Jay E. Adams

 

 

 

 

 

Házasság, válás, és újraházasodás a Biblia alapján

 

 

 

Felüdítő nézet arról, mire tanít minket a Szentírás

 

 

 

Originally published in the U.S.A. under the title:

 

 

Marriage, Divorce and Remarriage in the Bible

 

 

 

 

Copyright © 1980 by Jay E. Adams

 

 

Published by permission of Zondervan,

Grand Rapids,

Michigan

 

 

 

 

© Hungarian translation, Pápai Ernő

 

A fordított anyaggal kapcsolatos minden észrevételt, kritikát, visszajelzést szeretettel fogadok az ernopapai@gmail.com e-mail címen.

 

 

2009

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ezt a könyvet Dave-nek és Bill-nek ajánlom

 

 

Családi életük sokak számára az istenfélelem példaképe

 

 

 

 

 

 

 

 

Tartalomjegyzék

 

Előszó

Bevezetés

 

Első rész. A házasság

1. Előzetes okfejtés

2. Mi tehát a házasság?

3. A házasság jelentősége

 

Második rész. A válás

4. Mit mond a válásról a Biblia?

5. A válás értelmezése

6. Mi a válás?

7. Kétféle kategória, amelyről az első korintusi levélben esik szó

8. A hívők közötti válás

    Előzetes okfejtés

9. Házastársak válása, ahol az egyik hívő, míg a másik nem az

10. „Paráznaság okán kívül”

11. Mózes 5. könyve és Mózes 1. könyve Krisztusnak a válásról szóló tanításában

12. Mikor jött létre a válás gondolata a szexuális bűnöket illetően

 

Harmadik rész. Újraházasodás

13. Újbóli házasság

14. Válás utáni újraházasodás

15. A múlt bűneivel megterhelt emberek

16. Válás és újraházasodás: a folyamatok lépései

 

Konlúzió  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Előszó

 

Már tizennégy éve dolgozom együtt lelkészekkel, és nagyon ismert előttem, milyen problémákba ütköznek szolgálatuk során. Azt is tudom, hogy nagyon sok időt fordítanak azokra a kérdésekre, amik a válást és az újraházasodást érintik. Ezek a kérdések nagyon aprólékosak és csalókák, ezért sok lelkész, aki a mindennapokban beléjük ütközik, néha egyszerűen nem tudja, hogyan közelítsenek hozzájuk. Érthető, hogy itt nem liberális egyházak lelkipásztorairól van szó, hanem azokról, akik elfogadják a Szentírás tekintélyét, és hirdetik is azt. Ők arra törekednek, hogy pontosan megtartsák az Írásokat, de nem mindig tudják pontosan, mit jelent ez a gyakorlatban. Nem arról van szó, mintha a Biblia semmit sem mondana ezzel kapcsolatban (ahogyan például Dwight Small képzeli, aki az újszövetségi szövegek felét szélsőséges diszpenszacionalista lelkülettel magyarázza). Lehetséges, hogy abból, ami Bibliájából maradt, semmi sem mondható el világosan a válásról és az újraházasodásról, azonban az én Bibliám világosan beszél róla! Isten nem hagyott magunkra, hogy egyedül tusakodjunk ezeken a kérdéseken, ahogyan Small gondolja. Nem! Isten az Ő Igéjében világos kijelentéseket adott. A mi problémánk más dologban nyilvánul meg.

Oly régóta vetettük meg a válás és az újraházasodás kérdését, a helyi vallási tradíciókra támaszkodva, amelyeknek többsége megkerüli ezeket a mindennapi problémákat, hogy mostan zsákutcában vagyunk. A teológiai akadémiákon ilyen „gyakorlati kérdéseket” másodlagosaknak gondolnak. Aligha emlékeznek meg róluk a tantervben, ugyanakkor azonban nagy hangsúlyt fektetnek az olyan tárgyakra, amelyekkel a mindennapi életben a lelkészek nagyon ritkán, vagy sosem szembesülnek. Tehát, a boldogok és gondtalan diákok úgy kezdik meg szolgálatukat egy-egy gyülekezetben, hogy nem szembesülnek azokkal a problémákkal, amelyek sok tagjuk családi életében felütheti a fejét, és a gyakorlatban nem tudják, mit tegyenek a konkrét helyzetekben.

Azok közülük, akik próbálták megvizsgálni a válást és az újraházasodást a Biblia fényében, észrevették, hogy különböző igemagyarázók egymásnak teljesen ellentmondó véleményen vannak, gyakran háttérbe szorítják ezeket az életbevágóan fontos kérdéseket, és, gyakorlatilag semmilyen hasznos tanáccsal nem szolgálnak. Megismerkedve sok összetett, és csalóka egzegetikai problémával, ami ezen a területen található, szintén megértették, hogy milyen mély és széles az adott téma. Végül, elérkezett az a pont, mikor a lelkész elismeri, hogy nem pusztán nincs ideje rá, de ereje sincs a hasonló kérdések megvitatására.

És minden úgy marad, ahogyan előtte volt. De hogyan lép fel az a lelkész akkor, aki hasonló helyzetekbe ütközik, amelyből napjainkban egyre csak több van, és gyakorlatilag elengedhetetlen részévé válik a lelkészi tanácsadásnak, lelkigondozásnak? Erre magatok is tudjátok a választ. Az ilyen esetekben gyakran a lelkész egyszerűen gyülekezete hagyományaira hagyatkozik (ehhez tartják magukat a tagok, és a presbiterek tanácsa is), kételkedve közben annak megbízhatóságában, vagy már eleve tudva azt, hogy ezeknek a döntéseknek önmagukban semmiféle alapjuk sincs.

E mögött azonban sokkal több lapul. A közelmúltig a hasonló kérdéseket próbálták elhallgatni. Bár nem volt szabad őket elhallgatni, akkor a helyzet még úgy alakult, hogy az egyházaknak semmibe sem került, ha szőnyeg alá söpörték ezeket a kérdéseket (ld. az 1. fejezetet!). A múltban a lelkésznek nem okozott gondot azt mondani: „Sajnálom, de én nem áldom meg a megismételt házasságokat”; vagy a gyülekezet gond nélkül beírhatta a jegyzőkönyvi dokumentumokba: „Az elvált nem taníthat a gyülekezetben, nem énekelhet a kórusban, vagy nem foglalhat el egyházi tisztséget”. Így álltak a dolgok régen, habár egyes kivételes esetekben, sőt, talán sok mai gyülekezetben is ez a helyzet. Ott azonban, ahol hasonló gyakorlat folyt a múltban, nézeteltérések ütik fel a fejüket, és, ennek következményeképpen, a lelkészek egy része saját lelkiismerete ellen hoz döntést.

Napjainkban a válás nagyon is mindennapi jelenséggé vált. Ez nem egy egyszerű „betegség”, amellyel a hollywood-i sztárok „fertőztek” meg minket. Ennek elterjedése annak a számos családi sorozatnak köszönhető, amit a tévében vetítenek. Ezen a táptalajon sok ember nem tartja szégyennek a válást. Körülbelül a mostan újjászületett emberek fele, akik evangéliumi gyülekezeteket látogatnak, vagy elvált, vagy olyan személy, aki második házasságban él. Ők tudni akarják, hol van a helyük Krisztus Egyházában. Azt követelik (és jól teszik!), hogy válaszokat kapjanak, olyan válaszokat, amelyek az Isten Igéjén állnak, mivel a hagyományok nem elégítik ki őket.

Ennek következményeképpen a keresztyén könyvesboltok polcain kezdtek könyvek megjelenni ebben a kérdésben. Sok szerző azonban, próbálva helyes válaszokat adni az Ige alapján, amelyekben a házasságról van szó, idővel teljesen ellentétes álláspontra helyezkedtek: egyes teológusok megalapozottnak találták a válás megengedését, és az újraházasodást, míg mások azt bizonygatták, hogy a válás és az újbóli házasság semmilyen körülmények között sincs megengedve. Napjainkig a legjobb mű a válás és az újraházasodás kérdésében, nem tekintve hiányosságaira, John Murray Válás című könyve. A könyv stílusa jobbat kíván, a téma elég szárazon mutattatik be, a következtetések nem elég meggyőzőek (egyes esetekben hibásak is), és a vizsgált problémák palettája is szűkös. Guy Duty Válás és újraházasodás című könyve sok hasznos értesülést tartalmaz, de terjedelme nem valami nagy, és rosszul van megírva. A keresztyén egyház továbbra is kimerítő, sokoldalú, mélyen szántó biblikus tanulmányt vár a házassággal, a válással, és az újraházasodással kapcsolatban, amely gyakorlati értékkel is bírna, és e mellett széleskörűen hozzáférhetővé válna az olvasóközönségnek.

Az, hogy ez a könyv Isten gondviseléséből betölti-e a hiányosságot, és választ ad-e az olvasók mindennapi problémáira, – megmutatja az idő. Megírva ezt a könyvet, arra törekedtem, hogy mindent megtegyek annak érdekében, hogy a lelkészeknek és az egyháztagoknak olyan könyvet adjak a kezükbe, amilyet keresnek. Azért imádkozom, hogy ez a könyv hasznos legyen számukra.

 

 

 

 

 

Jay E. Adams

The Millhouse

Juliette, GA, 1980

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bevezetés

 

Ez a könyv alapjában véve nem a házasságról (ezt a témát sokkal részletesebben a Keresztyénként a családban* című könyvemben tárgyalom) szól. Ugyanakkor nem lehet úgy beszélni a válásról, hogy ne vizsgáljuk meg előtte a házasság kérdését.[1]Nem gondolom, hogy itt teljes részletességben kellene tárgyalni a témát, de elengedhetetlenül érinteni kell a családi élet alapvető alapelveit. Másként elég nehezen fogják megérteni a válásról és az újraházasodásról alkotott biblikus álláspontot.

Ebben a könyvben azokat a problémákat vizsgáljuk meg, amelyek ma nagyon aktuálisak az egyházban. Itt azonban nem fogtok választ találni minden kérdésetekre, de mégis abban reménykedem, hogy sok hasznos dolgot fogtok meríteni belőle. Láthatóan is hiányában vagyunk azoknak az anyagoknak, amelyek a válást és az újraházasodást érintik, mivel a kérdéses témával gyakorlatilag a közelmúltig senki sem foglalkozott. Sok igemagyarázó nagyon felületes magyarázatot ad azokról a Szentírásban található igeversekről, amelyek ezt a kérdést megvilágítják. Időről időre valamilyen igehirdetésben érintenek bizonyos lényegtelen kérdéseket. De, általában a legtöbb egyházi vezető tanácstalanul kóvályog ezeknek a problémáknak a tengerében, és velük együtt – a gyülekezetek tagjai is.

Huszonnyolc évvel ezelőtt, mikor éppen hogy megkezdtem lelkészi szolgálatomat Pennsylvania déli részén, a keresztyének nagyon keveset beszéltek a házasságról, és majdnem sosem beszéltek a válásról, és az újraházasodásról. Nem mintha ezek a kérdések tabuk lettek voltak, egyszerűen arról volt szó, hogy nem volt szükséges, hogy ezeket a kérdéseket tárgyalják. Egyedül John Murray írt könyvet ebben a témában. Ma a keresztyén könyvesboltok polcai roskadoznak az olyan könyvektől, amelyek a válás, és az újraházasodás kérdését érintik, amiket aligha akartok elolvasni. De ilyenek voltak azok az idők. Miért?

Egy sok ok miatt nem láttuk szükségét annak, hogy a családokról beszéljünk. Először, életre-halálra harcoltunk a liberalizmus ellen, és a legtöbb esetben vereséget szenvedtünk. A keresztyén tanintézmények egyre-másra a liberálisok kezébe kerültek; a konzervatív hívőket kiebrudalták a gyülekezetekből, miközben egész felekezetek kerültek hitetlen egyházi vezetők kezébe. A rádióadók a liberálisok kezében voltak (vallási tévéműsorok éppen csak elkezdtek létezni). Az evolúciót támogatók győzedelmeskedtek. A konzervatívok visszavonultak állásaikba, és sebeiket nyalogatták. Körülöttünk háború dúlt, de nem voltak meg a megfelelő eszközök, amiket alkalmazhattunk volna, sem olyan vezetők, akikre igazán támaszkodni lehetett volna. Napjainkkal összehasonlítva, nagyon kevés keresztyén könyv jelent meg. A nagy könyvkiadók munkatársai liberálisok voltak, és az élükön is liberálisok álltak. A konzervatív kiadók kicsik voltak, és általában véve is kisebbségben voltak; azok a könyvek, amik napvilágot láttak, kis számban jelentek meg. A Bibliához hűséges hívők abszolút kisebbségbe szorultak.

A konzervatív érzelmű hívőket a dolgok ilyetén állása nem nagyon zavarta. Ehhez még az is hozzájárult, hogy jó részük diszpenszacionalista volt, akiknek az utolsó idők voltak a vesszőparipájuk. Folyamatosan azt ismételgették: „Hamarosan úgyis mindennek vége lesz. Hamarosan eljön az éjfél. Még egy pár évig kell tartani magunkat, és az Úr úgyis visszajön”. Ez azt mutatja, hogy a hívőknek nem volt semmi tervük a jövőre nézve, semmilyen tevékeny dolgot nem tettek, ami jövőbeli tervükről tanúskodott volna; senki nem gondolt a családok problémáira.

Ezen kívül, az embereknek sem idejük, sem erejük, sem eszközeik nem voltak arra nézve, hogy valami jelentős dolgot tegyenek. Minden erejüket védekezésre használták. Sajnos, a hangsúly nem azokra a kérdésekre került, amelyeket ebben a könyvben fogunk tárgyalni.

Mindezt nem azért mondom el, hogy igazoljam az egyházakat, hanem azért, hogy világos legyen a tény, miért nőtt fel egy egész nemzedék úgy (azaz az én nemzedékem), hogy semmilyen gyakorlati tanítást nem kapott egészbe véve a keresztyén életről, különösképpen a házasság, és a család kérdésében. Tudatlanságban voltunk hagyva, és saját hibáinkon kellett megtanulnunk azt, amit át akartunk adni a következő nemzedéknek.

Ma egy kezdő lelkész is egész más időben él. A helyzet gyökeresen megváltozott. Napjainkban az igaz egyház helyzete megszilárdult, és nehéz idők jöttek a liberalizmusra. A konzervatív beállítottságú hívők komoly erőforrásokkal rendelkeznek, ezért eléggé magabiztosan haladnak előre. A teológiai intézmények hiányt szenvednek diákokban; különböző témában rengeteg keresztyén könyv lát napvilágot. A feladat most abban áll, hogy ezek közül a könyvek közül kiválasszuk azokat, amelyek valóban figyelmet érdemelnek.

Mindezek ellenére, a változásokat figyelmen kívül hagyva, kevés olyan könyv születik, amelyek a válás, és az újraházasodás kérdését érintenék. Azokon kívül, amelyeket már említettem az Előszóban is, szinte nincs igazán jó köztük. Vannak könyvek, amelyekben egyes emberek esetei, átélései vannak leírva, amelyek a házasságok szétzilálásához vezetnek. Elhangzanak olyan igehirdetések, amelyek elítélik a válást. De nincs olyan könyv, amelyben az egzegézis és a teológia prizmáján át tekintenének a válás, és az újraházasodás kérdésére. Ezért a lelkészek nem tudják, hogyan lépjenek fel. A presbitériumok tanácstalanok. A teológiai intézményekben, szokás szerint, elhallgatják ezeket, míg a gyülekezetek egyszerű tagjai teljesen el vannak veszve ezekben a kérdésekben. Még a házasságról való tanítások is sok kívánnivalók, és értetlenséget hagynak maguk után.

Adjátok még mindehhez hozzá a pszichológia és pszichoterápia irodalmából az eklektika elméletét,[2]amelyet nem keresztyén szerzők írtak, és még egyes népszerű igehirdetők jó szándékú, de téves gondolatait, - készen is van az a „robbanó keverék”, amire szükségetek van! A válás kérdésében sokkal több olyan könyv van, amelyeknek tartalmát bele akarják „préselni” a pszichológia keretébe, mint komoly, és mély biblikus tanulmányozáson álló. Ily módon, teljesen világossá válik, hogy nagyon nagy szükség van ebben a témában minőségi irodalomra.

És ez még nem minden. Valamikor az Egyház ahhoz a véleményhez ragaszkodott (hibásan), hogy a fiatal generáció felkészítése a házasságra – a társadalom feladata.[3]A pedagógusok, a politikusok, a kimagasló társadalmi emberek, és az egyszerű lelkészek nagy többsége nyíltan és határozottan a házasság mellett törtek kardot, és elítélték a válást. A házasság és a család a legméltóbb helyet foglalta el a tradicionális amerikai értékek között. Egy szinten tisztelték azokat az anyasággal, az amerikai zászlóval, vagy az almás pitével. Ily módon, most egy egész nemzedék nőtt fel úgy (vagy lehet, kettő is), hogy meg kell védeni a házasságot. De ezek az emberek nem értették, hogy miért kell ezt tenniük. Gyakorlatilag semmit sem tudtunk arról, hogy mit mond a Biblia a családról, a házasságról, a válásról, és az újraházasodásról.

Azóta a társadalom teljesen megváltozott. Az emberek már nem gondolják, hogy az anyaság, az amerikai zászló, és az almás pite „tradicionális értékek”. A tinédzserek zászlókat égetnek, az leszbikusokat egyenlő jogait védők elvetik az anyaságot, míg a Gyógyszert és Élelmiszert Felügyelő Bizottság, valamint az Egészségügyi Minisztérium a közeljövőben lehetséges, hogy be fogja tiltani az almás pitét, mint „egészségre veszélyes” terméket. Nem maradtak kikezdhetetlen, családi értékek sem: fontosságuk, mint más eddig megingathatatlannak tartott értékek is, kérdőjel alá kerültek. Egyértelmű, hogy a család, mint társadalmi intézmény, erős támadásoknak van kitéve, és nem meglepő, hogy ma olyan sok a válás!

Az iskolákban a polgári házasságot propagálják; a különböző televíziós show-műsorok pedig úgy mutatják be a válást és az újraházasodást, mint teljesen természetes és elfogadott dolgot, sőt egyes műsorokban még kívánatosnak is tartják azt. A fiataloknak azt sugallják, hogy a házasság egy emberi találmány, amire már nincs szükségünk, mivel már „eléggé felnőttek” vagyunk. A házasság, úgymond, teljesen korszerűtlenné vált, elveszítette minden hasznosságát, és most a legjobb esetben is a múlt kárt nem okozó csökevénye. Tegyük fel, hogy elértük a fejlődésnek azt a pontját, ahol már nincs szükségünk egy olyan emberi életet ellenőrző faktorra, mint a házasság. Ha napjainkban, mikor olyan sokat tudunk a fogamzásgátló szerekről, kényelmesebb nem házasságra lépni – legyen így. Hisz, végső soron, a házasságnak vannak hiányosságai is, nemde? Ha az emberiség találta ki a házasságot, mint célravezető dolgot, de most már, mikor vannak fogamzásgátló tablettáink, és törvényes abortuszaink, az ember félreteheti azt.

