatja azt: „Ő az én Atyám, az én megbékélt Atyám Jézus Krisztusban. Habár gyenge vagyok, és erőtlen, de Krisztusért az Ő Fiát látja bennem, és megáld”. Ó, milyen áldott kiváltság ez, mert úgy elmélkedhetem, hogy nem kell félnem! Nagyon is megértem a magánzárkába zárt rab keserű méltatlankodását. Valamikor melegben volt; volt munkája, élelme, és ruházata, de mégsem volt boldog. Miért? „Mert gondolkodnom kellett” – mondta ő.

Csak a keresztyén ember boldog igazán, mert boldogságának forrása, amely nem függ a világtól. Nincs rá hatással a betegség és a halál, sem a veszteség, sem a társadalmi katasztrófák, mert „Isten békessége van bennük, ami minden értelmet felülhalad”. Olyan reménységük van, amely mennyei örökségük záloga; olyan kincsük van, amelyet sem a rozsda, sem a moly nem tudnak megemészteni; olyan otthona van, amely sosem lesz lerombolva. Kedves felesége meghalhat, és szívét szaggathatja a fájdalom; drága gyermekei elvétethetnek tőle, és egyedül maradhat ebben a meghidegült világban; földi tervei keresztül lehetnek húzva; egészsége megromolhat, ennek ellenére olyan öröksége van, aminek semmi sem tud ártani. Mert olyan Barátja van, Aki sosem hal meg; örök öröksége van a sír túloldalán, ami senki sem vehet el tőle; alsó forrásai betemettethetnek, de felső forrásai sosem száradnak ki. Ez az igazi boldogság.

Csak a keresztyén ember boldog igazán, mert a helyes úton jár. Minden rejtett erőtartaléka a helyes cél szolgálatába van állítva. Minden törekvése a mennyhez van kötve, nem a földhöz; akarata nem indulatainak, hanem Isten akaratának vannak alá vetve; értelme nincs megterhelve haszontalanságokkal. Mások javát keresi; a jó cselekvésében leli örömét. Ki ne lenne tisztában a rendetlenség problémájával? Ki ne érezne kényelmetlenséget olyan házban, ahol semmi sincs a helyén, ahol az utolsó az első, és az első az utolsó? A hitetlen lelke ilyen házra emlékeztet. De a kegyelem munkája az ilyen szívben mindent a helyére rak. A lélek értéke a legfontosabb helyre lesz téve, és a földi dolgok másodlagos fontosságot fognak nyerni. Az anarchia és a tévelygés el fog tűnni; az irányíthatatlan indulatok többé nem fogják azt tenni, amit helyesnek tűnik előtte. Krisztus uralkodik minden emberen, és az Ő testének minden tagja elvégzi a rá bízott feladatokat. Csak az új szív valóban könnyű szív, mert csak ebben a szívben van minden a helyén. Az igazi keresztyén ismeri saját helyét. Félretette büszkeségét és akaratosságát; Jézus lábainál ül, és helyes értelme van; szereti Istent, és szereti az emberek, és boldog. A mennyben mindenki boldog, mert mindenki tökéletesen Isten akaratára tekint. Minél közelebb kerül az ember ehhez a mércéhez, annál boldogabb lesz.

Az igazság abban van, hogy Krisztus nélkül nincs boldogság a földön. Csak Ő adhatja számunkra a Vigasztalót, Aki örökre mellettünk marad. Ő a nap, és Nélküle az emberek sosem fogják megérezni a meleget. Ő a fény, és Nélküle az emberek a sötétségbe maradnak. Ő a kenyér, és Nélküle az emberek mindig éhséget fognak érezni. Bármit is adtok; bárhol is vagytok; bármilyen kényelemmel is veszitek körül magatokat, nincs semmi jelentősége. Ha az ember el van választva Krisztustól, a világ Uralkodójától, nem lehet boldog.

Adjatok az embernek megtapasztalható örökséget Krisztusban, és a szegénységre való tekintet nélkül is boldog lesz. Azt fogja nektek mondani, hogy semmit sem kíván abból, aminek a földön értéke van. Ők el van látva mindennel; gazdagsággal rendelkezik már itt a földön, és gazdagsággal fog rendelkezni a halál után is; olyan eledellel táplálkozik, amiről a világ semmit sem tud; olyan barátai vannak, akik sosem hagyják magára. Az Atya és a Fiú meglátogatják, és lakhelyet biztosítanak neki; az Úr Jézus Krisztus vele vacsorál, és ő Krisztussal (Jel. 3: 20).

Adjatok az embernek megtapasztalható örökséget Krisztusban, és a betegségekre való tekintet nélkül is boldog lesz. Teste szenvedhet, és tagjai erőtlenekké válhatnak a fájdalomtól, de szívében békesség és nyugalom fog uralkodni. Az egyik boldog ember, akivel találkoztam, egy fiatal nő volt, akinek éveken keresztül hátgerinc bántalmai voltak. Világosság nélkül a padláson feküdt; két lábra volt tőle a szalmatető. Szikrányi reménysége sem volt a gyógyulásra. De mindig öröme volt Jézus Krisztusban. A lélek hatalmas győzelmet aratott a test felett. Boldog volt, mert Krisztus vele volt.[8]

Adjatok az embernek megtapasztalható örökséget Krisztusban, és a sok társadalmi szerencsétlenség között is boldog lesz. Országának kormánya hozhat rossz döntéseket; a lázadások és az anarchia minden a feje tetejére állíthatnak; a törvényeknek gátak lehetnek szabva; az igazságosság és a törvényesség meg lehet sértve; a szabadság teljesen le lehet rombolva; a nyers erő átveheti a hatalmat a jog felett, de az ő szíve nem fog meginogni. Emlékezni fog rá, hogy egy nap helyre lesz állítva Krisztus királysága. Azt mondja, amit egy öreg skót lelkész is mondott, aki félelem és kétségek nélkül élte át az első francia forradalom szörnyűségeit: „Minden rendben van; az igazak nem adatnak át a gonosznak”.

Tudom, hogy a Sátán gyűlöli ezt a tanítást. Nem kételkedem abban, hogy szíveteket ellentmondásokkal és bizonyítékokkal akarja megtölteni, és arról akar benneteket meggyőzni, hogy tévedek. Én nem félek szemtől szembe találkozni ezekkel az ellenvetésekkel. Hallgassuk meg azokat, és nézzük meg, mit tartalmaznak.

Azt mondhatjátok nekem, hogy sok olyan hívő embert ismertek, akik egyáltalán nem boldogok. Látjátok azt, milyen következetesen látogatják az istentiszteleteket. Tudjátok, hogy sosem mulasztanak el úrvacsorát venni. De nem látjátok bennük azokat a jeleit a békességnek, amit taglaltam előttetek.

De meg vagytok-e győződve arról, hogy akikről beszéltek, valóban Krisztus tanítványai? Meg vagytok-e győződve arról, hogy minden külső vallásosságuk mellett újjá születtek, és megtértek Istenhez? Vajon ez nem ahhoz hasonlít, amivel hit nélkül a névleges keresztyének rendelkeznek, és csak a kegyesség látszata van meg bennük, de hiányzik náluk annak ereje? Sajnos, az ilyen emberek sok vallásos dolgot tehetnek anélkül, hogy rendelkeznének üdvözítő hittel! Nem a formális, és nem a ceremoniális keresztyénség teszi boldoggá az embereket. Ahhoz, hogy békességet szerezzünk, még valamire szükségünk van másra is az istentiszteletek látogatásán, és az úrvacsorázáson kívül. Nekünk szükségünk a Krisztussal való őszinte, élő közösségre. Nem a névleges keresztyén, hanem a valódi keresztyén a boldog ember.

Azt mondhatjátok, hogy sok olyan embert ismertek, akik valóban lelkileg gondolkodnak, és meg vannak váltva, de nem tűnnek boldogoknak. Hallottátok, ahogyan sokszor panaszkodtak szívük állapotára, saját romlottságukra. Úgy tűnik nektek, hogy tele vannak kétségekkel, félelmekkel, és aggodalmakkal, és tudni szeretnétek, hol van ezeknek az embereknek a boldogsága, akikről oly sokat beszéltem.

Nem cáfolom azt, hogy sok olyan szent van, akire illik a ti leírásotok, és nagyon sajnálkozom ezen. Megengedem, hogy sok olyan hívő van, akik kevésbé élnek kiváltságaikkal, és semmit sem tudnak a hitben való örömről és békességről. De vajon valamikor megkérdeztétek ezektől az emberektől, hogy meg akarnak-e szabadulni hitbeli állapotuktól, és vissza akarnak-e térni a világba? Valamikor megkérdeztétek-e tőlük, meghallgatva kétségeiket, fájdalmukat, és félelmüket, hogy nem gondoltak-e arra, hogy boldogok lennének akkor, ha nem követnék komolyan Krisztust? Valamikor feltettétek-e nekik ezeket a kérdéseket? Ha igen, akkor meg vagyok győződve arról, hogy még a leggyengébb és legelesettebb keresztyének is egyféle feleletet adtak nektek. Meg vagyok győződve róla, hogy jobb nekik egy picinyke Krisztusban való reménység, mint az egész világ gazdagsága. Meg vagyok győződve róla, hogy mindnyájan azt felelték: „Hitünk talán gyenge, ha van egyáltalán; a kegyelem kicsiny, ha van egyáltalán; Krisztusban való örömünk alig több, a semminél; de nem tudjuk elhagyni azt, amivel rendelkezünk. Még ha az Úr azért jönne, hogy megfosszon minket életünktől, mi mégis Hozzá ragaszkodunk”. A boldogság gyökere mélyen lakozik ezekben a szánalmas és gyenge hívőkben, még akkor is, ha nem látni rajtuk sem levelet, sem virágot!

Azt mondhatjátok nekem, hogy elképzelhetetlennek tartjátok azt, hogy a hívők többsége boldog, mert olyan borúsak és komolyak. Azt gondoljátok, hogy nem rendelkeznek azzal a boldogsággal, ami leírtam, pusztán azért, mert arcuk nem ezt tükrözi. Kételkedtek a boldogság valóságában pusztán azért, mert olyan kevés látszik belőle.

Nehézség nélkül azt megismételhetném, amiről már beszéltem ennek a fejezetnek az elején; a vidám arckifejezés nem bizonyítéka a boldogságnak. De nem ezt teszem. Helyette azt kérdezem: vajon nem ti vagytok annak okai, hogy a hívők olya borúsnak és komolynak néznek ki, mikor velük találkoztok? Ha nem vagytok megtérve, kétség nélkül, nem számíthattok arra, hogy ezek az emberek ne fájdalommal tekintsenek rátok. Látják, hogy a széles úton meneteltek a kárhozat felé, és ez elég arra, hogy fájdalmat okozzatok nekik; ezreket látnak, hozzátok hasonlóakat, akik a sírás, a fogcsikorgatás, és az örökkévaló kínlódás felé tartanak. Tehát, lehetséges volna az, hogy egy ilyen kép ne váltana ki szomorúságot belőlük? Nagyon valószínű, hogy társaságotok az egyik oka annak, miért olyan szomorúak. Várjatok addig, míg magatok is megtértek, és akkor ítéletet mondhattok a hívők komolysága felett. Tekintsetek rájuk a gyülekezetben, ahol mindenkinek egy a szíve, és ahol mindenki szereti Krisztust, és ahogyan tapasztalataim mutatják, azt fogjátok látni, hogy nincs olyan ember, aki annyira boldog lenne, mint a keresztyének. [9]

Megismétlem észrevételeimet. Bátran, meggyőződéssel, és tudatosan ismétlem meg őket. Megerősítem, hogy az emberek nem rendelkeznek olyan boldogsággal, ami hasonló lenne a keresztyének boldogságához. Minden más ennek ellentmondó felfogás a boldogsággal kapcsolatban csak holdfény a napsugárzáshoz viszonyítva, mint mikor a rezet összehasonlítjuk az arany ragyogásával. Dicsekedjetek, ha tudtok, a hitetlen emberek kacagásával és jókedvével; nevessétek ki, ha akarjátok, a keresztyének szomorúságát és komolyságát. Én közelebbről vizsgáltam meg ezt a témát, és nem változtatom meg álláspontomat. Megerősítem azt, csak a keresztyének igazán boldogok, és csak az igazi keresztyének jutnak el a boldogsághoz.

Néhány egyszerű gondolatot adok hozzá ennek a fejezetnek alkalmazásához. Arra törekszem, hogy megmutassam, mi szükséges az igazi boldogsághoz. Szeretném felfedni azokat a hamis nézeteket, amelyek felmerülnek ebben a témában. Egyszerű, és kézzelfogható szavakkal szeretnék rámutatni arra, hol lehet megszerezni az igazi boldogságot. Legyetek türelmesek hozzám, míg azoknak lelkiismeretéhez szólok, akiknek kezébe kerülhet ez a könyv.

1. Először, engedjétek meg, hogy minden olvasóm szívéhez szóljak: boldogok vagytok-e?

Lehetsz magas vagy alacsony, gazdag vagy szegény, öreg vagy fiatal, válaszolja arra a kérdésre: valóban boldog vagy-e?

Az a férfi, aki csak ennek a világnak a javaival foglalkozik, és megveti a Bibliát, és a pénzből vagy az üzletből bálványt készít, minden szemben bebiztosítja magát, kivéve az ítélet napját, aki minden helyzetre készít tervet, kivéve az örökkévalóságot, vajon boldog-e? Tudod, hogy nem vagy boldog.

Az a balga nő, aki életét könnyelműségekre és széllel béleltségre pazarolja, minden idejét szánandó testére áldozza, amely hamarosan a férgek eledele lesz, aki a divatot, a ruházkodást, a gyönyöröket, és az emberek dicséretét bálványozza, mintha csak ez a világ lenne, vajon boldog-e? Tudod, hogy nem vagy boldog.

Az a fiatalember, aki átadja magát az örömöknek, és aki enged kívánságainak, egyik vigadalomról a másikra menve, mint ahogyan a moly is a fényre megy, aki azt gondolja magáról, hogy okos, felvilágosodott, és bölcs ahhoz, hogy az igehirdetőkre hallgasson, de nem veszi észre, hogy a Sátán foglyul ejtette, mint a vágóhídra vitt ökröt, vajon boldog-e? Tudod, hogy nem vagy boldog.

Senki sem boldog köztetek! Lelketek legmélyén tisztában vagytok ezzel. Elhessegethetitek magatoktól ezt a gondolatot, de bármennyire is szomorú, ez az igazság. Mindnyájatok szívében üresség van, és semmi sem tudja betölteni ezt az ürességet. Mindnyájatok lelkének van fájó pontja, és ezt a sebet semmi sem tudja begyógyítani. Sem a hitetlenség, sem a szabad gondolkodás, sem a katolicizmus nem képes megtenni ezt, mert egyik sem más, mint sarlatánság. Semmi sem képes meggyógyítani lelketeket Krisztus evangéliumán kívül. Igen, valójában nagyon szerencsétlen emberek vagytok!

Fogadjátok meg ezt a figyelmeztetést, mert addig nem lesztek boldogok, míg meg nem tértek. Ilyen erővel azt is elvárhatnátok, hogy a nap sugarai akkor is arcotokra vetüljenek, mikor ti hátat fordíttok neki. Hogyan lehetnétek boldogok, ha hátat fordíttok Istennek, és Krisztusnak?

2. Továbbá, engedjétek meg, hogy figyelmeztessem mindazokat, akik nem keresztyének, arra, hogy olyan életvitelt folytatnak, ami nem tudja őket boldoggá tenni.

Szívem mélyéből sajnállak benneteket, és szeretném felnyitni a szemeteket arra, hogy bölcsek legyetek. Én az örök evangélium őrtornyán állok. Látom, hogyan vetitek magatoknak a szerencsétlenséget, és arra hívlak benneteket, hogy álljatok meg, és gondolkozzatok el, míg nem késő. Ó, bárcsak Isten rámutatni esztelenségetekre!

Repedezett kutakat ástok magatoknak, amikből elfolyik a víz. Arra pazaroljátok időtöket, erőtöket, és hajlamaitokat, ami nem koronázza meg erőfeszítéseteket; „azért adtok pénzt, ami nem kenyér, és gyűjtött kincseteket azért, ami nem elégíthet meg” (Ézs. 55: 2). Saját gondolataitok babiloni tornyát építgetitek, és tudjátok, hogy Isten lerombolja terveiteket boldogságotok építésére nézve, ha Nélküle szeretnétek boldogok lenni.

Serkenjetek fel a szendergésből, könyörgöm, és józanodjatok ki. Gondoljatok létetek értelmetlenségére, amiért számot kell adnotok halálotok után, és a névleges vallásosság hiábavalóságán, amely akkor fog elárulni benneteket, mikor a legjobban fogtok bízni bennük.

Nyissátok ki szemeiteket, és nézzetek körül. Mondjátok meg nekem, hogy valaki igazán boldog volt-e Isten nélkül, Krisztus nélkül, és a Szent Lélek nélkül boldog lehetett ebben a világban? Szemléljétek meg azt az ösvényt, amin közlekedtek. Szemléljétek meg azok nyomait, akik ezen az ösvényen előttetek jártak; ismerjétek el, hogy sokan megfordultak rajta, és elismerték, hogy eltévelyedtek.

Nyíltan figyelmeztetlek benneteket, hogy ha nem vagytok igazi keresztyének, el fogtok menni ebben a világban a boldogság mellett, és boldogság nélkül maradtok a túlvilágon is. Ó, higgyetek nekem: a boldogság és az üdvösség útja egy és ugyanaz! Az, aki saját útján jár, és elvetette a Krisztusnak való szolgálatot, sosem lesz igazán boldog. De az, aki Krisztusnak szolgál, ígérete van arra, hogy mind ebben, mind az elkövetkezendő életben boldog lesz. Boldog már ezen a földön, és még boldogabb lesz a mennyben.

Ha nem lesztek boldogok sem ebben, sem elkövetkezendő életetekben, magatoknak köszönhetitek. Ó, gondolkozzatok el ezen. Ne vegyétek magatokra a felelősséget ezért a nagy esztelenségért. Ki ne lenne szomorú, ha részegest, ópiumszívót, vagy öngyilkost lát? De egyik sem olyan esztelen közülük, mint a meg nem térők esztelensége.

3. Továbbá, engedjétek meg, hogy arra kérjem olvasóimat, ha még nem ismerték meg az igazi boldogságot, akkor ott keressék azt, ahol meg is lehet találni.

A boldogsághoz vezető út kulcsai az Úr Jézus Krisztus kezében vannak. Az Atya Isten elrendelte, és hatalmat adott az Ő kezébe arra, hogy az élet kenyerét adja az éhezőknek, és az élet vizét adja az arra szomjazóknak. Az az ajtó, amit olyan gyakran, és hiábavalóan próbált megnyitni a gazdagság, a tudás, és az ismeret, minden alázatos és könyörgő bűnös előtt nyitva áll. Ó, ha boldogok akartok lenni, gyertek Krisztushoz!

Jertek Hozzá, és valljátok meg Neki, hogy belefáradtatok útjaitokba, és meg akartok pihenni, és azt, hogy megértettétek, nincs erőtök és képességetek arra, hogy boldogok legyetek, és alkalmasság váljatok a mennyre, és hogy reménységetek nincs másban, csak Benne. Mondjátok el őszintén mindezt Neki. Mert ez a Krisztushoz való térés.

Jöjjetek Hozzá, könyörögjetek, hogy gyakoroljon kegyelmet felettetek, és adja nektek az üdvösséget, hogy mosson meg benneteket az Ő vérével, és vegye el bűneiteket, hogy békessége legyen lelketeknek, és keserű lelkiismeretetek meggyógyuljon. Mondjátok el őszintén mindezt Neki. Mert ez a Krisztushoz való térés.

Minden a rendelkezésetekre áll ahhoz, hogy meg tudjátok tenni ezt a lépést. Maga az Úr Jézus hív benneteket. Azt hirdeti minden embernek: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és megterheltettetek, és nyugalmat adok nektek. Vegyétek fel az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd, és alázatos szívű vagyok; és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű” (Mt. 11: 28-30). Egyetlen percet se késlekedjetek. Lehet, hogy méltatlannak érzitek magatokat. Lehet, hogy úgy tűnik számotokra, hogy megtérésetek nem elégséges. De ne késlekedjetek. Gyertek Krisztushoz.

Minden a rendelkezésetekre áll ahhoz, hogy meg tudjátok tenni ezt a lépést. Tízezrek léptek már arra az útra, amire ti is hivattok, és jónak találták azt. Valamikor ők is, hozzátok hasonlóan, a világnak éltek, és mélyre süllyedtek a bűnben. Valamikor ők is, hozzátok hasonlóan, belefáradtak romlottságukba, és szabadulni akartak belőle, mert békességre vágytak. Hallottak Krisztusról, és arról, hogy Ő kész segíteni nekik, és megváltani őket; sok kétség és ingadozás után hittel és imádságban Hozzá jöttek; ezerszer kegyelmesebbnek találva Őt annál, amit feltételeztek Róla. Reá támaszkodtak, és boldogok lettek; felvették az Ő keresztjét, és megízlelték a békességet. Ó, lépjetek nyomdokaikba!

Az Isten kegyelmére kérlek benneteket, hogy jöjjetek Krisztushoz! Ha boldogok akartok lenni, arra kérlek benneteket, hogy jöjjetek Krisztushoz. Vessétek el magatoktól a késlekedést. Serkenjetek fel merengésetekből; álljatok fel, és váljatok szabadokká! Még ma jöjjetek Hozzá.

4. Végül, engedjétek meg, hogy néhány tanácsot adjak az igazi keresztyéneknek, hogy arra buzdítsam őket, hogy növekedjenek boldogságukba.

Nem bátran adom ezeket a tanácsokat. Ugyanúgy akarom ezeket én is alkalmazni, ahogyan nektek is javaslom. Nem kételkedem abban, hogy annyira átérzitek Krisztus békéjének édességét, hogy még inkább bizonyságot akartok tenni Róla. Úgy gondolom, hogy ezek a tanácsok méltók a figyelmetekre.

Testvéreim, ha Krisztus szolgálatában arra vágytok, hogy boldogságotok növekedjen, törekedjetek arra, hogy évről évre növekedjetek a kegyelemben. Óvakodjatok az egy helyben való állástól. Mindig a legszentebb emberek a legboldogabbak. Minden évvel egyre inkább arra vágyjatok, hogy még jobban megismerjétek, még jobban átérezzétek, és még jobban meglássátok Krisztus teljességét. Ne nyugodjatok bele a kapott kegyelembe; ne elégedjetek meg azzal a hitbeli állapottal, amit elértetek. Komolyabban tanulmányozzátok a Szentírást; buzgóbban imádkozzatok; még inkább gyűlöljétek a bűnt; még jobban öldököljétek meg akaratosságotokat; még inkább váljatok alázatosokká, közeledve életetek végéhez; törekedjetek arra, hogy még szorosabb kapcsolatotok legyen az Úr Jézussal. Törekedjetek arra, hogy olyanok legyetek, mint Énok, aki minden nap Isten színe előtt állt; őrizzétek meg tisztán lelketeket a kis bűnöktől is; ne szomorítsátok meg a Lelket; kerüljétek el a pártoskodást és a vitákat a lényegtelen hitbeli kérdésekben; és még inkább ragaszkodjatok a hit nagy igazságaihoz, amelyek nélkül az ember nem juthat üdvösségre. Emlékezzetek erre, és ebbe gyakoroljátok magatokat, és boldogok lesztek.

Testvéreim, ha Krisztus szolgálatában arra vágytok, hogy boldogságotok növekedjen, akkor évről évre legyetek egyre hálásabbak. Azért imádkozzatok, hogy egyre jobban megértsétek, mit jelent „örülni az Úrban” (Fil. 3: 1). Tanuljátok meg egyre inkább átérezni saját szánalmas bűnösségeteket, és romlottságotokat, és mélységesen legyetek hálásak azért, hogy Isten kegyelméből azok vagytok, akik lehettek. Sajnos, Isten népe között nagyon sok panasz, és nagyon kevés hálaszó hallható! Sok zúgolódás hallatszik, és azokkal a dolgokkal vagyunk elfoglalva, amelyek hiányoznak életünkből. Miközben olyan kevés hála és magasztalás hallatszik azért a sok érdemtelen kegyelemért, amivel rendelkezünk. Ó, bárcsak Isten megtöltene minket a hála és a hálaadás erős lelkületével!

Testvéreim! Ha Krisztus szolgálatában arra vágytok, hogy boldogságotok növekedjen, akkor évről évre törekedjetek arra, hogy minél több jót tegyetek. Nézzetek körül magatokon, ahová Isten helyezett benneteket, és döntsétek el, hogy hasznosak akartok lenni. Arra törekedjetek, hogy természetetek egyre inkább az Isten természetére hasonlítson. Ő nemcsak jó, hanem „jótevő” is (Zsolt. 119: 68). Sajnos, napjainkban nagyon elterjedt az önzés a keresztyének között is! Olyan sokan ülnek semmittevően a kandalló előtt, saját lelki sebeiket ápolják, és morognak saját lelkiállapotuk miatt! Álljatok fel, és legyetek hasznosak nemzedéketek számára, míg van rá idő! Egyetlen olyan ember se lenne ebben a világban, akinek segíthetnétek? Senki sincs, akivel elbeszélgethetnétek? Senki sincs, akinek levelet írhatnátok? Szó szerint nincs semmi, amit Isten dicsőségére, és felebarátaitok javára tehetnétek? Ó, nem tudom elhinni! Nem hiszem! Sok olyan dolog van, amit megtehetnétek, ha akarnátok. Magasztos boldogságotok érdekében álljatok fel, és késedelem nélkül cselekedjetek. Mindig a legbátrabb, legserényebb keresztyének a legboldogabbak. Minél többet tesztek Istenért, annál többet tesz Isten értetek.

A késlekedő és megalkuvó keresztyének sosem számíthatnak a tökéletes békességre. A LEGHATÁROZOTTABB KERESZTYÉNEK A LEGBOLDOGABBAK KERESZTYÉNEK.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tizenegyedik fejezet

 

Névlegesség

 

Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét (2 Tim. 3: 5).

 

Mert nem az a zsidó, aki külsőképpen az; sem nem az a körülmetélés, ami a testen van. Hanem az a zsidó, aki belsőképpen az; és a szívnek lélekben, nem betű szerint való körülmetélése az igazi körülmetélkedés; amelynek dicsérete nem emberektől, hanem Istentől van (Róma 2: 28-29).

 

Azokat az idézeteket, amik ennek a fejezetnek az elején vannak, minden időben komoly figyelmet érdemeltek. Különösen fontos figyelmet kell rájuk fordítani napjainkban. Mert egyetlen korban sem volt annyi névlegesség, és hamis hitvallás, mint napjainkban. Éppen most kell magunkat megvizsgálni, és megpróbálni hitünket, hogy tudjuk, milyen is az. Jertek, próbáljuk megállapítani, milyen is a mi keresztyénségünk: névleges, vagy szívből jövő?

Nem ismerek jobb módot annál, mint hogy a Szentíráshoz forduljunk ennek a kérdésnek tisztázására. Hallgassuk meg, mit mond ezzel kapcsolatban Pál apostol. A Rómaiakhoz írt levelében ezeket az elveket adja számunkra: „Mert nem az a zsidó, aki külsőképpen az; sem nem az a körülmetélés, ami a testen van. Hanem az a zsidó, aki belsőképpen az; és a szívnek lélekben, nem betű szerint való körülmetélése az igazi körülmetélkedés; amelynek dicsérete nem emberektől, hanem Istentől van” (Róma 2: 28-29). Nekem úgy tűnik, hogy ebben az idézetben három nagyon fontos óra van nekünk adva. Vizsgáljuk meg, mik ezek az órák.

 

1. Először, tudjuk, hogy Isten szemében a névleges vallásosság, és a névleges keresztyén - nem keresztyén.

2. Másodszor, tudjuk, hogy az igaz hit a szívben van, és az igazi keresztyén – szívbeli keresztyén.

3. Harmadszor, tudjuk, hogy az igaz hit sosem törekedhet a népszerűségre. Az ilyen hit „nem az emberektől, hanem Istentől várja a dicséretet”.

 

Vizsgáljuk meg komolyan ezeket a nagy elveket. Kétszáz év telt el azóta, hogy az egyik legnagyobb puritán igehirdető azt mondta: „Névlegesség, névlegesség, névlegesség, ez Anglia nagy bűne napjainkban, ami alatt nemzetünk nyög. Most sokkal nagyobb világosságunk van, mint korábban, de kevesebb élettel rendelkezünk; több árnyék van, de kevesebb tartalom; több bizonyságtétel, de jóval kevesebb megszentelődés” (Thomas Hall igahirdetés a 2 Tim. 3: 5 alapján, 1658). Mit mondana ez a jóember, ha napjainkban élne?

 

Először, tudjuk, hogy Isten szemében a névleges vallásosság nem hit, és a névleges keresztyén nem keresztyén. Mit értek a névleges vallásosság alatt? Ez olyan kérdés, amit tisztáznunk kell. Azt tapasztalom, hogy ezrek vannak, akik semmit sem tudnak erről. A kérdés tisztázása nélkül ez az egész fejezet értelmét veszíti. Első lépésem az lesz, hogy lefestem, körülírom, és definiálom ezt a fogalmat.

Mikor az ember csak névlegesen keresztyén, csak külsőleg, de nem szívbelileg; csak szóban, de nem gyakorlatban; röviden mondva, amikor keresztyénsége csak alak, divat, vagy szokás formája, akkor de semmilyen hatással sincs szívére, vagy életére, akkor ez az ember abban az állapotban van, amit én egyszerűen „névleges vallásosságnak” nevezek. A valóságban csak formájában hasonlítható az igaz hithez, annak külső burkát felveszi, de annak lényegével, és erejével nem rendelkezik.

Nézzetek meg például tízezrekre, akiknek egész vallásosságuk nem áll semmi másból, mint vallásos előírások és ceremóniák teljesítéséből. Rendszeresen részt vesznek az istentiszteleteken. Rendszeresen veszik az úrvacsorát. De sosem mennek ettől tovább, semmit sem tudnak a tapasztalati keresztyénségről. Nem ismerik a Szentírást, és nem töltekeznek be annak olvasásával. A világ széles útján járnak. Nem tesznek különbséget a kegyesség és a tisztátalanság között, mikor barátságokat, vagy házasságot kötnek. Keveset törődnek, vagy egyáltalán nem törődnek az evangélium tanaival. Úgy tűnik, nekik teljesen mindegy, milyen igehirdetést hallanak. Társaságukban lehettek hetekig, és mindaz, amit láttok, vagy hallotok a mindennapokban tőlük, arra a következtetésre juthattok, hogy vagy hitetlenek, vagy deisták. Mit lehet mondani ezekről az emberekről? Szavaikban, úgy tűnik, hogy keresztyének; ennek ellenére azonban az ő keresztyénségüknek nincs se szíve, se élete. Róluk csak egy dolgot mondhatunk el. Az ő vallásosságuk csak LÁTSZAT.

Másik oldalról nézzetek azokra az ezrekre, akiknek hite, úgy tűnik, nem áll másból, mint beszédből, és felemelő bizonyságtételből. Elméletben ismerik az evangéliumot, és azt mondják magukról, gyönyörködnek az evangélium igazságaiban. Sok mindent képesek mondani álláspontjuk „józanságáról”, és azok „sötétségéről”, akik nem ért velük egyet. De sosem mennek ettől tovább! Ha megszemlélitek belső életüket, azt fogjátok látni, hogy semmit sem tudnak a gyakorlati kegyességről. Nem hűségesek, nem szeretetteljesek, nem alázatosak, nem őszinték, nem kiegyensúlyozottak, nem nagylelkűek, nem önfeláldozók, nem jólelkűek. Mit mondhatunk az ilyen emberekről? Kétségtelen, hogy ők névlegesen keresztyének, de keresztyénségüknek nincs se tartalma, se gyümölcse. Róluk csak egy dolgot mondhatunk el. Az ő vallásosságuk csak LÁTSZAT.

Ilyen az a névleges keresztyénség, ami ellen szeretném ma felemelni figyelmeztető szavamat. Ez az a zátony, amelyen naponta tízezrek lelke szenved rettenetes hajótörést. Az egyik leggonoszabb kijelentés, amit Machiavelli hagyott maga után, ez volt: „Nem a vallásról kell gondoskodni, csak annak látszatáról. Annak jó hírneve segítség; míg valóságossága, és alkalmazása csak gátat vet nekünk”. Az ilyen kijelentés teljesen testi dolog. Több annál, alulról jövő; a pokol illata árad belőle. Ezzel kapcsolatban azt mondja a Szentírás, hogy ez nem más, mint bűn, és a NÉVLEGESSÉG haszontalansága.

Pál apostol azt mondta a rómaiaknak: „Mert nem az a zsidó, aki külsőképpen az; sem nem az a körülmetélés, ami a testen külsőképpen van” (Róma 3: 28). Ezek tényleg nagyon komoly szavak! Az ember lehet test szerint Ábrahám fia, a tizenkét törzs egyikének tagja, nyolcadnapon körül is metélhették, megtarthatja az ünnepeket, rendszeresen eljárhat a templomba, ennek ellenére Isten szemében még lehet pogány! Ehhez hasonlóan, külsőleg lehet valaki keresztyén, egy keresztyén egyház tagja, keresztyén keresztséggel meg lehet keresztelve, részt vehet az úrvacsorában, de ennek ellenére Isten szemében még lehet pogány.

Hallgassátok meg, mit mondott Ézsaiás: „Mire való nekem véres áldozataitoknak sokasága, ezt mondja az Úr. Megelégeltem a kosok egészen élőáldozatait, és a hizlalt barmok kövérjét; s a tulkok, bárányok, és bakok vérében nem gyönyörködöm. Ha eljöttök, hogy színem előtt megjelenjetek, ki kívánja azt tőletek, hogy pitvaraimat tapossátok? Ne hozzatok többé hazug ételáldozatot, a jó illattétel utálat előttem; újhold, szombat, s ünnepre-hívás: bűnt és ünneplést el nem szenvedhetek. Újholdjaitokat és ünnepeiteket gyűlöli lelkem; terhemre vannak, elfáradtam viselni. És ha kiterjesztitek kezeiteket, elrejtem szemeimet előletek; sőt ha megsokasítjátok is az imádságot, én meg nem hallgatom: vérrel vannak tele kezeitek” (Ézs. 1: 11-15). Ha ezeket a szavakat körültekintően megvizsgáljuk, azt kell mondanunk, hogy nem mindennaposak. Azok az áldozatokat, amik itt haszontalanoknak vannak nevezve, maga Isten rendelte el! Azokat az ünnepeket és parancsolatokat, amiről itt Isten azt mondja, hogy gyűlöli őket, Ő maga rendelte el! Maga Isten nevezi haszontalanoknak az Általa elrendelt dolgokat, ha azokat csak formálisan használják, és nem szívből jövő! A valóságban rosszabbak, mintha egyszerűen csak haszontalanok lennének: gyalázatosak, és fájdalmat okozók. Nehéz ettől világosabb és meghatározóbb kifejezéseket. Azt mutatják, hogy a névleges vallásosság Isten szemében semmit sem ér. Nem méltó arra sem, hogy vallásosságnak nevezzük.

Végül, hallgassátok meg, mit mond ezzel kapcsolatban az Úr Jézus Krisztus. Hallhatjuk, hogyan beszél kora zsidóiról: „Ez a nép ajkával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve azonban távol van tőlem” (Mt. 15: 8). Azt láthatjuk, hogy Ő többször leleplezte és megfeddte a farizeusok és írástudók névlegességét, és a képmutatását, és óvta tőlük az Ő tanítványait. Egy fejezetben nyolc alkalommal (Mt. 23: 13-29) beszélt hozzájuk így: „Jaj nektek képmutató írástudók és farizeusok”! A legelesettebb bűnösök felé is volt egy-két jó szava, és szélesre tárta előttük az ajtót. De Ő azt akarta, hogy tudjuk a képmutatás reménytelen betegség, és a legkeményebb szavakkal kell azt leleplezni. A tudatlan embernek úgy tűnhet, hogy a képmutató komoly mennyiségű hittel rendelkezik, még ha nem is kiváló minőségű az. Krisztus szemében azonban az egész dolog egészen másként fest. Az Ő szemeiben a névlegességnek, a képmutatásnak semmi köze sincs a hithez.

Mit mondhatunk a Szentírás eme bizonyítékaira? Könnyen más igeverseket is hozzá tehetnénk, mert nem egyedülállóak. Ha a szavak valamit is jelentenek, akkor ezek az igeversek világos figyelmeztetés mindazok számára, akik Krisztus vallják, és keresztyéneknek tartják magukat. Arra tanítanak minket, hogy ahogyan tartunk a bűntől, és elkerüljük azt, úgy tartózkodjunk, és távolodjunk el a névlegességtől is. Ha a bűn kivont karddal áll előttünk, és nyíltan megsebez minket, addig a képmutatás mosolyogva kézen foghat minket, és a szemünkbe nézhet, mintha testvérünk lenne. De mindkettőnek ugyanaz a cél lebeg a szeme előtt. Ez is, az is el akarja veszejteni lelkünket; és ezek közül a képmutatásnak sokkal nagyobb esélye van erre. Ha szeretjük az életet, óvakodjunk a vallásos képmutatástól.

Semmi sem elterjedtebb a névlegességnél. Ez egyike az emberiség nagy családi betegségének. Velünk együtt születi meg, velünk együtt nő fel, és halálunkig képtelenek vagyunk tőle teljesen megszabadulni. Éppúgy találkozhatunk vele a templomokban, mint az imaházakban. Éppúgy találkozhatunk vele a szegények, mint a gazdagok között. Éppúgy találkozhatunk vele a tudósok, mint az írástudatlanok között. Éppúgy találkozhatunk vele a katolikusok, mint a protestánsok között. Éppúgy találkozhatunk vele a High Church,[10]mint a Low Church tagjai között.[11]Ugyanúgy tetten érhető az evangelikálok, mint a ceremonisták között. Bárhová is megyünk, és bármilyen egyházhoz is fogunk csatlakozni, sosem leszünk biztonságban, és fenn fog mindenhol állni az a veszély, hogy minket is megfertőz. A kvékerek és a plymouth-i testvérek között éppúgy jelen van, mint Rómában. Az az ember, aki azt gondolja, hogy az ő táborában nincs névleges vallásosság, egyszerűen vak, és tudatlan. Ha szeretitek az életet, akkor óvakodjatok a vallásos képmutatástól.

Nincs ettől veszélyesebb dolog az emberi lélekre nézve. A névlegességgel kötött ismeretség, ha felcseréljük az őszinteséggel, rettenetesen veszedelmessé válik a lelkiismeretre nézve. Folyamatosan az érzéketlenség vastag rétegével fogja bevonni a belső emberünket. Úgy tűnik, senki sem válik olyan reménytelenül kemény emberré, mint azok, akik folyamatosan szent szavakat ismételnek, szent dolgok veszik őket körül, miközben szívük a bűn és a világ után lohol. Azok a földbirtokosok, akik csak megszokásból mennek a templomba, hogy példát mutassanak a bérlők előtt; azok a gazdák, akik megszokásból, családi körben imádkozni szoktak, hogy fenntartsák családjuk kegyességének látszatát, - rettenetes veszélybe vannak. Azok a meg nem tért lelkészek, akik hetenként imádkoznak, és tanítanak a Szentírásból, de semmi sem vonzza őket hozzá; azok az egyházszolgák, akik folyamatosan a feleleteket olvassák, és áment mondanak rá, és nem tudatosítják magukban, mit is mondanak, - rettenetes veszélyben vannak. És azokat a meg nem tért énekeseket is ez a veszély fenyegeti, akik minden vasárnap csak azért éneklik a leglelkibb énekeket, mert jó hangjuk van, miközben minden idegszálukkal a földiekre koncentrálnak. Fokozatosan megkeményítik szívüket, és lelkiismeretük elveszti ruganyosságát. Ha szeretitek lelketeket, óvjátok meg magatok a vallásos képmutatástól.

Végül, nincs ettől esztelenebb, értelmetlenebb, és érthetetlenebb dolog. A névleges keresztyénség elgondolkozik vajon azon, hogy az a külsőség, amit vall, vigasztalást fog-e nyújtani a betegség napjaiban, és a halál órájában? Ez lehetetlenség. A megfestett tűz nem tud felmelegíteni, a megfestett vacsora nem képes éhségünket csillapítani; a névleges vallásosság nem képes békességet adni a szívnek. Feltételezheti-e azt, hogy Isten nem látja hitének élettelenségét, és képmutatását? Még ha képes is arra, hogy képmutató kegyességével megtévessze szeretteit, ismerőseit, barátait, és lelkészeit, csak nem gondolja azt, hogy Istent is képes megtéveszteni? Az ilyen gondolat teljesen abszurd. „Aki a szemet formálta, avagy nem lát-e?” (Zsolt. 94: 9). Ő „megítéli az emberek titkait” (Róma 2: 16) az utolsó napon. Az, Aki a hét gyülekezet angyalának azt mondta: „Ismerem dolgaidat” (Jel. 2: 2), nem változik. Azt, Aki azt mondta a menyegzői ruhát nélkülöző embernek: „Barátom, mi módon jöttél ide?” (Mt. 22: 12), lehetetlen megcsalni a vallás külső jeleivel. Ha nem akartok megszégyenítettek lenni az utolsó napon, még egyszer ismétlem, óvakodjatok a vallásos képmutatástól.

 

Rátérek a második kérdésre, amit ki akartam fejteni előttetek. Az igazi vallás a szívben van, az igazi keresztyénnek szívből jön a keresztyénsége. Az emberi természetnek a szív az igazi kritériuma. Képes arra, hogy hamis és méltatlan okokból helyesen beszéljen, vagy lépjen fel, miközben szíve teljesen gonosz. A szív bemutatja az egész ember állapotát. „amilyenek a gondolatait, olyan ő” (Pl. 23: 7).

A szív az ember hitének az igazi kritériuma. Nem elég az, hogy az ember ragaszkodik a hitvallások helyes megvallásához, és fenntartja a kegyesség külső megnyilvánulását. A kérdés az, milyen az ő szíve? Mert éppen erre a dologra tekint Isten. „Mert az ember azt nézi, ami szeme előtt van; de az Úr azt nézi, ami a szívben van” (1 Sám. 16: 7). Éppen azt tette meg Pál apostol a lélek állapota mércéjének: „Hanem az a zsidó, aki belsőképpen az; és a szívnak lélekben, nem betű szerint való körülmetélése az igazi körülmetélkedés” (Róma 2: 29). Ki kételkedhet abban, hogy ez az erős kifejezés nemcsak a zsidóknak, hanem a keresztyéneknek is íródott? Az apostol azt akarta, hogy tudjuk, az a keresztyén, aki belsőképpen keresztyén, és az igazi keresztség a szív keresztsége.

A szívben kell elkezdődnie az üdvözítő hitnek. Természet szerint a szív nem igaz, a Szent Léleknek kell újjászülnie. „Új szívet adok nektek”. Természet szerint a szív kemény, amit meg kell lágyítani, és össze kell törni. „És elveszem a kőszívet testetekből, és hússzívet adok nektek” (Ez. 36: 26). „Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; és a töredelmes és bűnbánó szívet, ó, Isten, nem veted te meg!” (Zsolt. 51: 19). Természet szerint a szív be van zárva Isten előtt, és el van fordulva Tőle, ezért arra szorul, hogy kinyissák. Az Úr „megnyitotta” Lídia szívét (Csel. 16: 14).

A szív az üdvözítő hit hordozója. „Mert szívvel hiszünk az igazságra” (Róma 10: 10). Az ember hihet abban, hogy Jézus a Krisztus, mint ahogyan az ördögök is hisznek benne, de ettől még bűneiben maradhat. Hihet abban, hogy ő bűnös, és hogy Krisztus az egyedüli Megváltó, és érezhet időről időre lagymatag vágyat arra, hogy jobb ember legyen. De senki sem nyerheti el Krisztust, és szerezheti meg az üdvösséget, és a békességet addig, míg szívével nem hisz. Csak a szívbeli hit igazíthatja meg az embert.

A szív az igazi szentség és a jó cselekvések állandóságának forrása. Az igazi keresztyének szentek, mert szívük mennyei örökséggel rendelkezik. Ők szívből engedelmeskednek. Ők szívből töltik be Isten akaratát. Bármennyire is gyengék, erőtlenek, és tökéletlenek volnának is minden cselekedetükben, kedvesek Isten előtt, mert szívből engedelmeskednek Neki. Az, Aki az özvegyasszony két fillérét többre értékelte a gazdag zsidók minden adományánál, mert Ő a minőségre több figyelmet fordít, mint mennyiségre. Neki kedves olyan dolgokra tekinteni, amelyeket „tiszta és jó szívvel tartanak meg” (Lk. 8: 15). Megigazított szív nélkül nem létezik valódi szentség.

Szavaim talán furcsának tűnhetnek. Lehetséges, hogy szembe mennek olvasóim nézeteivel. Lehetséges, hogy azt gondoltátok, ha az ember vallásossága külsőleg rendben van, akkor olyan embernek kell lennie, aki kedves Istennek. Teljes mértékben tévedtek. Teljesen felborítjátok a biblikus tanítás lényegét. Ha a külső igazságnak nincs belső tulajdonsága, akkor ez az igazságosság nem több a képmutatásnál. A keresztyénség külső jellemzői: a keresztség, az úrvacsora, az egyháztagság, az adakozás és egyebek, sosem ragadják az ember lelkét a mennybe, ha szíve nincs megigazítva. A külső jellemzők mellett meg kell mutatkozniuk a belső jellemzőknek is, mert éppen erre a belső dolgokon van Isten tekintete. 

Hallgassátok meg, hogyan beszél erről Pál apostol három különböző helyen. „A körülmetélkedés semmi, a körülmetéletlenség is semmi; hanem Isten parancsolatainak megtartása” (1 Kor. 7: 19). „Mert Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés nem használ semmit, sem a körülmetéletlenség, hanem a szeretet által munkálkodó hit” (Gal. 5: 6). „Mert Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség nem használ semmit, hanem az új teremtés” (Gal. 6: 15). Az apostol ezekben a versekben csak azt értette volna, hogy többé nincs szükség a körülmetélkedésre? Mindez csak ennyit jelentett volna? Természetesen nem! Hiszem, hogy sokkal többet értett alatta. Az értette alatta, hogy az igaz hit nem a névlegességben áll, és lényege többen áll, mint a körülmetélkedésben, vagy a körülmetéletlenségben. Azt értette alatta, hogy Krisztus törvénye alatt minden az újjászületéstől függ, az üdvözítő hit megszerzésétől, az életben és a viselkedésben megmutatkozó szentségtől. Az értette alatta, hogy ezekre az értékekre kell figyelnünk, és nem a külső formákra. „Új teremtés vagyok-e? Valóban hiszek-e Krisztusban? Szent ember vagyok-e”? Ezek azok a kérdések, amelyre feleletet kell adnotok.

Ha a szív nem megigazult, akkor semmi sem igaz Isten szemében. Sok jót lehet tenni. Úgy tűnhet, hogy azok a formák és parancsolatok, amiket Ő határozott meg, betartatnak. De míg a szív tévelyeg, Isten nem tudja azt megáldani. Isten vagy az egész embert akarja, vagy semmit.

A szövetség ládája a zsidó templom legszentségesebb eleme volt. Csak a főpap mehetett be a szentek szentjébe, ahol a szövetség ládája volt, a kárpit mögé, és azt is csak egy évben egyszer tehette meg. Úgy tartották, hogy különös áldásnak számít az, hogy a szövetség ládája a táborban van. Ennek ellenére, a láda nem hozhatott a zsidóknak több hasznot, mint bármely más faláda, ha úgy tekintettek rá, mint bálványra, miközben szívük tele volt tisztátalansággal. Különleges céllal vitték a táborba, és azt mondták: „Hozzuk el magunkhoz az Úr frigyládáját Silóból, hogy közénk jöjjön az Úr, és megszabadítson ellenségeink kezéből” (1 Sám. 4: 3). Mikor a láda megérkezett a táborba, a zsidók kifejezték iránta tiszteletüket, és nagyrabecsülésüket. „És mikor az Úr frigyládája a táborba érkezett, rivalgott az egész Izrael nagy rivalgással, hogy megrendült a föld” (1 Sám. 4: 5). De mindez haszontalan dolog volt. A filiszteusok szétszórták őket, és megszerezték a ládát. Miért történt ez? Azért, mert vallásosságuk nem volt több névlegességnél. Tisztelték a ládát, de nem adták át szívüket a frigyláda Istenének.

Júda és Izrael egyes királyai sok mindent tettek, de Isten szemében nem volt kegyes és igaz férfiak. Roboám jól kezdte uralkodását, és három évig Dávid és Salamon nyomdokain járt (2 Kr. 11: 17). De később „gonoszt cselekedett, mert az Urat nem akarta szíve szerint keresni” (2 Kr. 12: 14). Abija, a Krónikák könyve szerint, sok jót cselekedett, és sikeresen harcolt Jeroboám ellen. Ennek ellenére, az általános jellemzés nem volt rózsás vele kapcsolatban. Azt olvassuk, hogy „nem volt az ő szíve olyan tökéletes az ő Urához Istenéhez” (1 Kir. 15: 3). Amásiáról azt van mondva nekünk, hogy „kedves dolgot cselekedett az Úr előtt; de nem tiszta szívből” (2 Kr. 25: 2). Jéhu, Izrael királya, Isten akaratából került trónra, hogy kiirtsa a bálványimádást. Ez az ember nagyon buzgó volt az Isten dolgában. De, sajnos, a következők vannak róla lejegyezve: „De Jéhu mégsem igyekezett azon, hogy az Úrnak, Izrael Istenének törvényében járjon teljes szívéből, mert nem szakadt el a Jeroboám bűneitől, aki bűnbe ejtette az Izraelt” (2 Kir. 10: 31). Röviden szólva, általános megfigyelésünket alkalmazhatjuk mindezekkel a királyokkal szemben. Szívükben romlottak voltak.

Napjainkban sok olyan istentiszteleti hely van Angliában, ahol tökéletesen eleget tesznek a vallás külső jellemzőinek. A templomok csodásak. Az istentiszteletek csodásak. Az éneklés csodálatosan megy. A vallás külső jelei csodásan láthatók. Mindaz megtalálható, ami elégedettséget ad az érzékszerveknek. A szem, a fül, és a természetes szentimentalitás ki vannak elégítve. De eközben Isten elégedetlen. Csak egyetlen elem hiányzik, és ennek hiánya mindent romba dönt. Mi ez az elem? A szív! Ebben a nagy külsőségekkel bemutatott kegyesnek látszó mutatványban Isten csak névlegességet lát, ami a lényeg helyére van ültetve, és amikor Isten ezt látja, nem elégedett. Nem tekint jókedvvel az épületekre, a szolgálatra, a szolgálattevőkre, vagy az emberekre, ha nem lát megtért, újjászületett, összetört, bűnbánó szíveket. A meghajtott fejek, a meghajlított térdek, a hangos ámenek, az összetett kezek, a kelet felé fordított arcok semmiségek Isten szemében, ha nincs mögötte megigazult szív.

Mikor a szív meg van igazulva, Isten sok hiányosságot elnéz. Sok hiba lehet a véleményekben, és sok erőtlenség ütheti fel a fejét a gyakorlati kegyességben. Sok eltérés mutatkozhat, ha ezeket a külső vallásossághoz mérjük. De ha a szív a legfontosabban igaz, Isten nem fog nagy figyelmet fordítani arra, ami nem tökéletes. Ő kegyelmes és jóságos, és kész sok tökéletlenséget megbocsátani, ha tiszta tekintetet, és őszinte szívet lát.

Jósafát és Asa Júda királyai voltak, akiknek sok hiányosságuk volt. Jósafát félénk és sok esetben tanácstalan ember volt, aki nem tudott nemet mondani, és szövetségre lépett Ahábbal, aki a legtisztátalanabb király volt, aki valaha is uralkodott Izrelen. Asa nem volt határozott ember, aki egy időben a szíriai királynak jobban hitt, mint Istennek, máskor meg megharagudott Isten prófétájára azért, mert a próféta szemrehányást tett neki (2 Kr. 16: 10). Ennek ellenére, mindkét király nagyon üdvös vonással rendelkeztek. Minden hiányosságuk ellenére megigazult szívük volt.

Ezékiás páskája sok helyes hibázott. Sok ember nem teljesítette az előírt ceremóniákat, és követelményeket. Ezek nem a „törvény szerint” ették meg a páskát. De őszinte szívvel, és becsületes szívvel tették azt. Azt is olvashatjuk, hogyan imádkozott Ezékiás értük: „Mindenkit, aki szívét elkészítette, hogy keresse az Istent, az Urat, az ő atyái Istenét, ha nem a szentségnek tisztasága szerint is” (2 Kr. 30: 19).

A Jósiás uralkodása alatt ünnepelt páska kevésbé volt jelentős és tömeges, mint Dávid és Salamon idejében, vagy mint Jósafát és Ezékiás idejében. Mivel magyarázhatjuk ebben az esetben azokat a magasztos szavakat, amivel le van írva? „Ehhez hasonló páskát nem tartottak Izraelben Sámuel próféta idejétől fogva; Izrael királyai közül senki sem tartott olyan páskát, amilyet Jósiás tartott, és a papok, a léviták, egész Júda, és akik Izraelből jelen voltak, és Jeruzsálem lakosai” (2 Kr. 35: 18). Csak egy magyarázat van erre. Addig sosem volt olyan páska, amit a résztvevők ennyire szívből ünnepeltek volna. Az Úr nem annyira a résztvevők nagy számára tekint, mint inkább annak minőségére. Jósiás páskájának dicsőségét a nép szívében kell keresnünk.

Napjainkban, a világban sok olyan keresztyén gyülekezet van, amiben szó szerint semmi érdekességet nem talál a természeti ember. Ők szánalmas helyiségekben jönnek össze, vagy padlásokon, esetleg pincékben. Nem énekelnek szépen. Erőtlen imákat hallanak, és még ettől is gyengébb igehirdetéseket. Ennek ellenére azonban közöttük van a Szent Lélek! Közöttük gyakran megtértnek a bűnösök, és jobban növekszik közöttük Isten országa, mint bármely katolikus székesegyházban, vagy sok más tekintélyes protestáns templomban. Hogyan megy ez végbe? Mivel lehet mindezt magyarázni? Ennek oka csak abban van, hogy ezekben a szerény gyülekezetekben a szív vallását hirdetik, és gyakorolják. A szív munkáját teszik meg céljuknak. A szív munkáját tisztelik. És a lelkiismeret arról tesz bizonyságot, hogy Istennek mindez kedves, és az Ő áldását adja rá.

Be is fejezem itt tárgyamnak ezt a részét. Arra kérlek benneteket, olvasóimat, hogy komolyan gondolkozzatok el azon, amit mondtam nektek. Hiszem, hogy átmentek a vizsgán, és mindnyájan igaznak bizonyultok. Még ma döntsétek el, hogy bármilyen egyházhoz is tartoztok, szívbeli keresztyének lesztek. Legyél episzkopális vagy presbiteriánus, baptista vagy independens, ne elégedj meg az erőtlen látszatos vallásossággal. Jól jegyezzétek meg, hogy a névleges vallásosság nem foglalja magában az üdvözítő hitet, és csak a szív vallása tud benneteket a mennybe vinni.

Csak egy figyelmeztetést bízok rátok. Ne engedjétek meg magatoknak azt a gondolatot, hogy ha a névlegesség nem ment meg, akkor a vallás formái hasztalanok. Óvakodjatok ettől az oktalan szélsőségtől. A vak bálványimádás nem lehet érv a vallás formáival szemben. A névlegesség előtti vak bálványimádás, amit néhány helyen alkalmaznak, ne ok arra, hogy minden formát félre dobjunk. A frigyláda, amit Izrael bálványozott, és Isten helyére tett, nem volt képes a zsidókat megmenteni a filiszteusoktól. De ugyanaz a láda, amivel tiszteletlenül és megvetően bántak, Uzza halálát okozta, de mikor figyelmesen és tisztelettel bántak vele, áldást hozott Obed-Edom házára. Hall püspök szavai kemények, de igazat szólnak: „Aki csak a formával rendelkezik, - képmutató; aki már azzal sem, - ateista” (Hall igehirdetései, 28. igehirdetés). A formák nem üdvözítenek minket, de nem szabad ezért megvetni őket. A lámpás nem ház, de segít abban az embernek, hogy a sötétben haza találjon. Következetesen alkalmazzátok a keresztyénség külső formáit, és áldást fogtok bennük találni. De minden alkalmazás mellett emlékezzetek arra a fontos elvre, hogy a vallásban a legfontosabb dolog a szív állapota.

 

Most áttérek utolsó kérdésünkre, amit meg akarok előttetek világítani. Mondtam, hogy az igaz hit sose hajszolhassa a népszerűséget. Mert Istentől fog dicséretet nyerni, nem az emberektől. Nem tudom kihagyni ezt a kérdést, bármennyire is fájdalmas. Bármilyen melegen ajánlom is a szív vallását minden olvasómnak, nem fogom elkendőzni azt, mit vonhat az igaz hit maga után. Nem kezdem Isten seregébe hamis képekkel csábítani az újjászületett keresztyéneket. Semmi olyan nem ígérek, amit a Szentírás nem garantál. Pál apostol szavai világosak, és tévedhetetlenek. A szívbeli hit olyan vallás, amelynek „dicsérete nem emberektől, hanem Istentől van” (Róma 2: 29).

Isten igazsága és a biblikus keresztyénség sosem népszerűek. Sosem voltak azok. Sosem voltak azok, mióta ez a világ fennáll. Egyetlen ember sem tudja nyugodtan tanulmányozni azt, hogy a Biblia hogyan írja le az emberi természetet, miközben valami másra épít. Addig, míg az ember megmarad embernek, az emberiség túlnyomó részének a névleges vallásosság sokkal jobban fog tetszeni, mint az igaz hit. 

A névleges vallásosság kielégíti a világossággal nem rendelkező lelkiismeretet. Minden ember rendelkezik valamilyen vallásossággal. Az ateizmus, a nyílt istentelenség a valóságban sosem örvend nagy népszerűségnek. Az embernek olyan hit kell, ami nem vár el túl sokat tőle, amely nem nyugtalanítja komolyan az ő lelkét, és nem nagyon abajgatja bűneit. A névleges keresztyénség kielégíti vágyait. Úgy tűnik, éppen ez kell neki.

A névleges vallásosság kíméletes az ember titkos önhittségével szemben. Kisebb nagyobb mértékben mindnyájan képmutatók vagyunk. Természetünknél fogva olyan gondolatokat táplálunk, hogy ahhoz, hogy üdvösségre jussunk, nagyon sok dolgot kell megtennünk, nagyon sok vallásos ceremóniát kell teljesítenünk, és ily módon végül a mennybe jutunk. A névlegesség ilyen esetben kielégít minket. Úgy tűnik, olyan utat mutat nekünk, amely által békességet nyerünk Istenben.

A névleges vallásosság megfelel a testi ember lustaságának. Nagy fontosságot ad a keresztyénség legkönnyebb elemének, a külsőségnek. Ez tetszik az embernek. Mert ő gyűlöli a hitre való törekvést. Valami olyat akar, ami nem ítéli meg lelkiismeretét, és belső életét. Csak hagyd békén a lelkiismeretet, és Heródeshez hasonlóan, az ember „nagyon sokat” fog tenni. Úgy tűnik, hogy a névlegesség szélesre tárja a kaput, és könnyebb utat ajánl a menny felé igyekvőknek (Mk. 6: 20).

A tények azonban sokkal hangosabban beszélnek az erősködéseknél. A tények nagyon világos dolgok. Vizsgáljátok meg bármely korszak egyháztörténelmét a történelem során, és járjatok utána, mit volt mindig a legnépszerűbb dolog. Nézzétek meg Izrael történelmét az Egyiptomból való kivonulástól a keresztyén egyház létrejöttéig, és meg fogjátok látni, hogy mi volt mindig sikeres. A névlegesség volt a legfőbb bűn, ami ellen az ószövetségi próféták legtöbbször felemelték hangjukat. A névlegesség veszedelmes métely volt, aminek következménye miatt a zsidók szétszórattak, miután az Úr Jézus Krisztus ebbe a világba jött. Nézzetek Krisztus Egyházának apostoli idők utáni történelmére. A névlegesség nagyon hamar megemésztette az első keresztyének életét és energiáit! Nézzetek a középkor történelmére. A névlegesség olyan vastagon borította be a keresztyén világot, hogy az evangélium úgy feküdt, mintha halott lenne. És nézzetek végül az utolsó három évszázad protestáns egyháztörténelmére. Milyen kevés olyan hely volt, ahol élő hit volt! Milyen sok olyan ország van, ahol a protestantizmus nem más, csak névlegesség! Ezzel nem lehet megbékülni. Ezek a tények hangosak. Azt mutatják nekünk, a névleges vallásosság nagyon népszerű dolog. Az emberek dicsérik azt.

De miért kell megvizsgálnunk a történelmi tényeket? Miért ne vizsgálnánk inkább azokat a tényeket, amik az ajtónk előtt vannak? Vajon valaki megcáfolhatja-e azt, hogy a teljesen külsőséges vallás, a nyílt névlegesség vallása az a vallás, amely nagyon népszerű napjaink Angliájában? Nem véletlenül mondja János egyes tévtanítókról: „Azok a világból valók; azért a világ szerint beszélnek, és a világ hallgat rájuk” (1 Jn. 4: 5). Csak mondjátok el imáitokat, csak járjatok el rendszeresen az istentiszteletekre, és időről-időre vegyetek részt az úrvacsorában, és a legtöbb angol tündöklő keresztyének fog benneteket kikiáltani. „Mi kell még nektek? – kérdezik ők. – Ha ez nem keresztyénség, akkor mi az”? Ha többet kérünk az emberektől, a türelmetlenségnek, beszűkültségnek, fanatizmusnak, és rajongásnak fogják tartani! Ha hangot adunk azon kételyünknek, hogy nem biztos, hogy ezek az emberek a mennybe jutnak, a kegyetlenség netovábbjának fogják tartani! És ha mindez így van, akkor haszontalan dolog cáfolni azt, hogy a névleges keresztyénség nem népszerű. A névlegesség nagyon is népszerű. Mindig is népszerű volt. És népszerű lesz addig is, míg Krisztus vissza nem jön. A névlegesség mindig elnyerte, és el is fogja nyerni az „emberek dicséretét”.

Most forduljunk a szív vallása felé, és egészen más felhangokat fogtok hallani. Törvényszerű, hogy az emberiség részéről sosem kapott egy jó szót sem. Az azt valló emberek ki voltak téve a nevetségességnek, a nevetségnek, a gúnyolódásnak, a megvetésnek, az üldözésnek, az ellenségességnek, a gyűlöletnek, a rosszakaratnak, a hajszolásnak, a bebörtönzésnek, és egyes esetekben a halálnak is. Annak támogatói mindig őszinték és buzgók voltak, de sosem voltak sokan. Sosem nyertek nagyfokú dicséretet az emberek részéről.

A szív vallása nagyon megalázó ahhoz, hogy népszerű lehessen. A természeti embernek nem hagy helyet a dicsekedésre. Azt mondja a természeti embernek, hogy bűnös, elveszett, kárhozatra érdemes vétkes, és Krisztushoz kell futnia a megváltásért. Azt mondja a természeti embernek, hogy halott, és meg kell újulnia, és a Lélek által újjá kell születnie. Az ember büszkesége fellázad az ilyen kijelentések hallatán. Az ember gyűlöli, mikor azt mondják neki, hogy dolgai ennyire rosszul állnak.

A szív vallása nagyon szentséges ahhoz, hogy népszerű lehessen. A természeti embert nem hagyja meg nyugalmában. Zavarja őt haszontalanságában, és bűneiben. Olyan lépeseket vár tőle, amelyeket gyűlöl, mert a megtérés, a hit, a bűnbánat, a lelki gondolkodás, a bibliaolvasás, és az imádság csak utálatot váltanak ki belőle. Azt parancsolja nekik, hogy sok olyan dologtól tartózkodjanak, amiket ő szeret, amihez ő ragaszkodik, és amiket nem hajlandó elhagyni. A valóságban nagyon furcsa és meglepő lenne, ha az ilyen vallás tetszene a természeti embernek. A szentség úgy áll az ő útjában, mint valami mogorva és kötekedő férfi, vagy mint valamilyen bosszantó akadály, és abszurd dolog lenne arra számítani, hogy elégedett lenne.

Vajon a szív vallása népszerű volt az ószövetségi időkben? Olvashatjuk azt, Dávid hogyan panaszkodott: „Kapuban ülők rólam szólnak, és a borozók rólam énekelnek” (Zsolt. 69: 139). Olvashatunk arról, hogy gúnyolták és üldözték a prófétákat, mert azok próféciáikban megfeddték a bűnt, és azt követelték, hogy az emberek adják szívüket Istennek. Ennek példái voltak olyan próféták, mint Illés, Mikeás, Jeremiás, vagy Ámós. Úgy tűnik, a névlegességgel és a szertartással szemben a zsidóknak sosem voltak fenntartásaik. De nem akartak teljes szívből Istennek szolgálni.

Vajon a szív vallása népszerű volt az újszövetségi időkben? Az Úr Jézus Krisztus, és az Ő apostolai szolgálatának egész története tökéletesen elégséges felelet erre a kérdésre. Az írástudók és a farizeusok örömmel fogadták volna a Messiást, ha Ő helyeselte volna a névlegességet, és azt az evangéliumot, amely magasztalta volna a formalizmust. De nem állhatták azt az evangéliumot, amelynek legfontosabb elve a szív megalázása és annak megszentelése volt.

Vajon a szív vallása népszerű volt-e Krisztus Egyházában az eltelt évszázadok során? Aligha, kivéve az első évszázadokat, mikor még a korai Egyház őrizgette első szeretetét. Hamar, nagyon hamar lettek azok a férfiak „Izrael megháborítóinak” tartva, akik felemelték szavukat a névlegesség és a szertartásosság ellen. Jóval a Reformáció előtt az ügyek olyan fordulatot vettek, hogy bárki, aki szívbeli buzgóságot mutatott, és elítélte a névlegességet, közellenség lett. Az ilyen embereket hallgatásra kényszerítették, kiátkozták, tömlöcbe vetették, és halálra adták, ahogyan tették ezt Husz Jánossal is. A Reformáció idején Luther és társai művei állandó rágalmaknak és hazugságoknak voltak kitéve. Mi volt ennek az oka? Mindez azért történt, mert tiltakoztak a névlegesség, a szertartásosság, a szerzetesség, a klérus intrikái ellen, és azt tanították, hogy elengedhetetlenül szükség van a szív vallására.

Vajon a szív vallása népszerű volt-e valamikor hazánk területén? Sosem, kivéve egy rövid időszakot. Nem volt népszerű Mária királynő idejében, mikor megégették Latimert és mártír társait. Nem volt népszerű a Stuartok idejében, mikor a puritánokat rosszabbnak tartották a részegségnél és a káromkodásoknál. Nem volt népszerű a XVIII. század közepén sem, mikor Wesley és Whitefield ki lett zárva a hivatalos egyházból. A református mártírokat, a korai puritánokat, és a metodistákat ugyanazzal vádolták. Ezért gyűlölték mindnyájukat, mert a névlegesség hiábavalóságáról prédikáltak, és azt hirdették, hogy lehetetlen üdvösségre jutni megtérés, hit, újjászületés, lelki gondolkodásmód, és a szív megszentelése nélkül.

Népszerű-e Angliában ma a szív vallása? Szomorúan mondom, hogy nem gondolom. Nézzetek szét követői között a világban. Kevesen vannak. Idegenek saját gyülekezetükön, felekezetükön belül. Sok durvasággal kell megbékélniük: a durva szavakkal, a durva vádaskodásokkal, a durva bánásmóddal, a nevetségességgel, a kötekedéssel, a rágalmakkal, és egyéb apróbb kellemetlenségekkel. Ez nem igazán népszerűség! Nézzetek a szív vallása tanítóinak pulpitusára. Kétségtelen, hogy nem sok hallgató tiszteli, és szereti őket, és kevesen értenek velük egyet. Néha azok, akik nem értenek velük egyet, meghallgatják őket, és elégedettek tehetségükkel és ékesszólásukkal. Még „néptanítóknak” is nevezik őket azért, hogy nagy tömegek hallgatják prédikációikat. De senki sem tudja jobban az igaz vallás hirdetőinél, hogy a valóságban ők csak keveseknek tetszenek. Csak kevesek segítenek nekik igazából. Csak kevesen bírnak jóindulattal irántuk. Csak kevesen állnak mellettük szükség idején. Mint Mennyei Uruk, ők is tudják, hogy gyakorlatilag egymaguk munkálkodnak. Szomorúan írom ezeket a sorokat, de meg vagyok győződve róla, hogy ez az igazság. Mint régen, úgy most is, a szív vallása nem nyer „dicséretet az emberektől”.

Végül azonban nincs nagy jelentősége annak, mit gondol az ember, és mi tetszik neki. Az Úr, Ő ítél meg minket. Nem az emberek fognak megítélni minket az utolsó napon. Nem ember fog ülni a mennyei székben, és nem ő fogja hitünket megítélni, és örök ítéletet mondani felettünk. Csak azok, akiket Isten dicsér meg, azok fognak Krisztus dicséretével rendelkezni az ítéletkor. Ebben nyilvánul meg a szív vallásának dicsősége és jelentősége. Szűkölködhet az emberek dicséretében, de „Isten dicséretét” fogja élvezni.

Isten helyesli és tiszteli földi életünkben a szív vallását. Letekint a mennyből, és látja az ember fiainak szívét. Mikor szívbeli bűnbánatot, Krisztusban való szívbeli hitet, és szívbeli szent életet, szívbeli szeretet lát Fia, törvénye, akarata, és Igéje iránt, mikor Isten ezeket látja, akkor ez tetszik Neki. Ő feljegyzi ezeket az embereket, bármennyire is tökéletlenek, és tudatlanok ők. Az parancsolja angyalainak, hogy különleges gondot viseljenek rájuk. Kegyelmesen munkálkodik bennük, és naponta békességet, reménysége, és békét ad nekik. Az Ő szeretett Fiának tagját látja bennük, akik bizonyságot tesznek az igazságról, mint ahogyan ezt az Ő Fia is tette. Bármilyen gyengének is tűnik ennek az embernek a szíve saját szemében, Istennek tetsző az ő eleven áldozata, és ünnepélyesen kijelenti, hogy az ilyen szívet Ő nem veti meg. Ez a dicséret jóval többet ér az emberek dicséreténél!

Isten kihirdeti majd jóindulatát a szív vallása felé az egész világ előtt az ítélet napján. Megparancsolja az Ő angyalainak, hogy gyűjtsék össze az Ő szentjeit a világ minden sarkából egy nagy sokaságba. Fel fogja támasztani a halottakat, és el fogja változtatni az élőket, és trónusának jobb oldalára fogja őket állítani. Akkor mindazok, akik szívből Krisztusnak szolgáltak, meg fogják hallani az Ő szavait: „Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta”; „Ti vagytok azok, akik megmaradtatok én velem az én kísértéseimben; én azért adok nektek, miképpen az én Atyám adott nekem, országot” (ld. Mt. 25: 21-34; Lk. 12: 8; 22: 28-29). Ezek a szavak csak azoknak vannak címezve, akik Krisztusnak adták szívüket! Ezek nem szólnak a névleges keresztyéneknek, a képmutatóknak, a tisztátalanoknak, vagy az istenteleneknek! Természetesen, azok oldalt fognak állni, és meg fogják látni a szívbeli vallásosság gyümölcseit, de nem kóstolhatják meg azt. Nem ismerjük meg addig a szívbeli vallásosság igazi értékét, míg nem jön el az ítélet napja. Akkor, és csak akkor fogjuk teljesen megérteni, mennyivel jobb Isten dicséretével rendelkezni, mint az emberekével.

Ha hitre juttok, nem garantálhatom, hogy az emberek dicsérni fognak benneteket. A megbocsátást, a békét, a reménységet, a vezetést, a nyugalmat, a vigasztalást, a kegyelmet, a mindennapi erőt, az örömöt, amit a világ nem adhat, és el sem vehet, garantálhatom azonban annak az embernek, aki Krisztushoz jön, és teljes szívével Neki szolgál. De azt nem tudom megígérni, hogy ez a hit népszerű lesz az emberek között. Inkább arra figyelmeztetlek benneteket, hogy gúnyra és kötekedésre, kinevetésre, rosszakaratra, ellenállásra, és üldözésre számítsatok. A szív vallásának megvan a keresztje, és készeknek kell lennünk arra, hogy elhordozzuk azt. „Sok háborúság által kell nekünk az Isten országába bemennünk” (Csel. 14: 22). „De mindazok is, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak” (2 Tim. 3: 12). De ha a világ gyűlöl is titeket, Isten szeret benneteket. Ha a világ el is vet titeket, Krisztus azt ígérte, hogy sosem hagy el benneteket, és nem távozik el tőletek. Ha valamit el is veszíttek a szív vallásáért, legyetek meggyőződve arról, hogy Isten dicsérete minden hiányt betölt.

Fejezetemet három egyszerű kijelentéssel szeretném befejezni. Azt kívánom, hogy ezek a szavak belefúródjanak, és megmaradjanak olvasóim lelkiismeretében. Hogy Isten sok ember áldására használja fel már itt, és az örökkévalóságban!

1. Először, vallásotok szívbeli, vagy csak látszólagos? Isten előtt válaszoljatok őszintén erre a kérdésre. Ha így van, akkor fordítsatok komoly figyelmet arra a rettenetes veszélyre, amelyben vagytok.

Semmivel sem rendelkeztek, ami a próbák idején vigasztalást tudna nyújtani lelketeknek; semmivel, ami reménységet tudna nektek adni halálos ágyatokon; semmivel, ami meg tudna benneteket menteni az utolsó napon. A névleges vallásosság még senkit sem repített a mennybe. Olyan, mint a silány fém, nem állja ki a tűz próbáját. Ha továbbra is ilyen állapotban maradtok, az a veszély fenyeget benneteket, hogy örökre el fogtok veszni.

Forrón kérlek benneteket arra, hogy lássátok meg veszélyes állapototokat, nyíljon meg szemetek, és térjetek meg. Akár a hivatalos egyház tagja vagy, akár disszenter, akár a High Church, vagy a Low church tagja vagy, ha az a nevetek, hogy éltek, de csak a kegyesség látszatával rendelkeztek, ébredjetek fel, térjetek meg. Mindenek előtt te ébredj fel, aki látszólag evangéliumi ember vagy. „Nincs ördög, - mondták a puritánok idejében, - aki álnokabb lenne a Sátánnál”. Nincs veszélyesebb névlegesség az evangéliumi névlegességnél.

Én csak arra vagyok képes, hogy figyelmeztesselek benneteket. Ezt azonban nagy szeretettel teszem. Csak Isten képes ezt a figyelmeztetést szívetekbe vésni. Ó, bárcsak meglátnátok esztelenségeteket, és szív nélküli keresztyénségetek veszélyét! Az egyik haldokló Southfolkban nagyon bölcs tanácsot adott fiának: „Fiam, bármilyen vallásod is lenne, sose elégedj meg az álarcok viselésével”.

2. Másodszor, ha szívetek megítél titeket, és tudni szeretnétek, mit kell tennetek, komolyan gondolkozzatok el az egyetlen módon, amit felhasználhattok.

Jöjjetek késedelem nélkül az Úr Jézus Krisztushoz, és öntsétek ki lelketeket Előtte. Valljátok meg múltbeli névlegességeteket, és kérjétek Őt arra, hogy bocsásson meg nektek. Keressétek Nála a Szent Lélek megígért kegyelmét, és könyörögjetek Neki, hogy újítson meg és szüljön újjá benneteket.

Jézus Krisztus el van rendelve, és fel van ruházva azzal, hogy Orvosa legyen az emberi léleknek. Nincs olyan betegség, amire Ő ne tudna gyógymódot. Nincs olyan állapot, amit ne lenne képes meggyógyítani. Nincs olyan ördög, amit Ő ne tudna kiűzni. Bármennyire is megfásult és eltompult a lelked a képmutatás által, van gyógyír Gileádban, ami képes meggyógyítani azt, és van Orvos, Aki ereje a megmentéshez. Gyertek, és hívjátok segítségül az Úr Jézus Krisztust még ma. „Kérjetek, és megadatik nektek; keressetek, és találtok; zörgessetek, és megnyittatik nektek” (Lk. 11: 9).

3. Végül, ha szívetek nem ítél meg benneteket, és meggyőző hitetek van Istenben, komolyan figyeljetek oda arra, hogy nagy felelősség nyugszik rajtatok.

Minden nap magasztaljátok Azt, Aki elhívott, és megváltott benneteket. Magasztaljátok minden nap Őt, és kérjétek Őt arra, hogy sosem hagyja abba az Ő kezeinek munkáját.

Buzgó figyelemmel kísérjétek minden részét új életeteknek. A névlegesség mindig kész rátok támadni, mint a békák az egyiptomi csapás során, amelyek még a fáraó hálószobájába is bemerészkedtek. Figyeljetek, és legyetek résen. Figyeljetek oda bibliaolvasásotokra, ügyeljetek imádságaitokra, vigyázzatok jellemetekre, és nyelvetekre, családi életetekre, és vasárnapi vallásoskodásotokra. Semmi sem olyan jó és igaz, ami ne válhatna formális szokássá. Senki lelki sem annyira, hogy ne bukhatna hatalmasat. Ezért figyeljetek, és legyetek résen.

Végül, várjátok és reménykedjetek az Úr visszajövetelében. A legjobb idők még előttetek vannak. Krisztus második eljövetele hamarosan megtörténik. A kísértések ideje hamarosan eltávozik, és a múltba vész. A szentek feletti ítélkezés és a jutalom hamarosan minden veszteséget befedez. Nyugodjatok meg a mai nap reménységében. Munkálkodjatok, legyetek éberek, és készek. Minden helyzetben ez a nap minden világosságával egy dologra mutat rá. Megmutatja, hogy egyetlen olyan óránk sem volt életünk során, mikor túl sokat adtunk volna a szívünkből Krisztusnak.

 

 

 

 

 

 

 

Tizenkettedik fejezet

 

A világ

 

Annak okáért menjetek ki közülük, és szakadjatok el, azt mondja az Úr (2 Kor. 6: 17).

 

A fejezetünkben idézett igevers olyan témát érint, aminek hatalmas fontossága van a vallásban. Ennek tárgya a világtól való elszakadás kötelessége. Erre gondolt Pál apostol, mikor azt írta a korintusiaknak: „Menjetek ki közülük, és szakadjatok el”.

Ez a tárgy egyike azoknak, amelyek különös figyelmet érdemelnek azoktól, akik keresztyéneknek vallják magukat. Az egyháztörténelem minden korában a világtól való elszakadás mindig az egyik legnagyobb bizonyítéka volt a szívben munkálkodó kegyelemnek. Aki valóban a Lélektől született, és Krisztus Jézusban új teremtmény, folyamatosan arra törekszik, hogy „kimenjen a világból”, és különb életet éljen. Azok, akik csak névlegesen keresztyének, de nem rendelkeznek annak erejével, határozottan elutasítják azt, hogy „kimenjenek, és elszakadjanak” a világtól.

Valószínű, hogy ez a tárgy sosem volt fontosabb, mint napjainkban. Széles körben létezik az a vágy, hogy a vallást kellemessé kell tenni, le kell fűrészelni a kereszt éleit és sarkait, és amennyire lehetséges, el kell kerülnünk önmagunk megöldöklését. Sok helyen találkozunk olyan úgynevezett keresztyénekkel, akik hangosan kijelentik, hogy nem szabad „beszűkülteknek és kizárólagosaknak” lennünk, és hogy nincs semmi rossz egy csomó olyan dologban, amiket a szentek közül a legszentebbek rombolónak tartottak lelkükre nézve. Oda mehetünk, ahova csak akarunk, azt olvashatunk, amit csak akarunk, mindvégig jó keresztyének maradunk, ez emberek tízezreinek életelve. De olyan időkben, mint napjaink, késztetést érzek arra, hogy felemeljem hangomat, hogy figyelmeztesselek benneteket, és rámutassak az Isten Igéjének tanítására. Ebben az van írva, hogy „menjetek ki, és szakadjatok el”.

Ennek a tárgynak vizsgálata során négy fontos dolgot szeretnék olvasóim elé tárni.

 

1. Először, szeretnék rámutatni arra, hogy a világ nagy veszélyt jelent a lélekre.

2. Másodszor, szeretnék rámutatni arra, hogy mit nem jelent a világtól való elszakadás.

3. Harmadszor, szeretnék rámutatni arra, hogy mi a világtól való elszakadás.

4. Negyedszer, szeretnék rámutatni arra, hogy miben rejlik a világ feletti győzelem titka.

 

Mielőtt egyetlen lépést is tennénk előre, engedjétek meg, olvasóim, hogy figyelmeztesselek arra benneteket, hogy sosem fogjátok megérteni ezt a fejezetet, míg előtte meg nem értitek azt, mit jelent a „valódi keresztyén” kifejezés. Ha azok közé a szerencsétlen emberek közé tartoztok, akik azt hiszik, hogy keresztyénnek lenni pusztán annyit jelent, hogy eljárnak az istentiszteletre, és utána nem fontos, hogyan élnek és miben hisznek, attól tartok, nem nagyon érdekel benneteket a világtól való elszakadás témája. De ha rendszeresen olvassátok a Bibliát, és komolyan viszonyultok lelki állapototokhoz, meg fogjátok tudni, hogy a keresztyéneknek két csoportja van: a megtértek, és a meg nem tértek. Meg fogjátok tudni, hogy amilyenek voltak a zsidók az Ószövetség népei között, olyanok most a keresztyének az Újszövetség népei között. Meg fogjátok érteni, hogy mit értek alatta, mikor azt mondom, hogy a „valódi keresztyén” kifejezés az evangélium fogalmai szerint a „különleges népre” utal, és hogy különbségnek kell lennie a megtértek és a meg nem tértek között. Mivel sokan elhatárolódnak a világtól való elszakadás témájától, mivel sokan kifejezetten gyűlölik azt, és sokaknak nehézségre jutnak ezzel a kérdéssel kapcsolatban, figyeljetek, arra fogok törekedni, hogy a „maga valóságában” mutassam be ezt a tárgyat.

 

Mindenek előtt, engedjétek meg, hogy megmutassam, hogy a világ nagy veszély jelent a lélekre. Nem feledhetjük, hogy a „világ” alatt nem azt az anyagi világot értem, amelyben élünk és mozgunk. Aki azt erősítgeti, hogy minden, amit Isten teremtett fenn az égben, vagy lent a földön, magától értetődően káros az emberi lélek számára, abszurd és buta dolgot állít. Éppen ellenkezőleg, a nap, a hold, és a csillagok, a hegyek, a völgyek, és a síkságok, a tengerek, a folyók, és a tavak, a növény- és állatvilág magába véve „igen jó” (1 Móz. 1: 31). Mindnyájan Isten bölcsességéről és erejéről tesznek bizonyságot, és mindnyájan naponként hirdetik: „Isten keze alkotott minket”. Az a gondolat, hogy az „anyag” önmagában bűnös és romlott, esztelen eretnekség.

Amikor a világról beszélek ebben a fejezetben, akkor azokat az embereket értem alatta, akik csak a világ dolgaira gondolnak, és elvetik az eljövendő világot; azokat az embereket értem alatta, akik többet gondolnak a földiekre, mint a mennyeiekre, többet gondolnak az időre, mint az örökkévalóságra, többet gondolnak a testre, mint a lélekre, többet az ember megelégítésére, mint Isten akaratának teljesítésére. Éppen róluk, és útjaikról, szokásaikról, megszokottságaikról, gondolataikról, gyakorlatukról, ízlésükről, céljaikról, lelkükről, és hangsúlyaikról beszélek, mikor szóba hozom a világot. Ez az a világ, amelyről Pál apostol azt mondta: „Menjetek ki, és szakadjatok el”.

Arról, hogy ebben az értelemben a világ jelentése a lélekkel való ellenségeskedést jelenti, egy ismert káté legelején olvashatunk. Arról beszél nekünk, hogy három dolog létezik, amiket a megkeresztelt keresztyénnek el kell kerülnie, és amit el kell hagynia. Mert ez a három dolog három olyan ellenség, amivel szemben harcolnunk kell, és amiknek ellene kell állnunk. Ez a három dolog a test, az ördög, és a világ. Mindhárom ősi ellenségünk, és mindhármat le kell győzni, ha üdvözülni akarunk.

De, bármit is gondoljon az ember a kátéban, helyesen járunk el, ha a Szentírás bizonyságához fordulunk. Ha azok az igeversek, amiket idézni akarok, nem bizonyítják, hogy a világ veszélyes a lélek számára, akkor a szavaknak semmilyen jelentésük sincs.

 

1. Hallgassuk meg, mit mond ezzel kapcsolatban Pál apostol:

 

„Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által” (Róma 12: 2).

„Mi azonban nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istentől való Lelket (1 Kor. 2: 12).

„Aki önmagát adta a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból” (Gal. 1: 4).

„Melyekben jártatok egykor e világ folyása szerint” (Ef. 2: 2).

„Mert Démás engem elhagyott, e jelenvaló világhoz ragaszkodva” (2 Tim. 4: 10).

 

2. Hallgassuk meg, mit mond ezzel kapcsolatban Jakab apostol:

 

„Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól” (Jak. 1: 27).

„Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? Aki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé válik” (Jak. 4: 4).

 

3. Hallgassuk meg, mint mond ezzel kapcsolatban János apostol:

 

„Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szemek kívánsága, és az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból. És a világ elmúlik, és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké” (1 Jn. 2: 15-17).

„A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg Őt” (1 Jn. 3: 1).

„Azok a világból valók; azért a világ szerint beszélnek, és a világ hallgat rájuk” (1 Jn. 4: 5).

„Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” (1 Jn. 5: 4).

„Tudjuk, hogy Istentől vagyunk, és az egész világ a gonoszságban vesztegel” (1 Jn. 5: 19).

 

4. Hallgassuk meg, mit mond ezzel kapcsolatban az Úr Jézus:

 

„Ti e világból valók vagytok, én nem vagyok e világból való” (Jn. 8: 23).

„Az igazságnak ama Lelkét: akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt, és nem ismeri őt” (Jn. 14: 17).

„Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt ti nálatoknál” (Jn. 15: 18).

„Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ” (Jn. 15: 19).

„Azért beszéltem ezeket nektek, hogy békességetek legyen én bennem. E világon nyomorúságotok lesz; de bízzatok, én meggyőztem a világot” (Jn. 16: 33).

„Nem e világból valók, amint hogy én sem e világból vagyok” (Jn. 17: 16).

 

Nem kommentálom ezt a húsz igeverset. Magukért beszélnek. Ha valaki figyelmesebben elolvassa őket, és nem látja meg, hogy a világ a keresztyén lelkének ellensége, hogy világosan elhatárolható különbség van a világgal való barátság és a Krisztussal való barátság között, akkor nem ismeri el a láthatót, és meggyőzni őt felesleges dolognak bizonyul. Nézetem szerint, éppolyan világosan ragyognak, mint a nap délben.

Azért fordulok a Szentíráshoz, hogy valóságosságot és tapasztalatot szerezzek. Odafordulok minden érett keresztyénhez, akik nyitott szemmel járnak, és akik világosan látják, mi megy végbe az egyházakban. Azt kérdem tőlük, vajon nem igaz-e az, hogy semmi sem tud annyira ártani a hitnek, mint a világ? Sem a nyilvános bűn, sem a nyilvános hitetlenség nem ragadja el olyan irgalmatlanul Krisztustól az Ő követőit, mint a világ iránti szeretet, a világ előtti félelem, a világi aggódások, a világ dolgai, a világ szórakozása, és a világgal való együtt járás vágya. Ez az a hatalmas zátony, amelyen állandóan fiatalok tízezrei szenvednek hajótörést. Keresztyén hit egyetlen állapotának sem mondanak ellent. Nem tudatosan választják a gonoszt, és nem nyíltan lázadnak fel Krisztussal szemben. Abban reménykednek, hogy végül is valahogyan a mennybe kerülnek, és olyan hitet választanak maguknak, ami megfelel nekik. Ily módon, az után, hogy jól kezdték el az életüket, és meghívást nyertek a mennybe még kisfiúkként és kislányokként, felcseperedve elfordultak, és a széles útra tértek, amely a veszedelemre viszi őket. Ábrahámmal és Mózessel indulnak el, de Démással és Lót feleségével folytatják útjukat.

Csak az utolsó nap fogja megmutatni, hány lelket pusztított el a világ. Azt fogjuk tapasztalni, hogy százak azok közül, akik vallásosan voltak nevelve, és gyerekkoruktól ismerték az evangéliumot, nem érik el a mennyet. Ők elhagyták az otthon békés kikötőjét a fényes perspektívák miatt, és atyai áldásukkal és anyai imáikkal együtt elmerültek az élet óceánjában, mert a világ kísértései eltérítették őket, és bolyongásuk a zátonyok, kínok közepette végződött. Nagyon szomorú ilyen történeteket mesélni, de sajnos nagyon gyakoriak az ilyen történetek! Nem tudok csodálkozni azon, ha Pál apostol azt mondja: „Menjetek ki, és szakadjatok el”.

 

Most engedjétek meg, hogy megmutassam, mit nem jelent a világtól való elszakadás. Ez a kérdés tisztázásra szorul. Nem kevés hibát követnek el vele kapcsolatban. Néha olyan őszinte és jószándékú keresztyéneket láthattok, akik olyasmit tesznek, amit Isten sosem várt el tőlük, a világtól való elszakadás kérdésében, ennek ellenére hisznek abban, hogy kötelességüket teljesítik. Hibáik gyakran hatalmas károkat okoznak. Okot adnak a tisztátalanoknak a hit kinevetésére és gúnyolására, és önigazolásra adnak nekik lehetőséget, hogy miért nem rendelkeznek semmilyen vallással. Dühödt kijelentéseket tesznek az igazság útjával kapcsolatban, és hozzátesznek a kereszt botrányához. Egyenesen kötelességemnek tartom azt, hogy néhány megjegyzést tegyek ehhez a kérdéshez. Sosem feledkezhetünk meg arról, hogy nagyon őszinték lehetünk, és azt gondolhatjuk, hogy Istennek szolgálunk, közben mégis nagy hibákat követünk el. Létezik egy olyan kifejezés, mint „megismerés nélküli buzgóság” (Jn. 16: 2; Róma 10: 2). Sok olyan kérdés van, amiért imádkoznunk kell, hogy józanok, és értelmesek legyünk. Ilyen a világtól való elszakadás kérdése is.

 

1. Mikor Pál apostol azt mondta: „Menjetek ki közülük, és szakadjatok el tőlük”, nem azt értette alatta, hogy a keresztyénnek minden földi címtől, foglalkozástól, ügytől, és elfoglaltságtól el kellene határolnia magát. Nem tiltotta meg az embereknek, hogy katonák, hajósok, ügyvédek, orvosok, kereskedők, bankárok, kofák, vagy kézművesek legyenek. Az Újszövetségben egyetlen szó sincs, ami ezt alátámasztaná. Kornéliusz a százados, Lukács az orvos, vagy Zénás a törvénytudó ennek ellenkezőjére utalnak. A haszontalanság önmagában bűn. A törvényes tisztség a kísértés elleni eszköznek számít. „Ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyen” (2 Thessz. 3: 10). Pusztán az attól való félelemből abbahagyni azokat a foglalkozásokat, amelyek önmagukba véve nem bűnösek, nem tisztátalanok, és nem ördögiek, nehogy kárt okozzanak nekünk, lusta és gyáva magatartás. Az a helyes eljárás, hogy hitünket belevisszük ügyeinkbe, és nem az, hogy annak jelzője alatta, hogy zavarnak minket hitünkben, elhagyjuk őket.

 

2. Mikor Pál apostol azt mondta: „Menjetek ki közülük, és szakadjatok el tőlük”, nem azt értette alatta, hogy a keresztyéneknek le kell mondaniuk a hitetlenekkel való szeretetkapcsolatukról, és meg kell szakítaniuk velük minden közösséget. Ilyen utasítást sehol sem kapunk az Újszövetségben. Az Úr Jézus és az Ő tanítványai nem utasították vissza, hogy elmenjenek egy menyegzőre, vagy leüljenek egy asztalhoz egy farizeus házában. Pál apostol nem azt mondta: „Ha azonban valaki meghív titeket a hitetlenek közül, ne menjetek el”; csak elmondta, hogyan viselkedjünk, ha elmegyünk (1 Kor. 10: 27). Több annál, veszélyes dolog gyors következtéseket levonni az emberekről, és elkezdeni azzal foglalkozni, ki van megtérve, és ki nincs, és melyik közösség tisztes, és melyik nem az. Kétségtelen, hogy tévedünk. Az a legrosszabb, hogy az ilyen életvitel megfoszt bennünket annak lehetőségétől, hogy jót tegyünk. Ha Urunk velünk van, akkor ki kételkedhet abban, hogy „egyeseket megmenthetünk”, és védelem alatt állunk? (1 Kor. 9: 22).

 

3. Mikor Pál apostol azt mondta: „Menjetek ki közülük, és szakadjatok el tőlük”, nem azt értette alatta, hogy a keresztyéneket semmi más nem érdekelheti a hiten kívül. Elvetni a tudományt, a művészeteket, az irodalmat és a politikát; semmit sem olvasni azon kívül, amely direkt módon nem kötődik a hithez; semmit nem tudni arról, mi megy végbe az emberiség között, sosem olvasni el egyetlen újságot sem. Nem aggódni országunk kormányáért, és szenvtelennek lenni azok felé az emberek felé, akik a hatalomban vannak, és annak törvényeit fektetik le, ez egyes emberek szemében talán nagyon helyesnek, és kedves cselekedetnek tűnik. De én továbbra is úgy gondolom, hogy ez kötelességeink alaptalan és önző megvetése. Pál apostol ismerve a jó vezetés értékét, „istenfélelemmel és tisztességgel élt csendes és nyugalmas életünk” (1 Tim. 2: 2) egyik legfontosabb tényezőjének tette meg azt. Pál apostol nem szégyellt pogány írókat olvasni, és idézte szavaik saját írásaiban. Pál apostol nem tartotta méltóságon alulinak a törvényekben való jártasságát, a világ szokásainak és foglalkozásainak illusztrációkban való felhasználását. Azok a keresztyének, akik a földi dolgok iránti tudatlanságukkal „dicsekszenek”, gyalázatot hoznak a hitre. Ismerek egy történetet egy kovácsról, aki nem akarta meghallgatni az evangéliumot lelkésze szájából, míg meg nem tudta, hogy ez az ember ismeri a fémek tulajdonságait. Azután elment.

 

4. Mikor Pál apostol azt mondta: „Menjetek ki közülük, és szakadjatok el tőlük”, nem azt értette alatta, hogy a keresztyéneknek furcsa, excentrikus, és sajátságos ruházattal, viselkedéssel, hanghordozással, és modorral ki kitűnniük. Mindaz, amely ebből az irányból kelti fel a figyelmet, nagyon kérdéses, és ezt mindenképpen el kell kerülni. Ilyen ruhát hordani, és ilyen színűt, mikor társaságban jelentek meg, mikor minden szem rátok szegeződik, és a figyelem középpontjában vagytok, hatalmas hiba. Ez okot ad a tisztátalanoknak arra, hogy kinevessék a hitet, mert úgy tűnik, hogy mindez önhittségből, és mesterkéltségből fakad. A legkisebb bizonyítéka sincs annak, hogy Urunk, az Ő tanítványai, Priszcilla, Peruda és az őt követők nem abba öltöztek, és nem úgy viselkedtek, mint mások a tömegben. Más oldalról, egy a sok vád közül, amit Urunk a farizeusok irányába megjegyzett, az volt, hogy „megszélesítik az ő homlokszíjaikat; és megnagyobbítják az ő köntöseik peremét” (Mt. 23: 5). A valódi szentség és az álszenteskedés egymásnak ellentmondó dolgok. Azok, akik a világtól való elkülönülésüket utálatos ruházkodással, hangjuk elváltoztatásával, természetellenes szolgalelkűséggel, megvetéssel, vagy ünnepélyes modorral, csak Isten ellenségeinek szolgáltatnak okot a káromlásra.

 

5. Mikor Pál apostol azt mondta: „Menjetek ki közülük, és szakadjatok el tőlük”, nem azt értette alatta, hogy a keresztyéneknek ott kell hagyniuk az emberi nemzetséget, és lakatlan helyeken kell elrejtőzniük. Az egyik legordítóbb tévedése a katolikus egyháznak az a feltételezés, hogy az igazi szentség ebben fejeződik ki igazán. Ez a szerzetesek, az apácák, és a remeték seregeinek öncsalása. Az ilyen elkülönülés nem egyezik Krisztus gondolatával. Imájában Ő világosan mondta: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” (Jn. 17: 15). Sem a Cselekedetekben, sem más levelekben egyetlen szó sincs, ami táptalajt adna hasonló gyakorlatnak. Az igazi hívők mindig olyanok, akik szét vannak szórva a világban, akik teljesítik kötelességüket, és türelemmel magasztalják Krisztust, akik tiszták, alázatosak, férfiasan különleges helyzetükben, és gyáván nem hagyják ott azt. Több annál, helytelen dolog azt feltételezni, hogy ellene tudunk állni a világnak és a Sátánnak, hogy megkörnyékezze szívünket, ha barlangokba és üregekbe bújunk. Az igaz hit és a világtól való elkülönülés nem abban mutatkozik meg, hogy gyáván feladjuk állásainkat, hanem a férfias következetességben, amely a kegyelem erejét demonstrálja a gonoszság legyőzésében.

 

6. Mikor Pál apostol azt mondta: „Menjetek ki közülük, és szakadjatok el tőlük”, nem azt értette alatta, hogy a keresztyéneknek minden egyházat el kell hagyniuk, amely megtéretlen tagokkal rendelkezik, vagy vissza kellene utasítani az istentiszteleten és az úrvacsorán való részvételt, ha azokon meg nem tért emberek is részt vesznek. Ma ez nagyon elterjedt, és nagyon szomorú dolog. Az Újszövetségben egyetlen igevers sem igazolja ezt, tehát ez tisztán emberi találmány. Urunk Jézus Krisztus tudatosan engedte Júdásnak, hogy apostol legyen három éven keresztül, és neki is adta az úrvacsorát. A búza és a konkoly példázatára tanított minket, hogy a megtért és a megtéretlen emberek együtt maradnak az aratás napjáig, addig nem lehet őket szétválasztani (Mt. 13: 30). A hét gyülekezethez intézett szavaiban, ugyanakkor Pál leveleiben is gyakran találkozunk a tévelygésekről és elhajlásokról szóló emlékeztetőkkel, és azok elvetésével; de egyetlen helyes sincs említés téve arról, hogy ez a tény okot szolgáltathat a gyülekezet elhagyására, vagy a parancsolat komolyan nem vételére. Röviden szólva, nem kell tökéletes egyházat, tökéletes közösséget, és tökéletes gyülekezetet keresnünk, míg nem jön el a Bárány menyegzője. Ha mások méltatlan tagjai az egyháznak, vagy méltatlanul veszik magukhoz az úrvacsorát, akkor ez a bűn rajtuk van, nem rajtunk; azonban nem mi vagyunk az ítélőbírók. Csak azért otthagyni Krisztus gyülekezetét, és Krisztus szövetségének hátat fordítani azért, mert mások méltatlanul viselkednek, azt jelenti, hogy értelmetlen, meggondolatlan, és nem biblikus álláspontra helyezkedtünk. Ez nem felel meg Krisztus gondolatainak, és nem felel meg Pál nézetének a világtól való elszakadásáról.

Azt javaslom, hogy ezt a hat pontot nyugodtan gondolják át mindazok, akik meg akarják érteni a világtól való elszakadás témáját. Külön-külön, és egyben is sokkal többet lehet róluk elmondani, mint amennyit fejezetünk kerete megenged. Külön-külön, és együtt is velük kapcsolatban annyi elkövetett hibát, balszerencsét, és szerencsétlenséget láttam, hogy szeretném óvatosságra inteni a keresztyéneket. Az szeretném, ha első szeretetük hevében ne álljanak ennek, vagy annak az álláspontnak pártjára, nehogy később arra kényszerüljenek, hogy megtagadják azokat.

Két tanáccsal szeretném befejezni témámat, amit különösen a fiatal keresztyének figyelmébe ajánlok.

Mindenek előtt, azt tanácsolom nekik, hogy ha tényleg el akarnak szakadni a világtól, emlékezzenek arra, hogy legrövidebb útja nem mindig a kötelességek útja. A meg nem tért rokonokkal összeveszni, megszakítani a kapcsolatot a régi barátokkal, teljesen elhatárolódni a társadalomtól, extravagánsan élni, elvetni a szívélyesség és az udvariasság minden megnyilvánulását azért, hogy teljesen Krisztus ügyének szenteljük magunkat, nagyon helyesnek tűnhet, és megnyugtathatjuk lelkiismeretünket, hogy így meg tudjuk óvni magunkat a kellemetlenségektől. Én azonban merek kételkedni abban, hogy ez részben önző, lusta, és önhitt viselkedésből ered, és hogy az igazi kereszt és az igazi kötelességeinknek való odaszánás nem nyilvánulhat meg lényünk megtagadásában, és nekünk teljesen idegen dolgok tevésében.

Azt is javaslom nekik, ha el akarnak szakadni a világtól, óvakodjanak a savanyú, komor, rosszindulatú, merev, kellemetlen viselkedéstől, és sose feledkezzenek meg arról, hogy „szavak nélküli megnyerés” is (1 Pt. 3: 1). Arra törekedjenek, hogy megmutassák a meg nem tért embereknek, hogy elveik, bármit is gondolnának róluk, örömtelivé, kedvessé, jólelkűvé, önfeláldozóvá, figyelmessé teszi őket mások irányába, és készek figyelmet fordítani minden pozitív és jámbor dologra. Ne legyen felesleges elszigeteltség közöttünk és a világ között. Sok dologtól, amit lejjebb bemutatok, el kell határolódnunk, de legyen gondunk arra, hogy ennek az elkülönülésnek helyes indoka legyen. Ha a világ átkoz minket az ilyen elkülönülésért, semmibe nem tudunk neki segíteni. De sose adjunk okot a világnak arra, hogy elkülönülésetek buta, értelmetlen, nevetséges, értelmetlen, szeretetlen, és bibliátlan.

 

Harmadszor, igyekszem megmutatni, miben mutatkozik meg a világtól való elkülönülés. Úgy állok ehhez a kérdéshez, hogy tudatában vagyok annak nehézségével.  Elég világosan látszik az a magaviseleti forma, amelyhez a keresztyéneknek ragaszkodniuk kell a világgal kapcsolatban. Erről az idézett igeversek világosan bizonyságot tesznek. Ennek a kérdésnek a kulcsa az „elkülönülés” szó jelentésének megértésében van. Azt, hogy miben nyilvánul meg az elkülönülés, nem könnyű meghatározni. Egyes esetekben nem nehéz világos szabályokat felállítani; más esetekben azonban nem tehetünk többet annál, hogy rámutatunk bizonyos általános elvekre, és jogot adunk minden embernek arra, hogy élethelyzetének figyelembevételével hozzon határozatot. Éppen ezt akarom én is tenni.

 

1. Mindenek előtt, az, aki „ki akar menni ebből a világból, és el akar tőle szakadni”, folyamatosan, zsigerből el kell utasítania azt, hogy a világ mércéje szerint ítélje meg, hogy mi a helyes, és mi a helytelen.

Az emberek tömegének mércéje az áramlattal való együtt úszás, a divat követése, a széles körben vallott gondolatok elfogadása, és iránytűnk világhoz való hozzáigazítása. Az igazi keresztyént sosem fogja kielégíteni ez a mérce. Egyszerűen fel fogja tenni a kérdést: mit mond a Szentírás? Mi van megírva az Isten Igéjében? Következetesen ragaszkodni fog ahhoz az elvhez, semmi sem lehet helyes, ha azt Isten helytelennek nevezi, és hogy felebarátai véleménye sosem kényszerítheti őt arra, hogy pusztaságnak tartsa azt, amihez Isten komolyan viszonyul, vagy ártatlannak tartani azt, amit Isten bűnnek tart. Sosem fog könnyelműen viszonyulni az olyan bűnökhöz, mint az iszákosság, a trágár beszéd, a szerencsejátékok, a hazugság, a szélhámosság, a csalás, vagy a hetedik parancsolat megtörése pusztán azért, mert nagyon elterjedt, mert sokan mondják azt: „Mi ebben a rossz”? Ez nagyon szánalmas kifogás. „Mindenki így gondolkozik, mindenki ezt mondja, mindenki így tesz, mindenki ott lesz”, számára ez semmit sem jelent. Az egyedüli kérdésünk az lehet: „Helyesli, vagy elítéli-e a Biblia”? Még ha teljesen magár is marad saját gyülekezetében, városában, vagy társadalmában, nem fog ellene állni a Bibliának. Ha ki kell vonulnia a tömegből, hogy saját álláspontot foglaljon el, inkább ragaszkodik igazához, mintsem ellent mondjon a Bibliának. Ez a biblikus elkülönülés.

 

2. Az, aki „ki akar menni ebből a világból, és el akar tőle szakadni”, figyelmesen kell kezelnie szabadidejét. Első látásra, úgy tűnik, hogy ez a mozzanat nem bír nagy jelentőséggel. De minél tovább élek, annál inkább meggyőződöm arról, hogy nagyon komoly figyelmet érdemel ez a kérdés. A kegyes foglalkozásnak és a törvényes üzletnek fontos szerepe van a lélek megóvásában, és az az idő, amit vele töltünk, a kevésbé veszélyes idő kategóriájába sorolható. A Sátánnak nehéz hatalmába kerítenie az elfoglalt ember hallását. De mikor eljön a munka vége, és szabadidővel rendelkezünk, akkor eljön a kísértés ideje is.

Ingadozás nélkül arra figyelmeztetek minden embert, aki keresztyénként akar élni, hogy nagyon óvatosnak kell lennie abban, hogyan tölti estéit. Az este az az idő, mikor természet szerint a munka után le akarunk pihenni; az este az az idő, mikor nagyon gyakran a keresztyén ember megkísértetik abba, hogy levegye teljes fegyverzetét, aminek következtében sok bajt hozhat lelkére. „Akkor eljön az ördög”, és az ördöggel együtt a világ is. Az este az az idő, mikor a szegény embert az a veszély fenyegeti, hogy elmegy az ivóba, és átadja magát a bűnnek. Az este az az idő, mikor a kereskedő a vendégfogadóba megy, és órákig ott ül, olyan dolgokat hallgatva, és olyan dolgokra figyelve, amik semmi hasznot nem hoznak számára. Az este az az idő, mikor a társadalom felső rétege átadja magát a táncnak, a kártyának és ehhez hasonlóknak, és ennek következtében jóval túl az éjfélen tér nyugovóra. Ha szeretjük lelkünket, és nem akarunk világiak lenni, gondolkodjunk el azon, mivel töltjük estéinket. Mondjátok meg, mivel foglalkozik este az ember, megmondom, hogy miféle ember.

Az igazi keresztyén helyesen jár el, ha komolyan eldönti: sosem engedi, hogy estéi hiábavaló dolgokkal teljen. Bármivel is foglalkozzanak mások, el kell döntenie, hogy mindig szán időt a csendes, nyugodt elmélkedésre, a bibliaolvasásra, és az imádságra. Úgy tűnhet, hogy ehhez a szabályhoz nehéz lesz ragaszkodni. Azzal vádolhatják meg, hogy elutasító, és nagyon szigorú. De ne foglalkozzon ezzel. Sokkal jobb ez a késő éjszakáig társaságba való járásnál, a kapkodó imádságnál, a hanyag bibliaolvasásnál, és a besározott lelkiismeretnél. Még ha ebben egyedül is van egész gyülekezetében, vagy városában, ne térjen el meghatározott szabályától. Meg fogja látni, hogy kisebbségben van, és furcsa embernek fogják őt tartani. De ez a valódi, biblikus elkülönülés.

 

3. Az, aki „ki akar menni ebből a világból, és el akar tőle szakadni”, folyamatosan és határozottan ellene kell állnia annak, hogy állandóan bele legyen merülve a világ dolgaiba.

Az igazi keresztyén arra fog törekedni, hogy kötelességét teljesítse; bármilyen körülmények veszik is körül, arra fog törekedni, hogy jól teljesítse kötelességét. Legyen államférfi, vagy kereskedő, vagy bankár, vagy ügyvéd, vagy kézműves, vagy farmer, úgy fogja dolgát végezni, hogy senki se találjon okot arra, hogy belekössön abba. Nem engedi, hogy munkája közé és Krisztus közé álljon.  Ha azt látja, hogy munkája felemészti vasárnapjait, bibliaolvasását, személyes imádságait, és felhőt von közé és a menny közé, azt mondja: „Állj meg! Van egy határ. Eddig mehetsz, és nem tovább. Nem adhatom el a lelkem tisztségért, dicsőségért, és aranyért”. Mint ahogyan Dániel is, időt talál az Istennel való közösségre, bármiben is kerülne ez. Ahogyan Havelock is, előbb fog bármivel szakítani, hogy időt találjon a Biblia olvasására, és az imádságra. Azt fogja tapasztalni, hogy ebben gyakorlatilag egyedül lesz. Sokan fognak nevetni rajta, és azt fogják mondani neki, hogy elég jól megvannak az ilyen szigorúság és igényesség nélkül is. De ő ennek nem fog nagy fontosságot szentelni. Következetes távol fogja magától tartani a világot, bármilyen áldozatot és veszteséget fog is ez neki okozni. Inkább szegényebb és sikertelenebb lesz ebben a világban, csakhogy megőrizze azt, ami lelke javára van. Ahhoz, hogy egyedül is megálljunk, és szembe menjünk más emberek szokásaival, nagy önmegtagadásra van szükség. De ez a valódi, biblikus elkülönülés.

 

4. Az, aki „ki akar menni ebből a világból, és el akar tőle szakadni”, állandóan meg kell őriznie magát, minden olyan szórakozástól és élvezettől, ami kapcsolatban van a bűnnel.

Ez a témát nagyon nehéz helyesen tárgyalni, ezért nagy óvatossággal, mégis határozottsággal közelítem meg. De nem gondolom azt, hogy hűséges maradnék Krisztushoz, és igehirdetői kötelességemhez, ha nem beszélnék elég világosan a világtól való elszakadásról.

Tehát, engedjétek meg, hogy őszintén elismerjem, hogy nem tudom megérteni azt, aki ilyen vagy olyan módon az élő hitet részesíti előnyben, hogyan tudja megengedni magának azt, hogy ügetőkre és előadásokra járjon. Természetesen a lelkiismeret furcsa szerzet, és minden embernek magának kell megítélnie, hogyan bánik szabadságával. Az egyik ember semmi gondot nem lát abban, amire a másik undorral tekint. Csak saját véleményemet mondhatom el arról, hogy mit jelent ez, és óva intem olvasóimat, hogy gondolkozzanak el azon, amit mondani fogok nekik.

Az, hogy az ügetőn száguldó lovak megtekintésében önmagába véve semmi rossz nincs, nem fogja egyetlen józan ember sem kétségbe vonni. Azt, hogy például Shakespeare sok színdarabja az emberi alkotások nagyjai között vannak, szintén cáfolhatatlan. De nem ez a lényeg. A lényeg abban van, az ügetés és az előadások abban a formában, ahogyan ma Angliában űzik azt, elszakíthatatlanul össze vannak kötve a nyílt erkölcstelenséggel. Kétség nélkül meg vagyok győződve arról, hogy létezik ilyen kapcsolat. Megerősítem, hogy az ügetők és az előadások annyira össze vannak fonódva az Isten parancsainak megtörésével, hogy nem mehettek el ezekre az alkalmakra anélkül, hogy bűnt ne követnétek el.

Kérek minden hitvalló keresztyént, hogy emlékezzen erre, és kérjék figyelemmel, mit tesznek. Közvetlenül figyelmeztetem őket arra, hogy nincs joguk behunyni a szemeiket olyan tények előtt, amely minden értelmes ember előtt ismertek, pusztán a lovak kedves szemlélése és a kiváló színészek és színésznők meghallgatása miatt. Figyelmeztetem őket, hogy ne beszéljenek a világtól való elszakadásról, ha megengedik maguknak azt a szórakozást, amik kapcsolatban állnak a hazárdjátékokkal, a fogadásokkal, az iszákossággal, és a paráznasággal. Ezek olyan dolgok, amiket „megítéli az Isten” (Zsid. 13: 4). „Mert azoknak a vége halál” (Róma 6: 21).

Ezek kemény szavak, nemde? De vajon nem igazak? Ha azt mondjátok rokonaitoknak és barátaitoknak, hogy nem mehettek el velük színházba, vagy lóversenyre, úgy tűnhet, hogy ez nagyon szigorú és szűklátókörű viselkedés. De nekünk a legfőbb elvek felé kell fordulnunk. A világ veszélyt jelent-e a lélekre, vagy sem? Ki kell-e mennünk a világból, vagy sem? Ezekre a kérdésekre csak egyértelmű feleletet adhatunk.

Ha szeretjük lelkünket, semmi közösségünk nem lehet az olyan szórakozásokkal, amelyek kapcsolatban vannak a bűnnel. Nem engedhetünk ebből, és ettől kevesebbre nem mondhatjuk azt, hogy valóban a világtól való elszakadást biblikus elvét vallja.

 

5. Az, aki „ki akar menni ebből a világból, és el akar tőle szakadni”, mértékletesnek kell lennie a megengedett és az ártatlan szórakozással szemben.

Egyetlen józanul gondolkodó keresztyénnek sem jut eszébe minden szórakozást elítélni. Abban a világban, ahol élünk, ahol minden alá van vetve az enyészetnek és az elmúlásnak, a pihenés és a kikapcsolódás néha igenis jól esik. Ahogyan a testnek, úgy az értelemnek is néha szüksége van a lassításra, annak lehetőségére, hogy ellazuljon, és hangulat felemelt legyen, különösen akkor, mikor még fiatal. Ez maga pozitívan hat a fizikai és szellemi egészség fenntartására. Nem ítélem rossznak a krikettet, az evezést, a futást, és más atlétikai foglalatosságot. Nem akarok belekötni azokban, akik sakkoznak, vagy hasonló játékokat játszanak. Mi csodálatosan vagyunk megalkotva. Nem meglepő, hogy ez egyik költő ezt írta:

 

„Csodás dolog, hogy az ezerhúrú hárfa

Oly soká megőrzi a harmónia tisztaságát!”

 

Mindaz, ami erősíti az idegeket, az agyat, az emésztést, a tüdőt, és az izmokat, és még inkább képessé tesz a Krisztusnak való szolgálatra, ha önmagába véve nem bűnös dolog, áldás, amit hálaadással kell fogadnunk. Mindez, ami időnként képes felfrissíteni minket a mindennapokban, áldás, és nem átok. De éppen ezeknek az ártatlan dolgoknak mértéktelenségétől kell óvnia magát a keresztyén embernek, ha arra törekszik, hogy elszakadjon a világtól. Ha Krisztusnak akar szolgálni, akkor nem szabad szívét, lelkét, értelmét, erejét, és időjét ezeknek szentelni, mint ahogyan sokan teszik. Törvényes foglalkozások százai hasznosak lehetnek számunkra, ha mértékletesen élünk velük, de kárt okoz nekünk, ha visszaélünk velük; a gyógyszer hasznos, ha megfelelő mennyiségben szedjük azt, de halálos méreg, ha hatalmas adagokban töltjük magunkba. Semmilyen más területre nem érvényes ez annyira, mint a kikapcsolódások területére. Alkalmazni őket egy dolog, visszaélni velük azonban egészen más dolog. Annak a keresztyén, aki alkalmazza őket, tudnia kell, hol kell megállni, hol kell azt mondani: „Állj! Elég”! Nem vetnek-e gátat az igaz hitnek? Nem foglalják-e le teljesen figyelmét, és gondolatait? Nem gyakorolnak-e öldöklő hatást a lelkére? Nem rejtik-e magukban azt a veszélyt, hogy a földre rántják őket? Ha igen, akkor határozottan kell állni, és óvatosnak kell lenni. Mindez férfiasságot, önmegtagadást, és határozottságot igényel. Ez az a viselkedésmód, amely irányunkba gyakran azok megvetését és nevetését fogja kiváltani, akik előtt ismeretlen a mértékletesség, akik úgy élik életüket, hogy a legyet elefántnyi nagyságúra fújják, és fordítva, a komoly dolgokat semmibe veszik. Ha el akarunk szakadni a világtól, akkor nem kell nagy figyelmet szentelnünk vélekedésére. Még a megengedett dolgokban is mértékleteseknek kell lennünk, bármit is gondoljanak mások. Ez a valódi, biblikus elkülönülés.

 

6. Utolsó, de nem kevésbé fontos. Az, aki „ki akar menni ebből a világból, és el akar szakadni tőle”, figyelemmel kell kísérnie, mit enged meg magának a barátság, a rokoni kapcsolatok, és a világi emberekkel való szorosabb kapcsolat tekintetében.

Míg ezen a földön élünk, sok olyan emberrel fogunk találkozni, akik nincsenek megtérve. Nem vagyunk képesek elkerülni a velük való kapcsolatot, „hiszen így ki kellene menni e világból” (1 Kor. 5: 10). Egyenesen kötelességünk tisztelettel, szeretettel és jóindulattal bánni velük, ha találkozunk. Egy dolog az ismerettség, és egészen más dolog azonban a szoros barátság. Ok nélkül törekedni arra, hogy közösségben legyünk velük, vagy társaságukat választani, vagy komoly kapcsolatot ápolni velük azonban nagy veszélyt jelent lelkünkre. Az emberi természet úgy van felépítve, hogy nem tudunk hosszú ideig úgy más emberekkel lenni, hogy jellemünk ne kerüljön hatásuk alá. Az ősi mondás ma is igaz: „Madarat tolláról, embert barátjáról”. A Szentírás határozottan beszél: „Aki a bölcsekkel jár, bölcs lesz; aki azonban társul adja magát a bolondokhoz, megromlik” (Pl. 13: 20). Ily módon, ha a keresztyén következetesen akar élni, olyan barátokat választ magának, akik abszolút nem foglalkoznak lelkükkel, a Bibliával, az Istennel, Krisztussal, a szentséggel, vagy úgy tekintenek rájuk, mint másodlagos dolgokra, úgy látom, nem fognak növekedni hitükben. Hamarosan azt fogják tapasztalni, hogy útjaik nem az ő útja, gondolataik nem az ő gondolata, ízlésük nem az ő ízlése, és ha nem lesz változás, akkor meg kell szakítania a közelebbi kapcsolatot velük. Röviden szólva, végbe kell mennie az elkülönülésnek. Ha választanotok kell barátotok elvesztése és lelketek romlása között, nem kell haboznotok. Ha a barátok nem akarnak veletek együtt járni a keskeny úton, akkor nekünk sem kell velük mennünk a széles úton, hogy tessünk nekik. Világosan meg kell értenünk, hogy lehetetlen dolog a megtértek és a meg nem tértek közötti szoros kapcsolatot fenntartani, ha következetesek vagyunk.

Az itt lefektetett elvet minden nem házas keresztyénnek figyelembe kell vennie, mikor férjet, vagy feleséget választ. Félek, nagyon gyakran teljesen figyelmen kívül hagyják ezt. Úgy tűnik, nagyon sokat életük párjának kiválasztásakor mindenre gondolnak, kivéve a hitet, és azt feltételezik, hogy úgy fog eljönni, mint magától érthető dolog. Mikor azonban az imádkozó, Bibliát olvasó, Istent félő, Krisztust szerető, az Úr napját megtartó keresztyén olyan emberrel lép házasságra, aki semmi kívánságot nem mutat az igaz hitre, ennek következménye nem lehet más, mint hatalmas szerencsétlenség és veszteség a keresztyén számára. Az egészség nem fertőz, a betegség fertőző. Általános szabály az, hogy ilyen esetben a jók süllyednek le a gonoszok szintjére, nem a gonoszok emelkednek fel a jók szintjére. Ez a kérdés nagyon kényes, és nem akar leragadni mellette. De azt szeretném komolyan kijelenteni minden nőtlen és hajadon szentnek: ha szeretitek lelketeket, és nem akartok elbukni, eltávolodni a hittől, ha nem akarjátok lerombolni békességeteket, és javaitokat, döntsétek el, hogy sosem léptek házasságra olyan emberrel, aki nem igazi keresztyén, bármibe is kerüljön döntésetek. Jobb meghalni, mint feleségül menni, vagy nőül venni egy olyan embert, aki hitetlen. Következetesen ragaszkodjatok ehhez az elhatározáshoz, és senkinek se engedjétek meg, hogy az ellenkezőjéről győzzön meg benneteket. Ha nem ragaszkodtok ehhez az elhatározáshoz, hamarosan azt fogjátok tapasztalni, hogy lehetetlen dolog „kimenni és elszakadni”. Értsétek meg, hogy a menny felé vezető úton malomkövet köttök a nyakatokba, és ha végül meg is menekültök, ez csak „mint a tűzből” fog történni (1 Kor. 3: 15).

Hat tanácsot javaslok mindazoknak, akik Pál apostol tanácsát akarják követni arra nézve, hogy kimenjenek ebből a világból, és elszakadjanak tőle. Miközben ezeket adom, nem pályázok a tévedhetetlenségre; de hiszem, hogy megérdemlik a figyelmet és rajtuk való elgondolkodást. Nem feledkezem meg arról, hogy ez a téma telve van nehézségekkel, és a keresztyének előtt állandóan sok nehéz helyzet merül fel, amelyekben nagyon nehéz megmondani, hogy kell kötelességszerűen fellépni, és viselkedni. Lehet, hogy a következő tanácsok azonban hasznosak lesznek. Minden kérdéses helyzetben először bölcsességért és józanságért kell imádkoznunk. Ha az ima fontos, akkor különösen fontosnak kell lennie akkor, amikor helyesen akarunk eljárni egy olyan helyzetben, mikor nem látunk tisztán. Minden kérdéses helyzetben meg kell próbálnunk magunkat, emlékezve arra, hogy Isten mindent lát. El kell-e mennem ide, vagy oda, meg kell tennem-e ezt, vagy azt, ha emlékeztetem magam arra, hogy Isten lát engem? Minden kérdéses helyzet közepett emlékezzünk Krisztus második visszajövetelére, és az utolsó ítéletre. Szeretném-e, hogy ebben vagy abban a társaságban, vagy ebben, vagy abban a helyzetben találtassam? Végül, minden kérdéses helyzetben gondolkodjunk el azon, hogy mit léptek a legjobb és legszentebb keresztyének hasonló helyzetben. Ha nem látunk tisztán abban, hogyan kell lépnünk, nem szégyen, ha mások példájához folyamodunk. Mindazok javára adom ezeket a tanácsokat, akik nehézségekkel találkoznak a világtól való elszakadás kérdésében. Nem tudom nem gondolni arra, hogy ezek segítségükre vannak abban, hogy sok bogot kibontsanak, és sok problémát meg tudjanak oldani.

 

Azzal szeretném befejezni, hogy rámutatok a világ felett aratott győzelem titkára. Természetesen lehetetlen kimenni a világból. Ez addig nem fog megtörténni, míg az emberi természet a régi marad, és míg az ördög körülöttünk „ténykedik”. Ez állandó törekvést és harcot kíván tőlünk; ez állandóan az önmegtagadás konfliktusát gerjeszti körülöttünk; gyakran szembe állít minket gyülekezetünkkel és családunkkal, rokonainkkal és barátainkkal. Ez néha olyan dolgok megtételére késztet minket, amik miatt gyaláztatni fogunk, ami miatt nevetni fognak rajtunk, és ami miatt üldözni fognak minket. Éppen ez tesz egyesek félénkké, és ijeszti el őket az igaz hittől. Tudják, hogy nem igazultak meg; tudják, hogy nem olyan törekvők Krisztus szolgálatában, amilyeneknek lenniük kellene, és nem érzik jól magukat. Az emberektől való félelem visszatartja őket. És ily módon, fájdalmas és kielégítetlen szívvel élnek, sok vallásos dologgal tölti meg azt, hogy boldogok legyenek ezen a földön, és túl sok világi dologgal töltik meg azt, hogy boldogok legyenek vallásosságukban. Félek, hogy sokkal szélesebbre körben fedeznénk fel ezt, ha nyilvánosságra hoznánk ezt az igazságot.

Ennek ellenére, minden nemzedékben vannak olyan emberek, akik, úgy tűnik, győzelmet vettek a világ felett. Következetesen elhatárolódnak tőle, és kétséget kizáróan, elszakadtak tőle. Nem függenek annak véleményétől, és megingathatatlanok meggyőződésükben. Olyanok ők, mint azok a bolygók, amelyek saját pályájukon keringenek, és felül emelkednek a világ rosszakaratán és nevetésén. Mi a győzelmük titka? Lentebb számba vesszük azokat.

1. Az első titok a világ feletti győzelmen abban van, hogy igaz szívvel rendelkeznek. Ez alatt olyan szívet értek, amely a Szent Lélek által megújult, megváltozott, és meg van szentelve. Olyan szív, amelybe jelen van Krisztus, olyan szív, amelyben minden régi elmúlt, és minden újjá lett benne. Az ilyen szív fontos jele az ízlések és ragaszkodások hangsúlyának megváltozása. Aki ilyen szívvel rendelkezik, nem szereti a világot, és azt, ami a világban van, és ezért annak elhagyását nem tartja áldozatnak, és nehézségnek. Többé nem érez vonzalmat olyan társasághoz, eszmecseréhez, kikapcsolódáshoz, foglalkozáshoz, könyvhöz, amelyet valamikor szeretett, és természetes számára az, hogy „kivonul” belőlük. Valóban, nagy ereje van az új élet taszító erejének! Ahhoz hasonlóan, ahogyan a tavaszi rügyek kitolják a bükkfa sövényből a régi ágakat, és azok lassan a földre hullnak, a hívő új szíve is hatással van ízlésére és kívánságaira, és sok olyan dolgot dob le magáról, amiket valaha szeretett, és amikért valaha élt, mert többé nem szereti őket. Annak, aki „ki akar menni a világból, és el akar szakadni tőle”, először meg kell győződnie arról, hogy új szívvel rendelkezik. Ha szíve tényleg meg van igazulva, minden más a maga idejében meg fog változni. „Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz” (Mt. 6: 22). Ha nem helyesek a törekvések, sosem lesznek helyesek a cselekedetek.

2. A második titok a világ feletti győzelmen abban van, hogy élő hitük a láthatatlan dolgokon alapszik. Mit mond a Szentírás? „És az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk” (1 Jn. 5: 4). Eltökélni és ragaszkodni ahhoz, hogy mindig a láthatatlanra nézünk, mintha látható lenne; minden nap értelmünket lelkünkre, Istenre, Krisztusra, a mennyre, a pokolra, az ítéletre, és az örökkévalóságra emelni, mint fontos valóságra; táplálni a megingathatatlan meggyőződésünket abban, hogy a láthatatlan éppen olyan valós, mint a látható, de ezerszer fontosabb, ez az egyedüli eszköz arra, hogy a világ felett győzelmet arassunk. Ilyen volt azoknak a kiemelkedő embereknek a hite, akik a Zsidókhoz írt levél 11. fejezete említ, aki a Szent Lélek ilyen nagy bizonyságát magukénak tudhatták. Mindnyájan azzal az elszánt meggyőződéssel cselekedtek, hogy az igaz Istennel, az Megváltóval, és igazi lakhellyel bírnak a mennyben, habár nem látták azt fizikai szemeikkel. A hittel felfegyverzett ember úgy tekint e világra, ami csak árnyéka az eljövendőnek, és nem nagyon aggódik annak dicséretén, elutasításán, ellenségességén, és jutalmán. Aki ki akar menni a világból, és el akar tőle szakadni, de félénkséget és félelmet érez a látható előtt, imádkozzon, és ilyen hitre törekedjen. „Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek” (Mk. 9: 23). Látva a Láthatatlant, hasonlóvá válik Mózeshez, aki képes volt otthagyni Egyiptomot. Mózeshez hasonlóan nem fog aggódni azon, amit elveszíthet, és elégedetlenné válhat, mert ő olyan ember, teleszkópjába néz, és messze maga előtt látja a jutalmat (Zsid. 11: 26).

3. A harmadik, és legutolsó titka a világ feletti győzelemnek az, hogy eltökéljük és ragaszkodunk Krisztus megvallásához minden körülmények között. Miközben ezt mondom, nem szeretném, ha szavaimat helytelen értenék. Nem akarom, hogy valaki minden időben maga előtt kürtölve hirdesse hitét az embereknek. De arra buzdítok mindenkit, aki ki akar menni a világból, hogy mutassa ki meggyőződését, lépjen fel az emberek előtt, és mutassa meg, hogy nem szégyelli megvallani Krisztust. Ha keresztyén elveinket nyugodtan, ingadozás nélkül megvalljuk; ha készek vagyunk arra, hogy a világ fiainak megmutassuk a békességet, azt, hogy minket más elvek vezérelnek, mint őket, és nem akarunk tőlük elhajolni; ha kiegyensúlyozottan, elkötelezetten, és kedvesen ragaszkodunk saját alapelveinkhez minden társadalomban, akkor ezek látatlanban is arra fognak késztetni minket, hogy könnyebben legyünk képesek elkülönülni a világtól. Kétségtelen, hogy minél tovább fogjuk ezt gyakorolni, annál könnyebben fog menni. Krisztus megvallása ebben az esetben szokásunkká fog válni. Az egyszer kimunkált szokások következetes tulajdonságot fognak eredményezni bennünk. Az emberek tudni fogják, mit várhatnak tőlünk, és nem fognak furcsának tartani bennünket, ha azt látják, a világtól elhatárolódott, különleges életet élő emberek vagyunk. Az, aki belemarkol a csalánba, sokkal kevesebb sérülést fog szenvedni, mint az, aki remegő kézzel közeledik hozzá. Nagyon fontos, hogy határozottan, de kedvesen nemet tudjunk mondani, ha arra kérnek minket, amit lelkiismeretetek nem helyesel. Az, aki elejétől fogva bátran megmutatja tulajdonságait, és sosem szégyelli az emberek tudtára adni, hogy miért és Kinek szolgál ő, azt fogja hamarosan tapasztalni, hogy legyőzte a világot, és békén hagyják. A bátor bizonyságtétel hatalmas lépés a győzelem felé.

Már csak az van hátra, hogy néhány egyszerű szóban levonjam témám következtetését. A világ veszélyessége a lélekre nézve, a világtól való elszakadás lényege, a világ feletti győzelem titka, mindezek olvasóim szeme előtt vannak. Arra kérlek most benneteket, hogy még utoljára szenteljétek nekem figyelmeteket, míg valamit elmondok annak közvetlen hasznáról.

1. Első szavak egy kérdés lesz felétek. Győzedelmeskedtek a világ felett, vagy a világ győzedelmeskedik felettetek? Tudjátok mit jelent kimenni a világból, elszakadni tőle, vagy még mindig tévedésben, és összhangban vagytok vele? Ha szeretnétek megnyerni az üdvösséget, kérlek benneteket arra, hogy válaszoljatok erre a kérdésre.

Ha semmit sem tudtok a világtól való elkülönülésről, kötelességem figyelmeztetni arra benneteket, hogy lelketek nagy veszélyben van. A világ elmúlik, és azok, akik belekapaszkodtak, és csak a világra gondolnak, a világgal együtt az örök halálba kerülnek. Serkenjetek fel, és lássátok meg a veszélyt, míg még nem lesz túl késő. Serkenjetek fel, és meneküljetek az eljövendő ítélet elől. Az idő rövid. Közeledik mindennek a vége. Az árnyékok egyre hosszabbak lesznek. A nap lassan lenyugszik. Eljön az éjszaka, és akkor már semmit sem tudtok tenni. Hamar fel lesz állítva a nagy fehér trónus is. És elkezdődik az ítélet. Könyvek fognak megnyittatni. Serkenjetek fel, és menjetek ki a világból, mert ma még szól a hívó hang.

Még egy rövid idő, és többé nem lesznek földi foglalatosságok, és világi szórakozások, nem kell pénzt keresni, és nem kell pénzt költeni, nem lesz lakomák, ivászatok, ünnepségek, divat, bálok, színházak, ügetők, kártya, és hazárdjáték. Mit fogtok tenni akkor, ha ezek nem lesznek? Hogyan lennétek boldogok a mennyben, ahol mindent a szentség leng körül, és ahol a világ dolgoknak nincs hely? Ó, gondolkozzatok el ezeken, és legyetek bölcsek! Serkenjetek fel, és vessétek le azokat a láncaitokat, amelyekkel a világ magához kötözött benneteket. Serkenjetek fel, és fussatok el az ítélet elől.

2. Második szavam egy erkölcsi tanítás lesz. Ha ki akartok menni a világból, de nem tudjátok, hogyan kell ezt tenni, fogadjatok el azt a tanácsot, amit ma mondok nektek. Az Úr Jézus Krisztushoz való fordulással kezdjétek, bűnös emberként térjetek meg, és adjátok át életeteket az Ő kezébe. Mondjátok el Neki, hogy bűnösök vagytok, akik meg akarnak szabadulni a világtól, a testtől, az ördögtől, és arra kéritek Őt, hogy mentsen meg benneteket.

Ez az áldott Szabadító, „aki önmagát adta, a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelen való gonosz világból” (Gal. 1: 4). Ő tudja, mi a világ, mivel harminchárom évig a itt élt. Ő tudja, milyen problémái vannak az embernek, mert értünk Emberré lett, és az emberek közt élt. A menny magasságában, az Atya jobbján, Ő megváltást ad azoknak, akik Rajta keresztül az Atyához jönnek; képes megőrizni a világ gonoszságától, míg itt élünk; képesség tehet minket arra, hogy Isten fiaivá váljunk; képes megőrizni minket a hitehagyástól; és képes győztesekké tenni minket. Még egyszer ismétlem: egyenesen Krisztushoz jöjjetek a hit könyörgésével, és teljesen, feltétel nélkül adjátok magatokat az Ő kezeibe. Bármennyire is nehéznek tűnik most kimenni a világból, és elszakadni tőle, meg fogjátok tapasztalni, hogy Jézussal semmi sem lehetetlen. Még ti, még ti is képesek lesztek legyőzni a világot.

3. Harmadik szavam felétek egy bátorítás. Ha tapasztalatból tudjátok, hogy mit jelent a világból való kimenés, akkor csak egyet akarok nektek mondani: legyetek bátrak, és csak így tovább. A helyes úton vagytok, és nincs okotok a félelemre. Legyetek bátrak, és ne álljatok meg.

Természetesen, átéltetek nem egy ütközetet, és sok helytelen dolgot tettetek. Néha hajlamosak vagytok a gyengeségre, és majdnem készek vagytok visszatérni Egyiptomba. Mesterünk sosem hagyott cserben minket, és Ő sosem engedi meg, hogy erőtök felett legyetek megkísértve. Csak következetesen ragaszkodjatok a világtól való elhatárolódáshoz, és sosem szégyelljétek azt, ha ebben egyedül maradtok. Jól jegyezzétek meg, hogy a legkövetkezetesebb keresztyének mindig a legboldogabbak, és ne feledkezzetek meg arról sem, hogy még senki sem mondta az útja végén, hogy túl szent lett volna, vagy túl közel lakozott volna Istenhez.

4. Végül, hallgassátok meg, mi van az igazság Könyvébe lejegyezve:

„Valaki vallást tesz én rólam az emberek előtt, az embernek Fia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt” (Lk. 12: 8).

„Senki sincs, aki elhagyta házát, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit én érettem és az evangéliumért. Aki száz annyit ne kapna most ebben az időben, házakat, fitestvéreket, nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket, üldözésekkel együtt; a jövendő világon örök életet” (Mk. 10: 29-30).

„Ne dobjátok el hát bizodalmatokat, melynek nagy jutalma van. Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedve, elnyerjétek az ígéretet. Mert még vajmi kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik” (Zsid. 10: 35-37).

Ez a szavak nektek voltak írva, és kijelentve. Fogadjuk szívünkbe őket, és sose feledkezzünk meg róluk. Legyünk a végsőkig állhatatosak, és sose szégyelljük, hogy ki akarunk menni a világból, és el akarunk szakadni tőle. Meg lehetünk győződve arról, hogy ez jutalmat hoz nekünk.

 

 

Észrevétel

 

Valószínű, hogy komolyan elgondolkodó olvasóim észre fogják venni, hogy a világi szórakozás jelzője alatt semmit sem mondtam a bálokról, és a kártyázásról. Ezek nagyon összetett kérdések, és sok társadalmi osztályt nem is érintenek. De szeretném kifejteni véleményemet, különösen azért, mert fiatalságom tapasztalatából beszélek róluk.

1. Ami a bálokra való járást illeti, csak arra kérem a keresztyéneket, hogy azok a célzatok alapján ítéljenek, amik kísérői ezeknek a világi szórakozásoknak. Abszurd dolog volna azt állítani, hogy valami erkölcsileg helytelen volna magában a táncban. Dávid táncot lejtett Isten szövetségének ládája előtt. Salamon azt mondta: „Ideje van a szökdelésnek” (Pr. 3: 4). Ahogyan a bárányoknak és a cicáknak természetes dolog a futkározás és az élénkség, éppolyan természetesnek tűnik a fiatalok számára az egész világon a zenére való mozgás. Ha a tánc pusztán testgyakorlat lenne, és a reggeli órákban űznék, és a férfiak külön, és a nők külön táncolnának, szükségtelen és értelmetlen dolog lenne bármit is ellene mondani. De mindenki tudja, hogy nem ezt értjük a mai bálok alatt. Ez azonban olyan időtöltés, amely késő éjszakába nyúlik, a kihívó öltözködésben nyilvánul meg, összekapcsolódik sok könnyelműséggel, dicsőséggel, irigységgel, egészségtelen indulatokkal, és a puszta szócsépléssel. Ki szeretné, hogy a táncparketten érje őt Jézus Krisztus második visszajövetele? Ki képes arra, aki gyakran részt vesz a bálokon, ahogyan én is tettem azt régen, míg nem találtam nála jobbat, hogy megcáfolja, hogy ezek a foglalatosságok rossz hatással vannak a lélekre, ahogyan az ópiumszívás és ivás is a test ártalmára vannak? Képtelen vagyok arra, hogy ne mondjam el véleményemet arról, hogy a bálokon való részvétel világi szórakozás, amely a „lélek ellen való háborúság”, és amivel felhagyni az egyik legbölcsebb és legjobb dolog. Ami azokat a szülőket illeti, akik akaratuk ellenére arra kényszerítik gyermekeiket, hogy bálba menjenek, csak azt tudom mondani, hogy nagyon veszélyes felelősséget vesznek magukra, és azt kockáztatják, hogy kárt tesznek gyermekeik lelkében.

2. Ami a kártyázást illeti, hasonló a véleményem. Arra kérem a keresztyéneket, hogy az alapján ítéljék meg, milyen következménnyel jár ez. Természetesen, értelmetlen dolog lenne bizonygatni, hogy valamilyen gonosz dolog lenne az ártatlan játékban, ha szórakozásból, és nem pénzben játszanák. Ismerek olyan eseteket, amikor öreg és remegő testtel képtelenek volta arra, hogy olvassanak, vagy dolgozzanak, akiknek az esti kártyázás segített abban, hogy ne szenderegjenek, és egészségüket fenn tartsák. De hiábavaló dolog behunyni a szemünket a világos tények láttán. Amikor a ház ura és asszonya elkezd kártyázni a nappaliban, nem fűződhet kétség ahhoz, hogy ugyanezt fogják tenni a szolgálók a konyhában, ami sok kellemetlenség forrása lesz a későbbiekben. Több annál, az egyszerű játékot a kártyacsatáktól csak néhány lépés választja el. Ha a szülők arra tanítják a fiatalokat, hogy nincs semmi rossz az első lépésekben, akkor később ne csodálkozzanak el azon, ha a gyerekek ettől tovább mennek, és megteszik az utolsó lépéseket is.

Nagyon óvatosan adok hangot véleményemnek. Nem törekszem arra, hogy én mondjam ki az utolsó szót. Mindenkinek rendelkeznie kell saját meggyőződéssel. De, mérlegelve a „mellette” és „ellene” felhozott érveket, ahhoz a meggyőződésemhez tartom magam, hogy annak a keresztyénnek, aki meg akarja óvni a lelkét, és „ki akar menni a világból”, bölcsen cselekszik, ha semmilyen közös dolga nem lesz a kártyázással. Ez olyan szokás, amely úgy tűnik, egyes embereknél annyira kibontakozott, amely végül kényszerré válik, és képtelen lesz nélküle élni. „Asszonyom, - mondta Romaine egy öreg hölgynek Bath-ban, aki azt jelentette ki, hogy képtelen kártya nélkül élni, - ha ez így van, akkor a kártya az Ön istene, és az Ön istene egy nagyon szegény isten”. A legjobb dolog az ilyen kérdéses esetekben, ha lelkünk javán keressük, és megtartóztatjuk magunkat ezektől a dolgoktól.

3. Ami a vadászatot és a horgászást illeti, nehéz egyértelmű szabályt hozni. Nem megyek el olyan messzire, mint egyesek, és nem mondom azt, hogy a szabad levegőn való lovaglás, a szalonkára, vagy a fácánra való vadászat, vagy a lazanc és pisztráng horgászata önmagába véve bűnös foglalatosság lenne, és megtéretlen szívre utalna. Sok olyan embert ismerek, akiknek a szabad levegőn végzett energikus foglalatosságok szükségesek ahhoz, hogy értelmük megpihenjen, és fenn tartsa fizikai, és lelki egészségüket. De mindezekben a foglalatosságokban a mérték ismerete a legfőbb elv. Sok függ attól a társaságtól, amelyben az ember van, és attól is, hogy ez a foglalatosság milyen helyet foglal el az ember életében. Nagy veszély van a mértéktelenségben. A Szentírás azt parancsolja nekünk, hogy „őrizkedjünk mindentől”, ha úgy akarjuk pályánkat megfutni, hogy megnyerjük a koszorút; és azoknak, akik szenvedélyesen ragaszkodnak a vadászathoz, vagy a horgászáshoz, nem szabad erről a szabályról megfeledkezniük.

Ez az a kérdés, amellyel kapcsolatban a keresztyéneknek óvatosan kell véleményt mondaniuk, legyenek mértékletesek ítéletükben. Az az ember, aki nem tud lovagolni, lőni, sem horgászni, aligha képes arra, hogy indulat nélkül beszéljen ezekről a kérdésekről. Elítélni másokat pusztán azért, hogy olyan dolgokkal foglalkoznak, amire maguk képtelenek, és képtelenek belőlük örömöt nyerni, méltatlan és értelmetlen foglalkozás! Csak egy valami teljesen világos: minden mértéktelenség és hajsza – bűn. Az az ember, aki teljesen bele van merülve a vadászatba és a horgászatba, és életét úgy éli, mintha Isten csak arra teremtett volna őt, hogy vadásszon, lövöldözzön, és halat fogjon, nagyon keveset tud a biblikus keresztyénségről. Meg van írva: „Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is” (Mt. 6: 21).   

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tizenharmadik fejezet

 

Gazdagság és szegénység

 

Volt azonban egy gazdag ember, bíborba és patyolatba öltözött, minden nap dúsan vigadozott. És volt egy Lázár nevű koldus, aki az ő kapuja elé volt vetve, fekélyekkel telve. És kívánt megelégedni a morzsalékokkal, melyek a gazdagnak asztaláról lehullottak; de az ebek is eljöttek, nyalták az ő sebeit. Történt azonban, hogy meghalt a koldus, és az angyaloktól Ábrahám kebelére vitetett; és meghalt a gazdag is, és eltemették. És a pokolban felemelte az ő szemeit, kínokban volt, és távol látta Ábrahámot, és Lázárt annak kebelén (Lk. 16: 19-23).

 

Valószínű, hogy a bibliaolvasók közül kevesen vannak azok, akik ne ismernék a gazdag és Lázár példázatát. Ez egyike azoknak az igerészeknek a Bibliából, nagy hatással vannak értelmünkre. Ahogyan a tékozló fiú példázata, ez a példázat is olyan, hogyha egyszer elolvassuk, sosem felejtjük el.

Ez a példázat egyszerű és világos. Az egész példázat egy világosan lefestett kép. Ahogyan az események kibontakoznak, elemi erővel ragadják meg érzelmünket. Az olvasókból szemlélők leszünk. Tanúi leszünk a lefestett eseményeknek. A gazdag lakomái, a bíbor, a patyolat, a kapu, amelyben a koldus feküdt, a fekélyek, a kutyák, a morzsák, a két halál, a gazdag temetése, az angyalok szolgálata, Ábrahám kebele, a gazdagot körülvevő rettegés a pokolban, a tűz, a kárhozat, a lelkiismeret reménytelen vergődése szemeink előtt éles képpé válik, amely rányomja bélyegét értelmünkre. Ez a példázat tökéletes nyelven van kifejezve. Az ékesszólás mércéje a következő: „Az szól a legjobban, aki a fület szemmé tudja változtatni”.

De, mindezek mellett, a példázat szerkezetében gyönyörködni egy dolog, de lelki órákat venni tartalmából egészen más dolog. Az értelem szemei gyakran a szépségre tekintenek, miközben a lélek tovább szendereg, és semmi sem képes meglátni. A Zarándok Útját ezrek olvasták nagy figyelemmel, akiknek a mennyei város felé törekvés – őrültségnek tűnt. Ezrek ismerik szóról szóra azt a példázatot, amely előttünk van, de sosem gondolkodtak el azon, hogyan viszonyul ez életükhöz. Lelkiismeretük süket azokra a kiáltásokra, amelyek a fülükbe csengenek, mikor ezt olvassák: „Te vagy az az ember”! Szívük sosem fordul komoly kérdéssel az Istenhez: „Uram, nem ilyen-e az én jellemzésem is? Uram, nem én vagyok-e ez az ember”?

Ma arra hívom olvasóimat, hogy vizsgálják meg azokat a főbb igazságokat, amelyre ez a példázat tanítani akar minket. Direkt tolom félre mindazokat a részleteket, amelyek benne találtatnak, kivéve egyet, amelyre címünk is utal. A Szent Lélek tegye késszé lelketeket a tanításra, – annak megértésére, hogy tevékeny hatást gyakoroljon lelketekre!

 

Mindenek előtt, fordítsuk figyelmünket arra, hogy milyen különbségek vannak azoknak az életében, akiknek az Isten különböző életpályákat adott. Az Úr Jézus Krisztus úgy kezdi ezt a példázatot, hogy beszél a gazdagról és a szegényről. Ő egyetlen szót sem ejt ki a szegénység, vagy gazdagság dicsérete mellett. Ő egyszerűen leírja a szegény és a gazdag körülményeit; de Ő nem ítéli el az egyik ideiglenes állapotát, és nem dicséri a másik helyzetét.

A két ember közötti különbség – a fájdalomig megdöbbentő. Nézzétek meg az egyik és a másik képet.

Az egyik ember e világ minden bőségével rendelkezett. Ő „bíborba és patyolatban öltözött, minden nap dúsan vigadozván” (Lk. 16: 19).

Míg a másiknak szó szerint semmije sem volt. Ő nincstelen volt, nem voltak barátai, betegségek gyötörték, élőhalott volt. Ő „a kapu elé volt vetve, fekélyekkel tele, és kívánt megelégedni a morzsalékokkal” (Lk. 19: 20-21).

Mindketten – Ádámnak fiai voltak. Ugyanúgy jöttek ebbe a világba, porból lettek, és egy nemzetséghez tartoztak. Mindketten ugyanabban az országban éltek, és egy kormányzat alatt látták meg a napvilágot. Ennek ellenére, nagyon különböző körülmények között éltek!