Hasonló nyilatkozatot tesznek a liberális beállítottságú teológusok, politikusok, tanárok, orvosok, és más szakmák képviselői, rájuk figyelve a fiatal keresztyének teljesen össze vannak zavarodva. Sem a szülők, sem a lelkészek nem adtak számukra határozott, pozitív bibliai tanítást a házasságra nézve, és most áldozataivá váltak a házasságról és a családról kialakult helytelen nézetnek.

Az új körülmények arra kényszerítik az Egyházat és a keresztyén családokat, hogy felelős döntéseket, és tevékenységet folytassanak ebben a kérdésben. Magunknak is meg kell tanulnunk keresztyén módon gondolni a házasságra, és a válásra. Többé nem bízhatunk a világi intézményekben, megengedve azt, hogy helyettünk gondolkodjanak.

A valóságban sosem szabad lett volna megengednünk, hogy rájuk támaszkodjunk. Mert azok mindig ellenségei voltak annak a házasságnak, amely biblikus alapon áll, és ezzel együtt a rombolás magvait vetették el. Ha hallgatni fogunk, akkor a világi gondolatok egyre jobban és jobban terjedni fognak. Most, előbújva az „illegalitásból”, az istentelen világ nyíltan hangoztatja az „új erkölcsiség” gondolatát, amit eddig csak titokban propagált. A keresztyéneknek nincs joguk kimaradni ebből, miközben a világ elveszíti fiataljainkat.

Ezeket a kérdéséket a múltban nagyon könnyen figyelmen kívül lehetett hagyni, mikor kegyetlen harc dúlt a liberalizmussal, mikor lehetőségeink nagyon behatároltak voltak, és a társadalomban a keresztyénséghez nagyon hasonló nézetek uralkodtak. Ezen kívül, a válások száma abban az időben jelentéktelen volt (különösen a keresztyének között), és úgy gondolták, hogy az Egyházat ez a kísértés nem veszélyezteti. A bűnnel való harc közepette akkor a keresztyének azt kérdezhették (bizonyos értelemben önigazolást keresve benne): „Miért akarnánk felébreszteni a szörnyet, míg az alszik? Hisz fellép-e valaki a családok ellen? Miért kell ennek a kérdésnek olyan nagy fontosságot tulajdonítani”? Ha azonban ezek a kérdések abban az időben valamilyen módon megalapozottak is lettek volna, akkor ma teljesen kétséges az, hogy ha ezt most feltesszük, akkor vétkeznénk az igazság ellen? Napjainkban a harc más frontokon dúl – most a frontvonal otthonunkon és családjainkon keresztül húzódik.

Ebben az értelemben ma bizonyos értelemben sokkal jobb helyzetben vagyunk, mint bármikor korábban. Sokkal világosabb és kevésbé ravaszabb támadások közepett az Egyház arra kényszerült, hogy visszatérjen a Bibliához, és tanulmányozza a házasság és válás kérdését, – azokat a kérdéseket, amelyekre eddig olyan kevés figyelmet fordítottunk. Vagyis, az Egyház felelősségének szemszögéből, ez jó dolog (habár azt, hogy nyomás alatt van, nem lehet javára írni).

Ha nem hozakodunk elő bizonyítékainkkal most, – és tovább várni nem szabad, – akkor a keresztyén értékeink el lesznek pusztítva, és a keresztyén új nemzedéke a nem keresztyénekkel együtt a házasság és a válás kérdésében saját érzelmeikre fognak hagyatkozni, és nem a biblikus igazságokra.

Most vegyetek figyelembe még egy körülményt. Azokban a napokban, amennyire vissza tudok emlékezni, a gyülekezetek egyszerűen nem foglalkoztak a válás és az újraházasodás kérdésével, mivel ez nem volt akkor aktuális. Huszonöt évvel ezelőtt a válás a gyülekezetekben sosem hallott dolog volt. Ezért az Egyház szemet hunyhatott felette. Így kényelmesebb volt, mivel a válás – mocskos dolog, és az azt érintő igehelyeket nem olyan egyszerű megérteni a Bibliából. Kevés újjászületett ember volt, ezért az egyházban nem sok elvált ember jött, amit nem lehet elmondani napjainkról. A társadalom, mint ahogyan már megjegyeztem, nem helyeselte a válást; több annál, olyan törvényeket fogadott el, amelyek megnehezítették a házasság felbontását, úgyhogy gyakorlatilag még a világban sem voltak válások. A konzervatív egyházak ilyen álláspontot képviseltek, ezért nem volt ki ellen harcolni. A legtöbb egyház „úszott az árral”, habár nem mindegyik. Egészébe véve azonban a konzervatív egyházak áldott tudatlanságban voltak, sokkal magasabban a „mocskos”, földi dolgoknál, és nem akarták idejüket és erejüket olyan sokrétű, és összetett problémákra tanulmányozására, és megoldására pazarolni, mint a válás, és az újraházasodás. De betöltett az idő, és az Egyház felébredt hosszan tartó álmából. Az „új erkölcsiség” megmutatta igazi arcát, és most az Egyháznak, teljesen összezavarodva, nem volt mondanivalója.

Mivel az Egyház ritkán találkozott a válással, nem adott nagy jelentőséget neki, sokkal könnyebb volt magára öltenie a kegyesség álarcát. Miközben emberi sorsok mentek tönkre… De vajon azok az emberek, akik válásokon mentek keresztül, nem keltettek gyanút?

Egyes tagoknak valamilyen formában át kellett élniük ilyen viszonyulást magukkal szemben. Mások otthagyták az egyházat (ki tudja, hová mentek?). Sokakat megfosztottak tisztségüktől, megtagadták tőlük a jogot, hogy tanítsanak a gyülekezetben, sőt még azt is, hogy énekeljenek a kórusban, mivel elváltak, „másodosztályú polgárokká” lettek Isten Királyságában.[4]

A lelkészek nagy része sosem üdvözölte az újbóli házasodást, és egyáltalán nem vették figyelembe a válás körülményeit. Ez kivétel nélkül minden elváltra vonatkozott. A lelkészek nagyon hatásosan tartották magukat nézeteikhez, és ügyeletes mentségükhöz: „Elnézést, én nem áldom meg azokat, akik újra házasodnak”. Senkit sem érdekelt ezeknek az embereknek a múltja – elvált, pont! Hasonló szólamokat hallani ma is az elváltak felé. Egyes egyházakban nemcsak megmaradt ez, hanem még inkább meggyökeresedett annak a tanításnak a hatására, amely széles körben elterjedt az egyházak között egész országunkban.

Ilyen a mi kérdésünknek az előtörténete. Így kerültünk ma abba a helyzetbe, amibe vagyunk. Mi történik hát akkor?

Egy változó világban élünk. A régi értékek gyökeres kérdéseknek vannak alávetve, és ez mind a világra, mind az Egyházra is vonatkozik. A társadalom szellemi és erkölcsi alapjai teljesen le vannak rombolva.

 

1. A keresztyének össze vannak zavarodva. Nem tudják, hogy mibe higgyenek.

2. A keresztyének nem tudják, hogy mit tartsanak hagyománynak, és mit – biblikus igazságnak.

3. A keresztyének tudni szeretnék, hogy mit mond a Biblia a válás és az újraházasodás problémájáról, és el kívánják utasítani azt a hagyományt, ami a társadalomban uralkodik.

4. A keresztyének azonban nem tudják, hol találhatnak feleletet kérdéseikre, és kihez forduljanak segítségért.

 

Személyesen nekem nagyon tetszik a kialakult helyzet. Ma biblikusan gondolkodhatunk, és újból a Bibliára tekinthetünk, megszabadulva az előítéletektől. Ebben a különleges időben vihetjük az emberekhez az Isten Igéjét, habár magunk is kísértések alá vagyunk vetve. Ma a társadalom szélsőségesen gondolkodik, és elvet mindent, – mind a jót, mind a rosszat. A radikális gondolatoktól való félelem azonban képes megzavarni a jó célkitűzések véghezvitelét, és meg tudja akadályozni a következetes gondolkodást. A hívőknek azonban feltétlenül növekedniük kell az Ige ismeretében, és gyakorlatba kell ültetniük a biblikus igazságokat, és ebben semmilyen szélsőséges gondolatoknak nem szabad megzavarniuk őket. Ma a konzervatív gondolkodású keresztyéneknek készeknek kell lenniük az új gondolatok következetes megvizsgálására, ha ezek a gondolatok tényleg a Biblián alapulnak. Könyvem célja – hogy a Szentírásban pontosabb és világosabb feleleteket találjak azokra a kérdésekre, amelyek kapcsolatban vannak a válás és az újraházasodás kérdésével. Ezeket a témákat megvizsgálva, arra fogok törekedni, hogy pontosan az Igét kövessem. Az olvasó majd eldönti, sikerült-e ez nekem.

Az Egyháznak nincs más lehetősége. Komoly próbákat áll ki. Az Egyházban sok olyan férfi és nő jött, akik elváltak. Az újraházasodások mindennapivá váltak. Normális-e ez? Hogyan viszonyulnak ma az elváltakhoz? Ezeket, és az ezekhez hasonló kérdéseket nem seperhetjük tovább a szőnyeg alá. Mivel, ahogyan látom, sok kérdésre tudom a választ (habár nem mindegyikre), részemről helytelen volna, ha nem próbálnám megvilágítani azokat. Itt van előttetek erőfeszítésem eredménye.

Örülök annak, hogy az Egyház többé nem hallgathatja el a válás és az újraházasodás problémáját. Mivel azok a kérdések, amelyek már idéztem, nagyon gyakran kezdtek felmerülni, és a válás problémája napjainkra elképesztő méreteket öltött, nagyon élesen kirajzolódik annak szükségessége, hogy egy ilyen könyv szülessen.

Elismerem, hogy az adott könyv túl későn látta meg a napvilágot, éppen ezért sokakon már nem tud segíteni. De, lehetséges, hogy legalább segít nekünk abban egy kicsit, hogy az eddig elszalasztott alkalmat bepótoljuk, és elhatároljon minket attól, hogy a jövőben helytelen lépéseket tegyünk.

Tudom, hogy sok olyan ember van, akik szeretnék elhallgatni a házasság felbontásának problémáját, azt a látszatot keltve, mintha az nem is létezne. Ez nem kell, hogy minket megijesszen. Nem kell elcsüggednünk azokat a veszélyeket látva, amelyeket magukba foglalnak. Nem véletlenül beszélek veszélyekről. Ennek a témának a megvitatása sok emberben – és az ilyenek többen vannak, mint amennyire én gondolok, – felháborodást kelt. A pletykát, a széthúzást, még a paráznaságot is, – meg lehet bocsátani (ahogyan ők erre a bűnre gondolnak). A válást viszont… Semmiért! Ők ezt a dolgot „különleges” csoportba sorolják, ferde nézeteik miatt nagyon nehéz másként tekinteniük a Bibliára, és feltenni magukban azt a kérdést, hogy mit is mond az igazából a válásról, és az újraházasodásról. Éppen ezért kockáztatom azt meg, hogy egy ilyen fájdalmas kérdést érintsek. Ha azoknak a csoportjához tartoztok, akiknek nézete határozott, és változhatatlan, remélem, hogy ti, szélsőséges esetben, legalább három kis óhajomnak eleget fogtok tenni:

 

1. Ne dobjátok ezt a könyvet azonnal oldalra. Ismerkedjetek meg nézeteimmel, vizsgáljatok meg mindent, amiről írok, még akkor is, hogy nem osztjátok nézetemet, szemszögemet.

2. Tudatosítsátok magatokban azt, hogy én Krisztust akarom dicsőíteni, és ezért arra törekszem, hogy minél pontosabban a Szentírást kövessem.

3. Próbáljátok meg ezt a könyvet előítélet nélkül elolvasni, nem adva helyet felesleges és nem kívánatos érzéseknek.

 

Kötelességemnek érzem, hogy megosszam veletek azt, amiről úgy gondolom, hogy Krisztus Egyházának javára válik, bármibe is kerüljön az.

Természetesen, nem minden ilyen elcsüggesztő. Sok ember – akik egyre többen és többen lesznek, – már nem akarja fejét a „homokba dugni”. Szeretnék megismerni a válásról és az újraházasodásról szóló biblikus tanítást, alkalmazva azt, ha szükséges, az életben, hogy segítsenek azoknak az embereknek, akik hasonló problémával küzdenek. Számukra íródott ez a könyv.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Első rész

 

 

 

 

A házasság

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1.    Előzetes okfejtés

 

Éppen innen, és ezzel kell kezdenünk – a házasság alapjaival. Ne találjátok mellékesnek ezt a fejezetet. Míg nem határozzuk meg a házasélet fontosabb biblikus alapelveit, lehetetlen dolog tanulmányozni a válás, és az újraházasodás kérdését. Az emberek nagyon gyakran, mikor a válás problematikáját tanulmányozzák, helytelenül értelmezik (és ennek megfelelően helytelenül magyarázzák) az igeverseket, amelyben szó van a válásról, mivel nem ismerik igazán a házasságról szóló biblikus tanítást. Tudni azt, miről van szó a Bibliában a házasságról, hihetetlenül fontos, mivel a házasság és az elválás – szorosan összefüggő kérdések.

Nem fogom részletesen tárgyalni azokat a biblikus igazságokat, amelyek összefüggésben vannak a házassággal; csak a házasságnak azon aspektusaira korlátozom magam, amelyeket elengedhetetlen ismerni ahhoz, hogy helyes, biblikus elképzelésünk legyen a válásról, és az újraházasodásról. A legfőbb figyelmet ennek a problémának fogom szentelni. Megvizsgálva azokat az alapvető kérdéseket, amelyek összefüggésben vannak a házassággal, át fogunk térni a válás problémájának megvitatására.

Mivel a válás – a házasság felbontása („szétválasztása annak, amit Isten egybe szerkesztett”), feltétlenül szükséges kitisztázni, és megérteni, hogy mi esik szétválasztás alá, és hogyan történik mindez.

Egyesek, példának okáért, úgy gondolják, hogy a válás nem tekinthető a házasság felbontásának. Az elváltakról úgy beszélnek, hogy azok, úgymond, Isten szemében továbbra is össze vannak kötve a házasság kötelékével. Van-e alapja annak, hogy így gondoljunk a válásra? Mi sehol nem találunk a Bibliában ilyen megfogalmazást. De lehet-e erre az elképzelésre úgy gondolni, hogy az megegyezik a Szentírásban lefektetett elveknek? Ha igen, akkor miért mondja nekünk Jézus azt, hogy „ne válasszuk szét” azt, amit amúgy sem lehet szétválasztani?

Vagy lehetséges volna, hogy a válás valóban a házasság felbontása úgy az Úr, mint a törvény előtt? Ha ez így van, akkor Krisztus parancsára úgy kell tekintenünk, mint szigorú figyelmeztetésre.

Ez nem egy absztrakt kérdés. Az adott kérdés megoldása összefüggésben van egy sor gyakorlati jellegű kérdéssel. Egyetlen józanul gondolkodó keresztyénnek sincs jogába figyelmen kívül hagyni azt. Ahhoz azonban, hogy válaszolni tudjunk az adott kérdésre a házassággal kapcsolatban, és ezzel egy időben megoldjuk a felmerülő problémát, a keresztyéneknek tudniuk kell, mi a házasság alapja. Milyen módon köttetik meg a házasság? Mi a jelentősége Isten szemében?

 

 

 

Mi a házasság?

 

Az uralkodó elképzeléseknek ellentmondva, ki kell jelentenünk, hogy a házasságot nem az emberek találták ki. A házasság nem az emberek szerzeménye, amely a maga idejében azért volt felállítva, hogy kényelmesebben lehessen kontrolálni a magán- és a társadalmi életet. Nem, Isten azt mondja, hogy Ő teremtette, és rendelte el a házasságot még az előtt, mielőtt elkezdődött volna az emberiség történelme (1 Móz. 2: 3).

Isten eleve elgondolása szerint a házasság alapvető pillére az emberi közösségnek, társadalomnak. Mielőtt megjelent volna az Egyház, a képzettség, a munka (intézményesített változatban), Isten elrendelte a házasságot: „Elhagyja a férfiú az ő atyját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté”.[5]A fiataloknak tudniuk kell ezt az igazságot.

Először, ha a házasság emberi rendelkezés során jött volna létre, akkor az embernek jogában lenne változtatni azon. De mivel a házasságot Isten rendelte el, ezért csak Neki van erre joga. Ő azt mondta, hogy a földi életben nem kerülhetjük meg a házasságot – erre csak az örök életben lesz lehetőség.[6]Ezért nem lehet a házasságot átalakítani sem az emberi kívánság formájára. A házasság, mint társadalmi intézmény (a házasság alatt itt, természetesen, az egyes házassági szövetségek értendőek) azoknak a normáknak és szabályoknak van alá vetve, amelyeket Isten rendelt el. Ha, Ő, Aki a házasságot elrendelte, semmit sem mondott volna felőle, akkor elkezdtük volna a saját szabályainkat felállítani. Isten azonban nem hagyott minket tudatlanságban – a Szentírás lapjain keresztül Ő megjelentette akaratát a házassággal kapcsolatban. Az emberek házasságra léphetnek, elválhatnak, és újraházasodhatnak, de csak annak megfelelően, amit maga Isten jelentett ki ezzel kapcsolatban. Másképpen nem tudjuk elkerülni a bűnt. Ezért tanulmányoznunk kell azokat a biblikus elveket, amelyek összefüggésben vannak a házasélettel, és szigorúan követnünk kell azokat. Egyetlen embernek, egyetlen kormányhivatalnak sincs jogában eldönteni azt, ki léphet házasságra (vagy ki bonthatja fel házasságát), mint ahogyan arra sincs joga, hogy eldöntse, mi lehet a házasság és az elválás alapja. A hatalomnak csak az van jogában, hogy regisztrálja a házasságot, ugyanakkor azonban nincs hatalom (jog) adva neki arra, hogy előírja és szabályozza a házasságot, és a válást – ez az előjog egyedül Istent illeti meg. Ő kinyilvánította a Szentírásban akaratát ezekben a kérdésekben, amely elmagyarázza Isten követeléseit, és az Egyház életében életre kelti azt.

Másodszor, a házasság – a legfontosabb társadalmi intézmény. Mint ahogyan már megjegyeztük, a házasság az első Isten által bevezetett társadalmi rendelkezés. A házasság a leginkább megfelel az emberi társadalom számára. A házasságot ért támadások, amelyek mára teljesen elfogadottak lettek, lényegébe véve, a társadalom ellen intézett támadás (és Istenre való támadás, Aki a házasságot a társadalom alapkövévé tette). A házasság ugyanakkor az Egyháznak, mint Isten társadalmának alapja is. A szövetség közössége meggyengül, ha a családok meggyengülnek, vagy, a Biblia nyelvezetével élve, ha meggyengülnek a „házak”. A Szentírásban a „ház” – a társadalom legkisebb sejtje; ez emberek egy csoportja, akik egy fedél alatt élnek, és egy embernek engedelmeskednek; ez egy független társadalmi sejt, ahol a tagok önálló döntéseket hoznak. A „ház” (ekvivalense a „családnak”, de sokkal széleskörűbb értelme van) a társadalom sejtje, Isten is így tekint rá.[7]Ez azt jelenti, hogy a házasságot ért támadások (amelybe bele kell érteni a „házat” is) magának az Egyháznak az alapjait támadják.