De nekünk nagyon óvatosaknak kell lennünk, és nem szabad ebből a példázatból olyan tanításokat levonnunk, amelyet ez a példázat nem tartalmaz. A gazdagok – nem mindig rossz emberek, és nem mindig mennek a pokolba. A szegények – nem mindig jó emberek, és nem mindig nyílik meg előttük a menny kapuja. Nem szabad szélsőségekben esnünk, és azt feltételeznünk, hogy gazdagnak lenni – bűnös dolog. Nem vonhatjuk le ebből a példázatból azt, hogy a különböző élethelyzetek önmagukba véve gonoszak, és hogy Istennek az az akarat, hogy minden embert egyformává tegyen. A mi Urunk Jézus Krisztus szavaiban nincs semmi, ami alapján ilyen gondolatokat táplálhatnánk. Ő pusztán olyannak írja le helyzetüket, amilyenekkel gyakran találkozhatunk ebben a világban, olyannak, amilyeneknek látnunk kell azokat.

Az általános egyenlőség – nagyon magasröptű kifejezés, és az ábrándozók kedvenc ideája. Sok ember a történelem során káoszba vitte a társadalmat, fellázítva a szegényeket a gazdagok ellen, olyan tanokat hirdetve, hogy minden embernek egyenlőnek kell lennie. De addig, amíg a világban a jelenlegi állapotok uralkodnak, elérhetetlen az általános egyenlőség. Azok, akik fellépnek az emberek közötti hatalmas különbségek ellen, kétség kívül, sosem fognak hiányt szenvedni hallgatókban; de amíg az ember lénye a régi marad, erre az egyenlőségre nincs semmilyen lehetőség.

Míg léteznek bölcsek és balgák, erősek és gyengék, egészségesek és betegek, lusták és szorgalmasak, előrelátók és szűklátókörűek; míg a gyerekek szüleik helytelen viselkedését fogják aratni; míg a nap, az eső, a meleg, a hideg, a szél, a hullámok, a szárazság, a járványok, a hurrikánok és a jégesők nincsenek emberi kontroll alatt, mindig egyesek gazdagok lesznek, mások meg – szegények. Az egész politikai gazdaság a világban sosem lesz  képes eltüntetni a szegénységet a földön (5 Móz. 15: 11).

Vegyétek ma el erőszakkal Anglia összes vagyonát, és osszátok el lakói között egyenlően. Adjatok minden húsz év feletti embernek egyforma részt. Legyen mindenkinek egyforma része, és kezdjünk mindent előlről. Tegyétek meg ezt, és várjatok ötven évig. Csak egy teljes kört tennétek, és oda térnétek vissza, ahonnan elindultatok. Éppen olyan egyenlőtlenséget fedeznétek fel, mint ami régen volt. Egyesek dolgoznának, míg mások csak az időt pocsékolnák. Egyesek mindig gondtalanok lennének, míg mások állandóan terveznének. Egyesek adnának, mások meg vennének. Egyesek pazarolnának, míg mások megtakarítanának. Ennek eredményeképpen az történne, hogy egyesek gazdagok lennének, mások meg szegények.

Senki se hallgasson azokra az üres szavú bolondokra, akik azt bizonygatják, hogy minden ember egyenlőnek van teremtve. Ők ezzel az erővel azzal is győzködhetnének benneteket, hogy minden embernek egyforma magasnak, súlyúnak, erősnek, és okosnak kell lennie, vagy hogy minden tölgynek egyformának kell lennie formára és nagyságra nézve, vagy hogy minden fűnek egyformának kell lennie.

Jól jegyezzétek meg, hogy minden szenvedés legfőbb oka, ami körülvesz benneteket – a bűn. A bűn – az oka a gazdagok mértéktelen luxusának, és a szegények nyomasztó nincstelenségének, a felsőbb osztályok szívtelen önzőségének és a nincstelenek reménytelen szegénységének. Először a bűnt kell kiűzni ebből a világból. Az emberek szívének meg kell újulnia, és meg kell szenteltetnie. A Sátánnak meg kell kötöztetnie. A világ Urának el kell jönnie, és Neki fel kell állítania királyságát, és hatalmát. Mindennek meg kell történnie az előtt, mielőtt fel lehetnek állítani az általános boldogságot, és be kellene temetni azt a hatalmas árkot, ami jelenleg a szegények, és gazdagok között van.

Óvakodjatok annak várásától, hogy az Ezeréves Birodalom valamilyen kormányzat, vagy valamilyen politikai párt által lesz felállítva. Munkálkodjatok minden erőtökből, hogy minden emberrel jót tegyetek. Gyakoroljatok irgalmat a nálatok szegényebb testvérek iránt, és tegyetek meg minden értelmes dolgot annak érdekében, hogy felemeljétek őket a társadalomban. Ne gyengítsétek meg tudásotokat annak érdekében, hogy felemeljétek az erkölcsöt, és hogy anyagilag felemeljétek a szegényeket. De soha, soha nem feledkezzetek meg arról, hogy egy bukott világban éltek, hogy bűn vesz körül benneteket, és hogy az ördög mindenhol „munkálkodik”. És legyetek meggyőződve arról, hogy a gazdag és Lázár – két olyan különböző osztály képviselői, amelyek mindig jelen lesznek a földön, míg az Úr vissza nem jön.

 

Továbbá, jegyezzük meg, hogy az ember földi állapota nem mutatója lelki állapotának. Úgy tűnik, hogy a példázatban szereplő gazdag a világ számára sikeres ember képét mutatja. Ha ebben az életben minden befejeződne, úgy tűnne számunkra, hogy ő mindent megkapott, amit csak szíve ki tudott gondolni. Tudjuk, hogy ő „bíborba és patyolatba öltözött, és minden nap dúsan vigadozott”. Nem kell kételkednünk abban, hogy mindazzal rendelkezett, amit pénzen meg lehet vásárolni. A legbölcsebb emberek teljes joggal mondhatták azt: „a pénz szerzi meg mindezeket” (Pr. 10: 16); „a gazdagnak sok barátja van” (Pl. 14: 20).

De kicsoda állítaná azok közül, akik ezt a történetet a végéig elolvassák, hogy a gazdag ember ne lett volna teljes mértékben méltó a nincstelenek sajnálatára? Vegyétek el tőle ennek a világnak a javait – és semmije sem marad, semmije sem marad a halál után, semmije sem marad túl a síron, semmije sem marad a jövendő életre nézve. Minden gazdagsága mellett nem rendelkezett a mennyei kincsekkel. Minden bíbor és patyolat ellenére nem rendelkezett az igazságosság öltözetével. Minden barát ellenére nem rendelkezett Baráttal, és Közbenjáróval. Minden csodás lakoma ellenére sosem kóstolta meg az élet kenyerét. Házának minden pompája ellenére nem rendelkezett mennyei otthonnal. Isten nélkül, Krisztus nélkül, hit nélkül, áldás nélkül, bocsánat nélkül, szentség nélkül élte le rövid földi életét, és utána reménytelenül ment a kárhozatra. Milyen üresnek és semminek mutatkozik minden sikeressége! Gondolkodjatok el azon, amit mondok: a gazdag nagyon szegény ember volt.

Úgy tűnt, hogy Lázár olyan ember volt, aki szó szerint semmivel sem rendelkezett ebben a világban. Nehéz elképzelni nagyon nincstelenséget és magányt attól, amiben ő volt. Nem rendelkezett házzal, pénzzel, eledellel, egészséggel; minden bizonnyal, nem volt még igazi ruhája sem. Ennek az embernek a képét sosem lehet elfelejteni. Ő „a gazdag háza előtt hevert”. Helyénvalóan jegyzi meg a bölcs: „a felebarátjánál is utálatos a szegény” (Pl. 14: 20); „a szűkölködőknek romlásuk az ő szegénységük” (Pl. 10: 15).

De kicsoda ne látná meg azok közül, akik elolvasták végig ezt a történetet, hogy Lázár nem volt nincstelen, hanem teljes mértékben gazdag volt? Ő Isten gyermeke volt. Ő a dicsőség várományosa volt. Ő értékálló gazdagsággal, és megigazulással rendelkezett. Az ő neve fel volt írva az élet könyvébe. Helye el volt készítve a mennyben. A legjobb ruhával rendelkezett – a Megváltó igazságával. A legjobb barátokkal rendelkezett – maga Isten volt az ő öröksége. A legjobb eledellel rendelkezett – ez olyan eledel volt, amelyet a világ nem ismert. És ami a legfontosabb, örökkévaló áldásokkal rendelkezett. Életében ezek tartották meg őt. Nem hagyták el a halál pillanatában sem őt. Ők elkísérték a halálon túl is őt. Ők az ő örökkévaló örökségei voltak. Kétségtelen, hogy ebből a szempontból, teljes joggal nevezhetjük őt nem „szegény Lázárnak”, hanem „gazdag Lázárnak”.

Helyesen fogunk eljárni, ha Isten mércéje szerint fogunk minden emberre tekinteni – hogy nem jövedelmük alapján ítéljük meg őket, hanem lelkük állapota alapján. Mikor az Úr Isten letekint a mennyből az emberek fiaira, Ő sok olyan dologra nem fordít figyelmet, amit a világ olyan nagyra értékel. Ő nem tekint a pénzre, a földbirtokra, vagy az emberek titulusaira. Ő csak az ő lelkük állapotára tekint, és ennek alapján vonja le a következtetéseket. Oh, bárcsak mi is arra törekednénk, hogy így lépjünk fel! Oh, bárcsak az áldást többre értékelnénk, mint a titulusokat, vagy az értelmi képességeket, vagy az aranyat! Gyakran, nagyon gyakran a következő kérdést tesszük fel egy emberrel kapcsolatban: „Mennyit ér”? Jól lenne, ha mindnyájan emlékeznénk arra, hogy minden ember sajnálatra méltó nincstelen addig, míg nem válik gazdaggá a hit és az Isten utáni vágy által (Jak. 2: 5).

Bármennyire is furcsának tűnik egyeseknek, Isten mérlegén a világ összes pénze sem nyom semmit, ha azt összehasonlítja a kegyességgel! Bármennyire is szokatlannak hangzik, úgy gondolom, hogy a megtért szegény sokkal fontosabb és tiszteltebb Isten szemeiben, mint a hitetlen király. Az egyik egy pillanatra tündökölhet, mint a pillangó a napnak fényében, és dicséretre méltó lehet ennek a bukott világnak a szemében, de végül az ő öröksége nem más, mint az örök sötétség és szenvedés. A másik úgy kúszhat ebben a világban, mint egy féreg, és mindenki által megvetett lehet, aki rátekint, de a végén dicsőségesen feltámad, és Krisztussal fog lenni az örökkévalóságban. Azt mondja felőle az Úr: „Tudom a te dolgaidat és nyomorúságodat… de gazdag vagy” (Jel. 2: 9).

Aháb király Izrael tíz törzse felett uralkodott. Abdiás csak szolga volt az ő házában. Ennek ellenére, ki kételkedhet abban, hogy ki volt közülük a fontosabb Isten szemeiben – a szolga vagy a király?

Ridley és Latimer megfosztattak minden addigi titulusoktól, börtönbe vetették őket, mint gonosztevőket, és végül máglyára vonták őket. Bonner és Gardiner, vallatóik, a legnagyobb egyházi tisztségekbe volta állítva, hatalmas vagyonokat kaptak, és ágyban haltak meg, békességben. De ki vonhatja kétségbe, hogy e két csoport közül kik voltak az Úr oldalán?

Baxtert, az ismert teológust, vad dühvel üldözték, és kohol, igazságtalan eljárás során hosszú időre börtönbe vetették. Jeffreus, bírája, aki elítélte őt, rossz hírnévvel büszkélkedhetett, nem volt sem erkölcsi tartása, sem hite. Baxtert tömlöcbe vetették, Jeffreus-t tisztelettel halmozták el. De ki kételkedhet abban, hogy kettejük közül ki volt jó ember: a bíró, vagy a Szent Békesség szerzője?

Teljesen meg lehetünk győződve arról, hogy a gazdagság és a földi nagyság nem igazi mércéi az isteni áldásnak. Ellenkezőleg, nagyon gyakran tőrré válnak, és gátat vetnek az ember lelke elé. Arra késztetnek minket, hogy a világot keressük, és hogy megfeledkezzünk Istenről. Mit mond Salamon? „Ne fáraszd magadat ebben, hogy meggazdagodj; az ilyen testi eszességtől szűnjél meg” (Pl. 23: 4). Mit mond Pál apostol? „Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg tőrbe, és sok esztelen, és káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe, és romlásba merítik” (1 Tim. 6: 9).

Teljes mértékben meg lehetünk győződve arról, hogy a szegénység és a nehézségek nem az Isten haragjának bizonyítékai. Ezek gyakran Isten álcázott áldásai. Mindig szeretettel és bölcsességgel teljesek. Gyakran arra szolgálnak, hogy az embert elszakítsák a világtól. Arra tanítják az embert, hogy figyelmét az odafelvalókra vesse. Gyakran megmutatják a bűnösnek, mi lakik a szívében. Azok gyakran a szentet gazdaggá teszik a jó cselekedetek tevésére. Mit mond Jób? „Íme, boldog ember az, akit Isten megdorgál; azért a Mindenhatónak büntetését meg ne utáld!” (Jób 5: 17). Mit mond Pál? „Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad” (Zsid. 12: 6).

Az élet boldogságának egyik legnagyobb titka az, hogy türelmes, elégedett lélekhez jussunk. Törekedjetek arra, hogy mindennap tudatosuljon bennetek az az igazság, hogy ez az élet nem az ajándék kiosztásának a helye. A bér megadásának, és a jutalom megadásának ideje – még előttünk van. Emlékezzetek a prédikátor szavára: „Ha a szegényeknek nyomoríttatását, és a törvénynek, és igazságnak elfordítását látod a tartományban: ne csodálkozz e dolgon” (Pr. 5: 8). Igen! Az ítélet napja még előttünk van. Ez a nap mindent a helyére tesz. Végezetre, nagy különbség lesz téve „hogy különbség van az igaz és a gonosz között” (Mal. 3: 18). Végezetre, Lázár gyermekeit és a gazdag gyermekeit a tények valódi fényében fogjuk meglátni, és mindenki elnyeri a maga jutalmát.

 

Továbbá, fordítsunk figyelmet arra, hogy az emberek minden társadalmi osztálya a sírral fejezi be életét. Ahogyan olvashatjuk a példázatban, meghalt a gazdag, és meghalt Lázár is. Bármilyen különbségek voltak közöttük az életben, a végén mindkettőjüknek ugyanazt a poharat kellett kiinniuk. Mindketten oda távoztak, amely minden halandónak ki van jelölve. Oda távoztak, ahol lehet gazdagot és szegényt találni. Porból vétettek, és oda is tértek vissza (1 Móz. 3: 19).

Ez a része minden embernek. Ez lesz a mi részünk is, hacsak addig Krisztus vissza nem tér az Ő dicsőségében. Minden tervezésünk, gondolatunk, kutatásunk, minden találmányunk, és felfedezésünk után egy ellenségünk marad, amelyet képtelenek vagyunk legyőzni, és lefegyverezni. Ez az ellenség – a halál. Az 1 Móz. 5-ben, ahol meg van említve Metuzsálemnek, és a többieknek hosszú élete, akik az özönvíz előtt éltek, mindnyájukról való tudósítás a következő két sokat mondó szóval van kifejezve: „És meghalt”. És most, évezredekkel később, mit is lehetne többet mondani nagyjainkról? Marlborough, Washington, Napóleon, Wellington ugyanahhoz a véghez ér. Minden ember vége, bármilyen hatalmas dolog után is, amit tett, ez: „és meghalt”.

A halál – a legnagyobb kiegyenlítő. Nem könyörül senkin; nem vár senkire, és nem illedelmeskedik senki előtt. Nem jön lassabban, és nem várja meg azt, hogy felkészüljünk. Nem lehet elzárni az útját vizesárokkal, fallal, és csapdával. Az angol emberek azzal büszkélkednek, hogy az ő házuk az ő váruk, de minden dicsekedés ellenére sem képes arra, hogy kizárja a halált. Egy osztrák arisztokrata megtiltotta, hogy valaki jelenlétében kiejtse a „halál” és a „himlő” szót. De annak nincs semmilyen jelentősége, hogy megnevezzük-e a szót, vagy sem, mivel az Isten által elrendelt idő így vagy úgy, de eljön.

Az egyik ember komfortosan utazik, a legszebb és legpompásabb körülmények között, amit csak pénzen meg lehet vásárolni. A másik hatalmas erőfeszítések által halad gyalog előre ugyanezen az úton. Ennek ellenére, a végén mindketten ugyanabban a házban fognak találkozni.

Az egyik embernek, mint Absolonnak, ötven szolgája van, akik szolgálnak neki, és teljesítik parancsait. A másiknak egy szolgája sincs, akire ujjal mutogathatna, és az elmenne, hogy teljesítse parancsát. De az egyik is, meg a másik is oda tartanak, ahol egyedül kell lenniük.

Az egyik embernek fontok ezrei állnak rendelkezésére. A másik alig tud összeszedni egy shillinget, ami vagyonát képezi. Ennek ellenére, sem az egyik, sem a másik nem képes arra, hogy egy szalmaszálat sem magával vinni.

Az egyik ember egy fél grófsággal rendelkezik. A másiknak eledele is alig van, és ritkán van megfelelő ruházata. De azonban mindketten a mélybe távoznak, mikor azt mondják nekik: „Porból lettél, s porrá leszel”, és ötven év múlva senki sem tudja megkülönböztetni, hogy ez egy gazdag csontja, vagy egy szegényé.

Tisztában vagyok azzal, hogy ezek – rég ismert dolgok. Egyetlen pillanatig sem cáfolom ezt. Én rég ismert dolgokról beszélek, amit mindenki ismer. Ugyanakkor olyan dolgokról is írok, amit nem minden ember érez. Oh, nem! Ha éreznék azt, akkor nem beszélnének úgy, és nem lépnének fel úgy, ahogyan azt teszik.

Néha csodálkoztok az evangélium szolgáinak hanghordozásán, és nyelvezetén. Nem értitek, miért várunk azonnali döntéseket. Gyakran szélsőségeseknek és mértékteleneknek gondoltok minket nézeteinkben, mert állhatatosan arra hívunk benneteket, hogy csatlakozzatok Krisztushoz, semmit se hagyjatok meghatározatlanul, és legyetek meggyőződve arról, hogy újonnan születettek, és a menny felé tartotok. Halljátok mindezt, de nem helyeslitek mindezt. Elmentek, és azt mondjátok egymásnak: „Ez az ember jó dolgokat beszél, de túl messzire megy”.

De vajon nem látjátok, hogy a halál realitása megtiltja nekünk, hogy más nyelve használjunk? Látjuk, hogyan tizedeli meg ő közösségeinket. Nem számítunk erre, vagy arra. Nem tudjuk, hogy ki lesz a következő. Mi csak azt tudjuk, hogy ahová a fa leesik, ott is marad, és hogy „a halál után jön az ítélet”. Nekünk bátraknak, határozottaknak és megalkuvás nélkülieknek kell lennünk nyelvezetünkben. Jobb azt kockáztatni, hogy megbántunk valakit, minthogy bárkit is elveszítsünk. Nekünk ahhoz a mércéhez kell közelednünk, amire a jó öreg Baxter törekedett:

 

Úgy fogok prédikálni, mintha ez volna az utolsó eset az életemben erre, és úgy, mint egy haldokló ember a haldokló embereknek!

 

Megértjük annak az embernek a jellemzését, akit II. Károly lelkészei közül a következő szavakkal illetett: „Ez az ember úgy prédikál, mintha a halál járna a nyomába, állna a háta mögött. Mikor hallgatom őt, nem vagyok képes nyugodtan álomba szenderedni”.

Oh, bárcsak az emberek meg tanulnának úgy élni, mint akiknek egyszer meg kell halniuk! Valóban szánalmas dolog az, hogy figyelmünket erre az enyészet felé haladó világra, és kérészéletű kényelemre pazaroljuk, hogy ezért a semmit sem érő pillanatért elveszítsük a dicsőséges halhatatlanságot! Keményen dolgozunk, erőfeszítéseket teszünk, és elrongyoljuk magunkat a pusztaságok miatt, előre-hátra futkározunk, mint a hangyák a hangyabolyban; még néhány év, és mi mindnyájan elmegyünk, és más nemzedék lép helyünkbe. Éljünk inkább az örökkévalóságért. Olyan örökséget keressünk, amit senki sem képes elvenni tőlünk. Ne feledjük el sosem John Bunyan aranyszabályát: „Az, aki jól akar élni, halálának napját útitársává kell tennie”.

 

Továbbá, fordítsunk figyelmet arra, hogy milyen értékes a hívő lelke Isten szemében. Ahogyan a példázatban olvassuk, a gazdag meghalt, és eltemették. Valószínű, hogy pompás temetés volt neki rendezve – olyan temetés, amely megfelelt társadalomban halála előtt betöltött szerepének. De semmit sem hallunk róla az után, hogy a lélek és a test elvált egymástól. A következő, ami közölve van velünk, az, hogy ő a pokolba került.

A nincstelen szintén meghalt. Hogy milyen is volt a temetése, nem tudjuk. Napjainkban a szegény ember temetése szomorú képet fest. Valószínű, hogy Lázár temetése sem volt jobb. De egyvalamit biztosan tudunk: abban a pillanatban, ahogyan Lázár meghalt, az angyalok elvitték őt Ábrahám kebelére, elvitték a nyugalom helyére, ahol minden szent az igazak feltámadását várja.

Nézetem szerint, a példázat e része nagyon megindító dolgot tartalmaz, nagyon megérintő, és nagyon vigasztaló dolgot tár szemünk elé. Arra kérlek benneteket, hogy különös figyelmet fordítsatok erre. Itt a világosság fénye vetül a bűnös emberiség minden tagjának Istennel és az Atyával való kapcsolatára, akik hisznek Krisztusban. Itt ki van fejezve az a gondoskodás, amit a Királyok Királya önt Krisztus legkisebb és legalacsonyabb szolgájára.

Egyetlen ember sem rendelkezik olyan barátokkal és szolgákkal, mint a hívő, bármilyen keveset is gondolna erről. Az angyalok örvendeznek neki azon a napon, amelyen a Lélek által újjászületik. Az angyalok szolgálnak neki egész élete során. Angyalok veszik körül őt ennek a világnak a pusztájában. Az angyalok magukra veszik a lelkéről való gondoskodás terhét halála pillanatában, és épségbe hozzák meg őt mennyei otthonába. Igen! Bármilyen alacsony rangúnak is nézne ki az ember saját szemeiben, a Krisztusban levő legszegényebbről és legszerényebbről is úgy gondoskodik a Mennyei Atya, amely minden értelmet felülhalad. Az Úr lett az ő Pásztora, és semmiben sem fog szükséget szenvedni (Zsolt. 23: 1). Az embernek csak őszintén Krisztushoz kell jönnie, és csatlakoznia kell Hozzá, és elnyeri „mindennel ellátott és állandó” szövetséget (ld. a 2 Sám. 23: 5).

Sok bűn által meg vagy-e kötöztetve? Még ha bűnei skarlátpirosak lennének is, olyan fehérré válnak, mint a hó.

Kemény-e az ő szíve, és hajlamos a gonoszra? Új szív adatik neki, és új lélek helyzetetik belé.

Gyenge és kishitű lenne? Az, Aki Péternek is segített, hogy megvallja Krisztust az ellenségei előtt, őt is merésszé teszi.

Tudatlan? Az, Aki türelmes volt Tamással szemben, szelíd lesz vele is, elvezeti őt minden igazságra.

Magára maradt-e kitartásában? Az, Aki Pál mellett állott, mikor mindenki ellene fordult, ugyanúgy odaáll mellé is.

Különleges próbák között van? Aki segítette az embereket, hogy szentek maradjanak Néró udvarában, őt is állhatatossá teszi arra, hogy megmaradjon hitében.

Még hajának szálai is meg vannak számlálva. Isten tudta nélkül semmi sem képes neki ártani. Aki őt bánja, Isten szemének fényét bántja, gyalázza őt, és Krisztus testét támadja.

Minden próba bölcs irányítás alatt van. A Sátán csak akkor érintheti meg, amikor Isten ezt megengedi, mint ahogyan történt ez Jób esetében is. Nincs egyetlen olyan kísértés sem, amely győzedelmeskedhetne felette. Minden az ő javára válik.

Minden lépése figyelemmel van kísérve a kegyelemtől a dicsőségig. Megtartatik addig a földön, míg meg nem érik a mennyek országa számára, és egy pillanattal sem később. Isten termésének meg kell kapnia a megfelelő mennyiségű napfényt és szelet, hideget és forróságot, esőt és vihart. És mikor a hívő munkája befejeződik, Isten angyalai eljönnek értük, ahogyan érte jöttek Lázárért is, hogy biztonságosan haza vigyék.

Sajnos, ennek a világnak az emberei nem gondolnak arra, hogy kit néznek le, mikor Isten emberein nevetnek. Azokat nevetik ki, akiknek nem szégyellnek szolgálni az angyalok. Ők Krisztus fivérein és nővérein kajánkodnak. Eszükbe sem jut, hogy éppen miattuk lesznek rövidebbé téve a nyomorúság napjai. Éppen az ő közbenjárásuk miatt képesek a királyok békességben kormányozni. Kevés közük van ahhoz, hogy az olyan emberek imái, mint a Lázáré, nagyobb súllyal esnek a kormányzás tekintetében a serpenyőbe, mint egész hadseregeknek az ereje.

Krisztusban hívők, akik valószínűleg, olvassátok ezt a könyvet! Keveset tudtok széleskörű előjogaitokról, és örökségetekről. Az iskolapadba ülő gyerekekhez hasonlóan, a felét sem tudjátok annak, hogy Atyátok mit tesz jólétetek érdekében. Tanuljatok meg még inkább hitből élni, mint eddig. Ismerjétek meg a kincsek azon tárházával, amiket Krisztus már ma elkészített számotokra. Kétség nélkül, ez a világ mindig a próbák helye lesz, míg ebben a testben élünk. Emellett Lázár testvérei számára el van készítve a vigasztalás, amihez azonban rajtuk kívül mások nem jutnak hozzá.

 

Végezetre, fordítsatok figyelmet arra, hogy mennyire veszélyes, és romboló dolog a lélek számára az önzés bűne. A gazdag, ahogyan a példázatban olvashatjuk, reménytelen helyzetbe került. Ha az egész Bibliában nem lenne más kép az elveszett bűnös pokolbeli helyzetének bemutatására, akkor ezt itt megtalálhatjuk. Először úgy találkoztatok vele, mint aki bíborba és patyolatba volt öltözve. A végén úgy váltok el tőle, mint aki az örök tűzen gyötrődik.

Ennek ellenére, semmi sem mutat számunkra arra, hogy ez az ember gyilkos, tolvaj, parázna, vagy hazug lett volna. Nincs okunk arra, hogy azt mondjuk, hogy ateista, hitetlen, vagy istenkáromló volt. Mindent figyelembe véve, a zsidó vallás minden rendelkezését teljesítette. De mi tudjuk, hogy ő örökre elveszett!

Véleményem szerint, valami nagyon komolyról van szó. Előttünk egy olyan ember áll, akinek élete, minden valószínűség szerint, külsőleg igaznak látszott. Minden esetre, semmi vádat sem tudunk felhozni vele szemben. Gazdagon öltözködött – hisz megvolt erre a fedezete, amiket erre fordíthatott. Nagy lakomákat és ünnepségeket csapott – de hát gazdag volt, és mindezt megengedhette magának. Semmit sem olvasunk, ami ellene szólhatna, mint ahogyan más ezre ellen fel lehetne hozni napjainkban, akik jó és sikeres embereknek számítanak. Ennek ellenére, ennek az embernek az élete azzal fejeződik be, hogy a pokolban találja magát. Kétségtelen, hogy ez komoly figyelmet érdemel.

1. Úgy gondolom, hogy ez az igerész arra tanít minket, hogy óvakodjunk attól, hogy csak magunknak éljünk. Nem elégséges, ha lehetőségünk van azt mondani: „Helyesen élek. Mindenkivel megfelelően járok el. Minden életbeli kötelességemnek eleget teszek. A keresztyénség minden külső követelményének eleget teszek”. Egy kérdés marad még, amire a Biblia választ vár tőlünk. „Kiért élsz? Saját magad számára, vagy Krisztus számára? Micsoda életed alapvető célja, törekvése, tárgya, ami motiválja életedet”? Az emberek ezt a kérdést radikálisnak tarthatják, ha úgy tetszik nekik. Ami engem illet, semmit sem találok azon kívül, amit Pál mond: „És azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki érettük meghalt” (2 Kor. 5: 15). Arra a következtetésre jutok, hogy ha csak magunknak fogunk élni, mint ez a gazdag ember, el fogjuk veszejteni lelkünket.

    2. Továbbá, úgy gondolom, ez az igerésznek az a célja, hogy arra tanítson minket, hogy igazságosan megítéljen minket a mulasztás bűnéért. Úgy tűnik, nem az, amit a gazdag tett, mint inkább az, amit nem tett, vezette őt oda, hogy nem került a mennyekbe. Lázár az ő kapuiba hevert, és a gazdag mégsem szentelte rá figyelmet. Vajon ez nem metszi-e az utolsó ítéletről szóló történetet, ami a Mt. 25-ben van lejegyezve? Ott semmi sincs mondva azokról az elkövetett bűnökről, amiért a vétkest elítélték. Hogyan szól a vád? „Mert éheztem, és nem adtatok ennem; szomjúhoztam, és nem adtatok innom. Jövevény voltam, és nem fogadtatok be engem; meztelen voltam, és nem ruháztatok fel engem; beteg és fogoly voltam, és nem látogattatok meg engem” (Mt. 25: 42-43). Abban állt az ellenük felhozott vád, hogy pusztán nem tettem meg bizonyos dolgokat. Ítéletük ezzel be is fejeződött. És újra arra a következtetésre jutok, hogy ha nem leszünk figyelmesek, a mulasztás vétke képes elveszejteni lelkünket. Való igaz volt a megboldogul Usher érsek ünnepélyes kijelentése a halálos ágyán: „Uram, bocsásd meg minden bűnömet, de különösen a mulasztások bűneit”.

    3. Továbbá, úgy gondolom, ez az igerész azzal a céllal lett elénk tárva, hogy rámutasson, a gazdagság nagy veszélyeket hordoz magában. Igen! Az olyan gazdagság, amely után az emberek túlnyomó része vágyakozik; az a gazdagság, amelynek érdekében életüket is oda áldozzák, és amelyből bálványt állítanak maguknak, – az ilyen gazdagság hatalmas lelki veszélyeket hordoz magában! Elnyerés ahhoz vezet, hogy a lélek nagyon megkeményedik. Általa a lélek meghidegül. Megfagyaszt mindent. Az ember bensőjét kővé teszi. Megvakítja a szemeket hit kincseire nézve. Láthatatlan módon arra viszi az embert, hogy feledkezzen meg Istenről.  

    Vajon mindez nincs tökéletesen összhangban azzal, amit az Ige ezzel kapcsolatban mond? Mit mond nekünk az Úr? „Milyen nehezen mennek be az Isten országába, akiknek gazdagságuk van! Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogy nem a gazdagnak az Isten országába bemenni!” (Mk. 10: 23, 25). Mit mond Pál? „Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme” (1 Tim. 6: 10). Mi lehetne megrázóbb, mint az a tény, hogy a Biblia gyakran úgy beszél a pénzről, mint a bűn és a gonoszság lehetséges okáról? Ákán a pénz miatt hozott Izrael seregére vereséget, és halált saját magára. Bálám pénz miatt vétkezett fény ellen, és próbálta megátkozni Izraelt. Delila a pénz miatt árulta el Sámsont a filiszteusoknak. Géházi a pénz miatt hazudott Naámánnak és Elizeusnak, és vált poklossá. Anániás és Safira a pénz miatt vált a korai Egyház képmutatójává, és halt meg. Júdás Iskariótes a pénz miatt árulta el Krisztust, és veszett el örökre. Kétsége kívül, ezek a tények hangosan beszélnek.

    Valóban, a pénz – nagyon kielégíthetetlen dolog. Természetesen, bizonyos gondokat elűz, de sokkal több gondot von maga után, mint amennyitől megszabadítja az embert. Megszerzése összefüggésben van a nyugtalansággal. Megőrzése félelemmel párosul. Használatát kísértések követik. A vele való visszaélés összekapcsolódik a vétekkel. Elvesztése szenvedéssel jár. Szaporítása nehézségekbe ütközik. A viták, veszekedések, peres ügyek kétharmada a világban egyetlen ok miatt történik, – a pénz miatt!

    Meggyőződéssel lehet állítani, hogy a pénz – olyan vagyon, amely nagy hatással van a szívre, és megváltoztatja azt. Távolról nagyon kívánatosnak tűnik. De, mikor kezünk közé kerül, méregnek bizonyul. Egy ember sem tudja előre megmondani nektek, hogy a pénz milyen hatással lesz a lélekre, ha hirtelen úgy alakul, hogy rendelkeztek vele. Sok ember a jó irányba halad, míg szegény, de gazdaggá lévén, megfeledkezik Istenről.

    Azt a következtetést vonom le, hogy azok, akik vagyonnal rendelkeznek, mint a példázatunkban említett gazdag, kétszeresen is gondoskodniuk kell lelkükről. Ők nagyon egészségtelen légkörben élnek. Kétszeresen is vigyázniuk kell magukra.

    4. Úgy gondolom, ami szintén fontos, hogy ennek az igerésznek az a célja, hogy különös figyelemmel kísérjük az önzést az utolsó időben. A következő helyen erre különleges figyelmeztetést kaptok: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állnak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárok, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, tisztátalanok” (2 Tim. 3: 1-2). Úgy gondolom, hogy ilyen módon mi már az utolsó időkben élünk, és hogy óvakodnunk kell az itt említett bűnöktől, ha szeretjük lelkünket.

    Valószínű, hogy mi rosszul ítéljük meg azokat az időket, amelyekben élünk. Hajlamosak vagyunk arra, hogy sok esetben csak az alapján színezzük ki napjaink gonoszságát, hogy látjuk ezeket, és érezzük ezeknek jelenlétét. De, mindezt figyelembe véve, kételkedek abban, hogy valaha volt olyan idő, amelyben jobban oda kellett volna figyelni az önzésre, mint napjainkban. Meg vagyok győződve arról, hogy még sosem volt olyan időszak, amikor Anglia minden társadalmi rétege olyan kényelemben, és annyi időleges áldással rendelkezett volna, mint most. Ennek ellenére, úgy gondolom, hogy hatalmas aránytalanságok vannak az emberek jövedelmét illetően, amit magukra költenek, és a között, amit kegyes cselekedetekre, és irgalmasságra költenek. Mindezt azokon a parányi felajánlásokon keresztül látom, amiben a gazdagok meghatározzák jótékonyságukat. Ezeket legjobb gyülekezeteink tengődésén keresztül látom, és azon keresztül is, milyen kevés adomány folyik be évenként. Látom azon a kevés néven keresztül, amelyek a jó ügyekre szánt felajánlások listáján vannak. Úgy tűnik, hogy országunkban élő több ezer gazdag ember semmit sem ad. Ezt azon az általános tényen keresztül látom, hogy azok a kevesek, akik adnak is, teljesen aránytalanul adnak bevételeikhez képest. Mindezt látom, és szomorú vagyok. Úgy tekintek erre, mint önszeretetre és pénzsóvárságra, amelynek növekedése az „utolsó időkben” előre ki volt jelentve.

    Tudom, hogy ez nagyon fájdalmas és kényes téma. De semmilyen esetre sem szabad megengedni azt, hogy Krisztus szolgái megkerüljék ezt a témát. Ez nagyon aktuális téma, és a végére kell járni. Ezt el szeretném mondani magamnak és mindazoknak, akiknek hitük van. Természetesen, nem gondolom azt, hogy a világi és tisztátalansággal fertőzött emberek figyelmet fognak fordítani erre a témára a Biblia fényében. Számukra a Biblia nem az élet, és gyakorlat mércéje. Kevés hasznot fog hozni számukra az, ha én ezeket idézni fogom.

    De én mindazokhoz fordulok, akik keresztyéneknek nevezik magukat, hogy figyelmesen vizsgálják meg azt, amit a Szentírás elmond a kapzsisággal és önzéssel kapcsolatban, és azért is, hogy támogassam azokat, akik nagylelkűen adakoznak. Vajon véletlen-e az, amit az Úr Jézus Krisztus mondott a bolond gazdagról, és megítélte őt azért, hogy „nem Istenben volt gazdag” (Lk. 12: 21). Vajon véletlenül volt-e elmondva a magvetőről szóló példázat, amely beszélt a „gazdagság csalárdságáról”, amely az egyik oka annak, hogy az Ige magja nem termett gyümölcsöt (Mt. 13: 22)?  Vajon véletlenül mondta-e Ő, hogy „szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból” (Lk. 16: 9)? Vajon véletlenül mondta-e Ő: „Mikor ebédet, vagy vacsorát készítesz, ne hívd barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédjaidat; nehogy viszont ők is meghívjanak téged, és visszafizessék neked. Hanem mikor lakomát készítesz, hívd a szegényeket, csonkabonkákat, sántákat, vakokat. És boldog leszel; mivelhogy nem fizethetik vissza neked; mert majd visszafizetik neked az igazak feltámadásakor” (Lk. 14: 12-14)? Vajon véletlenül mondta Ő: „Adjátok el, amitek van, és adjatok alamizsnát; szerezzetek magatoknak olyan erszényeket, melyek meg nem avulnak, elfogyhatatlan kincset a mennyországban, ahol a tolvaj hozzá nem fér, sem a moly meg nem emészti” (Lk. 12: 33)? Vajon hiába mondta volna Ő: „Jobb adni, mint venni” (Csel. 20: 35)? Vajon véletlenül óvott volna Ő minket a pap és a lévita példája alapján, akik látták a kifosztott utazót, de megkerülték őt az úton? Vajon véletlenül dicsérte volna Ő az irgalmas samaritánust, aki elvetette magától az önzést, hogy jót tegyen egy idegennel (Lk. 10: 34)? Vajon véletlenül sorolja-e Pál a legnagyobb bűnök közé az önmagunknak való kedvezést, és úgy jellemzi azt, mint bálványimádást (Kol. 3: 5)? És vajon nincs-e hatalmas és megrendítő eltérés ezek között a szavak között, és a társadalom pénzhez való hozzáállása között? Mindazokhoz szólok, akik ismerik ezt a világot. Ítéljék meg, amit mondtam ezzel kapcsolatban.

    Én csak arra kérlek benneteket, olvasóimat, hogy higgadtan vizsgáljátok meg azt, amit az Ige erről mond, és ezeket csak idéztem. Nem hihetem, hogy ezek felmutatásával önmagában meg lehetne tanítani erre valakiket. Elismerem, hogy a Kelet szokásai, és a mi életvitelünk eltér egymástól. Elismerem, hogy egyes kifejezések, amelyeket idéztem, átvitt értelemben vannak használva. Ennek ellenére, ezeknek a kijelentéseknek az alapját bizonyos elvek képviselik. Következetesen figyeljünk arra, hogy ezek az elvek nem legyenek oldalra söpörve. Azt kívánom, hogy napjaink sok magát keresztyénnek valló ember, akiknek, az is lehetséges, hogy nem tetszik mindaz, amit mondok, próbálja meg magyarázni ezeket az igehelyeket, és próbálja meg magának megmagyarázni, mit is jelentenek ezek a kijelentések.

    Tudni azt, hogy az alamizsna osztása nem válthat meg minket bűneinkből – jó dolog. Tudni azt, hogy a mi jó cselekedeteink nem igazolhatnak minket – szintén jó dolog. Tudni azt, hogy mindenünket szétoszthatjuk, hogy jóllakassuk a szegényeket, és kórházakat is építhetünk úgy, hogy nem rendelkezünk igazi szeretettel – nagyon fontos dolog. De óvakodni fogunk attól, hogy beleessünk az ellenkező szélsőségbe, és ha már egyszer a pénz nem üdvözíthet minket, akkor nem adunk semmit.

    Vannak-e gazdagok azok között, akik olvassák ezeket a sorokat? Akkor „meglássátok, eltávoztassátok a telhetetlenséget” (Lk. 12: 15). Emlékezzetek arra, hogy igát hordotok magatokon a menny felé vezető úton. Minden embert az fenyegeti, hogy természetes állapotában az örök kárhozatra jut, de ti kétszeres veszélyben vagytok vagyonotok miatt. Azt mondják, hogy semmivel sem lehet olyan gyorsan eloltani a tüzet, mint azzal a földdel, amit reá lökünk. Meg vagyok győződve arról, hogy semmi sem alkalmasabb a hit megoltására, mint a sok pénzzel való rendelkezés. Buckanan a halálos ágyán volt tanítványának, I. Jakabnak egy nagyon komoly tanítást küldött, hogy oda távozott, ahol csak kevés király és nagy ember lesz. Kétségtelen, hogy lehetőségetek van az üdvösségre, mint más embereknek is. Az Istennél nincs lehetetlen. Ábrahám, Jób, Dávid gazdag emberek voltak; ennek ellenére, üdvösségre jutottak. De fordítsatok figyelmet saját életetekre! A pénz – jó szolga, de rossz gazda. Urunk eme kijelentése gyökerezzen meg mélyen a szívetekben: „Milyen nehezen mennek be az Isten országába, akiknek gazdagságuk van” (Lk. 10: 23)! Jól mondta az egyik idős igehirdető: „Az aranypajzsok felett levő föld általában nagyon terméketlen”. Helyesen mondott három szót az öreg Latimer VI. Edward király előtt egy prédikációja során: „Vigyázzatok, óvakodjatok a telhetetlenségtől”, és utána helyesen mondta azt: „Mi lenne, ha nem mondanék semmi többet három vagy négy órán keresztül”? Kevés ima bölcsebb és szükségesebb Angliában, mint amely így hangzik: „Őrizz meg minket bőségünk idején, áldott Urunk”.

    Van-e olyan olvasóim között, akik kevés pénzzel rendelkezik, vagy egyáltalán nem rendelkezik vele? Akkor ne irigykedjetek azokra, akik gazdagabbak, mint ti vagytok. Imádkozzatok értük. Szánjátok meg őket. Legyetek alázatosak hibáikkal szemben. Emlékezzetek rá, hogy a magas helyek szédülést okoznak, és nem nagyon siessetek arra, hogy ostorozzátok őket. Lehetséges az is, hogy ti is nehézségekbe ütköznétek, és ti sem cselekednétek jobban a helyükben. Óvakodjatok a pénz szerelmétől. A pénz „minden gonoszság gyökere” (1 Tim. 6: 10). Az ember nagyon szeretheti a pénzt úgy is, hogy nem is rendelkezik vele. Óvakodjatok az önzéstől. Ezzel éppúgy találkozhattok egy egyszerű házban, mint egy palotában. Óvakodjatok attól, hogy azt gondoljátok, hogy a szegénység önmagában megóv benneteket. Ha Lázárral akartok együtt lenni a dicsőségben, akkor nektek nemcsak a szenvedésben kell vele osztozkodnotok, hanem a kegyelembe is.

    Kívánja-e valaki olvasóim közül megismerni az önzés ellenszerét, amely elveszítette a gazdag lelkét, és amely úgy tapad hozzánk, mint a bőrünk? Egyenesen kijelenthetem neki, hogy csak egyetlen ilyen eszköz létezik, és arra kérem, hogy jól jegyezze meg azt, hogy mi ez az eszköz. Ez nem a pokoltól való félelem. Ez nem a mennybe vetett bizalom. Ez nem valamilyen kötelességtudat. Oh, nem! Az önzés betegsége túl mély gyökeret vert bennünk, hogy csak úgy átadja helyét valami másodlagos dolgoknak. Semmi sem képes meggyógyítani azt, csak Krisztus megváltó szeretetének személyes megismerése. Meg kell ismernetek természeti állapototok nincstelenségét és vétkét. Meg kell tapasztalnotok a megváltói vér erejét, amely meghintette lelkiismereteteket és egészségessé tett benneteket. Meg kell ízlelnetek az Istennel való békesség édességét Krisztus közbenjárása által, és meg kell tapasztalnotok a veletek megbékélt Atya szeretetét, amely a Szent Lélek által ömlik szívetekbe.

    Akkor, és csak akkor lesz megtörve az önzés mindent átfogó ereje. Akkor, és csak akkor, mikor elismertétek Krisztus előtt az Iránta való lekötelezettségetek mérhetetlenségét, fogjátok megtapasztalni, hogy nincs hatalmasabb és értékesebb annál, amit ne adnátok Érte. Megérezve azt, hogy mennyire szeretve voltatok, habár mindezt nem érdemeltétek, szívből fogjátok szeretni Őt, és feleletképpen úgy fogtok kiáltani: „Mivel fizessek az Úrnak minden hozzám való jótéteményéért?” (Zsolt 116: 12). Megértve azt, hogy megszámlálhatatlan irgalmat nyertetek, úgy döntötök majd, hogy mindent megtesztek annak érdekében, hogy megelégítsétek Azt, Akinek ezért a kiváltságért oly sokkal tartoztok. Tudva azt, hogy „drága áron vétettetek”, és többé nem magatokéi vagytok, azok fogtok munkálkodni, hogy testben és lélekben Istent magasztaljátok, amelyek az Istenéi (1 Kor. 6: 20).

    Igen, ezt ismétlem ezt ma. Én nem ismerek Krisztus hitben való elfogadásánál effektívebb eszközt arra nézve, hogy legyőzzük az önzést. A többi eszköz csak arra képes, hogy enyhítse a betegséget, mert csak ez képes arra, hogy legyőzze azt. A többi eszköz képes ennek a bűnnek eltüntetni az utálatosságát, de csak ez képes arra, hogy teljes gyógyulást hozzon.

    A csendes, és jószívű erényesség tudja elsorvasztani az önzést az emberben. A dicséret iránti szeretet csak eltakarja azt. Az önhitt aszkéta és az önmegtagadás képmutató lelke is csak eltakarhatja azt. De semmi sem képes gyökerestül kitépni az önzést, kivéve Krisztus szerelme, amelyet a Szent Lélek jelenít meg nekünk, és hit által töltetik szívünkbe. Egyszer kell csak az embernek megértenie ezeknek a szavaknak az értelmét: „Krisztus úgy szeretett engem, hogy Önmagát adta értem”, – és örömmel fogja mindenét Krisztusnak adni, és minden, amivel csak rendelkezik, – az Ő szolgálatára áldoztatik. Nem azért fog Érte élni, hogy biztonságban legyen, hanem azért, mert ő már biztonságban van. Nem azért fog Érte munkálkodni, hogy életet és békességet nyerjen, hanem azért, mert ez az élet és ez a békesség már az övé.

    Gyertek Krisztus keresztjéhez, mindazok, akik meg akartok szabadulni az önzés hatalmából. Gyertek, és nézzétek meg, milyen ár volt kifizetve általa a lelkünkért. Gyertek, és nézzétek meg, milyen megrázó áldozat volt hozva számunkra, szerencsétlen bűnösök számára, és hogyan volt előttünk megnyitva az örök életre vezető ajtó. Gyertek, és nézzétek meg, hogyan adta Isten Fia Önmagát érettetek, és tanuljátok meg azt, hogyan adjátok Érte magatokat jelentéktelen áldozatként.

    Arra a mételyre, amely megfertőzte a példázatunkban szereplő gazdagot, van orvosság. De emlékezzetek arra, hogy csak egy igazán megfelelő eszköz van erre! Ha ti magatoknak akartok élni, éljetek Krisztusért. Gondoskodjatok arról, hogy ne csak megismerjétek ezt az eszközt, de alkalmazzátok is azt; ne csak hallomásból ismerjétek, hanem használjátok is azt.

    1. Most pedig engedjétek meg, hogy levonjam a következtetést, arra figyelmeztessek minden olvasót, hogy milyen nagy fontossága van az önvizsgálat kötelességének.

    Az olyan igehelynek, mint ez, kétségtelenül arra kellene vezetnie sok embert, hogy komolyan megvizsgálja saját szívét. „Ki vagyok én? Merre tartok? Mivel foglalkozok? Milyen lesz a halál utáni állapotom? Kész vagyok-e arra, hogy elhagyjam ezt a világot? Van-e házam a jövendő világban, amelyre törekedhetek? Levetkeztem-e az ó-embert, és felöltöztem-e az újat? Tényleg egyesültem-e a Krisztussal; meg van-e váltva a lelkem”? Kétség kívül, meghallva a gazdagról és Lázárról mondott példázatot, ilyen kérdéseket lehet feltenni magunknak. Oh, bárcsak a Szent Lélek arra ösztönözne sok olvasót, hogy feltegyék maguknak ezt a kérdést!

    2. Továbbá, arra hívok minden olvasót, hogy aki azt akarja, hogy lelke üdvözüljön, de jelenleg képtelenek megfelelő jellemzést adni magukról, keressék az üdvösséget, míg megtalálható az. Arra kérlek benneteket, hogy hívjátok segítségül Azt, Akin keresztül az ember a mennybe juthat, és üdvösséget nyerhet, az Úr Jézus Krisztust. Nála vannak a menny kapujának kulcsai. Ő a Mennyei Atya által el van hívva, és fel van kenve, hogy mindazok Megváltója legyen, akik Hozzá jönnek. Őszinte, és szívbeli imádság által jöjjetek Hozzá, és tárjátok Elé ügyeteket. Mondjátok el Neki, hogy azt hallottátok, hogy Ő „elfogadja a bűnösöket”, és hogy úgy jöttök Hozzá, mint bűnösök (Lk. 15: 2). Mondjátok meg Neki, hogy az üdvösséget várjátok Tőle, amit Ő tett, és kérjétek Tőle ezt. Oh, bárcsak késedelem nélkül erre az útra lépnétek! Ne feledkezzetek meg a gazdag szomorú végéről. A halál után már lehetetlen bármit is megváltoztatni.

    3. Végül, azért könyörgök azoknak, akik keresztyéneknek vallják magukat, hogy tanulják meg a nagylelkűség szokását minden kegyes cselekedet és alamizsnaosztás felé. Emlékezzetek arra, hogy titeket Isten vezet, és nagylelkűen, bőségesen, zúgolódás nélkül adakozzatok, mikor lehetőségetek van rá. Nem őrizgethetitek pénzeteket az örökkévalóságra. Egy napon számot kell adnotok arról, milyen módon használtátok fel eszközeiteket. Oh, úgy használjátok azokat, az örökkévalóságra emeljétek tekinteteket, míg alkalmatok van rá!

    Én nem arra kérem a gazdag embereket, hogy fordítsanak hátat az életben betöltött pozícióiknak, és arra sem, hogy osszák szét vagyonukat, és kétkezi munkások legyenek. Ez nem lenne más, mint elutasítása annak, amire Isten elhívta az embert. Nem hívok senkit arra, hogy hagyja oda földi hivatását, és megvesse családját. A dolgokban való törekvések – a keresztyének kötelessége. Azokról való gondoskodás, akik tőlünk függenek, nem más, mint bölcsesség és belátás, amely méltó a keresztyén emberhez. De mindenkit arra hívok, hogy földi útjuk során emlékezzenek meg az őket körülvevő szegényekről is – akik szegények testileg, és lelkileg is. A földön mindnyájunknak néhány rövid éve van. Hogyan tudunk legjobban pénzünkkel szolgálni, míg még itt vagyunk? Hogyan tudjuk elkölteni azt úgy, hogy a világban néhány boldogabb és szentebbet hagyjunk magunk után? Nem tudnánk-e lemondani bizonyos kényelmi tárgyakról? Nem lennénk-e képesek arra, hogy kevesebbet költsünk magunkra, és többet adjunk Krisztus ügye, és Krisztus szegényei érdekében? Vajon nincs senki, akivel jót tehetnénk? Vajon nincsenek szegények, betegek, szűkölködők, akiknek enyhíthetnénk szenvedéseit, akiknek a kényelméhez egy kicsit hozzá járulhatnánk? Egyesektől ezek a kérdések válaszok megfogalmazását várják. Teljesen meg vagyok győződve arról, hogy Anglia minden keresztyén és jótékonykodó közösségének bevételét nagyon könnyű lenne megtízszerezni, ha az angol keresztyének jövedelmükkel összhangban adakoznának.

    Kétségtelen, hogy nincs olyan ember, akinek értelméhez jobban el kellene jutnia ennek az üzenetnek, mint azokhoz, akik keresztyének, és akik az Úr Jézus vallják. Az a példázat, amit az Ige adott elénk – természeti állapotunk megdöbbentő jellemzése, és kötelességünk bemutatása Krisztus előtt. Mi mindnyájan, Lázárhoz hasonlóan, a menny kapujában heverünk, halálosan betegek vagyunk, reménytelenségben vagyunk, és éhhalál szélén állunk. De dicsőséges az Isten! Mi nem voltunk elvetettek, mint Lázár. Jézus kijött, és megkönnyítette sorsunkat. Jézus Önmagát adta értünk, hogy reménységünk legyen, és éljünk. A szánalmas „lázárképű” világért Ő lejött a földre, megalázta magát, és Emberré lett. A szánalmas „lázárképű” világért Ő körbejárt, áldva, gondoskodva az emberek testéről és lelkéről, és utána Ő meghalt értünk a kereszten.

    Hiszem, hogy kegyes, és irgalmas dolgokra adakozva, azt tesszük, ami Krisztus gondolatának megfelelő; és én arra kérem olvasóimat, hogy kezdjék el hozzászoktatni magukat az adakozáshoz, ha ezt régebben nem tették volna; és folytassák ennek gyakorlását jobban és jobban, ha már elkezdték.

    Úgy gondolom, hogy óvintézkedéseket téve az önzés és a telhetetlenség ellen, nem tettem mást, mint kifejeztem figyelmeztetésemet, ami nagyon aktuális napjainkban; és arra kérem Istent, hogy áldja meg azokat, akik elgondolkodnak ezeken a sorokon.   

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tizennegyedik fejezet

 

A Legjobb Barát

 

Ez az én szerelemesem (Én. 5: 16).

 

A barát az egyik legnagyobb áldás ezen a földön. Ne beszéljetek nekem a pénzről: a vonzalom jobb az aranynál, az egyetértés jobb a földbirtoknál. Az, akinek nincsenek barátai – szegény ember.

Ez a világ azért van tele szenvedéssel, mert tele van bűnnel. Ez a homály helye. Ez a magányosság helye. Ez a kiábrándulás helye. A legfényesebb napsugár ebben a világban – a barát. A barátság felére csökkenti szerencsétlenségeink számát, és megduplázza örömünket.

Az igazi barát – nagy ritkaság. Sok olyan ember van, akik együtt fog enni, inni, nevetni velünk, mikor sikerünk csúcsán vagyunk. De kevés olyan van, akik mellettünk állnak a sötét napokon is; kevesen vannak azok, akik szeretni fognak minket akkor is, mikor betegek, védtelenek, és szerencsétlenek vagyunk; kevesek vannak azok, akik mindenek előtt gondoskodni akarnak lelkünkről.

Ennek a fejezetnek az olvasói akarnak-e igazi barátot? Azzal a céllal írok ma, hogy ilyen barátot javasoljak nektek. Én ismerek egy ilyen Barátot, Akik ragaszkodóbb, mint a testvér (ld. Pl. 18: 24). Én ismerem Azt, Aki kész barátotokká válni mind most, mind az örökkévalóságban, ha elfogadjátok Őt. Hallgassatok meg, és megpróbálok egypár dolgot elmesélni Róla.

Az a Barát, Akinek be szeretnélek benneteket mutatni, – Jézus Krisztus. Boldog az a család, amelyben Krisztus a legfontosabb helyre van ültetve! Boldog az az ember, aki legjobb Barátja – Krisztus!

 

Akarunk-e a szükség idején baráttal rendelkezni? Mert ilyen Barát az Úr Jézus Krisztus. Az ember a legszűkölködőbb teremtmény Isten földjén, mert – bűnös. Nincs nagyon nincstelenség a bűn nincstelenségénél: a betegség, az éhség, a szomjúság, a hideg, a betegség – semmi sem hasonlítható hozzá. A bűnösöknek szükségük van megbocsátásra, és képtelenek azt önmaguk erejéből megszerezni azt; szükségük van arra, hogy megszabaduljanak bűnös lelkiismeretüktől, és a halálfélelemtől, de nincs erejük arra, hogy megszerezzék azt. Az Úr Jézus Krisztus azért jött ebbe a világba, hogy segítséget nyújtson a szükségben. Ő azért jött ebbe a világba, hogy „üdvözítse a bűnösöket” (1 Tim. 1: 15).

Mindnyájan szánalomra méltó halál alá vetett teremtmények vagyunk. A trónon ülő királytól a dologházban fekvő nincstelenig, mindnyájan halálos lelki betegségben szenvedünk. Tudomásul vesszük-e vagy sem, érezzük-e ezt vagy sem, minden nappal meghalunk egy kicsit. A bűn mérge a vérünkben van. Képtelenek vagyunk arra, hogy meggyógyítsuk magunkat – óráról órára csak rosszabb állapotba kerülünk. Az Úr Jézus vette kezébe ezzel kapcsolatban az ügyet. Ő eljött erre a világra, hogy „kötést és orvosságot hozzon, és meggyógyítson minket” (Jer. 33: 6); Ő azért jött, hogy megszabadítson minket a második haláltól (Jel. 2: 11); Ő azért jött, hogy „eltörölje a halált, világosságra hozza az életet, és a halhatatlanságot az evangélium által” (2 Tim. 1: 10).

Természet szerint mindnyájan tömlöcbe vetett adósok vagyunk. Mi tízezer talentumot kölcsönöztünk az Istentől, és képtelenek vagyunk fizetni. Mi szánalmas csődtömegek voltunk, és nem volt reménységünk arra, hogy kiegyenlítsük a számlát. Sosem lettünk volna képesek megszabadulni ettől a nyomasztó adósságtól, inkább napról napra csak mélyebbre süllyedtünk bele. Az Úr Jézus látta mindezt, és hozzálátott ahhoz, hogy megváltoztassa a helyzetet. Ő elhatározta, hogy „megvált és megszabadít” minket (ld. Hós. 13: 14). Ő eljött, hogy „a foglyoknak szabadítást hirdessen, és a megkötözötteknek megoldást” (Ézs. 61: 1). „Krisztus váltott meg minket a törvény átkától” (Gal. 3: 13).

Természet szerint mindnyájan hajótörést szenvedtünk, és partra vettettünk. Sosem értük volna el az örök élet biztos kikötőjét. Elsüllyedtünk volna a habokban, elvesztünk volna, reménység és segítség nélkül maradtunk volna; akik meg vannak bilincselve és meg vannak kötözve bűneikben, görnyedtek maradtunk volna vétkeink súlya miatt, és a Sátán számára prédák maradtunk volna. Mindezt az Úr Jézus látta, és nekilátott a helyzet megváltoztatásának. Lejött a mennyből, hogy „menedékünk” legyen (Zsolt. 91: 9); Ő eljött, hogy megkeresse és megváltsa az elveszettet” (Lk. 19: 10), és „megszabadítsa a sírtól” (Jób 33: 24).

Üdvösségre juthattunk volna Jézus Krisztus nélkül, ha nem jött volna le a földre? Ez lehetetlen lett volna, mert vakok a mi szemeink. Egyiptom, Görögország, és Róma bölcsei sosem találták meg az Istennel való megbékélés útját. Krisztus barátsága nélkül örökre elvesztünk volna a pokol kínjaiban.

Jézus Krisztusnak kötelessége volt-e, hogy eljöjjön, és üdvözítsen minket? Nem, és nem! Őt az Ő önfeláldozó szeretete, irgalma, és együttérzése hozta el. Habár Őt nem keresték, és nem kértek Belőle, Ő eljött, mert Ő telve volt kegyelemmel.

Gondolkodjunk el ezen egy kicsit. Vizsgáljuk meg az egész történelmet a világ kezdete óta; tekintsünk azoknak a körére, akiket ismertek és szerettek, – sosem hallottatok olyan barátságról az emberek fiai között. Sosem volt ilyen őszinte barát a szükségek közepette, mint Jézus Krisztus.

 

Akartok-e a tevékeny baráttal rendelkezni? Mert ilyen Barát az Úr Jézus Krisztus. Az emberek közötti barátságot igazán a cselekedetek foka alapján lehet megítélni. Nem beszéljetek nekem arról, hogy mit mond, érez, kíván valaki, ne beszéljetek nekem az ő szavairól és levelezéséről – inkább meséljetek arról, hogy mit tesz. Az az igaz barát, aki igaz barát módjára cselekszik.

Az Úr Jézus Krisztus emberek iránti tette a legnagyobb bizonyítéka az Ő irántunk érzett baráti szeretetének. Sosem láttunk olyan szeretetteljes lépéseket és önfeláldozást, mint azokat, amelyeket Ő tett értünk. Ő nemcsak szóban szeretett minket, hanem tettekben is.

Értünk Ő magára vette az emberi természetet, és asszonytól született. Az, Aki Maga Isten volt, és egyenlő volt az Atyával, egy időre félre tette az Ő dicsőségét, testté és vérré lett, mint mi magunk is. A Mindenható Alkotó újszülötté vált, mint amilyenek mi voltunk, és megtapasztalta a mi minden testi erőtlenségünket, és betegségeinket, kivéve a bűnt. „Gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok” (2 Kor. 8: 9).

Harminchárom évet élt értünk ebben a világban, ahol az emberek által gúnyolt és meg megvetett volt, a fájdalom férfija, és a betegségek ismerője. Habár Ő a Királyok Királya volt, nem volt hol lehajtania a fejét; habár Ő az Urak Ura volt, Ő gyakran elfáradt, éhezett, szomjazott, és szegény volt. Ő „önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett… megalázta magát” (Fil. 2: 7-8).

Értünk elhordozta a legrettenetesebb halált mind közül, a kereszthalált. Habár Ő bűntelen volt, és Benne nem volt nyoma sem a törvénytelenségnek, Ő megengedte, hogy elítéljék, és bűnösnek titulálják. Azt, Aki az Élet Királya volt, úgy vezették, mint a vágóhídra vezetett juhot, és Ő kiöntötte lelkét a halálban. Ő „értünk halt meg” (1 Thessz. 5: 10).

Kötelessége volt-e, hogy ezt tegye? Nem, és nem! Ő segítségül hívhatott volna tizenkét légió angyalt, és egyetlen szavával lerázhatta volna ellenségeit. Ő önkéntes alapon szenvedett, az Ő saját akaratából, hogy megváltson minket bűneinkből. Ő tudta, hogy semmi, kivéve az Ő teste és vére áldozata képes helyreállítani a békességet a bűnös ember és a szent Isten között. Ő letette az Ő életét, hogy kifizesse a mi megváltásunk árát; Ő azért halt meg, hogy mi élhessünk; Ő azért szenvedett, hogy mi uralkodjunk; Ő azért szégyeníttetett meg, hogy mi dicsőséget nyerjünk. „Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen; megölettetvén ugyan test szerint, de megeleveníttetvén lélek szerint” (1 Pt. 3: 18). „Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” (2 Kor. 5: 21).

Az ilyen barátság felül haladja az emberi értelmet. Lehetséges, hogy hallottunk olyanokról, akik készek meghalni azokért, akik szeretik őket. De ki talál olyan embert, aki életét adná azokért, akiket gyűlöl? Ennek ellenére, Jézus éppen ezt tette értünk. „Az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt” (Róma 5: 8).

Kérdezzétek meg a föld népeit, annak egyik határától a másikig – és sehol sem fogtok hasonló esetről hallani. Soha senki nem emelkedett olyan magasságba, és nem alázkodott meg olyan mélyen, mint Krisztus, az Isten Fia; soha senki nem adta olyan drága bizonyítékát barátságának; soha senki nem fizetett olyan drágán, és nem hordozott el olyan sokat, hogy másokkal jót tegyen. Sosem volt olyan tevékeny barát, mint Jézus Krisztus!

 

Akarunk-e erős és befolyásos barátra szert tenni? Mert ilyen Barát Jézus Krisztus. Az olyan erővel, amit mások segítségére lehetne fordítani, kevés ember rendelkezik ebben a világban. Sokakban van megfelelő kívánság arra, hogy jót tegyenek másokkal, de nem rendelkeznek hozzá elég erővel. Együtt éreznek a szegényekkel, és szívesen megkönnyítenék szenvedéseiket, ha tudnák; sírhatnak másokkal, de képtelenek arra, hogy enyhítsenek fájdalmukon. Habár az ember gyenge, Krisztus erős; ha a legjobb földi barátunk erőtlen is, Krisztus mindenható: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt. 28: 18). Senki sem képes olyan sokat tenni azokkal, akikkel barátkozik, mint Krisztus. Mások egy csak kicsit képesek segíteni; Ő azonban megtarthatja mind a testet, mind a lelket. Mások képesek időben tenni értük valamit; Ő azonban mind ebben az életben, mind az örökkévalóságban barátjuk lehet.

 

1. Ő képes megbocsátani, és üdvözíteni a legnyomorultabb bűnöst is. Ő képes megszabadítani a legmegterheltebb lelkiismeretet is az ő terheitől, és teljes békességet képes adni Istenben. Ő képes a legutálatosabb szeplőket is lemosni, és az embert fehérebbé teheti Isten szemében, mint a hó. Ő képes felruházni Ádám szánalmas gyermekét az örök üdvösségbe, és jogot adhat neki a mennyekre, amit senki sem képes többé elragadni tőle. Egyszóval, Ő bárkinek közülünk békességet, reményt, bocsánatot és Istennel való megbékélést képes adni, ha mi hiszünk Benne. „Jézus Krisztusnak… vére… megtisztít minket minden bűntől” (1 Jn. 1: 7).

 

2. Ő képes megváltoztatni a legkeményebb szívet is, és új lelket önthet az emberbe. Ő magához fogadhatja a legbalgább és legtisztátalanabb embereket is, új értelmet adhat nekik a Szent Lélek által, Akit Ő beléjük helyezett. Vele minden ó elmúlik, és minden újjá lesz. Ő arra buzdíthatja őket, hogy szeressék azt, amit azelőtt gyűlöltek, és gyűlöljék azt, amit azelőtt szerettek. Ő képes „Isten fiaivá” tenni őket (Jn. 1: 12), mert „aki Krisztusban van, új teremtés az” (2 Kor. 5: 17).

 

3. Ő képes megőrizni azokat az örökkévalóságig, akik Benne hisznek, és az Ő tanítványaivá válnak. Ő képes nekik a világ, a test, és a Sátán feletti győzelem kegyelmét adni nekik, és hősként őrizni meg őket az utolsó napra. Ő biztonságba vezetheti őket előre, figyelmet sem fordítva arra a sok kísértésre, ami körülveszi őket, és ezer veszély között is képes hazavezetni övéit, és képes igaznak megőrizni őket akkor is, ha magukra maradnak, és senki sincs, hogy segítsen nekik. Ő „mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik ő általa járulnak Istenhez” (Zsid. 7: 25).

 

4. Ő képes a legjobb ajándékokat adni azoknak, akik hisznek Őbenne. Ő képes nekik életükben olyan belső békességet, szegénységbe való békességet, örömöt a nyomorúságok közepette, és türelmet adni a szenvedésben, amelyet nem lehet pénzen megvásárolni. Ő képes haláluk órájába olyan fénylő reménységet adni, amely segítségére lesznek abban, hogy a halál után elnyerjék a dicsőség koszorúját, és olyan jutalmat, amelyhez képes az Egyesült Királyság minden jutalma – semmi.

Ez valóban hatékony erő; ez valóban hatékony hatalom; ez valóban valódi mentsvár. Menjetek el, és tekintsetek rá arra a sajnálatra méltó hindu bálványimádóra, aki hiába keresi a békességet, fájdalmat okozva testének, ötvenéves kínzásnak és szenvedésnek alávetve magát sem lesz képes megszerezni azt. Menjetek el, és tekintsetek rá arra a homályban élő katolikusra, aki pénzét papjának adja, hogy imádkozzon lelke üdvösségéért, és végül vigasztalás nélkül hal meg. Menjetek el, és tekintsetek rá azokra a gazdag emberekre, akik font ezreket költenek arra, hogy megtalálják a boldogságot, de mindig csak elégedetlenek és boldogtalanok maradnak. És utána emeljétek tekinteteket Krisztusra, és gondolkozzatok el azon, hogy Ő mit tett, és naponként mit tesz azokért, akik Benne bíznak. Gondolkozzatok el azon, Ő hogyan gyógyítja meg a széttört szíveket, megvigasztalja a betegeket, buzdítja a szegényeket, akik hisznek Benne, és gondoskodik mindennapi szükségeikről. Az emberi félelem erős; ennek a világnak az ellenállása hatalmas; a test kívánságai tombolnak; az ördög, mint ordító oroszlán, körbejár, keresve azt, hogy kit nyeljen el; de Jézus mindnyájuknál erősebb. Jézus képes arra, hogy győztessé tegyen minket minden ellenségünk felett. És most már mondhatjátok azt, hogy sosem volt olyan erős barátotok, mint Jézus Krisztus, ha tudjátok.

 

Szert akartok-e tenni egy ilyen szerető és kedves barátra? Mert ilyen Barát Jézus Krisztus.  A jóság az igazi barátság lényege. A pénz, a tanács, és a segítség elveszítik értékük felét, ha nem párosulnak szeretettel. Milyen szeretetet tanúsít az Úr Jézus Krisztus az emberek felé? Az Ő szeretete „minden értelmes felülhalad” (Ef. 3: 19).

Szeretet árad abból, ahogyan Ő a bűnösökkel bánik. Ő senkit sem vet el azok közül, akik Hozzá jönnek üdvösségért, bármilyenek is volnának ők. Habár, lehetséges, hogy életük nagyon tisztátalan volt, és bűneik számosabbak voltak az égen a csillagoknál, az Úr Jézus kész elfogadni őket, hogy megbocsátást és békességet adjon nekik. Az Ő együttérzésének nincs határa; az Ő irgalma végtelen. Ő nem szégyelli, hogy olyanokkal barátkozik, akikről a világ, mint reménytelen esetekről, már lemondott. Egyetlen olyan ember sincs, aki túl rossz, túl szennyes, túl bűnnel fertőzött lenne, hogy Ő azt befogadja. Ő arra vágyik, hogy minden bűnös barátja legyen; Ő jóságos, irgalmas, és gyógyító hatással van mindenkire. Ő már rég kijelentette az Ő szabályát: „Aki hozzám jön, azt semmiképpen ki nem vetem” (Jn. 6: 37).

Szeretet árad abból, ahogyan a bűnösökkel bánik az után, hogy ők hittek Benne, és az Ő barátai lettek. Ő nagyon türelmes velük, habár magaviseletük gyakran elviselhetetlen és kihívó. Ő mindig meghallgatja panaszaikat, bármilyen gyakran az állnak Elé ezekkel. Ő mélységesen együtt érez velük minden fájdalmukban. Ő tudja, hogy mi az a fájdalom: hisz Ő a „fájdalmak férfija” (Ézs. 53: 3). Minden fájdalmukat Ő is átéli. Ő sosem engedi meg, hogy feljebb kísértessenek annál, amit elbírnak hordozni; Ő ellátja őket a mindennapi harcok közepette a mindennap erővel. Az ő jelentéktelen szolgálatuk kedves Neki; Ő éppúgy örül nekik, mint ahogyan a szülők örülnek annak, mikor gyerekeik járni, vagy beszélni tanulnak. Ő gondoskodott arról, hogy az Ő Könyvébe bele legyen írva: „Mert kedveli az Úr az ő népét” (Zsolt. 149: 4), és: „Az őt félőkben gyönyörködik az Úr” (Zsolt. 147: 11).

Nincs olyan szeretet a földön, amit össze lehetne hasonlítani az Ő emberek iránti szeretetével! Mi azokat szeretjük, akikben valami szeretetre méltót találunk, vagy azokat, akik a mi testünk és vérünk. Az Úr Jézus szerette a bűnösöket, akikben nincs semmi jó. Mi szeretjük azokat, akiktől viszont szeretetet kapunk. Az Úr Jézus azokat szereti, akik nagyon keveset, vagy semmit sem képesek tenni Érte azzal összehasonlítva, amit Ő tett értük. Mi azokban a helyzetekben szeretünk, mikor valami okát tudjuk adni ennek a szeretetnek. A bűnösök Nagy Barátja az Ő motívumait azonban az Ő örökkévaló együttérzéséből meríti. Az Ő szeretete teljesen kizárja a hasznosságot, teljesen kizárja az önzést, és teljesen kizárja az érte való fizetést, mert ingyenes. Soha, soha nem volt olyan igazán szerető barát, mint Jézus Krisztus.

 

Szert akarunk-e tenni egy ilyen bölcs és helyes döntéseket hozó barátra. Mert ilyen Barát Jézus Krisztus. Az ember barátsága elcsüggesztően vak. Gyakran kárt okoz annak, akit szeret, az ő átgondolatlan szeretetével; gyakran téved a tanácsok adásában; gyakran kellemetlenséget okoz barátainak a rossz tanácsok által, még akkor is, ha segíteni akar nekik. Néha letéríti őket az élet útjáról, és a világ hiábavalóságába rángatja őket, amit éppen azelőtt próbáltak elkerülni. Az Úr Jézus barátsága nem ilyen: az Ú barátsága mindig jót hoz, és sosem árt nekünk.

Az Úr Jézus sosem pátyolgatja az Ő barátait mértéktelen elnézéssel. Ő mindent megad számukra, ami valóban az ő javukat szolgálja; Ő semmitől nem tartja őket vissza, ami valóban jó; de azt követeli tőlük, hogy mindennap vegyék fele keresztjüket, és kövessék Őt. Ő azt parancsolja nekik, hogy hordozzák el a nehézségeket, mint jó vitézek; Ő arra hívja őket, hogy hősiesen álljanak ellene a világnak, a testnek, és az ördögnek. Gyakran az Ő embereinek bizonyos helyzetekben ez nem nagyon tetszik, és ezt ők nehéznek tartják; de mikor el fogják érni a mennyet, meg fogják látni, hogy minden helyesen volt téve.

Az Úr Jézus nem követ el hibákat, mikor az Ő barátai ügyeit intézi. Ő tökéletes bölcsességgel gondoskodik az ő szükségeikről; minden történés a megfelelő időben, és a megfelelő módon történik meg velük. Ő annyi betegséget és egészséget, annyi szegénységet és gazdagságot, annyi fájdalmat és örömet ad nekik, amennyire az Ő nézete szerint szüksége van lelküknek. Jobb kezüknél fogva vezeti őket, hogy az élet városába vezesse őket. Ő készíti el az ő legkeserűbb poharaikat, mint jó orvos, és gondoskodik arról, hogy egy cseppel sem kapjanak abból többet, vagy kevesebbet, amennyire szükségük van. Az Ő emberei gyakran nem értik az Ő dolgát; értetlenségükben azt gondolják, hogy életük menete jobban is fel lehetne építve; de a feltámadás napján áldani fogják Istent azért, hogy nem az ő, hanem Krisztus akarata kerekedett felül.