Ezért a családot ért támadások – komoly dolgok. Lényegébe véve, ez nem más, mint ellentmondás annak a rendnek, amit Isten állított fel ebben a világban, és az Ő Egyházában.

Harmadszor, a házasság – abszolút nem az, amit sok római katolikus és protestáns teológus ért alatta. Véleményük szerint, a házasság arra van rendelve, hogy emberi faj szaporodjon. Habár, Isten parancsa szerint („szaporodjatok és sokasodjatok”) az utódok nemzése az egyik kötelessége a házasságnak (és csak a házasságnak), valójában azonban nem ez a fő célja a házasságnak.

Azt bizonygatni, hogy a házasság önmagába véve biológiailag elengedhetetlen az utódok nemzésére, abszurd dolog. Ebből különféle tévedés fakad. Részben ezek az emberek keverik a házasságot a párosodással. Az emberek (ugyanúgy, ahogyan a fehér egerek, a hörcsögök, a kecskék, és más állatok) házasságon kívül is tudnak utódokat nemzeni. A gettókban, ahol a kevés meglévő házasság sem erős, a születési arány különösen magas. Törvényszerű, hogy az itt élő gyerekek általában nem házasságkötések következtében jönnek a világra.

Nem, a házasság – több egyszerű testi kapcsolatnál. Habár a testi kapcsolat kötelessége a házastársaknak, önmagában nem egyenlő a házassággal. A házasságot egyenlővé tenni a törvény által szankcionált nemi közösüléssel nagy hiba, ami komoly következményeket von maga után. Az utódok nemzése – nem a legfőbb célja a házasságnak. Ha nem lenne a házasság intézménye, az emberek, kérem, sokkal gyorsabban szaporodnának.

Negyedszer, fontos megérteni azt, hogy a házasság és a nem kapcsolat közé nem lehet egyenlőség jelet tenni. A szexuális kapcsolatokat nem lehet házassági kötelékként definiálni (ellentmondva azoknak, akik felületesen olvassák a Bibliát).[8]Mert a házasság – szövetség, amelyben a nemi kapcsolat a legfőbb kötelesség, és kielégülést hordoz magában (1 Kor. 7: 3-5). Ha azonban az emberek nemi kapcsolatban lépnek egymással, ez nem feltétlenül azt jelenti minden esetben, hogy házasságban élnek. A családi szövetség összehasonlíthatatlanul több a szexuális kapcsolatnál, míg a nemi élet, és az utódon nemzése elválaszthatatlan része a házasságnak.

Ha a házasság és a nemi kapcsolatok egyenlők lennének, akkor a Biblia nem beszélne törvénytelen nemi kapcsolatról. Ellenkezőleg, a paráznaságról, vagy a házasságtörésről úgy beszélnénk, mint „nem törvényes” házasságról. A házasságtörésben nem lenne semmi elítélendő, és úgy beszélnénk róla, mint „nem törvényes” bigámiáról. De a Biblia azt jelenti ki, hogy a házasságon kívüli szexuális kapcsolat – bűn, és elveti azt a vélekedést, mintha a házasságtörést bigámia lenne. A Szentírásban a házasság úgy van bemutatva, mint ami különbözik az egyszerű nemi közösüléstől – akár törvényes, akár törvénytelen legyen az. A „házasság” és a „paráznaság” szó (a porneya olyan szó, amellyel minden szexuális bűn megnevezhető) nem lehetnek egyenrangúak, nem jelenthetik ugyanazt.

Elméletileg sok ember ismeri el, hogy a nemi közösülés nem minősül házasságnak, de mikor a válás kerül szóba, egészen más álláspontra helyezkednek. Véleményük szerint, ha a házastársak közül az egyik házasságtörést követett el, akkor ő ezzel együtt egy új házasságot hozott létre,[9]ami a régit automatikusan semmissé teszi. Ez nem így van. Mások azt bizonygatják: „Az ilyen házasság az Isten szemében is semmissé válik”. Ennek a kijelentésnek azonban nincs semmiféle biblikus alapja. Sokan azt mondják, hogy a házasság nem abban a pillanatban kezdődik, mikor a vőlegény és a menyasszony a hűség esküjével ajándékozzák meg egymást, hanem a nászéjszakától. De az ilyen állítás nem felel meg a Szentírás gondolatmenetének. Máskülönben a lelkész azon kijelentése, hogy „Mától fogva férj és feleség vagytok”, hazugság lenne. A házasság akkor köttetik, mikor a férfi és a nő hűségesküt tesznek Istennek, és egymásnak, szövetségre lépve egymással. Ezért a lelkész igazat mond.

A házasság jogot teremt a friss házasoknak a nemi kapcsolatra. A nászéjszaka szövetsége csak azért tisztességes, és szeplőtlen (Zsid. 13: 4), mert a férj és a feleség házasságban élnek. A házasságtörés, habár hihetetlen kárt okoz a házasságnak, magát a házasságot nem teszi semmissé. A nemi kapcsolat önmagába véve nem jelenti a házasság alapját, és nem teszi semmissé azt.

Következésképpen, az a válás, amely házasságtörés következtében történik, – nem pusztán egy külső aktus, amely által az eddig titokban tartott dolgok nyilvánosságot kapnak, és törvényes státusra emelkednek; a válás – egy új, a házasságtörést követő lépés, amely azonban nem feltétlenül elkerülhetetlen. Ha valaki a házastársak közül házasságtörést követett el, de megbánta bűnét, és bocsánatot nyert, ha a házastárs tovább is vele szeretne élni, akkor helytelen dolog volna azt követelni tőle, kössön újra házasságot. Továbbra is házasságban élnek, csak megbocsátásra van szükségük.[10]

Az az igazság, hogy a házasság nem ugyanaz, mint a nemi közösülés, ezt nagyon fontos megérteni ahhoz, hogy a házasságot, a válást, és az újraházasodást helyesen tudjuk értelmezni. A házassági szövetség sokkal több a nemi közösülésnél, nem lehet ahhoz hasonlítani, egy rangsorba tenni vele, habár ez a kapcsolódás elengedhetetlen részét képezi a házasságnak. A házasság nem egyenlő a házaspárok nemi kapcsolatával; ennek megfelelően a házasságtörés nem nullázza le a házasságot.

Ha a házasságot nem lehet egy kalap alá venni a nemi érintkezéssel, és az utódok nemzésével, akkor ez azt jelenti, hogy valami másban kell a házasság értelmét keresni.[11]Hát akkor mi is a házasság? Erre a nagyon fontos kérdésre a választ következő fejezetünkben adom meg. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2.    Mi tehát a házasság?

 

Már beszéltünk a házasság elsődleges okáról, és annak jelentőségéről, de megvizsgáltunk néhány hibás feltevést is róla. Megjegyeztük, hogy a házasság különös fontossággal bír mind a társadalomban, mind az Egyházban. Azonban újra fel kell tennünk a kérdést: mi a házasság?

Csak az után tudjuk megvizsgálni a válás és az újraházasodás kérdését, ha válaszoltunk erre.

Itt az ideje, hogy a keresztyének végre megértsék, hogyan hangzik a házasságról való biblikus tanítás. Túl sokáig adtuk át magunkat a téma üres, absztrakt értelmezésének. Az Isten Igéje világosan, és egyértelműen beszél a házasságról.

A „mi a házasság” kérdésre, Istennek világos válasza van az 1 Móz. 2: 18-ban:

 

„Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek neki segítőtársat, hozzá illőt”.

 

Másként kifejezve, a házasság azért teremtetett, hogy megoldja az egyedüllét problémáját. Ádám magányos volt, és Isten azt mondta, hogy ez „nem jó”. Ily módon, a házasság lényege – az egymással való közösségben van. Ezt követően meg fogjuk látni, hogy a Biblia a házasságot a közösség szövetségének nevezi.

 

Házasság, nőtlenség, és hajadonság

 

Isten azt mondja az Ő Igéjében: „Nem jó az embernek egyedül”. Ezek a szavak minden emberre érvényesek: „Annak okáért elhagyja a férfiú az ő atyját, és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté” (1 Móz. 2: 24).

Nem véve figyelembe azt, hogy Isten ilyen parancsot adott, és nem véve figyelembe azt, hogy az ember javát szolgálja ez, sok ember nem alapít családot. Ennek oka abban van, hogy a társadalom és az emberiség bűnnel fertőzött; a bűn miatt szét vannak rombolódva a kapcsolatok az emberek egymás közti, és az ember Istennel való kapcsolata. Ezen kívül, számolni kell azzal is, hogy a bűn miatt életünkben időről időre rendetlenségek történnek, míg az Egyház arra van elhívva, hogy minden időben az evangéliumot hirdesse, és megerősítse hitükben az erőtlen keresztyéneket. Ezért Isten el is hívott egyeseket, hogy kivételek legyenek az általános szabály alól, és különleges ajándékkal ajándékozta meg őket – a nőtlenség/hajadonság állapotával (ld. Mt. 19: 11-12; 1 Kor. 7: 7).

A Mt. 19: 11-12, valamint az 1 Kor. 7: 7-nek megfelelően, vannak olyan emberek, akiket Isten nőtlenségre/hajadonságra hívott azért, hogy az az Ő királyságának javát szolgálja. Jézus azt a Mt. 19: 11-12-ben tárgyalja. Azt elemezve, hogy meg van-e engedve az embernek az, hogy elváljon (3-9. versek), Jézus azt mondja, hogy a paráznaság (a szexuális bűncselekmény) az egyedüli ok a keresztyének között arra, hogy elváljanak. Ezeket a szavakat hallva a tanítványok megjegyezték: „Nem jó megházasodni”.[12]Ha a házasság egy megbonthatatlan rendelkezése, akkor, valószínűleg azt gondolták, jobb egyáltalán nem lépni házasságra, mintsem hibázni a házastárs kiválasztásában. Jézus feleletképpen azt mondta nekik: „Nem mindenki veszi be ezt a beszédet, hanem akinek adatott” (11. vers). Ez az igevers (mint az 1 Kor. 7: 7 is) arról tesz bizonyságot, hogy az alól a szabály alól, ami fel van vázolva az 1Móz. 2: 18-ban, van kivétel. Mivel a nőtlenség/hajadonság Isten ajándéka, teljesen egyértelmű, hogy ez alól az általános szabály alól maga Isten tett kivételt. A Bibliában ennek az ajándéknak a lényege nincs részletesebben tárgyalva, de nem lehet kétségünk afelől, hogy ez az ajándék lehetőséget ad más közösségre is a házasságon kívül, – azokban a dolgokban való közösséget, amit Isten királyságának érdekében teszünk, amelyre közülünk egyesek elhívattak. Ezt a következtetést lehet levonni a 12. vers alapján:

 

„Mert vannak heréltek, akik anyjuk méhéből születtek így; és vannak heréltek, akiket az emberek heréltek ki; és vannak heréltek, akik maguk herélték (vagyis utasították el a házasságot) ki magukat a mennyek országáért”.

 

Az adott igevers utolsó részében az van megmagyarázva, hogy ezek az emberek képességet nyertek a teljes életre, Krisztus ügyének szentelve magukat – amire ilyen módon képtelenek azok, akik házasságban élnek (ld. az 1Kor. 7: 32-34-et!).

Fordítsatok figyelmet a 12. vers befejezésére: „Aki beveheti, vegye be”.[13]Krisztus nem adott más lehetőséget számotokra; Isten nem ad haszontalan ajándékokat. Azok, akiket Isten házasságban való életre (1 Kor. 7: 7) rendelt el, fel kell készülniük, és törekedniük kell arra. Azok az emberek, akik a nőtlenség/hajadonság ajándékával bírnak, fel kell készülniük, és erre az életre kell törekedniük. Az elsők vétkeznek, ha nem akarnak házasságra lépni; másodikak meg éppen ellenkezőleg, akkor vétkeznek, ha családot alapítanak. Mindenkinek arra kell törekednie, hogy felfedezze ajándékait, és azokkal szolgáljon, felhasználva azokat a lehetőségeket, amelyeket Isten ad. Nem szabad zúgolódni Istenre azért, hogy Ő úgy osztja az Ő ajándékait, és nem más módon, – Ő mindenkor, és mindenben bölcsen jár el.

Nem kell aggodalmaskodni azon, hogy Isten, úgymond, megkerült benneteket, – jobb inkább feltenni a kérdést: „Nem vagyok-e azon közül való, akiket Isten nőtlenségre/hajadonságra rendelt”? Mikor a hívő becsületesen tud válaszolni erre a kérdésre, abbahagyja az aggodalmaskodást, és Isten iránti zúgolódását.

 A nem házas állapot megegyezik azzal a rendelkezéssel, ami az 1 Móz. 2: 18-ban előttünk van; ez különleges életmód. De éppen azért, mert a nem házas állapot kivételes, – mivel Isten rendelte így, – ilyen módon kell annak elismertetnie az Egyház által is. Azokra a keresztyénekre, aki nőtlenek/hajadonok, nem szabad lenézően tekinteni, vagy nem szabad őket csúfolni, mint ahogyan ez gyakran megesik. Ellenkezőleg, tisztelnünk kell azokat azért, hogy különleges feladatokat végeznek, amelyre az Úr hívta el őket. Ez abszolút nem azt jelenti, hogy „piedesztálra kell őket állítani”; ez azt jelenti, hogy tisztelni kell azokat, akik méltóak a tiszteletre. Végül, vajon nem ilyen ember volt maga Pál apostol is, őt miért nem nézzük le?[14]

Valaki felteheti azt a kérdést: összeegyeztethetőek-e egymással az 1 Kor. 7: 8 és az 1 Móz. 2: 18 versei? Hisz Mózes azt mondja: „Nem jó az embernek egyedül”, míg Pál azt írja az első korintusi levélben, hogy „jó”. Nincs itt ellentmondás?

Nincs. Az általános szabály – az 1 Móz. 2: 18 – érinti az emberek nagy részét, és ennek megfelelő is a legtöbb esetben. Az a kivétel, amit az 1 Kor. 7 mutat be (mint az is, amely a Mt. 19-ben van említve), különleges helyzetekben mutatja meg az erejét („a jelenvaló szükség miatt” – 1 Kor. 7: 26[15]). Az általános szabály a legtöbb embert érinti, és igazságos is a legtöbb helyzetben. De fel is lehet függesztve az az nagy üldözések idején, olyanokhoz hasonlóan, amit Néró rendezett, és amit Pál prófétai módon előre meglátott. Ez is, az is (mind a házasság, mint a nőtlenség/hajadonság) „jó” a különböző elhívású embereknek különböző helyzetekben. Természetesen, ha őseink nem vétkeztek volna, semmilyen kivételre nem lett volna szükségünk. Az említett általános szabály még a bűneset előtt volt felállítva.

De még akkor is, ha az üldözés idején az emberek, az általános szabályt véve alapul, házasságra lépnek, nem vétkeznek (azokhoz hasonlóan, akik megnősítik, vagy férjhez adják gyerekeiket – ld. az 1 Kor. 7: 27-31-et!). Azok a hívők, akiknek a Mt. 19 alapján az a tanács van adva, hogy ne lépjenek házasságra, azoknak erre kell törekedniük, nem az üldözések miatt, hanem azok miatt a különleges célok miatt, amelyekre elhívta őket az Isten. Az 1Kor. 7-ben Pál azt tanácsolja a hívőknek, hogy ne lépjenek házasságra, akiknek más körülmények között azt javasolta volna, hogy kössenek házasságot. Máskülönben, még a házasságban élőknek is bizonyos körülmények között tartózkodniuk kell a családi élet mindennapi örömeitől (1 Kor. 7: 29).

 

A közösség szövetsége

 

Most beszéljünk arról, ami a családi kötelék lényegét adja – a közösségről. Isten nagy többségünket úgy alkotott meg, hogy, ha nincs közeli barátunk, akkor a magányosság érzése kel fel a szívünkben. Isten Évát segítőtársul adta Ádámnak (és utána minden férjnek), de közeli társnak, barátnak is.

A Bibliában úgy van szó a házasságról, mint közösségről. A Pl. 2: 17-ben például olyan asszonyról van szó, aki „elhagyta az ő ifjúságának férjét”.[16]Az a szó, ami itt úgy van átfordítva, mint „barát”, azt jelenti, aki „meg lett szelídítve, meg lett hódítva”; háziasított állatokra használták ezt a kifejezést, és annak a kifejezésére is, aki „közel, intim, belsőséges kapcsolatban van a másik emberrel”. Nagyon nehéz bánni egy vadállathoz, a megszelídített, és háziasított állatokkal kapcsolatban azonban tudjuk, hogyan járjunk el. Az a kulcsfontosságú gondolat, amit ez a kifejezés jelent, – a „közeli, intim kapcsolat”. Éppen az ilyen kapcsolatban kell állnia egymással a férjnek és a feleségnek. A férj, vagy a feleség „vad” illetlenségei lerombolják a közösséget. A házastársak „szelíd” erkölcse, és egymáshoz való viszonyulásuk, éppen ellenkezőleg, megszilárdítják, és ápolják kapcsolatukat. Ily módon, a házasságon belüli közösség nagyon közeli viszonyra utal.

A Mal. 2: 14-ben ugyancsak azt a gondolatot fedezzük fel, hogy a házasság a házastársak közösségére épül, csak ebben az esetben ennek megjelölésére más szót használnak:

 

„Azért, mert az Úr tett bizonyságot közted és a te ifjúságodnak felesége közt, akit te megcsaltál, holott társad, és szövetséges feleséged”!

 

A „társad” (vagy barátnő) szó az adott versben a „szövetség”, a „viszony”, a „kapcsolat” gondolatát hordozza magában. Ily módon, a barát (barátnő) az a valaki, akivel az ember szoros szövetségben, vagy közeli kapcsolatban van.

Megvizsgálva azokat a bibliai terminusokat, amelyek „barátként”, „barátnőként” vannak lefordítva, teljes elképzelést kapunk arról, mit jelent a közössége a házasságban. A barát, vagy a barátnő – az az ember, akivel mindenben eggyé váltok: azonos gondolatotok van, azonos törekvésetek és célotok, és a házasságban ketten eggyé váltok, még testi értelemben is kapcsolatban lesztek egymással.

Ez a két példaként felhozott igevers[17]arról beszél, hogy férj és a feleség számára az az ideális, ha szoros közösségben vannak egymással. A Példabeszédek könyvében a férj barátnak van nevezve. Malakiás próféta könyvében ugyanígy van nevezve a feleség. Mindkét házastársnak arra kell törekednie, hogy kielégítse társa közösségre való igényét. A szeretet a házasságban éppen abban nyilvánul meg, hogy a házastársak közösségben vannak egymással, amely nélkül mindketten magányosaknak éreznék magukat.

Ezekre az igazságokra nem tanítanak minket az egyházban, pedig ezeket állandóan hangsúlyozni kellene: mind az igehirdetésekben, mind az ifjúsággal való foglalkozás alkalmával, mind akkor, mikor a tinédzserek körében vagyunk, meg még a vasárnapi iskola alkalmain is. Ha nem tudjuk, hogy mit mond a házasságról Isten, akkor csodálkozhatunk-e azon, hogy tudatlanok vagyunk olyan kérdésekben, ami a válást, és az újraházasodást érinti?

 

 

Eljegyzés

 

Most vizsgáljuk meg, mit mond a Szentírás az olyan kérdésről, mint az eljegyzés. A legtöbb mai keresztyénnek fogalma sincs arról, mit jelentett az eljegyzés a bibliai időkben. Az igeverseket nem szabad napjaink nézetei alapján magyarázni.

Számunkra az eljegyzés – nem más, mint valamilyen próbaidő. Sokan úgy tekintenek az eljegyzésre, mint valamilyen sajátos kijelentését annak, hogy kiválasztották életük társát (habár jelenleg mindenki érti, hogy ez a választás lehet nem végleges is). Ebből az következik, hogy az eljegyzés semmire sem kötelez. A biblikus tanításnak megfelelően, az eljegyzés két embert elszakíthatatlan kötelekkel, és egymás iránti felelősséggel kötött össze. Lényegéve véve, ez – a házassági kapcsolat kezdete. Az eljegyzés alkalmával megkötötték a házassági szövetséget, és az csak elhalálozás, vagy válás által lehetett felbontva (5 Móz. 22: 23; Mt. 1: 16-24).

Ha az eljegyzett nem kényszerítés hatására lépett nemi kapcsolatba valakivel, akkor azt halállal büntették, mintha a házasságtörés a házasság megkötése után történt volna (ld. az 5 Móz. 22: 23-at!). Fordítsatok figyelmet arra, hogy az eljegyzett szűzlány a férfi „feleségének” számított, ha azt eljegyezte. Valóban, egyesek vélekedésével ellentétben, van biblikus alap arra, hogy megtiltsuk az eljegyzés idején a nemi kapcsolatot, és hogy úgy ítéljük meg azt, mint házasságtörést.

Az eljegyzett lánytól eltérően, azt a nőt, aki nem volt eljegyezve, nemi kapcsolatba lépve valakivel, sokkal kisebb büntetésben részesítették (5 Móz. 22: 28-29).[18]Ily módon, elengedhetetlenül el kell ismernünk azt, hogy az eljegyzettek hasonló esetben ugyanolyan büntetésnek lette alávetve, mint azok, akik házasságban éltek (vö. az 5 Móz. 22: 22-vel!). Köztünk nem tettek semmilyen különbséget.

Az 5 Móz 22: 23 értelmében férjnek és feleségnek számítottak. Ezt a gondolatot támasztják alá más bibliai versek is, amelyek megvilágítják az adott kérdést, és láthatjuk, milyen fontos szerepet tulajdonítottak az eljegyzésnek abban az időben, és milyen komolyan viszonyultak hozzá (vö. a 2 Sám. 3: 14-el; a Mt. 1: 19-el!). A Mt 1: 19-ben József Mária „férjének” van nevezve, habár nem volt közöttük nemi kapcsolat (Mt. 1: 25).

Hasznosak lehetnek azok a pótlólagos magyarázatok, amelyek a Máté evangéliumának 1. fejezetét érintik. Máté azt írja, hogy József elhatározta, hogy titkokban elválik Máriától (19. vers). Valószínű, hogy abban az időben megkövezést felváltotta a válás. Lehetséges, hogy a római törvények nem engedélyezték a megkövezést házasságon kívüli nemi kapcsolatok esetén. Egyesek azt feltételezik, hogy az ilyen büntetéshez nagyon ritkán folyamodtak, ha folyamodtak egyáltalán (valószínű, hogy éppen a megkövezést érti az alatt Jézus, amikor arról beszél, hogy Mózes a kemény szívűség miatt engedélyezte meg a váló levek kiállítását). Nem rendelkezünk olyan forrásokkal, amelyek megengednék nekünk, hogy pontosan meg tudjuk mondani, hogy mi váltotta ki ezt a változást. Mivel a 19. versben József „igaznak” van nevezve, – ami arról tesz bizonyságot, hogy tette helyes volt, – úgy látszik, hogy Isten nem ítélte el (legalábbis azokban az időkben) a válást, mint a megkövezést felváltó dolgot, mint ahogyan nem ítélte el a válást sem, aminek okává a törvénytelen nemi kapcsolat lett. Ezen a meglepő tényen alapulnak azok a következtetések, amelyeket később fogunk megvizsgálni.

Most inkább fordítsuk figyelmünket arra, hogy a házasság az eljegyzéssel kezdődött, és nem a nemi kapcsolattal (Mt. 1: 25), és annak felbontására csak válás által kerülhetett sor.

A fentebb felsorolt tények világosan beszélnek arról, hogy a házasság, lényegébe véve, egy szerződés (a Mal. 2: 14-ben a feleség „szövetséges feleségnek” van nevezve), nem egy nemi kapcsolat. A házasság – egy hivatalos szerződés (szövetségi szerződés) két ember között arról, hogy szeretni fogják egymást egész életükben. A házasságra lépők arra kötelezik magukat, hogy megvédik egymást a magányosságtól, míg a halál el nem választja őket. Ennek az igazságnak napjaink házasságkötési ceremóniáiban sokkal kiemeltebben kell megjelennie.

A Bibliában nincs leírva részletesen egyetlen házassági ceremónia, vagy eljegyzés sem. Egyes elképzelések arról, hogyan ment végbe az eljegyzés (vagy rituálé, ami ezt a ceremóniát helyettesítette), a Ruth, és az Ezékiel könyvéből nyerhetünk. A nő felett, akit eljegyeztek, kiterjesztették a köntöst (vö. a Ruth 3: 9-10-el!). Az Ez. 16: 8-ban azt olvashatjuk:

 

„Ekkor elmentem melletted, és láttam, hogy íme a te korod a szerelem kora, és kiterjesztettem feletted szárnyamat, és befedeztem meztelenségedet, és megesküdtem neked, és frigyre léptem veled; azt mondja az Úr Isten, és az enyém lettél”.

 

Isten eljegyezte Izraelt, és kifeszítette felé az Ő ruhájának szárnyát, vagyis saját szárnyai, védelme alá vette őt.[19]A hűség esküje, amely Izraelnek adatott, az „eljegyzéshez” tartozott, vagy esetleg a „házasságkötéshez”.[20]

A Hós. 2: 19-20-ban Isten azt mondja, hogy eljegyezte[21]magát Izraellel „örökre” a hűségben. A Szentírásnak ebben a részében az van mondva, hogy az eljegyzés örökre köttetik. Isten szavai, hogy „megismered az Urat”, – a szövetség szavai.               

A Bibliában sehol másutt nincs szó a házasságkötés ceremóniájáról. Valami ehhez hasonló van leírva az apokrif művek közül a Tóbiás könyvében. De aligha volt az itt lejegyzett rituálé széles körben elfogadott, mivel a szövegben, minden valószínűség szerint, annak rövidített másolata található meg. Valószínű, hogy itt nekünk egy kivétellel van dolgunk.

A legtöbb fiatal lány számára az eljegyzés időszaka tíz-tizenkét hónapig terjedt. Az özvegyek számára – nem volt hosszabb három hónapnál.[22]De mivel a lány, akit Tóbiás akart feleségül venni, messze lakott tőle, ez az idő le volt rövidítve. A következőket olvashatjuk ezzel kapcsolatban:

 

„Ráguel akkor hívta a leányát, Sárát, (Tóbiás 7: 12-14)

 

Tóbiás 8: 19.

 

Fordítsátok figyelmeteket ennek a házassági ceremóniának a részleteire:

 

1. Az apa „odaadja” lányát, kézen fogva őt, a menyasszony kezét veje kezében téve.

2. Az apa kiejti a következő szavakat: „Vedd, el őt…”

3. Az apa megáldja őket.

4. A szülők hivatalos házassági szerződés állítanak össze.

5. A szülők saját pecsétjükkel pecsételik ezt meg.

6. A szülők menyegzőt rendeznek.

7. Utána a szülők „Tóbiáshoz vezetik őt” (8: 1).

 

Minden bizonnyal, minden házassági szertartás hasonló módon játszódott le. Az látjuk, hogy a házasságkötés ceremóniáján összeállították a hivatalos, írásbeli szerződést. Ezen kívül, bizonyos rituális szertartásokat is végrehajtottak. Habár a szertartás nagyon egyszerű volt, a hivatalos szerződésnek nagyon fontos szerepe volt.[23]

Ahogyan már aláhúztuk, a házasság – egy szövetségbe való beleegyezés. Mielőtt befejeznénk ezt a fejezetet, még néhány szót ejtek ebben a témában. Én a házasságot a közösség szövetségének nevezem, mivel ez biblikusan megalapozott fogalom.

Ha visszatérünk újra a Pl. 2: 17-re, a Mal. 2: 14-re, és az Ez. 16: 8-9-re, észre fogjuk venni, hogy „elhagyni ifjúságod feleségét” annyit jelent, mint „az ő Istenének szövetségéről megfeledkezni” (Pl. 2: 17). Az utolsó vers a szinonimisztikus paralelizmus elvére van felépítve, amelyet az ősi héber költészetben arra használtak, hogy két fogalom értelmi egységét bemutassák, kihangsúlyozva azok határait. Elhagyni a barátomat, annyit tesz, mint megfeledkezni a házassági szövetségről.

A Mal. 2: 14-ben ugyanez a gondolat van kifejezve. Isten megítéli azt a férfit, aki megtöri felesége iránti hűségét. A társ itt „szövetséges feleségnek” van nevezve. A Szentírás mindkét igeversében a közösség fontosságáról van szó, hisz bennük ki van hangsúlyozva annak gondolata, hogy a házasság – egy szövetség. Ez azt jelenti, hogy a házasság – a közösség szövetsége.

Szövetséget kötve, a férfi és a nő nemcsak arra kötelezik magukat, hogy gyerekeknek adnak életet, és fel fogják nevelni őket, és ki fogják elégíteni egymás szexuális igényeit, hanem arra is megesküsznek (vö. Hós. 2: 19-20; Ez. 16: 8), hogy együtt fognak élni (Mt. 1: 18) abból a célból, hogy megóvják egymást a magánytól. Ez magába foglalja mindazokat a kötelességeket, amelyeket már tárgyaltunk nem olyan rég, és sok másokat is.

A szövetség, ahogyan arról már meggyőződhettünk, az eljegyzés által lép érvénybe (és nem a nászéjszakán), mikor a férfi és a nő egymás iránti kötelezettségekkel egymáshoz kötik magukat; az házassági szövetség feltételeit azonban csak a házassági ceremónia után kezdik el gyakorolni, – akkor kezdődik meg a valóságban is az ő közös életük.

 

 

A közösség más határai

 

Már korábban említést tettem a házasságban a közösség egyéb határairól. Vizsgáljunk meg közülünk néhányat.

Erről többet az 1 Móz. 2: 18, 24-ből tudhatunk meg. Ezekben a versekben Isten azt mondja: „Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek neki segítőtársat, hozzá illőt”. Az eredeti héber szó „hozzáillőt”, „megfelelőt”, „hasonlót” jelent, amely a „szemtől szembe lenni”, „közel lenni” gondolatát fejezi ki. Ez azt jelenti, hogy Évát Ádám „másik (de nem a jobbik) felének” nevezhetjük, aki a házassági szövetségben egy teljességet alkot férjével. Ez a „másik fél” minden értelemben megfelel Ádámnak.

A feleség mélyebb értelemben tölti ki férje életét, személyiségét gazdagabbá teszi, megnyitva előtte világra való látását, hogy milyennek látja azt, amilyennek a férj nem láthatná, ha felesége nem volna mellette. A férj szintén pozitív hatással van feleségére, és gazdagabbá teszi belső világát. A házassági szövetség megoldja a magányosság problémáját, nemcsak jót szerezve ezzel a házastársaknak, de bőségesen betöltve őket áldásokkal. A házasság – nem pusztán egy másik ember jelenléte az ember életében. A házasságban felszámolódik a férfi és a nő magányosságának gondja.

Az a segítség, amiről szó van az 1 Móz. 2: 18-ban, – a közösség még egy határa a házasságban. A férj és a feleség egymás segítőtársává lesznek, és közös erőfeszítéssel törekednek a sikerre (fordítsatok figyelmet a feleség kapcsolatára férje munkájával szemben a Pl. 31-ben!). Azok a dolgok, amelyekkel a házastársak együttesen foglalkoznak, az elégedettség, és a megelégedés hatalmas forrásai. Minden embernek szüksége van arra, hogy legyen mellette egy segítő, akinek ugyanaz az érdeke, és örömmel vesz részt a munkában. Bármivel is foglalkoznának a házastársak, az Úrért munkálkodnak (ez az ő legfontosabb összekötő faktoruk a házasságban – a férj és a feleség egy teljes egészet alkotnak „az Úrban”). A házastársak mindig egymás közelében vannak, eszmét cserélhetnek, tanácsokat adhatnak egymásnak, megoszthatják egymással örömük és bánatukat, félelmeiket és csalódásaikat is. Ők segítenek egymásnak. A férj és a feleség nem érzik kényszeredettnek, hogy együtt vannak, és ez megengedi nekik, hogy önmaguk legyenek!

Ez az igazság annak teljességében akkor nyílik meg előttünk, mikor az 1 Móz. 2: 24-25-öt olvassuk, ahol az van mondva, hogy házasságra lépni, annyit tesz – ragaszkodni (összeragadni, egymáshoz tapadni). Ily módon, „ragaszkodva” egymáshoz, a férj és a feleség „egy test”, és nem kell szégyellniük egymás előtt, egymás jelenlétében meztelenségüket.

Az „egy test” szókapcsolat bizonyos magyarázatra szorul, mivel nem mindig helyesen értelmezik azt. Elsősorban nem a nemi kapcsolatra mutat rá (habár a házasélet egyik meghatározása az adott értelmezésnek). Az ősi héber nyelvben a „test” szó jelentése „ember” volt. Például, a „minden testnek” „mind”, „mindenki” volt a jelentése (vö. az 1 Móz. 6: 17; 7: 22; 8: 21-el!). Az „elvesztek minden testet” frázisban a „test” szó nem az „izmok” értelmében lép fel. Isten azt mondja: „Elpusztítok minden embert”. Mikor Joel (az ő próféciájához fordul Péter pünkösdi prédikációjában – Csel. 2: 17) előre kijelentette, hogy Isten kitölti az Ő Lelkét minden testre, akkor ő a különböző népekről, és a különböző korúakról beszél: zsidókról és pogányokról, aggastyánokról és gyerekekről, férfiakról és nőkről. Következésképpen, „egy testté” válni az 1 Móz. 2: 24 alapján azt jelenti, hogy egy emberré válni.

A házassági szövetség – a legszorosabb, legintimebb kapcsolat, ami csak létre jöhet két ember között. A házastársak egysége megjelenik a gondolatokban, az érzésekben, és a tettekben. A férj és a feleség annyira közelivé válnak egymás számára, hogy tényleg azt lehet róluk mondani, hogy „teljes egész”, „egy test”. Az Ef. 5: 28-31-ben Pál az 1 Móz. 2: 24-et idézi, azt mondva, hogy a házastársak közötti kapcsolat olyan szoros, hogy minden cselekménynek (akár jó, akár rossz), amit a férj tesz feleségével kapcsolatban, olyan viszonyulása van, mintha azt a férj saját magával szembe tenné, mivel ők ketten egy testté (egy emberré) váltak.

Úgy tűnhet, hogy az 1 Kor. 6-ban csak a házasságban történő nemi kapcsolatról van szó, azonban ez nem így van. Pál a szövetség három fajtájáról beszél:

 

1. Egy test (16. vers) – a paráznával fenntartott nemi kapcsolat = testi szövetség.

2. Egy test (16. vers) – házassági szövetség = jóval szorosabb szövetség.

3. Egy lélek (17. vers) – Krisztussal való szövetség = a legszorosabb szövetség.                 

 

A férjnek és a feleségnek arra kell törekedniük, hogy a kapcsolatuk minden szférájában – értelmi, érzelmi, testi – egy egésszé váljanak. Ebből a célból volt létre hozva a Közösség Szövetsége.

Ma az emberek mindent elkövetnek annak érdekében, hogy szoros kapcsolatokat egymással hozzanak létre egymással. Ennek érdekében alkotta meg Isten a közösség szövetségét, és csak a közösség szövetsége által lehet betölteni ezt a kívánságot. Semmilyen hétvégi közös időtöltés, semmilyen csoportos pszichoterápia, vagy ahhoz hasonló nem képes segíteni ebben. Hogy megszabaduljunk a magánytól, Isten létrehozta a családi szövetséget, ezért a házasság semmilyen „szurrogátuma”[24]nem képes megoldani ezt a problémát. Mivel napjainkban a házasságok gyakran esnek szét, az emberek valami másban keresnek megelégedést.

Az 1 Móz. 2: 25-ben Mózes azt mondja, hogy Ádám és Éva meztelenek voltak, és nem szégyellték magukat. Egyesek helytelenül magyarázták ezeknek a szavaknak az értelmét, azt feltételezve, mintha itt csak a férj és feleség között nemi közösségről lenne szó. A szégyen a bűnnel függ össze, és mivel Ádám és Éva bűntelenek voltak, nem szégyellték meztelenségüket. Ők nyitottak, „mezítelenek”[25]egymás előtt, nincs mit takargatniuk. Ádám és Éva kapcsolata a bűneset előtt példás volt, amire minden férfinak és nőnek törekednie kell, akik házasságban élnek. Ádámnak és Évának nem volt egymás előtt mit leplezniük, őszinték lehettek egymással. Semmi sem választotta el őket – még a ruha sem. Ők teljesen megbíztak egymásban. A csoportban az emberek bizalma nem lesz éppoly őszinte, mint amilyen a házastárssal lesz. A hívő házastársak házassága a keresztyén igazságokon áll. Az igazság egyesíti őket, a szeretet megerősíti házassági szövetségüket, a reménység pedig megmutatja nekik a helyes utat. Éppen ennek köszönheti a férj és a feleség azt, hogy teljesen nyitottak lehetnek egymás iránt.

Tehát, láthatjuk, hogy a házasság – több a házastársak házaséleténél (nemi kapcsolat = egy test; házasság = „egy test”, egy ember). A házasság a közösségen alapszik. Ezért, lelkigondozva egy házaspárt, a lelkigondozónak segítenie a férjet és a feleséget abban, hogy elmélyítsék kapcsolatukat. Akkor házasságuk egyre inkább meg fog felelni annak az isteni ideálnak, amely az 1Móz. 2-ből köszön vissza ránk.