Nézzetek körül magatokon, és meg fogjátok látni, hogy milyen sok rosszat tűrnek el az emberek a barátaiknak. Vegyétek észre, hogy az emberek mennyivel több világi semmiséget és könnyelműséget képesek felindulni ahelyett, hogy lelkük szeretetre, és a jó cselekedetek iránti akaratra buzdulna. Gondolkodjatok el azon, hogy milyen gyakran nem azért találkoznak, hogy a jóra igyekezzenek, hanem a gonoszra; nem azért, hogy a menny felé vezető útra tereljék egymást, hanem azért, hogy megerősítsék egymást e világ szerelmében. Sajnos, emberek ezrein a barátok ütnek a házukban legnagyobb sebeket!

És most emeljétek tekinteteteket a bűnösök Barátjára, – és meg fogjátok látni, hogy az Ő szeretete mennyire különbözik az emberek szeretetétől. Hallgassátok meg Őt, aki tanítványaival van; figyeljétek meg, Ő hogyan vigasztalja, javítja ki, és vezeti őket tökéletes bölcsessége által. Figyeljétek meg, hogyan osztja be az Ő idejét arra nézve, hogy meglátogassa azokat, akiket Ő szeret, mint például Máriát és Mártát Bethániában. Hallgassátok meg, hogyan beszélget tanítványaival, mikor velük vacsorált a Galileai-tenger partján: „Simon, Jónának fia! Szeretsz te engem” (Jn. 21: 16)? Az Ő jelenléte mindig megszentel. Az Ő ajándékai mindig lelkünk javát szolgálják; az Ő jósága mindig bölcs; a Vele való közösség mindig tanító jelleggel bír. Egy nap az Ember Fiának közösségében többet ér ezer napnál, amit földi barátaink között töltenénk el; egy óra a Vele való közösségben többet ér a király udvarában eltöltött egy évnél. Soha, soha nem volt olyan bölcs barát, mint Jézus Krisztus.

 

Szert akarsz-e tenni egy kipróbált és megvizsgált barátra? Mert ilyen Barát Jézus Krisztus. Hatezer év telt el azóta, hogy az Úr Jézus elkezdett barátkozni az emberiséggel. Ez alatt a hosszú idő alatt Ő sok barátra tett szert ebben a világban. Sajnos, milliók és milliók elvetették az Ő ajánlatát, és bármennyire is fájdalmas ez, örökre elvesztek; de ezrek és ezrek kapaszkodtak bele az Ő barátságának hatalmas lehetőségébe, és üdvösségre jutottak. Ő hatalmas tapasztalattal bír.

 

1. Ő mindenféle rendű és rangú emberrel tartotta fenn barátságot. Ezek közül egyesek gazdagok voltak, mint Dávid, Salamon, és Jób; egyesek nagyon szegények voltak közülük ebben a világban, mint Betlehem pásztorai, Jákób, János és András – de mindnyájan egyformán voltak Krisztus barátai.

 

2. Ő mindenféle korú baráttal rendelkezett, amit csak az ember elbír képzelni. Egyesek semmit sem tudtak Róla, míg nem élemedett korúak nem lettek, mint például Manassé, Zékeus, és valószínűleg az etióp kincstárnok. Egyesek kora gyerekkoruktól barátai közé számláltattak, mint például József, Sámuel, Jósiás, és Timóteus. De mindnyájan egyformán Jézus baráti köréhez tartoztak.

 

3. Ő mindenféle temperamentúmu és habitusú baráttal rendelkezett. Egyesek közülük egyszerű, egyenes emberek voltak, mint Izsák; mások szóban és tettben erősek voltak, mint Mózes; egyesek lelkiismeretesek és buzgók voltak, mint Péter; mások nyájasak és visszahúzódóak voltak, mint János. Egyesek közülük nagyon aktívak és energikusak voltak, mint Márta; mások szerettek csendben üldögélni az Ő lábainál, mint Mária; egyesek ismeretlenként éltek népük között, mint Szulamit; mások meg az egész világon ismertek voltak, és gyökeresen megváltoztatták annak folyását, mint Pál. De ők mégis egyforma mértékben Jézus barátainak számítottak.

 

4. Ő mindenféle családi háttérrel és szociális helyzettel rendelkező baráttal rendelkezett. Egyesek közülük nősök voltak, és gyerekeik voltak; mások úgy éltek és haltak meg, hogy nem volt családjuk, mint Dániel és Keresztelő János. Egyesek közülük gyakran betegeskedtek, mint Lázár és Epafroditusz; mások közülük erősek voltak a munkában, mint Persis, Triféna, és Trifósa. Egyesek közülük gazdák voltak, mint Ábrahám és Kornéliusz; mások szolgák voltak, mint a Néró udvarában élők; egyesek közülük rossz szolgákkal bírtak, mint Elizeus; mások rossz gyerekekkel és feleséggel rendelkeztek, mint Dávid. De mindnyájan egyforma mértékben Jézus barátainak számítottak.

 

5. Ő szinte minden nép, nemzet, és faj közül rendelkezett barátokkal. Voltak barátai meleg égövű és hideg országokból, fejlett országokból, és legszegényebb, és primitívebb népek közül is. Az Ő élet könyve magába foglal görögöket és rómaiakat, zsidókat és egyiptomiakat, rabokat és szabad embereket. Az Ő listáján vannak visszafogott angolok és óvatos skótok, impulzív írek és lobbanékony walesiek, állhatatlan franciák és büszke spanyolok, kifinomult olaszok és alapos németek, durva afrikaiak és finom hinduk, kultúrált kínaiak és félvad új-zélandiak. De mindnyájan egyforma mértékben Jézus barátainak számítanak.

Ők már megízlelték Krisztus barátságát, és jónak találták. Senki sem talált Benne semmilyen hiányosságot, mikor megismerkedtek Vele; senki nem talált Benne akkor sem hiányosságot, mikor előrehaladt a Vele való barátságuk. Semmilyen hiányosságot, semmilyen hibát, semmilyen elégtelenséget nem találtak soha Jézus Krisztusban. Közülük mindegyik meglátta, hogy lelke szükséglete teljesen ki lett elégítve; mindegyik azt tapasztalta naponta, hogy Krisztusban minden elégségessel rendelkeznek, és bőségben vannak. Soha, soha nem volt olyan kipróbált és megvizsgált barátjuk, mint Jézus Krisztus.

 

Az utolsó, de nem a leglényegtelenebb. Szert akarsz-e tenni egy megbízható barátra? Mert ilyen Barát Jézus Krisztus. Minden földi dolog legnagyobb hiányossága az, hogy nem állhatatlan, nem állandó. A gazdagság szárnyat növeszt, és elrepül; a fiatalság és a szépség csak néhány évre lehetnek a mieink; a testi erő hamar meggyengül; az értelem és az ész hamar elkopik. Minden meghal. Minden szétporlad. De ennek az általános szabálynak van egy figyelemre méltó kivétele: ez a kivétel Jézus Krisztus barátsága.

Az Úr Jézus Krisztus olyan Barát, Aki sosem változik meg. Őbenne nincs a változásnak árnyéka sem: akit Ő szeret, azt Ő örökre szeretni fogja. Ismert, hogy a férjek néha elhagyják feleségüket, a szülők eldobják gyermekeiket, az emberi hűség eskükről és fogadalmakról gyakran megfeledkeznek. Ezrek vannak olyanok, akik a kivirágzás és a fiatalság éveiben tiszteletnek örvendenek, míg öregségükben és szegénységükben megfeledkeznek róluk. De Krisztus sosem változtatta meg az Ő érzéseit az Ő barátai iránt. Ő „tegnap, ma, és mindörökké ugyanaz” (Zsid. 13: 8).

Az Úr Jézus sosem távolodik el az Ő barátaitól. Közte és az Ő emberei között sosincs távolság, és sosincs búcsúzkodás. Attól a perctől fogva, hogy Ő lakozást vesz a bűnös lelkében, Ő ott marad mindörökké. A világ tele van sok búcsúzkodó beszéddel, és elválással; a halál és az idő folyása a legszorosabb családot is megbontja; a fiak kirepülnek, hogy a maguk életét éljék; a lányok férjhez mennek, és örökre elhagyják a szülői házat. Elszakadás, elszakadás, elszakadás, – a legboldogabb háznak is ez a minden éves története. Milyen sok embert kísértünk el házunk küszöbéig könnyes szemmel, ami után sokszor többé nem láttuk a számunkra olyan kedves arcokat! Milyen sok embert fájdalommal a szívünkben kísértünk ki a sírig, és utána visszatértünk a hideg, csendes, magányos és üres tűzhelyhez! De, hála Istennek, hogy a Vagyok sosem hagyja el az Ő barátait! Az Úr Jézus a Vagyok, Aki azt mondta: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled” (Zsid. 13: 5).

Az Úr Jézus mindenhová elkíséri az Ő barátait, ahová csak mennek. Lehetetlen az elválás Közte és azok között, akiket Ő szeret. Nincs olyan hely, vagy helyzet ezen a földön, vagy a föld alatt, amely képes lenne arra, hogy elszakítsa lelkünket a nagy Barátunktól. Mikor messze hívja a kötelesség őket otthonuktól, Ő elkíséri őket; mikor tűzön mennek át, és a szerencsétlenségek folyamán kelnek át, Ő – velük van; mikor a betegágyon fekszenek, Ő mellettük áll, és a bajt a javukra fordítja; mikor a halál árnyékának völgyén vágnak át, mikor a barátok és rokonok otthagyják őket, mert nem képesek tovább velük menni, Ő mellettük van. Mikor átlépik az addig ismeretlen menny kapuját, Ő újra csak velük van; mikor feltámadnak az új testben az ítélet napján, nem lesznek magukra hagyva. Ő barátainak ismeri el őket, és azt mondja: „Ők az enyémek; váltsd meg, és szabadítsd meg őket”. Akkor fognak beteljesülni az Ő saját szavai: „És íme, én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt. 28: 20).

Tekints a minket körülvevő világra, – és meglátod, hogy minden emberi terv sikertelenségre van ítélve. Számoljatok össze minden elválást, elosztást, elcsüggedést, és veszteséget, ami végbe ment emlékezetetek szerint. Gondolkodjatok el, milyen nagy kiváltság az, hogy Azzal rendelkeztek, Aki sose csap be benneteket, és Akiben sosem fogtok csalódni! Soha, soha nem volt megbízhatóbb barát Jézus Krisztusnál.

Most viseljetek el engem, míg ezt a fejezetet egypár világosan kifejtett, alkalmazásra szánt mondattal fejezem. Nem tudom, hogy kik vagytok, és milyen állapotban van lelketek; de meg vagyok győződve arról, hogy azok a szavak, amelyeket el akarok nektek mondani, komoly figyelmet érdemelnek. Oh, bárcsak ez a könyv a lelki kérdésekben ne találna könnyelműeknek benneteket! Oh, bárcsak Krisztus egyes gondolataira figyelmet fordítanátok!

 

1. Először, tudjátok meg, hogy arra hívlak benneteket, hogy komolyan gondolkodjatok el azon, hogy Krisztus-e a ti Barátot, és ti az Övéi vagytok-e.

Szomorúan jelentem ki, hogy tíz és tízezer ember van, aki nem barátja Krisztusnak. Kétség kívül, meg vannak keresztelve az Ő nevében, külsőleg az Egyház tagjaihoz tartoznak, az Ő áldásait élvezik. De valójában ők nem barátai a Krisztusnak. Vajon gyűlölik azokat a bűnöket, amelyekért Krisztus meghalt? Nem. Szeretik-e a Megváltót, Aki azért jött a világba, hogy üdvözítse őket? Nem. Gondot viselnek-e a lelkükre, amelyek olyan értékesek az Ő szemében? Nem. Vajon örömet találnak-e a vigasztalás szavaiban? Nem. Arra törekednek-e, hogy beszélgessenek a bűnösök Barátjával az imádság által? Nem. Oh, olvasóm, nem illik-e rád ez a jellemzés? Mi a helyzet veled? Egy vagy-e Jézus barátja közül?

 

2. Továbbá, tudjátok meg, hogy ha nem vagytok egyike Jézus barátainak, akkor szánalomra méltó, szerencsétlen teremtések vagytok.

Ezt tudatosan írom. Nem átgondolatlanul mondom ezt. Újra és újra megismétlem, hogy ha Krisztus – nem a ti Barátotok, akkor – ti szánalomra méltó, szerencsétlen teremtések vagytok.

Ti egy olyan világban vagytok, amely egyre csak gyengül, és amiben egyre csak több nyomorúság van, és nincs igaz vigasztalásotok, vagy menedéketek a szükség idején. Ti halálra ítélt teremtmények vagytok, de nem vagytok készek a halálra. Bűnösök vagytok, és ezek a bűnök nincsenek megbocsátva. Ítéletre vonattok, és nem vagytok felkészülve az Istennel való találkozásra; felkészülhettetek volna, de visszautasítottátok, hogy az egyedüli Közbenjáró és Kezes segítséget nyújtson nektek. A világot jobban szeretitek, mint Krisztust. Elvetitek a bűnösök nagy Barátját, és nincs Barátotok a mennyben, Aki megvédené ügyeteket. Igen, ez a keserű igazság. Ti szánalomra méltó, szerencsétlen teremtések vagytok. Nincs jelentősége annak, hogy milyen jövedelemmel rendelkeztek; Krisztus barátsága nélkül ti nagyon szegények vagytok.

 

3. Továbbá, tudjátok meg, hogy ha valóban szeretnétek barátot, akkor Krisztus kész arra, hogy Barátotok legyen.

Ő sokáig vár arra a pillanatra, mikor ti az Ő népéhez csatlakoztok, és most a tollamon keresztül szól hozzátok. Ő kész magához fogadni benneteket, bármilyen érdemteleneknek is éreznétek magatokat, és Ő kész beírni benneteket az Ő barátainak névsorába. Ő kész megbocsátani a múltat, Ő kész felöltöztetni benneteket az igazságba, adni az Ő Lelkét, és az Ő drága gyermekeivé tenni benneteket. Minden, amire Ő benneteket kér, – az, hogy jöjjetek Hozzá.

Ő arra kér benneteket, hogy minden bűnötöket hozzátok el Hozzá; csak ismerjétek el romlottságotokat és valljátok meg, mennyire szégyellitek magatokat. Úgy, ahogy vagytok, nem várva semmire, semmit sem érdemelve – Jézus arra hív benneteket, hogy jöjjetek Őhozzá, és az Ő barátai legyetek.

Oh, jertek, és legyetek bölcsek! Jertek, és legyetek biztonságban. Jertek, és legyetek boldogok. Jertek, és legyetek Krisztus barátai.

 

4. Végül, tudjátok meg, hogy ha Krisztus a ti Barátotok, akkor nagy kiváltsággal rendelkeztek, és ehhez méltóan kell viselkednetek.

Törekedjetek arra, hogy minden nappal szorosabb kapcsolatotok legyen Barátotokkal, hogy mind jobban megismerjétek az Ő erejét, és jóságát. A valódi keresztyénség nem pusztán valami absztrakt eszmerendszerben való hit. Ez olyan élet, amely naponként személyes kapcsolatban van a valóban élő Személyiséggel – Jézussal, Isten Fiával. Pál azt mondta: „Az élet nekem Krisztus” (Fil. 1: 21).

Naponként arra törekedjetek, hogy magasztaljátok a ti Uratokat és Megváltótokat minden utatokon. „Aki barátokat akar, annak magának is barátságosnak kell lennie” (Pl. 18: 24); kétségtelen, hogy egyik embernek sincsenek olyan kötelességei, mint annak az embernek, aki Krisztus barátja. Mindent kerüljetek el, ami bosszanthatná Urunkat. Állhatatosan harcoljatok a rátok telepedő bűnökkel, a következetlenséggel, az Ő megvallásának késedelmeskedésével az emberek előtt. Mondjátok azt lelketeknek, hogy elvetitek annak kísértését, hogy gonoszt cselekedjetek: „Lelkem, lelkem, ez lenne-e vajon jóságod a Barátod felé”?

Mindene előtt, gondoljatok arra a kegyelemre, amely megjelent nektek, és tanuljatok meg örvendezni naponként a ti Barátotokban! Mi van akkor, ha testetek betegségben szenved? Mi van, ha nincstelenségetek és próbáitok nagyon nagyok? Mi van, ha földi barátaitok elhagynak benneteket, és egyedül maradtok a világban? Mindez megtörténhet veletek; ennek ellenére, ha ti Krisztusban vagytok, akkor olyan Baráttal rendelkeztek, Aki erős, Aki szerető, Aki bölcs, olyan Baráttal, Aki sosem csap be benneteket. Oh, elmélkedjetek, elmélkedjetek sokat a ti Barátotokról!

Még egy kis idő, – és Barátotok eljön, hogy hazavigyen benneteket, és Vele lesztek az örökkévalóságban. Még egy kis idő, – és meglátjátok Őt, ahogyan Ő is lát benneteket, és megismeritek Őt, ahogyan Ő is megismer benneteket. És akkor meg fogjátok hallani, hogy mindnyájan azt fogják vallani: GAZDAG ÉS BOLDOG AZ AZ EMBER, AKINEK KRISZTUS A BARÁTJA.  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tizenötödik fejezet

 

Betegség

 

Uram, íme, akit szeretsz, beteg (Jn. 11: 3).

 

Az a fejezet, amelyből ez az igevers van véve, minden Bibliát olvasó ember előtt jól ismert. Nincs olyan történet, amelyet össze lehetne hasonlítani ennek a fejezetnek az őszinte leírásával, az egyszerűségével, azzal a megérintő érdeklődéssel, amelyet kivált az emberből. Véleményem szerint, ez a történet az egyik bizonyítéka az Ige ihletettségének. Mikor ezt a történetet olvasom, amely Betániában történt, úgy érzem, hogy van benne valami, amit a hitetlen ember képtelen megmagyarázni. Ez nem más, mint Isten ujja.

Azok a szavak, amelyeken itt szeretnék megállni, telve vannak nem mindennapi tanulságokkal és izgalommal. Tartalmában megtalálhatjuk azt az üzenetet, amelyet Mária és Márta küldtek Jézusnak, mikor testvérük, Lázár, betegágyon feküdt: „Uram, íme, akit szeretsz, beteg” (Jn. 11: 3). Ez az üzenet rövid és egyszerű volt. Ugyanakkor gyakorlatilag minden szava mélységes elgondolkodásra vezet minket.

Fordítsatok figyelmet ezeknek a szent asszonyoknak a gyermeki hitére. A szükség idején az Úrhoz fordultak, mint ahogyan a megijedt kisgyerek is az anyja felé fordul, vagy mint az iránytű mutatója is észak felé leng ki. Ők Hozzá fordultak, mint Pásztorukhoz, mint mindenható Barátjukhoz, mint Bátyjukhoz, Aki meglátogatta őket a nyomorúság idején. Bármennyire is különbözött ez a két nővér természetében, ebben a kérdésben teljes egység volt közöttük. A nyomorúság napján az első gondolatuk az volt, hogy Krisztushoz folyamodnak. Krisztus volt az a menedék, amelyben ők elrejtőztek a szükség idején. Boldogok azok, akik így lépnek fel!

Fordítsatok figyelmet arra az egyszerű alázatra, amellyel Lázárról beszélnek. Ők úgy nevezik őt, mint „az, akit Te szeretsz”. Ők nem azt mondják, hogy „az, aki szeret Téged, hisz Benned, Neked szolgál”, hanem úgy: „az, akit Te szeretsz”. Márta és Mária ismerték az Isten mélységes igazságának dolgait. Ők megismerték azt, hogy Krisztus irántunk való szerelme, és nem a mi Iránta érzett szeretetünk az igaz alapja várakozásainknak, és képezi a reménység igaz fundamentumát. Újra csak boldogok mindazok, akik megtaníttattak erre az igazságra! Ha a magunk Krisztus iránti szeretetére építünk, akkor az képtelen kielégíteni, és megvigasztalni minket; de ha Krisztus irántunk való szerelmére építünk, ez a szeretet békességgel tölt el minket.

Végül, fordítsatok figyelmet arra a megindító körülményre, amely feltárja Márta és Mária belső emberét: „Íme, akit Te szeretsz, beteg”. Lázár jó ember volt, újjá volt születve, hívő volt, mertért, megszenteltetett, Krisztus barátjának, és a dicsőség örökösének számított. Ennek ellenére, Lázár beteg volt! Ily módon, a betegség nem jele annak, hogy Isten elégedetlen lenne velünk. A betegség arra van rendelve, hogy áldás legyen számunkra, és nem átok. „Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van” (Róma 8: 28). „Akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek. Ti pedig Krisztuséi, Krisztus pedig Istené” (1 Kor. 3: 22-23). Még egyszer megismétlem, hogy boldogok azok, akik tudják ezt! Boldogok azok, akik azt tudják mondani: „Ezek az én Atyámnak dolgai. Ezek áldást hoznak számomra”.

Arra hívom olvasóimat, hogy vizsgáljuk meg a betegség kérdését. Ez a tárgy egyike azoknak, amelyeknek gyakran az arcába kell néznünk. Nem szükséges, hogy prófétai szemekkel rendelkezzünk ahhoz, hogy meglássuk, hogy a betegség egyszer minket is elér, ha sor kerül rá. Az élet közepette mindenhonnan a halál ölel körül minket. Jertek, álljunk meg néhány pillanatra oldalt, és keresztyén szemmel vegyük szemügyre a betegséget. Gondolataink nem serkentik arra a betegséget, hogy minél előbb elérjen minket, de Isten segítségével bölcsességre taníthat minket.

A betegség témájának megvizsgálásakor figyelmeteket három fontos pontra fordítsátok. Mindháromról szeretnék néhány szót szólni.

 

1. A betegségek és erőtlenségek globális elterjedtsége.

 

2. Azok az általános áldások, amelyeket a betegség hoz az emberiségnek.

 

4.     Azok a különleges kötelességek, amelyekre a betegségek felhívják a figyelmünket.

 

A betegségek globális elterjedtsége.

Nem kell sokáig vesztegelnem ennél a pontnál. A bizonyítékok felsorolása csak ahhoz vezetne, hogy olyan igazságokat halmozunk ezzel kapcsolatban, amit mindenki aláír.

Betegség mindenhol van. Európában, Ázsiában, Afrikában, Amerikában; a forró- és mérsékelt égövi országokban; a civilizált államokban és a vad törzsek között, a férfiak, a nők, és a gyerekek mindenhol ki vannak téve a betegségnek, és a halálnak.

A betegség minden társadalmi osztály között felüti a fejét. A kegyelem nem hatálytalanítja a hívők az alól, hogy a betegség hatása alá kerüljenek. Gazdagságon nem lehet tőle való szabadulást vásárolni. A világi cím képtelen feltartóztatni a támadásait. A királyok és alattvalóik, urak és szolgák, gazdagok és szegények, tudósok és tudatlanok, tanítók és tanítványok, orvosok és betegek, igehirdetők és hallgatók – mindnyájan kapitulálnak ez előtt az erős ellenfél előtt. „A gazdagnak vagyona az ő erős városa” (Pl. 18: 11). Az angol ember háza az ő várának van nevezve; de nincs olyan ajtó, és sövény, amely képes lenne gátat vetni a betegségnek és a halálnak.

Különböző fajtájú és természetű betegség van. A fejünktől a lábujjunkig alá vagyunk vetve a betegségnek. Alávetett szenvedésünk – rettenetes látvány. Ki képes összeszámolni azoknak az erőtlenségeknek a sokaságát, amelyek eluralkodhatnak porhüvelyünk felett? Ki volt képes valaha is megilletődöttség nélkül megnézni a patologikus anatómia múzeumi kiállítását? „Csoda, hogy az ezerhúrú hárfa hogyan képes olyan hosszan megőrizni harmonikusságát”. Nekem úgy tűnik, hogy nem az a csoda, hogy az emberek olyan hamar meghalnak, hanem az, hogy miért képesek olyan hosszan élni.

Gyakran a betegség a legmegalázóbb és elkeserítőbb megpróbáltatás, amely csak sorsul jutott az embernek. A legerősebbet is képes gyengébbé tenni a kisgyereknél, és arra késztetheti őt, hogy megérezze, hogy „a malom zúgása halkabbá lesz” (Pr. 12: 6). Ő a legbátrabbat is képes lélekjelenlét nélkül hagyni, és megremegtetni a ház őrzőit. Mi „csodálatosan megkülönböztetettek” vagyunk (Zsolt. 139: 14). A lélek és a test közötti kapcsolat különösen szoros. Az a hatás, amelyet egyes betegség gyakorolhat a hangulatra és a természetre, különösen nagy. Megbetegedhet az agy, a vese, és az ideg is, amelyek Salamont is képesek lettek volna olyan alacsony sorba vetni, mint egy csecsemőt. Annak, aki meg akarja ismerni, a megalázottság milyen mélységéig képes leereszkedni a szánalomra méltó ember, elég, ha egy kis időre betegápolással foglalkozik.

A betegséget semmilyen emberi beavatkozással sem lehet elfordítani. Kétségtelen, hogy az emberi átlagéletkort egy kis időre ki lehet tolni. Az orvosok képesek arra, hogy újabb és újabb gyógyszereket találjanak fel, és meghosszabbítsák a kúrák időtartamát. Az ésszerű tisztasági szabályok bevezetése nagyban hozzájárulhat a halandóság csökkenéséhez az országban. Végül azonban az egészséges és az egészségtelen körzetekben, kellemes és kellemetlen klímán, homeopátiás és allopátiás kezelés során, bármit is teszünk, az emberek meg fognak betegedni, és meghalnak. „A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradtság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk” (Zsolt. 90: 10). Ez a kijelentés tényleg igaz. Ez ma is igaz marad.

Tehát, mit tudunk tenni ezzel a megkérdőjelezhetetlen ténnyel, a betegség univerzális elterjedésével? Hogyan tudjuk magyarázni azt? Milyen magyarázatot tudunk hozzá fűzni? Milyen feleletet tudunk ebben a kérdésben adni kíváncsi gyerekeinknek, akik azt kérdezik tőlünk: „Apa, miért betegednek, és halnak meg a gyerekek”? Ezek nagyon komoly kérdések. Helytelen dolog lenne, ha néhány szóban válaszolni szeretnénk rá.

El tudjuk-e képzelni egy pillanatra, hogy Isten a már kezdetek kezdetén megteremtette a betegséget? Feltételezhetjük-e, hogy Az, Aki világunkat ilyen tökéletes formában megalkotta, lenne a fájdalmak és a szükségtelen szenvedés Alkotója? Gondolhatunk-e arra, hogy Az, Aki mindent „nagyon jónak” teremtett, a halálra és a betegségre teremtette volna Ádám nemzetségét? Véleményem szerint, ez a gondolat visszataszító. Hatalmas tökéletlenséget hoz az Isten tökéletes teremtésébe. Ahhoz, hogy értelmünk számára elfogadható választ találjunk, máshol kell kereskednünk, és más végeredményre kell jutnunk.

Az egyetlen magyarázat, ami engem kielégít, az, amit a Biblia ad. Valami történt ebben a világban, amely az embert levetette elsődleges állapotából, és amely megfosztotta őt elsődleges kiváltságaitól. Valami befészkelte magát, valami kőtörmelék, amely munkagép fogai közé esve, megrontotta az Isten által felállított tökéletes rendet. Mi ez? Egy szóval válaszolok erre: a bűn. „Egy ember által jött be a világra a bűn, és a bűn által a halál” (Róma 5: 12). A bűn – az oka minden betegségnek, halálnak, fájdalomnak, és szenvedésnek, ami csak kiterjedt a világra. Ezek részei annak az átoknak, amely rázúdult a világra, mikor Ádám és Éva ettek a tiltott gyümölcsből, és bűnbe estek. Ha nem lett volna bűnbeesés, nem lenne fájdalom sem. Ha nem lenne bűn, nem lenne betegség sem.

Itt megállok egy pillanatra, és ez alatt a szünet alatt nem távolodok el témám tárgyától. Azért állok meg, hogy emlékeztessem olvasóimat arra, hogy nincs rosszabb védekezési pozíció, mint az a pozíció, amit az ateista, a deista, vagy az az ember foglal el, aki nem hisz a Bibliában. Minden ifjú olvasómnak azt javaslom, akik merész és igazságosnak látszó istentelen érvekkel van felfegyverkezve, hogy tüzetesen vizsgálja meg ezt az egész kérdéskört, ami én egyszerűen az istentelenség nehézségének nevezek. Bátran állíthatom, hogy sokkal több hit szükségeltetik ahhoz, hogy istentelen legyen az ember, mint hogy keresztyénné váljon. Bátran kijelenthetem, hogy az emberiség állapotában olyan széles körben ismert, és világos tényeket lehet felfedezni, amiket semmi más által nem lehet magyarázni, csak a Biblia által. És ezek közül az egyik legmegrázóbb tény – a betegség, a szenvedés, és a fájdalom globális elterjedésének ténye. Röviden, az egyik legnagyobb nehézség az ateisták, és a deisták útján az emberi test okozza.

Kétség kívül, hallottunk az ateistákról. Az ateista az az ember, aki azt bizonygatja, hogy ő abban hisz, hogy nincs Isten, nincs Teremtő, nincs Elsődleges Ok, és hogy minden a világon tiszta véletlenségből jött létre. Meg kell-e hallgatnunk hasonló gondolatokat? Menjetek el, és fogjatok meg egy ateistát, és vigyétek el országunk egyik nagy múltú sebésziskolájába, és kérjétek meg arra, hogy tanulmányozza egy kicsit az emberi test csodálatos felépítését. Mutassatok rá arra az utánozhatatlan művészetre, amely által megformáltatott minden tag, ér, billentyű, izom, ín, ideg, csont, és végtag. Mutassatok rá az emberi test minden tagjának tökéletességére, amely úgy van megalkotva, hogy be tudja tölteni rendelt feladatát. Mutassatok rá arra a több ezer eszközre, amelyek ellene állnak a kopásnak, és naponként újabb energiával töltődnek fel. És utána kérjétek meg ezt az embert, aki elveti Isten létezését, mint Aki mindennek az Elsődleges Oka, hogy ez a csodálatosan alkotott mechanizmus lehet-e a véletlen szüleménye? Kérdezzétek meg tőle, hogy így gondolkodik-e az órákról, amelyekre tekint, a kenyérről, amelyet elfogyaszt, a ruháról, amit magára ölt? Oh, nem! Az eltervezés legyőzhetetlen nehézség az ateista útjában. Isten létezik.

Kétségtelen, hogy hallottatok a deistákról. A deista az az ember, aki az bizonygatja, hogy abban hisz, hogy Isten létezik, hogy Ő teremtette ezt a világot, és mindent, ami benne található. De nem hisz a Bibliában. „Isten, de nem a Biblia! Az Alkotó, de nem a keresztyénség!” – ez a deista krédója. Meg kell-e hallgatnunk hasonló tanításokat? Menjetek el, és vigyetek el egy deistát egy kórházba, és mutassátok meg neki a betegség rettenetes munkáját. Vigyétek oda egy ágyhoz, amelyen egy kisgyerek fekszik, aki alig tudja megkülönböztetni a jót a rossztól, és halálos betegségben szenved. Vigyétek be egy olyan kórterembe, ahol egy nagycsalád szeretett édesanyja fekszik, aki betegsége utolsó stádiumába szenved. Kérdezzétek meg attól az embertől, aki abban hisz, hogy létezik egy hatalmas és bölcs Isten, Aki megteremtette ezt a világot, de nem hisz a Bibliában, – kérdezzétek meg tőle, hogyan tudja megmagyarázni a rendetlenség és tökéletlenség nyomait az Isten teremtette világban. Kérdezzétek meg ettől az embertől, aki viccelődik a keresztyén teológia felett, és nagyon okosnak képzeli magát, hogy higgyen Ádám bukásában, – kérdezzétek meg őt arról az elméletről, amely a fájdalom és betegség egész világra kiterjedő voltát tárgyalja. Hiába fogjátok feltenni neki ezeket a kérdéseket! Nem fogtok tőle kielégítő választ kapni. A betegség és a szenvedés – legyőzhetetlen akadály a deista szemében. Az ember vétkezett, és ezért az ember szenvedés alá van vetve. Ádám elbukott, elveszítve ezzel elsődleges státusát, ezért van az, hogy Ádám gyermekei megbetegednek, és meghalnak.

A betegség globális elterjedése – egyike a Biblia igaza közvetett bizonyítékának. A Biblia magyarázza a betegséget. A Biblia válaszol azokra a kérdésekre, amelyek összefüggenek a betegséggel, amelyek felmerülhetnek minden tudálékos elmében. Egyetlen más vallási rendszer sem képes megtenni ezt. Itt mind hajótörést szenved. Mind hallgat közülük. Mindnyájan zavarodottak ebben a kérdésben. Csak a Biblia néz szembe ezzel a tárggyal. Bátran jelenti ki azt a tényt, hogy az ember – bukott teremtés, és ugyanilyen bátorsággal jelenti ki, hogy a hatásos gyógyítás univerzális rendszerét. Nekem nincs mit hozzátennem ahhoz a következtetéshez, hogy a Biblia – Istentől származó könyv. A keresztyénség a menny kijelentése. „A te Igéd igazság” (Jn. 17: 17).

Jertek hát, álljunk meg ezen a régi igazságon, azon, hogy a Biblia, és csak a Biblia Isten kijelentése az embernek Önmagáról. Ne vesszetek el azok között az újsütetű támadások között, amelyet napjaink szkepticizmusa reagál a könyv isteni ihletettségére. Ne fordítsatok figyelmet azokra a szigorú kérdésekre, amelyeket a hit ellenségei szeretnek feltenni a Biblia nehéz értelmezésével kapcsolatban, és amelyekre nyomán ti, talán, gyakran kényelmetlenül érzitek magatokat. Azzal a biztos elvvel erősítsétek meg lelketeket, hogy az egész könyv – Isten igazsága. Mondjátok azt a Biblia ellenségeinek, hogy minden bizonyítékuk ellenére, nincs a világban még egy könyv, amelyet össze lehetne vetni a Bibliával; nincs még egy olyan könyv, amely ilyen pontos választ adni az ember szükségére; nincs még egy könyv, amely ilyen őszintén beszélne az ember állapotáról. Ami a Bibliával kapcsolatos nehézségeket illeti, mondjátok azt nekik, hogy nektek van időtök várni. Elég egyszerű igazságot találtok ebben a könyvben, amelyek kielégítik lelketeket, és üdvösségre visznek benneteket. Egyszer minden nehézség szertefoszlik. Az, amit nem tudtok ma, meg fogjátok tudni a jövőben.

 

A második kérdés, amit meg kell vizsgálnunk, – ezek azok az általános áldások, amelyeket a betegség ad az emberiségnek. Én következetesen és tudatosan alkalmazom itt az „áldás” szót. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy világosan lássuk tárgyunknak ezt a részét. Jól tudom, hogy a betegség úgy tűnik, mintha az Isten vezetésének egyik mintha gyenge pontja lenne ebben a világban, amelynél megállnak a szkeptikus elmék. „Isten lehet-e a szeretet Istene, ha Ő megengedi a betegséget? Isten lehet-e az irgalom Istene, ha Ő teret enged a fájdalomnak? Ő képes lenne arra, hogy gátat vessen a fájdalomnak és a betegségnek, de nem teszi ezt. Hogyan lehetséges ez”? Ilyen gondolatokat gyakran felfedezhetünk az ember szívében.

Mindezeknek a „gondolkodóknak” azt felelem, hogy kételkedéseik és faggatózásaik felettébb balgatagok. Ilyen erővel azért is kételkedhetnének a Teremtő létében, mert a gondviselés általános menetét néha megtörik a földrengések, a hurrikánok, és a viharok. Ilyen erővel kételkedhetnek az Isten Gondviselésében azért is, mert nagy vérfürdők voltak Delhiben és Carpure-ban. Mindez csak annyira megalapozott, mintha azért kételkednénk Isten kegyelmében, mert betegséget találunk a világban.

Mindazokat kérem, akik nehezen tudnak harmóniát felfedezni a betegségek, bajok elterjedése, és az Isten szeretete között, hogy fordítsák tekintetüket a körülöttük levő világra, és figyeljék meg, mit történik ott. Arra kérem őket, hogy kísérjék figyelemmel, hogy az emberek milyen határok között szenvednek el az emberek veszteségeket ma a jövőbeli nyereségek reményében; jelenlegi szenvedést a jövőbeli örömért; jelenlegi betegséget a jövőbeli egészség miatt. A földbe vetett mag ott el is pusztul; de mi mégis vetünk a jövőbeli termés reménységében. A gyermek könnyek között van az iskolába irányítva; de abban a reménységbe küldjük oda, hogy a jövőben bölcsességet fog ott nyerni. A család feje fájdalmas sebészeti műtétet vállal; de abban a reménységben veti ennek alá magát, hogy a jövőre nézve egészséget szerezzen. Arra kérem az embereket, hogy vegyék figyelembe Isten hatalmas elvét a világ irányítására nézve. Arra kérem őket, hogy higgyék el, hogy Isten nem azért engedi meg a betegséget, a szenvedést és a fájdalmat, hogy Ő gyötörje az embereket, hanem azért, mert Ő áldást szeretne adni az emberi szívnek, értelemnek, lelkiismeretnek a lélekben az egész örökkévalóságra nézve.

Még egyszer megismétlem, hogy a betegség áldását következetesen és tudatosan hangsúlyozom. Ismerek olyan fájdalmakat és szenvedéseket, amelyek betegséget vonnak maguk után. Ismertek előttem a csüggedések és szomorúságok, amelyet olyan gyakran maguk után vonnak. De nem tudok úgy tekinteni rájuk, mint elegyítetlen gonoszságra. Én bennük Isten bölcs megengedését látom. Olyan hasznos eszközt látok bennük, amelyek megakadályozzák a bűn és az ördög romboló hatásának mindenre való kiterjedését az emberi lelkekben. Ha az ember sosem vétkezne, ügyefogyott lennék a betegség hasznának meghatározásában. De mivel a világban jelen van a bűn, azt láthatom, hogy a betegség – nem más, mint áldás. Olyan szinten áldás, amilyen szinten átok is. Úgy gondolom, hogy a betegség szigorú nevelő. De ugyanakkor az emberi lélek legnagyobb barátja is.

 

1. A betegség arra kényszeríti az embereket, hogy gondoljanak a halálra. Az emberek nagy többsége úgy él, mintha sosem akarna meghalni. El vannak foglalva üzleteikkel, gyönyöreikkel, politikájukkal, vagy tudományukkal, mintha a föld az ő végső otthonuk lenne. Terveket készítenek, és elképzeléseket a jövőre nézve, mint a bolond gazdag a példázatban, mintha csak hosszú időre kibérelték volna az életet, és nem kellene attól tartaniuk, hogy a bérbe adó akármikor felmondhatná ezt a szerződést. Néha egy komoly betegég messze megy, és szétfújja ezeket az elképzeléseket. Arra buzdítja az embereket, hogy szabaduljanak meg ábrándjaiktól, és emlékezzenek arra, hogy a halál – éppen olya realitás, mint az élet. Ezért kihangsúlyozottan húzom azt alá, hogy a betegség hatalmas áldás.

 

2. A betegsége arra kényszeríti az embereket, hogy komolyan gondolkodjanak el Istenről, lelkükről, és az eljövendő világról. Az emberek nagy többsége jólétének idején nem találnak időt a hasonló gondolatokra. Ők gyűlölik ezeket. Ők próbálják maguktól elhessegetni ezeket. Ők gyötrőnek és kellemetleneknek tartják őket. Ezért néha egy komoly betegség csodálatos erővel szedi össze ezeket a gondolatokat, és helyezi rá az emberek lelkére. Még egy olyan tisztátalan uralkodó is, mint Benhadád, mikor megbetegedett, gondolt Elizeusra (2 Kir. 8: 8). Még a pogány hajósok is, mikor szembenéztek a halállal, megijedtek, és „mindenki a maga istenéhez kiáltott” (Jón. 1: 5). Kétségtelen, hogy mindaz, ami arra készteti az embert, hogy elgondolkodjon – áldás.

 

3. A betegség segít abban, hogy meglágyítsa az emberek szívét, és megtanítsa őket a bölcsességre. A szív természeti állapotában olyan kemény, mint a kő. Nem talál semmi áldást abban, ami nem tartozik ehhez a világhoz, és nem ismer semmilyen más boldogságot, csak azt, ami ebben a világban van. A hosszadalmas betegség gyakran ezeknek a gondolatoknak a megváltozásához vezet. Feltárja a pusztaságot, és az értelmetlenségét mindannak, amit a világ „áldásnak” nevez, és arra tanít minket, hogy ne vegyül üldözőbe azt. Az üzletember azt fogja tapasztalni, hogy a pénz még nem minden, amire a szív vágyik. A nagyvilági nő azt fogja tapasztalni, hogy a nagytermekben található ízléses ruházat, a regények olvasása, és a bálok, operák – szánalomra méltó vigasztalók. Kétségtelen, hogy az az elemzés, amely arra késztet minket, hogy megváltoztassuk értéktáblázatunkat, és a földi dolgok súlyát – áldás.

 

4. A betegség segít abban, hogy megalázzuk magunkat, és szerénnyé tegyen minket. Természet szerint mi mindnyájan büszkék és fennhéjázóak vagyunk. Csak kevesen vannak azok, még a legszegényebbek között is, akik nincsenek ezzel megfertőzve. Nehéz olyan emberrel találkozni, aki nem a magasból tekint a másikra, és titokban ne azt gondolná, hogy ő nem olyan, mint mások. A betegágy – az ilyen gondolatokat nagyban szerénnyé teszi. Azt a megfellebbezhetetlen igazságot tudatja velünk, hogy mi mindnyája szánalomra méltó férgek vagyunk, „sárházak lakói”, hogy mi „könnyebben szétnyomhatóak vagyunk a molynál” (Jób 4: 19), és hogy mi mind: akár királyok vagyunk, akár alattvalók, gazdák, szolgák, gazdagok, szegények – mindnyájan halandóak vagyunk, és hamarosan szemtől szembe kell állnunk Isten ítéletével. A sírhant láttán nem könnyű büszkének maradni. Kétségtelen, hogy mindaz, ami ilyen órát ad nekünk – áldás számunkra.

 

5. Végül, a betegség segít nekünk abban, hogy megpróbáljuk az embereknek a hitét, azt, hogy miben hisznek. A földön nincs sok olyan ember, akik valóban ragaszkodnának hitükhöz. És ezek közül is kevés olyan ember van, amely kibírja a próbákat. Az emberek nagy többsége megelégszik a tradíciókkal, amit szüleiktől örököltek, és ami nem képesek nekik semmilyen alapot adni a reménységre. Ezért néha a betegség nagyon hasznos az ember számára, hogy lelkének alkalmatlan fundamentumát lerombolja. A betegség gyakran megmutatja az embernek, hogy a lábai alatt heverő talaj nagyon ingatag, és semmi szilárd dolog sincs a kezei között. A betegség segít annak felfedezésében, hogy habár úgy néz ki, mintha hite lenne, ő egész életében az „ismeretlen Istent” tisztelte. Sok hitvallás nem mutatkozik rossznak az egészség kellemes hullámain, de teljesen rossznak és hasztalannak bizonyulnak a betegség zúgó árja közepette. A téli viharok megmutatják a réseket az emberek házain, így a betegség is nem ritkán megmutatja az emberi lélek minden elhajlását. Kétségtelen, hogy az, ami segít nekünk meglátni hitünk valódi természetét – áldás.

Nem azt bizonygatom, hogy a betegség mindenki számára adja ezeket a kiváltságokat, akit meglátogat. Sajnos, semmi ehhez hasonlót nem mondhatok! Emberek tízezrei évente ledöntetnek a betegség által, és újból erőre kapnak, de látszólag nem nyertek semmilyen látható órát betegségüktől, és úgy térnek vissza a világba, és továbbra is úgy élnek, mint előtte. Több tízezer ember megy keresztül évente a betegségen, és hal meg, ennek ellenére azonban nem nyernek belőle több lelki hatást, mint az állatok, amelyek elpusztulnak. Míg élnek, semmit sem éreznek, és mikor meghalnak, „halálukig nincsenek kínjaik” (Zsolt. 73: 4). Szomorú dolog ezt mondani. De ez az igazság. Annak a halottságnak a foka, amit az emberi szív és lelkiismeret elérhet, olyan mélység, amit én képtelen vagyok felmérni.

De a betegség csak egyeseknek hozhat-e olyan áldásokat, amelyekről már beszéltem? Én nem feltételezek semmilyen ehhez hasonlót. Hiszem, hogy sok esetben a betegség olyan cselekményhez vezet, amely többé-kevésbé hasonlít azokhoz a jelekhez, amelyekről éppen, hogy csak beszéltem. Hiszem, hogy sok értelmes ember számára a betegség – az Isten látogatásának nagy napja, és hogy a betegágyon folyamatosan olyan érzések, születnek, amelyek ha figyelmet szentelünk rájuk, Isten kegyelméből az üdvösségre vezethetnek minket. Hiszem, hogy a pogányok földjén éppen a betegség az az eszköz, amely utat nyit a misszionáriusok számára, és arra készteti a szerencsétlen bálványimádókat, hogy füleiket odahajtsák az evangélium felé. Hiszem, hogy országunkban éppen a betegség az egyik legnagyobb segítője az evangélium szolgáinak abban, hogy igehirdetéseik és tanításaik, amelyeket megvetettek az emberek a jólét napjaiban, a betegségek idején eljutnak értelmünkig. Hiszem, hogy a betegség Isten egyik nagy segítőeszköze az emberek megmentésében, és habár azok az érzelmek, amelyek mindezt kiváltják, gyakran időlegesek, gyakran mégis olyan eszközöknek bizonyulnak, amelyek segítségével a Lélek tevékeny munkát végez a szívükben. Röviden, szilárdan hiszek abban, hogy az emberi test betegsége gyakran ahhoz vezetett, hogy Isten csodálatos gondviseléséből az emberi lélek megmenekült.

Itt lassan befejezet témámnak ezt a részét. Nem követel további megjegyzéseket. Ha a betegség képes mindazt előhozni, amiről beszéltem (és ki fogja cáfolni ezt?), ha a betegség ebben a bukott világban segít az embernek abban, hogy elgondolkozzon Istenről, és saját lelkéről, akkor a betegség áldást hoz az ember számára.

Nincs jogunk zúgolódni a betegségre, és annak világban való jelenlétére. Nekünk, mindenek előtt, áldanunk kell Istent azért. A betegség Isten tanúja. A lélek tanácsadója. A lelkiismeret ébresztőórája. Szívünk megtisztítója. Kétségtelen, hogy jogom van így beszélni nektek, mert a betegség – egy áldás, és nem átok; segítség, és nem gát; haszon, és nem kár; barát, és nem az emberiség ellensége. Míg ebben a világban élünk, amelyben a bűn uralkodik, az, hogy ebben a világban betegség van – irgalom.

 

A harmadik, és egyben utolsó kérdés, amelyet meg szeretnék vizsgálni – azok a különleges kötelezettségek, amelyek ránk nehezednek a betegség elterjedésével kapcsolatban. Sajnálnám, ha úgy kellene abbahagynom ezt a témát, hogy ne mondanék néhány szót ezzel kapcsolatban. Kardinálisan fontosnak tartom azt, hogy ne általános frázisokat pufogtassak, mikor ezt az isteni üzenetet átadom a lelkeknek. Mindenkinek, akinek kezébe kerül ez a könyv, azt kívánom, hogy húzza alá saját felelősségét ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Örömet éreznék, ha mindenki, aki elolvasta ezt a fejezetet, képes lenne válaszolni az alábbi kérdésre: „Milyen gyakorlati dolgot sajátítottam el ebből? Mit kell tennem a betegség és a halál világában”?

 

1. Az egyik legfontosabb kötelesség, amely a betegségben levő ember vállára nehezedik, ez az, hogy olyan életet éljen, amelyben természetes az Istennel való találkozásra való felkészülés. A betegség – a halál emlékeztetője. A halál az az ajtó, amelyen keresztül be kell lépnünk az ítéletre. Az ítélet az a pillanat, amikor mi végül szemtől szembe találkozunk Istennel. Kétségtelen, hogy az első óra, amit megtanul ennek a beteg és haldokló világnak a vándora, az, hogy késznek kell válnia az Istennel való találkozásra.

Mikor váltok késszé az Istennel való találkozásra? Nem hamarabb, mint abban a pillanatban, mikor törvénytelenségeitek megbocsáttatnak, és bűneitek el lesznek fedezve! Nem hamarabb, mint abban a pillanatban, mikor szívetek megújul, és akaratotok megtanulja az Isten akaratában való gyönyörködést! Sok bűnötök van. Ha jártok a templomba, akkor szátok meg van tanítva arra, hogy minden vasárnap megvalljátok azokat. De csak Jézus Krisztus vére moshatja le ezeket a bűnöket. Csak Krisztus igazsága tehet benneteket kedvessé Isten szemében. Csak a hit, az egyszerű gyermeki hit adhat részesedést Krisztusban, és Ő kiváltságaiban. Szeretnétek tudni, hogy készek vagytok-e az Istennel való találkozásra? Akkor ebben az esetben hol van a ti hitetek? Szívetek természet szerint nem alkalmas az Istennel való közösségre. Nem tapasztaltok valódi gyönyört Isten akaratának betöltésében. A Szent Léleknek el kell változtatnia benneteket Krisztus hasonlatosságára. Minden ónak el kell múlnia. Mindennek újjá kell lennie. Tudni szeretnétek, hogy készek vagytok-e az Istennel való találkozásra? Ebben az esetben hol van a ti kegyességetek? Hol van a bizonyítéka a ti megtéréseteknek, és megszentelődéseteknek?

Hiszem, hogy csak ez, és semmi más ezen kívül, tesz késszé az Istennel való találkozásra. A bűnök bocsánata és az Isten jelenlétének való megfelelés; a hit által való megigazulás és a szív megszentelése; Krisztus vére, amely megmosott benneteket, és Krisztus Lelke, amely bennetek vett lakozást, – ezek a keresztyén hit alapjai. Ezek nem egyszerű megnevezések és szavak, amelyek okot adnak különböző teológiai vitatkozásokra. Ezek az elengedhetetlen, szilárd és létező realitások. Ha úgy élünk, hogy mindezekkel valóban rendelkezünk ebben a világban, ahol a betegsége és a halál uralkodik, – legelső kötelességünk, amelyre nézve szeretném megnyerni lelketeket.

 

2. Még van egy nagyon fontos kötelesség, amely a betegségre kiható ember vállára nehezedik – ez az olyan élet, amely kész türelemmel elhordozni azt. Kétség kívül, a betegség – test és a vér próbája. Azt érezni, hogy idegeink széttépettek, és természeti erőnk meg van gyengülve; hogy arra vagyunk kényszerítve, hogy mereven üljünk, és meggyötörtek legyünk mindennapi teendőink által; látni azt, hogy terveink dugába dőlnek; elviselni hosszú órákat, napokat és éjjeleket úgy, hogy meg gyötröttek vagyunk a betegség által – nagyon szigorú próba a szánalomra méltó emberi természet számára. Nem kell csodálkozni azon, hogy a betegség idegesítő, és türelmetlenséget okoz! Kétségtelen, hogy ebben a haldokló világban, mint a mienk is, türelmet kell tanulnunk.

Hogyan tanuljuk meg azt, hogy türelmesen hordozzuk a betegséget, ha az jut nekünk osztályrészül? Nekünk félre kell tennünk az áldások tartalékait az egészség idején. Keresnünk kell a Szent Lélek megszentelő befolyását a lehetetlen helyzetünkre és állapotunkra. Komolyan kell viszonyulnunk az imádságainkhoz, és rendszeresen erőt kell kérnünk ahhoz, hogy elfogadjuk Isten akaratát, és betöltsük azt. Ilyen erőt kapunk könyörgéseinkben: „Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt” (Jn. 14: 14).

Nem gondolom azt, hogy megállni ezen a ponton haszontalanság lenne. Úgy gondolom, hogy a keresztyénség passzív ajándékai jóval kevesebb figyelmet kapnak, mint amit megérdemelnének. Az alázat, a nyájasság, a hosszútűrés, a hit, a türelem – mind-mind úgy vannak megemlítve az Isten Igéjében, mint a Lélek gyümölcsei. Éppen a passzív ajándékok magasztalják az Istent. Gyakran gondolkodásra serkentik azokat az embereket, akik gyűlölik a keresztyén természet aktív oldalát. Sehol sem világítanak ezek az ajándékok annyira, mint a kórházi ágyon. Segítenek abban, hogy egyes emberek szavak nélkül is hirdessék azt, amit környezetük sosem fog elfelejteni. Szeretnétek-e feldíszíteni azt a tanítást, amit hirdettek? Keresztyénségeteket kívánatossá szeretnétek tenni az emberek szemében? Akkor fogadjátok el a tanácsot, amit ma nektek adok. Tegyétek el a türelmi tartalékotokat a betegség idejére. Akkor, habár betegségetek nem lesz halálos, mégis „Isten dicsőségére” fog válni (Jn. 11: 4).

 

3. Van még egy fontos kötelesség, amely rátok hárul, akik betegségben szenvedtek – ez annak a szokása, hogy együtt érzőek legyetek, és segítsetek felebarátaitoknak. A betegség sosincs nagyon messze tőlünk. Kevés olyan család van, amelyben nem lenne beteg valaki. Nem sok olyan gyülekezet van, ahol nem találtok beteget. De ahol jelen van a betegség, ott felhívás van a felelősségre is. Egy nem nagy azonnali segítség, egy szeretetteljes látogatás, egy barátságos kérdés, egy egyszerű együttérzésnek a kifejezése nagy áldás hordozói lehetnek. Ezek olyan dolgok, amelyek megkönnyítik a nehézségeket, összekötik az embereket, és jóérzéseket szülnek. Ezek olyan eszközök, amelyek segítségével végül is képesek vagytok embereket vezetni Jézushoz, és megmenthetitek az ő lelküket. Ezek jócselekedetek, amelyekre minden igaz keresztyénnek késznek kell lennie. Világunkban, ahol a betegség és a szenvedés uralkodik, nekünk „egymás terhét hordoznunk kell” (Gal. 6: 2), és „egymáshoz jóságosaknak kell lennünk” (Ef. 4: 32).

Merem feltételezni, hogy mindez egyesek számára jelentéktelennek és pusztaságnak tűnhet. Ők állandóan valami nagy, valami grandiózus, megdöbbentő, hősies dolgot szeretnének tenni! Befejezésképpen az mondom, hogy a jóindulatú figyelem a testvéri szeretet eme jelentéktelen aktusai felé – az egyik legvilágosabb bizonyítéka a „Krisztus értelmével” való bírásnak. Ezek azok a tettek, amelyekkel bővelkedett a mi áldott Mesterünknek az élete. Ő állandóan „széjjeljárt, jót tévén” (Csel. 10: 38). Ez olyan dolog, aminek Ő nagy jelentőséget tulajdonított a Szentírásnak ezen a nagyon is komoly helyén, – ahol az utolsó ítélet van tárgyalva. Itt Ő azt mondja: „Beteg voltam, és meglátogattatok” (Mt. 25: 36).

Van-e vágyatok arra, hogy megvizsgáljátok szereteteteknek, ennek az áldott ajándéknak, őszinte voltát, amelyről oly sokan beszélnek, de amiben oly kevesen gyakorolják magukat! Ha igen – akkor óvakodjatok az érzéketlen önzéstől, és beteg testvéreitek semmi vételétől. Inkább keressétek fel őket. Segítsetek nekik, ha segítségre szorulnak. Fejezzétek ki nekik együttérzéseteket. Könnyítsetek terheiken. Mindenek előtt, tegyetek jót elsősorban lelkükkel. Ez áldást hoz nektek, ha nekik esetleg nem is. Ez megóvja szíveteket a zúgolódástól. Ez áldás lehet lelketek számára. Szilárdan hiszem, hogy Isten minden esetben megvizsgál minket, és megpróbál minket minden betegség által, ami lezajlik a szemünk előtt. Megengedve a szenvedést, Ő megvizsgálja, megőriztük-e mi a keresztyén együttérzést. Óvakodjatok attól, hogy megméressetek, és könnyűnek találtassatok. Ha képesek vagytok úgy élni egy beteg és haldokló világban, hogy nem éreztek együttérzést mások iránt, akkor ezt meg kell még tanulnotok.

Itt lassan befejezem témámnak ezt a részét. Megneveztem azokat a pontokat, amelyek én leginkább rövid tanácsoknak neveznék, és azért könyörgök Istenhez, hogy azok elvégezzék a maguk munkáját gondolataitokban. Ismétlem, az Istennel való találkozásra való felkészültség, a fájdalom türelmes elhordozása, és a mások iránt való együttérzésre való készség – ezek olyan egyszerű kötelességek, amelyeket a betegség mindenki vállára ráhelyez. Ezek azok a kötelességek, amelyeket mindenki képes teljesíteni. Megnevezve őket, semmilyen észveszejtő, vagy értelmetlen dolgok nem követelek senkitől. Egyetlen embert sem arra kérek, hogy vonuljon kolostorba, és kerülje a rája helyezett felelősséget. Én csak azt akarom, hogy az emberek megértsék, hogy egy beteg és haldokló világban élnek, és hogy ennek megfelelően éljenek itt a földön. Bátran megerősítem, hogy az az ember, aki hit, szentsége, türelem, szeretet által él, – nemcsak a legvalódibb keresztyén, hanem a legbölcsebb és legértelmesebb ember.

Most pedig ennek a témának lezárásaképpen, négy gyakorlati alkalmazás mellett állok meg. Azt akarom, hogy ennek a fejezetnek a tárgya lelki hasznot is hozzon. Szívemnek vágya, és Istenhez való könyörgésem az, mikor ezt a fejezetet könyvemhez csatolom, az, hogy mindez sok áldást hozzon a lelkeknek.

 

1. Először, minden olvasóm számára egy kérdést javaslok, amelyhez én, mint Isten küldötte, komoly figyelmet kérek. Ez olyan kérdés, amely annak a témának a természetéből fakad, amelyről írtam. Ez olyan kérdés, amely minden embert érint, bármilyen címe, rangja, vagy társadalmi helyzete legyen. Azt kérdem tőletek, hogy mit fogtok tenni, ha megbetegedtek?

Egyre inkább közeleg az idő, amikor nektek is, ugyanúgy, mint másoknak is, át kell majd mennetek a halál árnyékának a völgyén. Feltartóztathatatlanul közeleg az idő, amikor nektek is, mint ősapáitoknak, betegségbe kell esnetek, és meg kell halnotok. Ez az idő közel is lehet, meg bizonyos értelemben távol is. Ezt csak egyedül Isten tudja. De bármikor is teljesedne be az idő, még egyszer azt kérdem tőletek, hogy mit fogtok akkor tenni? Hova fogtok megkönnyebbülésért fordulni? Mivel tervezitek megnyugtatni lelketeket? Mire fogjátok felépíteni reménységeteket? Honnan fogtok vigasztalást meríteni?

Könyörgök nektek, hogy ne tegyétek el más időkre ennek a kérdésnek a megválaszolását. Hagyjátok, ha formálja lelkiismereteteket, és ne nyugodjatok addig, míg nem vagytok képesek arra, hogy megfelelő választ adjatok rá. Ne viccelődjetek ezzel a drága ajándékkal – a halhatatlan lelketekkel. Ne tegyétek át ennek a kérdésnek a megválaszolását megfelelőbb időkre. Nem melengessetek hamis reménységeket azzal kapcsolatban, hogy ráértek halálotok előtt megtérni. Kétség kívül, a legfontosabb dolgot nem szabad utoljára hagyni. Az egyik lator megmenekült azért, hogy az emberek ne veszítsék el a reményt, de ő egyedül volt, és nem táplált illúziókat. Megismétlem kérdésemet. Meg vagyok győződve arról, hogy érdemes a feleletre. Mit fogtok tenni akkor, ha megbetegedtek?

Ha örök élet lenne nektek adva ezen a földön, nem fordulnék így hozzátok. De ez lehetetlen. Nem lehet elszaladni az emberiség általános sorsa elől. Senki sem halhat meg helyettünk. El fog jönni az a nap, mikor nektek kell elindulnotok a sír felé. Azt szeretném, ha fel lennétek készülve arra a napra. Az a test, amelynek ma oly sok figyelmet szenteltek; amit ma ruháztok, etettek, és nagy gondoskodással vesztek körül, – visszatér a porba. Oh, gondoljatok bele, milyen rettenetes lenne a végén, az, hogy mindenről gondot viseltetek, csak az egyedül szükségesről nem; hogy gondoskodtatok testetekről, de megvetettétek lelketeket; hogy valójában ti úgy haltok meg, mint Beauford bíboros, aki az üdvösség semmilyen jelét nem volt képes produkálni! Még egyszer felteszem a kérdést, hogy ébresztgessem vele lelkiismereteteket: „Mit fogtok tenni, ha megbetegedtek”?

 

2. Továbbá, egy tanácsot is elétek adok, mindazok elé, aki úgy érzi, hogy szüksége van rá, és meg szeretné fogadni azt; azoknak, akik úgy érzik, hogy nem készek az Istennel való találkozásra. Ez a tanács – rövid és egyszerű. Késedelem nélkül ismerkedjetek meg az Úr Jézus Krisztussal. Tartsatok bűnbánatot, térjetek meg, siessetek Krisztushoz, és nyerjétek el az üdvösséget.

Van-e lelketek, vagy sem? Kétség kívül, sosem fogjátok cáfolni, hogy van. Tehát, ha van lelketek, keressétek az üdvösséget lelketek számára. A világ összes hazárdjátéka közül egyik sem olyan őrült dolog, mint az, amelyet az az ember folytat, aki nincs felkészülve az Istennel való találkozásra, és a megtérést későbbre halasztja. Vannak-e bűneitek, vagy sem? Ha igen (és ki merné cáfolni ezt?), szakítsatok ezekkel a bűnökkel, vessétek el magatoktól azok törvénytelenségét, és azonnal fordítsatok nekik hátat. Szükségetek van-e a Megváltóra, vagy sem? Ha igen, akkor az egyedüli Üdvözítőhöz fussatok még ma, és kiáltsatok Hozzá, hogy még ma adjon nektek üdvösséget lelketeknek. Forduljatok Krisztushoz most. Kérjétek meg, hogy töltse ki rátok az Ő Szent Lelkét, és tegyen benneteket igazi keresztyénekké. Ő meg fog hallgatni benneteket. Függetlenül attól, hogy milyenek vagytok, nem fogja elvetni imátokat. Ő azt mondta: „Aki hozzám jön, azt én semmiképpen ki nem vetem” (Jn. 6: 37).

Óvakodjatok, könyörgöm nektek, óvakodjatok a hullámzó és megfogalmazhatatlan keresztyénségtől. Ne elégedjetek meg azzal az általános reménységgel, hogy minden rendben van, mert ti az ősi anglikán egyház tagjai vagytok, és hogy végül is, minden rendben lesz, mert Isten kegyelmes. Ne nyugodjatok, ne nyugodjatok addig, míg nem léptetek személyes kapcsolatba Krisztussal. Na nyugodjatok, ne nyugodjatok addig, míg nem lesz a szívetekben a Lélek bizonysága arról, hogy megmosattatok, megszenteltettetek, és megigazíttattatok, hogy ti – egyek vagytok Krisztussal, és Krisztus – veletek. Ne nyugodjatok addig, míg az apostollal együtt nem mondhatjátok. „Mert tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra” (2 Tim. 1: 12).

Az elmosódott, meghatározhatatlan és ingatag vallás gyakran teljesen kielégíti az embert az egészség napjaiban. De sosem áll meg a betegség idején. A tisztán formális, felületes egyháztagság képes átvezetni az embert a fiatalság sugárzásán, és a kivirágzáson. De teljesen megbukik, mikor a halál a szemébe néz az embernek. Semmi sem lesz elégséges, kivéve a Krisztussal való szívbeli közösséget. Krisztus Az, Aki közbenjárt értünk az Atyánál; Krisztus Az, Akit ismerünk, Akiben hiszünk, mint Főpapunkban, Gyógyítónkban, és Barátunkban, – egyedül Krisztus kitépni a halál fullánkját, és segíteni nekünk abban, hogy félelem nélkül nézzünk a halál szemébe. Csak Ő képes megszabadítani azokat, akiket a félelem rabságban tart a halál előtt. Mindenkinek ismétlem, akinek tanácsra van szüksége: ismerkedjetek meg Krisztussal. Ha egyáltalán reménységgel akartok rendelkezni, és vigasztalással a betegágyon, akkor ismerkedjetek meg Krisztussal. Keressétek Krisztust. Kiáltsatok fel Krisztushoz.

Mikor megismerkedtek Vele, átadjátok Neki minden félelmeteket és gondotokat. Ő támogatni fog benneteket, és át fog vezetni benneteket mindezeken. Öntsétek ki Előtte a ti szíveteket, ha lelkiismeretetek meg van terhelve. Ő az igazi Gyóntató. Egyedül Ő képes elengedni bűneiteket, és megszabadítani benneteket terheitektől. Elsősorban a betegség idején forduljatok Hozzá, mint Márta és Mária tette. Életetek utolsó leheletéig Reá tekintsetek. Hasznos dolog Krisztust megismerni. Minél inkább megismeritek Őt, annál inkább szeretni fogjátok Őt. Ismerkedjetek hát meg Jézus Krisztussal.

 

3. Harmadszor, arra hívok minden igazi keresztyént, aki olvassa ezt a fejezetet, hogy emlékezzen meg róla, milyen sok dicsőséget hozhatnak Istennek a betegség idején, és milyen békességre találhatnak Isten kebelén, mikor betegek.

Érzem azt, hogy ennek a kérdésnek a tárgyalása nagyon fontos dolog. Tudok arról, hogy a hívő szíve is kész meggyengülni, és hogy a Sátán mennyire törekszik kétségeket és kérdéseket szórni, mikor a keresztyén teste erőtlenségeket hordoz. Láttam depressziót és melankóliát, amelyek időnként megkörnyékezik Isten gyermekeit is, mikor hirtelen megbetegednek, és fegyelmezetten ágyban kell maradniuk. Azt tapasztaltam, hogy a jó emberek is mennyire hajlamosak az ilyen időkben tépelődni a kellemetlen dolgokon, és azt mondani szívükben: „Isten magamra hagyott; kiestem figyelmének látómezejéből”.

Arra kérek minden beteg hívők, hogy emlékezzen arra, hogyan lennének képesek Istent magasztalni éppúgy szenvedésük türelmes elhordozása által, mint aktív munkájuk által. Gyakran komolyabb ajándék szükségeltetik ahhoz, hogy csendben üljünk, mint ahhoz, hogy előre-hátra járkáljunk, és nagy hőstetteket vigyünk végbe. Azért könyörgöm, hogy emlékezzenek arra, mikor betegek voltak, Krisztus nem kevésbé gondoskodott róluk, mint azokban az időkben, mikor egészségesek voltak, és hogy az a büntetés, amit ők olyan élesen tapasztalnak, szeretet, és nem harag által küldetik hozzájuk. Mindenek előtt, arra kérem őket, hogy emlékezzenek Krisztus együttérzésére az Ő gyenge gyermekei iránt. Krisztus mindig figyelmesen gondoskodik róluk, de az Ő gondoskodása sosem olyan erős, mint a szükség idején. Krisztus sok betegséget élt át. Ő ismeri a beteg ember szívét. Mikor Ő a földön volt, Ő „minden betegséget és minden erőtlenséget” látott (Mt. 4: 23). Testben töltött idejében különösen együtt érzett a betegekkel. Ő ma is különös figyelemmel viseltetik irányukban. Gyakran azt gondolom, hogy a betegség és a fájdalom, nagyobb mértékben, mint az egészség, segít a hívőknek abban, hogy átéljék mindazt, amit Uruk is átélt. „Betegségünket Ő viselte, és fájdalmainkat hordozta” (Ézs. 53: 4; Mt. 8: 17). Az Úr Jézus a „fájdalmak férfija és a betegségek ismerője” volt (Ézs. 53: 3). Senki sem képes jobban megismerni a Megváltó szenvedését, mint azok, akik az Ő szenvedő tanítványai.

 

4. Az intés szavával szólok minden hívőhöz, és könyörgök Istenhez azért, hogy Ő pecsételje be szívükbe ezeket az igazságokat. Arra intem őket, hogy őrizzék meg a Krisztussal való szoros kapcsolat szokását, és sose féljenek „túl messzire menni” a hitben. Emlékezzetek erre, ha nagy békességgel akartok rendelkezni a betegség idején.

Sajnálattal tapasztalom egyes helyeken azt a tendenciát, hogy csökkennek a keresztyén gyakorlat mércéi, és „szélsősége dolognak” bélyegzik azt, ha a keresztyének következetesen ragaszkodnak a hitben való járáshoz. Fájdalommal tapasztalom, hogy még a vallásos emberek is néha hidegen tekintenek azokra, akik elhatárolódnak a világ barátságától, és úgy bélyegzik meg őket, mint kivételező, korlátozott, nem liberális, nem szerető, elégedetlen embereket, és ehhez hasonlókat mondanak róluk. Azt tanácsolom minden keresztyénnek, aki hisz Krisztusban, és olvassa ezt a fejezetet, hogy óvakodjanak ezektől a jelzőktől. Könyörgöm, ha át akar kelni a halál árnyékának völgyén, akkor „szeplő nélkül tartsa meg” magát ettől a világtól (Jak. 1: 27), és „tökéletesen kövesse” az Urat (4 Móz. 14: 24), és legyen nagyon közel Hozzá.

Hiszem, hogy a keresztyénség „megalapozottságának” elégtelensége az egyik oka annak, hogy sok ember vigasztalan mind az egészség, mind a betegség napjaiban. Úgy gondolom, hogy az „ötven-ötven” alapú vallás, vagy a „jó lenni mindenki felé” vallás, amely sokakat kielégít, gyalázza Istent, és sok töviset ver a haldoklók párnájába, és ezt sokan későn veszik észre. Úgy gondolom, hogy az ilyen vallás gyengesége és az erőtlensége sehol sem nyilvánul meg olyan világosan, mint a betegágyon.

Ha ti és én „biztos vigasztalással” akartok rendelkezni a szükség idején, akkor nem elégedhetünk meg csak Krisztussal való közösséggel (Zsid. 6: 18). Arra kell törekednünk, hogy megismerjük a Vele való szívbeli, tapasztalatokon nyugvó közösségvállalás is. Soha, soha ne feledjük, hogy a szövetség – egy dolog, a beszélgetés – meg egy egészen más dolog. Félek, hogy ezrek, akik ismerik, hogy mi a Krisztussal való szövetség, semmit sem tudnak a Vele való társalgásról.

Eljöhet egy olyan nap, amikor a betegséggel való hosszú tusa után, azt érezzük, hogy az egészségügy erőtlen, és hogy semmi más nem marad hátra, mint a halál. A barátok mellettünk fognak állni, de képtelenek lesznek nekünk segíteni. A hallás, a látás, de még az ima ereje is lassan elhagynak minket. A világ és árnyékai elolvadnak lábaink nyomán. Az örökkévalóság és annak realitása teljes komolysággal fognak megállni előttünk. Mit fog támogatni minket ebben a nehéz órában? Mi segít nekünk abban, hogy azt tapasztaljuk: „Nem félek a gonosztól” (Zsolt. 23: 4)? Semmi, semmi sem hasonlítható ezzel össze, kivéve a Krisztussal való közösség szorossága. Krisztus hit által a szívünkben lakozik; Krisztus jobb kezét a vállunkra rakja; Krisztus jelenlétét közel érezzük magunkhoz, – csak Krisztus képes nekünk teljes győzelmet adni az utolsó csatában.

Jertek, ragaszkodjunk még jobban Krisztushoz, szeressük Őt még szívből fakadóan, még inkább Érte éljünk, még bátrabban hirdessük Őt, még tökéletesebben kövessük Őt. Az ilyen vallás meghozza mindig a maga dicséretét. A világ fiai nevethetnek ezen. A gyengébb testvérek szélsőségként gondolhatnak rá. De ez mindent kibír. A békesség idején elhozza nekünk a fényt. A betegség idején békességet hoz nekünk. A jövendő világban a hervadhatatlan koszorú dicsőségét fogja nekünk adni.

Az idő rövid. Ez a világ hamarosan elmúlik. Még néhány betegség – és minden befejeződik. Még néhány temetés – és ránk is sor kerül. Még néhány vihar – és a biztos kikötőben leszünk. Abban a világba tartunk, ahol többé nem lesz betegség, ahol örökre végzünk az elválással, a fájdalommal, a könnyekkel, és a bánattal. A menny minden évvel telítettebb lesz, és a föld egyre kihaltabbá válik. Azok a barátok, akik megelőztek minket, egyre többen lesznek azoknál, akik hátunk mögött vannak. „Mert még vajmi kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik” (Zsid. 10: 37). Az Ő jelenlétében teljes öröm lesz. Krisztus minden könnyet letöröl az Ő népének arcáról. Utolsó ellenségként, a halál lesz eltörölve. De el lesz törölve. Egyszer maga a halál is meghal (Jel. 20: 14).

Addig is éljünk hitben, az Isten Fiában való hitben. Helyezzük terheinket Krisztusra, és örüljünk arra gondolva, hogy Ő örökké él.

Igen, valóban, áldott az Isten! Krisztus él, habár mi meghalhatunk. Krisztus él, habár barátaink és családunk sírba tétetnek. Él Az, Aki lerontotta a halált, és az örömhír által életet, és halhatatlanságot ad. Él Az, Aki azt mondta: „Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalod” (Hós. 13: 14)? Él Az, Aki egyszer elváltoztatja majd a mi halandó testünket, és az Ő dicsőséges testéhez tesz hasonlóvá azt. A betegség és az egészség, az élet és a halál közepette meggyőződéssel bízzuk Őrá magunkat. Kétségtelen, hogy minden nap azt kell ismételnünk az ősökkel együtt: „Áldott az Isten Jézus Krisztusért”!