 

 

Megjegyzés

 

A bibliai időkben a házasságnak nem volt szüksége állami engedélyre, és nem volt feltétlenül fontos az, hogy valamilyen állami hatóság által regisztrálva legyen. Tanúk jelenlétében megfogalmazták, és összeállították a házassági szerződést, amelyet, szükség esetén, úgy is használhattak, mint jogi iratot. Meg kell értenünk, hogy a biblikus házasságnak semmilyen közös alapja sincs a „próbaházassággal”, vagy „számlás házassággal”. Az a diák és diáklány, akik „összejöttek” egy szemeszterre, nem törvényesen nem férj és feleség – nem tesz mást, mint paráználkodik. Nem fogalmaztak meg házassági szerződést, nem tettek esküt egymásnak, sem ígéretet, – ezért nem kötöttek házasságot. Más oldalról, néha történnek nem mindennapi házasságkötések. Ha egy férfi és egy nő, akik egy lakatlan szigetre kerültek, esküt tettek egymásnak, hogy a másik férj és felesége lesznek, akkor törvényes házasságban vannak akkor is, ha ezt nem regisztrálta egy állami intézmény. Ennek ellenére, mint törvénytisztelő keresztyén emberek, az első adandó alkalommal, mihelyt elhagyták a szigetet, a hajó kapitányához kell fordulniuk azzal a kéréssel, hogy az ország törvénye szerint hajtsa rajtuk végre a házasságkötés ceremóniáját. Hasonló esetben elengedhetetlenül fontos tisztázni, volt-e közöttük valamilyen szerződés. A feleség, a Mal. 2: 14-nek megfelelően, „szövetséges feleség”. Ez az úgynevezett polgári esküvőkre is vonatkozik.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

3.    A házasság jelentősége

 

A házasság nemcsak a társadalom és az Egyház sarokköve, hanem az ember életében is a középpontot foglalja el.

Az 1 Móz. 2: 24-ben a házasság más oldalairól is szó van. Az, akit csak egyetlen esetben is volt szerencséje házaspárokat lelkigondozni, meggyőződhetett arról, hogy a házasságban sokkal több probléma jelentkezik, mint az élet bármely más szférájában. Ez még egyszer alátámasztja a házasság nagy jelentőségű szerepét az emberi életben. Mikor azt a helyet, amely a házasember életében a házastársat illeti meg, más emberek, dolgok, vagy tevékenységek foglalják el, a házasságban komoly problémák fognak fellépni. Az van mondva, hogy a férfinak el kell „hagynia” atyját, és az anyját, és „ragaszkodnia” kell feleségéhez.

Isten az Éden kertjébe nem szülőt és gyereket helyezett el. Az első emberpár, Ádám és Éva, férj és feleség voltak. Ez arról beszél, hogy a legfőbb emberi kapcsolat (beleértve a családon belüli kapcsolatot is) a férj és a feleség kapcsolata. Ezért a férfinak el kell hagynia az ő atyját, és anyját, és ragaszkodnia kell feleségéhez. A szülők és a gyerekek között létrejövő szoros kapcsolatok csak időlegek, és egyszer elmúlnak. A férj és feleség közötti szoros kapcsolat azonban állandó. Ily módon, a válás mindig a bűn következménye.

A szülők és a gyerekek nem ígérik, hogy ki fogják elégíteni egymás igényeit a közösségben – ilyen ígéretet csak a férj és a feleség adnak egymásnak, mikor házasságra lépnek. Mikor az apa, vagy az anya olyan közösséget próbál alakítani ki a gyerekkel (vagy a gyerek valamelyik szülővel), amely csak a házastársak között lehetséges, akkor problémák fogják felütni a fejüket.

Az, hogy „elhagyni” a szülőket a férj kötelességének mondatik, még nem azt, hogy nem vonatkozik parancsként mindez a feleségre is (mintha neki nem kellene „elhagynia” a szüleit). Az a helyzet, hogy éppen a férjnek kell az újonnan alakuló független sejt fejének lennie, aki vezetni fogja a „családot”,[26]vagy a „házat”. A férjnek jogában áll tanácsért fordulni atyjához, vagy anyjához, de nem kell teljesítenie azok utasításait. Akkor alakul ki nagy veszély, mikor a szülők véleménye a férjnek fontosabb lesz sajátjától (ezzel elveti családban betöltött családfői tisztségét), vagy mikor azok elfoglalják a feleséget megillető helyet. Az utóbbi probléma különösen aktuális: egyes férjek két tűz között találják magukat, két asszony – anyjuk, és feleségük[27]– két különböző irányba „húzza” őket. Szeretném részletesen leírni azokat a következményeket, az von maga után, ha a férj nem akarja „elhagyni” atyját, és az anyját, de itt erre nincs módom. Részletesebben mindezt leírtam abban a könyvben, amit már fentebb említettem.

Ha a feleség úgy akarja megoldani a magány problémáját, hogy a férjével való közösségét a gyerekeivel (különösen fiával) akarja pótolni, míg a férj a feleségével való eszmecsere helyett reggeltől estig a munkájába temetkezik, vagy valami mással van elfoglalva, hatalmas hibát követnek el mindketten. Isten terve szerint, a férj és a feleség egymás közötti viszonyának minden más kapcsolatnál, tevékenységnél fontosabbnak kell lennie. Csak ebben az esetben képesek a gyerekek, mikor eljön az idő, sajnálkozás és lelki fájdalom nélkül elhagyni szüleik házát, míg szüleik házassága csak még szilárdabbá válik.

A szülők és a gyerekek közötti kapcsolat a születés (vagy az örökbefogadás) pillanatában kezdődik el; míg a férj és a feleség közötti kapcsolat a szövetséges ígérettel veszi kezdetét. A vérrokonság kötelékei minden más köteléknél szorosabbak, de nem szabad szorosabbnak lenniük a szövetséges köteléknél. A szülők és a gyerek ideig-óráig tartó kapcsolata, és a házastársak közötti állandó kapcsolat még egyszer arra mutat rá, hogy milyen fontos szerepe és jelentősége van a házasságnak az Isten szemében.

Már tisztáztuk, hogy a házasságban a központi hely a szövetséges közösséget illeti meg. Ebből az következik, hogy a házastársaknak el kell mélyíteniük, és fejleszteniük kell kapcsolatukat.[28]Arra a házasságra, amelyben nincs közösség, nincs eszmecsere, sok nehézség vár, amely akár válással is végződhet. A házastársaknak el kell kerülniük mindazt, ami nem tesz jó a közösségnek, és támogatniuk kell mindazt, ami megszilárdítja kapcsolatukat.[29]

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Második rész

 

 

 

A válás

 

 

 

 

 

4.    Mit mond a válásról a Biblia?

 

Az általános elterjedt vélekedésnek ellentmondva, a válás – biblikus fogalom. A Bibliában ki van fejtve a válásról való tanítás, és olyan utasítások vannak benne adva, amelyek szabályozzák a válást. A Bibliában közölve vannak azok a feltételek, amelyek keretében megengedett a válás. Ezt határozottan, és merészen kell állítanunk. Mivel a válásról való tanításnak biblikus alapja van, és a Szentírás oldalain elég gyakran szó van róla, a keresztyéneknek mélységesen meg kell érteniük ennek a tanításnak a lényegét, és segíteniük kell másoknak, hogy megértsék azt. Ezen kívül, az egyháznak konkrét biblikus alapelvekkel kell rendelkeznie minden egyes esetre, mikor a házasság felbontására kerül sor.

Ennek ellenére, egyes keresztyének meg vannak győződve arról, hogy a Szentírás nemcsak nem beszél a válás feltételeiről, de megítéli, és elveti azt. Úgy gondolják, hogy a Bibliában semmilyen pozitív dolog nincs mondva a válásról. Ugyanakkor, ahogyan mi azt már megjegyeztük József esetében, aki igaz ember volt, Isten nem ítélte el őt azért, hogy el akart válni Máriától. Ez azt jelenti, hogy nem minden olyan egyszerű a válással kapcsolatban, ahogyan az egyeseknek tűnik.

Mindenek előtt, tisztáznunk kell a következőt: a Bibliában nemcsak hogy szó van a válásról; a válás nem mindig van benne elítélve.

Habár Isten azt mondja: „Gyűlölöm az elbocsátást [a válást]” (Mal. 2: 15-16), nem mondhatjuk azt, hogy ezek a szavak csak arról beszélnek, hogy a válás – utálatos az Ő szemei előtt, mivel Ő maga mondja ezt egy másik helyen:

 

„… mindamellett is, hogy elbocsátottam az elpártolt parázna Izraelt, és adtam neki elválásról való levelet” (Jer. 3: 8).

 

Ha Isten „elvált” Izraeltől, akkor természetesen helytelen volna elítélni vizsgálat nélkül minden válást elítélni. Ebből az igeversből, ugyanúgy a Mt. 1-ből az derül ki, néha a válás megengedett, és Isten nem ítéli el azt.

Igen, Isten valóban gyűlöli a válást. Ugyanakkor nem minden válás egyformán gyűlöletes Előtte, és nem minden elvált gyűlöletes a szemében. Isten azt gyűlöli, ami minden válás okát képezi – még az olyanét is, amiről a Jer. 3: 8-ban van szó. Gyűlöli a válás következményét, amely megmutatkozik a gyerekeken, és a vétlen félen (még ha nem is vesszük ezt figyelembe, Isten azt parancsolta az Ezsd. 10: 4-11-ben a zsidóknak, hogy váljanak el idegen asszonyaiktól). Isten gyűlöli azt a válást, amelyre nincs biblikus alap. Ez azt jelenti, hogy a válásban van olyan dolog is, ami nem gyűlöletes Isten szemében. Érthető, hogy az Úr szemében nem gyűlöletes a házasság felbontásának folyamata, mint olyan. Nem gyűlöletes az Ő szemében az a válás sem, amely a Szentírásban lefektetett rendelkezések alapján jön létre, ahol Ő szigorúan figyelemmel követte a hitetlen Izraellel való kapcsolatát.

Úgy gondolom, meg kell értenetek, hogy nem szabad felületesen megközelíteni a válás kérdését. Ezért botorság azt mondani: „Semmilyen kapcsolatot nem fogok ápolni elvált emberekkel”. Ezen kívül, így beszélve nem lesz valami irigylésre méltó kapcsolatotok Istennel! Hisz, a Szentírásnak megfelelően, Ő „elvált” a hitetlen Izraeltől!

Annak, hogyan viszonyultok a váláshoz, nagy fontossága van, mivel ezt közvetlenül ki fog hatni arra, hogyan fogtok viszonyulni az elváltakhoz. Ha az ilyen emberek iránt ellenséges érzelmekkel fogtok viszonyulni (és ez teljes mértékben lehetséges, ha olyan családban nőttetek fel, ahol a válás elítélendő dolognak számított), akkor a lelkigondozás folyamatában észre fogjátok venni, hogy ez kihatással lesz a munkára, amit azokkal az emberekkel végeztek, akik eldöntötték, hogy elválnak, vagy elgondolkodtak a válás után az újraházasodásról. 

Ezért fontos az, hogy helyes, biblikus hozzáállásotok legyen a váláshoz: egyik oldalról, gyűlölnünk kell a válást, mint ahogyan ezt Isten is teszi; másik oldalról, el kell ismerni, hogy ebben a bűnös világban kialakulhatnak olyan körülmények, amikor egyszerűen elengedhetetlen a válásra törekedni (erről maga Isten is bizonyságot tett).[30]Kétség kívül, meggyőződésetek meghatározza viselkedéseteket az elvált ember iránt. Ezért nagyon-nagyon fontos ragaszkodni a válás biblikus nézetéhez.

A konzervatív egyházakban a válás, és az elváltak iránt sokszor nem megfelelő magatartást tanúsítanak. Az alapján, hogy a gyülekezetek nagyobb része hogyan viszonyul az elváltakhoz, le lehet vonni azt a következtetést, hogy legtöbbjük megbocsáthatatlan bűnnek tartja a válást. Tisztázzuk a tényállást: nem szabad támogatni azokat, akik törvénytelen úton váltak el – ez nyilvánvalóan, egyértelműen bűn. De éppen azért, mert ez bűn, bocsánatot lehet rá nyerni. Elválni a házastárstól úgy, hogy arra nincs biblikus alapunk, azt jelenti, hogy súlyos bűnt követtünk el. Súlyos – nemcsak azért, mert a válás szenvedéshez vezet, hanem azért is, mert ez utálatos a szent Isten szemében. Azt azonban nem lehet kijelenteni, hogy a válás olyan eltörölhetetlen nyomot hagy a bűnös életében, hogy azt még Jézus vére sem képes eltörölni.

Meg kell jegyeznünk, hogy az utálatos bűnök felsorolásában, amelyet az 1 Kor. 6: 9-10, a Jel. 22: 15, a Gal. 5: 19-21, és egyéb más igehelyek tárgyalnak, az önmagunk szeretése, az irigység, és (képzeljétek el!) a rágalmazás mellett, amit együtt van említve a részegeskedéssel, a bálványimádással, a gyilkossággal, és a férfiszeplősítéssel, a válás nem szerepel.

Miközben megjegyzem ezt, semmilyen formában nem helyeslem a törvénytelen, vagy a bűnös válást. A dolgok saját nevükön kell nevezni: a törvénytelen válás – bűn. Azt, hogy a fentebb említett felsorolásban nem szerepel a válás, csak egy okból jegyeztem meg: hogy megmutassam, hogy az apostolok, valószínű, hogy másként viszonyultak a váláshoz, napjaink sok más egyházi embere, akik ezt a kérdést manapság az Isten elleni legnagyobb bűnkét kezelik. Emlékeztetlek benneteket arra, hogy nem akarom kisebbíteni a törvénytelen válás bűnének súlyát. Az ilyen válás utálatos, és megengedhetetlen. Ugyanakkor azonban Isten Egyházát arra szólítom fel, hogy helyesen, biblikus módon viszonyuljon ehhez a kérdéshez. A válás iránt táplált helytelen viselkedés komoly következményeket von maga után, amely sok ember életét érinti.

A válás nem egy megbocsáthatatlan bűn. Természetesen, még a házastársak megbékélése esetén is, a gyerekekben, rokonokban, nem is beszélve a férjről és a feleségről, lelki sebek maradnak. Egyetértek ezzel. Még az a válás is, amely törvényes, mindig valamilyen bűn következménye. A válás fájdalmat és szenvedést okoz. Éppen ezért Isten gyűlöli azt. De még az is, aki törvénytelen úton erőszakolta ki a válást, bocsánatot nyerhet, megtisztulva bűnétől, és visszatérhet Krisztus Egyházába, hasonlóan a megtért homoszexuálishoz, vagy alkoholistához, amiről az 1 Kor. 6: 9-11 is beszél. Az ilyet szintén megmoshatja és megszentelheti a Szent Lélek. Nem nevezhetjük tisztátalannak azokat, akiket Isten megtisztított!

A megbocsáthatatlan bűnről Jézus egyértelműen beszél:

 

„Minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embereknek; de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg az embereknek” (Mt. 12: 31)

 

Ezen kívül minden bűn meg lehet bocsátva. Tehát, a törvénytelen válás bocsánatos bűnnek számít, olyan bűnnek, amire bocsánatot lehet nyerni. Csak egy bűnre nincs bocsánat – amely a Szent Lélek munkáját a tisztátalan lélek számlájára írja. Krisztus senkinek sem engedi meg, hogy a Szent Lelket tisztátalannak mondja! Az ilyen bűnt csak olyan hitetlen emberek képesek elkövetni, akiknek nézeteik és meggyőződésük annyira elhajlottak, hogy a biblikus szentséget bűnnek nevezik.[31]Isten meg fogja bocsátani a válást, ahogyan Ő megbocsátotta eddig is, és ahogyan meg fogja bocsátani a jövőben is. Ezért az Ő egyháza sem léphet fel máshogyan.

Ragaszkodnotok kell a biblikus nézőponthoz a válással kapcsolatban is, nem fordítva figyelmet azok véleményére, akik fontos szerepet töltenek be a társadalomban.[32]Ha helytelen hozzáállásotok alakult ki az adott témával kapcsolatban, meg kell változtatnotok azt. Ha a benneteket körülvevő embereknek helytelen elképzelésük van a válásról, segítenetek kell abban, hogy világosan lássanak ebben a kérdésben. Ha azonban nem változtatjátok meg nézeteteket, nem lesztek képesek arra, hogy a helyes irányba vezessetek másokat. A meggyőzés legjobb módszere mindig a személyes példamutatás volt.

Milyen lesz a reakciótok arra a kérdésre, hogy: „Ön tudja, hogy David és Mabel el akarnak válni”? Inteni fogtok egyet, és nem hisztek a fületeknek? Vagy, kifejezve mélységes megilletődöttségeteket, úgy fogtok hozzá viszonyulni, ahogyan azt az Isten Igéje előírja?  Lehet, hogy azt fogjátok felelni: „Nagyon sajnálatos dolog. Tudok-e valamiben segíteni nekik, hogy másképpen oldják meg problémájukat”? Sok gondolják úgy, hogy azoknak az embereknek, akik ilyen döntésre szánták el magukat, már nem lehet segíteni. Higgyétek el azonban: sok esetben megtapasztalhattam azt, hogy rendeződött az olyan házastársak közötti kapcsolat, akik a válás szélén álltak.

Ha elgondolkodunk a válás problémáján, az a gondolatotok támadhat, hogy „ezen körülmények között a házasság felbontása – bármennyire is nem kellemes – az egyik fél számára az egyedüli megoldás”. A hasonló gondolatok segítenek a keresztyéneknek abban, hogy józanul, biblikusan felmérni a különböző helyzeteket, amelyek kapcsolatban vannak a válással, és abban, hogy a tényekre, és ne az érzésekre támaszkodjanak. Képzeljétek el, még a válásra is lehet így tekinteni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A válás értelmezése

 

Honnan ered a válás? Erre a kérdésre a választ senki sem tudja, mivel az emberek már a régmúltban is váltak. A házasságtól eltérően, a válás emberi találmány. A bibliai tényeknek megfelelően, a válást nem Isten rendelte el, habár a Biblia megengedi azt, és kontrolálja a házasság felbontásának folyamatát. A Szentírásban semmilyen utalás sincs arra, hogy Isten maga, vagy valamelyik próféta, vagy apostol által – elrendelte volna a válást. Isten tervében az emberi társadalommal kapcsolatban, nem szerepelt olyan fogalom, mint a válás. Következésképpen, a válás – emberi rendelkezés.

Éppen ez a következtetés felel meg annak is, ahogyan Jézus nyilatkozott a válásról. Ő nem azt mondta, hogy a válás Isten világrendjének a része, – hanem éppen ellenkezőleg, Ő úgy beszélt róla, mint az elsődleges terv megváltoztatásáról: „… de kezdettől fogva nem így volt” (Mt. 19: 8). Továbbá, Jézus azt mondja, hogy Mózes a zsidóknak keményszívűségük miatt „engedélyezte” a válást (Mt. 19: 8).[33]Engedélyezni, vagy megengedni valamit nem ugyanaz, mint azt elgondolni, létrehozni, vagy elrendelni. Általában az „engedtetik meg”, ami már létezik, mint gyakorlat, vagy mint fogalom. Az, hogy Isten nem rendelte el a válást (hanem csak megengedi bizonyos esetekben), segít megérteni azt, hogy az adott probléma megvitatása során miért ütközik az Egyház olyan sok nehézségbe.