 

 

 

 

 

Tizenhatodik fejezet

 

Isten családja

 

Akiről neveztetik minden nemzetség mennyen és földön (Ef. 3: 15).[12]

 

Azok a szavak, amelyek ennek a fejezetnek a címében vannak, minden körülmények között lelkünkből valamilyen reakciót kell kiváltaniuk. A földön nincs egyetlen férfi és nő sem, aki ne tartozna valamilyen családhoz. Mint a legszegényebbek, úgy a leggazdagabbak is rendelkeznek ismerősökkel, és családtagokkal, és valamit képesek mesélni családjukról.

Mindnyájan tudjuk, hogy a családi együttlétek az év bizonyos napjain, olyanokon, mint például Karácsony, nagyon elterjedt jelenség. Éppen ebben az időben, még ha ez máskor nem is történik meg az év folyamán, sok ezer családi tűzhely köré gyűlnek oda az emberek. A fiatalember elkülönít néhány napot foglalatossága közepette, és a városból haza siet a szüleihez. Egy fiatal nő kivesz néhány szabadnapot, és meglátogatja apját és anyját. A fivérek és a nővérek összefutnak néhány órácskára. A szülők és a gyerekek egymás szemébe néznek. Milyen sok érdekes dolgot lehet mesélni egymásnak! Milyen sok kérdést lehet feltenni! Milyen sok témát lehet átbeszélni! Valóban, boldog az a tűzhely, amely mellé Karácsonykor az egész család odagyűlhet!

A családi találkozók – természetesek, jók, és szükséges dolgok. Teljes szívemből támogatom őket. Látni azt, ahogyan lezajlanak, kellemes látvány számomra. Ez az egyike azoknak a kevés kellemes dolgoknak, amelyek túlélték az ember bűnbeesését. Isten kegyelme után nem látok más olyan elvet, amely olyan szorosabban összekötné az embereket ebben a bűnös világban, mint a család melegének érzése. A vérségi összetartozás – nagy összekötő. Figyelemre méltó az egyik amerikai tengerésztisztnek a kijelentése, akinek alárendeltjei azt kérték tőle, hogy nyújtson segítséget az angol tengerészeknek a kínai Taku erőd elfoglalásához. Ő azt mondta: „Nem segíthetek; a vér nem válik vízzé”. Gyakran megfigyeltem, hogy az emberek kiállnak rokonaik mellett pusztán azért, mert ők – az ő rokonaik, és visszautasítják, hogy rosszat mondjanak róluk, még ha nem is szimpatizálnak velük az ízlés, vagy az életvitel területén. Minden, ami alkalmas a család melegének kifejezésére, dicséretre érdemes. Összegyűjteni a családot a karácsonyi ünnepre, ha ez lehetséges, – nagyon bölcs dolog.

Ennek ellenére, a családi találkozók nem egyszer nagyon nyomasztóak. Valójában, nagyon furcsa lenne ebben a világban, ha valami mást várnánk. Csak kevés az olyan családi kör, ahol nem tapasztalható rés, és egyre több üres hely évről évre. A költözések és a halál az idő folyamán rettenetes űrt hagynak maguk után. Annak mértékében, ahogyan öregszünk, értelmünkben olyan arcokról és hangokról emlékezünk meg, akik többé nincsenek közöttünk, és egyetlen karácsonyi ünnepség sem képes teljesen elnyomni bennünk ezeket a gondolatokat. Azok után, hogy a család fiatal és energikus tagjai kezdenek kirepülni, az idősebbek sokat elmélkedhetnek a fészek felbomlásáról, és az idő folyamán egyre kevesebb olyan alkalom nyílik, amikor együtt láthatjátok a családot.

De van egy nagyon figyelemre méltó család. Azt kívánom, hogy bárcsak könyvem minden olvasója csatlakozna hozzá. Ez egy olyan család, amelyet sokan megvetnek, sőt egyesek még csak nem is tudnak róla. De ennek a családnak sokkal nagyobb jelentősége van, mint bármely más családnak ezen a földön. A hozzá való tartozás az embernek sokkal több jogot ad, és sokkal több kiváltsággal jár együtt, mint amilyennek a király fia bír. Ez az a család, amelyről Pál apostol beszélt az efézusiaknak, amikor „minden nemzetségről” beszélt. Ez a család – Isten családja.

Arra kérem könyvem minden olvasóját, hogy figyeljen, míg körbeírom ezt a családot, és nektek is javaslom. Beszélni akarok nektek azokról a megrázó előjogokról, amit az ehhez a családhoz való tartozás hoz. Azt kívánom, hogy tagjaivá váljatok ennek a családnak, és amikor az idők végezetekor létrejön a nagy találkozás – akkor elválás, bánat, és könnyek nélkül menjen végbe. Hallgassatok meg, mikor én, mint Krisztus szolgája, és lelketek barátja, néhány percig elbeszélgetek veletek erről a „minden nemzetségről mennyen és földön”.

 

1. Mindenek előtt, milyen család ez?

2. Másodszor, milyen annak jelenlegi állapota?

3. Harmadszor, milyenek annak jövőbeli perspektívái?   

 

Szeretném kibontakoztatni előttetek ezt a három kérdést, és arra hívlak benneteket, hogy tüzetesen vizsgáljátok meg ezt. A mi családi találkozóink egy nap véget érnek a földön. El kell jönnie az utolsó karácsonyi találkozásnak itt a földön. Valóban, áldott az a karácsonyi ünnep, amely felkészülve talál minket, hogy találkozzunk Istennel!

 

Milyen az a család, amit a Biblia „minden nemzetségnek” nevez mennyen és földön? Kikből áll az? Az a család, amelyről beszélünk, valódi keresztyénekből áll; mindazokból, akikben a Lélek lakozik; különböző korosztályú, és felekezetű szentből, akik különböző népből származnak, és más nyelveket beszélnek. Benne foglaltatik minden hívő ember áldott közössége. Ez az, ami Isten választottai; a hit szövetsége; Krisztus Teste; Az Ő Menyasszonya; élő templom; olyan bárányok, akik sosem fognak meghalni; az elsőszülöttek Egyháza, a szent, és egyetemes Egyház. Mindezek a kifejezések – más-más megnevezései Isten családjának.

Az a tagság ebben a családban, amelyről beszélünk, nem függ földi kapcsolatoktól. Nem testi születéstől függ, hanem az újonnan való születéstől. Az igehirdetők képtelenek ezt átnyújtani hallgatóiknak. A szülők képtelenek ezt odaadni gyerekeiknek. Beleszülethettek az ország legistenfélőbb családjába is, és a kegyelem legszélesebb körű eszközeivel is rendelkezhettek, amelyet az egyház csak fel tud ajánlani, ennek ellenére megeshet, hogy sosem tartoztatok Isten családjához. Ahhoz, hogy hozzá tartozzatok, újonnan kell születnetek. Senki, a Szent Lelket kivéve, nem képes benneteket az Ő családjának tagjaivá tenni. Ez az Ő különleges szolgálata és kiváltsága – hogy a valódi megváltottakat bevezesse az Isten Egyházába. Azokat, akik újonnan vannak születve, „akik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek” (Jn. 1: 13).

Azt kérdezitek, hogy a Biblia milyen ad nevet a minden valódi keresztyén közösségének? Tudni szeretnétek, miért vannak nemzetségnek nevezve? Hallgassatok meg, elmondom nektek.

 

1. Az igazi keresztyének azért vannak „nemzetségnek” nevezve, mert Egy Atyjuk van (Gal. 3: 26). Mindnyájan – hit által, Jézus Krisztusban az Isten gyermekei. Mindnyájan egy Lélektől születtek (Jn. 3: 8). Mindnyájan – a Mindenható Úr fiai és leányai (2 Kor. 6: 18). Ők elnyerték a fiúság Lelkét, Aki úgy kiált: „Abba, Atyám!” (Róma 8: 15). Nem rabszolgai félelemmel tekintenek Istenre, mint Aki szigorú Lény, Aki csak arra lenne képes, hogy megbüntesse őket. Ők kedves meggyőződéssel tekintenek Reá, mint egy derűs és szerető Szülőre, mint Arra, Aki megbocsátja a törvénytelenséget, a vétket és minden bűnét azoknak, akik Krisztusban Hozzá fordulnak, és Aki teljesen együtt érez velük, még a leggyengébbekkel és legkisebbekkel is. A „Mi Atyánk, Ki vagy a mennyekben” szavak nem pusztán formaságok az igazi keresztyének szájában. Nem meglepő, hogy Isten családjának vannak nevezve.

 

2. Az igazi keresztyének azért vannak nemzetségnek nevezve, mert Egy névben örvendeznek. Ez a név a Hatalmas Fő és az Idősebb Testvér, az Úr Jézus Krisztus neve. Ahhoz hasonlóan, ahogyan a családnév a highlander[13]klánok minden tagja számára összekötő erőt képeznek, úgy Krisztus neve is összeköt minden hívőt egy hatalmas családba. Mint ahogyan a külső látható egyház tagjai, ők is különböző neveket, és más megkülönböztető jeleket viselnek magukon. Mint Krisztus élő tagjai, mindnyájuknak egy szívük és lelkük van, és egyként örülnek a Megváltóban. Közöttük minden nyelv azt hirdeti, hogy „Krisztus – a minden”. Mindnyájuk számára édes az az üzenet, hogy Krisztus meghalt értük a kereszten. Édes számukra az az üzenet, hogy Krisztus közbenjár értük az Atya Isten előtt. Édes számukra az az üzenet, hogy Krisztus vissza fog jönni azért, hogy egyesítse őket Magával, egy hatalmas dicsőséges közösségbe, örökre. A valóságban éppen olyan erővel küzdhetnétek azért, hogy a napot levegyétek az égboltról, mint azért, hogy elvegyétek Krisztus nevét a hívőktől. A világ talán nem sokat lát az Ő nevében. De a hívők számára ez teljes békességet, reménységet, örömet, nyugalmat, és békét jelent. Nem meglepő, hogy családnak vannak nevezve.

 

3. A legfontosabb, hogy a valódi keresztyének azért vannak nemzetségnek nevezve, mert közöttünk erős családi hasonlóság van. Mindnyájukat ugyanaz a Lélek vezeti, és egyforma tulajdonsággal rendelkeznek az életre, a szívre, az ízlésre, és a természetre nézve. Ahhoz hasonlóan, ahogyan általánosan testi hasonlóság van a testvérek között egy családon belül, úgy van egy általános lelki hasonlóság is a Mindenható Isten gyermekei között. Mindnyájan gyűlölik a bűnt, és szeretik Istent. Mindnyájan Krisztus megváltásába vetik bizalmukat, és nem bíznak magukban. Mindnyájan arra törekednek, hogy „kimenjenek és elszakadjanak” (ld. a 2 Kor. 6: 17-et!) a világtól, és megerősítsék kapcsolatukat az odafelvalókkal. Természetes, hogy ugyanahhoz a Bibliához fordulnak, mint az egyedüli lelki forrásukra, és az egyedüli vezetőjükre a mennyek felé; ők ezt „lábuk szövétnekének, és ösvényük világosságának” (Zsolt. 119: 105) tartják. Mindnyájan ugyanahhoz a kegyelmi trónushoz járnak imádságukban, és úgy gondolják, hogy az Istennel való beszélgetés olyan elengedhetetlen számukra, mint a levegő vétel. Mindnyájan egy szabály szerint élnek, – az Isten Igéje szerint – arra törekednek, hogy mindennapi életük összhangban legyen annak elveivel. Mindnyájan ugyanazt a belső tapasztalatot élik át. A megtérés, a hit, a reménység, a szeretet, a megbékélés, az alázat, a belső harcok – mindezzel ilyen, vagy olyan módon ismert előttük. Nem meglepő, hogy családnak vannak nevezve.

Ez családi hasonlósága minden valódi hívőnek – ez valami olyasmi, ami különös figyelmet érdemel. Véleményem szerint, ez az egyik legerősebb közvetett bizonyítéka a valódi keresztyénségnek. Ez az egyik legnagyobb bizonyítéka a Szent Lélek munkájának. Egyes valódi keresztyének civilizált országokban élnek, míg mások – pogány népek között. Egyesek nagyon képzettek, míg mások egy betűt sem képesek elolvasni. Egyesek gazdagok, míg mások szegények. Egyesek az anglikán egyház tagjai, míg mások – disszenterek.[14] Egyesek – idős emberek, míg mások fiatalok. Ennek ellenére, ettől függetlenül, közöttük a szív és a természet csodálatos egységét figyelhetjük meg. Az ő örömük és fájdalmuk, szeretetük és gyűlöletük, ragaszkodásuk és utálatuk, reménységük és félelmük – nagyon hasonló természettel bírnak. Hadd gondolják csak azt a többiek, amit akarnak, de én ebben Isten ujját látom. Az Ő „kétkezi munkája” – mindig ugyanaz. Nem meglepő, hogy a valódi keresztyéneket a családhoz hasonlítják.

Vegyetek egy megtért anglikánt és a megtért hindut, még ha először találkoznak is. Kezeskedem azért, hogy ha nem is értik meg egymás nyelvét, mégis hamarosan közös érdeklődésük lesz, és úgy fogják érezni magukat, mintha otthon lennének. Lehetséges, hogy az egyik közülük Etonban[15]és Oxfordban tanult, és az angol civilizáció minden kiváltságát élvezte. Lehetséges, hogy közülük a másik a pogányok között nevelkedett, és olyan dolgokhoz szokott, olyan életvitelhez és szokásokhoz, mint amelyek úgy eltérnek az angoloktól, mint a világosság a sötétségtől. Mégis, egy félóra elteltével azt tapasztalják, hogy – barátok! Az anglikán azt tapasztalja, hogy sokkal több közös dolog köti össze hindu testvérével, mint régi iskolatársaival! Mit nevezhet meg okként? Mivel tudja ezt megmagyarázni? Az ok nem másban található, mint a Lélek tanításának egységében. Mert csak a kegyelem (és nem a természet) érintése képes az egész világ egy családdá tenni. Az Isten népe – a szó legnemesebb értelmébe vett család.

Éppen erre a családra szeretném könyvem olvasóinak figyelmét irányítani. Azt akarom, hogy ehhez a családhoz tartozzatok. Ma arra kérlek benneteket, hogy komolysággal tekintsetek rá, ha ezt ez előtt még nem tettétek volna. Megmutattam nektek ennek a családnak az Atyját – a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét és Atyját. Megmutattam nektek ennek a családnak a Fejét, és ennek a családnak az Idősebb Testvérét – magát az Úr Jézust. Megmutattam nektek ennek a családnak a fenségét, és megkülönböztető jeleit. Annak minden tagja figyelemre méltóan hasonló tulajdonságokkal bírnak. Arra kérlek benneteket még egyszer, hogy figyelmesen tekintsetek erre a családra.

Emlékezzetek, hogy ez a családon kívül nincs üdvösség. Mint ahogyan a Biblia is kijelenti, hogy senki azok közül, akik nem tartoznak hozzá, nem a menny felé való úton haladnak. Lelkünk üdvössége nem egy egyháztól való függőségünkön, és egy másiktól való elhatárolódásunkon múlik. Azok, akik így gondolkodnak, mélységesen tévednek, és egyszer legnagyobb rémületükre ezt fogják tapasztalni, hacsak idejében fel nem ébrednek. Nem! Lelkünk élete valami sokkal fontosabb dolgon múlik! Az az örök élet, hogy tagja vagyunk a „minden nemzetségnek mennyen és földön”.

 

Áttérek a második kérdésre, amelyet megígértem, hogy taglalni fogom előttetek. Milyen ennek a családnak az állapota a mennyekben és a földön? Az a család, amelyre ma a figyelmeteket összpontosítom, két nagy részre van osztva. Mindkét résznek megvan a lakhelye és a berendezkedése. Ennek egyik része a mennyben van, míg a másik része – a földön. Jelen pillanatban mindkét rész teljesen el van különítve egymástól. De Isten szemében ők egy Testet alkotnak, habár különböző helyen vannak; de az összeolvadásuk, kétségtelen, hogy egy nap megtörténik.

Két helyen, erre emlékeznünk kell, csak két helyen található meg Isten családja. A Biblia nem beszél nekünk harmadik helyről. Nincs olyan hely, amit purgatóriumnak neveznek, mint ahogyan egyesek azt szeretnék nekünk bebizonyítani. Nincs a megtisztulásnak, átnevelésnek, vagy próbának háza azok számára, akik úgy halnak meg, hogy nem voltak igazi keresztyének. Oh, nem! Csak két része van a családnak: látható és láthatatlan része; egy olyan része, amely a mennyekben van, és egy olyan része, amely a földön van. Azok a családtagok, akik nincsenek a mennyben, a földön vannak, és azok, akik nincsenek a földön, a mennyben vannak. Csak két rész, csak kettő! Csak két rész, csak kettő! Ezt sosem szabad elfeledni.

Isten családjából egyesek biztonságban vannak a mennyben. Azon a helyen vannak, amire az Úr Jézus azt mondta, hogy „paradicsom” (Lk. 23: 43). Ők befejezték pályafutásukat. Ők harcaikat megharcolták. Ők elvégezték a rájuk bízott feladatokat. Ők megtanulták a leckét. Ők hordozták a keresztjüket. Ők átmentek ennek a világnak a háborgásán, és elérték a biztos kikötőt. Habár keveset tudhatunk róluk, azt tudjuk, hogy ők boldogok. Őket többé nem kínozza a bűn, és a kísértés. Ők örökre megszabadultak a nincstelenségtől és a kétségektől, a betegségektől és a fájdalomtól, a bánattól és a könnyektől. Ők magával Jézus Krisztussal vannak, Aki szerette őket, és életét adta értük, és az Ő jelenlétében kétség kívül boldogok (Fil. 1: 23). Nincs mitől félniük, mikor a múltra tekintenek. Nincs mitől rettegniük, mikor az eljövendőkre tekintenek. Csak három dolog nincs még a kezükben, amely boldogságukat teljesség tehetné. Ez a három dolog – Krisztus dicsőséges második visszajövetele, testük feltámadása, és minden hívő egybegyűjtése. De ennek a három eseménynek eljöveteléről mégis meg vannak győződve.

Isten családjából egyesek még mindig a földön tartózkodnak. Elszórva élnek ebben a magából kifordult világban, néhányan itt, és néhányan másutt. Kisebb vagy nagyobb fokon ugyanazzal vannak elfoglalva, attól függően, milyen kegyelmi ajándékkal rendelkeznek. Mindnyájan fedezéket keresnek, harcot vívnak, keresztet hordoznak, küzdenek a bűnnel, ellen állnak az ördögnek, megfeszítik a testet, harcolnak a világgal, bizonyságot tesznek Krisztusról, bánkódnak saját szívük felett, hallgatnak, olvasnak, és imádkoznak, habár gyengén és erőtlenül, lelkükért. Mindegyik közülük nem ritkán arra gondol, hogy senkinek sincs olyan nehéz keresztje, olyan nehéz munkája, olyan kemény szíve, mint neki. De ennek ellenére nem térnek le útjukról, az őket körülvevő csodálkozó világ ellenére, és gyakran saját maguk meglepődésére sem.

De bármilyen lenne is Isten családjának megosztottsága a jelenben lakóhelyüket és állapotukat illetően, mégis egy családba tartoznak. Minden tagja – ennek ellenére, egy a természetben, egy az örökségben, egy az Istennel való kapcsolatban. Annak a résznek, amely a mennyben van, nincs nagyobb kiváltsága, mint annak, amely a földön van, mint ahogyan azt elsőre gondolhatnánk. Csak egy lépcső a közöttük levő különbség.

 

1. Mindkét része a családnak ugyanazt a Megváltót szereti, és ugyanazzal a tökéletes isteni akarattal vannak megelégítve. De az a rész, amely a földön van, nagy tökéletlenséggel és erőtlenséggel szeret, valamint hit, és nem látás által él. Az a rész, amely a mennyben van, gyengeségek, kétségek, és kételyek nélkül szeret. Látásban, és nem hitben jár, és látja azt, amiben valamikor hinni kezdett.

 

2. A család mindkét része szentekből áll. De a földi szentek – gyakran szegény és fáradékony zarándokok, akik azt érzik, hogy „a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen” (Gal. 5: 17). Ők ebben a gonosz világban élnek, és gyakran szenvednek az általuk, valamint a környezetükben tapasztalt bűnüktől. A mennybe levő szentek, fordítva, szabadok a világtól, a testtől, és az ördögtől, és a dicsőséges szabadsággal töltekeznek be. Ők a „tökéletes igazak lelkeinek” (Zsid. 12: 23) vannak nevezve.

 

3. A család mindkét része egyformán van Isten gyermekeinek nevezve. De azok a gyermekek, akik már a mennyben vannak, megtanulták leckéjüket, elvégezték a rájuk bízott feladatokat, és örök vakációra mentek. Azok a gyerekek, akik a földön vannak, még az iskolapadban ülnek. Ők naponként bölcsességre taníttatnak, habár lassan és nagy nehézségek árán haladnak, és gyakran kell emlékezniük a régebben elsajátított dolgokra intés és vessző által. A vakáció – még előttük van.

 

4. A család mindkét része egyformán Isten harcosainak tekinthetők. De azok a harcosok, akik a földön vannak, még harcolnak. Küzdelmük még nem befejezett. Harcuk még tart. Minden nap magukra kell ölteniük Isten teljes fegyverzetét. Azok a harcosok, akik a mennyben vannak, a győzelmet ünneplik. Semmilyen ellenség sem képes már arra, hogy legyőzze őket. Semmilyen kilőtt nyílvessző sem képes megsebezni őket. A sisakot és a vértet oldalra lehet tenni. Az utolsó napon leülhetnek és megpihenhetnek, nem kell többé ébereknek lenniük, és strázsálniuk.

 

5. Utoljára, de nem utolsó sorban. A család mindkét része egyformán van védelem alatt, és biztonságban. Krisztus éppen úgy gondoskodik földi követőiről, mint azokról a gyermekeiről, akik a mennyben vannak. Ezzel az erővel akár a csillagokat is próbálhatnátok letépni az égboltról, mint amilyennel arra törekednétek, hogy egy szentet is kiszakítsatok Krisztus kezéből, még ha az lenne a leggyengébb is. A család mindkét részének biztonsága garantálva van „az örök szövetség által, amely mindennel ellátott, és állandó” (ld. a 2 Sám. 23: 5-öt!). Azok, akik a földön vannak, a test terhei és hitük gyengesége miatt nem látják, nem tudják, és nem érzékelik saját biztonságukat. De ők ennek ellenére biztonságban vannak, habár nem látják ezt. Az egész családot „Isten hatalma őrzi hit által az üdvösségre” (1 Pt. 1: 5). Azok a tagok, amelyek még úton vannak, éppen olyan biztonságban vannak, mint azok a tagok, akik már hazaértek. Az utolsó napon senki sem fog nyom nélkül eltűnni. A keresztyén költő szavai tényleg a valóságot tükrözik:

 

Boldogabbak, de nincsenek nagyobb biztonságban,

A mennyben megdicsőült lelkek.

 

Az előtt, hogy befejezném eme fejezet tárgyának taglalását, arra kérek minden olvasómat, hogy jól vésse emlékezetébe Isten családjának jelenlegi helyzetét, és helyes következtetést vonjon le belőle. Tanuljátok meg, ne az alapján ítéljétek meg a tagokat, és az ő kiváltságaikat, amit szemeitekkel láttok. Nem szabad elfelednetek, hogy a hatalmas tömeg gyűlt már össze biztonságban a mennyekben, és amikor mindnyájan összegyűlnek ott az utolsó napon, „nagy sokaság lesz ottan, amelyet senki meg nem számlálhatott” (Jel. 7: 9). Ti csak a családnak azt a részét látjátok, amely továbbra is küzdelmek között van itt a földön. De sosem szabad elfelednetek, hogy a család nagy része már hazaérkezett, és a mennyben nyugszik. Ti csak azt a részt látjátok, amely továbbra is küzd, és nem azt, amely a győzelmet ünnepli. Ti csak azt a részt látjátok, amely a keresztet hordozza, és nem azt, amely biztonságban elfoglalta a helyét a mennyben. Isten családja jóval gazdagabb és dicsőségesebb, mint ahogyan ti azt feltételezitek. Higgyétek el nekem, hogy ez a nem kis tömeg „minden nemzetséghez tartozik mennyen és földön”.

 

Most áttérek az utolsó kérdésre, amit megígértem, hogy tárgyalni fogok: mi a jövőbeli perspektívája ennek a mennyen és földön levő minden nemzetségnek? A család jövőbeli perspektívái! Milyen hatalmas bizalmatlanságot fedezhetünk fel ezekben a szavakban, mikor ma a világban bármely családra tekintünk! Milyen keveset mondhatunk arról, hogy mi történhet velünk a jövőben! Milyen nagy kegyelem az, hogy nem ismerjük azokat a nyomorúságokat, próbákat, és elválásokat, amelyeken, valószínűleg, keresztül kell menniük szeretett gyermekeinknek, miután mi itt hagyjuk ezt a világot! Milyen nagy kegyelem az, hogy nem tudjuk, „mit hoz az” a holnapi nap (Pl. 27: 1). Sajnos, a mi perspektíváink előre látása sok családi találkozást tenne hideggé, és az egész estét csüggedéssel töltené meg!

Gondoljatok arra, hogy hány kisfiú, aki ma szüleinek örömére szolgál, hamarosan a tékozló fiú útján fognak elindulni, és sosem térnek majd haza! Gondoljatok arra, hogy hány kedves leány, aki ma szüleinek örömére szolgál, hamarosan saját választotta úton fog elindulni, és egy elrontott házasságon fog szomorkodni! Gondoljatok bele, hogy milyen gyakran rombolja szét a fájdalom és betegség a legkedvesebb családi kört is, és teszi azt fárasztóvá, és elhordozhatatlanná magunk, és mások számára! Gondoljatok arra a sok válásra és szakításra, amelyek pénzügyi kérdésekből fakadnak! Sajnos, néhány font miatt sokszor egy életre való harag alakul ki azok között, akik valamikor egy gyerekszobában nőttek fel. Gondolkozzatok el ezen. Sok család „jövőbeli perspektívája”, amelyek minden Karácsonykor összegyűlnek, fontos és komoly kérdés. Sok száz család utoljára gyűl össze, az után, hogy elválnak egymástól, soha többé nem találkoznak.

De, Istennek hála, van egy olyan család, amelynek perspektívái egészen másak. Ez az a család, amelyről ebben a fejezetben beszélek, és amelyet figyelmetekbe ajánlok. Isten családjának jövőbeli perspektívája nem meghatározhatatlanok. Azok jók, sőt nagyon jók; hasznosak, sőt nagyon hasznosak. Hallgassatok meg engem, és megpróbálom sorban rendezni őket előttetek.

 

1. Isten családjának minden tagja egy nap biztonságban haza fog térni. Itt, a földön, szétszórtak lehetnek, próbáknak kitettek, üldözöttek, és földi fájdalomtól megviseltek. De senki sem fog elveszni közülük (Jn. 10: 28). Még a leggyengébb bárány sem lesz pusztulásra ítélve a pusztában; a leggyengébb gyermek sem fog nyomtalanul eltűnni, mikor az utolsó napon széthajtatik a családhoz tartozók listája. A világ, a test és az ördög minden erőfeszítése ellenére is hazatér a család minden tagja. „Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete által minek utána megbékéltünk vele” (Róma 5: 10).

 

2. Isten családjának minden tagja egy nap dicsősége testtel fog rendelkezni. Mikor az Úr Jézus Krisztus másodszor is eljön, minden meghalt szent feltámad, és az élők elváltoznak. Nekik többé nem lesz bűnös, halandó testük, amely telve lenne erőtlenséggel és gyengeséggel; olyan testet fognak kapni, amely hasonló lesz Krisztus dicsőségesen feltámadott testéhez, a legkevésbé sem lesz alávetve a betegségeknek és fájdalomnak. Őket többé nem fogja fogva tartani ez porhüvely, mikor Istennek fognak szolgálni: éjjel és nappal képesek lesznek Őt szolgálni fáradtság nélkül, és bármilyen figyelmetlenség nélkül. Minden régi elmúlik, és akkor be fognak teljesedni ezek a szavak: „Íme, mindent újjá teszek” (Jel. 21: 5).

 

3. Isten családjának minden tagja egy nap egy közösségbe gyűlnek össze. Nincs jelentősége annak, hogy élők-e ők, vagy már meghaltak. Lehetséges, hogy időben és térben el voltak választva egymástól. Lehetséges, hogy egyesek sátrakban laktak, mint Ábrahám, Izsák, és Jákób, míg mások vasúton utaztak napjainkban. Lehetséges, hogy egyesek csontjait az ausztrál pusztákon található, míg másokat angliai egyházi temetőbe temettek. Nincs közöttük semmi különbség. Mindenki, aki északról, délről, keletről, és nyugatról egybe gyűlnek, és egy nagy áldott közösségbe egyesülnek, hogy többé nem váljanak el egymástól. Isten családjának földi elválása – csak néhány napot tesz ki. Találkozásuk – egy örökkévalóságra szól. Keveset jelent az, hogy hol laknak. Most az elválás ideje van, nem a nagy találkozásé. Keveset jelent az, hogy meg fogunk halni. Minden sír egyforma távolságra van a mennyhez. Inkább az a fontos, hogy Isten családjához tartozunk-e? Ha igen, akkor meg lehetünk győződve, hogy végül is újra találkozni fogunk.

 

4. Isten családjának minden tagja egy nap egy véleményt és következtetést fognak osztani. Most sok jelentéktelen kérdésben eltér a véleményük. Mégis, ami azokat az értelmeket illeti, amelyek szükségesek az üdvösséghez, csodálatos egység tapasztalható köztük. Ami a megválaszolatlan hitbeli kérdéseket, istentiszteleti formákat, és egyházkormányzást illeti, sok esetben, sajnos, nem értenek egyet. De egy nap nem lesz többé közöttük véleménykülönbség. Efraim nem fogja bosszantani Júdát, Júda meg nem fogja kiábrándítani Efraimot. Az anglikán egyház tagjai nem fognak veszekedni a disszenterekkel, a disszenterek meg nem nem fogják szidni az anglikánokat. A színről színre való látásnak, és a homályon való áttekintés ideje végérvényesen le fog járni. A viták és a szakadások, az egymás meg nem értése és a helytelen magyarázatok örökre el lesznek temetve, és el a feledés homályába fognak merülni. Mivel csak egy nyelv lesz, így által egy nézet is fog uralkodni. Végül, több mint hatezer év harca és üldöztetése után eljön a tökéletes egység és harmónia ideje. Végül, az angyalok és az emberek meg fogják látni azt a családot, amelyben mindenki egy véleményen lesz.

 

5. Isten családjának minden tagja egy nap tökéletessé és szentté lesz. Ma még nem tökéletesek annak szó szerinti értelmében, habár „Őbenne vannak beteljesedve” (Kol. 2: 10). Habár újonnan vannak születve, és meg vannak újítva Krisztus képére, vétkeznek és sok mindenben tökéletlenek (Jak. 3: 2). Senki előtt nem olyan világos ez, mint éppen előttük. Elcsüggednek és bánkódnak attól, hogy nem szeretik olyan szívbelileg Istent, és nem szolgálnak olyan hűségesen Neki, ahogyan kellene. De egy nap teljesen fel lesznek szabadítva minden tökéletlenség alól. Fel fognak támadni Krisztus második eljövetelekor, és a tökéletlenség árnyéka sem fog bennük maradni, amik most annyira jellemzőek rájuk. Az Ő Fejük szeplő, hiba nélkül fogja őket Isten elé állítani (Ef. 5: 27), olyan szépségesek lesznek, mint a hold, és fényesek, mint a nap (Én. 6: 10). Még napjainkban is hatalmas ajándék a kegyelem, amely által él, ragyog és világít a tökéletlenség közepette. De mennyivel gyönyörűségesebb lesz a kegyelem akkor, mikor azt teljes tisztaságában, minden salak nélkül, minden szeplő és hiányosság nélkül fogjuk meglátni! Így fog kinézni, mikor Krisztus dicsőségesen el fog jönni az Ő szentjeivel az utolsó napon.

 

6. Utoljára, de nem utolsó sorban. Isten családjának tagjai egy nap örökre biztosítottak lesznek. Amikor végül ennek a bűnös világnak a dolgai befejeződnek, és lezáratnak, eljön a mindenható Úr gyermekeinek ideje. Még a leggyengébb sem lesz elfeledve közülük, és mellőzve. Mindenki valamiben részesülni fog, az ő mértéke szerint. Mint a legkisebb, úgy a legnagyobb kegyelmi edény teljesen tele lesz töltve dicsőséggel. Értelmetlen dolog volna körülírni ennek a dicsőségnek és jutalomnak a természetét. Ez az, amit szem nem látott, és amit az ember szíve meg sem gondolt. Elégséges számunkra, ha tudjuk, hogy Isten családjának minden tagja, mikor Urához hasonlóan felserken, megelégedett lesz (Zsolt. 17: 15). A legfontosabb, hogy tudjuk, hogy örömünk, dicsőségünk, és jutalmunk örökké fog tartani. Azt, amit az Úr napján kapnak, sosem veszítik el. Az az örökség, ami nekik rendeltetett, mikor elérik a nagykorúságot, „romolhatatlan, szeplőtlen, és hervadhatatlan” lesz (1 Pt. 1: 4).

Az Isten családjának perspektívája a hatalmas öröm. Ez nem az emberi elképzelés képlékeny és ködös gyümölcse. Ezek valódi, igaz értékek, és hamarosan elnyerjük azokat. Megérdemlik, hogy komolyan elmélkedjetek rajtuk. Figyelmesen tanulmányozzátok azokat.

Nézzetek azokra a családokra itt a földön, amelyeket ismertek – a leggazdagabb, legnagyobb, legismertebb, legboldogabb családokra. Hol találtok közöttük legalább egy olyat, amelyet perspektíváiban össze lehetne hasonlítani azzal, amelyről éppen most hallottatok? Sok esetben a földi gazdagság száz év múlva nyom nélkül eltűnik. Sok esetben az öröklött vér képtelen valamilyen szégyenletes dologra rávenni magát, amely beszennyezhetné családja nevét. Sok esetben a boldogság puszta és tűnékeny. Valóban, csak kevés olyan otthon van, amely nincs tele titkos fájdalommal, vagy bánattal. Bármiről is van szó, a jelenlegi anyagi helyzetről,, vagy a jövőbeli perspektívákról – nincs olyan család, amely olyan gazdag lenne, mint a „minden nemzetség mennyen és földön”. Akár arra tekintetek, amivel ma rendelkeznek, vagy arra, amivel ez után fognak rendelkezni – egyetlen család sem hasonlítható Isten családjához.

Feladatomat elvégeztem. Fejezetem végéhez ért. Már csak annyi maradt hátra, hogy befejezésként néhány szót szóljak még, amely segítségetekre lesz a gyakorlati alkalmazás során. Fordítsátok felém figyelmeteket. Isten áldja meg azt, amit lelketek javának érdekében most elmondok nektek!

 

1. Egy egyenes kérdést teszek fel nektek. Vigyétek magatokkal minden családi találkozóra, amin csak részt fogtok venni az év bármely időszakában. Vigyétek magatokkal, és az öröm és vigasság közepette találjatok időt arra, hogy elgondolkozzatok rajta. Ez egy egyszerű, de nagyon fontos kérdés: Isten családjához tartoztok-e?

Jegyezzétek meg, hogy Isten családjához! Ez a legfontosabb pontja kérdésemnek. Nem minősül feleletnek, hogy azt válaszoljátok erre a kérdésre, hogy protestánsok, anglikánok, vagy disszenterek vagytok. Ettől többet, és jobbat akarok hallani. Azt akarom, hogy kielégítő és lelketek számár üdvözítő hitetek legyen – olyan hit, amely békességet ad számotokra, míg csak éltek, és reménységet ad, mikor meghaltok. Ahhoz, hogy ilyen békességgel és reménységgel rendelkezzetek, többnek kell lennetek, mint jó protestánsnak, anglikánnak, vagy disszenternek. Nektek ehhez Isten családjához kell tartoznotok. Meg vagyok győződve arról, hogy sok ezren körülöttetek nem tartoznak Isten családjához. De ez nem lehet ok arra, hogy ti ne akarjatok hozzá tartozni.

Ha még nem tartoztok Isten családjához, akkor ma arra hívlak benneteket, hogy késedelem nélkül csatlakozzatok hozzá. Nyissátok ki szemeiteket, hogy meglássátok lelketek értékességét, a bűn rettenetes voltát, Isten szentségét, a jelenlegi állapototok veszélyességét, és a hatalmas változások abszolút szükségességét. Nyissátok ki szemeiteket, hogy mindezt meglássátok, és még ma megtérjetek. Nyissátok ki szemeiteket, hogy meglássátok Isten családjának hatalmas Fejét, Jézus Krisztust, Aki kész megváltani lelketeket. Tekintsetek Rá, Aki ingyen, teljes és azonnali bocsánatot nyújt nektek, ha hisztek Benne. Nyissátok ki szemeiteket, hogy mindezt meglássátok. Keressétek még ma Krisztust. Jöjjetek Hozzá, és higgyetek Benne, és még ma adjátok át Neki lelketeket, hogy Ő legyen annak védelmezője.

Semmit sem tudok családotokról, és múltatokról. Nem tudom, hogy hol töltitek el vasárnapjaitokat, és milyen társaságban találok rátok. De azt bátran állíthatom, hogy ha Isten családjához csatlakoztok, a legjobbnak és a legboldogabbnak fogjátok találni az egész világon.

 

2. Ha tényleg a földi és mennyei nemzetséghez tartoztok, akkor tartsátok számon kiváltságotokat, és még hálásabbak legyetek. Gondoljatok bele, milyen nagy kegyelem ez – valami olyannal rendelkezni, amit a világ képtelen nektek megadni, vagy elvenni azt; valami olyannal rendelkezni, ami függetlenné tesz bennetek a betegségektől és a szegénységtől; valami olyannal rendelkezni, ami örökké a tiétek. A régi családi tűzhely hamarosan hideg és élettelen lesz. A régi családi találkozók a múltba vesznek, és örökre homály borul rájuk. Azok a szeretett arcok, amelyekre elégedettséggel tekintettünk, hamar eltávolodnak tőlünk. Azok a biztató hangok, amelyek ma köszöntenek minket, hamarosan örökre elhallgatnak a sírban. De, Istennek hála, mi Krisztus családjához tartozunk, és a legörömtelibb találkozás még előttünk van. Gondoljunk gyakran erre, és hálásak leszünk!

Isten embereinek családi találkozója mindazt kárpótolni fogja, amibe most hitük kerül. Azon a találkozón nem lesznek hiányzók; azon a találkozón nem lesznek olyanok, akik távol maradtak, és nem lesznek üres helyek; azon a találkozón nem lesznek könnyek, ott nem lesz elválás – az ilyen találkozásért érdemes küzdeni és harcolni. És ez a találkozás hamarosan eljön a „minden nemzetség” számára.

Ezzel egyidőben, éljünk méltó életet ahhoz a családhoz, amelyhez tartozunk. Arra törekedjünk, hogy semmi olyat ne tegyünk, amely okot adhatna arra, hogy valakik a mi Atyánk családja ellen beszélhetnének. Minden erőnket feszítsük meg annak érdekében, hogy megszépítsük Urunk nevét mértékletességünkkel, jó magaviseletünkkel és beszédünkkel. Jertek, testvéri szeretettel szeressük felebarátainkat, mintha csak családunk becsülete a mi magaviseletünktől függene.

Így élve, Isten kegyelméből, megerősítjük elhívásunkat, és választottságunkat mind magunk, mind mások számára. Így élve, szélesre tárt kapukra számíthatunk, amelyen át teljes vitorlázattal bevonulhatunk a biztos kikötőbe, mikor a földet felcseréljük a mennyel (2 Pt. 1: 11). Így élve, hirdetni fogjuk a mi Atyánk családját másoknak, és, lehetséges, hogy Isten kegyelme által, arra késztessük őket, hogy ezt mondják nekünk: „Veletek tartunk”.   

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tizenhetedik fejezet

 

Otthonunk!

 

Uram, te voltál nekünk hajlékunk nemzedékről nemzedékre (Zsolt. 90: 1)!

 

Két oka van annak, hogy az az igevers, amely fejezetünket díszíti, különös erővel kell a szívünkben visszhangoznia. Ez az első verse egy ünnepélyes zsoltárnak, és első taktusa egy csodálatos lelki muzsikának. Nem mondhatom azt, hogy mit éreznek mások, mikor a 90. zsoltárt olvassák. De engem mindig arra késztet, hogy megálljak, és elgondolkozzak.

Először, a 90. zsoltár az egyetlen olyan zsoltár, amely Mózes által lett összeállítva.*Ez a zsoltár kifejezi ennek a szent embernek az érzéseit, mikor látta, hogy egy egész nemzedék, amely kijött Egyiptomból, a pusztában halt meg. Évről évre azt figyelhette meg, hogy egyre inkább teljesedik be ez a rettenetes ítélet, amit Izrael hitetlenségével hozott a saját fejére: „E pusztában hullanak el a ti holttesteitek, és pedig mindazok, akik megszámláltattak a ti teljes számotok szerint, húsz esztendőstől fogva és azon felül, akik zúgolódtatok ellenem. És nem mentek be arra a földre, amelyre nézve felemeltem az én kezemet, hogy lakosokká teszlek abban titeket; Kálebet, a Jefunné fiát, és Józsuét, a Nún fiát kivéve” (4 Móz. 14: 29-30). Ő azt látta, hogy egyik nemzetségfő a másik után hal meg, akik kijöttek Egyiptomból. Negyven hosszú éven át szemlélte, hogy azok az erős, gyors, bölcs, kedves, szép emberek, akik győzedelmesen vele együtt átkeltek a Vörös-tengeren, elszáradtak, és kitépettek, mint a fű. Negyven évig volt szemlélője annak, ahogyan útitársai állandóan változtak, eltűntek, meghaltak. Ki csodálkozhat azon, hogy így szólt: „Uram, te voltál nekünk hajlékunk nemzedékről nemzedékre”? „Mert mi csak jövevények vagyunk te előtted… olyanok e földön, mint az árnyék, melyben állandóság nincsen” (1 Kr. 29: 15).

Másodszor, a 90. zsoltár része a temetési istentiszteleti liturgiának az anglikán egyházban. Bármilyen hiányosságot találnának is az emberek az Imakönyvben,[16]úgy gondolom, hogy senki sem vitathatja el a temetési ágenda különös szépségét. Szép szavakat helyez a szolgálattevő ajkaira, mikor az találkozik a sírral a temető kapujában, és Isten házában levezeti a temetési szertartást. Csodálatos szavak azok is, amelyeket a feltámadással kapcsolatban idéz a korintusiakhoz írott első levélből. Szépséges frázisok és imádságok ezek, amelyek arra rendeltettek, hogy felolvassák őket, mikor a koporsót a sírba helyezik. De úgy tűnik nekem, hogy különösen azok a zsoltárok gyönyörűek, amelyeket arra a felolvasásra tartogatnak, mikor az elhunyt rokonai már elfoglalták helyüket a templomban. Nem ismerek semmit, ami ennél jobban képes lenne vigasztalást adni, ami ünnepélyesebb lenne, és annyira megérintené a szívet, és annyira megnyugtatná az ember kavargó lelkét ebben a nehéz órában, mint azok a csodás ősi, és ihletett szavak: „Uram, te voltál nekünk hajlékunk nemzedékről nemzedékre”.

Ezekből a szavakból két dolgot szeretnék levonni, amely áldást hozhat olvasóim számára. Az angol otthon az egész világon annak boldogságáról, és komfortosságáról híres. Ez egy kis darab menny, ami itt hagyatott a földön. De még az angol otthon sem örök. Kétség kívül, a családi fészek üressé válik, és a benne lakók szét fognak szóratni. Legyetek türelmesek velem néhány rövid percig, miközben én arra fogok törekedni, hogy a legjobb, a legigazibb, és a legboldogabb otthont nektek.

 

Az első gondolat, amelyet figyelmetekbe ajánlok – a következő: megmutatom nektek, milyen a világ. Szabadon elismerem, hogy sok vonatkozásban ez a világ csodálatos. Annak folyói és tengerei, a napfelkelte és a napnyugta, a hegyei és völgyei, termése és erdői, gyümölcsei és virágai, napjai és éjszakái – a maga nemében csodálatos dolgok. Milyen hidegnek és érzéketlennek kell lennie annak a szívnek, aki képtelen egy évben legalább egy nap gyönyörködni a természetben! De bármilyen csodálatos is lenne ez a világ, nem kevés olyan dolog van benne, ami emlékeztet minket arra, hogy ez nem egy otthon. Ez csupán egy útmenti fogadó, egy sátor, egy lakhely, a felkészülés iskolája. De nem otthon.

Ez egy változó világ. Körülöttünk minden mozgásban van, változik, és elhal. Családok, vagyonok, földesurak, bérlők, farmerek, napszámosok, kereskedők – mindnyájan állandó mozgásban vannak. Nagy ritkaság, ha ugyanazt a családok ugyanabban a házban három generáción keresztül ott találjuk; ez inkább kivétel, és nem szabály. Azt a világot, amelyben ilyen sok a változás, nem lehet otthonnak nevezni.

Ez egy nehéz és kiábrándító világ. Aki megéri az ötvenéves kort, az az ember saját tapasztalatból tudja, hogy ez így van. Aggódás a családi életben; aggódás a munkanélküliség miatt; aggódás a gyerek és a testvérek miatt; aggódás a pénzügyi kérdésekben és aggódás az egészség miatt – mennyi van belőlük! És, minden valószínűség szerint, még a tizedét sem vesszük észre. Valóban, azt a világot, amely tele van nehézségekkel és kiábrándító dolgokkal, nem nevezhetjük otthonunknak.

Ez egy haldokló világ. A halál állandóan a közelünkben van, és mindenhol találkozhatunk vele. Ritkát azok a családi összejövetelek Karácsony alkalmából, ahol ne lennének szabad székek, és megüresedett helyek. Ritka az a harmincon túli férfi és nő, aki nem tudna egy hosszú listát adni azoknak a nevével, aki mélyen és örökre beírattak a szívükbe, azoknak a szeretett embereknek a nevei, akik már meghaltak, és itt hagyták őket. Hol vannak atyáink és anyáink? Hol vannak tanítóink és lelkészeink? Hol vannak fivéreink és nővéreink? Hol vannak barátaink és szomszédjaink? Hol vannak azok az idősebb, ősz hajú hívők, azok az áldott arcok, akikre azóta emlékezünk, hogy először mentünk el az Isten házába? Hol vannak azok a fiúcskák és leányok, akikkel régen játszottunk, mikor iskolába jártunk? Milyen sok ember kényszerül arra, hogy azt mondja: „Meghalt! Meghalt! Meghalt! Virágok nyílnak a sírjaikon, itt hagytak bennünket, egyedül maradtunk”. Kétségtelen, hogy azt a világot, amely ennyire tele van halállal, nem nevezhetjük otthonunknak.

Ez egy megosztott és rendetlen világ. A családok állandóan széthullnak, és szétmennek. Nagyon kevés olyan családtag van, aki fenntartja másokkal a kapcsolatot a szülők halála után is! Úgy tűnik, hogy a szövetség szalagja el van szakítva, és semmi sem képes újra összekötni azt. Úgy tűnik, hogy ki van hagyva a habarcs az épületből, és az összetartás ereje el van veszítve. Milyen sok szerencsétlen vita van semmiségekért, és sok szánalmas filléres nézeteltérés, ami többé sosem gyógyul be, és, mint a porcelánon levő repedés, még ha be is dolgozzák, sosem fog többé az eredeti lenni! Valóban, kevesen vannak azok, akik valamikor egy gyerekszobában játszadoztak, és végül egy egyházi temetőbe lesznek eltemetve, vagy megőrzik barátságukat a sírig. Azt a világot, amely ennyire tele van széthúzással, sosem nevezhetjük otthonunknak.

Mindezek – régen ismert dolgok. Nem kell rajta csodálkoznunk. Ezek a bűn keserű gyümölcsei, és a bűnbeesés fájdalmas következményei. A változások, az aggódások, a halál és az elválás – mind-mind eljöttek erre a világra, mikor Ádám és Éva vétkeztek. Nem szabad azonban zúgolódnunk. Nem kell kijönnünk a sodrunkból. Nem kell panaszkodnunk. Meg kell békülnünk a körülményekkel, amelyek körülvesznek minket. Közülünk mindenkinek mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy megkönnyítse a fájdalmat, és növelje ennek az állapotnak a jó oldalát. Arra kell törekednünk, hogy egyre több jót hozzunk ki mindenből, ami körülvesz minket. De soha, soha, soha nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a világ – nem a mi otthonunk.

Fiatalok vagytok? Minden körülöttetek forog, és a jövő fényesnek, örömtelinek, és boldognak tűnik? Titokban azt gondoljátok a szívetekben, hogy én túl rideg képet festek erről a világról? Legyetek elővigyázatosak! Nagyon hamar nem így fogtok gondolkodni. A megfelelő időben bölcsességet fogtok tanúsítani. Tanuljátok meg szerényebbre venni elvárásaitokat. Jegyezzétek meg, hogy minél kevesebbet fogtok várni az emberektől és a földi dolgoktól, annál boldogabbakká váltok.

Felvirágoztatok ebben a világban? A halál, a betegség, a kiábrándultság, a szegénység, és a családi perpatvarok elkerülték házatokat, nem kopogtattak bejárati ajtóitokon? És titokban azt mondjátok: „Semmi sem képes nekem nagy károkat okozni. Én nyugalomban fogok meghalni a saját ágyamban, és nem fogom megtapasztalni a fájdalmat”. Legyetek elővigyázatosak. Még nem érkeztetek meg a kikötőbe. A váratlan szerencsétlenség hirtelen vihara arra kényszeríthet benneteket, hogy tónust változtassatok. Ne kötődjetek a földi dolgokhoz. Nagyon lazán fogjátok őket, és legyetek készek, hogy egy pillanat alatt képesek legyetek nekik hátat fordítani. Használjátok ajándékaitokat helyesen, amíg azok elkísérnek benneteket, de ne ragaszkodjatok hozzájuk minden erőtökből, mert azok összetörhetnek, és felsérthetik kezeiteket.

Egy boldog otthonotok van? A Karácsonyt olyan családi körben akarjátok megünnepelni, ahol ismeretlen a betegség, a halál, a szegénység, az elválás, és a veszekedés? Legyetek hálásak ezért; oh, legyetek hálásak ezért! A valóban boldog keresztyén otthon a legrövidebb út a földön levő paradicsom felé. De legyetek elővigyázatosak. Nem mindig fognak így állni a dolgok. Ennek vége szakad; és ha bölcsek vagytok, akkor sosem feleditek el, hogy „az idő rövidre van szabva ezen túl, azért akiknek van is feleségük, úgy legyenek, mintha nem volna. És akik sírnak, mintha nem sírnának; és akik vígadnak, mintha nem vigadnának; akik vesznek, mintha semmijük sem volna. És akik élnek e világgal, mintha nem élnének; mert elmúlik e világnak ábrázatja” (1 Kor. 7: 29-31).

 

A második gondolat, amit elétek hozok – a következő: megmutatom nektek, hogy még ebben az életben is kicsoda Krisztus az igazi keresztyének számára. Kétség kívül, a menny – az az otthon, ahol végül megtalálható lesz minden igazi keresztyén. Minden nap ehhez az otthonhoz közeledik vándorlása során; minden nappal közelebb és közelebb kerül ehhez az otthonhoz. „Mert tudjuk, hogy ha a mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökké való házunk a mennyben” (2 Kor. 5: 1). A test és a lélek újra fog egyesülni, megújul, feldíszített, és tökéletes lesz, és örökké fog élni az Atya házában, a mennyben. Ebbe az otthonba még nem érkeztünk meg. Még nem vagyunk a mennyben.

De vajon addig nincs semmilyen otthona lelkünknek? Vajon nincs lelki hajlékunk, amelyhez állandóan fordulhatnánk ebben az örömtelen világban, hogy hozzá futva, nyugalmunk és békességünk legyen? Istennek hála, nehézség nélkül megtalálhatjuk a választ erre a kérdésre. Létezik olyan otthon, amely elő van készítve a megterhelt és megfáradt lelkek számára, ez az otthon – Krisztusban található. Ismerd meg hittel Krisztust, hittel élj Őbenne, hittel járulj naponként Hozzá, lelked minden háborgásakor Hozzá jöjj, úgy tekints Reá, mint menedékre a szerencsétlenség napjaiban. Úgy fordulj Hozzá életed minden reggelén és minden estéjén, mint Főpaphoz, Megváltóhoz, Megszabadítóhoz, és lelki Vezetőhöz – ezt jelenti otthon lenni lelki értelemben, még az előtt, mielőtt meghalnánk. Az emberiség minden bűnöse, aki ilyen hittel jön Krisztushoz, annak Krisztus a szó legszorosabb értelmében menedéke lesz. Teljes meggyőződéssel mondhatják: „Jövevények és vándorok vagyunk, de van otthonunk”.

Minden szimbólum és kép közül, amit Krisztus jelent az ember előtt, egyet sem ismerek, amely biztatóbb és vigasztalóbb lenne, mint az, amely előttetek van. Az otthon az egyik legédesebb, legkedvesebb szó az angol nyelvben. Az otthon az a hely, amellyel kapcsolatban a legkedvesebb gondolataink vannak. Minél jobb és boldogabb az otthon a benne lakók számára, Krisztus annál kedves lesz annak a léleknek a számára, amelyben lakozást vesz. A haldokló, változó, csüggedt világban a keresztyén mindig valami olyannal rendelkezik, amit tőle semmilyen hatalom nem képes elragadni a földön. Reggel, délben és este élő menedéke van, lelkének élő otthona van. Elvehetitek az életét, a szabadságát, a vagyonát; elvehetitek az egészségét, a földjét, a házát és a barátait; de bárhogyan is igyekeztek, képtelenek vagytok arra, hogy megfosszátok őt otthonától. A legkisebb isteni teremtményekhez hasonlóak, amelyek a hátukon viszik házukat, a keresztyén mindenhová magával viszi otthonát, bárhova is menne. Nem meglepő hát, hogy Baxter, a szent így énekel:

 

Nem baj, hogy börtönben kell lennem,

Hisz a fogságban is közösségem van Veled.

Őrizz meg engem a bűntől,

Ne ömöljön a Te haragod reám,

Szabadságom van Te benned,

És örökre a Te gyermeked vagyok!

 

Nincs olyan otthonunk, amit össze lehetne hasonlítani Krisztussal! Benne elég hely van mindenki számára, elég fekhely az emberek számára. Ott senki sem lesz nem kívánt vendég és látogató, és senki sem lesz elutasítva. Az ajtó mindig nyitva van; sosincs kulcsra zárva. Mi van akkor, ha régen a legutálatosabbak közül is a legutálatosabbak voltatok, a bűn rabjai, az igazság ellenségei, farizeusok a farizeusok közül, sadduceusok a sadduceusok közül, vámszedők a vámszedők közül? Ennek nincs jelentősége, mert mindig van remény. Mindent megbocsáttathatik, és mindenki bűne el lehet engedve. Van egy otthon és egy menedék, ahova lelketek még ma bebocsátást nyerhet. Ez az otthon – Krisztus. Ő így kiált: „Jöjjetek én hozzám… Zörgessetek, és megnyittatik nektek” (Mt. 11: 28; 7: 7).

Nincs még egy olyan otthon, amit össze lehetne hasonlítani Krisztussal! Benne végtelen és változhatatlan kegyelem van az elfogadás után is. Senki sem lesz elvetve, és kidobva a próba után csak azért, mert túl gyenge, vagy rossz, hogy megálljon. Oh, nem! Akit Ő magához fogadott, azt mindörökre megtartja. Az, amit Ő elkezdett, Ő végig is viszi az áldott befejezésig. Akit Ő elfogad, azt Ő azonnal teljesen meg is igazítja. Akit Ő megszentel, azt Ő azonnal meg is dicsőíti. Az Ő házából senki sem fogja elűzni a veszteseket. Egyetlen nő és férfi sem lesz olyan rossznak találva, hogy ne lehessen őt meggyógyítani, és megújítani. Nincs semmi túl bonyolult az Ő számára, Aki a semmiből teremtette ezt a világot. Az, Aki maga az otthon, mondta ezt, és teljesíti be ezt: „Minden, amit nekem ad az Atya, én hozzám jön; és azt, aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem” (Jn. 6: 37).

Nincs még egy olyan otthon, amit össze lehetne hasonlítani Krisztussal! Benne változhatatlan kegyelem, türelem, és minden felé áradó kedvesség van elrejtve. Ő nem „kegyetlen ember”; Ő „alázatos és szelíd szívű” (Mt. 11: 29). Aki Hozzá kiált, nem jár el durván; senkinek sem mondja azt, hogy a vele való közösség ne lenne kellemes. Számukra minden gazdag eledel van feltálalva. Szíveikben lakozást vett a Szent Lélek, Aki úgy van bennünk, mintha egy templomban lakozna. Minden nap a vezetés, az utasítás, és a tanítás elő van készítve számukra. Ha letérnek az útról, Ő visszafordítja őket a helyes útra; ha elesnek, felemeltetnek; ha tudatosan vétkeznek, megjavulás végett megfenyíttetnek. De az otthon törvénye – a szeretet.

Nincs még egy olyan otthon, amit össze lehetne hasonlítani Krisztussal! Benne nincs változás. Az ifjaktól az öregekig Ő mindenkit szeret, aki Hozzá jön; és Ő sosem hagyja abba, hogy jót tegyen velük. Sajnos, a földi házak tele vannak állhatatlansággal és változásokkal. A kedvesség csalárd. A tisztelet és a jószívűség az emberek száján van, miközben lelkük mélyén meg vannak terhelve a veletek való közösség által, és azt szeretnék, hogy hamar odébb álljatok. Ritkán szereztek tudomást arról, hogy meddig kedves jelenlétetek, vagy milyen mértékben van kedvük barátaitoknak ahhoz, hogy lássanak benneteket. De nem ez a helyzet Krisztussal. „Ő tegnap, ma, és mindörökké ugyanaz” (Zsid. 13: 8).

Nincs még egy olyan otthon, amit össze lehetne hasonlítani Krisztussal! A Vele egyszer elkezdett közösségnek sosem szakad vége. Aki egyszer hitben Hozzá csatlakozott, az örökre összekapcsolódott az Úrral. A földi házaknak korábban vagy később, de végük szakad; a régi drága bútor el lesz adva, vagy oda lesz ajándékozva; a régi családfők csatlakoznak ősatyáikhoz; a drága régi családi fészek darabokra hullik. De nem ez a helyzet Krisztussal. A hit végül elnyeletik a látás által; a remény végül meggyőződéssel felváltatik. Egyszer saját szemeinkkel fogjuk látni, és nem kell többé hinnünk. Az alsó szobából átköltözünk az emeletibe, a pitvarból a Szentek szentjébe. Ha egyszer Krisztushoz csatlakoztunk, sosem fogunk kívül találtatni Krisztuson. Ha egyszer nevünk beíratott a Bárány könyvébe – akkor mi ahhoz az otthonhoz csatlakoztunk, amelynek az örökkévalóságban sem lesz vége.

 

1. Most pedig, mielőtt a végéhez érnénk, engedjétek meg, hogy minden olvasómnak feltegyek egy kérdést: van-e menedéke a ti lelketeknek? Biztonságban van-e? Meg van-e igazítva? Fel van-e készítve az Istennel való találkozásra? Szívem teljességéből egy boldog otthon kívánok nektek. De emlékezzetek a kérdésemre. Az otthoni hangok és üdvözlések között; a találkozások és búcsúzások közepette; a nevetés, öröm, szimpátia, és szeretet közepett gondolkodjatok el, gondolkodjatok el azon a kérdésen, amit feltettem nektek. Van-e menedéke a ti lelketeknek?

Hamarosan földi házatok mindörökre bezáratik. A vég gigantikus léptekkel közeledik. Az öregség és a halál hamarabb eljönnek, mint gondolnánk. Oh, keressétek az alappal bíró házat a legjobb részetek számára – annak a résznek, amely sosem hal meg! Míg nem késő, keressetek menedéket lelketek számára!

Keressétek Krisztust, hogy biztonságban legyetek. Jaj annak az embernek, aki a bárkán kívül van, mikor Isten haragjának özönvize eljön, hogy ellepje ezt a bűnös világot! Keressétek Krisztust, hogy boldogok legyetek. Senkinek sincs valódi joga az örömre, a boldogságra, a gondtalanságra, és a nyugalomra azokon kívül, akik menedéket találtak lelkük számára. Még egyszer megismétlem: keressétek Krisztust, késedelem nélkül.

 

2. Ha Krisztus a ti lelketek menedéke, akkor fogadjatok el egy baráti tanácsot. Óvakodjatok attól, hogy szégyelljétek az otthonotokat, bármilyen helyen és közösségben vagytok is.

Azt az embert, aki szégyelli azt a házat, amelyben meglátta a napvilágot, a szüleit, akik felnevelték őt, mikor még gyermek volt, a testvéreit, aki vele együtt játszottak – az ilyen embert szánalmas és lenézett teremtésnek tarthatjuk. De mit mondhatunk arról az emberről, aki szégyelli Azt, Aki meghalt érte a kereszten? Mit mondhatunk az olyan emberről, aki szégyelli hitét, szégyelli Mesterét, szégyelli otthonát?

Óvakodjatok attól, nehogy ilyen emberré váljatok. Bármit is gondoljanak a titeket körülvevő emberek, sose szégyelljetek keresztyének lenni. Hadd nevessenek, gúnyolódjanak, suttogjanak, ha ehhez van kedvük. Nem fognak majd nevetni haláluk pillanatában, és az utolsó ítéletkor. Emeljétek magasra a lobogót, mutassátok meg zászlótokat, készüljetek a harcra. A részegeskedésnek, a hazárdjátéknak, a hazudozásnak, a rothadt beszédnek, az Úr napja meggyalázásának, a lustaságnak, a büszkeségnek kell szégyenkezniük ellőttetek. Nincs semmi okotok arra, hogy szégyenkezzetek, hogy ti Bibliát olvastok, hogy imádkoztok, és hogy Krisztushoz tartoztok. Az nevet, aki utoljára nevet. A jó vitéz sosem szégyelli királya zászlaját, és egyenruháját. Vigyázzatok, nehogy bármikor is szégyelljétek azt, hogy Krisztus a Mesteretek. Sose szégyelljétek otthonotokat.

 

3. Ha Krisztus lelketek menedéke, akkor fogadjatok el egy baráti tanácsot. Semmi se kísértsen meg benneteket, hogy elhagyjátok otthonotokat.

A világ és az ördög gyakran komoly erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy elhagyjátok hiteteket egy időre, és őket kövessétek. Saját testetek azt suttogja nektek, hogy egy időre kövessétek őket, mert nincs annak semmi veszélye, és hogy ez nem okoz nektek sem fájdalmat, sem nagy kárt. Megismétlem: legyetek elővigyázatosak, mikor hasonló kísértéseket tapasztaltok. Ne tekintsetek hátra, mint Lót felesége. Ne hagyjátok el menedéketeket.

Kétségtelen, hogy a bűn gyönyöröket okoz, de ezek nem valódiak, és képtelenek arra, hogy megelégítsenek benneteket. Minden kétséget kizáróan, a világ útjain érzelmi emelkedettség és rövid távú gyönyör van, de az ilyen öröm keserű szájízt hagy maga után. Oh, nem! Csak a bölcsesség útjai a valóban kellemes utak, és csak a bölcsesség ösvényei vezetnek békességre. Kapaszkodjatok komolyan belé, és ne forduljatok oldalra. Kövessétek a Bárányt, bármerre is menne. Ragaszkodjatok Krisztushoz, és az Ő törvényéhez örömök, és bánat közepette is. Minél tovább fogtok élni, annál áldottabb lesz a Neki való szolgálat, és annál készebbek lesztek a lelki magasságokban: „Nincs még egy olyan otthon, mint ez itt”.

 

4. Ha Krisztus lelketek menedéke, akkor fogadjatok meg egy tanácsot, kötelességeteket illetően. Gondoskodjatok arról, hogy minden lehetőséget megragadjatok arra nézve, hogy másoknak is elmondjátok boldogságotokat. Mondjátok el nekik EZT, bárhol is lennétek. Mondjátok el nekik, hogy egy áldott menedéketek van.

Mondjátok el nekik, ha ők meghallgatnak benneteket, hogy Krisztust jó Úrnak tartjátok, és a Krisztusnak való szolgálatot – áldott szolgálatnak. Mondjátok el nekik, hogy az Ő igája gyönyörűséges, és az Ő terhe könnyű. Mondjátok el nekik, hogy attól függetlenül, mit mond az ördög, az otthonotok törvénye egyáltalán nem megterhelő, és hogy Uratok sokkal jobb bért fizet, mint amit ez a világ adni tudna! Törekedjetek arra, hogy mindenütt legalább egy kis jót tegyetek. Törekedjetek arra, hogy egyre több lakó legyen boldog otthonotokban. Mondjátok el rokonaitoknak és barátaitoknak, ha meghallgatnak benneteket, hogy valaki régen azt mondta: „Jer el velünk, és jót teszünk veled, mert az Úr jót ígért Izraelnek” (4 Móz. 10: 29).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tizennyolcadik fejezet

 

Isten örökösei

 

Mert akit Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám! Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig, gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg (Róma 8: 14-17).

 

Azok az emberek, akikről ezekben az igeversekben Pál beszél – a leggazdagabb emberek a földön. Ennek így is kell lennie. Ők „Isten örökösei és örököstársai Krisztusnak”.

Ezeknek az embereknek ez az egyetlen örökségük, amire tényleg érdemes figyelmet fordítani. Az örökség minden más formája nem képes arra, hogy megelégítsen, és meggazdagítson. Csak egy csomó gondot hordoznak magukban. Képtelenek arra, hogy a fájó szívet meggyógyítsák, vagy arra, hogy megkönnyítsék a megterhelt lelkiismeretet. Képtelenek arra is, hogy segítségükkel el lehessen kerülni a családi perpatvarokat. Képtelenek arra is, hogy elejét vegyék a betegségeknek, a veszteségeknek, az elválásnak, és a halálnak. De „Isten örököseit” nem kíséri a kiábrándulás.

Az az örökség, amiről beszélek – az egyedüli olyan örökség, amelyet örökre meg lehet őrizni. Bármely más örökségség itt kell hagynunk halálunk órájában, ha azt még hamarabb el nem veszik tőlünk. Azok, akik milliókkal rendelkeznek, semmit sem tudnak belőle átvinni a sír túloldalára. De nem ez a helyzet az „Isten örököseivel”. Az ő örökségük – örök.

Az az örökség, amiről beszélek – az egyedüli olyan örökség, amelyet minden ember megszerezhet. Az emberek nagy többsége sosem lesz képes elérni a gazdagságot és a nagyságot, habár keményen dolgoznak ennek érdekében egész életükben. De a dicsőség, a tisztelet és az örök élet minden ember számára fel van ingyen ajánlva, aki Isten szabályai szerint el akarja azokat nyerni. Aki akarja, Isten örökösévé válhat, és örököstársává Krisztusnak.

Ha az olvasók közül valaki örökrészt akar ebben nyerni, tudnia kell, hogy annak a családnak a tagjává kell válnia itt a földön, amelyhez tartozik, az igazi keresztyének családjának tagjává. Itt a földön Isten egyik gyermekévé kell válnotok, ha el szeretnétek nyerni a dicsőséget a mennyekben. Azért írom ezt a fejezetet, hogy meggyőzzelek benneteket arról, hogy váljatok Isten gyermekeivé még ma, de eddig még nem váltatok azzá. Azért írom ezt, hogy meggyőződjetek arról, hogy ti közül valók vagytok, még akkor is, ha jelenleg nem rendelkeztek mással, mint homályos reménységgel. Csak a valódi keresztyének Isten gyermekei! Csak Isten gyermekei Isten örökösei! Figyeljetek rám, legalább addig, míg megpróbálom taglalni előttetek a témát, míg leckét azokból a dolgokból, amiket ezek a versek tartalmaznak.

 

1. Engedjétek meg, hogy rámutassak, hogy milyen a kapcsolat az igazi keresztyének és Isten között. Ők Isten fiainak neveztetnek.

2. Engedjétek meg, hogy megmutassam ennek különleges bizonyítékát. Az igazi keresztyéneket a Lélek vezeti. Ők a fiúság Lelkével rendelkeznek. Ők a Lélek bizonyságával rendelkeznek. Ők együtt szenvednek Krisztussal.

3. Engedjétek meg, hogy rámutassak ennek a kapcsolatnak a kiváltságára. Az igazi keresztyének – Isten örökösei, és örököstársai a Krisztusnak.

 

Először, engedjétek meg, hogy rámutassak az igazi keresztyének és az Isten közötti kapcsolatra. Ők Isten FIAI. Nem ismerek magasztosabb és pontosabb szót annál, amit erre ki lehetne választani. Isten szolgáinak lenni, elkötelezett harcosoknak, tanítványoknak, barátoknak lenni – mindez magasztos hivatás, de Isten fiainak lenni – ez a legmagasztosabb lépcső. Mit mond nekünk a Szentírás? „A szolga nem marad mindörökké a házban: a Fiú marad ott mindörökké” (Jn. 8: 35).

Gazdag és ismert szülők gyermekének lenni ebben a világban, királyoknak és fejedelmeknek gyermekének lenni – nagy előjog, és, természetesen, és nagy kiváltság ezen a földön. De a Királyok Királya és az Urak Ura fiának lenni, a Mindenható és a Szent fiának lenni, Aki betölti az örökkévalóságot – ettől sokkal magasztosabb dolog. Ennek ellenére mindez minden egyes keresztyén öröksége.

A földi szülők fia általában arra számít, hogy atyja szeretni fogja, gondoskodni fog róla, és tanítani fogja őt. Az ajtó mindig nyitva van előtte. Általában még a legrosszabb viselkedés sem képes arra, hogy kiölje a gyermeki iránti atyai szeretetet. Ez még ennek a világnak a fiaira is vonatkozik. Ennek alapján gondolkodjatok el azon hogy milyen nagy kiváltsága van a szánalomra méltó bűnösnek, aki képes azt mondani Istenről, hogy „az én Atyám Ő”.

De HOGYAN képesek olyan bűnösök, mint mi, Isten fiaivá válni? Mikor lépünk ebben a dicsőséges kapcsolatba? Természet szerint mi nem vagyunk Isten fiai. Nem annak születtünk, mikor megjelentünk ebben a világban. Egyetlen embernek sincs természeténél fogva joga arra, hogy az Isten Atyjának szólítsa. Azt bizonygatni, hogy rendelkezünk ilyen joggal – mocskos eretnekség. Azt mondják, hogy az emberek születhetnek költőnek és írónak, de sosem születhetnek Isten fiainak. Az efézusi levélben ez van: „Természet szerint a haragnak fiai voltunk, mint mások is” (Ef. 2: 3). János levelében ez van mondva: „Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei: aki igazságot nem cselekszik, az egy sem az Istentől való” (1 Jn. 3: 10). Az anglikán egyház katekizmusa bölcsen követi Isten tanítását, és azt tanítja nekünk: „Természet szerint bűnbe születünk, és a harag gyermekei vagyunk”. Igen, mi mindnyájan – az ördög fiai vagyunk, és nem Isten gyermekei! Valóban, a bűn – olyan örökség, ami kiterjedt Ádám minden nemzetségére. A kegyelem nem adatik át örökségként, és a szent emberek nem nemzenek erre a világra szent fiakat. Tehát, hogyan történhet ilyen komoly és hatalmas változás az emberben? Mikor, és milyen körülmények között válnak a bűnösök a Mindenható Isten fiaivá és leányaivá? (Ld. a 2 Kor. 6: 18-at!).

Azon a napon válnak a bűnösök Isten fiaivá, mikor a Lélek elvezeti őket az üdvözítő hit által Jézus Krisztushoz, és nem előbb.[17]Mit mond Pál a galatáknak? „Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által” (Gal. 3: 26). Mi van az első korintusi levélben? „Tőle vagytok ti a Krisztus Jézusban” (1 Kor. 1: 30). Mit mond a János evangéliuma? „Valakik, akik befogadták őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek” (Jn. 1: 12). A hit Isten Fiához kapcsolja a bűnöst, és az Ő családjának egyik tagjává teszi őt. A hit eggyé teszi azok közül, akiket az Atya semmi szeplőt nem talál, és akit Ő megáld. A hit a szeretett Fiúval egyesíti őket, és jogot ad nekik arra, hogy az Ő fiai közé soroltassanak. A hit „közösséget ad az Atyával és a Fiúval” (1 Jn. 1: 3). A hit elvezeti őket Isten családjába, és szobát biztosít nekik Isten házában. A hit - életet ad halál helyett, és szolgaság helyett fiúsággal ajándékoz meg. Mutassatok nekem egy embert, aki ilyen hittel rendelkezik, és én ki fogom róla jelenteni, hogy – Isten gyermeke.

Ez egyike azoknak a pontoknak, amit sosem szabad elfelednetek. Ti és én semmit sem tudunk az ember fiúvá fogadásáról, míg nem kezdünk el hinni. Kétség kívül, Isten fiai eleve ismertek és eleve el vannak hívva az örökkévalóságban, és eleve el vannak rendelve a fiúságra. De emlékezzetek arra, hogy addig, míg a megfelelő időben nem lesznek megérintve, és míg nem kezdenek el hinni, nem kell meggyőződve lenni róluk, hogy ők – fiak. Csak abban a pillanatban, mikor megtérnek és hisznek, örülnek Isten angyalai nekik. Az angyalok nem képesek elolvasni Isten eleve elrendelésének könyvét; ők nem tudják, hogy ki lesz Általa megtartva ezen a földön (Zsolt. 82: 4). Nem képesek addig senkinek sem örülni, míg ez az ember meg nem tér. De mikor látják a szánalomra méltó bűnöst, aki megtér és hisz, akkor közöttük eluralkodik az öröm – az az öröm, hogy egy újabb ember van kiragadva a tűzből, és hogy még egy fia, még egy örököse született a Mennyei Atyának (Lk. 15: 10). De ismétlem: ti és én semmit sem tudunk az ember fiúvá fogadásáról Isten által addig, míg ő nem kezd el hinni Krisztusban.

Óvlak benneteket attól a helytelen feltevéstől, hogy minden nő és férfi egyenlő mértékben Isten gyermeke, függetlenül attól, hogy hisznek-e Krisztusban, vagy sem. Ez esztelen feltételezés, amelyhez ma sokan ragaszkodnak, de aminek semmilyen alapja sincs az Ige alapján. Ez nagyon veszélyes ábrándkép, amely segítségével sokan nyugtatgatni próbálják magukat, de amelyből rettegve kell majd nekik felszenderülniük az utolsó napon.

Azt, hogy Isten bizonyos értelemben az egész emberiség Atyja, nem cáfolom. Hisz Ő mindennek az Elsődleges Oka. Ő az egész emberiség Teremtője, és Benne „él, mozog, és létezik” minden ember, akár keresztyén, akár pogány. Mindez – vitathatatlan igazság. Ebben az értelemben, ahogyan Pál megjegyezte az athéniaknak is, helyesen jegyezte le egyik költőjük: „Mert mi az ő nemzetsége is vagyunk” (Csel. 17: 28). De az ilyen fiúság még nem ad az embernek mennyei elhívást. Az a fiúság, amit a teremtés által kaptunk, éppen olyan értelemben vonatkozik a kövekre, a fákra, az állatokra, és még a démonokra is (Jób 1: 6).

Nem cáfolom azt, hogy Isten szereti az egész emberiséget az együttérzés és sajnálat szeretetével. „Jó az Úr mindenki iránt, és könyörületes minden teremtményéhez” (Zsolt. 145: 9). Ő „nem akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson” (2 Pt. 3: 9). „Mert nem gyönyörködöm a meghaló halálában, ezt mondja az Úr Isten” (Ez. 18: 32). Mindezzel teljes mértékben egyetértek. Ebben az értelemben mondja nekünk a mi Urunk: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn. 3: 16).

De azt, hogy Isten minden ember megbékélő és megbocsátó Atyja, azokon kívül, akik az Ő Fiának, az Úr Jézus Krisztusnak családjába tartoznak, hogy minden ember, még azok is, akik nem hisznek Krisztus megváltásában, és Krisztus családjának tagjai – az ilyen tanítást a leghatározottabban elutasítom. Ez a tanítás ellentmond úgy szentségnek, mint az Isten igazságának. Istennek ezek az atribútumai lehetetlenné teszik azt, hogy a bűnösök másként is közeledhessenek Hozzá, mint a Megváltón keresztül. Kijelentik nekünk, hogy Isten Krisztuson kívül - „megemésztő tűz” (Zsid. 12: 29). Az Újszövetség egész rendszere visszautasítja ezt a tanítást. Ez a rendszer arra tanít minket, hogy egyetlen ember sem számíthat örökrészre Krisztusban, ha nem úgy fogadja el Őt, mint Közbenjáróját, és nem hisz Benne, mint Megváltójában. Ott, ahol nincs Krisztusban való hit, azt bizonygatni, hogy az ember megbékélhet Istennel, mint Atyjával, – veszélyes tévelygés. Isten – csak Krisztus családja tagjai számára szelíd Atya.

Úgy beszélni arról a feltételezésről, aminél megálltam, mintha légből kapott, vagy gyalázatos volna – nem okos dolog. Az evangélium mindenki előtt szélesre tárja a kapukat. Az evangélium ígéretei széleskörűek, és teljesek. Az evangélium felhívása komoly, és gyengéd. Az ő követelései egyszerűek, és világosak: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz” (Csel. 16: 31). De azt bizonygatni, hogy azok a büszke emberek, akik fejüket nem akarják meghajtani Krisztus igája előtt, és azok a világi emberek, akik teljesen elvetik ezt az utat, és meg akarnak maradni bűneikben, – azt bizonygatni, hogy az ilyen embereknek joguk van az örökségre Krisztusban, és hogy joguk van arra, hogy Isten fiainak neveztessenek – annyit jelent, mint olyasmit állítani, amit a Szentírás sosem fog alátámasztani. Isten felajánlja, hogy Atyjuk lesz, de mindezt Ő feltételekhez köti: Krisztus keresztül kell nekik Hozzá közeledniük. Krisztus felajánlja, hogy Megváltójuk lesz, de ezt téve, Neki van egy követelése: az embernek át kell adnia Neki a szívét, és a lelkét. Ők elvetik a feltételt – és még Istent Atyjuknak merik nevezni! Nevetnek a követelményeken – és még azt merik remélni, hogy Krisztus üdvösséget ad nekik! Isten Atyjuk lehet – de csak azon az alapon, amit ők szabnak! Krisztus a Megváltójuk lehet – de csak saját állapotuk szerint! Mi lehet ennél balgább dolog? Mivel tudnánk ettől jobban kifejezni büszkeségünket? Mi lehetne ennél tisztátalanabb tanítás? Óvakodnunk kell ettől, mivel ez a tanítás manapság nagyon elterjedt. Óvakodnunk kell tőle, mivel nagyon gyakran kegyes formában tárják ezt elénk, nagyon szépen hangzik a költők, a romantikusok, a szentimentalisták, és lágy szívű asszonyok ajkairól. Óvakodnunk kell tőle, ha nem akarjuk teljesen félre dobni a Bibliát, és bölcsebbeknek állítani be magunkat Istennél. Ragaszkodjunk a régi biblikus igazsághoz: nincs fiúság Istenben Krisztuson kívül! Nincs örökség Krisztusban hit nélkül!

Azt szeretném, hogyha Istennek nem lenne ilyen sok oka arra, hogy figyelmeztessen minket. Alapos okom van azt gondolni, hogy ezeknek világosaknak, és félreérthetetleneknek kell lenniük. Napjainkban olyan teológiai irányzat ütötte fel a fejét, amely úgy tűnik, a hitetlenség terjesztésére jött létre, arra, hogy segítségére legyen az ördögnek a lelkek megölésében. Úgy lopózik a közelünkbe, mint Joáb lopózott Amasa közelébe, a barátság, a nagylelkűség, és a szeretet képében. Az ilyen teológiának megfelelően, Isten – csak nagylelkűség és szeretet. Az Ő szentsége és igazságossága teljesen figyelmen kívül van hagyva! A pokolról ez az irányzat sosem emlékezik meg; az egész beszédje – csak a mennyországról szól! Az ítélet sosem kerül szóba – ez lehetetlennek tűnik: minden ember megváltatik! A Lélek munkáját és a hitet semmibe veszi! „Bármiben is hinnél, hited van. Bármire is gondolj, a Lélek munkálkodik benned! Mindenkinek igaza van! Senki sem tévelyeg! Senkit sem szabad elítélni semmilyen cselekedetért, amit elkövet! Ez az öröksége része! Ez a körülmények következménye! Ugyanúgy nem felel véleményéért, ahogyan nem felel bőre színéért sem! Olyannak kell maradnia, amilyen! A Biblia egy tökéletlen könyv! A Biblia régimódi! A Biblia elöregedett! Csak annyira kell benne hinnünk, amennyire az tetszik nekünk, és nem jobban”! Komolyan óvok mindenkit, hogy ilyen irányzatot valljon. Figyelmen kívül hagyva a „türelem”, „irgalom”, „széleskörűség”, „újszerű látás”, „a gondolatok szárnyalása” szavak csengését, olyan irányzatnak tartom, amely egyenesen a pokolba vezeti az embert.

 

1. A tények tökéletesen ellentmondanak ennek a teológiának. Látogassanak el Mezopotámiába, és nézzenek szét, milyen pusztaság uralkodik ott, ahol hajdan Ninive és Babilon álltak. Menjenek el a Holt-tenger partjára, és nézzetek bele annak titokzatosan keserű vizébe. Menjenek el Palesztinába, és kérdezzék meg, hogy mi változtatta ezt a gazdag vidéket pusztasággá. Kísérjék figyelemmel a vándorló zsidókat, akik szét vannak szórva a föld színén, saját haza nélkül, de ennek ellenére mégsem olvadtak be más népekbe. És mondják el nekünk, ha tudják, hogy Isten csak a szeretet és az irgalom Istene, és hogy Ő sosem büntet, és sosem ítéli meg a bűnt.

 

2. Az ember lelkiismerete ellentmond ezeknek a tanítóknak. Látogassanak meg egy haldokló bűnöst a betegágyánál, és vigasztalják meg őt tanaikkal. Nézzék meg, képesek-e költött tanaik elfújni azokat az emésztő, nyughatatlan jövőtől való félelmet, és békességet tudnak-e adni az eltávozónak. Mutassanak nekünk, ha képesek rá, olyan örömteli és boldog alkalmakat, amely átsegítette a halálon biblikus ígéretek, megtérés, és Krisztus vérében való hit nélkül, amiket elír a régimódi teológia. Sajnos, mikor az emberek elhagyják ezt a világot, a lelkiismeret megfosztatik az utolsó idők új szisztémájától. Nem könnyű megnyugtatni a lelkiismeretet a halál órájában annak bizonygatásával, hogy olyan hely, mint a pokol, nem létezik.

 

3. Minden értelmes koncepció, amit jövőbeli állapotunkról formálunk meg, ellentmond ezeknek a tanítóknak. Képzeljétek magatok elé a mennyet, amelyben ott lesz az egész emberiség! Képzeljétek magatok elé a paradicsomot, amelyben szentek és tisztátalanok, tiszták és megfertőztettek, jók és gonoszak – egy közös, rendezetlen tömegben lesznek! Mi lesz az összekötő eleme ennek a társadalomnak? Mi lesz a testvériség és harmónia habarcsa? Mi lesz a közös szolgálatnak az öröme? Milyen egyetértés, milyen harmónia, milyen békesség, milyen egység fog ott uralkodni? Kétség kívül, az értelem tiltakozik az ilyen mennyei lét gondolata ellen, ahol nem lenne különbség az igaz és az istentelen között. A fáraó és Mózes között, Ábrahám és a sodomiták között, Pál és Néró között, Péter és Júdás Iskariótes között, a között az ember között, aki gyilkosság elkövetése, vagy iszákosság közben találkoznak a halállal, és olyan emberek között, mint Baxter, George Gerbert, Wilbeforce, és M’Cheyne! Kétségtelen, hogy az örökkévalóság egy ilyen tömeg közepette rosszabb lenne, mint maga a megsemmisülés! Minden kétséget kizáróan, egy ilyen paradicsom semmivel sem lenne jobb, mint a pokol!

 

4. Minden szentség és erkölcs java ellentmond ezeknek a tanítóknak. Ha minden ember egyformán Isten gyermeke, függetlenül attól, hogy milyen különbségek vannak életvitelükben, és ha mindenki a menny felé tart, függetlenül attól, hogy itt a földön milyen nagy különbségek vannak közöttük, akkor mi az értelme a szentségre való törekvésnek? Milyen motívumok maradnak a józan, igaz, és kegyes életre? Milyen jelentősége van annak, hogyan viselkednek az emberek, ha mindenki a menny felé tart, és senki sem fog a pokolba kerülni? Róma és Görögország pogány költői és írói ettől okosabb és bölcsebb dolgokat mondtak volna nekünk! Kétség kívül, az a tanítás, amely megtöri a szentséget, az erkölcsöt, és elsöpör az útból minden motívumot arra nézve, hogy gyakorolják azokat, magán hordozza származása pecsétjét. Nem más, mint földi, és nem mennyei. Ez az ördögtől van, nem az Istentől.

 

5. A Biblia, az első oldaltól az utolsóig, ellentmond ezeknek a tanítóknak. Sok száz verset lehet idézni, amely homlokegyenest ellentmond tanításuknak. Ahhoz, hogy a Bibliát összhangba hozzuk tanaikkal, minden verset ki kellene belőle dobni. Nem létezhet olyan ok, amiért ki kellene őket dobni, de ahhoz, hogy kielégítő legyen teológiájuk számára, minden verstől meg kellene szabadulni! Ebben a helyzetben a Biblia tekintélye hamar véget érne. És mit javasolnak helyette az emberek? Semmit, abszolút semmit! Elrabolják tőlünk az élet kenyerét, és helyette csak köveket adnak.

Még egyszer figyelmeztetem mindazokat, akiknek kezébe kerül ez a könyv, hogy óvakodjanak az ilyen teológiától. Arra hívlak benneteket, hogy erősen kapaszkodjatok azokba a tanításokba, amelyeket annyira védek ebben a fejezetben. Emlékezzetek arra, amit mondtam, és ne feledkezzetek meg róla. Nincs örökség az Istenben való fiúság nélkül! Nincs Istenben való fiúság Krisztusban való örökrész nélkül! Nincs Krisztusban való örökség a Belé vetett hit nélkül! Ez a Biblia igazsága. Sose hagyjátok el azt!

Ki szeretnék az olvasók közül megtudni azt, hogy Isten fiaihoz tartozik-e? Tegyétek fel magatoknak a kérdést, még ma tegyétek fel, és Isten színe előtt tegyétek fel azt magatoknak: megtértetek-e, és hitre jutottatok-e? Kérdezzétek meg magatoktól, hogy rendelkeztek-e gyakorlati ismeretekkel Krisztusról, és szívetek összeköt-e Vele benneteket? Ha nem, teljesen meg lehettek győződve arról, hogy nem vagytok Isten gyermekei. Még nem születtetek újjá. Még bűneitekben vagytok. Lehetséges, hogy Isten a ti Atyátok a teremtés által, de nem megbocsátó Atyátok a kegyelem által. Igen! Habár az egyház és a világ kibékülhetnek egymással, és másat bizonygathatnak nektek, ha a klérus és a világ össze is állt, hogy megtévesszen benneteket, a ti fiúságotok nagyon keveset, vagy semmit sem ér az Isten szemében. A Krisztusban való hit nélkül nem vagytok Isten fiai, mivel nem vagytok újjá születve.

Ki szeretne olvasóim közül Isten fiává lenni? Ez az ember lássa meg, hogy bűnös, és bűnei nehezedjenek rá, és boruljon le Krisztus elé üdvösségért – és még ma az Isten gyermekei között lesz. Csak ismerd el törvénytelenségedet, és fogd meg azt a kezet, amit Krisztus nyújt ma feléd – és a fiúság minden előjoggal és kiváltsággal együtt sajátod lesz. Csak valld meg bűneidet, és hozd azokat Krisztushoz – és Isten „megbocsássa bűneinket, és megtisztít minket minden hamisságtól” (1 Jn. 1: 9). Ezen a szent napon minden régi elmúlik, és minden újjá lesz. Ezen a szent napon bocsánatot nyersz, irgalmat nyersz, „amellyel megajándékozott minket ama Szerelmesben” (Ef. 1: 6). Ezen a szent napon a mennyben új név lesz neked adva. Úgy vetted kezedbe ez a könyvet, hogy még a harag gyermeke voltál. De úgy térsz nyugovóra, hogy az Isten gyermeke lettél. Fordíts figyelmet arra, hogy ha a fiúság kívánása részedről – őszinte, ha te tényleg megterheltettél bűneid által, és valóban többet akarsz, mint üres kívánságot a szabadulás iránt, akkor számodra el van készítve az igazi vigasztalás. Ez a vigasztalás valódi. Bele van írva a Bibliába, éppen úgy, ahogyan erről már beszéltem. Nem merek gátat építeni közéd és Isten közé. A következőt ismétlem: higgy az Úr Jézus Krisztusba – és üdvösséget nyersz, és fiúvá fogadtatsz.

Olvasóim közül kicsoda valóban Isten gyermeke? Azt mondom nektek, hogy örüljetek, és legyetek elégedettek kiváltságotokkal. Örüljetek, mert jó okotok van a hálaadásra. Emlékezzetek a szeretett apostol szavaira: „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!” (1 Jn. 3: 1). Milyen nagyszerű, hogy a menny letekint a földre, hogy a szent Isten az Ő áldott szeretetét a bűnös ember felé fordítja, és befogadja őt az Ő családjába! És mi van akkor, ha a világ nem ért meg benneteket! És mi van akkor, ha ennek a világnak a fiai nevetnek rajtatok, és gúnyolnak benneteket, mintha alantas emberek lennétek! Hadd nevessenek, ha nekik ez jólesik. Isten a mi Atyánk. Nincs miért szégyenkeznünk. A királynő nemesi címeket osztogathat. A püspök beiktathatnak az egyházi szolgálatba. De a királynő, a lordok, a gyülekezetek, a püspökök, a lelkészek, a diakónusok – azonban minden hatalmuk ellenére sem képesek arra, hogy elvegyenek Isten fiai közül, vagy nagyobb tisztségbe tudjanak valakit helyezni, mint aki Isten fiának neveztetik. Az az ember, akik Isten Atyjának nevezheti, és Krisztus – Idősebb Testvérnek – lehet az ilyen ember szegény és szerény, de sosem kell ezért szégyenkeznie.

 

Másodszor, engedjétek meg, hogy rámutassak az igazi keresztyénség és Isten közötti kapcsolat bizonyítékára. Hogyan győződhet meg az ember arról, hogy Isten fiai közé tartozik? Hogyan képes meghatározni, hogy ő egyike azoknak, akik hitben el vannak rejtve Krisztusban, és újjá lettek szülve? Milyen jelek, jelzések, ismertetőjelek alapján lehet ráismerni Isten fiaira? Ez olyan kérdés, amit mindenkinek fel kell tennie magának, aki szereti az örök életet. Ez az a kérdés, amelyre a Szentírás azon versei válaszolnak, amit megvizsgálásra ajánlok, mint ahogyan mások is.

 

1. Mindenek előtt, Isten fiai – olyan emberek, akiket az Ő Lelke vezeti. Mit mond az az igevers, amely fejezetünk elején található? „Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai” (Róma 8: 14).

Mindnyájan annak az erőnek a vezetése és tanítása alatt vannak, amely mindenható, habár láthatatlan – a Szent Lélek ereje alatt. Ők többé nem térnek vissza a saját útjaikra, és őket többé nem saját szemük vezeti, és nem követik minden alkalommal régi énjük kívánságát. A Lélek vezeti őket. A Lélek irányítja őket. Szívükben, életükben, vagy hajlamaikban olyan fejlődés megy végbe, amit megtapasztalnak, habár néha nem képesek megmagyarázni – olyan fejlődés, amelynek többé-kevésbé ugyanaz az irányultsága.

Ők elszakíttatnak a bűntől, az önhittségtől, és a világtól. Ez az az út, amin keresztül a Lélek az Isten gyermekeit vezeti. Azok, akiket Isten fiaivá fogad, azokat Ő vezeti, és Ő neveli. Ő megmutatja nekik szívük állapotát. Ő arra készteti őket, hogy megtapasztalják az általuk választotta útnak megterhelő voltát. Arra készteti őket, hogy vágyjanak a belső békességre.

Ők Krisztus által vezettetnek. A Bibliához vannak vezetve. Az imádsághoz vannak vezetve. A szentséghez vannak vezetve. Az az ösvény, amelyen a Lélek vezeti őket, ki van taposva. Azokat, akiket Isten fiaivá fogad, Ő mindig meg is szenteli őket. A bűnt Isten nagyon keserűvé teszi számukra. A szentséget viszont nagyon édessé teszi számukra Isten.

Éppen a Lélek vezeti őket a Sionra, és először a törvényt mutatja meg nekik, hogy szíveik összetörjenek. Ő vezeti el őket a Golgotához, és rámutat a keresztre, hogy szívük sebei átköttessenek, és meggyógyíttassanak. Ő vezeti őket a Pizga hegyére, és megláttatja velük az Ígéret Földjét, hogy szívük felbuzduljon. Mikor a pusztában vannak, és meglátják önnön pusztaságukat – ez is a Lélek munkája, vezetése. Mikor felkapaszkodnak a Tábor hegyére, vagy a Hermonra, és megteli szívük az eljövendő dicsőséggel – ez is a Lélek munkája, vezetése. Isten minden, mindegyik gyermeke „kész a sereggyűjtés napjára” (Zsolt. 110: 3), és meghajolnak előtte. Mindegyik a helyes úton vezettetik, ami lakó-városhoz vezeti őket (Zsolt. 107: 7).

Helyezzétek ezt szívetekre, és sose nem feledkezzetek meg róla. Isten fiai olyan emberek, akiket Isten Lelke vezet, és mindig többé-kevésbé, ugyanazon az úton haladnak előre. Tapasztalataik csodásan egybe esnek, mikor a mennyben kezdik egymással megosztani benyomásaikat. Ez is egyik a fiúság jeleinek.

 

2. Továbbá, Isten fiai olyan gyermekek, akik érzik is, hogy a Mennyei Atya fiaivá fogadta őket. Mit mond fejezetünk elején szereplő igeversünk? „Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, akik által kiáltjuk: Abbá, Atyám!” (Róma 8: 15).

Isten fiai megszabadultak az Isten előtti szolgai félelemtől, amit a bűn szül az újjá nem született szívben. Megszabadíttattak a vétkesség érzésétől, amely Ádámot arra késztette, hogy elrejtőzött az édenkert fái között, és Káin arra, hogy elmeneküljön az Úr tekintete elől (1 Móz. 3: 8; 4: 16). Többé nem félnek Isten szentségétől, az Ő igazságosságától, és nagyságától. Többé nem érzékelnek hatalmas szakadékot, és vízválasztót közöttük és Isten között, mintha Isten haragudna rájuk, és haragudnia kellene rájuk bűneik miatt. Ezektől a bilincsektől és béklyóktól Isten fiainak lelke megszabadult.

Az Isten iránti érzéseik most – a békesség, és bizalom érzése. Úgy tekintenek Reá, mint Atyjukra, Aki Krisztus Jézusban megbékült velük. Úgy tekintenek Reá, mint olyan Istenre, Akinek minden atribútuma meg van elégítve a Közbenjáró és Békekövet Jézus Krisztus által; mint olyan Istenre, Aki „megigazítsa azt, aki Jézus hitéből való” (Róma 3: 26). Mint Atyjukhoz, bátran közelíthetnek; mint Atyjukkal, szabadon beszélgethetnek Vele. A szolgaság lelkét felcserélték a szabadság lelkével, a félelem lelkét – a szeretet lelkére. Tudják, hogy Isten szent, de mégsem félnek; tudják, hogy bűnösök, de mégsem félnek. Hiszik, hogy Isten szentként, teljesen meg van elégítve; hiszik, hogy habár ők bűnösök, Jézus Krisztus befedezte őket. Isten minden gyermekének ez a tapasztalata.

Megengedem azt, hogy egyeseknél ez az érzés élettel telibb, mint másoknál. Egyesek közülük magukon hordozzák a szolgaság lelkének maradványait egész életük végéig. Sokakra közülük, időről-időre, rátör az ó-ember félelme. De csak kevesen akadnak Isten fiai közül olyanok, akik, ha megkérdeznék tőlük, ne azt válaszolnák, hogy attól fogva, hogy Krisztust megismerték, egészen más érzelmekkel közelítenek Istenhez, mint ez előtt. Úgy érzik, mintha valamilyen ősi római fiúvá fogadási ceremónia játszódott volna le közöttük, és a Mennyei Atya között. Azt tapasztalják, mintha Ő mindnyájuknak azt mondta volna: „Szeretnél-e a fiam lenni?” – amire ők azt felelték, hogy „Szeretnék”.

Jertek, próbáljuk meg ezt is elsajátítani, és az emlékezetünkbe vésni. Isten fiai olyan emberek, akik olyan érzelmeket táplálnak Isten felé, amivel a világ fiai nem rendelkeznek. Többé nem érezni Iránta szolgai félelmet; úgy viszonyulnak Hozzá, mint áldott szülőjükhöz. Ez is egyike a fiúság jeleinek.

 

3. Továbbá, Isten fiai lelkükben a Lélek bizonyságával rendelkeznek. Mit mond a fejezetünk elején olvasható igevers? „Ez a Lélek bizonyságot tesz a lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk” (Róma 8: 16).

Isten fiai olyasvalamivel rendelkeznek szívükben, ami arról beszél, hogy közöttük és Isten között kapcsolat van. Valami olyasmit tapasztalnak, ami arról tesz nekik bizonyságot, hogy minden régi elmúlt, hogy a békesség helyre lett állítva, hogy a menny kapuja nyitva van, és hogy a pokol kapui bezárattak előtte. Egyszóval, valami olyasmivel rendelkeznek, amivel a világ fiai nem rendelkeznek – megtapasztalható, pozitív, logikus reménységgel. Azzal rendelkeznek, amit Pál a Lélek zálogának és pecsétjének nevez (2 Kor. 1: 22; Ef. 1: 13).

Egy pillanatra sem cáfolom, hogy a Lélek bizonysága nem egyformán hat ki Isten minden gyermekére. Egyeseknél ez hatalmas, tündöklő, csengő, világos bizonyság: „Krisztusé vagyok, és Krisztus az enyém”. Másoknál ez alig észrevehető, gyenge, halk suttogás, aminek meghallását gyakran akadályozza az ördög és a test. Isten egyes gyermekei a meggyőződés összes vitorláját kibontva közelednek a mennyország felé. Másokat a hullámok ide-oda lökdösnek, és alig tapasztalják, hogy hitük előbbre vinné őket. De nézzetek Isten leggyengébb és legkisebb fiára, és kérdezzétek meg tőle, megtagadja-e azt a kis hitbeli reménységet, amit megszerzett? Kérdezzétek meg tőle, el szeretné-e cserélni szívét, azt a szívet, amely tele van kétségekkel és konfliktusokkal, harccal és félelmekkel, – el akarja-e cserélni ezt a szívet egy világi és gondtalan ember szívével? Kérdezzétek meg tőle, hogy kész-e mindent hagyni, amivel most rendelkezik, és visszatérni a világba? Ki előtt lehet kétséges a felelet erre a kérdésre? „Nem tudom, hogy van-e hitem; nem vagyok meggyőződve arról, hogy rendelkezem-e a kegyelemmel; de belül valami olyannal rendelkezem, amitől nem szeretnék búcsút venni”. Mit hát ez a „valami”? Megválaszolom ezt a kérdést. A Lélek bizonysága.

Jertek, próbáljuk megérteni mindezt. Isten fiai lelkükben a Lélek bizonyságával rendelkeznek. Ez is egyike a fiúság jeleinek.

 

4. Engedjétek meg, hogy még valamit hozzá tegyek. Isten fiai részt vállalnak Krisztus szenvedéseiben. Mit mond a fejezetünk elején olvasható igevers? „Ha azonban gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk” (Róma 8: 17).

Isten gyermekei hordozzák a keresztet. Próbákba, szerencsétlenségekbe, és fájdalmakba ütköznek, amin keresztül kell menniük az evangélium miatt. A világ kísérti őket; a test kísérti őket; az ördög kísérti őket. Indulatosságot tapasztalnak rokonaik és barátaik felől: durva szavakat, durva bánásmódot, és durva ítélkezést. Jellemük megpróbáltatik: rágalom, meg nem értés, gúnyolódás, hamis alapon való vádaskodás – mindez gyakran esőként ömlik rájuk. Megpróbáltatnak a földi dolgokban is. Gyakran választaniuk kell: az emberek kedvében járnak, és elveszítsék a dicsőséget, vagy inkább szerezzék meg a dicsőséget, de okozzanak fájdalmat az embernek. Gyakran saját szívük is megpróbálja őket. Szinte mindnyájuknak tövis van a testükben, saját „házi ördögük”, amely az ő leggonoszabb ellenségük. Isten gyermekeinek ilyen tapasztalatuk is van.

Egyesek közülük többet szenvednek, míg mások – kevesebbet. Egyesek egyféle szenvedésen mennek át, míg mások – másfélén. Maga Isten méri ki sorsukat, mint egy bölcs orvos, és Ő képtelen a tévedésre. Meg vagyok győződve arról, hogy sosem létezett olyan keresztyén, akik kereszt nélkül jutott volna el a paradicsomba.

A szenvedés – Isten családjának diétája. „Mert akit szeret az Úr, megdorgálja” (Zsid. 12: 6). „Ha azonban fenyítés nélkül valók vagytok, melyben mindenek részesültek, korcsok vagytok, és nem fiak” (Zsid. 12: 8). „Sok háborúságon által kell nekünk az Isten országába bemennünk” (Csel. 14: 22). „De mindazok is, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak” (2 Tim. 3: 12). Mikor Latimer püspöknek egy háztulajdonos azt mondta, hogy neki sosem voltak problémái, akkor ő azt felelte: „Akkor Isten nem tartózkodhat itt”.

A szenvedés – része annak a folyamatnak, amely által Isten fiai megszentelődnek. Az Isten azért fenyíti meg őket, hogy elszakítsa őket a világtól, és hogy az Ő szentségének részévé tegye őket. Az üdvösségük Fejedelmét „szenvedések által tette tökéletessé” (Zsid. 2: 10; 12: 10). Soha nem létezett egyetlen olyan kiváló szent sem, aki nem vészelt volna át komoly szerencsétlenségeket, vagy ne szembesült volna meg saját romlott voltával. Valóban, igaza volt Melanchton Fülöpnek, mikor azt mondta: „Ahol nincs gond, ott általában imádság sem lesz”.

Ezt a gondolatot is helyezzük szívünkre. Isten gyermekeinek hordozniuk kell a keresztet. A szenvedő Megváltónak általában szenvedő tanítványai vannak. A Vőlegény a fájdalmak Férfija volt. A Menyasszonynak nem a szórakozások asszonyává kell válnia, aki nem ismeri a szenvedést. Boldogok, akik sírnak! Ne zúgolódjunk a kereszt miatt. Ez is egyike a fiúság jeleinek.

Óvom az embereket attól, hogy sosem gondolják, hogy fiak, ha nem rendelkeznek a fiúság lelki jeleivel. Óvakodjatok a fiúság gondolatától, ha nincsenek bizonyítékaitok rá. Még egyszer megismétlem: óvakodjatok. Ha az ember nincs a Lélek vezetése alatt, és nem rendelkezik a fiúság Lelkével, nincs meg lelkében a Lélek bizonysága, nem hordozza életében a keresztet, akkor az ilyen ember lehetne-e Isten fia? Bármit is gondolnának mások, én nem merném ezt állítani! Az ő hiányosságai – nem Isten gyermekeinek a hiányosságai (5 Móz. 32: 5). Ők nem lehetnek a dicsőség örökösei.

Ne mondjátok nekem azt, hogy meg voltatok keresztelve, és megtanultátok az anglikán egyház katekizmusát, és ezért Isten gyermekeinek kell lennetek. Emlékeztetlek benneteket arra, hogy a gyülekezet névsora – még nem az élet könyve. Alá szeretném húzni, hogy egy dolog Isten gyermekének neveztetni, hitben születettnek nevezni magunkat, és egészen más dolog ténylegesen is Isten gyermekei közé számláltatnunk. Vegyétek elő a katekizmust, és még egyszer olvassátok azt el figyelmesen. A kegyelem gyermekévé „a bűnnek való meghalás, és az üdvösségre való születés” teszi az embert. Ha ezt nem tapasztaltátok meg saját magatokon – nem vagytok Isten gyermekei.

Ne mondjátok nekem azt, hogy Krisztus Egyházának tagjai vagytok, és ezért Isten gyermekeinek kell lennetek. Azt felelem erre, hogy az egyház fiai – nem feltétlenül Isten fiai is. Az ilyen fiúság – nem az a fiúság, amit a Róma 8 ír le, amelyre szükségetek van, ha az üdvösségre törekedtek.

Most pedig, nem kételkedem abban, hogy olvasóim közül sokan azt szeretnék megtudni, hogy üdvösségre juthattok-e a Lélek bizonysága nélkül.

Válaszolok erre a kérdésre is. Ha a Lélek bizonyságán teljes, határozott reménységet értetek, kétség kívül, lehetséges, hogy meg vagytok váltva. De ha azt akarjátok tudni, hogy lehet-e az ember megváltott úgy, hogy semmilyen belső érzése, tudása és reménysége nincs az üdvösségre nézve, akkor azt felelem, hogy természetesen nem. Nyíltan azt javaslom nektek, hogy dobjátok félre mindezt a bizonytalanságot az Isten előtti állapototokra nézve, amiben most vagytok, és tegyétek határozottá elhívásotokat. Tisztázzátok ki helyzeteteket, és viszonyotokat. Ne gondoljátok azt, hogy az állandó kételkedés valamilyen vállveregetést érdemel. Ne tartsátok bölcs és szerény dolognak az, hogy állandóan, a vándorokhoz hasonlóan, a „senki földjén” éljetek. A puritán Dod azt mondta: „A meggyőződést meg lehet szerezni; és mit is csináltunk mi attól kezdve életünkben, hogy keresztyének lettünk, ha nem értük azt el”?

Nem kételkedem abban, hogy egyes igazi keresztyének, akik most olvassák ezt a fejezetet, azt gondolják, hogy a fiúságról való bizonyságuk nagyon kicsi, hogy valóságos lehetne, és keserű szavakkal beszélnek magukról. Engedjétek meg, hogy buzdítsalak benneteket. Ki adta számotokra azokat az érzéseket, amelyek bennetek vannak? Ki késztetett benneteket arra, hogy gyűlöljétek a bűnt? Ki biztatott benneteket arra, hogy szeressétek Krisztust? Ki ad nektek szomjúságot, és szentségre való törekvést? Honnan származnak ezek az érzések? Saját természetetekből származnának? A természeti ember szíve képtelen arra, hogy ilyen gondolatokat gerjesszen. Vajon az ördögtől származnának? Ő inkább előszeretettel teljesen elfojtaná ezeket az érzéseket. Buzduljatok fel, legyetek bátrak! Ne féljetek, és ne csüggedjetek. Törekedjetek előre, és folytassátok utatokat. Végül is, reménységetek van. Küzdjetek. Munkálkodjatok. Keressetek. Kérjetek. Kopogtassatok. Ne álljatok meg. És meg fogjátok látni, hogy – Isten fiai vagytok.

 

Végül, engedjétek meg, hogy megmutassam az igazi keresztyének Istennel kapcsolatának kiváltságát. Semmi dicsőségesebb dolgot nem lehet magunk elé képzelni, mint az Isten fiainak perspektíváit. A Szentírás azon szavai, amelyeket fejezetünk elején találunk, az áldások, és a vigasztalás gazdag folyamát tartalmazzák. Pál azt mondja: „Ha azonban gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai Krisztusnak… hogy vele együtt is dicsőüljünk meg” (Róma 8: 17).

Tehát, az igazi keresztyének – örökösök. Mindnyájuknak valami olyan van elkészítve, ami még nem tárult fel előttük.

Ők – Isten örökösei. A földön gazdag emberek örököseinek lenni – jelent valamit. De mennyivel csodálatosabb dolog a Királyok Királya örökösének lenni!

Ők – Krisztus örököstársai. Ő megosztja majd velük az Ő nagyságát, és részesei lesznek az Ő dicsőségének. Vele együtt fognak sütkérezni a dicsőségben.

És mindez, ne feledjük, Isten minden egyes gyermekét várja. Ábrahám gondoskodott összes gyermekéről, és Isten is gondoskodik róluk. Senki sem marad örökség nélkül. Senki sem lesz elzavarva. Senki sem lesz lemetszve. Azon a napon, mikor az Úr eljön fiaival a dicsőségben, mindenki meg fogja kapni a maga részét. Ki képes arra, hogy a szentek örökségét annak teljességében körül tudja írni? Ki képes arra, hogy körülírja azt a dicsőséget, amely kinyilatkoztatik, és amely adva lesz Isten gyermekeinek? Nincs elég szavunk erre. Az értelmünk képtelen felfogni azt az ő teljességében, és a nyelv képtelen tökéletesen kifejezni azt, hogy mit is rejt magában az a dicsőség, amely betakarja majd a Mindenható Úr gyermekeit. Valóban, igaza volt János apostolnak: „Még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk” (1 Jn. 3: 2).

Maga a Biblia csak kicsit húzza félre a kárpitot, amely eltakarja mindezt előlünk. De szélesebbre tárulhat-e? Képtelenek lennénk azt megérteni, ha több lenne számunkra kijelentve. Értelmünk kapacitása továbbra is még eléggé földi; felfogásunk még mindig nagyon testi, hogy értékelni tudjuk azt a többet, ami megnyílna előttünk. A Biblia ezt a kérdést főleg negatív kifejezésekkel, és nem pozitív kijelentésekkel írja körül. Leírja, hogy mit nem lesz ebben a dicsőséges örökségben, hogy legyen valamilyen elképzelésünk arról, hogy mi lesz benne. Lefesti bizonyos dolgoknak a hiányát, hogy képesek legyünk a jelenvaló áldásokból kortyolni. Azt mondja el nekünk, hogy az örökség – „romolhatatlan, szeplőtlen, és hervadhatatlan” (1 Pt. 1: 4). Beszél nekünk a „dicsőség hervadhatatlan koszorújáról” (1 Pt. 5: 4). Beszél nekünk arról, hogy az ördög „meg lesz láncolva” (Jel. 20: 2), és hogy „éjszaka nem lesz ott” (Jel. 21: 25), hogy „semmi elátkozott nem lesz többé” (Jel. 22: 3), hogy a halál „a tűznek tavába vettetik” (Jel. 20: 14), hogy Isten „eltöröl minden könnyen a szemeikből” (Jel. 21: 4), és hogy a lakói közül senki sem fogja azt mondani: „Beteg vagyok” (Ézs. 33: 24). Mindezek – tényleg dicsőséges áldások. Nincs romlás! Nincs beszennyeződés! Nincs hervadás! Nincs Sátán! Nincs a bűn átka! Nincs fájdalom! Nincs könny! Nincs betegség! Nincs halál! Valóban, Isten gyermekeinek pohara csordultig tele lesz töltve!

De vannak pozitív kijelentések is Isten örököseinek majdani dicsőségét illetően, és róluk szintén nem kell hallgatnunk. A jövőbeli örökségben sok édes, kellemes, és kifejezhetetlen vigasztalás van, amelyekről minden igaz keresztyénnek el kell gondolkodnia. A Szentírás sok kifejezése és szava szíverősítő gyógyírt tartalmaz a megfáradt zarándok számára, amihez folyamodnotok kell a szükség idején.

 

1. Kellemes-e számunkra ma ez a tudás? Drága-e lelkünk számára az a kevés, amit tudunk Istenről, Krisztusról és a Bibliáról, és arra törekszünk-e, hogy többre jussunk? Mindezt megkapjuk az eljövendő dicsőségben. Mit mond a Szentírás? „Akkor úgy ismerek majd, amint én is megismertettem” (1 Kor. 13: 12). Áldott az Isten, hogy ott már nem lesz véleménykülönbség a hívők között! Végül minden feltárul előttünk színről színre. Az előbbi vakság végleg a múltba vész.

 

2. Kellemes-e számunkra ma a szentség? Teher és keserűség-e életünkben a bűn? Arra szomjazunk-e, hogy teljesen elváltozzunk az Úr hasonlatosságára? A jövőbeli dicsőségben mindezt tökéletesen el fogjuk nyerni. Mit mond a Szentírás? Krisztus önmagát adta az Egyházért, nemcsak azért, hogy megszentelje azt a földön, hanem azért is, hogy „Önmaga elé állítsa dicsőségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle” (Ef. 5: 27). Oh, ez a bűn örök megbocsátásának áldása! Oh, milyen keveset tesznek ma a közülünk legjobbak is! Oh, milyen sok kifejezhetetlen tökéletesség tapad indítékainkhoz, gondolatainkhoz, szavainkhoz, tetteinkhez! Oh, közülünk milyen sokan olyanok, mint Naftali, akinek kedves a beszédje, de tetteinkben mégis olyan állhatatlanok vagyunk, mint Rúben (1 Móz. 49: 4, 21)! Istennek hála, egy nap minden megváltozik.

 

3. Kellemes-e számunkra ma a nyugalom? Gyakran azt érezzük, hogy „az üldözéstől kifáradtak” vagyunk (Bír. 8: 4)? Gyakran olyan békességre szomjazunk, amelyben nem kell mindig résen lennünk, és harcolnunk? A jövőbeli dicsőségben mindezt tökéletesen el fogjuk nyerni. Mit mond a Szentírás? „Annak okáért meg van a szombatja az Isten népének” (Zsid. 4: 9). A mindennapi, a világgal, a testtel, és az ördöggel való óránkénti konfliktus a vége felé közeleg. Az ellenségünk meg lesz kötözve. A háború be fog fejeződni. A szerencsétlenségek többé nem fognak aggasztani minket. A megfáradtan a végén megbékélést találnak. Beáll a nagy csend.

 

4. Kellemes-e számunkra ma a szolgálat? Édes tarjuk-e a Krisztusért végzett munkát, miközben elfáradunk erőtlen testünk miatt? Lelkünk gyakran szomjazza ezt, de visszatartja, és megterheli őt a szánalomra méltó testünk? Szívünk örült, mikor Krisztusért egy pohár hideg vizet adtunk valakinek? Serkenjünk fel. A jövőbeli dicsőségben tökéletesen szolgálhatunk, fáradtság nélkül. Mit mond a Szentírás? „És szolgálnak neki éjjel és nappal az ő templomában” (Jel. 7: 15).

 

5. Kellemes-e számunkra ma a megelégedés? A világot pusztaságnak tartjuk? Arra törekszünk, hogy minden puszta helyet, és szívünk minden ürességét betöltsük? A jövőbeli dicsőségben mindezt tökéletesen el fogjuk nyerni. Nem kell majd szomorkodnunk az agyagedényeinken levő törések miatt, a rózsáinkon levő tövisek miatt, az édes csészénk alján található keserű salak miatt. Nem kell majd Jónással együtt az elszáradt tökön szomorkodnunk. Nem kell Salamonnal együtt azt mondanunk: „Minden csak hiábavalóság, és a léleknek gyötrelme” (Pr. 1: 14). Nem kell majd nekünk Dáviddal együtt így kiáltanunk: „Minden tökéletes dolognak vége van” (Zsolt. 119: 96). Mit mond a Szentírás? „Megelégszem a te ábrázatoddal, mikor felserkenek” (Zsolt. 17: 15).

 

6. Kellemes-e számunkra ma a szentekkel való közösség? Érezzük azt, hogy sosem vagyunk olyan boldogok, mint azokban a pillanatokban, mikor együtt vagyunk a szentekkel itt a földön? Sehol sem érezzük olyan kellemesen magunkat, mint társaságukban (ld. a Zsolt. 16: 3-at)! A jövőbeli dicsőségben mindezt tökéletesen el fogjuk nyerni. Mit mond a Szentírás? „Az embernek Fia elküldi az ő angyalait, és az ő országából összegyűjtik a botránkozásokat mind, és azokat is, akik gonoszságot cselekszenek” (Mt. 13: 41). „És elküldi az ő angyalait nagy trombitaszóval, és egybegyűjtik az ő választottait a négy szelek felől, az ég egyik végétől a másik végéig” (Mt. 24: 31). Áldott az Isten! Minden szentet meg fogunk látni, akikről a Biblia beszél, akiknek nyomdokain jártunk. Látni fogjuk az apostolokat, a patriarchákat, a mártírokat, a reformátorokat, a misszionáriusokat, és azokat a szolgákat, akikre nem volt méltó a világ. Meg fogjuk látni azoknak ábrázatát, akiket szeretettünk és ismertük Krisztusban itt a földön, és akik eltávozása végett annyi keserű könnyet ejtettünk. Olyan fényeseknek és dicsőségeseknek fogjuk őket meglátni, mint ahogyan soha azelőtt. De, ami a legjobb, minden nyugtalanság és ijedelem nélkül fogjuk őket látni, és annak az érzése nélkül, hogy csak azért találkoztunk, hogy újra elváljanak útjaink. Az eljövendő dicsőségben nem lesz sem halál, sem elválás, sem elszakadás.

 

7. Kellemes-e nekünk ma a Krisztussal való közösség? Az Ő neve drága-e számunkra? Azt érezzük, hogy szíveink égnek, ha arra gondolunk, hogy szeretjük Őt? A jövőbeli dicsőségben a Vele való tökéletes közösséget fogjuk élvezni. „Mindenkor az Úrral leszünk” (1 Thessz. 4: 17). Vele együtt leszünk a paradicsomban (Lk. 23: 43). A királyságban meg fogjuk látni az Ő arcát. Szemeink látni fogják azokat a kezeket és lábakat, amiket a szegek átütöttek, és azt a fejet, ami töviskoszorúval megkoronáztak. Ahol Ő van, ott lesznek Isten gyermekei is. Mikor Ő eljön, Ő velük együtt fog megjelenni. Mikor uralkodni fog a dicsőségben, akkor mellette fognak ülni az övéi is. Valóban, ez nagyon áldott perspektíva! Én egy haldokló ember vagyok egy haldokló világban. Előttem mindent homály borít. A jövőbeli világ – egy ismeretlen kikötő. De azon az oldalon Jézus vár, és ez elég nekem. Kétségtelen, hogy a földön hitben követtük Őt, akkor békességet és nyugalmat tapasztaltunk, akkor mennyivel inkább ez fogjuk tapasztalni, mikor szemtől szembe leszünk Vele! Ha jó szándékúan követtük a felhőoszlopot, és a tűzoszlopot a pusztában, akkor ezerszer kellemesebb lesz elfoglalni örökkévaló örökségünket a mi Jézusunkkal, az Ígéret Földjét.

Ha valaki az olvasók közül még nem tartozik a fiak és örökösök seregéhez, teljes szívemből együtt érzek vele! Milyen sokat veszítetek! Milyen kevés valódi vigasztalással rendelkeztek! Minden erőtökkel törekedtek, azon munkálkodtok, azért fárasztjátok magatokat, hogy bizonyos földi célokat elérjetek – és nem sikerülnek, árnyékokat kergettek – sosem tudjátok utolérni őket, és csodálkoztok, hogy miért vagytok olyan boldogtalanok, de elutasítjátok, hogy meglássátok az okokat. Annyira éhesek, szomjasak, üresek, és egyúttal vakok is vagytok, még a közelben kinyújtott kezet sem látjátok. Oh, bárcsak bölcsek lennétek! Oh, bárcsak hallgatnátok Jézus szavára, és Tőle tanulnátok!

Ha a fiak és örökösök seregéhez tartoztok, örülhettek ennek, és boldogok lehettek. Nyugodtan várhatjátok, mint a Türelmes a Zarándok Útjában, hogy minden jó számotokra – még előttetek áll. Zúgolódás nélkül hordozhatjátok a keresztet, mert könnyű szenvedésetek csak rövid ideig tart. „Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nekünk megjelentetik” (Róma 8: 18). „Mikor a Krisztus, a mi életünk, megjelenik, akkor majd ti is Ő vele együtt megjelentek dicsőségben” (Kol. 3: 4). Ne irigykedjetek a tisztátalanra, annak szerencséjére. Ti vagytok az igazán gazdag emberek. Igaza az egyik haldokló hívőnek: „Még gazdagabb lettem, mint bárki más a földön”. Azt mondhatjátok, amit Méfibóset mondott Dávidnak: „Elveheti az egészet, csakhogy az én uram, a király békességben haza jöhetne” (ld. 2 Sám. 19: 30). Azt mondhatjátok, mint Alexander, mikor szétosztotta vagyonát, és azt kérdezték tőle, hogy mit hagyott meg magának: „Reménységgel rendelkezem”. Nem kell elcsüggednetek a betegség miatt: örök lényetek biztonságban van, és el van mindennel látva, bármi is történjék testetekkel. Nyugodtan tekinthettek a halál arcába: csak a kaput tárja szélesre köztetek és örökségetek között. Nem kell különösen fájlalnotok a földi dolgokat, elválást, kereszteket és veszteségeket: hisz a találkozás nagy napja – még előttetek van. Minden évvel a menny egyre inkább megtelik azokkal, akiket szerettek, miközben a földön egyre kevesebben lesznek ilyenek. Örüljetek örökségeteknek. Mindez – a tiétek, ha ti – Isten fiai vagytok: „Ha fiak, akkor örökösök is”.

 

1. Most azonban, ennek a fejezetnek befejezéseképpen, engedjétek meg, hogy mindnyájatoktól megkérdezzem: kinek a gyermekei vagytok? Az ördög gyermekei, vagy Isten gyermekei? Nem lehettek egy időben ezek is, meg azok is. Kié vagytok?

Válaszoljatok erre késedelem nélkül, mivel egyszer meg kell halnotok vagy ebben, vagy abban az állapotban. Tisztázzátok ezt, mivel ezt tisztázni lehet. Ezt a kérdést nem megoldani – esztelenség. Tisztázzátok ezt, mivel az idő rövid, a világ az elmúlás felé közeledik, és hozzátok egyre határozottabban közeledik Krisztus ítélőszéke. Tisztázzátok ezt, mivel a halál körülöttetek settenkedik, az Úr közel, és ki tudja megmondani, hogy mit hoz ez a nap? Oh, ne nyugodjatok, míg ezt a kérdést ki nem tisztáztátok! Oh, ne elégedjetek meg semmivel, míg azt nem tudjátok mondani: „Újjá vagyok születve; Isten gyermeke vagyok”!

 

2. Ha nem vagy Isten fia, és örököse, engedd meg, hogy meggyőzzelek arról, hogy késedelem nélkül azzá válj. Gazdag akarsz lenni? Krisztusban tied minden gazdagság. Híres akarsz lenni? Király leszel. Boldog akarsz lenni? Olyan békességet nyersz, ami minden értelmet felülhalad, olyan békességet, amit ez a világ nem is adhat, és el sem vehet. Oh, gyere, vedd fel a kereszted, és kövesd Krisztust! Gyere ki a balgatag világi emberek tömegéből, és hallgass az Úr szavára: „Én magamhoz fogadlak titeket. És leszek nektek Atyátok, és ti lesztek fiaimmá és leányaimmá, azt mondja a mindenható Úr” (2 Kor. 6: 17-18).

 

3. Ha Isten fiai vagytok, arra kérlek benneteket, hogy Isten házához méltóan viselkedjetek. Ünnepélyesen kérlek benneteket, hogy tiszteljétek Őt életetekben, és elsősorban, parancsolatai iránt való tökéletes engedelmességben tiszteljétek Őt, gyermeki szeretettel szeretve Őt. Úgy meneteljetek ebben a világban, mint az az Isten gyermekeihez és a dicsőség örököseihez illik. Az embereknek meg kell különböztetniük a családi hasonlóságot köztetek, és Aközött, Aki újjá szült benneteket. Mennyei életet éljetek. Az odafelvalókat keressétek. Ne azt a benyomást keltsétek, mintha itt akarnátok fészket rakni a földön. Úgy viselkedjetek, mint az olyan emberekhez illik, akik a láthatatlan várost keresik, akik mennyei polgárok, és akik készek minden nehézséggel megbékélni, míg haza nem érkeznek.

Arra törekedjetek, hogy minden helyzetben Isten fiainak érezzétek magatokat, bármilyen helyzet is alakul ki körülöttetek. Sose feledkezzetek meg arról, hogy míg a földön éltek, itt is az Atya területén vagytok. Sose feledkezzetek meg arról, hogy a ti Atyátok keze irgalmat és próbákat is küld nektek. Minden terheteket Reá vessétek. Örvendjetek Benne. Legyetek boldogok és frissek Benne. Miért szomorkodnál, mikor a Király fia vagy? Miért kellene az embereknek, akik ránk tekintenek, kételkedniük abban, hogy Isten egyik gyermekének lenni – kellemes dolog?

Úgy viselkedjetek más emberekkel, ahogyan ez Isten fiaihoz illik. Legyetek feddhetetlenek és ártatlanok korszakotok és korosztályotok között. Legyetek a békesség követei mindazok között, akiket csak ismertek (Mt. 5: 9). Mindenek előtt, keressétek az Isten fiúságát gyermekeitek számára; keressétek a mennyei örökséget számukra, függetlenül attól, hogy milyen sok más dologgal ajándékoztátok meg őket. Senki sem hagyja gyermekeit jobb körülmények között, mint az, aki Isten örökségét hagyja rájuk.

Álljatok meg keresztyén elhívásotokban, ha Isten fiai vagytok, és még határozottabban haladjatok előre. Gondoskodjatok arról, hogy minden igát letörjetek, amit bűn kovácsolt (ld. a Zsid. 12: 1-et!). Tekinteteket állandóan Krisztusra emeljétek. Benne lakozzatok. Emlékezzetek rá, hogy Ő nélküle semmit sem tehettek, míg Vele minden lehetséges (ld. a Jn. 15: 5; Fil. 4: 13-at!). Minden nap résen legyetek, és imádkozzatok. Legyetek erősek, megingathatatlanok, és mindig buzgók az Úr ügyében. Emlékezzetek arra, hogy még egy pohár hideg víz is, amit tanítványként adtok, nem veszti le jutalmát, és minden évvel egyre közelebb kerültök otthonotokhoz.

„Mert még vajmi kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik” (Zsid. 10: 37). És akkor eljön a dicsőséges szabadság, és kinyilatkoztatás az Isten fiai számára. Akkor a világ elismeri, hogy ők tényleg bölcsek voltak. Akkor, végre, elismerik, hogy Isten fiai nagykorúságra jutottak, és nem olyan örökösök többé, akik várakoznak az örökségükre, hanem olyanok, akik átveszik azt. Akkor ők, örömteljesen fogják hallani ezeket a vigasztaló szavakat: „Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ezt az országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta” (Mt. 25: 34). Valóban, az a nap teljes jutalmat fog hozni!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tizenkilencedik fejezet

 

A nagy sokaság

 

Kérünk azonban titeket, atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére, és a mi ő hozzá leendő egybegyűlésünkre nézve (2 Thessz. 2: 1).

 

Az az igevers, amely fejezetünk elején szerepel, olyan kifejezést tartalmaz, amely megérdemli a különös figyelmet. Ez a kifejezés az – „egybegyűlés”.

„Egybegyűlésünk”! Ez a szó olyan melódia hangja, amelynek visszhangzania kell a világ bármely pontján. Az ember természete szerint társas lény; nem szeret magára maradni. Bárhová is menjetek – meg fogjátok látni, hogy az embereknek tetszik, hogy egybe gyűlhetnek, és láthatják egymást. Olyan embereket találni Ádám fiai között, akik nem szeretnek összegyűlni – kivételes ritkaság, nem általános dolog.

Például a Karácsony egy olyan különös időszak, mikor az angolok egybe gyűlnek. Ez olyan időszak, mikor a családi találkozók szinte össznépi intézményekké válnak. A városban és a falvakban, a gazdagok és a szegények között, a palotában és a munkások házában a karácsonyi ünnepség és a karácsonyeste már rég szokásban vannak. Ez az egyetlen olyan idő a tizenkét hónap során, amikor az embereknek egyáltalán lehetőségük nyílik arra, hogy meglátogassák barátaikat. A fiak szakítanak néhány napot londoni elfoglaltságuk idejéből, hogy hazautazzanak szüleikhez; a fivérek szabadságot vesznek ki a hivatalokban, hogy néhány napot nővéreikkel töltsenek; a barátok élnek a régebbi meghívásokkal és meglátogatják ismerőseiket; a kisfiú a bentlakásos iskolákból sietnek haza, hogy élvezzék az otthon melegét és nyugalmát. Egy rövid időre minden üzletelés fel van függesztve; úgy tűnik, mintha az elgyötört kerék egy néhány órára megállna. Röviden, a White-szigettől Tweed-ig, Land’s End-től Norht Forland-ig mindenhol általános „gyülekezés” van.

Boldog az az ország, amelyben ilyen állapotok uralkodnak! Bárcsak hosszan fennmaradna ez a tradíció Angliában, bárcsak sose lenne vége! Szánalmas és sajnálatra méltó az a gondolkodás, amely nevetségessé akarja tenni a karácsonyi találkozásokat! Hideg és kegyetlen az a hit, amely láthatóan nem helyesli ezt, és úgy beszél róla, mint helytelen dologról. A családi kötöttség a rendezett társadalom gyökerét képezi. Ez egyike azoknak a megmaradt értékeknek, amelyek túlélték a bűnesetet, és amely ellene áll az emberek egyre jobbani megkeményedésének. Ez az a titkos kocsikerék kenőcse társadalmi rendszereteknek, amely elősegíti gőzgépetek egész működését, és amely nélkül a pára, és a tűz nem hoz semmi hasznot. Minden, ami segít abban, hogy fenntartsátok a családi kötődést és a testvéri szeretetet – látható áldás az ország számára. Soha nem jöjjön Angliára olyan idő, amely során már nem lesznek családi találkozók, és összejövetelek!

De, végül is, a földi találkozókban van valami elcsüggesztő és fájdalmas vonás is. A legboldogabb esték is megromlanak oda nem való emberek miatt; a legörömtelibb esték is csak rövid ideig tartanak. Több annál, az idő múlásával a halál keze a fájdalom érzését hozza el az elveszített családtagok miatt. Még a rokonaik örömét látva sem vagyunk képesek megfeledkezni azokról, akik itt hagytak minket. Minél tovább élünk, annál erősebben érezzük azt, hogy lassan egyedül maradunk. Öregedő arcok fognak jelenni szemeink előtt, és az öregedő hangokat fogunk hallani még az ünnepi hangulat és jókedv közepette is. Az emberek nem sokat beszélnek erről, de kevesen vannak azok, akik nem érzik át mindezt. Nem kell kiterítenünk titkos gondolatainkat mások előtt, különösen azokban a pillanatokban, mikor körülöttünk mindenkinek az arca mosolyban úszik, és boldog. De, úgy gondolom, hogy kevés olyan javakorabeli ember van, aki, ha a szemébe néznénk, ne ismerné el, hogy a karácsonyi találkozás nem választható el a fájdalmas dolgoktól. Egy szóval, egyetlen földi összejövetelen sincs teljes, keserűséggel nem kevert elégedettség.

De vajon ettől nem lesz jobb összejövetel? Vajon a láthatáron nincsenek az összejöveteleknek fényes perspektívái, amelyek ragyogásukban elhomályosítanának minden karácsonyi és újévi összejövetelt – egy olyan összejövetel, amelyen a fájdalom nélküli öröm, és könnynélküli vidámság fog uralkodni? Hálás vagyok Istennek azért, hogy egyenes választ adhatok ezekre a kérdésekre, és éppen ezt teszem akkor, mikor ezt a fejezetet tárgyalom. Arra kérlek benneteket, olvasókat, hogy néhány pillanatra ajándékozzatok meg figyelmetekkel, és nagyon egyszerűen rámutatok arra, hogy mit értek ez alatt.

 

A jövőben végbe fog menni az igazi keresztyének egybegyűlése. Mi ez, és mikor fog ez végbe menni? Az az összejövetel, amelyről beszélek, a világ végén fog megtörténni, mikor Krisztus másodszor is eljön erre a földre. Azt, hogy Ő másodszor is eljön, éppúgy hiszem, mint azt, hogy Ő már egyszer itt járt. Ő felment a felhők között a mennybe, és ezeken a felhőkön keresztül fog vissza is térni. Látható módon, abban a testben, amelyben Ő felment, és ugyanilyen látható módon fog Ő vissza is térni. És a legelső dolog, amit itt Krisztus tenni fog, az lesz, hogy össze fogja gyűjteni az Ő népét: „És elküldi az ő angyalait nagy trombitaszóval, és egybegyűjtik az ő választottait a négy szelek felől, az ég egyik végétől a másik végéig” (Mt. 24: 31).

Ennek az összejövetelnek a módja világosan ki van fejtve a Szentírásban. Minden meghalt szent fel fog támadni, míg az élő szentek át fognak változni. Ez van megírva: „És a tenger kiadja a halottakat, akik ő benne voltak; és a halál, és a pokol is kiadja a halottakat, akik náluk vannak” (Jel. 20: 13). „Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával, és isteni harsonával leszáll az égből; és feltámadnak először, akik meghaltak a Krisztusban. Az után mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe” (1 Thessz. 4: 16-17). „Mindnyájan ugyan nem alszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mit elváltozunk” (1 Kor. 15: 51-52). Pontosan akkor, miután Krisztus minden gyermeke megtaláltatik, és senkiről sem feledkeznek meg, akkor a test és a lélek, ez a két ősi útitárs, mikor újra egyesülnek, akkor jön el a grandiózus egybegyűjtés ideje.

Ennek a nagy összejövetelnek a célja olyan világosan van kinyilatkoztatva a Szentírásban, mint annak módja. Részben Krisztus népének végleges megjutalmazása a cél – abban, hogy teljesen szabadulásuk ki van hirdetve az egész teremtett világ előtt, hogy ők elnyerték a „dicsőség hervadhatatlan koszorúját”, és „világ alapítása óta lerakott” királyságot, hogy ünnepélyesen is Uruk örömébe legyenek fogadva. Részben Krisztus népének biztonságában mutatkozik ez meg, hogy mint Nóé a bárkában és Lót a Coárban el voltak rejtve és védve voltak, mielőtt Isten ítéletének vihara a tisztátalanokra ömlött volna; hogy mikor Isten utolsó ítélete kiteljesedik az Úr ellenségein, sérthetetlenek legyenek, mint Ráháb családja Jerikó elfoglalása során, mint amilyen sérthetetlen volt a három ifjú is a tüzes kemencében. A hívőknek nincs mit félniük az összejövetel miatt, bármilyen félelmetesek legyenek is annak jelei, annak kísérete. Az előtt, mielőtt minden létező dolog véglegesen leromboltatna, ők elrejtetnek a Mindenhatóban. A nagy összejövetel célja – az ő védelmük, és az ő jutalmuk. Az aratást végző angyalok az fogják mondani: „Ti ne féljetek, mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek” (Mt. 28: 5). Azt fogja mondani nekik az Úr: „Menj be népem, menj be szobáidba, és zárd be ajtóidat utánad, és rejtsd el magad rövid szempillantásig, míg elmúlik a bús harag” (Ézs. 26: 20)!

 

1. Ez az összejövetel grandiózus lesz. Isten minden gyermeke, akik valamikor is élt a földön, az első Ábeltől az Úrnak végső visszajövetele napján született utolsó csecsemőig, minden korú, rendű, nemzetiségű, felekezetű, és nyelvű ember – egybe lesz gyűjtve. Senki sem marad észrevétlen, vagy senkiről sem fognak megfeledkezni. Még a leggyengébbek és legerőtlenebbek sem lesznek mellőzve. Ma még szét vannak szórva a föld színén, és úgy tűnik, hogy az igazi keresztyének csak egy kicsiny nyáj; de mikor ők összegyűjtetnek, ahogyan ezt sokan várják, senki sem fogja tudni megszámlálni őket.

 

2. Ez az összejövetel csodálatos lesz. Azok a hívők, akik messze országokban élnek egymástól, akik sosem látták egymás arcát testben, és nem lettek volna képesek megérteni egymás nyelvét, ha találkoznak, azon a napon egybe lesznek gyűjtve egy harmonikus közösségbe. Ausztráli lakói azt tapasztalják, hogy ők éppúgy közel vannak a mennyhez, és olyan hamar oda kerülnek, mint Anglia lakói. Azok a hívők, akik ötezer évvel ezelőtt haltak meg, akik csontjai porrá váltak, azt fogják látni, hogy testük feltámadt, és éppolyan gyorsan megújult, mint azoké, akiket a trombitaszó életben talál. Mindenek előtt, ki lesznek nyilatkoztatva a kegyelem csodái. A mennyben olyan emberekkel fogunk találkozni, akikről nem is gondoltuk, hogy bármikor is üdvözülhetnek. A nyelvek összezavarása végezetre fel lesz oldva, és nem lesz többé. Az összesereglett sokaság egy szívvel és egy nyelvvel fogja mondani: „Mit művelt Isten” (4 Móz. 23: 23)!

 

3. Ez az összejövetel töredelmes lesz. Egyszer és mindenkorra szakítani fog a türelmetlenséggel és a fanatizmussal. Az egyik felekezet keresztyénjei maguk mellett fognak tudni másokat, akiknek más a hitvallásuk. Ha ellene álltak annak, hogy megbocsássanak egymásnak a földön, akkor el kell hordozniuk egymást a mennyben. Az egyház tagjai és a disszenterek, akik ma sosem imádkoznak együtt, és nem vesznek részt közös istentiszteleten, a legnagyobb szégyenükre azt fogják tapasztalni, hogy együtt kell magasztalniuk az Urat az örökkévalóságban. Ugyanazok az emberek, akik ma nem akarnak osztozkodni veletek a sákramentumokban, és elzárják előttetek az úrvacsorához vezető utat, arra kényszerülnek, hogy elismerjenek benneteket az Úr színe előtt, és meg kell engedniük, hogy mellettük üljetek. A világ sosem látta, és sosem fogja meglátni a szektás lelkületet, a párthűséget, a barátságtalanságot, a vallási irigykedést és a hitbeli büszkeséget úgy, mint ezen a napon. Végül, mindnyájan teljesen „felöltözzük az alázatosságot” (1 Pt. 5: 5).

Ennek a grandiózus, csodás összejövetelnek a képén gyakran el kell gondolkodnia az embernek. Rászolgált arra, hogy elgondolkozzanak rajta; figyelmet kíván. Más összejövetelekre – politikai gyűlések, tudományos előadások, szórakozásra való összegyűlés, haszon miatt – mindig készen állunk. De eljön az az idő, ami már közel van, mikor minden hasonló összejövetelnek vége szakad. Az ember értelme egyetlen gondolattal lesz elfoglalva: „Összegyűjtetem-e Krisztus népével együtt a biztonságban, és a tisztességben, vagy örök ítéletre kerülök-e”? LEGYÜNK FIGYELMESEK, NEHOGY ELVETETTEKKÉ VÁLJUNK.

 

Az igazi keresztyének emez összejövetele vajon miért olyan kívánatos dolog? Engedjétek meg, hogy választ adjak erre a kérdésre. Pál apostol világosan tanította azt, hogy a végső napon való összegyűjtetés – kívánatos cél, amelyet a keresztyénnek maga előtt kell tartania. Egyenlőséget lehet húzni közötte és Krisztus második visszajövetele között, amit, mint ahogyan az állítjuk, minden hívő epekedve vár. Ő úgy felhozza ezt az eseményt, amely a messze horizonton van, mint egyik jövőbeli áldását, amelynek fel kell frissítenie minden zarándok szívét, aki a keskeny úton közlekedik. Úgy tűnik, arról tesz bizonyságot, hogy Isten minden szolgája nemcsak királyságot, megpihenést, és koszorút nyer – ezen kívül, hanem részese lesz még az áldott egybegyűjtetésnek is. Miért kell mindennek az előízét örömmel és várakozással kóstolgatnunk? Nézzük meg.

 

1. Először, minden szent összegyűjtése olyan esemény lesz, ami teljesen különbözni fog a dolgok mostani állásától. Úgy tűnik, az emberi létezés törvénye a szétszóratás, és nem a gyülekezés. Abból a sok millió emberből, akik naponta megjelennek a földön, milyen kevés marad meg egymás mellett a halál pillanatáig! Gyakorlatilag nem kételkedünk abban, hogy azok a gyerekek, akik egy tető alatt teszik meg első lépéseiket, és egy tűzhely előtt játszanak, elválnak egymástól, mikor felnőnek, és úgy vesznek utoljára lélegzetet, hogy nagyon messze vannak egymástól. Ez vonatkozik Isten gyermekeire is. Szét vannak szórva, mint a só, itt is, ott is, és kevés olyan alkalom adatik nekik, mikor egymás mellett lehetnek. Az, hogy ez éppen így játszódik le, – vitathatatlan áldás a világ számára. A város éjszaka nagyon sötét lenne, ha a meggyújtott gyertyák nem lennének összegyűjtve egy szobába. De, bármilyen áldások is származnának belőle a világ számára, ez nem kevés próbát jelent a keresztyének számára. Nem ritkák az olyan napok, amikor elhagyatottaknak és magányosaknak érzik magukat; nem ritkán vágyakoznak egy kicsit szorosabb közösségre testvéreikkel, és szorosabb kapcsolatot azokkal, akik szeretik az Urat! A valóságban azonban reménységgel és vigasztalással tekinthetnek a jövőre. Közel az idő, mikor nem fognak hiány szenvedni a társaságban. Emeljék fel fejüket, és örüljenek. Közel az idő, mikor eljön az összegyűjtetés ideje!

 

2. Továbbá, az igazi keresztyének összejövetele teljesen egy lelkületű emberek összejövetele lesz. Jelen időben ne látsz ilyen összejövetelt. Jelenleg nem látsz ilyen összejövetelt. A keveredés, a képmutatás, és a hamis bizonyság mindenhova beférkőzik. Ahol búza van vetve, ott kétségtelenül meg fog jelenni a konkoly is. Ahol jó hal akad a hálóba, ott törvényszerűen lesz rossz is. Ahol vannak bölcs szüzek, ott kétség kívül jelen lesznek a balgák is. Jelenleg nem létezik tökéletes keresztyén egyház. Minden úrvacsorai asztal mellett áll egy Júdás is; minden apostoli társaságban van egy Démás is; és mindenhol, ahol csak Isten fiai összejönnek, nagy valószínűséggel megjelenik közöttük a Sátán is (Jób 1: 6). De egy nap mindennek vége szakad. Végül, a mi Urunk tökéletes Egyházat fog az Atya színe elé állítani, hogy „nem rajta szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle” (Ef. 5: 27). Milyen dicsőséges lesz az Egyház! Egy évben egyszer találkozni a keresztyének tömegével – ritka alkalom a hívő számára, amely csak annyira melegíti fel őt, mint egy napsütéses nap télvíz idején; arra készteti az embert, hogy szívében fájdalmat érezzen, mint amit a tanítványok éreztek az emmausi úton. De mennyivel örömteljesebb lesz a találkozás a nagy sokasággal, amelyet senki meg ne számlálhatott” (Jel. 7: 9)! Azt látni, hogy mindazokat, akikkel találkozni fogunk az utolsó napon, egy véleményen, és egy értelmen leszünk, és egymás szemébe fogunk nézni; fel fogjuk fedezni azt, hogy a mi semmis nézeteltéréseink örökre el vannak temetve. Hogy a kálvinisták többé nem feszélyezik magukat az arminiánusoktól, és az arminiánusok a kálvinistáktól, az anglikánok többé nem veszekednek a disszenterekkel, és a disszenterek az anglikánokkal. Hogy egy olyan közösséghez csatlakozva, amelyben nincs sem bosszankodás, sem szóváltás, sem nézeteltérés, ahol teljes mértékben kibontakozik az ember minden erénye, és ahol minden tökéletlenségtől megszabadul az ember, mint ahogyan a bükkfa megszabadul tavasszal a leveleitől, – ezt nevezem én igazi boldogságnak! Nem meglepő, hogy Pál arra kér bennünket, hogy tekintsünk a jövőbe.

 

3. Továbbá, az igazi keresztyének összejövetele olyan találkozás lesz, amelyen senki sem fog hiányozni. Még a legelesettebb bárány sem lesz kizavarva a pusztába; a legkisebb gyermek, akik valamikor is élt, nem marad észrevétlen, és elfeledett. Még egyszer találkozunk szeretett barátainkkal és rokonainkkal, akik Krisztusban haltak meg, fájdalmak és könnyek között hagyva minket – jóval jobbak, ragyogóbbak, kellemesebbek lesznek annál, amint mikor utoljára találkoztunk velük a földön. A patriarchák és a próféták, az apostolok és apostoli atyák, a mártírok és a misszionáriusok, a reformátorok és az evangéliumiak – Isten választottainak sokaság ott lesz. Ha nekünk olyan kellemes dolog olvasni őket, és a róluk szóló bizonyságtételeket, akkor mennyivel jobban lesz szemtől szembe találkozni velük! Ha hasznos hallgatni a róluk szóló beszámolókat, és követni példájukat, akkor mennyivel nagyobb örömet nyerünk abból, mikor beszélgetni fogunk velük, és kérdéseket tehetünk fel nekik! Együtt üldögélni Ábrahámmal, Ézsaiással, Dániellel, és meghallgatni őket arról, hogyan hittek Krisztusban, Akinek el kellett jönnie; elbeszélgetni Péterrel, Pállal, Lázárral, Máriával, és Mártával, és meghallgatni csodálatos elbeszéléseiket arról, hogy mit tett értük az Úr – mindez valóban édes lesz a számunkra! Nem meglepő, hogy Pál apostol arra kér bennünket, hogy tekintsünk a jövőbe.

 

4. Végezetre, az igazi keresztyének összejövetele olyan találkozás lesz, amit nem fog a végén egymástól való elválás kísérni. Napjainkban nincs ilyen összejövetel. Úgy tűnik, mintha valamilyen végeérhetetlen rohanásban élnénk, és alig van időnk leülni egy kicsit, és lelkünket rendbe hozni, már újra fel kell állnunk, és el kell mennünk. Az „üdv” lábujjhegyén érkezik a „viszlát”! Ennek a világnak a gondjai, elengedhetetlen földi kötelességek, különböző kötelességeink és tisztségeink erőt meghaladó munkái – mindez, úgy tűnik, megemészti napjainkat, és lehetetlenné teszi, hogy hosszabb békés időt töltsünk az Isten népével való közösségben. De, áldott az Isten, nem mindig lesz ez így. Közeleg az idő, és hamar eljön, mikor a „viszlát” és az „Isten veled” oldalra tétetnek, és örökre el lesznek temetve. Mikor találkozunk a világban, ahol minden régi elmúlik, ahol többé nem lesz bűn és fájdalom, ahol nem lesz szegénység, öregedés, halál, és változás – mikor az örökkévaló, megbékélt, nyugalmas, változhatatlan lét eljön, akkor ki képes arra, hogy megmondja nekünk ma, hogy milyen hatalmas áldásokban lesz részünk ezek után a változások után! Nem meglepő, hogy Pál apostol arra kér bennünket, hogy tekintsünk a jövőbe.

Ezeket az igazságokat minden olvasómnak mondom, akik csak olvassák ezt a fejezetet, és mindenkit arra kérek, hogy komolyan vegyék figyelembe az elhangzottakat. Ha valami ismert előttem a keresztyén tapasztalatról, akkor az, hogy meg vagyok győződve, bennük van táplálék a gondolkodás számára. Kevésbé még a következőt is határozottan állítom: az az ember, aki nem lát semmilyen nagy dolgot Krisztus második visszajövetelével kapcsolatban, és Krisztus népének összegyűjtésével kapcsolatban, – aki semmi áldott, örömteli, kedves, és kívánt dolgot nem lát benne, akkor minden alapunk meg van arra, hogy kételkedjünk abban, hogy igazi keresztyén-e az illető, és rendelkezik-e az üdvösséggel.