Mint bibliai fogalom, a válás először a Szentírás azon igehelyeiben jelenik meg, ahol mint megtörtént esetről[34]van róla szó, és kedves volt Istennek az, hogy Mózesen keresztül rendezetté tegye azt (ld. az 5 Móz. 22: 19, 29; 24: 1-4-et!). Mózes nem tiltotta meg a válást, hanem felállította azokat a szabályokat, amelyeket be kellett tartani, amelyek menték a házastársak felbonthatták házasságukat. Éppen ezért mondta Jézus, hogy Mózes „megengedte” a válást. Ez azt jelenti, hogy azokban a napokban, mikor Mózes megírta a Deutoronomiumot,[35]a válás széles körben elterjedt jelenség volt.

Az, hogy Mózes „megengedte” a válást, felállította annak szabályait, nem jogosít fel minket arra, hogy azt gondoljuk, mintha Isten a válásra „ujjai között kilesve” tekintene. Isten nem hallgat az Ő Igéjében a válásról (arra gondolva, hogy ettől az emberek maguktól abbahagyják a válást), és nem ítéli el a válást, mint olyat. Ellenkezőleg, Ő beszél a válásról az Ő Igéjében, elfogadja, mint tényt, és Igéjében kinyilatkoztatja akaratát azzal kapcsolatban. Isten akarata a válással kapcsolatban a következő állásponton van:

 

1. A házasságot csak meghatározott, különös körülmények között lehet felbontani (ld. az 5 Móz. 22: 19, 29-et!).

2. A házasság felbontó folyamatot megfelelő módon kell levezetni.

3. A váló feleknek teljesen tisztában kell lenniük döntésük, és cselekedetük esetleges következményeivel (ld. az 5 Móz. 24: 1-4-et!).

 

Tehát, mint látjuk, Isten a Szentírásban nem kétértelműen beszél a válásról, mint az élet valóságáról, és részletes rendelkezést ad arra nézve, hogy legyen megfelelő módon felügyelve a házasság felbontását.

Ilyen komolysággal kell nekünk, Krisztus Egyháza vezetőinek, és szolgálóinak is a válás felé fordulnunk. Nem tekinthetünk „ujjaink között kilesve” a válásra, és alaptalanul nem bírálhatjuk azt (mind ez, mind az – szélsőségek, amik ellentmondanak a Bibliának). Ellenkezőleg, józanságot, biblikus hozzáállást kell mutatnunk a válással szemben, akkor – ha az Úr arra hív minket, hogy vegyünk részt a házasság felbontó folyamatban, – arra kell törekednünk, hogy tetteinkben a Szentírás elveinek vessük alá magunkat.

 

 

Házasságbontó folyamat

 

Milyen módon ment végbe a válás a bibliai időkben? Érdekes, hogy a Szentírásból több részletet tudunk a válás folyamatáról, mint arról, hogyan történt az eljegyzés, vagy a házasságkötési ceremónia. Abban az esetben, ha a válás megfelelő módon ment végbe, a válás hivatalos, jogi tény volt, amelynek segítségével felbontották a közösség szövetségét is. Az 5 Móz. 24: 1-4-ből világos, hogy a válás folyamata három lépésből állt. A házasság felbontása csak akkor lehetett kivitelezhető, ha végre lett hajtva annak a három feltétele:

 

„Ha valaki asszonyt vesz magához, és feleségévé teszi azt, és ha azután nem találja azt kedvére valónak, mivelhogy valami illetlenséget talál benne, és ír neki váló levelet, és kezébe adja azt annak, és elküldi őt a háztól. És kimegy az ő házából, és elmegy, és más férfiúé lesz; és a második férfiú is meggyűlöli őt, és ír neki váló levelet, és kezébe adja azt. És elküldi őt házától; vagy ha meghal az a második férfi, aki elvette azt magának feleségül. Az első férje, aki elküldte őt, nem veheti őt másodszor is magához, hogy feleségévé legyen, minekutána megfertőztetett; mert utálatosság ez az Úr előtt; te pedig ne tedd bűnössé a földet, amelyet az Úr, a te Istened ad neked örökségül”.

 

Ezek a bibliai parancsolatok nem azért adattak, hogy tudjuk, miben volt az adott folyamatnak a lényege, amely három részből állt (habár az adott szövegnek köszönhetően mi tudjuk ezt; a valódi értelméről és arra való rendeléséről később fogunk beszélni). A válás folyamata csak akkor volt bevégzett, mikor minden bemutatott feltételnek eleget tettek.

 

1. A férjnek váló levelet kellett írnia (5 Móz. 24: 1; Jer. 3: 8 kk.). A válásról (szó szerint „elmetszésről”) szóló bizonyítéknak ilyennek kellett lennie:

 

a)     írásbelinek;

b)    világosan részteleznie kellett a dolog lényegét.

 

A váló levél jogi erővel bírt. Nagy valószínűség szerint tanúk által alá volt írva, amit később fogunk tárgyalni. Ez a levél megvédte az elváltat a hamis vádaskodásoktól, és megakadályozta annak lehetőségét, hogy félremagyarázzák a válás okát a kívülállók előtt. Az elvált nő, aki váló levelet kapott, családi állapota világosan meg volt határozva – „nem férjezett”. A levél összeállításához időre volt szükség. A férj első dühében nem jelenthette[36]be azt a feleségének, hogy elválik tőle; a váló levél lehetőséget adott neki arra, hogy jól átgondolja akaratát, mert a dokumentum jogi erővel bírt.

 

2. A férjnek át kellett adnia a váló levelet feleségének (5 Móz. 24: 1). Át kellett

 

a)     személyesen

b)    adnia a levelet annak, akitől el akart válni.

 

Erre szintén időt kellett fordítani. Az ügybe mások is beavatkozhattak. A Talmudtól eltérően, a Biblia semmit sem mond harmadik személyről, aki átadhatta volna a váló levelet a feleségnek.

 

    3. Annak a nőnek, akivel felbontották a házasságot, el kellett hagynia férje házát (5 Móz. 24: 1). Olyan helyzetnek kellett előállnia, mikor a volt házastársak közössége tovább lehetetlenné vált. El kellett szakítani minden érintkezést, ezért a volt feleségnek, összeszedve dolgait, el kellett örökre hagynia volt férje házát.

    A Bibliában nem találjuk meg a váló levél mintáját, habár egyesek úgy gondolják, hogy a Hós. 2: 1-ben szereplő szavak: „mert nem feleségem ő, és én sem vagyok neki férje”, a váló levél szövegéből való. Ennek ellenére, hasonló levelek példáját fel lehet hozni más a későbbi korok történelmi dokumentumai közül.[37]Ilyen az egyik közülük:

 

    „A világ teremtésétől számított évben _____ hónapon _____ héten _____ napon _____ a krónikának megfelelően, amit _____ tartományban jegyeztek fel, én, _____ fia, bármilyen név alatt is lennék ismert, _____ városból, józan megfontolás alapján, nem kényszer hatása alatt elválok, elengedlek, elzavarlak téged, _____ lányát, bármilyen néven is neveztetnél, _____ városból, aki a mai napig feleségem voltál. Most azonban elengedlek téged, _____ , _____ leányát, bármilyen néven is neveztetnél, _____ városból, és ettől a naptól fogva saját elhatározásodból szabad vagy, szabadon férjhez mehetsz ahhoz, akihez akarsz, és senkinek sincs jogában megakadályozni ebben téged. Mindenki számára szabad vagy, aki csak szeretne feleségül venni téged. Legyen ez váló levél tőlem, és írásos bizonyítéka annak, hogy én elváltam tőled, és elengedlek Mózes, és Izrael törvénye szerint.

 

 

    Tanú, _____ , _____ fia.

    Tanú, _____ , _____ fia”.[38]

 

Ha azok a váló levelek, amelyekről szó van a Bibliában, körülbelül ilyen tartalommal rendelkeztek, akkor a következőket kell megjegyeznünk:

 

1. A váló levél hivatalos, állami dokumentum volt, amelyet a tanúk aláírtak, és aminek jogi ereje volt.

2. A váló levél nemcsak megerősítette, hogy a férj és a feleség ettől kezdve nincsenek házasságban, és többé nincsenek egymáshoz kötve a közösség szövetsége által, de lehetőséget adott az elvált asszonynak arra, hogy újból férjhez menjen.

3. Magában a váló levélben – nem pusztán a válásról szóló szövegben – olyan terminusok voltak használva, amelyek kifejezték a válás, mint olyan értelmének lényegét (elválok, elengedlek, elzavarlak); az újszövetségi időkben alkalmazták a házasság felbontásakor a görögök is; hasonló kifejezéseket találunk a Szentírásban is.

 

Napjainkig megmaradt néhány mintája a váló levélnek, amelyeket a Földközi-tenger térségében használtak az újszövetségi időkben. A Select Papyri első kötetében (The Loeb Classical Library) öt olyan házassági szerződés, és három váló levél szövege van közzé téve. Mint a hasonló ősi júdeai váló levelekben, ezekben a váló levelekben is éppen olyan világosan ki van emelve a három említett pont. A görögök váló leveleiben különös fontossággal volt aláhúzva az a kitétel, hogy az elvált házastársaknak joguk van újra házasságra lépni („… mától fogva Zoisnak törvényes joga van férjhez menni egy másik férfihoz, míg Antipatrosnak törvényes joga van más nőt feleségül venni… az asszony szabad arra, hogy elhagyja a házat, és arra, hogy férjhez menjen ahhoz, akihez csak akar”).[39]A ó-görög nyelvben szintén vannak olyan terminusok, amelyeket alkalmaztak a válás folyamata során. Erről akkor fogunk beszélni, mikor megnézzük azokat az alapvető igehelyeket az Újszövetségből, amelyek a válás kérdését érintik.[40]

Isten gyűlöli a válást.[41]Nem rendelte el a válást – Ő pusztán elismeri a válás létét, és szabályozza a válási folyamatot, amely kifejezésre jut az ezzel a kérdésekkel foglalkozó bibliai versekben. Habár Isten gyűlöli a válást – mivel minden válás hátterében a bűn van – nem minden válás minősül bűnnek. Ez az a főbb igazság, amit el kell sajátítanotok, ha végig olvastátok ezt a fejezetet. Egyes esetekben a válás engedélyezetett (V.ö. Jer. 3: 8; Mt. 1: 19). Isten megengedte a válást bizonyos körülmények között, amelyek világosan meg vannak határozva a Bibliában. A válásnak lehet törvényes oka, nem véve figyelembe azt (vagy jobb azt mondani, azért), hogy annak alapját a bűn képezi. A házasság felbontása a bűn következménye, de ettől függetlenül nem minden válás bűnös dolog.

Sok keresztyén úgy gondolja, hogy a válás sosem kívánatos, és azt mindig el lehet kerülni (ha keresztyén házaspárokról van szó). A továbbiakban arról fogunk beszélni, hogy a hívőknek a megbékélésre mindig lehetőség van, ha a gyülekezet gondoskodik tagjairól, és fenntartja közöttük a fegyelmet. Ha a házastársak közül az egyik szexuális bűnt követett el, a válás megengedett, de nem kötelező. Ezek a tények segítenek nekünk abban, hogy helyes felfogásunk legyen a válásról, mint biblikus fogalomról, és helyes hozzáállást munkáljuk ki vele szemben. Sajnos, a válás az élet valóságához tartozik, és, Jézus szavaival élve, az emberek keményszívűségéről tesz bizonyságot.

Az utolsó megjegyzés. Isten megengedte a válást, és előírásokat adott, amelyek szabályozzák a válási folyamatot. De Ő nem egyszerűen valami szabályokat adott. Maga ez a tény is arra mutat rá, hogy Ő megengedte azt (és Ő megtiltotta volna a válást, Ő nem adott volna olyan előírásokat, amelyek a házasság felbontására vonatkoznak). A válást tárgyaló előírások tartalma a következőkre mutat rá: 1) az Úr nem akarta, hogy az emberek egymásnak fájdalmat okozzanak; 2) Ő azt akarta, hogy az emberek nem váljanak átgondolatlanul és elsietett módon. Tanulmányozva az 5 Móz. 24: 1-4-et, azt láthatjuk, hogy maga a válási folyamat, és azok előírása arra szolgáltak, hogy megakadályozzák azokat a válásokat, amelyek nem voltak kellőképpen átgondolva, vagy egyszerűen kényelmi okokból történtek volna.

Még visszatérünk erre a kérdésre, és meg fogjuk látni, hogy a Szentírás megtiltotta a férfinak, hogy másodszor is elvegye azt a nőt, akivel már egyszer házasságban élt, de elvált tőle, – ha az asszony feleségül ment egy másik férfihoz, és utána elvált attól is. Isten megtiltotta az ilyen viselkedést, mivel ebből fakadóan megfertőztetett volna a szent föld. Nem voltak engedélyezettek az „időleges”, és „próba” házasságok sem, mikor az egyik elvált fél átgondolhatja a dolgot, és arra törekszik, hogy visszaállítsa a kapcsolatot a volt féllel.

Ma az Egyháznak segítséget kell nyújtania azoknak a házastársaknak, akik váláson gondolkodnak, abban, hogy komolyan gondolkodjanak el a válás következményein, keressenek más utat a probléma megoldására (ha ez lehetséges), és segítsen nekik abban, hogy addig béküljenek meg egymással, míg az egyik fél újra nem lép valakivel házasságra, – akkor már ugyanis lehetetlen lesz bármit is tenni.[42]  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

6. Mi a válás?

 

Az előző fejezetekben már beszéltünk úgy a házasságról, mint a közösség szövetségéről. Ily módon, a válás – elhatárolódás ettől a szövetségtől, megsértése ennek az egyességnek, amelyben mindkét fél azt ígérte a másiknak, hogy állandó közösségben lesz vele. A válás – a házastársak azon kijelentése, hogy többé nem követelik, és várják el társuktól ezeknek az ígéreteknek a teljesítését; több annál, ez most már nem válik megengedhetővé.

Felmentve egymást az egymásért vállalt kötelezettségek alól, a válás engedélyezi a volt házastársaknak azt, hogy valaki mással szemben újra kötelezettségeket vállaljanak. Eddig ezeket a kijelentéseket még nem támasztottuk alá igeversekkel, habár meggyőződhettünk arról, hogy éppen ezt a gondolatot tükrözik a váló levelek. Ha a válás megalapozott volt (a Szentírás szemszögéből), és minden hozzá tartozó procedúra figyelembe volt véve (újra csak azok, amiket a Szentírás előirányoz), annak elnyerése érdekében, akkor az ember megnyerte azt a jogot, hogy újra házasságra lépjen.

A válás szó az Ószövetségben a „váló levél” szókapcsolatban tárul elénk (5 Móz. 24; Ézs. 50: 1; Jer. 3: 8), és „elvágást”[43]jelent. Az Újszövetség azon helyein, ahol szó van a válásról, mindennél többször az apoluo[44](felszabadulni, megszabadulni, elküldeni, megszabadul, elbocsát) szó van használva. Például, Moulton és Milligan Újszövetségi görög nyelv szótárában (66-67. oldal) a „válás” szó értelme más szövegkörnyezetben van magyarázva. Példának okáért, az apoluo szó abban az esetben van alkalmazva, mikor az ország „elhagyása engedélyezve van”. Végül, ezt akkor is használják, mikor szó van egy katona felmentéséről a hosszú katonai szolgálat alól.

Bárhogy is legyen, a válás alatt a korábban létező szövetségi kapcsolat felbontását értjük. A házastársi kapcsolatok egy hivatalos szerződéssel kezdődtek, ha nem az egyik házasfél halála miatt szakadtak meg, hanem válás miatt, akkor ezt szintén egy hivatalos szerződéssel erősítették meg. Itt világosan lehet követni annak a gondolatnak a menetét, amelynek eredményeképpen a férj és a feleség külön kezdenek élni; és nem fontos, hogy kinek a szemszögéből tekintenek a szétválásra, – annak, aki elmegy (aphiemi); vagy annak, aki „elzavarja” a házastársat (apoluo), vagy azoknak, akik látják a szétválást, ami a válás folyamat végleges eredménye (horizo).

 

 

Különválás (a házasfelek különélése)

 

Már néhány előzőleges észrevételt tettünk a horizo szó jelentésére, ami „elválasztást” (válás által) jelent. Most térjünk vissza ehhez a fogalomhoz, és utána részletesebben fogunk róla beszélni.

Ma sokan úgy gondolják, hogy a különválás (a házastársak különélése) – nem válás, hanem valamilyen azt helyettesítő alternatíva. A Bibliában azonban közel sem találtok ilyen véleményt. Az Újszövetségben a „különválás” szó (horizo) mindig a „válás”[45]fogalmához tartozik, következésképpen, a válás általi elválást jelenti.

Ennek a szónak a jelentése megegyezik a válás procedúrájával, amely az 5 Móz. 24: 1-4-ben található: a váló levél megírása, és az asszonynak való átadása, az asszony elküldése a házból, és végül a különválás. Ezt a szót használja Jézus is a Mt. 19: 6-ban: „Amit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza (horizo)”. Moulton és Milligan azt írják: „Ez a szó alighanem speciális kifejezése lett a válás kifejezésére”.[46]Mint ahogyan már beszéltem róla, a horizo szó állandóan használatos volt a váló levelekben,[47]és még a pogányok házassági szerződésében is, mikor előre lehetségesnek tartottak egy válást.[48]

A horizo szót használta Pál apostol is az 1 Kor. 7: 10-11-ben, ahol azt parancsolja az asszonynak, hogy ne váljon el az urától, és a férjnek, hogy ne váljon el (aphiemi – elhagyni, elválni, vagy elzavarni) feleségétől (11. vers). Pál azonban rögtön meg is magyarázza a szavak jelentőségét: ha a feleség mégis külön válna a férjétől, akkor maradjon házasságon kívüli állapotban (agamos, 11. vers). Ily módon, ebben a szövegben a „különválás” alatt válást kell értenünk, mivel az agamos állapotot von maga után, vagyis házasságon kívüliséget. Pál éppen az ilyenféle különválásról beszél (a házasság végleges felbontásáról); ezt onnan tudjuk, hogy óvja olvasóit attól, hogy újból házasságra lépjenek (mint a megbékélés – esetünkben – nem kívánt alternatívájától). Ha ő olyan különválásról beszélt volna, amely nem vonta volna maga után a házasság felbontását, nem írta volna azt, hogy „házasságon kívülinek” kell maradni (hisz akkor szó sem lehetett volna erről). Ez a gondolat nagyon fontos, és még visszatérünk hozzá.

Fordítsatok figyelmet arra, hogy az aphiemi (elválni, elhagyni) szó a 11. versben, ahol az van írva: „… és a férj se bocsássa el a feleségét”, a parancs másik árnyalata is napvilágra kerül. Úgy szerepel itt, mint a horizo részleges, vagy annak teljesen megfelelő szinonimája. Az asszonynak az van parancsolva, hogy ne váljon el a férjétől válás által, míg a férjnek az van mondva, hogy „ne váljon” el, „ne hagyja” el, és „ne bocsássa” el (aphiemi) feleségét. Ily módon, azt láthatjuk, hogy a válásról beszélve, Pál, mint ahogyan azt az ékes beszéd megkívánta, több fogalmat alkalmazott.