 

1. Egyenes kérdést teszek fel nektek. Ne fordítsatok neki hátat, és ne utasítsátok vissza azt, hogy a szemébe nézzetek. Az angyalok által Isten házába vitettek-e, mikor az Úr visszajön, vagy itt hagyattok?

Bármely esetben, az egyikről teljes meggyőződéssel kell rendelkeznetek. Az nagy napon az egész emberiség csak két részre lesz osztva: azokra, akik Krisztus jobbján lesznek, és azokra, akik az Ő balján lesznek; azok, akik biztonságra leltek a bárkában, és azokra, akik kívül maradtak; azokra, akik az Isten csűrjébe lettek gyűjtve, és azokra, akik szalmaként a mezőn lettek hagyatva az elégetésre. Tehát, mi a ti részetek?

Lehetséges, hogy még nem tudjátok. Nem vagytok képesek megmondani. Jobbra számíttok. Úgy gondoljátok, hogy a végén minden rendben lesz, és ellene álltok mindennek, ami arra hajtana benneteket, hogy elkötelezzétek magatokat valamilyen meggyőződés mellett. Legyen így. Csak abban reménykedem, hogy nem fogtok békességet találni addig, míg meg nem tudjátok. A Biblia világosan megmutatja nektek, hogy milyen emberek lesznek összegyűjtve. Saját szívetek megmondja nektek, ha becsületesek lesztek magatokhoz, hogy ezek közé az emberek közé számláltattok-e. Ne nyugodjatok, ne nyugodjatok addig, míg nem tudtok biztosat!

Hogyan képesek az emberek arra, hogy elhordozzák az elválást és a búcsúzást ezen a világon, ha nincs reménységük valami jobb felől; hogyan képesek nyugodtan azt mondani gyerekeiknek, hogy „viszlát”, és hogyan képesek ennek a világnak a semmi jót nem ígérő hullámaira bízni őket, ha nem reménykednek Krisztus biztonságot adó kegyelmében az utolsó napon? Hogyan képesek arra, hogy elbúcsúzzanak családtagjaiktól, és elengedni őket a világ másik végére, nem tudva azt, hogy épségben viszontlátják-e még őket ebben, vagy az eljövendő világban; hogyan lehetséges mindez – nem tudom felfogni. Csak feltételezni tudom, hogy sokan sosem gondolnak, sosem gondolkodnak el, sosem tekintenek a jövőbe. Mert abban a pillanatban, mikor az ember elkezd gondolkodni, sosem nyugszik meg addig, míg nem találja meg Krisztust, és nem érzi biztonságban magát.

 

2. Egy nagyon egyszerű ellenőrzési módot ajánlok nektek, hogy megállapítsátok lelketek állapotát, ha tudni szeretnétek, hogy milyen esélyetek van arra, hogy Isten házába vitessetek. Kérdezzétek meg magatoktól, milyen összejöveteleket szerettek a legjobban ezen a földön? Kérdezzétek meg magatokról, valóban szerettek-e Isten népének összejövetelein lenni?

Hogyan képes az ember örvendeni az igaz keresztyének összejövetelén a mennyben, ha nem érez vágyat arra, hogy összegyűljön itt a földön a keresztyén testvérekkel? Hogyan képes az a szív, amely teljesen kötődik a bálokhoz, ügetőkhöz, ünnepségekhez, szórakozáshoz, és a világ tömegéhez, és aki fárasztónak tartja az istentiszteleteket, arra, hogy olyan összejövetelen vegyen részt, ahol csak szentek vannak? Ez lehetetlen. Ilyen nincs.

Soha, soha nem szabad elfeledni, hogy földi ízlésünk – amely igaz mutatója szívünk állapotának – valós kijelzője jövőbeli állapotunknak is az örökkévalóságban. A menny – egy felkészített nép elkészített helye. Az, a mennyről ábrándozik, hogy ott a szentek közösségében lesz, de itt a földön csak a bűnösök gyülekezetében érzi jól magát, becsapja önmagát. Ha lelkének ilyen állapotában él, és hal meg, akkor azt fogja a végén tapasztalni, hogy jobb lett volna sohasem megszületnie.

 

3. Ha igazi keresztyének vagytok, azt javaslom nektek, hogy gyakran tekintsetek a jövőbe. Az örömök – még előttünk vannak. Megváltásunk elközelített. Az éjszaka rég elmúlt. A nap feljött. Még egy rövid idő, és Az, Akit szerettek, és Akiben hisztek, eljön, és nem késik. Mikor Ő eljön, Ő a meghalt szentekkel együtt fog eljönni, és átváltoztatja a szentek életét. Örömmel várjátok Őt! Még előttünk van az összejövetel!

A hajótörés utáni reggel – nagyon szomorú pillanat. Az élőhalott túlélők, akik elérték a partot, öröme sajnos, gyakran felhős, ha visszaemlékeznek társaikra, akik mellettük úsztak, de elsüllyedtek, és most nincsenek közöttük. Ilyen fájdalomban azonban nem lesz része azoknak a hívőknek, akik helyet foglaltak a Bárány asztalánál. A hajó utasai közül senki sem vész el. „Mindnyájan szerencsésen kimenekültek a szárazföldre” (Csel. 27: 44). A mély vizek és a tomboló hullámok nem nyelnek el senkit azok közül, akik Isten választottai. Mikor feljön a nap, megtaláltatnak, össze lesznek gyűjtve, és biztonságba lesznek helyezve.

Gyakran még egy hatalmas győzelem utáni nap is – szomorú időszak. A győztesek ünnepi hangulata gyakran szomorú azoknak emlékétől, akik velük együtt mentek rohamra, de elestek a harcmezőn. A meghalt, megsebesült, és nyom nélkül eltűnt emberek listája sok szívet tépnek szét, sok házat töltenek meg gyásszal, és sok őszbe forduló fejek kényszerítenek szomorúságra egész a sírig. Wellington herceg gyakran mondogatta: „Csak egy valami lenne rosszabb a győzelemnél – a vereség”. De, Istennek hála, a mennyben nem lesz ilyen szomorúság! Az utolsó napon üdvösségünk Nagy Vezérének harcosai elő fognak lépni névsorolvasáskor nevük hallatán. A személyi állomány listája a csata után éppoly teljes lesz, mint annak előtte. Egyetlen hívő sem lesz nyomtalanul eltűnt a nagy sokaságban.

Például, vajon a Karácsony nem hoz-e fájdalmas gondolatokat, és megterhelő érzéseket magával? Vajon nem tűnnek-e fel szemeitekben könnyek, mikor azt tapasztaljátok, hogy újabb üres helyek vannak a tűzhelyen körül? Vajon nem suhannak-e át a fejeteken fagyos gondolatok, még a gyermekzsúrok idején is, mikor a jól ismert régi arcokra és szeretett hangokra emlékeztek, akik a temetőben nyugodnak? Emeljétek fel tekinteteteket, és nézzetek előre! Az idő rövid. A világ egyre öregszik. Az Úr visszajövetele egyre közeleg. Előttünk olyan találkozás áll, ahol nem lesz búcsúzás, és olyan találkozó, amelynek nem lesz vége. Azok a hívők, akiket sok könny közepette engedtek le a sírba, megbízható védelem alatt állnak. Örömmel fogjátok őket újból meglátni. Emeljétek fel tekinteteteket! Még egyszer ismétlem: hittel ragadjátok meg „a mi Urunk Jézus Krisztus visszajövetelét, és a Hozzá való gyülekezést”. Higgyetek ebben, gondoljatok erre, támaszkodjatok rá erre. Mindez – igazság.

Elhagyatottnak és magányosnak érzitek magatokat minden decemberben? Kevés olyan embert találtok, akivel együtt imádkozhatnátok, és dicsőíthetnétek Istent, aki előtt megnyithatnátok szíveteket, akivel megoszthatjátok tapasztalataitokat? Egyre erősebben érzitek, hogy a menny évről évre mind jobban megtelik, a föld meg egyre kihaltabb lesz? De hisz ez régi történet. Hisz csak olyan poharat emeltek ajkatokhoz, amik már előttetek milliók kiittak. Emeljétek fel a tekinteteteket, és nézzetek előre! A magány ideje hamar elmúlik, és vége lesz; nagyon hamar a nagy sokaság között találjátok magatokat; „Megelégszem a te ábrázatoddal, mikor felserkenek” (Zsolt. 17: 15). Még egy rövid idő – és meglátjuk azt a sokaságot, amely sosem fog részekre esni, és az Úr nyugodalmába lépünk, amelynek sosem lesz vége. A mi „Urunk Jézus Krisztus eljövetele, és a Hozzá való gyülekezés” a teljes jutalmat fogja elhozni nekünk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Huszadik fejezet

 

A nagy szétválasztás

 

Akinek szóró lapát van az ő kezében, és megtisztítja az ő szérűjét; és az ő gabonáját csűrbe takarítja, a polyvát megégeti olthatatlan tűzzel (Mt. 3: 12).

 

Az az igevers, amely szemünk előtt van, olyan szavakat tartalmaz, amit Keresztelő János mondott ki. Ez az Úr Jézus Krisztusról szóló prófécia olyan prófécia, amely még nem töltetett be. Ez egy olyan prófécia, aminek beteljesedésének a későbbiekben leszünk tanúi, és csak az Isten tudja, hogy mikor fog ez megtörténni.

Arra hívom fejezetem olvasóit, hogy komolyan vizsgálják meg azokat a nagy igazságokat, amelyek bele vannak foglalva ebbe a versbe. Arra hívlak benneteket, hogy figyelmezzetek ide, míg kibontom ezeket az igazságokat, és sorban kibontom előttetek. Ki tudja, talán éppen ez az igehely lesz a jó időben mondott jó szó számotokra? Ki tudja, talán segít nektek ez az igehely ma abban, hogy ez legyen életetek legboldogabb napja?

 

Először, engedjétek meg, hogy bemutassak nektek azt a két csoportot, amelyre fel lesz osztva az egész emberiség. Isten szemében a világban csak kétfajta ember létezik, mindkettőről említést tesz igehelyünk, amely ennek a fejezetnek elején található. Vannak azok, akik búzának neveztetnek, és vannak azok, akiket polyvának nevez a Szentírás.

Ha emberi szemmel nézünk szét ebben a világban, akkor sokféle ember népesíti be földünket. Ha azonban Isten szemével tekintünk rá, akkor – csak kétféle embert látunk. Az emberi szem a külsőre tekint – ez minden, amire az ember gondol. Isten szeme a szívre tekint – az egyedüli helyre, aminek Ő fontosságot tulajdonít. És az emberi szívek megpróbálása után csak két csoportra lesznek osztva – vagy búza, vagy konkoly.

Ki a búza ebben a világban? Ez olyan kérdés, amit különösen meg kell vizsgálnunk.

A búza mindazokat az embereket szimbolizálja, akik az Úr Jézus Krisztusban hisznek; mindazokat, akiket a Szent Lélek vezet; mindazokat, akik bűnösöknek tekintik magukat, és menedéket találtak az üdvösségben, amit az evangélium ajánlott nekik; mindazokat, akik szereti az Úr Jézust, és az Úr Jézusért élnek; mindazokat, akik elfogadták Krisztust egyedüli reménységüknek, és a Bibliát – egyedüli vezérfonaluknak; azok, akik a bűnben halálos ellenséget látnak, és a menny felé haladnak, ami az ő egyetlen lakhelyük. Mindezek az emberek, minden népből és nyelvből; állapotból, rangból, helyzetből – mindezeket az emberek Isten „búzája”.

Mutassatok rá bárhol ezekre az emberekre – és én tudni fogom, hogy miféle emberek ezek. Nem tudom, hogy egyetértünk-e velük minden apróságban, de én bennünk a Királyok Királyának munkáját látom, és nekem ettől nem kell több. Nem tudom, hogy honnan származnak, és hogy hol jutottak hitre, de azt tudom, hogy hova mennek, és ez nekem elég. Ők – az Ő „búzája”.

Ilyenekként, bármilyen bűnösök, méltatlanok és alkalmatlanok lennének is saját szemeikben, drága részét képezik az emberiségnek. Ők – az Atya Isten fiai és leányai. Ők – a Fiú Isten gyönyörűségei. Ők – az Isten Lelkének templomai. Az Atya semmilyen bűnt nem lát bennük; ők – az Ő drága Fiának misztikus Testét képezik; Őbenne látja Ő a hívőket; és megáldja őket. Az Úr Jézus saját nehéz, keresztbeli munkájának gyümölcsét szemléli bennük, és Ő elégedett a látvánnyal. A Szent Lélek úgy tekint rájuk, mint lelki templomra, ahol Ő maga lakozik, és örömét leli bennük. Egy szóval, ők – „a föld búzái”.

Ki a polyva ebben a világban? Ez olyan kérdés, amit különösen meg kell vizsgálnunk.

A polyva alatt mindazokat értjük, akiknek nincs üdvözítő hitük Krisztusban, nem rendelkeznek a Lélek megszentelő kegyelmével, bárkik is lennének testileg. Lehetséges, hogy egyesek közülük – istentelenek, mások meg – névleges keresztyének. Lehetséges, hogy egyesek közülük – kajánul mosolygó sadduceusok, míg mások – önigazult farizeusok. Egyesek közülük nagy fontosságot tulajdonítanak az istentiszteleti rendnek, míg másokat teljesen hidegen hagy minden, saját kényelmükön és békességükön kívül. Mindazok, akik rendelkeznek ezzel a két megkülönböztető jellel – a hit és a szentség hiányával – mindezek az emberek egyenlő mértékben a „polyvához” tartoznak. Paine-től és Voltaire-től a halott áldozárig, aki nem tud másra gondolni, csak a külső ceremóniákra; Julianus-tól és Porfirius-tól korunk megtéretlen emberéig – mindenki egy sorban áll az Isten előtt; mindezek – „konkoly”.

Ők nem hoznak dicsőséget az Atya Istenre. Nem tisztelik a Fiút, éppen ezért nem tisztelik az Atyát sem, Aki megdicsőül Benne (ld. a Jn. 5: 23-at!). Megvetik azt a nagy kegyelmet, amelyben milliónyi angyal gyönyörködik. Nem engedelmeskednek az Igének, amely kegyelmesen nekik volt megírva okulás végett. Nem hallgatnak Annak a hangjára, Aki úgy megalázta magát, hogy elhagyta a mennyet, és meghalt a bűneikért. Ők nem adják meg az Ő szeretetének és szolgálatának azt, ami jár, Aki „életet és lélegzetet” adott nekik. Ezért Isten nem találja örömét bennük. Együtt érez velük, de nem tartja őket többre, mint a polyvát.

Igen! Ritka intellektuális ajándékokkal és magas fokú értelmi képességekkel rendelkezhettek; királyságokat törölhettek el egy kézmozdulattal, milliókat mozgathattok meg egy tollvonással, vagy tömegeket tarthattok figyelemben hangotok által; de ha sosem adtátok magatokat Krisztus igája alá, és sosem fogadtátok el az Ő evangéliumát őszintén, akkor az Ő szemében – semmik vagytok. A természeti ajándékok kegyelem nélkül olyan, mint egy sorozat nulla egyes nélkül – hosszúnak tűnik, de nincs semmilyen nagysága. A legkisebb bogár is – ismertebb, mint ti; betölti a maga helyét a teremtésben, és teljes erejéből magasztalja Teremtőjét; míg ti – nem teszitek ugyanezt. Ti nem tisztelitek Istent szívetekkel, akaratotokkal, értelmetekkel és minden tagjaitokkal, ami Hozzá tartozik. Ti felforgatjátok az Ő rendjét, és teremtését, és úgy éltek, mintha az időleges fontosabb lennek az örökkévalónál. Ti meritek megvetni Isten nagyságos rendjét – az Ő testet öltött Fiának megvetése által. Hidegen viszonyultok ahhoz a témához, amely miatt a menny hallelujával telik meg. És addig, amíg ez így marad, az emberiség haszontalan részéhez fogtok tartozni. Ti – a föld „polyvája” vagytok.

Bárcsak ez a gondolat mélyen meggyökerezne olvasóim gondolataiban, még ha a többi dolgot el is felednék. Emlékezzetek arra, hogy a világban csak kétféle ember van. Van a búza, és van a polyva.

Európában sok nép él. Mind különbözik a másiktól. Minden népnek meg van a saját nyelve, törvénye, csak rá jellemző szokásai. De Isten szeme Európát csak két nagy csoportra osztja – búzára és polyvára.

Angliában sokféle ember él. Vannak lordok, és ismeretlen emberek, farmerek és árusok, gazdák és szolgák, gazdagok és szegények. De Isten szeme csak kétféle embert különböztet meg – a búzát és a polyvát.

Minden gyülekezetben, amely istentiszteletre gyűl össze, különböző vélemény uralkodik. Egyesek csak formaságból látogatják az istentiszteleteket, míg mások tényleg Krisztussal akarnak találkozni; egyesek azért jönnek el, hogy eleget tegyenek más embereknek, míg mások azért jönnek el, hogy Istennek tetszenek; egyesek szívüket hozzák el, és nem fáradnak, míg mások csak az ajtóban hagyják szívüket, és az istentisztelet látogatását gyötrő munkának tartják. De az Úr Jézus szeme csak kétféle embert lát: búzát és polyvát.

A Nagy Kiállítást 1851-ben milliónyian keresték fel. Európából, Ázsiából, Afrikából, és Amerikából, északról és délről, keletről és nyugatról jöttek a tömegek, hogy lássák, mire képes az ipar és az emberi találékonyság. Ádám atyánk gyermekei, akik az előtt sosem látták egymást, egyszer összejöttek egy tető alá. De az Úr szeme csak kétféle embert különböztetett meg, akik betöltötték ezt az üvegből készült palotát – búzát és polyvát.

Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy a világnak nem a hitvalló keresztyéneknek ez a felosztása. A világ minden erejéből azt próbálja mutatni, hogy három-, és nem kétféle ember létezik. Jónak és szigorúnak lenni – nem elégíti ki a világot, mivel a világ nem képes, és nem akar szentül élni. Nem rendelkezni semmilyen vallással – szintén nem elégíti ki a világot, ez nem lenne tiszteletreméltó dolog. Azt mondják: „Hála Istennek, mi nem is vagyunk olyan rosszak”. De olyan hittel rendelkezni, amely elégséges az üdvösséghez, és emellett nem menni el a szélsőségek irányába; elég jónak lenni, de nem tűnni furcsának; nyugodtnak, derűsnek, és mértékletesen keresztyénséget sugározni, és végül, kényelmesen lépni át a mennyország kapuját – ez a világ kedvenc ideája. A világ úgy gondolja, hogy van egy harmadik csoport is – az áldott középcsoport, és az emberek nagy többsége arról győzködi magát, hogy pontosan ebben a középcsoportban van.

Elítélem ezt az elgondolást a harmadik csoportról, ami hatalmas és romboló hatást gyakorol az eltévelyedettekre. Határozottan óvlak benneteket: ne essetek annak csapdájába. Ez éppen olyan hiábavaló tákolmány, mint a pápista tisztítótűz tana. Ez a hazugság menedéke, légvár, orosz jégkunyhó, üvöltő valótlanság, puszta ábránd. Ez a középen elhelyezkedő csoport – olyan keresztyén csoport, amelyről sehol sem beszél a Biblia.

Nóé idejében, az özönvízkor, kétféle ember volt: azok, akik a bárka belsejében voltak, és azok, akik kívül maradtak; a gyalomról szóló példázatban kétféle csoportról volt szó: azokról, akik jó halaknak neveztettek, és azokról, akik rosszaknak; a példázatban kétféle szúz volt: azok, akik bölcseknek vannak leírva, és azok, akik úgy vannak leírva, mint balgák; kétféle csoport van az ítélet leírásakor: juhok és kecskék; két oldala van a trónusnak: jobb és bal; két hely van az utolsó ítélet kihirdetése után: a menny és a pokol.

Ehhez hasonlóan kétféle embercsoport van jelen a látható egyházban: azok, akik természeti állapotukban vannak jelen, és azok, akik az üdvösség állapotában vannak jelen; azok, akik a keskeny úton haladnak, és azok, akik a szélesen közlekednek; azok, akiknek van hitük, és azok, akiknek nincs hitük; azok, akik Krisztussal vannak, és azok, akik Ellene vannak; azok, akik Vele együtt gyűjtenek, és azok, akik prédálnak; azok, akik „búzák”, és azok, akik – „polyvák”. Pont erre a két csoportra lehet felosztva Krisztus Egyháza. E két csoport között nincs semmiféle köztes állapot.

Most láthatjátok, hogy milyen az oka annak, hogy önvizsgálatot kell tartanotok. A búzához, vagy a polyvához tartoztok-e? Semlegesség nincs. Vagy az egyik, vagy a másik csoporthoz tartoztok. Melyik a kettő közül?

Lehetséges, hogy látogatjátok az istentiszteleti alkalmakat. Eljöttök úrvacsorázni. Tetszenek nektek a jó emberek. Meg tudjátok különböztetni a jó igehirdetést a rossztól. A pápistáskodást hamisságnak tartjátok, és keményen ellene álltok. A protestantizmust helyesnek tartjátok, és teljes szívetekkel azt támogatjátok. Adakoztok a gyülekezet javára. Látogatjátok a gyülekezeti alkalmakat. Néha vallási témájú könyveket olvastok. Ez mind jó. Ez mind nagyon jó. Ez mind helyes. Ez mind nagyon helyes. Ez több annál, amit el lehetne mondani másokról. De mindez nem ad őszinte választ a kérdésemre. Mi vagy – búza, vagy – polyva?

Újjá vagy-e születve? Új teremtés vagy-e? Megöldökölted-e az ó-embert, és felöltözted-e az újat? Rádöbbentél-e bűneidre, és megtértél-e belőlük? Csak Krisztusra tekintetek-e a kérés, és az örök élet várása során? Szeretitek-e Krisztust? Szolgáltok-e Krisztusnak? Gyűlölitek-e a titkos bűnt, és küzdötök-e ellene? Szomjazzátok-e az igazi szentséget, és arra törekedtek-e minden erőtökből? Kijöttetek-e a világból? Gyönyörködtük-e a Biblia igéiben? Küzdötök-e imádságaitokban? Szeretitek-e Krisztus népét? Arra törekedtek-e, hogy jót tegyetek ezzel a világgal? Alacsonynak és haszontalannak tartjátok-e magatokat, és a legutolsó helyet akarjátok-e elfoglalni? Vajon keresztyének vagytok-e az üzletelés, a mindennapok, és az otthon tűzhelye mellett is? Oh, gondolkodjatok el, gondolkodjatok el ezen, és akkor, lehet, hogy jobban meg tudjátok állapítani lelketek állapotát.

Arra kérlek benneteket, hogy ne fordítsatok hátat kérdésemnek, bármilyen kellemetlen lenne is az. Válaszoljatok rá akkor is, hogy megsérti lelkiismereteteket, és szívig sért benneteket. Válaszoljatok rá, habár felfedheti igazságtalanságaitokat, és rádöbbenhettek arra a hatalmas veszélyre, amiben vagytok. Ne nyugtatgassátok magatokat addig, míg nem tudtátok meg, hogyan állnak dolgaitok az Istennel. Jobb ezerszer megállapítani, hogy állapototok rossz, mintsem kétségek között élni, és örökre elkárhozni.

 

Másodszor, hogy rámutassak annak idejére, mikor szét lesz választva az emberiségnek eme két csoportja. A fejezet elején adott igevers előrevetíti a szétválasztást. Azt bizonyítja, hogy egyszer Krisztus ugyanazt tesz Egyházával, mint amit a farmer tesz a betakarított terméssel. Megrostálja, és kitisztítja azt. Ő tüzetesen „tisztítja meg szérűjét”. És akkor a búza el lesz különítve a polyvától.

Ma még nincs itt a szétválasztás ideje. A jók és a gonoszok Krisztus Látható Egyházában még össze vannak keveredve. A hívők és a hitetlenek, a megtértek és a meg nem tértek, a szentek és a szentségtelenek – ma mindenféle embert lehet találni azok között, akik keresztyéneknek nevezik magukat. Egymás mellett ülnek az alkalmakon. Egymás mellett hajtják meg térdeiket a padokban. Együtt hallgatják az igehirdetéseket. Néha együtt vannak az úrvacsorai alkalmakon, és egymás kezéből veszik a kenyeret és a bort.

De nem lesz ez így mindig. Krisztus másodjára gabonarostával a kezében jön el. Megtisztítja az Ő Egyházát, ahogyan megtisztította a templomot is. És akkor a búza és a polyva szét lesz választva, és mindegyik a helyére kerül.

 

1. Krisztus eljöveteléig lehetetlen a szétválasztás. Annak végrehajtásához – nincs az embernek ereje. A földön egyetlen olyan szolgálattevő sincs, aki olvasni tudna gyülekezete tagjainak a szívében. Egyesekről biztos kijelentéseket tehet, de nem mindenkiről. Kinek van olaja a lámpásban, és kinek – nincs? Kinek van üdvössége a bizonyságtétel mellett, és kinek van csak bizonyságtétele, de nincs üdvössége? Ki – Isten gyermeke, és ki – az ördög gyermeke? Ezekre a kérdésekre sok esetben nem tudunk pontos válaszokat adni. Senki sem adott gabonarostát a kezünkbe.

Az üdvösség néha annyira gyenge és jelentéktelen, hogy inkább a test megmutatkozásaihoz hasonlít. A testi kezdet néha annyira kegyesen van felöltöztetve, hogy úgy tűnik, mintha kegyesség lenne. Úgy gondolom, hogy sokunknak azt kellett volna mondanunk, hogy Júdás éppen olyan jó volt, mint bármelyik más apostol, de mégis áruló lett. Úgy gondolom, hogy semmirekellőnek kellett volna Pétert neveznünk, de ugyanakkor ő megtért, és újra felemelkedett botlásából. Mi, emberek, hibázhatunk. „Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás” (1 Kor. 13: 9). Aligha tudunk eligazodni szívünkön. Semmi meglepő nincs abban, hogy nem látunk bele más emberek szívébe.

De nem lesz ez így mindig. Hamarosan eljön Az, Aki sosem hibázik az ítéletben, a tökéletes az ismeretben. Jézus megtisztítja az Ő szérűjét. Jézus kirostálja a búzából a polyvát. Várom ezt a pillanatot. De addig a pillanatig ítéleteimben az irgalmasságra fogok támaszkodni. Inkább sok polyvát tűrök meg az Egyházban, mintsem egyetlenegy búzát kiseperjek onnan. Hamarosan eljön Az, Akinek „a kezében szórólapát van”, és akkor az igazság minden emberről fel lesz fedve.

 

2. Addig, míg Krisztus vissza nem jön, felesleges dolog várni a tökéletes egyház meglátását. Ilyen gyülekezet nem lesz addig. Napjaink állása szerint a búza és a polyva mindig együttesen fog megjelenni. Sajnálom azokat, akik elhagyják az egyik egyházat, és csatlakoznak egy másikhoz bizonyos elégtelenségek, és nem egészséges tagok miatt. Sajnálom őket, mert olyan ábrándot kergetnek, amely sosem fog teljesülni. Sajnálom őket, mert azt keresik, amit nem lehet megtalálni. Én mindenhol „polyvát” látok. Minden hitvallásban ezen a földön bizonyos hiányosságokat és gyengeségeket találok. Úgy gondolom, hogy kevés olyan úrvacsorai asztal van, ha van egyáltalán, amelyhez csak újjászületett hívők járulnak. Gyakran azt látom, hogy azokat a hangos rikkancsokat, akik harsányan vallásoskodnak, hívőknek nevezik. Nem titok előttem, hogy vannak nagyon rigorózus emberek is, és egész életüket megfertőztethetik ezzel, sosem találva nyugalmat.

Olvasóim, a tökéletes Egyházra szomjaztok? Akkor Krisztus megjelenésének napjáig kell várnotok. Akkor, és csak akkor fogjátok meglátnia a dicsőséges Egyházat, amely nem rendelkezik sem szeplővel, sem sömörgözéssel, sem valami hasonlóval (Ef. 5: 27). Akkor, és csak akkor lesz a szérű megtisztítva.

 

3. Krisztus eljöveteléig felesleges dolog várni a világ megtérését. Hogyan mehetne végbe, ha Krisztus második visszajövetelének idején együtt kell találnia a búzát a polyvával? Nekem úgy tűnik, sok keresztyén arra számít, hogy a missziós társaságot megtöltik a világot ismerettel Krisztus iránt, miközben a bűn lassacskán eltűnik, és eljön a tökéletes szentség ideje. Nem tudom osztani az ő vélekedésüket. Úgy gondolom, hogy helytelenül értelmezik Isten céljait, és keserű kiábrándulást vetnek maguknak. Én nem reménykedek hasonló dolgokban. Sem a Bibliában, sem a világban, amely körülvesz engem, nem látok semmit, ami arra kényszerítene, hogy ebben reménykedjem. Sose hallottam egyetlen olyan gyülekezetről sem, amely teljes létszámban Istenhez tért volna, vagy valami hasonlóról, sem Angliában, sem Skóciában. Akkor meg miért várnák mást az evangélium hirdetésétől más országokban? Csak azokat a keveseket látom, akik Krisztus tanúi minden nép között, egyet – itt, mást – más helyen. Továbbá, azt várom, hogy az Úr Jézus dicsőségben eljön, és gabonarosta lesz a kezében. És mikor Ő megtisztítja az Ő szérűjét, és ettől nem korábban, akkor fog elkezdődni az Ő Országa.

Krisztus eljöveteléig nem lesz sem szétválasztás, sem tökéletesség! Ez az én határozott meggyőződésem. Nem érdekelnek az istentelenek kérdései, hogy miért nem tér meg az egész világ, ha a keresztyénség az igaz vallás. Azt válaszolom nekik, hogy sosem volt megígérve, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint ilyesmi valamikor végbe fog menni. A Biblia azt mondja nekem, hogy a hívők sosem lesznek nagy számban, hogy az elhajlás és az eretnekség mindig jelentős lesz, és mikor az én Uram visszatér erre a földre, Ő hatalmas mennyiségű polyvát fog találni.

Krisztus eljöveteléig nem jön el a tökéletesség! Nem csüggedek el, mikor az emberek azt mondják: „Tegyetek jó keresztyénné mindenkit otthon, és utána küldjetek misszionáriusokat a távoli pogány országokba”. Erre azt felelem: ha addig akarok várni, akkor az örökkévalóságig várhatok. Még akkor is, mikor mindent megteszünk otthon, az egyház továbbra is kevert organizmus lesz – akkor is egy része búza, míg nagy része polyva lesz.

De Krisztus visszajön. Előbb vagy utóbb végbemegy a látható egyház két csoportra való szétválása, és ez a szétválás rettenetes lesz. A búza lesz az egyik csoport. A polyva meg a másik. Az egyik csoport csak kegyes emberekből fog állni. A másik csoport csak tisztátalan emberekből fog állni. Mindegyik csoport elkülönülve fog állni, és közöttük hatalmas mélység lesz, amelyet senki sem képes áthidalni. Valóban boldogok lesznek azon a napon az igazak! Úgy fognak ragyogni, mint a csillagok, amelyeket nem képesek elhalványítani a felhők. Csodásak lesznek, mint a liliomok, amelyek a tövisek között vannak (Én. Én. 2: 2). Milyen szánalomra méltó képet fognak mutatni akkor a tisztátalanok! Milyen rothadttá válik majd a romlottság, mikor nem marad közötte egyetlen szem só se, amely megőrizné őt a bomlástól! Ah, nem elégséges csak tisztelni és gyönyörködni Isten fiaiban! Hozzájuk kell tartoznotok – vagy egy napon el lesztek tőlük választva, örökre. A mennyekben nem lesz polyva. Sok családból az egyik felvétetik, a másik otthagyatik (Lk. 17: 34).

Ki szereti már ma az olvasók közül az Úr Jézus Krisztust teljes őszinteséggel? Ha valamit tudok a keresztyén szívéről, az, hogy a legnagyobb kísértéssel a világ fiainak társaságában találkozhattok, és az, hogy a legnagyobb örömet a szentek közösségében találjátok. Igen! Sok olyan gyötrő nap van, amikor azt érzitek, hogy lelketek megtöretett, elgyötört a körülöttetek tapasztalt földi helyzet miatt; olyan nap, amikor készek lennétek Dáviddal együtt azt kiáltani: „Jaj nekem, hogy Mésekben bujdosom és a Kédár sátrai között lakom!” (Zsolt. 120: 5). Ezzel együtt, vannak olyan órák, amikor lelketek annyira megújul, és felfrissül Isten egyik gyermekével való találkozás során, hogy úgy tűnik, hogy a föld mennyé változott. Vajon nem a lelketek szerint beszélek-e? Vajon nem igaza-e ezek a szavak? Most már érthető számotokra, hogyan kell szomjaznotok azokra az időkre, mikor Krisztus visszajön. Most már érhthető számotokra, hogyan kell naponként imádkoznotok azért, hogy az Úr siettesse az Ő Országának eljövetelét, és hogyan kell fohászkodnotok Hozzá: „Jövel, Uram Jézus!” (Jel. 22: 20). Akkor, és csak akkor jön el a teljesen tiszta, semmivel sem beszennyezett közösség ideje. Akkor, és csak akkor gyűlik össze minden szent, hogy többé ne távozzanak el egymás szemei elől. Legyetek egy kicsit türelmesek. A gúnyolódás és a megvetés hamar véget ér. A csúfolódás és megszégyenítés a végéhez ér. A rágalmaknak és a tények elferdítésének valóban véget fognak vetni. Eljön a Megváltótok hozzátok, és megvédi ügyeteket. Akkor, ahogyan Mózes mondta Kórénak, „Megmutatja az Úr, ki az övé” (4 Móz. 16: 5).*

Kit tudja olvasóim közül, hogy szíve nem igaz az Isten szemében? Nézzétek meg jól, hogyan kell szíveteknek félnie, és rettegnie arra a gondolatra, hogy Krisztus eljön. Valóban, jaj annak az embernek, aki úgy él és úgy hal meg, hogy semmi mással nem rendelkezik, csak a vallás álarcával! Azon a napon, mikor Krisztus megtisztítja az Ő szérűjét, lényetek fel lesz tárva, és valódi fényében lesz kiállítva. Megcsalhatjátok az igehirdetőt, a barátaitokat, vagy a szomszédokat, de nem vagytok képesek arra, hogy becsapjátok Krisztust. A lelketlen keresztyénség festéke és a máza sosem állja ki annak a napnak tüzes próbáját. Az Úr – a könyvvitel Istene, és Előtte mindenki megméretik. Értsétek meg, hogy az a szem, amely látta Ákánt és Géházit, elolvasta a ti titkaitokat is, és felfedezte azt, hogy mit rejtegettek. Meg fogjátok hallani ezeket a rettenetes szavakat: „Barátom, mi módon jöttél ide, holott nincsen menyegzői ruhád?” (Mt. 22: 12). Oh, remegjetek annak tudatában, hogy eljön a szétválasztás nagy napja! Kétség nélkül, a képmutatás – nagyon vesztes játék. Kétségtelen, hogy sosem sikerül azoknak a dolog, akik ebben részt vesznek. Kétségtelen, hogy azt mutatni, hogy adsz valamit Istennek, mint Anániás és Safira tették, de közben szívedet megőrzöd magadnak, – sosem hoz sikereket. A végén minden romba dől. Örömötök csak pillanatnyi. Reménységetek nem több mint ábránd. Oh, remegjetek, remegjetek, remegjetek, és térjetek meg!

 

Harmadszor, engedjétek meg, hogy megmutassam azt az osztályrészt, amit Krisztus szentjei kapnak, mikkor Ő visszajön, hogy megtisztítsa az Ő szérűjét. A fejezet elején szereplő igevers erről mesél nekünk kedves és megnyugtató szavakkal. Azt mondja nekünk, hogy Krisztus „az ő búzáját csűrbe takarítja”. 

Mikor az Úr Jézus másodszor is eljön, Ő magával viszi a Benne hívőket a biztonságos helyre. Elküldi az Ő angyalait, hogy összegyűjtsék őket. A tenger ki fogja adni a halottakat, akik ott találtatnak; a sírok szintén kiadják a halottakat, akik bennük nyugszanak; míg az élők egy szempillantás alatt átváltoznak. Az emberiség egyetlen szegény bűnöse, aki valaha is elfogadta hittel Krisztust, nem fog hiányozni ebből a tömegből. Egyetlen búzaszem sem le eldobva, és nem lesz kívül hagyva, mikor az ítélet rászabadul erre az önmagából kifordult világra. A föld búzája előtt meg lesz nyitva a csűr, és ebbe a csűrbe lesz összegyűjtve az egész termés.

Milyen édes és vigasztaló az a gondolat, hogy „Kedveli az Úr az Ő népét” (Zsolt. 149: 4), és „Neki gondja van rátok” (1 Pt. 5: 7)! De, hogy mennyire komolyan gondoskodik az Úr róluk – attól tartok, hogy ez kevéssé ismert, és gyengén látható. A hívők olyan megpróbáltatásokat szenvednek, amelyek vitán felül, nehezek és számosak. A test erőtlen. A világ tele van csapdákkal. A kereszt nem könnyű. Az út keskeny. A zarándokok nincsenek sokan. Ennek ellenére, a hívőknek nagy vigasztalásuk van, ha nem zárnák be a szemeiket, hogy lássák azokat. Hágárhoz hasonlóan, még a pusztában is mellettük van a kútfő, habár gyakran nem figyelek fel rá (1 Móz. 21: 19). Máriához hasonlóan, mellettük is ott áll Krisztus, habár sokszor nem ismerik fel Őt, éppen könnyeik hullatása miatt (Jn. 20: 14).

Hordozzatok el engem addig, míg megpróbálok valamit elmondani arról, Krisztus hogyan gondoskodik azokról a szegény bűnösökről, akik Benne hisznek. Valójában szomorú dolog, hogy nem lehet megkerülni ezt! De mi a gyenge, és megkerülhetetlen megfogalmazások korában élünk. A természeti állapot veszélyessége gyengén nyílik ki szemeink előtt. A kegyelmi állapot áldásait gyengén húzzuk alá. Az ingadozó lelkek ritkán jutnak megerősítéshez. A tanítványok nem győződnek meg jobban, és nem szilárdítják meg magukat. A Krisztuson kívüli ember nem kapja meg a megfelelő mértékű figyelmeztetéseket. A Krisztusban levő ember nem megfelelő módon fejlődik. Az egyik közülük továbbra is alszik, és ritkán nyugtalanítja őt lelkiismerete. A másik törekszik egész életében, és sosem érti meg igazán öröksége gazdagságát. Valóban, ez komoly betegség, amelyből örömmel szeretnélek benneteket kigyógyítani. Valóban szomorú, hogy Isten népe sosem zarándokol fel Piszga hegyére, hogy megismerje hosszúságát és szélességét saját örökségének. Krisztus testvérének, és Isten gyermekeinek lenni a fiúvá fogadás által, teljes és tökéletes megbocsátással, és a Szent Lélektől való újjászületéssel rendelkezni, felírva lenni az élet könyvében, és felvésve lenni Hatalmas Főpapunk melledzőjére – mindez valóban dicsőséges dolog. Ennek ellenére, ez még nem a teljessége a hívő örökségének. Vitán kívül, ezek a felső folyások, de ezek mellett még ott vannak az alsó folyamok is.

 

1. Az Úr megáldotta a Benne hívőket. Bármilyen sötét is lenne helyzetük saját szemükben, az Ő szemében ők csodálatosak és megtiszteltetésben részesítettek. Mindnyájan gyönyörűek. Ő nem lát rajtuk semmi szeplőt (Én. Én. 4: 7). Az ő erőtlenségük és tökéletlenségük nem törik meg a Vele való szövetséget. Ő választotta őket, teljesen ismerve az ő szívüket. Ő elfogadta őket, mint sajátjait, tökéletesen ismerve adósságaikat, vétkeiket, gyengeségeiket, és Ő sosem töri meg az Ő szövetségét, és nem veti el őket. Mikor elbuknak, Ő felemeli őket. Mikor letérnek az útról, Ő visszafordítja őket a helyes útra. Az ő imádságaik kellemesek az Ő számára. Ahogyan az atya szereti gyerekei első gügyögéseit, amikor szólani próbálnak, úgy szereti az Úr az Ő népének semmitmondó és erőtlen kéréseit. Ő az Ő hatalmas közbenjárásával, és erőt ad nekik a mennyből. Az ő szolgálatuk kedves Neki. Mint ahogyan az atya gyönyörködik az első kamillavirágnak, amelyet az ő gyermekei szakítanak, és hoznak neki, úgy örül az Úr ama gyenge kezdeményezéseknek, amelyek által az Ő népe szolgálni akar Neki. Egyetlen pohár hideg víz sem marad jutalom nélkül. Egyetlen szó, amit szeretettel ejtünk ki, sem lesz elfeledve. A Szent Lélek arra ihlette Pált, hogy a zsidóknak Nóé hitéről, nem az ő lerészegedéséről beszéljen; Ráháb hitéről, se ne az ő hazugságáról beszéljen. Milyen nagy boldogság – Isten búzájának lenni!

 

2. Az Úr gondoskodik a Benne hívőkről ebben az életben. Az ő lakhelyük jól ismert. Az Egyenes utcában laknak, ahol Júdás háza is van, ahol Pál is megpihent; a ház a tengerparton helyezkedik el, ahol Péter is imádkozott, amit az Úr jól ismert. Senkinek sincs annyi szolgája, mint nekik; az angyalok örvendeznek, amikor ezek újjászületnek; angyalok szolgálnak nekik; az angyalok körbeveszik őket. Senkinek sincs annyi eledele, mint nekik: ők megszakítás nélkül kenyeret és vizet kapnak, olyan eledelük van, amiről a világ semmit sem tud. Senkinek sincs olyan társasága, mint nekik: a Lélek lakozást vett bennük, az Atya és a Fiú eljönnek hozzájuk, és elvégzik bennük az Ő munkájukat (Jn. 14: 23). Lépéseik az üdvösségtől a megdicsőülésig ki van számolva; azok, akik követik őket, magát Krisztust követik, és azok, akik bántják őket, Isten szeme fényét bántják. Minden próbájuk és kísértésük a Bölcs Orvos által van kimérve: poharukban egyetlen olyan csepp keserűség sincs, ami hozna áldást testüknek és lelküknek. Minden kísértésük, ugyanúgy, mint Jób kísértései, Isten ellenőrzése alatt vannak. A Sátán még hajuk szálához sem érhet az Úr engedélye nélkül, sem jobban nem tudja kísérteni őket attól, amit ők el tudnak hordozni. „Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt” (Zsolt. 103: 13). Ő sosem szomorítja őket „szíve szerint” (Jer. Sir. 3: 33). Ő a helyes úton vezeti őket. Ő semmit sem tart vissza tőlük, ami valóban az ő javukat szolgálja. Bármi is történne, ezt mindig szükség idézi elő. Mikor kemencébe dobják őket, akkor ez azért van, hogy megtisztíttassanak. Mikor megbüntetik őket, ez azért van, hogy még szentebbekké váljanak. Mikor üldözik őket, akkor ez azért van, hogy még gyümölcsözőbbé váljanak. Mikor átültettetnek az egyik helyről a másikra, ez azért van, hogy még fényesebben virágozzanak. Összességébe véve minden arra szolgál, hogy javukra váljon. Mint a méhecskék, még a legkeserűbb virágokból is édes nektárt szippantanak.

 

3. Az Úr gondot visel a Benne hívőkről haláluk órájában is. Minden napjuk – az Úr kezében van. Hajuk minden szála számon van tartva, és egy sem eshet a földre az Atya akarata nélkül. Addig maradnak a földön, míg fel nem nőnek, és fel nem készülnek a dicsőségre, ettől egy pillanatig sem maradnak tovább. Mikor elégséges napot és esőt kapnak, elég szelet és vihart, elég hideget és hőséget, mikor a kalász beérik, akkor, és csak akkor engedik bele a sarlót. Addig, míg munkájuk nincs befejezve, halhatatlanok. Nincs olyan betegség, amely képes lenne kihúzni sátraik cövekét addig, míg az Úr el nem küldi az Ő szavát. Ezrek eshetnek el jobbjuk felől, de semmilyen dögvész nem érhet hozzájuk addig, míg az Úr nem találja megfelelőnek erre az időt. Nincs olyan orvos, aki képes lenne meghosszabbítani életüket, ha az Úr már kiadta a parancsot a gyülekezésre. Mikor elérkeznek halálos ágyukhoz, az örökkévaló kezek körbe veszik őket, és fekhelyükké válnak betegségükben. Mikor halálukon vannak, úgy halnak meg, mint Mózes, „az Úr szava szerint”, a megfelelő időben, és a megfelelő módon (5 Móz. 34: 5). És mikor kilehelik lelküket, Krisztusban alusznak el, és abban a pillanatban, Lázárhoz hasonlóan, Ábrahám kebelén lesznek. Igen! Ez a boldogság – Krisztus búzájának lenni! Mikor más emberek napja lemenőben van, a hívő napja akkor kezd kelni. Mikor más emberek már elhagynak minden megbecsülést, ők még csak akkor lépnek annak útjára. A halál bezárja az ajtót a hitetlen után, és berekeszti az ő reménységét. De a hívő előtt a halál szélesre tárja az ajtót, és azon keresztül belép a mennybe.

 

4. Az Úr ugyancsak gondoskodik a Benne hívőkről az Ő megjelenésének rettenetes napján. A mindent megemésztő tűz nem fog közeledni hozzájuk. Az arkangyal, és az Isten trombitáinak hangja nem rettenetről tesz számukra bizonyságot. Alvók vagy őrizők, élők vagy holtak, sírba enyészők vagy mindennapi kötelességeiket ellátó emberek – a hívők tökéletes biztonságban, és védelem alatt lesznek. Örömmel emelik fel fejüket, mikor azt fogják látni, hogy megváltásul elközelgett. Egy szempillantás alatt átváltoznak, és fehér ruhákba öltöztetnek. Ők gyönyörködni fognak „az elragadtatásban… az Úrral együtt a felhőkön” (1 Thessz. 4: 17). Jézus semmit sem tesz ezzel a világgal, amely meg van terhelve a bűn által, míg az Ő emberei nem lesznek biztonságban. Mikor elkezdődött az özönvíz, Nóé számára kész volt a bárka. Mikor tűz szállt alá az égből Sodomára, Lót számára el volt készítve Sigor. Mikor Jeruzsálem ostrom alatt állt, az őskeresztyéneknek el volt készítve Pella. Mikor az ellenreformációs Mária lépett a trónra, az angol reformátorokat befogadta Zürich. Hasonló módon, az utolsó időkben is Isten minden termése előtt megnyílik a csűr. Igen! Boldog dolog – Krisztus „búzájának” lenni!

Mindig meglep azoknak szánalmas kételkedése közöttünk, akik hívők. A meg nem tért ember keményszívűsége mellett, ezt nevezem a világ egyik nagy furcsaságának. Meglep, hogy mikor ilyen sok alapunk van a bizalomra, mi továbbra is telve vagyunk kétségekkel. A legnagyobb mértékben, hogy valaki képes cáfolni azt a tanítást, amely azt bizonygatja, hogy Krisztus népe megőriztetik az utolsókig, és megengedhetjük, hogy Az, Aki annyira szeretett minket, hogy meghalt értünk a kereszten, megengedi azt, hogy elveszettekké váljunk. Én nem gondolkodhatom így. Nem hiszem, hogy az Úr Jézus egyetlen juhot is elveszítene az Ő nyájából. Ő nem engedi meg a Sátánnak azt se, hogy egyetlenegy beteges barikát is kiragadjon az Ő kezéből. Ő nem engedi meg, hogy az Ő Testének egyetlenegy csontját is megtörjék. Ő nem engedi meg, hogy egyetlenegy igazgyöngy is lehulljon az Ő koronájáról. Ő az Ő Menyasszonya egyszer örök szövetségbe fonódtak, és soha nem válnak el egymástól. Azok a trófeák, amiket a földi hadvezérek szereztek, gyakran az ő kezükből is kiragadtatott, és zsákmányként elvitetett, de ilyen sosem történhet meg Annak trófeáival, Aki értünk győztes volt a kereszten. Ő azt mondja: „[Az én juhaim] soha örökké el nem vesznek” (Jn. 10: 28). Én ragaszkodom ennek az igeversnek az álláspontjához. Nem tudom, hogyan lehetne ezt megkerülni. Ha a szavaknak egyáltalán van valami értelmük, akkor éppen itt van megerősítve Krisztus népének állhatatossága.

Nem hiszem azt, hogy mikor Dávid az oroszlán karmából kiragadta a juhokat, magukra hagyta volna őket, őket, a gyengéket és sebzetteket, hogy elvesszenek a pusztában. Nem tudom elhinni azt, hogy az után, hogy az Úr Jézus megszabadította lelkünket az ördög tőréből, Ő valamikor is ezt a lelket magára hagyná a sors kénye-kedvére, hogy saját erejéből harcoljon saját erőtlenségei, a bűn, az ördög, és a világ ellen.

Meggyőződéssel vallhatom azt, hogy ha szemtanúi lennétek egy hajótörésnek, és azt látnátok, hogy a habok egy segítségre szoruló gyermeket sodorna, gondolkodás nélkül a hullámokba vetnétek magatokat, és megmentenétek őt, saját életetek kockáztatása árán, – meggyőződéssel mondhatom azt, hogy nem elégednétek meg azzal, hogy szerencsésen partra mentenétek ezt a gyermeket. Nem fektetnétek le a fövenyre, elérve a szárazt, és nem mondanátok azt: „Többé nem teszek semmit. Ő gyenge, érzékszervei nem működnek megfelelően, és fázik is – de ez nem fontos. Eleget tettem: kimentettem a vízből – nem fulladt meg”. Nem tennétek ezt. Nem mondanátok ezt. Nem járnátok el ilyen módon ezzel a gyermekkel. Kézen fognátok őt; bevezetnétek a legközelebbi házba; arra törekednétek, hogy felmelegítsétek, és újra eszméletre térítsétek; mindent megtennétek annak érdekében, hogy helyre állítsátok egészségét és erejét; sosem hagynátok őt el addig, míg nem lennétek meggyőződve arról, hogy újra visszanyeri erejét és egészségét.

És feltételezhetjük-e azt, hogy az Úr Jézus Krisztus kevésbé kegyelmes, és együtt érző lenne, mint mi? Feltételezhetjük-e azt, hogy Az, Aki szenvedett és meghalt a kereszten, a Benne bízók örökkévaló üdvösségének kérdését nyitva hagyná? Feltételezhetitek-e azt, hogy Az, Aki küzdött a halállal és a pokollal, és feltámadt a sírból értünk, megengedi, hogy örök életünk egy olyan hajszálon függjön, mint a mi szánalmas és szerencsétlen törekvéseink?

Oh, nem, Ő nem lép így fel! Ő – a Tökéletes Szabadító. Azokat, akiket Ő szeret, Ő a végsőkig szereti, és sosem hagyja el őket. Az Ő félelmét helyezi az ő szívükbe, hogy ne távozzanak el Tőle. Ott, ahol Ő elkezdi az Ő munkáját, kétségtelenül be is fejezi azt. Azokat, akiket Ő „körülkerített kertjében” gondozott, Ő előbb vagy utóbb átülteti őket a mennybe. Mindazokat, akiket újjászült az Ő Lelke által, Ő elviszi magával, mikor belép az Ő királyságába. A legkisebb búzaszem is csűrbe lesz takarítva. Mindenki meg fog jelenni a Sionon, az Isten előtt.

A hamis üdvösségből az ember kieshet, és ki is esik: véglegesen és visszafordíthatatlanul. Ebben sosem kételkedtem. Állandóan ennek bizonyítékait látom magam előtt. De az igazi kegyelemből az emberek sosem távolodhatnak el, véglegesen. Ilyen sosem volt, és sosem lesz. Ha bűnt követnek el, mint Péter, bűnbánatot tartanak, és újra felvétetnek. Ha letérnek a helyes útról, mint Dávid, újra a helyes útra állíttatnak. Nem az ő erejük, vagy hatalmuk őrzi meg őket a hitehagyástól. Azért tartatnak meg, mert az ő oldalukon áll – a Szentháromság hatalmassága, a szeretete és ígéretei. Az Atya Isten kiválasztása nem lesz gyümölcstelen; a Fiú Isten közbenjárása nem lesz eredménytelen; az Isten Lelkének szeretete nem hiábavaló. Az Úr „híveinek lábait megoltalmazza” (1 Sám. 2: 9). Mindenki Annak köszönhetően lesz győztes, Aki szerette őket. Mindnyájan győztesek lesznek, és közülük senki nem fog elveszni.*

Ha még nem vettétek fel kereszteteket, és nem váltatok Krisztus tanítványaivá, akkor keveset tudtok, bármilyen kiváltságotok is lenne. Békesség Istennel ma, és dicsősége a jövőben; azok az örökkévaló kezek, amelyek támogatni fognak benneteket utatokon, és a biztonságos csűr az út végén – mindez ajándékként van nektek felajánlva, ingyen, és nem pénzért. Azt mondhatjátok, hogy a keresztyének szerencsétlenségeket élnek át, de megfeledkeztek arról, hogy ugyanakkor ők vigasztalást is nyernek. Azt mondhatjátok, hogy különös nehézségeken mennek át, de megfeledkeztek arról, hogy ugyanakkor különleges örömökkel is rendelkeznek. A keresztyén életnek csak a felét látjátok. Nem az egészet látjátok. Csak a háborút látjátok, de nem néztek a trófeákra, és a jutalomra. Konfliktusokat és viszályokat láttok a keresztyénségen belül, de nem látjátok azokat a rejtett kincseket, amelyek annak mélyén helyezkednek el. Elizeus szolgájához hasonlóan, meglátjátok az Isten gyermekeinek ellenségeit, de nem látjátok azt, amit Elizeus látott, a tűzszekereket és lovakat, amelyek őket védik. Oh, nem ítélkezzetek a külső alapján! Legyetek meggyőződve arról: az élet vizének legkisebb cseppje is drágább, mint a világ összes folyama. Emlékezzetek a csűrre, és a koronára. Időben mutassatok bölcsességet.

Ha gyenge tanítványnak érzitek magatokat, ne gondoljátok azt, hogy ez a gyengeség elszakít benneteket valamilyen kiváltságtól, amelyről már beszéltem. A gyengécske hit – is igaz hit, és a gyenge kegyelem – is igaz kegyelem; ez is, az is – Annak ajándéka, Aki soha semmit nem tesz hiábavaló módon. Ne féljetek, és ne csüggedjetek el lelketekben. Jézus a „megrepedt nádat nem töri el, és a pislogó gyertyát nem oltja ki” (Ézs. 42: 3). A családban a csecsemők olyan szeretettel, és gonddal vannak körülvéve, mint idősebb testvéreik. A csemetékről éppúgy gondot visel a kertész, mint a gyümölcsöt hozó fákról. A jó pásztor éppen úgy figyelmet fordít a báránykákra a nyájban, mint a felnőtt juhokra. Oh, legyetek meggyőződve arról, hogy így történik Krisztus családjában, Krisztus kertjében, Krisztus nyájában is! Mindnyájat szeretettek. Mindenkivel gyengéden bánnak. Mindenkiről gondot viselnek. És az utolsó napon mindnyájan az Ő csűrjébe takaríttatnak.

 

Végül, engedjétek meg, hogy megmutassam azoknak örökrészét, akik nem tartoznak Krisztus népéhez. Fejezetünk elején az igevers elmondja azokat a szavakat, amelyeknek visszhangozniuk kell füleinkben: Krisztus a polyvát „megégeti olthatatlan tűzzel”.

Mikor az Úr Jézus Krisztus eljön, hogy megtisztítsa az Ő csűrjét, Ő mindenkit megbüntet, akik nem tartoznak az Ő tanítványai közé, borzalmas büntetéssel. Mindenki, aki nem találtatik megtértnek, és hívőnek; mindenki, aki tisztátalanságban élt; mindenki, aki bűnben élt, belekapaszkodva a világba, és a földi dolgokhoz ragaszkodik; mindenki, aki Krisztus nélkül él – eléri a rettenetes vég. Krisztus „megégeti a polyvát”.

Az ő büntetésük nagyon szigorú. Nem tudunk nagyobb fájdalmat elképzelni, mint amit az égési sebek fájdalma okoz. Ha kételkedtek ebben, tartsátok ujjatokat az égő gyertya felé néhány másodpercre. A tűz – a legrombolóbb és legpusztítóbb minden természeti elem közül. Nézzetek be a befűtött kemence tűzterébe, és képzeljétek el, mi lenne, ha abban találtatnátok. Minden őselem közül a tűz mond leginkább ellent az életnek. Az élőlények élhetnek a levegőben, a földön, és a vízben, ki képes a tűzben élni? Ennek ellenére, a tűz – az a sors, ami a Krisztus, és hit nélkül élő embereknek a részesedése. Krisztus „megégeti a polyvát”.

Az ő büntetésül örökkévaló lesz. Millió és millió időszak fog eltelni, de az a tűz, amelybe a polyva belevettetik, még mindig égni fog. Az a tűz sosem fog lanyhulni, és sosem alszik el. Ennek a tűznek a fűtőanyaga sosem fogy el, és sosem merül ki. Ez egy „olthatatlan tűz”. Erről beszélni, sajnos, elcsüggesztő, és fájdalmas dolog! Kelletlenül állok meg ez mellett. Mikor ezekről írok, Pál apostollal együtt azt szeretném mondani, hogy „nagy az én szomorúságom, és szüntelen való az én szívemnek fájdalma” (Róma 9: 2). De mindez tanításunk végett van feljegyezve, és ezeken elmélkedni – kegyelem. A Szentírásnak ez a részét, amely „nagyon hasznos”, és ezeket az igeverseket, mindenkinek hallania kell. Bármennyire fájdalmas lenne a pokol témája, ez olyan téma, amelyről én nem merek, nem merhetek, és nem engedhetem meg magamnak, hogy ne szóljak. Ki akarna a pokol tüzéről beszélni, ha nem maga Isten beszélne róla? De ha Isten ilyen egyenesen beszél róla, akkor ki maradhat csendben?

Nem merem becsukni a szemeimet az előtt a tény előtt, hogy a pokol kérdését az emberi elme szkepticizmussal kezeli. Azt látom, hogyan merülnek teljes apátiában az emberek: esznek, isznak, alusznak, mintha a harag sosem jönne el. Azt látom, hogy mindez az emberek mások felé való közönyéből fakad: semmi hajlandóságuk nincs arra, hogy a zsarátot kiragadják a tűzből. Lényem teljességéből szeretném elítélni az ilyen közönyt, ezt a szkepticizmust. Ismerve „Isten rettenetét”, és azt, hogy elkerülhetetlenül eljön az ítélet, arra hívom mindazokat, akik azt mondják, hogy hisznek a Bibliában, hogy legyenek résen.

Tudom, hogy egyesek egyáltalán nem hisznek abban, hogy létezne a pokol. Azt gondolják, hogy nem lehetséges, hogy valóban létezzen egy ilyen hely. Ők ezt összeegyeztethetetlennek tartják Isten irgalmával. Azt mondják, hogy ez a gondolat túl rettenetes ahhoz, hogy igaz lenne. Kétely nélkül, az ördög örül az emberek ilyen gondolkodásának. Nagy hasznot hoznak az ő uralmának. Ők az ördög legszeretettebb tanítását vallják: „Bizony nem haltok meg” (1 Móz. 3: 4).

Ezen kívül, azt is tudom, hogy egyes emberek nem hisznek abban, hogy a pokol örökkévaló. Azt mondják nekünk, hogy valószínűtlen, hogy az együtt érző Isten képes lenne örök kárhozatra ítélni valakiket. Természetesen, Ő a végén kinyitja a tömlöc ajtaját. Ez szintén az ördög komoly hatásának köszönhető. Ő azt suttogja a bűnösöknek: „Lazuljatok el! Ha hibát is követtek el – ne aggódjatok, ez nem tart örökké”. Hallgassátok meg, mit mondott az egyik londoni feslett nőszemély az őt környékező úrnak: „Menjünk el, ne félj. Egyes lelkészek azt prédikálják, hogy nincs is pokol”.

Azt is tudom, hogy egyesek hisznek a pokol létezésében, de sosem engedik meg maguknak, hogy elképzeljék, hogy ők is oda kerülhetnek. Véleményük szerint, minden embere, aki csak meghal, jó lesz: mindnyájan őszinték, mindnyájuk jó szándékúak voltak, és mindnyájan arra számítanak, hogy a mennybe jutnak. Sajnos, ez egy nagyon elterjedt tévelygés! Nagyon is megértem annak a kislánynak az érzéseit, aki azt kérdezte anyukájától, hová vannak eltemetve a rossz emberek, mert a fejfákról csak jó véleményt lehet leolvasni a megboldogultakról.

És azt is nagyon jól tudom, hogy egyesek hisznek a pokol létezésében, de nem szeretik, hogy valaki is beszéljen nekik erről. Véleményük szerint, ez olyan téma, amit el kell hallgatni. Nem látják a hasznát annak aláhúzására, és elcsüggednek, amikor arra gondolnak. Ez szintén nagy segítség az ördög számára. „Sz-sz” – sziszeg a Sátán, – ne mondj semmit a pokolról”. A madarász nem csap semmilyen zajt, mikor kihelyezi halóit. A farkas azt szeretné, ha a pásztor aludna, mikor a falka rajta körül üvölt. Az ördög a tenyerét dörzsöli, mikor a keresztyének hallgatnak a pokolról.

Mindezek a felvetések – az emberek gondolatait tükrözik. De nem mindegy nekünk, hogy az emberek mit gondolnak a vallásról? Az utolsó napon nem ember fog minket megítélni. Életünk vezetőinek nem az emberi kitalálásoknak, és tradícióknak kell lenniük. Csak egyetlen kérdés van, ami tisztázásra szorul: „Mit mond Isten Igéje”?

Hisztek a Bibliában? Akkor hallgassatok rá: a pokol valóban létezik. Éppen olyan valóságos, mint a menny; éppen olyan valóságos, mint a hit általi üdvösség; éppen olyan reális, mint az a tény, hogy Krisztus meghalt a kereszten; éppen olyan valóságos, mint a Holt-tenger. A Bibliának egyetlen olyan tanítása, vagy ténye sincs, amelyben törvényes alapon kételkedhetnénk, ha kételkedtek a pokolban. Hagyjátok abban a pokolban való hitet – és szétziláljátok, széthányjátok, és leromboljátok az egész Szentírást. Akkor már jobb, ha inkább félrehajítjátok a Bibliát. A „nincs pokoltól” a „nincs Istenig” – csak néhány lépés van.

Hisztek a Bibliában? Akkor hallgassatok rá: a pokol be lesz népesítve. A tisztátalanok, és mindazok az emberek, akik megfeledkeznek Istenről, kétség kívül, a pokolba kerülnek. „És ezek elmennek majd az örök gyötrelemre” (Mt. 25: 46). Ugyanaz az áldott Megváltó, Aki most a dicsőség trónusán ül, egyszer a bírói székbe fog ülni, és az emberek meglátják a „Bárány haragját” (Jel. 6: 16). Ugyanazok az ajkak, amelyek ma azt mondják: „Jertek én hozzám!”, azon a napon azt fogják mondani: „Távozzatok tőlem, átkozottak!”. Az ítélet gondolata nagyon rettenetes magától Krisztustól, a Megváltótól, ha maga a Bárány ítéli majd gyötrelemre az embereket!

Hisztek a Bibliában? Akkor hallgassatok rá: a pokol mélységes és kifejezhetetlen szenvedés lesz. Nincs értelme annak, hogy azt bizonygassuk, hogy annak minden kifejezése, körülírása – csak nyelvi formák. A mélység, a tömlöc, a féreg, a tűz, a szomjúság, a sötétség, a homály, a sírás, a fogcsikorgatás, a második halál – hogy mindezek nyelvi formák, ha tetszik, hogy így nevezzétek ezeket. De nem kétséges, hogy a biblikus ábrák valamit jelentenek, itt nem mást jelentenek, mint azt, amit emberi értelem sosem fog annak teljes mélységében felfogni. Az értelem és a lelkiismeret gyötrelme jóval nehezebb, mint a test gyötrelme. A pokol egész hossza, az átélt szenvedések, a múltra való keserű emlékezés, a jövő teljes reménytelensége – senki sem képes ezt teljesen felfogni, azokon kívül, akik oda fognak kerülni.

Hisztek a Bibliában? Akkor hallgassatok rá: a pokol örök. Öröknek kell lennie – vagy akkor a szavaknak abszolút nincs jelentőségük. Örökkön örökké, örök, olthatatlan, elmúlhatatlan – mindezek olyan kifejezések, amelyek leírják a poklot; ezek olyan kifejezések, amelyeket nem lehet saját magunk igazolására magyaráznunk. Annak öröknek kell lennie – vagy magának a mennynek az alapjai rendülnek meg. Ha a pokolnak van vége, akkor a menny is időleges. Azok vagy együttesen állnak, vagy együttesen omlanak le. Öröknek kell lennie – vagy ha nem, akkor az evangélium tanai romboltatnak le. Ha az ember képes elkerülni a poklot a Krisztusba vetett hit, vagy a Lélek megszentelő ereje nélkül is, akkor a bűn többé nem végtelen gonoszság, és Krisztusnak nem kellett volna ebből megváltania minket. És hol van annak bizonyítéka, hogy a pokol megváltoztathatja a szívet, vagy alkalmassá tesz a mennyországra? Öröknek kell lennie – vagy a pokol megszűnik pokolnak lenni. Adjatok az embernek reményt, – és mindent átvészel. Adjatok neki reménységet a szabadulásra, ha távolira is – és a pokol egy csepp vízzé válik. Ah, ez nagyon komoly dolog! Valóban igaza volt Caryl: „ÖRÖKKÉ – a leghatásosabb kifejezése a Bibliának”. Sajnos eljön az a nap, aminek nem lesz „holnapja”; az a nap, amikor az emberek keresni fogják a halált – és nem találják meg azt, meg akarnának halni, de a halál elfut előlük! (Jel. 9: 6). Ki akar a megemésztő tűzben élni? Ki képes az örök lángokban élni? (Ézs. 33: 14).

Hisztek a Bibliában? Akkor hallgassatok rá: a pokol egy olyan téma, amelyről nem szabad hallgatni. Hasznos dolog, ha elmélkedünk a Szentírás igehelyein. Megrendítő tudatosítani azt a tényt, hogy senki sem beszél olyan sokat róla, mint a mi Urunk Jézus Krisztus, a kegyelmes és irgalmas Megváltó, és János apostol, akinek szíve tele volt szeretettel. Nem vagyok képes elfelejteni Newton egyik hallgatójának halálos ágyán mondott szavait: „Sir, Ön gyakran beszélt nekem Krisztusról, és az üdvösségről; miért nem emlékeztetett többször a pokolra és a megváltásra”?

Mások csak hallgassanak a pokolról, ha nekem azt tetszik, de én nem szándékozom ezt tenni. Világosan látom azt a Szentírásban, és hirdetnem kell azt. Félek, hogy ezrek vannak azon a széles úton, amely oda vezet, és felébresztem bennük annak a veszélynek az érzetét, amely fenyegeti őket. Mit mondanánk arról az emberről, aki meglátta, hogy a szomszéd ház lángokba áll, de nem kiáltotta azt, hogy „Tűz van!”? Mit lehetne mondani rólunk, mint szolgálattevőkről, ha a lelket őrizőjének nevezzük magunkat, azt látva, hogy a pokol tűznyelvei tombolnak, de sosem fújnánk riadót? Ha akarjátok, nevezzétek a pokolról való beszédet balgatag ízlésnek. Nevezzétek szeretetnek a valóság szép színben való feltüntetését, a nyájas beszédet, és az emberek simogatását ebben az állandóan hullámzó világban. Szakasztassak el a szeretet emilyen felfogásától! Az én szeretet értelmezésem abban van, hogy világosan az emberek szeme elé tárom a veszélyt. Az én stílusom a szolgálattevő munkáját illetően az, hogy hirdessem Isten teljes tanácsvégzését. Ha sose beszélnék a pokolról, akkor azt kellene gondolnom, hogy nem beszéltem valami nagyon hasznos dologról, és akkor engem az ördög munkatársának kellene tekinteni.

Minden gyengéd szeretettemmel arra kérem minden olvasómat, hogy őrizkedjen a tárgyunkat érintő hamis nézetektől, amelyre felhívtam figyelmeteket. Óvakodjatok a poklot és az örökkévaló szenvedést érintő új és furcsa tanoktól. Óvakodjatok egy saját Istenség kifaragásától – egy olyan Istentől, Aki csupa irgalom, de Aki nem igazságos; egy olyan Istentől, Aki csupa szeretet, de nem szent; egy olyan Istentől, Aki mindenki számára helyet készít a mennyben, és – senki se lenne a pokolban; egy olyan Istentől, Aki megengedné, hogy a gonoszok és az igazak egymás mellett álljanak az idők során, és nem tenni különbséget a jók és a gonoszok között az örökkévalóságban. Az ilyen Isten – egy személyes bálvány lenne, éppen olyan bálvány, mint az, amit ércből öntenek, vagy agyagból formálnak. Őt saját elképzeléseink és szentimentalizmusunk kezei készítenék. Ez nem a Biblia Istene, és mi tudjuk, hogy a Biblia Istenén kívül nincs más Isten. Mennyországotok – egyáltalán nem lenne mennyország. Valójában az a menny, amelyben válogatás nélkül mindenki ott lehetne, rettenetes zűrzavart jelképezne. Szomorú lenne az örökkévalóság egy ilyen mennyben! Akkor közte, és a pokol között nem lenne semmilyen különbség! A pokol azonban létezik! Létezik a tűz a polyva számára! Legyetek figyelmesek, hogy nehogy túl későn győződjetek meg erről, a saját halálotok során.

Óvakodjatok attól, hogy feljebb bölcselkedjetek annál, ami meg van írva. Óvakodjatok a sajátos, valótlan teóriák formálásától, hogy után megpróbáljátok a Bibliát ahhoz igazítani. Óvakodjatok kiválogatni a Bibliából azt, ami tetszik nektek, és elutasítani azt, mint egy elkényeztetett gyermek, ami nektek keserűnek tűnik, és elkényeztetett gyermekként abba kapaszkodni, ami édesnek tűnik számotokra. Erről nem Jójákim írást szétmetsző kése jut eszetekbe (Jer. 36: 23)? Kik vagytok ti, szánalomra méltó férgek, hogy megmondjátok Istennek, hogy mi lenne hasznos a ti számotokra? Ez így nem mehet. El kell fogadnotok a Bibliát úgy, ahogy van. Teljességében kell azt olvasnotok, és az egészben hinnetek kell. Úgy kell hozzáállnotok annak olvasásához, mint a kisgyermeknek. Ne merjétek azt mondani: „Hiszek ebben a versben, mert tetszik nekem. Elvetem azt a verset, mert nem tetszik nekem. Elfogadom ezt, mert ez érthető. Elutasítom azt, mert nem felel meg nézeteimnek”. Oh, nem, ember, „kicsoda vagy te, hogy versengsz az Istennel?” (Róma 9: 20). Milyen jogon beszélsz így? Kétségtelenül, jobb lenne így beszélni a Biblia minden fejezetéről: „Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád”. Ha minden ember így tenne, sosem cáfolnák a pokol, a polyva, és a tűz létezését.

És most engedjétek meg, hogy végezetre négy gondolatot adjak nektek át befejezésképpen. Bemutattam az emberiség két nagy csoportját: a búzát és a polyvát. Megmutattam a szétválasztást, amely egy napon végbe fog menni. Rámutattam Isten népének biztonságára. Megmutattam azoknak az embereknek a rettenetes sorsát, akik Krisztus, és hit nélkül vannak. Azt javaslom, hogy minden ítélje meg minden olvasómat lelkiismerete, mint akik Isten színe előtt állnak.

 

1. Mindenek előtt, tudatosítsátok magatokban azt, hogy az, amiről beszélünk, – igaz és valós.

Meg vagyok győződve róla, hogy sok ember sosem lássa meg a hit nagy igazságait ebben a világban. Teljesen meg vagyok győződve róla, hogy sok ember sosem fogadja el valóságként azt, amit hall a szolgálattevőktől. Ők hasonlóak Gallióhoz, aki úgy tekintett minderre, mint „tanításról, nevekről, és a törvényekről való kérdésre” (Csel. 18: 15), és nem többre; mint valami nagy árnyékra, formális szerepre, hatalmas humbugra. Az utolsó regény, a legújabb hírek Franciaországból, Indiából, Ausztráliából, Törökországból, vagy New York-ból – mindezt elfogadják; érdeklődést mutatnak irántuk, és reagálnak rá. De ami a Bibliát, a mennyországot, Krisztus királyságát, az ítélet napját érinti, ezek olyan témák, amiket közönyösen hallgatnak; valójában nem hisznek mindebben. Ha Layard kiásna Ninivében valamit, ami veszélyeztetné az ószövetségi iratok valódiságát és tekintélyét, békességüket egy óráig sem zavartatnák.

Ha szerencsétlenségre ti ilyen értelmi állapotba kerültetek, arra hívlak benneteket, hogy vessétek el mindezt magatoktól egyszer s mindenkorra. Függetlenül attól, hogy mi készültetek elfogadni, vagy elvetni, mélységesen tudatosítsátok magatokban azt, hogy mindaz, amit lefektettem előttetek – igaz és valós. A búza, a polyva, a szétválasztás, a csűr, a tűz – mindezek nagy valóságok, éppen olyan valóságok, mint a nap az égen; éppen olyan valóságok, mint az a könyv, amely előttetek fekszik. Ami engem illet, én hiszek a mennyben, és hiszek a pokolban is. Hiszek az eljövendő ítéletben. Hiszek a szétválasztásban. Nem szégyellem kijelenteni ezt. Mindebben hiszek, és ezért írok erről. Oh, fogadjatok el egy jó tanácsot: éljetek mindennek igaz voltáról meggyőződve.

 

2. Másodszor, tudatosítsátok magatokban azt, hogy az, amiről írok, kapcsolatban van veletek. Ez a titeket érintő kérdés, ez a ti ügyetek, és a ti fejfájásotok.

Meg vagyok győződve, hogy sok ember sosem tekintett úgy a hitre, mint olyan tárgyra, amit őt is érinti. Ragaszkodnak annak külső megjelenéséhez, mint ami tiszteletre méltó és magasztos életvitel. Hallgatnak prédikációkat. Olvasnak vallásos témájú könyveket. Megkeresztelik gyerekeiket. De e közben sosem teszik fel maguknak ezt a kérdést: „Mi közöm van nekem mindezekhez”? Úgy ülnek itt gyülekezeti termeinkben, mint ahogyan a nézők ülnek a színházban, vagy egy bírósági tárgyaláson. Olvassák munkáinkat, mintha valamilyen érdekes kísérletről, vagy eseményről szóló jelentéseket olvasnának, amelyek valami távoli országban történtek. De sosem mondják azt magukról, hogy „Én vagyok ez az ember”.

Ha hasonló tapasztalattal rendelkeztek, legyetek meggyőzve arról, hogy ez semmi jóhoz nem vezet. Mindennek véget kell vetni, hagy üdvösségre akartok jutni. Te vagy az az ember, akinek írok, bárki is lennél, aki olvasod ezt a könyvet. Én nem direkt a gazdagoknak írok. Én nem direkt a szegényeknek írok. Én mindenkinek írom ezeket a sorokat, aki olvassa őket, bárki is legyen az. Lelked érdekeit védem, és nem mást. Pont rólad van szó a fejezet elején olvasható igeversben. Pont ma vagy a „búza”, vagy a „polyva” közt. Pont a te osztályrészed lesz egy napon vagy a csűr, vagy a tűz. Oh, bárcsak az emberek bölcsek lennének, és szívükre helyeznék ezeket a szavakat! Oh, bárcsak ne lennének könnyelműek, nem pazarolnák semmiségekre az idejüket, ne késlekednének, ne élnének fél-keresztyén életet, ne lennének tele olyan jó szándékokkal, amiket sosem valósítanak meg, és végül, ne akkor térjenek magukhoz, mikor már túl késő lesz!

 

3. Harmadszor, tudatosítsátok magatokban, hogy ha a búza részévé szeretnétek válni ezen a földön, akkor az Úr Jézus Krisztus szívesen fogad benneteket.

Valaki feltételezte-e valamikor, hogy Jézus nem akarja az Ő csűrjét tele látni? Gondoltatok-e valaha arra, hogy Ő nem akar sok fiat vezetni a dicsőségre? Oh, milyen keveset tudtok az Ő irgalmának és együttérzésének mélységéről, ha ilyen gondolatot megengedtetek magatoknak! Ő sírt a meg nem térő Jeruzsálem felett. Ő szomorú napjaink meg nem tért és balgatag emberei miatt. Éppen most tesz felhívást Ő, az én ajkaimon keresztül. Arra hív benneteket, hogy hallgassatok rá, és életet nyerjetek, hogy hagyjátok el az esztelenek útjait, és az értelmesek ösvényén járjatok. „Miért halnátok meg, Izrael háza? Mert nem gyönyörködöm a meghaló halálában, azt mondja az Úr Isten. Térjetek meg azért, és éljetek!” (Ez. 18: 31-32).

Oh, ha ti eddig sosem jöttetek Krisztushoz, akkor jertek el még ma! Jöjjetek el Hozzá a bűnbánatot tartó bűnös imádságának áldásával és irgalmával. Késedelem nélkül jöjjetek el Hozzá. Jöjjetek el Hozzá, míg ennek a fejezetnek a témája frissen él bennetek. Jöjjetek Hozzá, míg nem jött fel egy újabb nap ezen a földön, és találjon a reggel benneteket új teremtményként.

Ha eldöntöttétek, hogy meg akarjátok hódítani a világot, és mindent, ami benne van: annak gyönyöreit és ajándékait, annak esztelenségét és bűnét; ha ti továbbra is eddigi útjaitokon akartok haladni, és semmi sem akartok feláldozni Krisztusért, és lelketekért – ha ez a helyzet veletek, akkor nem vár más benneteket, mint a vég. Mindenféle elfogultság nélkül figyelmeztetlek benneteket. Nyíltan beszélek veletek: előbb vagy utóbb az olthatatlan tűzben találjátok magatokat.

De ha valaki üdvösségre vágyik, akkor az Úr Jézus Krisztus kész megváltani őt. Ő azt mondja: „Jer Hozzám, megfáradt lélek, és Én vigasztalást adok neked. Jer Hozzám, bűnös és vétkes lélek, és Én ingyen adom neked a bocsánatot. Jer, elveszett és haldokló lélek, és Én örök életet adok neked” (ld. a Mt. 11: 28-at!).

Kívánom, hogy bekezdés idejében kimondott szó legyen a számodra. Adjatok lehetőséget az angyaloknak arra, hogy örülni tudjanak még egy megváltott léleknek. A mennyei palota jó hírt halljon arról, hogy még egy elveszett juh találtatott.

 

4. Végül, tudatosítsátok magatokban, hogy ha Krisztusnak szenteltétek lelketeket, akkor Krisztus sosem engedi meg, hogy lelketek elvesszen.

Az örökkévaló kezek ölelgetnek benneteket. Támaszkodjatok rájuk, és tudjátok, hogy biztonságban vagytok. Titeket ugyanazok a kezek tartanak, amelyek a kereszthez voltak szegezve. Ugyanaz a bölcsesség, amely megteremtett az eget és a földet, van elfoglalva ügyetekkel is. Ugyanaz az erő, amely megszabadította a fogságból a tizenkét törzset, – van a ti oldalatokon is. Ugyanaz a szeretet, amely türelmesen viszonyult Izraelhez, és Kánaánban vezette őket Egyiptomból, vette magára annak felelősségét is, hogy megtartassatok. Igen. Azok, akiket Krisztus tart, megingathatatlanul állnak! Hitünk nyugodtan pihenhet az olyan alapon, mint Krisztus mindenhatósága.

Serkenjetek fel, ti, kétségeskedő hívők! Miért vagytok nyomottak? Krisztus szeretete – ez nem egy szökőkút egy meleg napon: még senki nem látta annak mélységét. Krisztus együtt érzése – olyan tűzhely, amely sosem alszik be: még soha senki nem látta ennek a tűzhelynek szürke, kihunyó hamvát. Serkenjetek. Lehetséges, hogy szívetekben nem láttok sok okot az örvendezésre. De ti mindig örvendezhettek az Úrban.

Azt mondjátok, hogy olyan kicsi a ti hitetek. De hol van mondva az, hogy az ember csak abban az esetben lesz üdvözítve, ha az ő hite hatalmas lesz? Végül is „Ki adott hitet neked”? Maga a tény, hogy hited van – már jó jel.

Azt mondjátok, hogy számos bűnötök van. De hol van az a bűnt, vagy azoknak a bűnöknek hegye, amelyeket Krisztus vére nem képes elmosni? Végül is, ki mondta neked, hogy bűneid vannak? Ez az érzés sosem tőled indult ki. Valóban, áldott annak az asszonynak a gyermeke, aki valóban tudja és érzi, hogy ő bűnös.

Még egyszer megismétlem: serkenjetek fel, ha tényleg Krisztushoz jöttetek. Serkenjetek fel és ismerkedjetek meg kiváltságaitokkal. Helyezzétek gondjaitokat Krisztusra. Mondjátok el Krisztusnak minden szükségeteket. Adjátok át Krisztusnak minden terheteket: bűneiteket, hitetlenségeteket, kétségeiteket, félelmeiteket – mindezt öntsétek Krisztus lábaihoz. Neki tetszik, ahogyan ezt véghez viszitek. Ő szereti, mikor úgy jöttök Hozzá, mint Főpapotokhoz. Ő szereti, mikor bíznak Benne. Ő szereti, mikor az Ő emberei attól a meddő próbálkozásoktól, hogy maguk hordozzák terheiket.

Minden olvasó figyelmébe ajánlom a leírtakat. Legyetek Krisztus „búzája” között még ma – és akkor a szétválasztás nagy napján Krisztus csűrjében fogjátok találni magatokat. Ez éppen olyan igaz, mint maga a Biblia.  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Huszonegyedik fejezet

 

Örökkévalóság!

 

Mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók  (2 Kor. 4: 18).

                                

             

 

    Ebből az igeversből le lehet vezetni az a témát, amely az egyik legkomolyabb és legmegpróbáltabb bibliai témák szíve. Ez a téma – az örökkévalóság.*

    Ez egy olyan téma, amelyről a legbölcsebb embereknek is homályos látásuk van. Nincs olyan szemünk, amely által annak teljességét láthatnánk; nincs olyan eszközünk, amely által megmérhetnénk azt; nincs olyan értelmünk, hogy átfogjuk ezt – és ennek ellenére nem szabad visszautasítani annak megvizsgálását. A mennyben csillefényes égbolt van felettünk, amelyen keresztül képtelenek átlátni a legélesebb teleszkópok sem; ennek ellenére, hasznos betekinteni abba, és megtudni legalább valamit abból, ha nem is vagyok képesek teljes mértékében felfogni azt. Az örökkévalóság témájában olyan magasságok és mélységek léteznek, amelyeket a halandó ember sosem érhet el, de Isten beszél róluk, és nincs jogunk teljesen hátat fordítani ezeknek a témáknak.

    Ez olyan téma, amit sosem szabad megközelítenünk, ha ezt nem Bibliával a kézben tesszük. Abban a pillanatban, mikor eltávolodunk Isten Igéjének betűjétől az örökkévalóság tárgyalása, és az ember jövőbeli állapotának tárgyalása során, könnyen tévelygésbe esünk. Az ilyen kérdések tanulmányozásánál nem szabad saját előfeltételezésünket alapul venni azzal kapcsolatban, hogy milyen Isten természete, milyennek kell lennie, véleményünk szerint, Istennek, vagy hogyan kell Neki fellépnie az emberrel annak halála után.*Nekünk csak azt kell kikeresnünk, mi van mondva ezzel kapcsolatban. Mit mond a Szentírás? Mit mond az Úr? Bizonygatni azt, hogy „magasztos gondolatunknak kell lenni Istenről”, függetlenül a Szentírástól, vagy a Szentírás fölé helyezve azt, – teljesen értelmetlen próbálkozás. A természeti vallás itt hamar zsákutcába jut. Az Istenről való legmagasztosabb gondolatok is, amikhez jogunk van – azok a gondolatok, amelyeket Ő maga áldott meg, és jelentett ki számunkra az „írott Igében”.

    Azoknak a figyelmét kérem, akiknek kezébe kerülhet ez a könyv, hogy néhány helytálló észrevételt tegyek az örökkévalósággal kapcsolatban. Mint halandó ember, mélységesen átérzem saját alkalmatlanságomat ezzel a témával kapcsolatban. De azért imádkozom, hogy a Szent Lélek Isten, Akinek ereje az erőtlenségben mutatkozik meg, áldja meg azokat a szavakat, amelyeket lejegyzek, és tegye az örök élet gabonamagjaivá sok szívben.

 

    Az első gondolat, amire szeretném felhívni olvasóim figyelmét, – a következő: olyan világban élünk, amelyben minden dolog – ideiglenes és múlandó. Annak az embernek, aki képtelen megérteni ezt, valóban vaknak kell lennie. Körülöttünk minden bukásra, halálra, és elmúlásra van ítélve. Kétség kívül, bizonyos értelemben az anyag örök. Ami egyszer megteremtetett, sosem múlik el teljesen véglegesen. De az általánosan bevett gyakorlati értelemben azt lehet mondani, hogy semmi sem halhatatlan, lelkünket kivéve. Nem meglepő, hogy a költő ezt mondja:

 

Körülöttem változást és rombolást látok –

Oh, Te Hűséges és Változhatatlan, maradj velem!

 

    Mindnyájan elmegyünk, elmegyünk, elmegyünk – az alacsonyak és a magasak, az ismertek és az ismeretlenek, a gazdagok és a szegények, az idősek és a fiatalok. Mindnyájan elmegyünk, és hamarosan nem leszünk.

    A szépség – csak ideiglenes. Sára valamikor az egyik legszebb asszony volt, és az egyiptomi udvar kívánságának célpontja; de eljött a nap, mikor Ábrahám azt mondta: „Adjatok nekem… hadd temessem el az én halottamat én előlem” (1 Móz. 23: 4). A test ereje – csak ideiglenes. Dávid valamikor rettenthetetlen és erős ember volt, aki képes volt puszta kézzel megölni az oroszlánt és a medvét, és Izrael győztese volt a Góliát elleni harcban; de eljött az idő, mikor még Dávidról is gondoskodni kellett hajlott korában, és fel kellett rá ügyelni, mint egy kisgyerekre. A bölcsesség és az értelem ereje – csak ideiglenes. Valamikor Salamon a tudás kútfeje volt, és minden földi király eljött, hogy meghallgassa bölcsességét, de utolsó napjaiban még Salamon is annyira elveszítette józan ítélőképességét, hogy megengedte feleségeinek, hogy elfordítsák szívét az Istentől (1 Kir. 11: 2).

    Bármennyire is megalázóak és fájdalmasak ezek a szavak, mindnyájunknak fontos megérteni azokat, és szívünkre helyezni. Azok a házak, amelyekben élünk; a családok, amelyeket szeretünk; a gazdagság, amelyet összegyűjtöttünk; a foglalkozások, amelyeket gyakorlunk; a tervek, amelyeket építünk; a viszonyok, amelyekbe lépünk – mindezek időlegesek. A látható elmúlik. „Mert elmúlik e világnak ábrázatja” (1 Kor. 7: 31).

    Ez a gondolat mindent embert óvatossá kell tegyen, aki csak ennek a világnak él. Ha az ő lelkiismerete még nem merült teljesen álomba, ennek a gondolatnak nagy lökést kell adnia a szív keresésének. Oh, nyugtalankodjatok azon, hogy mit tesztek! Serkenjetek fel, hogy a dolgokat valós fényükben lássátok meg, míg nem lesz túl késő. Mindaz, amiért ma éltek, – időleges és múlandó. A gyönyörök, a szórakozás, az elégedettség, az ünneplések, a haszon, a földi foglalkozások, amelyek ma teljesen betöltik szíveinket, és teljesen átjárják lelkünket, hamarosan végük szakad. Mindez – csak szánalomra méltó kérészéletű dolgok, amelyek nem tartanak soká. Oh, ne szeressétek őket túlságosan, nem kapaszkodjatok beléjük túlságosan, és ne tegyétek meg őket bálványaitoknak! Nem tudjátok megtartani azokat magatoknak, és el kell búcsúznotok majd tőlük. Mindenek előtt, keressétek Istennek országát, és akkor minden egyéb megadatik nektek. „Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel” (Kol. 3: 2). Oh, ti, akik szeretitek ezt a világot, időben mutassatok bölcsességet! „És a világ elmúlik, és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké” (1 Jn. 2: 17).

    Ennek a gondolatnak kell lelkesítenie és megvigasztalnia minden igaz keresztyén embert. Próbáitok, szenvedéseitek, és konfliktusaitok – csak ideiglenesek. Hamarosan eljön a végük, de már ma „igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk” (2 Kor. 4: 17). Fogadjátok türelmesek azokat; hordozzátok nyugalommal őket; tekinteteket felemeljétek, magasabbra azoktól. Önfeláldozó harcosai legyetek, és a mindennapos járásban változhatatlan legyen meggyőződésetek, hogy mindez – egy rövid ideig tart, és hogy a nyugalom már nincs messze. Mindennap hordozzátok a keresztet, állandóan arra emlékezve, hogy a kereszt annak a látható valóságnak a része, amely ideiglenes. Hamarosan a keresztet felcseréjük a koronára, és Ábrahámmal, Izsákkal, és Jákóbbal együtt fogunk uralkodni Isten országában.

 

    A második gondolat, amire szeretném felhívni olvasóim figyelmét, – a következő: mindnyájan a felé a világ felé közeledünk, ahol minden örök. Ez olyan megrázó, láthatatlan létezési állapot, amely a sírnak másik oldalán van, és örökké tart. Az, hogy boldog, vagy elkeseredett, örömteli vagy gyötrő lesz – bizonyos értelemben nem hasonlít erre a világra: mert örökké fog tartani. Ott semmilyen esetben sem lesz változás és kioltódás, nem lesz vége annak, nem lesz megbocsátás a végén, nem lesz reggel és este, nem lesz átmenet, és nem lesz megsemmisülés. Bármi is várna minket a sír után – végtelen, változhatatlan, és örökkévaló lesz az. A láthatatlan örökkévaló.

    Képtelenek vagyunk teljesen megérteni ezt az állapotot. A jelenlegi létünk és az eljövendő között, a jelenlegi világ és az eljövendő között olyan végtelen a kontraszt, hogy erőtlen értelmünk nem képes ezt befogadni. Azok a következmények, amiket maga után von, olyan hatalmasak, hogy majdnem megragadják a lelket, és elvonjuk azokról tekintetünket. De ha a Biblia világosan beszél erről, akkor nincs jogunk hátat fordítani ennek a témának, és helyesen járunk el, ha Bibliával a kézben tekintünk az örökkévalóságra.

    Ily módon, először is, elengedhetetlen, hogy világosan emlékezzünk arra, hogy azoknak eljövendő boldogsága, akik üdvösségre jutottak, – örökké tart. Bármilyen keveset is értenénk ebből, nem lesz annak vége: sosem szakad meg, sosem öregedik el, sosem romlik meg, és sosem hal meg. „Teljes öröm van tenálad; a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké” (Zsolt. 16: 11). Isten szentjei, akik egy napon elérik a mennyet, többé sosem hagyják el azt. Az ő örökségük – „romolhatatlan, szeplőtlen, hervadhatatlan”. Ők „a dicsőség hervadhatatlan koronáját” fogják elnyerni (1 Pt. 1: 4; 5: 4). Harcuk befejeződött; a csata véget ért számukra; munkájukat elvégezték. Többé nem fognak sem éhezni, sem szomjúhozni. Ők „az örök dicsőség mérhetetlen gazdagságának” útján járnak, ahhoz a házhoz közelednek, amely sosem romboltatik le, olyan találkozáshoz közelednek, amelyben nincs elválás, olyan családi körhöz, ahol nem szakadnak el egymástól a családtagok, olyan naphoz, amit nem követ éjszaka. A hitet felváltja a látás, a reménységet – a meggyőződés. Meg fogják látni, hogy látták őket, és megismerik, hogyan ismerték meg őket, és „mindörökre az Úrral lesznek”. Nem meglepő, hogy Pál apostol hozzáteszi: „Annak okáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel” (1 Thessz. 4: 17).

    Másodszor, emlékeznünk kell arra, hogy azok jövendő szenvedése, akik véglegesen elveszetteknek bizonyulnak, szintén örökké fog tartani. Megértem, hogy ez a rettenetes igazság, és a test és vér kibújik az erről való gondolkodás alól. De én – egyike vagyok azoknak, akik hiszik, hogy nem kétértelműen tárgyalja ezt a Szentírás, és nincs jogom nem beszélni arról a szószékről. Szemeim előtt az eljövendő örök boldogság és az eljövendő örök gyötrelem egymás mellett állnak. Nem látom, hogyan láthattok különbséget azok folytonossága között. Ha a hívő öröme – örök, akkor a hitetlen gyötrelme – szintén örök. Ha a menny örök, akkor a pokolnak is öröknek kell lennie. Lehet, hogy itt az én értetlenségem tűnik ki, de nem értem, hogyan lehet elkerülni ennek a következtetésnek a levonását.

    A biblikus nyelv alapján nem érthetek egyet a kárhozat korlátozottságával. Ennek a gondolatnak a támogatói hangosan beszélnek a szeretetről és az irgalomról, és azt bizonygatják, hogy az örök gyötrelem nem harmonizál a kegyelmes és együtt érző Isten természetével. De mit mond a Szentírás? Ki mondott valamikor is olyan szeretettel teljes és irgalommal átitatott szavakat, mint az Úr Jézus Krisztus? De éppen az Ő ajkai három egymást követő alkalom során írták le a meg nem térés, és a bűn következményeit, beszélve arról a helyről, ahol „az ő férgük meg nem hal, és tüzük el nem alszik” (Mk. 9: 43-49). Ő – Az, Aki ugyanabban a mondatban mondja azt, hogy „és ezek elmennek majd az örök gyötrelemre; az igazak meg az örök életre” (Mt. 25: 46).*Aki ne emlékezne Pál apostol szavaira a szeretetről? Ennek ellenére, ugyanez az apostol beszél arról is, hogy a tisztátalanok „örök veszedelméről” (2 Thessz. 1: 9). Ki előtt ne lenne ismert annak a szeretetnek lelkülete, amely a János evangéliumából, és annak leveleiből árad? Ennek ellenére, a szeretett apostol – ugyanaz az újszövetségi szerző, aki a legrészletesebben áll meg a Jelenések könyvében az eljövendő gyötrelmek örökkévalóságánál és valóságosságánál. Mit hányhatnánk a szemére? Felettébb bölcselkedhetnénk-e ezeknél? Szabad-e egy nagyon veszélyes magyarázási formát alkalmaznunk, amelynek értelmében a Szentírás szavai nem rendelkeznének szó szerinti értelemmel? Vajon nem sokkal jobb-e tenyerünket a szánkra tenni, és azt mondani: „Minden, amit Isten lejegyzett, – igazság”. „Jól van Uram, mindenható Isten, igazak és igazságosak a te ítéleteid” (Jel. 16: 7).

    Nem érthetek egyet a mi Imakönyvünk nyelvezetével.*A legelső kérés, ami felülmúlhatatlan litániánkban ilyen mondatot tartalmaz: „Az örökkévaló kárhozattól, jó Uram, ments meg minket”. A katekézis minden gyermeket, aki megtanulja azt, arra tanítja, hogy mikor ismételjük az Úri Imádságot, azt a kívánságot fejezzük ki, hogy a mi Mennyei Atyánk „őrizzem meg minket a mi lelki ellenségünktől, és az örök haláltól”. Még a temetési szolgálatban is így imádkozunk a sír mellett: „Ne vígy minket az örök halál keserű gyötrődésébe”. Még egyszer kérdem: hogy mit hozhatunk fel ellene? Tanítsuk-e gyülekezeteinket arra, hogy, még ha az emberek bűnben születnek és halnak is meg, abban reménykedünk, hogy üdvösségük lesz a távoli jövőben? Kétségtelen, hogy azon sokak józan elméje, akik eljárnak az istentiszteletekre, azt felelné erre, hogyha ez igaz, akkor az Imakönyv szavainak nincs semmi értelme.

    Nem pályázok arra, hogy egyedül én ismerem a Szentírást. Mindennap azt tapasztalom, hogy egy cseppet sem vagyok bűntelenebb, mint egy pápista püspök. De nekem azzal az ismeretemmel összhangban kell beszélnem, amit Isten adott nekem; és nem gondolok arra, hogy teljesíteném kötelességemet, ha nem emelném fel figyelmeztető szavamat ezzel a tárggyal kapcsolatban, és nem tennék kísérletet arra, hogy óvatosságra buzdítsam a keresztyéneket. Hatezer évvel ezelőtt a Sátán vakmerő hazugsága által a bűn betört ebbe a világba: „Bizony nem haltok meg” (1 Móz. 3: 4). A hatezer év alatt az emberiség legnagyobb ellensége továbbra is régi fegyverével harcol, és arról próbálja meggyőzni az embereket, hogy nyugodtan bűnben születhetnek és élhetnek, és a távoli jövőben a végén úgyis üdvözülni fognak. Ne legyenek ismeretlenek előttünk ezek a gondolatok. Változatlanul a régi utakon járjuk. Szilárdan kapaszkodjunk az igazságba, és higgyünk abban, hogy mind a hívők üdvössége, mind az elveszők szenvedései – örökkévaló dolgok.*

    Erősen kapaszkodjunk bele, az Isten által megnyilatkoztatott egyedüli rendszer érdekében. Milyen haszna lenne a Fiú Isten testet öltésének, szenvedésének a Gecsemáné-kertben, és kereszten való halálának az üdvösség szempontjából, ha az emberek a végén a Belé vetett hit nélkül kis képesek lennének üdvözülni? Hol vannak annak a legkisebb bizonyítéka is, hogy a Krisztus vérében való üdvözítő hit elkezdődhet a halál után is? Miért lenne szükség a Szent Lélekre, ha a bűnösök a végén megtérés és a szív megújulása nélkül a mennybe kerülhetnének? Hol találtad a legkisebb bizonyítékot arra nézve, hogy az ember újjá születhet, és új szívet nyerhet az után, hogy megtéretlen állapotban halt meg? Ha az ember a végén elkerülheti az örök kárhozatot a Krisztusba vetett hit nélkül, vagy a Szent Lélek megszentelő ereje nélkül, akkor a bűn nem minősül végtelenül gonosz dolognak, és Krisztusnak nem kellett volna feltétlenül meghalnia a megváltás érdekében.

    Erősen kapaszkodjunk bele, a szentség és az erkölcsösség miatt. Nem tudok semmi kellemesebbet a test számára és a vér számára, mint azt a jótékonynak feltüntetett elméletet, bűnben élhetünk, és mégis elkerülhetjük az örök kárhozatot, és, habár itt a földön a test kívánságainak és gondolatatinak élünk, teljesen mindegy, mert így vagy úgy, de végül a mennybe jutunk! Próbáljátok azt mondani egy fiatalembernek, aki eltékozolja örökségét, feslett életet élve, hogy végső soron a menny a bűneikben élő és haló embereknek vannak elkészítve – és, minden bizonnyal, sosem fog hátat fordítani a gonoszságnak. Miért térjen meg, és miért vegye magára a keresztet, ha, végül is, úgy is minden nehézség nélkül is a mennybe kerülhet?

    Végül, erősen kapaszkodjunk bele, az Isten szentjeinek általános reménységéért. Értsük világosan meg azt, hogy minden ütés, amit az örök kárhozatra mérnek, – ugyanilyen ütés van mérve az örök jutalomra is. Nem lehet ezt a két dolgot elszakítani egymástól. Semmilyen furmányos teológiai meghatározás nem képes elválasztani egymástól őket. Ők vagy együtt állnak meg, vagy együtt buknak el. Mikor a Biblia mindkét állapotról beszél, ugyanazt a nyelvezetet használja, ugyanazokat a szóbeli fordulatokat. A pokol folytonossága elleni bármilyen támadás – támadás ugyanakkor a menny folytonossága ellen is.*Valaki mélyen és igazán mondta azt: „A bűnös félelmével együtt megszűnik a mi reménységünk is”.

    Tárgyam eme részét annak mélységes tudatával hagyom abba, hogy mondanivalóm nem kellemes. Teljesen egyetértek Robert M’Cheyne-nel, aki azt mondta, hogy „ez túl súlyos téma, hogy szeretettel tudjunk rátekinteni”. De nem kevesebb meggyőződéssel mondom azt, hogy ha mi hiszünk a Bibliában, akkor sosem szabad megkerülnünk azt, amit tartalmaz, bármi is lenne az. Óvj meg, szent Urunk, a durva, a szigorú, és az irgalmatlan teológiától! Ha az emberek nem jutnak üdvösségre, az csak azért van, mert „nem akarnak Krisztushoz jönni” (Jn. 5: 40). De nem is bölcselkedhetünk azon felül, ami le van jegyezve. Semmilyen egészségtelen szeretet az úgynevezett türelmesség iránt, nem szabad, hogy arra kényszerítsen minket, hogy a legkisebb részét is figyelmen kívül hagyjuk annak, amit Isten mondott az örökkévalóságról. Néha az emberek kizárólag az Isten irgalmáról, szeretetéről, és együtt érzéséről beszélnek, mintha Neki nem lennének más atribútumai is, és teljesen figyelmen kívül hagyják az Ő szentségét, tisztaságát, igazságosságát, változhatatlanságát, és a bűn iránti gyűlöletét. Az utolsó időkben ez a gonoszság egyre csak növekszik. Az apró és egyenlőtlen nézetek a bűn kibeszélhetetlen utálatosságára, és az Örökkévaló Isten összehasonlíthatatlan tisztasága jó táptalaja az ember jövőbeli állapotáról alkotott hamis elképzeléseknek. Gondoljunk arra a mindenható Személyre, Akivel nekünk dolgunk van, mivel Ő maga jelentette ki természetét Mózesnek, azt mondva: „Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú, és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt: de nem hagyja a bűnöst büntetlenül, megbünteti az atyák álnokságát a fiakban, és a fiak fiaiban harmad és negyedíziglen” (2 Móz. 34: 6-7). A meg nem bánt bűn – végtelenül gonosz dolog, és sosem szűnik meg bűnnek lenni, míg Az, Akivel dolgunk van, örökkévaló Isten.

    A 145. zsoltár meghatóan szép: „Irgalmas és könyörületes az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű. Jó az Úr mindenki iránt, és könyörületes minden teremtményéhez… Az Úr megtámogat minden elesendőt, és felegyenesít minden meggörnyedtet… Igaz az Úr minden ő útjában, és minden dolgában kegyelmes. Közel van az Úr minden őt hívóhoz; mindenkihez, aki hűséggel hívja őt… Megőrzi az Úr mindazokat, akik őt szeretik”. Nincs semmi, ami felülmúlná ezt a nyelvezetet! De milyen megdöbbentő az a tény, hogy ehhez az igeszakaszhoz mellékelve van a következő figyelmeztető megjegyzés: „de a gonoszokat mind megsemmisíti” (Zsolt. 145: 8-20).

 

    A harmadik gondolat, amire szeretném felhívni olvasóim figyelmét, – a következő: állapotunk a láthatatlan világban attól függ, hogy éljünk meg jelenünket. Az az élet, amit a földön élünk, még a legjobb esetben is nagyon rövid, és hamar véget ér. „Megemésztjük a mi esztendeinket, mint a beszédet” (Zsolt. 90: 9). „Mert micsoda a ti életetek? Bizony pára az, amely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik” (Jak. 4: 14). Az az élet, amely akkor vár minket, mikor elhagyjuk ezt a világot, – a határtalan örökkévalóság, a feneketlen tenger, parttalan óceán. „Egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap” (2 Pt. 3: 8). Ezen a világon nem lesz többé idő. De bármilyen rövid is legyen a mi életünk itt, és bármilyen határtalan is lenne földön túli élet, annak gondolata, hogy az örökkévalóság időlegesen behatárolható, – elképesztő. Emberileg mondva, a mi halál utáni állapotunk attól függ, kik vagyunk mi addig, míg itt élünk. Az van írva, hogy Isten „megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint: azoknak, akik a jó cselekedetben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, örök élettel; azoknak pedig, akik versengők, és akik nem engednek az igazságnak, hanem engednek a hamisságnak, búsulással és haraggal” (Róma 2: 6-8).

    Nekünk sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy míg élünk, próbaidőn vagyunk itt. Mi állandóan olyan magot vetünk, amely minden nap növekszik, és minden nap meghozza a termést, életünk minden idejében. Minden gondolatunk, szavunk, és tettünk, amelyekről túl felületesen adunk magunknak számot, örök következményeket vonnak maguk után. „Minden hivalkodó beszédért, amit beszélnek az emberek, számot adnak majd az ítélet napján” (Mt. 12: 36). Minden gondolatunk számon van tartva, és minden tettünk meg van mérve. Nem meglepő, hogy Pál azt mondja: „Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet” (Gal. 6: 8). Egyszóval, az, amit vetünk életünkben, azt aratjuk halálunk után, és azt fogjuk aratni az egész örökkévalóság során.

    Nincs annál mélységesebb tévelygés, mint az az elterjedt vélekedés, hogy tisztátalan módon lehet élni, de mégis dicsőségesen fel lehet támadni; nem rendelkezni ebben az életben hittel – de szentek lehetünk az eljövendők során. Mikor a XVIII. században Whitefield életre keltette a megtérés doktrínáját, azt mondják, hogy egyszer az igehirdetése után az egyik hallgatója odament hozzá, és azt mondta: „Mindez tökéletesen igaz. Remélem, hogy egyszer megtérek, és újjá fogok születni, de nem előbb, mintsem meghalnék”. Félek, hogy úgy, ahogyan ő gondolkodott, sokan gondolkodnak. Félek, hogy a katolikus tisztítótűz hamis tanításának nem kevés titkos követője van még az anglikán egyház tagjai között is! Bármilyen gondtalanul élnek is az emberek a földön, titkon abban reménykednek, hogy mikor meghalnak, a szentekhez soroltatnak. Úgy tűnik, azt a gondolatot táplálják magukban, hogy a halál valamilyen megváltói, megtisztító hatással rendelkezik, és hogy bármilyenek is voltak ezen a földön, az eljövendő életben érdemesek lesznek arra, hogy a szentek örökségét és sorsát birtokolják. De mindez – tévelygés.*

 

Az élet – az Úrnak való szolgálat ideje,

Annak ideje, hogy biztosítsuk a jutalmat.

 

    A Biblia érthetően beszél arról, hogy ahogyan mi mindnyájan meghalunk, megtértek és nem megtértek, hívők és hitetlenek, kegyesek és tisztátalanok, úgy fogunk mindnyájan feltámadni, mikor felharsan az utolsó trombitaszó. A sírban nincs helye a megtérésnek; az utolsó lélegzetvétel után nincs helye a megtérésnek. Ma van annak az ideje, hogy Krisztusban higgyünk, és örök életet nyerjünk. Ma van annak az ideje, hogy kijöjjünk a sötétségből a világosságra, és szilárddá tegyük elhívásunkat és választottságunkat. Mert eljön az éjszaka, amikor már senki sem tud semmit tenni. Ahova kidőlnek a fák, ott is maradnak. Ha megtéretlenül és hitetlenül hagyjuk itt ezt a világot, így fogunk feltámadni a feltámadás reggelén, és meg fogjuk látni, hogy jobb lett volna a számunkra, ha sosem születtünk volna meg.*

    Arra hívok minden olvasómat, hogy megemlékezzen erről, és jól használja ki a rendelkezésére álló időt. Úgy viszonyuljatok hozzá, mint olyan anyaghoz, amelyből a mi életünk van szőve, és sose tékozoljátok azt, sose üssétek el puszta tevékenységekkel. A ti óráitoknak, napjaitoknak, heteiteknek, hónapjaitoknak, és éveiteknek valamit el kell mondaniuk örökkévaló állapototokról. Az, amit életetekben vettek, egész eljövendő életetekben azt fogjátok aratni. Ahogyan Baxter mondta: „Most vagy soha”. Bármit is tennénk a vallással kapcsolatban, azt most kell tennünk.

    Emlékezzetek erre, mikor a kegyelem legkisebb és legnagyobb ajándékait alkalmazzátok. Sosem megvetőlegesen kezeljétek azokat. Azok segítségetekre vannak adva, hogy előre tudjatok haladni útjaitokon az örökkévaló világ felé, és egyhez sem szabad közülük esztelenül, könnyelműen, vagy tiszteletlenül viszonyulni. A ti mindennapi imádságaitok és bibliaolvasásotok, az Úr napjának minden héten való megünneplése, a nyilvános istentisztelethez való viszonyulásotok – mind-mind nagyon fontos dolgok. Úgy viszonyuljatok hozzájuk, mint olyan emberek, akik megemlékeznek az örökkévalóságról.

    Ne feledkezzetek meg erről akkor sem, mikor benneteket gonoszra csábítanak. Mikor a bűnösök csábítanak benneteket, és azt mondják: „Mindez csak pusztaság”; mikor a Sátán azt sugallja szívetekben: „Ne vedd a szívedre, mi ebben a rossz? Mindenki ezt teszi”, – akkor tekintsetek a láthatatlan világra az időnek ama másik oldalára, és a kísértés helyett gondoljatok az örökkévalóságra. A meggyötört reformátornak, Hooper püspöknek fennmaradt az egyik kijelentése, amit akkor mondott, amikor máglyával fenyegetőzve azt mondták neki: „Az élet édes, míg a halál keserű”. „Valóban, – felelte Hooper püspök, – való igaz! De az örök élet még édesebb, míg az örök halál még keserűbb”. 

 

    Az utolsó gondolat, amit olvasóim figyelmébe ajánlok, – a következő: Az Úr Jézus Krisztus – hatalmas Barát, Akihez nekünk állandóan segítségért kell folyamodnunk, mind földi életünk során, mind az örökkévalóságban. Azt a célt, amiért a Fiú Isten ebbe a világba jött, sosem lehetséges elég teljesen kifejezni, vagy elég hangosan hirdetni. Ő azért jött, hogy reménységet és békességet adjon nekünk, míg a „látható, de mulandó” között élünk, és ugyancsak dicsőséget és üdvösséget, mikor átlépünk a „láthatatlan, de örökkévaló” világba. Ő azért jött, hogy „világosságra hozza az életet és a halhatatlanságot” (2 Tim. 1: 10), és „megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok voltak” (Zsid. 2: 15). Ő látta a mi elveszett és reménytelen állapotunkat, és megszánt minket. És most, legyen áldott az Ő neve, a halálra adott ember az ideiglenesen vigasztalással mehet át, és félelem nélkül várhatja az örökkévalóságot.

    Ezeket a leghatalmasabb kiváltságokat a mi Urunk Jézus Krisztus szerezte meg számunkra az Ő drága vére által. Ő Közbenjárónk lett, és az Ő testével felvitte bűneinket a keresztre, utána feltámadt a mi megigazulásunk végett. „Hogy minket Istenhez vezéreljen; megölettetvén ugyan test szerint, de megeleveníttetvén lélek szerint” (1 Pt. 3: 18). Ő, aki bűnt nem ismert, bűnné lett értünk, hogy mi, szánalomra méltó bűnös teremtések, bocsánatot és megigazulást nyerjünk életünkben, ugyanakkor dicsőséget és üdvösséget is, mikor meghalunk (Ld. az 1 Pt. 2: 24; a 2 Kor. 5: 21-et!).

    És mindaz, amit az Úr Jézus Krisztus megszerzett nekünk, Ő ingyen ajánlja mindenkinek, aki hátat fordít bűneinek, Hozzá jön, és hisz. Ő azt mondja: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága” (Jn. 8: 12); „Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugtatlak titeket” (Mt. 11: 28); „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön én hozzám, és igyon” (Jn. 7: 37); „Aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem” (Jn. 6: 37). A megfogalmazások egyszerűek, és a hívás ingyenes: „Higyj az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!” (Csel. 16: 31); „Valaki hisz ő benne [nem hal meg, hanem], örök élete legyen” (Jn. 3: 16).

    Az, akinek Krisztusa van, élete van. Körültekinthet a múlandóra, és félelem nélkül szemlélheti a változásokat és az elenyészést. Neki olyan kincse van a mennyekben, amelyet sem a moly, sem a rozsda nem tud megenni, és amelyet a rablók sem tudják kiásni, és elragadni. Nyugalommal és felháborodás nélkül tekinthet az örökkévalóságra. Az Ő Megváltója feltámadt, és elment, hogy helyet készítsen neki. Mikor búcsút mond ennek a világnak, elnyeri a dicsőség koronáját, és örökre az ő Urával lesz. Magasról tekinthet a sírra, amit nem engedhettek meg maguknak még a legbölcsebb görögök és rómaiak sem, és így kiálthat: „Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?” (Ld. az 1 Kor. 15: 55-öt!).

    Szükséges, hogy megértsük, hogy csak egyedül úgy lehet békességgel és félelem nélkül átkelni a látható világon, és várni a láthatatlant – ha Krisztus a mi Megváltónk és Barátunk, ha Krisztusban hiszünk, ha Krisztussal egyesülünk, ha Krisztus van a szívünkben, és, míg ebben a testben élünk, az Isten Fiába való hitben élünk (Gal. 2: 20). Milyen nagy különbség van a között, akinek hite van Krisztusban, és a között, aki nem rendelkezik ilyen hittel! Valóban, áldottak azok az emberek, akik nem minden alap nélkül azt mondhatják: „Én megbízom Krisztusban, – hiszek Benne”. Az egyik nagy költő feljegyezte, hogy mikor Beaufort érsek halálos ágyán feküdt, Henry király azt mondta: „Haldoklik, de ennek nincs semmi jele”. Mikor John Knox-nak, a híres skót reformátornak élete a végéhez közeledett, és már képtelen volt beszélni, hűséges szolgája arra kérte, hogy a kezével jelezze, hogy az az evangélium, amit hirdetett élete során, vigasztalást ad neki halálában. Ő meghallotta ezt, és háromszor emelte fel a kezét az ég felé, és utána átment az örökkévalóságba. Megismétlem: boldog az, aki hisz! Csak az ilyen gazdag, független, és elérhetetlen a gonosz számára. Ha ti és én nem rendelkezünk vigasztalással ebben a múlandó világban, és nincs reménységünk az eljövendőkben, akkor ebben teljesen mi vagyunk a hibásak. Ez azért van, mert mi „nem akarunk Krisztushoz jönni, hogy életünk legyen” (Jn. 5: 40).

    Itt befejezem az örökkévalóságról való gondolataimat, és azért imádkozok, hogy Isten áldja meg ezeket a szavakat, hogy sok lélek hasznára tudjanak lenni. Befejezésképpen bizonyos eledelt ajánlok könyvem minden olvasójának, abból a célból, hogy elgondolkodjanak, és az adott anyag alapján önvizsgálatot tartsanak.

   

    1. Mindenek előtt, hogyan használjátok fel időtöket? Az élet rövid és nagyon változó. Sosem tudjátok, hogy mit hozhat a következő nap. Az üzlet és az örömök, a megkeresett pénz és a pénz elköltése, az étel és az ital, a házasodás és férjhez menés – mindennek hamar vége szakad, és feledésbe merül. Tehát, mit tesztek halhatatlan lelketek érdekében? Feleslegesen pazaroljátok-e az időt, vagy gondosan kiaknázzátok-e azt? Készültök-e az Istennel való találkozásra?

 

    2. Másodszor, hol szándékoztok eltölteni az örökkévalóságot? Az örökkévalóság közeledik, közeledik, és közeledik, nagyon gyorsan. De hol lesztek ti az ítélet napján? A jobb-, vagy a baloldalon? Az elkárhozottak, vagy a megváltottak között? Oh, ne nyugodjatok, ne nyugodjatok, míg lelketek nincs biztonságban! Végezzétek be az ügyet; semmit se hagyjatok bizonytalanságban. Rettenetes dolog készületlenül meghalni, és az élő Isten kezébe esni.

 

    3. Harmadszor, szeretnétek-e biztonságban lenni mind a földi élet során, mind az örökkévalóságban? Akkor jöjjetek Krisztushoz, és higgyetek Benne. Úgy jöjjetek Hozzá, ahogy vagytok. Keressétek Őt, míg Őt meg lehet találni, és hívjátok Őt, míg Ő még közel van. Még nyitva van az ajtó a kegyelem trónusához. Még nem túl késő. Krisztus vár arra, hogy kegyelmet gyakorolhasson, – Ő arra hív bennetek, hogy jöjjetek Hozzá. Míg nyitva az ajtó, és nem kezdődik meg az ítélet, térjetek meg, higgyetek, és nyerjetek üdvösséget.

 

    4. Végül, szeretnétek-e boldogok lenni? Ragaszkodjatok Krisztushoz, és hittel Ő benne éljetek. Vele és Benne éljetek. Kövessétek Őt teljes szívetekkel, teljes lelketekkel, teljes értelmetekkel, és teljes erőtökkel, és minden nap arra törekedjetek, hogy mind jobban megismerjétek Őt. Így cselekedve, kimeríthetetlen meggyőződéssel várhatjátok az örökkévalóságot, érezhetitek és tudhatjátok, hogy „ha e mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökkévaló házunk a mennyben” (2 Kor. 5: 1).

 

 

    P. S.

    Attól fogva, hogy elmondtam ezt a prédikációt, Canon Farrar könyvét olvasom, az „Örök reménységet”. Sok mindennel, amit tartalmaz ez a könyv, nem érthetek egyet. Mindaz, ami egy ilyen ismert író tollát elhagyja, kétség kívül, különös figyelmet érdemel. De becsületesen el kell ismernem, hogy elolvasva az „Örök reménységet”, hogy nem látom okát annak, hogy megtagadjak bármit is, amit prédikáltam az Örökkévalóság témájában, és úgy kell félretennem ezt a könyvet, hogy sajnálkozom, és elégedetlen vagyok, továbbra is megmaradva saját véleményem mellett, és megingathatatlan meggyőződésem mellett.

    Semmi újat nem találok Canon Farrar kijelentéseiben. Aligha mond olyat, ami ne lett volna már eddig is elmondva, és már korábban elvetve. Mindazoknak, akik teljesen meg akarják vizsgálni az eljövendő ítélet valóságának és a végtelenségének témáját, merészelek bizonyos műveket ajánlani, amelyek jóval kevésbé ismertek, mint amit megérdemelnének, és amelyek jóval áldottabbak és biblikusabbak, mint az „Örök reménység”. Ez Horbery-től Az örök kárhozat folytonosságáról szóló biblikus tanítás vizsgálata, Girlestone Ítéle napja, C. F. Childe Mennyei horgonya, és Flavel Cook Igazságos ítélete. Pirson püspök a hitvallásról (a Feltámadás fejezet), és Hodge Szisztematikus teológiája, annak 3. kötete, a 868. oldal, szintén segítséget fognak nyújtani a figyelmes olvasónak.

    Az a helyzet, hogy a tisztátalan emberek eljövendő állapotának témája jelentős nehézségek kapcsolódnak össze, amelyeket, úgy tűnik, Canon Farrar érintetlenül hagyott. Isten megható irgalma és annak rettenetes feltételezése, hogy sokan rajtunk körül örökre elvesznek, ő teljesen, és a rá jellemző retorikával, átnézte. Isten együttérzése, kétség kívül, leírhatatlan. Isten „nem akarja, hogy valaki elvesszen”, Ő azt akarja, hogy „minden ember üdvözüljön”. Az Ő szeretete, amely abban nyilvánult meg, hogy Ő elküldte Jézus Krisztust ebbe a világba, hogy meghaljon a bűnösökért – kimeríthetetlen téma. De ez csak az egyik oldala Isten természetének, ahogyan arról a Szentírás bizonyságot tesz. Az Ő természetét és atribútumait azonban minden oldalról szemügyre kell venni. Az örökkévaló Isten határtalan szentsége és igazságossága; az Ő gyűlölete a gonoszság iránt, ami megnyilvánult Nóé idejében az özönvíz során, és később Sodomával kapcsolatban, valamint Kánaán népeinek kiirtása során; a bűn kifejezhetetlen utálata és vétke Isten szemében; a hatalmas szakadék a természeti ember és a tökéletes Alkotó között; a hatalmas lelki átmenet, amit át kell élniük Ádám gyermekeinek, ha örökre Isten jelenlétében akarnak lenni; és teljes hiánya az arra való utalásnak a Szentírásban, hogy az ilyen változás végbe mehet a halál után is – mindez, úgy tűnik, hogy Canon Farrar könyvében elég gyengén van kifejezve, és figyelmen kívül van hagyva. Mielőtt valamilyen nézetet elfogadnák, amelyet az „Örök reménység” tárgyal, értelmem választ kíván nyerni ezekre a felvetett kérdésekre, de ilyen kimerítő válaszokat hiába kerestem az adott könyvben.

    Az a nézet, amihez Canon Farrar ragaszkodik, először formálisan Origenész, az egyházatya szájából hangzott el, aki a III. században élt. Ő bátran hirdette azt a nézetet, hogy az eljövendő ítélet csak ideiglenes lesz, de az ő elméletét gyakorlatilag minden honfitársa elvetette. Wordsworth püspök azt mondta: „Origenész idejében, és az azt követő időkben az egyházatyák, akik között sokan voltak azok, akik számára az Újszövetség nyelve anyanyelvük volt, és akik nem vesztek el a fordításokban, tüzetesen megvizsgálták Origenész véleményét és kijelentését, és a legtöbben egybehangzóan elvetették, és elítélték azt. Iréneusz, Jeruzsálemi Cyrillus, Krüzosztomosz, Basileusz, Alexandriai Cyrillus, és a keleti Egyház más képviselői, valamint Tertullianusz, Cyprianusz, Lactanciusz, Augustinusz, Nagy Gregoriusz, Bede és a nyugati Egyház más jeles képviselői egybehangzóan azt tanították, hogy az igazak gyönyörűsége és a tisztátalanok büntetése nem időleges, hanem örökkévaló lesz”.

    „De ezzel még nincs vége. Az ötödik egyetemes zsinat, amely Konstantinápolyban ülésezett Kr. u. 553-ban, megvizsgálta Origenész dogmáit, és a zsinat rendelkezése elítélte azt. Ez után az esemény után a keresztyén egyházban egy évezreden keresztül egységes vélemény uralkodott” (Wordsworth püspök Prédikációk, 34. oldal).

    Engedjétek meg, hogy hozzátegyem ehhez a kijelentéshez azt a tényt, hogy az eljövendő ítélet végtelenségét gyakorlatilag a Reformáció minden kimagasló teológusa támogatta, egész napjainkig. Ez egy olyan kérdés, amelyben luteránusok, kálvinisták, arminiánusok, episzkopálisok, presbiteriánusok és independensek, kevés kivétellel, mindig egy véleményen voltak. Tanulmányozzátok át a legkiemelkedőbb reformátor teológusok és tudósok műveit, tanulmányozzátok a puritánok műveit, vizsgáljátok meg azon kevés férfi műveit, akik megelevenítették az angol keresztyénséget a XVIII. században – törvény szerint egy és ugyanazt a választ, és baráti feleletet fogjátok kapni. Természetesen, az utóbbi években „az eljövendő ítélet sorsának” tanítása sok hűséges követőt szerzett magának. De egészen az utóbbi időkig, megingás nélkül állítom, hogy Canon Farrar nézeteit védők mindig egy jelentéktelen kisebbséget képviseltek az ortodox keresztyénségen belül. Bármilyen esetben erről a tényről nem szabad megfeledkezni.

    Ami a nehézségeket illeti, amelyek által elítélik a régi vagy általánosan elfogadott nézetet az eljövendő ítéletre nézve, elismerem azoknak meglétét, és nem pályázok arra, hogy megcáfoljam azokat. De mindig várakozással fogadom a vallás kinyilatkoztatásának sok titkát, és nem hallgatok róluk. A világban más nehézségeket látok, amelyeket nem tudok megoldani, és egyszerűen várom, hogy megoldják azokat. Az, amit az egyik komoly teológus „Isten titkának, az Ő szenvedése nagy titkának, a romlottság és a rendetlenség legyőzésének” nevezett; a gonosz származásának; a kegyetlenség, elnyomás, szegénység és betegség megoldásának; a szenvedések megengedésének és a gyerekek az előtti halálának, mielőtt a jót meg tudnák különböztetni a rossztól; a pogány jövőbeli perspektívái, akik sosem hallották az evangéliumot; a tudatlanság ideje, amire Isten szemet hunyt; Kína, India, és Közép-Afrika helyzete az utóbbi 1800 év során – mindezek a kérdések értelmem számára a legösszetettebb dolgok, amelyekre nem vagyok képes válaszokat adni, és olyan mélységek, amelyeket semmilyen eszközzel nem lehet megmérni. De várom a világosságot, és nem kételkedem abban, hogy minden világossá válik. Megnyugszom annak gondolatára, hogy – csak egy szánalomra méltó, tudatlan, halandó ember vagyok, és hogy Isten – a végtelen bölcsesség Lénye, Aki mindig jót tesz. „Avagy az egész föld bírája nem szolgáltatna-e igazságot?” (1 Móz. 18: 25). Bölcsen fogalmazta meg Butler püspök: „Az igazságtalanság minden árnyéka, és, természetesen, minden kellemetlen külső megnyilvánulás az sokoldalú isteni rendszerben eltűnne, ha arra gondolnánk, hogy minden irgalmasan lesz számba véve, és senkitől sem lesz több követelve annál, amit objektíven el lehetne várni tőle azon körülmények között, amelyekbe helyeztettek, és nem azt, amit el lehetne várni tőle, ha más körülmények közé lenne helyezve” (Analógia, II. rész, VI. fejezet, 425. oldal. Wilson kiadása). Milyen csodálatosan mondta Elihu Jób könyvében: „Mindenható! Nem foghatjuk meg őt; nagy az ő hatalma, és ítélő ereje, és a tiszta igazságot el nem nyomja” (Jób 37: 22).

    Legyen abszolút igaz az, hogy sok római katolikus teológus, és még egyes protestánsok is észveszejtő, sőt gyalázatos kijelentéseket tettek a meghaltak másvilági testi szenvedéseiről. Legyen igaz az, hogy azok, akik hisznek az örök kárhozatban, véletlenül nem jól értették meg, vagy helytelenül fordították át azokat az igehelyeket, és túl nagy hangsúlyt tettek a képes beszédre. De aligha lenne igazságos dolog az, ha a keresztyénséget tennénk felelőssé az ő hívei hibáiért. Egy régi bölcs mondás azt mondja: „A keresztyének hibája – nem meggyőző érv”. Aquinói Tamás, Dante, Milton, Boston, Jonathatn Edwards nem voltak ihletettek és hibátlanok, és elutasítom, hogy felelős legyek mindazért, amit ők leírtak a meghaltak testi gyötrelmeiről. De ha minden megengedés és engedmény meg is maradna, szerény véleményem szerint, a Szentírásnak még mindig egy csomó igehelye beszél az örök szenvedésről, amelyeket lehetetlen megkerülni, és amelyeket nem képes feloldani a Bibliának semmilyen újabb fordítása, vagy revideálása.*Az, hogy éppúgy léteznek lépcsők a szenvedésben, mint a dicsőségben; az, hogy egyesek állapota sokkal rosszabb lesz, mint másoké, – megkérdőjelezhetetlen. De az, hogy a tisztátalanok ítélete valamikor befejeződik, vagy hogy egyedül az idő megváltoztathatja a szíveket, vagy hogy a Szent Lélek dolgozik a halottakban, vagy hogy a sírnak azon oldalán előrelátható egy megváltói és tisztulási folyamat, amely által a tisztátalanok, végül is, felkészíttetnek a mennyre, – mindezeket az álláspontokat, állíthatom, teljesen lehetetlen a Szentírás alapján bizonyítani. Fordítva, vannak olyan igeversek a Szentírásban, amelyek ennek éppen ellentétes tanítást bizonyítanak. „Megdöbbentő, – mondta Horbery, – ha a pokol – a megtisztulás helye, akkor a Szentírás miért beszél róla mindig úgy, mint az ítélet helyéről?” (II. kötet, 223. oldal). „Semmi – állítja Girdlestone – kivéve a Szentírás világos állítása, sem lenne képes támogatni állításunkat, vagy prédikálásunkat a tisztátalanok halál utáni megtérésének tanában; de egyetlen világos állítást sem lehet ebben a kérdésben találni” (Az ítélet napja, 269. oldal). Ha olyan tanításokat kezdünk el kreálni, amelyeket képtelenek vagyunk biblikus igehelyekkel alátámasztani, vagy elvetjük ez által a Szentírás igehelyeinek világosságát, pusztán azért, mert olyan következtetések levonására kényszerítenek minket, amelyek nekünk nem tetszenek, akkor ugyanezzel az erőfeszítéssel elvethetnénk akár az egész Bibliát, és megtagadnánk azt, mint döntőbírát a vitás kérdések során.

    Egyesek kedvenc érve az, hogy nem lehet valódi egy biblikus tanítás, ha azt az „általános közvélekedés” és az emberiség némi érzelme elveti, hogy bármilyen igevers, amely ellentmond ennek az általános társadalmi vélekedésnek, helytelenül kell magyarázni, és hogy, ily módon, az örök kárhozat gondolata nem lehet igaz, mert a többség belső érzése ellene áll, – ez az érv egyaránt veszélyes és esztelen is. Veszélyes, mert közvetlen ütést mér a Szentírás tekintélyére, mint a hit egyedüli zsinórmértékére. Hol van akkor a Biblia haszna, ha a halandó ember „általános vélekedése” nagyobb súllyal esik a latba, mint Isten Igéjének a kijelentése? Esztelen, mert a keresztyénség alapvető hatalmas elvét támadja, azt, hogy az ember – bukott teremtmény, aki elfajzott szívvel és értelemmel rendelkezik, és hogy lelki kérdésekben ítélete semmit sem ér. Szemeinket hályog takarja. „Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait: mert bolondságok neki” (1 Kor. 2: 14). Azt mondani, mikor ilyen igevers van előttünk, hogy bármely tanítás, amely nem tetszik az emberek többségének, helytelen, – egyszerűen abszurd gondolat! Az „általános vélekedés” nagy valószínűséggel téved abban, hogy mi a helyes! Nem von kétséget maga után az, amit Butler püspök lejegyzett: „Ha a kijelentésben olyan tétel bukkan fel, amely, úgy tűnik, hogy ellentmond a természetes vallásnak, szilárd meggyőződéssel arra a következtetésre juthatunk, hogy az ilyen vélt gondolat nem valódi”. De azoknak, akik győzelmesen lebegtetik ezeket a szavakat, nem lenne rossz, ha figyelmet fordítanának arra a mondatra, amely közvetlenül utána következik: „De nincs a legkisebb mértékben sem ellentmondásra lehetőség a Szentírás magyarázatának abban, hogyha az ilyen magyarázat olyan tanítást tartalmaz, amit a természeti világosság képtelen felfedezni” (Analógia, I. rész, II. fejezet, 358. oldal, Wilson kiadása).

    Végül, bármilyen is legyen az „általános vélekedés”, vagy az emberiség többségének érzése az eljövendő ítélet folytonosságával kapcsolatban, – ez olyan kérdés, amellyel kapcsolatban nem kevés kétség van. Természetesen, minket nem szabad megállásra kényszerítenie a kölcsönös viszonynak, és bármilyen esetben ennek nincs nagy jelentősége. Az ilyen tárgyban az egyedül fontos kérdés ez: mit mond a Szentírás? De nagy a gyanúm, hogy lehetséges lenne felmérést végezni az egész földön, akkor azt tapasztalnánk, hogy az emberiség többsége nem hisz az ítélet örökkévalóságában! Bármely esetben, a görögök és a rómaiak vélekedése között nem alakulhatnak ki nagy viták. Ha a mitológia világából vannak is valamilyen világos tanítások, akkor ez a tisztátalanok szenvedésének természete. Butler püspök mondja: „Úgy a pogány írók, mint moralisták, mint a költők is, beszélnek a tisztátalanok eljövendő ítéletéről, ami annak hosszát, valamint fokozatait illeti, ugyanazokat a kifejezéseket alkalmazva, amiket a Szentírásban is megtalálunk” (Analógia, I. rész, II. fejezet, 218. oldal). A Tantaloszról, Ikszionról, Szizitről, Prométheuszról, és a danaidákról szóló furcsa és különös legendáknak van egy közös vonásuk. Minden esetben a büntetés örökkévaló! Ez olyan tény, amely figyelmet érdemel. Megérdemli azt, amit megérdemel. De azt mutatja, bármily esetben, hogy az örök kárhoztatás ellenfeleinek nem kell túlságosan meggyőzően beszélniük az „emberiség általános vélekedéséről”.

    Ami a tisztátalanok megsemmisülésének tanát illeti, számomra ez annyira összeegyeztethetetlen a mi Urunk Jézus Krisztus szavaival a „kárhozat feltámadásáról” (Jn. 5: 29), és a „férgül meg nem hal, és tüzük el nem alszik”- kal (Mk. 9: 43-48), valamint Pál apostol szavaival a „hamisak feltámadásáról” (Csel. 24: 15), hogy addig, míg nem tudják bizonyítani, hogy ezek a szavak nem képezik részét a Szentírás ihletettségének, nekem úgy tűnik, vitatkozni róluk – puszta időpazarlás.

    E tan követőinek kedvenc érve, hogy a halál, a meghalás, a haldoklás és ehhez hasonlók, – olyan kifejezések, amelyek csak a „létezés megszűnését” jelenthetik, – olyannyira nevetségesen gyengécske, hogy aligha érdemes figyelmet fordítani rá. A Biblia minden olvasója tudja, hogy mit mondott Isten Ádámnak a tiltott gyümölccsel kapcsolatban: „Mert amely napon eszel arról, bizony meghalsz” (1 Móz. 2: 17). Minden hűséges vasárnapi iskolás gyerek tudja, hogy Ádám nem „szűnt meg létezni”, mikor megtörte a parancsolatot. Lelkileg meghalt, de nem szűnt meg létezni! Péter apostol ezt mondta az özönvízről: „Amelyek által az akkori világ vízzel elboríttatván, elveszett” (2 Pt. 3: 6). Ennek ellenére, habár időlegesen el volt öntve, nem szűnt meg, természetesen, létezni; mikor a víz visszahúzódott, Nóé rajta élt továbbra is.

    Most csak az maradt hátra számomra, hogy egy utolsó szót hozzáillesszek az információk rendjéhez. Azok, akik tanulmányozni szeretnék az „örök” szó jelentését, abban a formában, ahogyan azt a Szentírás alkalmazza, megtalálja azt Girdlestone Ószövetségi Szinonimáiban, a XXX. fejezet, 4. oldalán, és Az ítélet napjában, a X, és XI. fejezet, 128. oldalán.     

                   

        

                          

                                 

 

   

 

                 

                

 

 

         

         

                       

       

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

         

  

        

   

         

                           

 

 

 

        

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

          

 

              

 

      

           

 

                            

                           

     

    

 

      

              

                        

       

 

 

                                   

                 

 

 

          

                        

                                

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                   

                                       

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

    

            

 

                   

 

              

                                

    

                                               

                   

          

  

 

        

                                 

 

 

 

                                                        

                         

                     

                  

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                                           

                         

 

        

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 



[1] A Book of Common Prayer (Az általános imádságos könyv) az anglikán egyház egyik alapdokumentuma (A Ford.).

[2] „buzgó, szenvedélyes” –  A Ford.

[3] Hogy a félreértést elkerüljük, érdemes hozzátenni, hogy Patrick Henry-t idéztem, aki a XVIII. században nagy amerikai államférfi volt.

[4] A következő fontos idézetet, amely a bölcs Hooker tollából származik, melegen figyelmetekbe ajánlom. Ez az Ecclesiastical Polity című műve első könyvének első bekezdéséből származik.

      „Az, aki ide-oda futkos, hogy arról győzze meg a tömegeket, hogy nem úgy vezetik őket, ahogyan kellene, sosem fog hiány szenvedni figyelmes és jólelkű hallgatókban, mert számukra sok olyan hiányosság ismert, amelynek sok hatalom, és kormány alá van vetve; de azokról a titkos gátakról és nehézségekről, amellyel bőségesen és kikerülhetetlenül sok állami ügy rendelkezik, nincs adekvát véleményük. Mivel azok, akik nyíltan cáfolják az államban fennálló rendellenességet, az emberek általános jólétének legjobb barátai, akik elméjükben különleges szabadságszeretetet hordoznak, és ebben a vonzó és elragadó fényben hősöknek és jótevőknek tűnnek. Szavaik súlytalanságát az emberek bőségesen kipótolják értelmük elképzelésével, és hisznek nekik. Ezzel együtt, más oldalról, ha megmaradunk a dolgok rendjénél, nemcsak azokkal a komoly előfeltételezésekkel kell megküzdenünk, amelyek mélyen gyökereznek azoknak az emberek a tudatában, akik azt gondolják, hogy ezzel korunkat szolgálunk, és fellépünk a kormány mellett, mivel meg akarjuk őrizni tisztségeinket, vagy tisztségeket akarunk szerezni. Azt a feltételezést is el kell tűrnünk, hogy az eddig annyira félrevezetett értelmek általában gyűlöletet éreznek azzal szemben, amit nem akarnak hallgatni, mert azt feltételezik, hogy újra rájuk akarnak erőszakolni valamit”. 

[5] Servantest, a Don Quijote szerzőjén teljesen eluralkodott a melankólia, miközben egész Spanyolország a könyvén nevetett.

Moliere, az első francia komédia író családjába olyan búbánatot vitt, amelyet sosem lett volna képes a legragyogóbb földi virágzás sem elhessegetni.

Samuel Foote, a XVIII. század nagy komikusa a bánatba halt bele.

Theodore Hooke, a humoros regények szerzője, aki képes volt mindenkit megnevettetni, így írt magáról naplójában: „Állandóan olyan depressziótól szenvedek, ami egyetlen ember sem tud elképzelni, aki a társadalomban lát engem”.

Egy fagyos idegen konzultációra jött össze a szívével kapcsolatban egy helyi orvossal. Az orvos azt javasolta neki, hogy kedélye jobbulása végett látogasson el kora egyik legnagyobb komikus színészének előadására. „El kell mennie, és meg kell hallgatnia Matthews-t. Jót fog tenni magának”. „Sajnos, Sir, - jött a válasz, - én vagyok Matthews” (Illustrical Pages). 

[6] Az acres vagyont jelent, míg a cares gondot (a Ford.).

[7] Tudatosan teszem a hangsúlyt az általános szabályra. Ha a hívők olyan borzalmas bűnbe esnek, mint Dávid, utálatos dolog lenne olyat mondani, hogy belső békességet éreznek. Ha egy magát keresztyénnek nevező ember azt mondaná nekem, hogy egy ilyen állapotban boldog tud maradni, anélkül, hogy ezelőtt nem tett volna bizonyságát mély és töredelmes bűnbánatról, nagyon komolyan kételkednék abban, hogy valamikor is kegyelmet nyert.    

[8] John Howard, az ismert keresztyén emberbarát az utolsó utazása során ezt mondta: „Remélem, hogy rendelkezem a vigasztalás forrásaival, amely nem függ attól, hol lakom. A helyesen nevelt értelem a hit hatására, és a jó gyakorlása során joga lehet arra az elégedettségre, amely nem függ attól, hol tartózkodik éppen”.

[9] Mikor az ateista Hume azt kérdezte Horne püspöktől, miért látszanak a hívő emberek olyan szomorúaknak, a tudós prelátus a következőket mondta: „Az ön személye, Mr. Hume, minden keresztyént szomorúvá tenne” – Sinclaire: Aforizmák, 13. old. 

[10] A High Church az anglikán egyház katolicizmushoz közelebb álló ága (A Fordító megjegyzése).

[11] A Low Church az anglikán egyház egyszerűbb szertartású ága (A Fordító megjegyzése).

[12] Az angol nyelvben ez a vers így hangzik: „Akiről neveztetik az egész család a mennyen és földön” – a

Fordító megjegyzése.

[13] Skócia felföldjének (Highland) klánjai között különösen nagy szava volt a vérségi köteléknek. A klánok a nagycsalád szerepét töltötték be, a tagok között védszövetség volt, a név összetartotta őket. A klán ellensége az egyén ellenségének is számított, a klán barátja az egyén barátjának is számított – a Fordító megjegyzése.  

[14] Az anglikán egyházból a 17-18. században kivált hitfelekezet.

[15] Nagyon híres angliai diákváros. Cambridge és Oxford mellett a harmadik legpatinásabb tanulmányi intézmények itt találhatóak Nagy-Britanniában – a Fordító megjegyzése.

* Teljesen megértem, hogy ebben a kérdésben nem rendelkezem más tekintéllyel erre a bejelentésre nézve a zsoltár elejét képező bevezetésen kívül. Bármilyen ősiek legyenek is ezek, a teológusok egyetértenek egymás között abban, hogy ezek nem voltak ihletettek, és nem kell rájuk úgy tekintenünk, mint Isten Igéjének részére. Ennek ellenére, nem mindennapi egyetértés van a kritikusok között abban, hogy a 90. zsoltár esetében nem megalapozatlanul állítjuk, hogy kicsoda a szerző.  

[16] Itt a szerző az anglikán egyház liturgiai könyvére, a Book of Common Prayer-re utal – a Fordító megjegyzése.

[17] Az olvasó, kétség kívül, érti, hogy most nem azokról a gyerekekről beszélek, akik csecsemőkorban halnak meg, vagy nem azokról az emberekről, akik egyegyűekként éltek, és haltak meg.

* „Nem kétséges, hogy mikor minden választott megtér, akkor Krisztus eljön ítélkezni. Ahhoz hasonlóan, ahogyan a révész megvárja, hogy minden utas beszálljon a ladikjába, és csak után rugaszkodik el a parttól, úgy Krisztus is várja, hogy minden választott összegyűljön, és akkor Ő sietve eljön ítélni” – Thomas Watson, 1660. 

 

* „Örökkön örökké boldogok lesznek annak az asszonynak gyermekei, akinek hite Isten gyermekeivé tette őket. A föld megrendülhet, a világ alapjai megcsúszhatnak alattunk, a menny békessége megrezzenhet, a nap elveszítheti fényességét, a hold – a maga szépségét, a csillagok – az ő dicsőségüket, de ami azt az embert érinti, aki Istenben hisz – a világ megváltoztathatja-e az ő szívét, megszűnhet-e a hite, megváltoztatja-e az Isten iránti szeretetét, vagy Isten iránta való szeretetét megváltoztatja-e?” – Richard Hooker, 1585.

* A következő oldalakon le van fektetve annak az igehirdetésnek a főbb lényege, ami a peterborough-i székesegyház hajójában lett elmondva az adventi böjt negyedik vasárnapján, 1877-ben – éppen annak főbb lényege, nem annak pontosan visszaadott szavai. Az a helyzet, hogy az igehirdetés nem volt arra szánva, hogy széles közönség olvassa. Bizonyos megfigyelések alapján volt elmondva, és egyike volt azoknak a nyilvános megszólításoknak, amelyeket nem lehet pontosan lejegyezni. Az a nyelvészeti stílus, amely kellemes a fülnek, amely hallgatja azt, ritkán elégíti meg az értelmet a szöveg olvasása során. Hamarosan, mikor megkaptam a kéziratot a kiadótól, azt fedeztem fel, hogy sokkal több erőfeszítésre van szükségem ahhoz, hogy rövidebbre fogjam, bekezdésekre osszam, kiigazítsam, elhelyezzem az írásjeleket, és a kéziratot kiadás alá rendezzem, mintha megközelítőleg újból lejegyezném azt emlékezetem segítségével. Az idő hiánya miatt nem volt alternatívám: vagy ezt a módszert alkalmazom, vagy elállok annak kiadásától. Ennek következtében az olvasónak ugyanaz a téma, rend, felosztás, rendszer van az olvasó szeme előtt, mint amit elmondtam, de nem annak pontosan idézett szavai.    

* Milyen ítéletet várhatunk egy olyan bírótól, aki, azzal egy időben, hogy megidézi a tanúkat, és azt a látszatot kelti, hogy kihallgatja őket, olyan kijelentést tesz, hogy, bármilyenek legyenek is azok bizonyítékai, az ügy annyira abszurd és annyira igazságtalan, semmilyen tanúk által felhozott bizonyíték nem lesz elégséges, hogy bebizonyítsák azt?” – Horbery, 2, kötet, 137. oldal. 

* „Ha Isten azt határozta volna el, hogy azt mondja nekünk, hogy a tisztátalanok megbüntetésének nem lesz vége, akkor az a nyelvezet, amit a Szentírás használ aligha engedhet meg teljesebb és meghatározóbb szavakat annál, amelyeket alkalmazott ebben az esetben, hogy kifejezze a vég nélküli folytonosságot; hasonló módon, egy gyakorlatilag véglegesen megoldja a kérdést, a tisztátalanok megbüntetésének folytonosságát ugyanolyan folytonossági szó használatával fejezi ki, amely leírja az igazak boldogságának folytonosságát” – Tillotson érsek a pokolbeli szenvedésekről. Ld. Horbery, 2. kötet, 42. oldalát! 

* A szerző itt minden bizonnyal az anglikán egyház törvényes imakönyvére, a Book of Common Prayer-re utal – a Fordító megjegyzése.

* „Nincs semmi, ami kívánatosabb lenne a Sátánnak, mint az, hogy ha mi abban hiszünk, hogy ő nem létezik, hogy nincs egy olyan hely, mint pokol, és nincs is olyan meghatározás, mint örök szenvedés. Mindezzel telebeszéli fejeteket, és örvendezik, mikor a világi ember cáfolja a poklot, és a lelkész ugyanezzel van elfoglalva, és akkor abban reménykedik, hogy másokat is áldozatává tesz” – Wordsworth püspök prédikációi az eljövendő jutalomról, és ítéletről, 36. oldal.

* „Ha a tisztátalanok büntetése csak időleges, akkor ilyennek kell lennie az igazak üdvösségének is, ami összeegyeztethetetlen a Szentírás tanításával; de ha a hívők üdvössége örökkévaló lesz (az igazak olyanok lesznek, mint az angyalok, és az ő testük Krisztus testéhez válik hasonlóvá), akkor ilyen lesz a tisztátalanok kárhoztatása is” – Worsworth püspök prédikációi az eljövendő jutalomról, és szenvedésről, 31. oldal.

* „ A Szentírás sosem úgy mutatja be az eljövendő állapotot, mintha az a megtisztulás és a megváltás állapota lenne, vagy mintha az valamilyen próbaidőszak lenne, ahol az emberek kiérdemelhetik és jogot nyerhetnek a létezés jobb formájára. A Szentírás mindig a fizetség, az ítélet és a jogos megtorlás állapotaként mutatja be, amely által az Isten igazságossága (aminek tökéletességéről egyes emberek, úgy tűnik, nem számolnak) megerősíti az Ő erejének, országának, szeretetének hatalmasságát, megbüntetve azokat, akik megvetették mindezt – Horbery. 2. kötet, 183. oldal. 

* „A földi élet – a mi felkészülésünk ideje az eljövendő állapotra. Lelkünk örökre olyan marad, amilyenné tettük itt a földön. Az értelem ugyanazzal az ízléssel és hajlammal fog rendelkezni, amivel az ember távozik ebből az életből, azt megőrzi az eljövendőre is. Valóban igaz az, hogy a mennyet azok a szent és kegyes hajlandóságok teszik tökéletessé, amelyek már itt elkezdődnek, a másvilág egyetlen embert sem fog megváltoztatni az ő hajlandóságához való viszonyában. A tisztátalan ugyanolyan tisztátalan marad, az utálatos éppen olyan utálatos marad” – Tillotson érsek prédikációja a Fil. 3: 20 alapján (Ld. Horbery, 2. kötet, 133. oldal!).  

* Egyedül csak Horbery a maga válaszában Whiston-nak, nem kevesebb, mint százhárom igeverset elevenített fel, és tárgyalt.