Tehát, megvizsgáltuk azt, hogy mi a válás, és milyen kapcsolatban vannak vele az ihletett szerzők, meg azt is, milyen szerepet töltött be a bibliai idők kultúrájában. Mielőtt tovább folytatnánk vizsgálódásainkat, fontos emlékezetünkben vésni azt, hogy mit tudtunk meg az előző fejezetekből. Ezért, ha az olvasottak valamilyen kételyt ébresztenek bennetek, vagy nem értetek vele egyet, arra hívlak benneteket, hogy térjünk vissza könyvem elejére, és figyelmesen olvassátok át a hat fejezetet, és gondolkodjatok el azok tartalmán. Ez segít nektek abban, hogy jobban megértsétek azt a szövegértelmezési és teológiai anyagot, ami még előttetek áll.

 

 

7. Kétféle kategória, amiről az első korintusi levélben esik szó

 

Furcsának tűnhet számotokra az, hogy a bibliai szövegek tanulmányozása során, amelyek érintik a válás kérdését, éppen az 1 Kor. 7-el kezdünk. Megmagyarázom, miért: először, ebben a fejezetben nagyon sok kulcsfontosságú szó, és kifejezés szerepel; másodszor, egymás mellé, és egymással ellentétbe van állítva ként olyan helyzet, amely összefüggésben van azzal a válással, amit az Újszövetség tárgyal; harmadszor, ebben a fejezetben Pál apostol Jézus szavait magyarázza, és arra mutat rá, hogyan kell alkalmazni azokat különböző helyzetekben.

Ebben a fejezetben (mint a következőkben is) nemcsak az 1Kor. 7-et fogom tárgyalni, pusztán ezt a fejezetet veszem alapul más igeversek megvizsgálására.

Már magyaráztam, hogy milyen tanítások vannak a házassággal, és a házasságon kívüliséggel kapcsolatban az 1 Kor. 7-ben. Ezért most megvizsgáljuk Pál tanítását a válással kapcsolatban. Az első korintusi levélben Pál nemcsak kiemeli az általános kérdések közül azokat, amelyeket külön kell megvizsgálni, de egy tető alá hozza azokat a különböző témákat is, amelyek egy probléma köré vannak gyűlve, és, többek között, ebben mutatkozik meg igazán az ő teológiai zsenialitása. Itt a válás kérdése egy síkon van tárgyalva a házasság kérdésével.

Most azonban kezdjünk neki az igehely értelmezésének. A 10. versben Pál a következőket mondja a válásról:

 

„Azoknak pedig, akik házasságban vannak, hagyom nem én, hanem az Úr…”   

  

A 12. versben meg azt írja:

 

„Egyebeknek pedig én mondom, nem az Úr…”

 

Ily módon Pál az embereket rögtön két kategóriára osztja: 1) „házasságban levőkre”; 2) „egyebekre” (az emberek második kategóriájáról később még részletesebben fogunk beszélni). A 10. és 12. versek kijelentésén sok keresztyén elcsüggedt (habár nem volt okuk erre). Egyesek úgy gondolták, hogy az emberek első kategóriájának maga Isten adott parancsolatot, míg az emberek második kategóriájának – csak Pál adott egy Istennek kedves tanácsot. Az az érzésük támadt, mintha a Szentírás a hatalom két fokáról beszélne. Vajon tényleg így lenne, azok a szavak, amelyek az emberek első kategóriájához vannak intézve, azok ihletettek, míg az emberek második kategóriájához intézett szavak – nem? Vagy lehetséges az is, hogy mindkét parancs ihletett, de különböznek fontosságukban?

Megpróbálunk válaszolni ezekre a kérdésekre. Mindenek előtt, meg kell jegyezni, a félreértés abból fakad, hogy rosszul értelmezik Pál apostol szavait. A Szentírásban nincsenek olyan szakaszok, amelyek ne lennének ihletettek, vagy amelyek hibák hordoznának magukban. Mikor Pál az említett tanítást adta számunkra, biztosan nem ebből a hibás feltevésből indult ki.

Akkor milyen értelme van szavainak? A válasz erre a következő:

 

1. A 10. és a 11. versben Pál, lényegébe véve, azt mondja: „Emlékeztetlek benneteket arra a szabályra, amely a válás végett van felállítva, amelyet az Úr Jézus Krisztus adott elénk, mikor itt járt a földön az Ő tanítványaival, és hirdette az evangéliumot egész Izraelnek”.

 

2. A 12-16. versekben azt mondta: „Most érintsük azt a kérdést, amivel eddig még nem találkoztunk, és amit Jézus nem említett, mikor itt élt közöttünk. Ezzel a problémával napjainkban szembesülünk, mikor az evangéliumot a pogányoknak hirdetjük, és azért azt mondom ezzel kapcsolatban én (természetesen, én fogok erről beszélni, ugyanazzal a Szent Lélekkel betöltekezve, Aki ihletett engem akkor is, amikor sok más kérdésben is beszéltem)”.

 

Ily módon, Szent Pál apostol a maga Istentől ihletett levelében pótolja Jézus tanítását a válásról, válaszolva az utólag felmerült kérdésekre. Így lehet magyarázni az emberek két kategóriája között látszólag fennálló különbséget.

Ennek ellenére, fordítsatok figyelmet a következőkre: mikor valamit pótolunk, valamihez hozzáadunk valamit, ilyen vagy olyan kivételeket teszünk. Így áll a dolog ezzel a két, látszólag két kategóriába sorolt rendszerrel is. Pál Jézus tanítását kizárólag az emberek második kategóriájára vonatkoztatja, – azokra, akiket az 1 Kor. 7: 10-11-ben említ. Arra mutat rá világosan, hogy Jézus szavaiban nemcsak bizonyos általános elvek vannak lefektetve (mint például, „nem így volt ez a kezdetekben”, vagy „egy test lesznek”), hanem olyan tanítások is, amelyek csak az említett embereknek voltak adva.

Éppen azért, hogy az 1 Kor. 7-ben az emberek két kategóriára vannak osztva, a Szentírásnak ez a része különleges fontossággal bír abban, hogy az adott problémát meg tudjuk vizsgálni. Ezért logikus az, hogy a válás témájának tanulmányozását ebből az igeszakaszból kiindulva kezdjük. Pál nemcsak az Úr tanítását helyezi a megfelelő szövegkörnyezetbe (abba a szövetség szövegkörnyezetébe, ahol mind a férj, mind a feleség keresztyének), hanem világosan rámutat annak keretére is, amelyben az Úr tanítása alkalmazható. Ily módon, feltárva Krisztus szavainak értelmét, az apostol gondoskodott arról, hogy ne essünk tévedésekbe, helytelenül, túl széleskörűen alkalmazva azt. Sok igemagyarázó abszolút fel sem figyel erre a körülményre. Ennek az a következménye, hogy olyan következtetésre jutnak, amely ellentmond a Bibliának, és ez negatívan tükröződik vissza azoknak a hívőknek az életéről, akiket tanítanak.

Ily módon, el kell ismerni, hogy Jézusnak a válással kapcsolatos nem minden tanítása érint mindenkit. Szélsőséges esetben, az Ő szavait nem minden ember életében egyformán kell alkalmazni. Ne gondoljátok azt, hogy kételkedek Krisztus szavainak őszinteségében – ellenkezőleg, arra törekszem, hogy feltárjam ellőttetek az Ő szavainak valódi értelmét. Nem szabad rosszul értelmeznünk az Ő tanítását, és az Ő tanításait olyan körülmények között alkalmazni, amelyekre ezek a tanítások nem vonatkoznak. Pál azt mondja – és nekünk ezt helyesen kell értenünk, – hogy Jézusnak a válásról szóló tanítása nem kimerítő természettel bír, mivel az Ő akarata nem állt abban, hogy mindent elmondjon a válásról, amit csak el lehet mondani az adott kérdésről. Krisztus tanítása egy bizonyos szövegkörnyezetre adatott, és egy bizonyos probléma kört érintett, és erre emlékeztetnünk kell magunkat.

Milyen két kategóriáról beszél itt Pál? Elolvasva az 1 Kor. 7: 10-16-ot, azt látjuk, hogy Jézus a hívők közötti válásról beszél. A 10. és a 11. versben Pál azokhoz a hívőkhöz fordul, akik el akarnak válni. A 12-16. versekben Pál azonban azokhoz a hívőkhöz fordul, akik hitetlenekkel élnek házasságban. Pál szavaival élve, Jézus ezekről semmit sem mondott. Ezt a kérdést az Újszövetben először ő hozta szóba.

Isten, ahogyan Pál rámutat, nem egyenlőképpen lép fel ezzel a két kategóriával szemben: először, ez abból ered, hogy különböző parancsok vannak nekik adva, ami abból fakad, hogy különböző kategóriákba vannak sorolva. Ebben nincs semmi furcsaság. Minden helyzet, ami le van írva a Bibliában, és érinti ezt a kérdést, arra mutat, hogy ezek közül mindkét kategória más-más megközelítést igényel. Ezsdrás 10. része – világosan alátámasztja ezt.[49]Az élet más területein a hívők, és a hitetlenek kapcsolatát másként kell vizsgálni, mint két hívő közötti viszonyt. Pál a korintusiakhoz írt első levelében nem egyszer emlékeztet minket erre a tényre.

A viszályokról beszélve, Pál elmondja, hogy a keresztyéneknek nincs jogukban világi bíróság előtt pereskedni más keresztyénekkel. Minden nézeteltérést a gyülekezet belül lehet, és kell megoldani. A hívőknek azonban nincs megtiltva az, hogy hitetlenekkel világi bíróságok előtt pereskedjenek. Ugyanakkor az 1 Kor. 5-ben azt láthatjuk, hogy a keresztyéneknek a bűnbe esett keresztyénekkel egészen másként kell bánniuk, mint a bűnbe esett hitetlenekkel. A Róma 12: 18-ban Pál egy általánosan érvényes elvet ad, amit nekünk alkalmaznunk kell a hitetlenekkel való kapcsolatunkban:

 

„Ha lehetséges, amennyire rajtatok áll, minden emberrel békességesen éljetek”.

 

A hitetlenekkel való kapcsolatainkban nem mindig sikerül elérni a békességet, ezért a keresztyénnek minden lehetséges dolgot meg kell tennie, hogy békességben legyen velük, de nem többet. Hogy milyen elveknek kell vezetnie a keresztyéneket egymással való kapcsolatukban, arra a Mt. 18: 15 (és a további versek) mutat rá. Az adott igeversnek megfelelően, Isten és az Egyház mindent megadtak a keresztyéneknek ahhoz, hogy békésen tudják elrendezni a közöttük fennálló problémákat.[50]Ha a hívő arra törekszik, hogy megoldja konfliktusát a hitetlennel, de az nem mutat semmi hajlandóságot a megbékélésre, a hívő csak imádkozhat érte. Az adott helyzetben több nem követeltetik a hívőtől. Ez a szabály, és azt fogjuk látni az 1 Kor. 7: 12-16-ból, hogy ez vonatkozik a családi kapcsolatokra is. A hitetlennel való viszony különböző következményeket vonhat maga után, és minden problémás helyzete egyéni elbírálást igényel. Éppen ezért, mikor Pál a válásról beszél az 1 Kor. 7-ben, akkor az emberek két kategóriájáról beszél. A hívők törekvése, hogy békességben legyen a hitetlennel, eredményre vezethet, ezért minden problémának, ami a hitetlennel való kapcsolatban alakult ki, egyéni megközelítésre van szüksége.[51]

A következő fejezetben azzal a kérdéssel fogunk foglalkozni, ami a hívők közötti válás kérdését érinti.

A következő fejezetben megvizsgálunk még egy helyzetet, amire emlékeztet minket az 1 Kor. 7, éspedig – azt a helyzetet, mikor a házasfelek közül az egyik fél hívő, a másik viszont nem az.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

8. Hívők közötti válás

Előzetes okfejtés

 

Visszatérünk Pál szavaihoz, amelyeket az 1 Kor. 7: 10-11-ben mondott. Itt a hívők közötti válás kérdéséről esik szó.

 

„Azoknak pedig, akik házasságban vannak, hagyom nem én, hanem az Úr, hogy az asszony férjétől el ne váljék. Hogyha pedig, elválik is, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön meg férjével; és a férj se bocsássa el a feleségét”.

 

Ennek a parancsolatnak az a lényege (fordítsatok figyelmet arra, hogy ezek parancsolatok, nem egyszerűen jó tanácsok) a következőkben van: a hívő férjnek és a hívő feleségnek nem szabad elválnia. Pál ugyanazt az alapvető igazságot tanítja, amit az Úr is (Pál Márk és Lukács evangéliumát követve, céltudatosan figyelmen kívül hagyva Máté evangéliumát, nem tér ki arra a kifejezésre, amit Jézus megtett: „kivéve a paráznaság bűnét [porneya]”).[52]Ehhez a kitételhez később még visszatérünk. Most azonban Pállal együtt (ugyanakkor Márkkal és Lukáccsal együtt is) kijelenthetjük, hogy Jézus megtiltotta a hívők válását. Erre tanít minket a 10. és a 11. vers. Most nézzük meg, mit mond erről Pál apostol. Fordítsatok figyelmet arra a parancsolatra, hogy „az asszony a férjétől ne váljon el”, amely hasonlóságot mutat azzal, hogy „a férj se bocsássa el a feleségét”. Ez a kettős parancsolat nem tartalmaz semmilyen kivételt, mert erről itt nem folyik szó.

A továbbiakban Pál azt írja: „Hogyha pedig, elválik is…” (11. vers).[53]Milyen értelmet tulajdonít Pál ezeknek a szavaknak? Világos, hogy nem veti el saját parancsát, oly könnyen megengedve azt, amit, szavaival élve, Jézus megtiltott! Az adott esetben Pál figyelmeztet annak veszélyére, ami válást vonhat maga után. Az a parancs, hogy ne váljanak el válás által (horizo), továbbra is érvényben marad, ha azonban az asszony (feltételezhetjük, hogy ez vonatkozik a férjre is) nem engedelmeskedik ennek a parancsolatnak, és mégis elválik, nem léphet házasságra egy másik férfival, – mert így mindig lehetősége lesz arra, hogy megbékéljen férjével. Ha mégis más felesége lesz, ily módon még inkább engedetlenné válik Isten iránt, és olyan helyzetben hozza magát, amiből nincs kiút (vö. az 5 Móz. 24: 1-4-el!).[54]

Meg kell jegyezni, hogy Pál nem engedélyezi a különválást, elismeri azonban, hogy különválhatnak, ezzel engedetlenné válva Istennek. Az apostol arra törekszik, hogy megóvjon bennünket annak következményeitől, amelyet ez a bűn von maga után.[55]

Mint ahogyan már tudomásunk van róla, a „különválni” szó azt jelenti: „elválni a válás által”.[56]Éppen ebben az értelemben van használva ez a szó itt, és mindenhol az evangéliumokban. Különválva a férjtől, a feleségnek „házasságon kívül” kell maradnia (agamos), – míg a férjnek el kell határolódnia attól a köteléktől, amellyel Isten ehhez az asszonyhoz kötötte őt azelőtt.

A „különélés” napjaink beli értelmezése, amelynek hatása alatt az ember elhagyhatja házastársát úgy is, hogy nem válik el tőle, nem rendelkezik semmilyen biblikus alappal. Az ilyen különélést (akár megerősítik azt a világi hatóságok, akár nem) szigorúan megtiltja az 1 Kor. 7: 5.

Miért kell ilyen esetben az elvált asszonynak házasságon kívül maradnia (agamos)? Helyzetünkben nem arról van szó, hogy az asszony nem térhet vissza a saját férjéhez; ő nem mehet egy másik férfihoz. Más szóval, Pál azt mondja: „Tart most bűnbánatot, és menj hozzá újra ahhoz a férfihoz, akitől törvénytelen módon elváltál”. Ily módon, ha az asszony a válás után bizonyos ideig házasságon kívül élt, lehetősége van arra, hogy megbékéljen férjével. Egy másik férfival van házassága azonban megfosztaná őt ettől a lehetőségtől az asszonyt.[57]Pál azt kívánja, hogy a hívő férjek és feleségek helyreállítsák, és felújítsák volt kapcsolatukat, és új, biblikus alapra építsék fel újra házasságukat. Isten Igéje és a Szent Lélek minden hívőnek adva van, ez pedig azt jelenti, hogy a hívők rendelkeznek mindazokkal az eszközökkel, amelyek szükségesek ahhoz, hogy ne csak békességben tudjanak egymás mellett élni, hanem valóban boldog házasságok tudjanak létre hozni!

Most fordítsunk figyelmet egy nagyon fontos körülményre. Még amikor a férj és a feleség elválnak a válás által, átlépve Isten törvényét, házasságuk ténylegesen felbomlik (habár a válás az adott esetben nem rendelkezik biblikus alappal). A válás alapja lehet törvénytelen az Isten szemében, de maga a válás – nem. Azok a hívők, akik elváltak, nem rendelkezve biblikus alappal erre nézve, „házasságon kívülinek” számítanak. Ez a gondolat végigvonul az egész Szentíráson. Mivel a házasság a férj és a feleség beleegyezése által történik, ennek a beleegyezésnek felmondásával bomlik az fel a válás által. Ezért azt mondani, hogy az elváltak „Isten színe előtt továbbra is össze vannak kötve a házasság kötelével”, helytelen. Az ilyen állítás ellentmond a Bibliának, és kárt okoz az embereknek. Isten az ilyen embereket „házasságon kívülieknek” nevezi (ld. az 5 Móz. 24: 1-4-et!). Isten színe előtt az elvált felek agamos-ok, és Isten úgy viszonyul hozzájuk, mint akik „házasságon kívül” vannak. A Szent Léleknek kedves volt, hogy éppen ezt a fogalmat válassza, nemcsak azért, hogy valamit tudtunkra adjon, hanem azért is, hogy segítsen nekünk abban, hogy helyesen járjunk el. Isten Igéjét saját gondolatainkkal, és kigondolásainkkal helyettesíteni nagyon nem veszélytelen dolog.

Az a vélemény, hogy az elvált ember továbbra is kötve van a házasság kötelékével, helytelen viselkedéshez és helytelen gondolkodásmódhoz vezet; ez mind az érintettre, mind az ő lelkigondozó személyre vonatkozik. Tételezzük fel, hogy Isten szemében az elvált férfi és az elvált nő továbbra is férj és feleség. Ebben a helyzetben el kell ismerni, hogy őket továbbra is köti a házasság, ezen belül a nemi kapcsolat (1 Kor. 7: 3-5). Hasonló nézethez ragaszkodva, a lelkigondozó nemcsak arra fogja bíztatni gondozottjait, akik törvénytelen módon váltak el, hogy egy fedél alatt lakjanak, hanem arra is, hogy elégítsék ki egymás szexuális igényeit. Ily módon, ezzel nemcsak helyesli a törvénynek való engedetlenséget,[58]de arra is ösztönzi őket, hogy paráznaságot kövessenek el (ami még rosszabb). A házasságon kívüli nemi kapcsolat tiltott. Könnyű olyan frázisokkal dobálózni, mint például „Isten előtt az elváltak továbbra is házastársaknak minősülnek”, de nem is olyan könnyű elismerni, hogy mindez milyen következményekkel járhat.

Tehát, Isten az elvált hívőket házasságon kívülieknek (agamos) nevezi. Akkor hát ne egyesítsük azt, ami Isten szemében szét van választva! Minden egyértelműen világos: a válás a házasság felbontását jelenti. Azok a körülmények, garanciák, jogok és kiváltságok, amelyekkel az ember rendelkezik a házasságban, nem terjed ki azokra, akik elváltak. Azokra azonban, akik törvénytelen módon váltak el, más kötelezettségek vonatkoznak:

 

1. Az ilyeneknek az a kötelességük, (újra csak Isten parancsa szerint – 1 Kor. 7: 11) hogy házasságon kívüliek maradjanak (vagyis nem léphetnek valaki mással házasságra), hogy…

 

2. … lehetőségül legyen volt házastársukkal a megbékülésre.

 

Addig, amíg nem állítják helyre házastársi kapcsolatukat, meg vannak fosztva minden jogtól, kiváltságtól, és körülménytől, amelyeket azok élveznek, akik házasságban élnek. Az ő legfőbb kötelességük – hogy megbékéljenek egymással. Hogy a hasonló problémákat meg tudják oldani, mélységesen meg kell érteniük ezt az igazságot.

Tudatosítani kell azt, hogy erről nemcsak az 1 Kor. 7: 10-11-ben van szó, de más bibliai helyeken is. Például, Jézus azt mondja: „Ami azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza” (Mt. 19: 6; Mk. 10: 9).[59]Ha ez elválás lehetetlen lenne, akkor Jézus nem adott volna ilyen intést. Az Ő parancsa teljesen értelmetlen volna, ha, ahogyan sokan gondolják, a törvénytelenül elvált hívők „Isten szemében továbbra is házastársak”, és semmi sem képes őket elválasztani egymástól.

Ezen kívül, az a helyzet, amelyet az 5 Móz. 24: 1-4 ír le, olyan lenne, hogy a házasság felbontásának nem lenne semmi alapja (erről még részletesebben fogunk beszélni). És mégis, mikor a feleség elhagyta első férjét, „más felesége" lett, aki az ő „férjének” van nevezve (2 – 3. vers). Tovább azt olvassuk: „Az első férje, aki elküldte őt, nem veheti őt másodszor is magához” (4. vers). Tételezzük fel, hogy Isten szemében a nő, nem véve figyelembe a válást, továbbra is az első férj felesége marad; ilyen helyzetben, máshoz menve feleségül, nemcsak házasságtörést követne el, de kétférjűséget is.[60]A „más felesége” szókapcsolat azonban az ellenkezőjéről tesz bizonyságot. Ha az asszony egy másik férfi felesége lesz, akkor nem lehet felesége az első férjének. Nem lehet őt megvádolni bigámiával (kétférjűséggel). Ellenkezőleg, itt egyértelműen ki van fejezve, hogy az első férj nem veheti őt „másodszor is magához” (4. vers). Maguk ezek a kifejezések tesznek bizonyságot arról a helytelen gondolkodásról, mintha az asszony sosem szűnt volna meg első férje felesége lenni. Ennek az asszonynak nincs megengedve, hogy másodszor is az első férje feleségévé váljon. Ebből kiindulva, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a válás után ez az asszony megszűnik első férje felesége lenni.[61]

Végül, úgy gondolom, egyetértetek azzal, hogy annak az állításnak, hogy az ember a válás után továbbra is össze van kötve a házasság kötelékével, semmilyen alapja sincs a Bibliában.[62]Több annál, ez a vélekedés annak következtében jött létre, hogy az adott kérdést nem biblikus módon törekedtünk igazolni, és helytelen módon értelmeztük azokat az igehelyeket, amelyek ezzel a kérdéssel kapcsolatosak.

A következő fejezetben még egy körülményt fogunk megvizsgálni, amelyről említést tesz az 1 Kor. 7, éspedig – az olyan házastársak válásáról, ahol az egyik keresztyén, a másik azonban nem az.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

9. Házastársak válása, ahol az egyik fél keresztyén, míg a másik nem az

 

Vannak azonban olyan helyzetek is, amiről Jézus a válásról szóló tanításaiban nem tett említést. Erről tesz bizonyságot az 1 Kor. 7: 12-16 (különösen a 12. vers). A 12. versben Jézus azt mondja:

 

„Egyebeknek pedig én mondom, nem az Úr…”

 

Mint ahogyan már megjegyeztük (a 7. fejezetben), ezt a kijelentést nem lehet úgy magyarázni, mintha Pál szavai nem lettek volna ihletettek, és nem lenne erejük. Ezt a kijelentést a következő módon kell érteni: „Most érintem azt a kérdést, amiről Jézus nem beszélt”.[63]

Az „egyebeknek” szó arra utal, hogy vannak más kategóriába eső emberek is, amelyekre a 10-11. versekben mondott dolgot nem vonatkoznak, vagy, végső esetben, csak részben vonatkoznak. Az adott kategória emberei olyan problémákba ütköztek, amelyekről Jézus nem beszélt, mivel azok más helyzetek voltak.

Mikor az evangélium elkezdett hirdettetni a pogány országokban is, a görögök és a rómaiak között sokan megtértek. De gyakran úgy esett, hogy a családnak csak az egyik tagja lett keresztyén. Ez sok problémához vezetett (egyeseket érint az 1 Pt. 3),[64]amelynek egyike a válás lett.

Egy dolog, mikor olyan emberek készülnek elválni, akik keresztyének (ld. a 7. fejezetet!). Isten a keresztyének számára az Ő Igéjét és Szent Lelkét adta, amelynek segítségére mindkét házastárs támaszkodhat, ha olyan probléma merült fel köztük, ami megoldásra szorult. A hívő házastársaknak együttes kötelességük, hogy engedelmeskedjenek Krisztusnak. Ezen kívül, ha a házastársak elutasítják azt, hogy megfelelő módon oldják meg a problémákat, akkor egyházfegyelmi eszközök alkalmazhatók velük szemben (mint végső eszköz). Következésképpen, az ilyen helyzetben reménység van arra, hogy a házastársak megoldják problémájukat, és ezért elengedhetetlen együttműködniük annak érdekében, hogy megbékélésre jussanak.

Vannak azonban olyan helyzetek, amelyek ettől egészen eltérőek – mikor a hívő fél el akar válni hitetlen házastársától. Az adott esetben a hitetlen fél nem tudja alkalmazni egyiket sem a fent említett eszközökből, kivéve az utolsót; a hívő fél azonban nem alkalmazhatja ezt az utolsó eszközt (nem követelheti az egyházfegyelmi eszköz gyakorlását). Ebben a helyzetben nem lehet ennek alkalmazása lehetetlen, mivel nincs olyan reménység arra, hogy ez hatásos lesz, mint abban az esetben, mikor mindkét fél keresztyén. Azt látjuk, hogy Pál nem is követeli ennek alkalmazását olyan házastársak között, mikor az egyik fél nem hívő.

Pál nem tiltja meg a hívőnek, hogy elváljon hitetlen házastársától, de azt mondja, hogy a hívőnek nem kötelező elválnia, ha a hitetlen házastárs házasságban akar vele élni. Több annál, a keresztyéneknek az van parancsolva, hogy minden erejükkel a házasság megőrzésére törekedjenek. Erre hívő házastársa érdekében kell törekednie – abban a reménységben, hogy az Krisztusba hívővé válik a vele való közösség által,[65] – a gyerekek miatt, akik a hitetlen házastárstól születtek, akik, ha a hitetlen társsal maradnak, „tisztátalanoknak” fognak számítani.[66]Ha azonban a hívő mindent megtesz, hogy megőrizze a házasságot, de a hitetlen nem akar vele élni, a válás megengedett eszköze a probléma megoldásának (15. vers).

Röviden áttekintettük azokat a helyzeteket, amelyek kérdésünket érintik. Most forduljunk vissza vizsgálódásaink elejére, és tekintsük át részletesebben egyes mozzanatokat.

Az előző fejezetek egyikében a Szentírás példájára támaszkodva már megmutattam, hogy, habár a válás megengedett eszköz, ennek ellenére mégsem kívánt dolog. A válások oka mindig a bűnben keresendő, habár nem minden válás bűnös dolog. És itt, az 1 Kor. 7: 12-16-ban, a válás nem úgy van bemutatva, mint a probléma megoldásának legjobb eszköze. Még akkor is, ha a házastársak egyike hívő, és a másik nem az, arra kell törekednie mindkettőnek, hogy családjukat megőrizzék, ha ez lehetséges (hogy milyen körülmények között lehetetlen a házasság további fenntartása, később megvizsgáljuk). Pál komoly okokra (ezeket az okokat már tárgyaltuk) hivatkozva arról győzködi a hívőket, hogy ne váljanak[67]el a hitetlen házastársaiktól, ha azok szeretnének továbbra is velük élni. Az apostol ugyanakkor azt jelenti ki: a hívőnek kötelessége a hitetlen házastársával együtt élnie, ha a hitetlen fél kész megőrizni a családot. Az általános elvnek megfelelően, amit a Róma 12: 18 ad, ha „lehetséges”, a hívőnek „békességben” kell élnie (hitetlen – a Fordító megjegyzése) házastársával.[68]

De mi a helyzet, ha mindent megtéve a házasság megőrzése érdekében, a keresztyén képtelen elérni a békességet? Tegyük fel, hogy a hitetlen fél el akar válni. Lehetséges, hogy így fog gondolkodni: „Mikor feleségül vettem őt, nem számoltam azzal, hogy a helyzet ilyenre fordul. A feleségem elutasítja azt, hogy ne mondjon igazat, mikor erre kérem, elutasítja azt, hogy összejöveteleken vegyen részt, ahol kicseréljük egymás feleségeit, nem iszik… Csak a maga Bibliáját olvassa… Elég volt! Nem akarok vele élni!”.[69]Ha a hitetetlen fél el akar válni, Pál azt mondja: „ám váljék el” (15. vers). Ebben a versben szó szerint az van mondva: „Ha a hitetlen elválik (horizo = válás által elválik), akkor váljon el (horizo)”. Az „elválni” szó arra tesz bizonyságot, hogy a hitetlen fél nemcsak gondolkodik a váláson, hanem már meg is tette az első lépést ebben az irányban, nyíltan kijelentette azt a vágyát, hogy szeretné felbontani a házasságot. Például, napjainkban ilyen lépésnek számít az, ha elmegy tanácsadásra egy jogászhoz, vagy ehhez hasonló.[70]Barkley bibliafordításában ez így hangzik:

 

„Ha a hitetlen el akar válni, akkor legyen válás”.[71]

 

Más szóval, ha a hitetlen határozottan arra törekszik, hogy felbontsa a házasságot (válás által), akkor a hivő félnek nem kell gátat vetnie ebben a kérdésben.[72]Az adott igehelyet nem szabad úgy érteni, mintha a válás csak azután lehetséges, miután a hívő már elhagyta családját, habár ez a lépés világosan tanúskodik arról, hogy fel akarja bontani a házasságot, és nincs törekvése arra nézve, hogy megőrizze azt (12-13. vers).

Tehát, ebből világossá válik számunkra az általános elv: ha a hitetlen nem akarja (nem egyezik bele) megőrizni a házasságot (12-13. vers), a keresztyénnek nem kell akadályt gördítenie a házasság felbontásának folyamata elé. Pál a döntésmód parancsoló formáját használja, azt mondva, hogy: „ám váljék”. Ez utasítás. Ez az egyedüli eset, mikor a válás megköveteltetik.

A 15. versben a hívő válás utáni helyzetéről, és annak okairól van szó, amelyek alapján az elválást javasolja. Vizsgáljuk meg mind azt, mind mást.

 

1. A hívő válás utáni állapota a következőképpen van meghatározva: „nem vetett szolgaság alá a keresztyén férfiú, vagy asszony az ilyen dolgokban”.

 

A házasság köteléke el van szakítva. Az ember felszabadul a házassági kötelék alól, és többé nincs megkötve általa. Ezen kívül, a volt társak ezek után nem kötelesek a békességet keresni.[73]Pál ezt a gondolatát a 27. vers második felében fejti ki, ahol azokról beszél, akik „megszabadultak feleségüktől (azaz felbontották válás által a házassági köteléküket – a Fordító megjegyzése)”. A „megszabadultak” szó az ókori görög (luo) fordításában azt jelenti, hogy „feloldani”, és a 27. versben ellentétben van állítva a deo szóval, ami azt jelenti: „összekötni”. A deo szó a 39. versben ugyanebben az értelemben van alkalmazva.[74]A 15. versben az „összekötni” szónak a szintén ókori görög doulu szó felel meg, ami az erősebb, „rabszolgává tenni” jelentést hordozza magában. Ily módon, mikor a házasság köteléke fel van oldva, a hívő fel van mentve a házastársi kötelességek alól a hitetlen társa felé, és ugyanígy a nehéz iga alól is – hogy megőrizze a házasságot a hitetlen fél akarata ellenére is. A hívő mintegy mentesül a rabság alól.

 

2. Az ok, ami következtében adva van a fent említett parancs, a „békességre hívott el benneteket az Úr” szavakban található.

 

Sok igemagyarázó nem vette figyelembe ezt a fontos körülményt. Az apostol feltárja a probléma mélységes lényegét, és mi nem hagyhatjuk figyelmen kívül szavait. Isten nem akarja, hogy a keresztyének házassága felett megoldatlan problémák honoljanak. Az Úr azt akarja, hogy megoldjuk családi problémáinkat, és békességben éljünk egymással. A házasság vagy megteremtődik, vagy leromboltatik. Nincs valami „köztes” dolog. A problémának ilyen, vagy olyan módon meg kell oldatnia, hogy meg legyen teremtve a békesség.

Néha a keresztyének, botor tanácsot követve, a meghatározatlan állapotot részesítik előnybe. Hadd magyarázzam meg, mit értek ez alatt. Például, egy keresztyén nő azt gondolja (hibásan), mindenképpen meg kell őriznie házasságát hitetlen férjével, annak ellenére is, hogy ő nem akar együtt élni vele. Ebben a helyzetben a férj, lehetséges, hogy elkezdi megcsalni őt (ha ez már eddig is nem történt volna meg), és végül otthagyja a családját. De a helytelen gondolkodásmódot követve, a feleség továbbra is arra törekszik, hogy megőrizze házasságát. A férj talán hónapokig nem kerül elő, és mikor kedve tartja, néha megjelenik. Ettől szenvednek a gyerekek, és felborul megszokott életritmusuk (a remény néha feltámad, néha szétrombolódik). Az asszony teherbe eshet, mivel, megmaradva feleségnek, nem mondhat ellent férje szexuális közeledésének, ha arra van kedve. Az asszony évekig reménykedhet, hogy férje végül úgy dönt, hogy végleg visszatér családjához, de ez sosem fog megtörténni! Vajon a Biblia ilyen „békességre” hív minket? Az élet rombolódik; semmilyen jóra forduló változás sincs, csak problémák. Isten azt akarja, hogy ez a kérdés megoldódjon egyszer s mindenkorra – hogy a békesség felragyogjon. Ez nagyon fontos elv.

Napjaink nézete, amelynek értelmében jobb különélni, mint elválni, világosan ellentmond a biblikus tanításnak, mivel ellene megy ennek az alapelvnek. A különélés semmi jóra nem vezet, csak mindkét felet tisztázatlan körülmények között tartja, és megakadályozza őket abba, hogy békességet, és megnyugvást találjanak.[75]A probléma biblikus megoldásának ilyetén pótléka – vagyis a békesség elérése vagy megbékélés, vagy válás által – akadálya annak, hogy valódi békesség alakuljon ki.

Sok keresztyén a különélést választja a válás helyett, azt gondolva, hogy a két rossz közül a kevésbé rosszat választják. De mivel ez csak a biblikus elv emberivel való pótlása, az a gondolat, hogy „jobb a különélés, mint a válás”, nem hoz hasznot, csak árt. Bármely lelkigondozó azt fogja nektek mondani, hogy sokkal nehezebb megbékélést elérni ebben az esetben, mint akkor, ha együtt éltek. Ha azt javasoltátok (vagy nem állatok ellene) a házaspároknak, hogy éljenek külön, akkor ennek következtében nagyon nehéz lesz őket megbékélésre, és összeköltözésre rábírni. Külön élve a házastársak nemcsak a békesség, és a nyugalom hamis érzetét tapasztalják meg, de arra sincs lehetőségük, hogy megvitassák egymással problémáikat, és megoldják azt. Isten azt akarja, hogy legyőzzünk minden akadályt, és nem futamodjunk meg előlük.

A különélésről divatos ma úgy beszélni, mint a „szenvedélyek lecsillapodásának idejéről”. Ha azonban ez alatt nem egy pár órát (szélsőséges esetben), vagy pár napot értetek, amire azért van szükség, hogy józanabbul tudjátok értékelni a felmerült problémákat, hogy megoldjátok őket, ez azt jelenti, hogy olyan nézetet vallotok, amely teljesen ellentmond a Bibliának.

Tehát, áttekintettük azt az egyedüli esetet, mikor a hívőnek el kell válnia a hitetlen házastársától, ha minden erőfeszítése arra nézve, hogy megbékéljen vele, kudarcba fulladt. Most forduljunk a másik helyzet felé – mikor a hívők elválhatnak egymástól. Az adott esetben azonban a hívőknek nem kell (azaz nem szükséges – a Fordító megjegyzése) elválniuk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

10. „Paráznaság okán kívül”

 

Mint ahogyan arról már meggyőződhettünk, habár a válás nem Isten rendelése, az Úr mégis bizonyos szabályokat adott, amelyek ellenőrzésük alatt tartják a házasság felbontásának folyamatát. A 11. fejezetben még visszatérünk erre a kérdésre. Beszéltünk már arról is, hogy Isten gyűlöli a válást – nem úgy, mint folyamatot, hanem mint a bűn következményét, és mint sok végzetes hatás kiváltóját. A válás mindig a bűn következménye, de nem minden esetben bűnös dolog maga a válás. Például, az előző fejezetben megvizsgáltuk azt az esetet, amely alátámasztotta ezt a gondolatot – mikor a házasság felbontása olyan körülmények között történik, ahol az egyik fél hívő, a másik azonban nem az. Helyzetünkben a Biblia megengedi a válást, de csak azután, miután a hívő megtett minden erőfeszítést arra nézve, hogy megőrizze házasságát a hitetlen féllel. Ha azonban az utóbbi a válást sürgeti, a hívőnek kötelessége, hogy ez elé ne gördítsen akadályt (1 Kor. 7: 15). A hívőnek ebben az esetben el kell válnia, mivel minden erőfeszítés csődöt mondott. Mint ahogyan arról már beszéltünk, a házasság felbontása a hívő és a hitetlen fél között meg van engedve azért, hogy felszabadítsa a hívő felet minden házassági kötelezettség alól, és az alól a kötelezettség alól is, hogy másodszor is házasságra kell lépnie a volt hitetlen házastársával. A keresztyénnek joga van arra, hogy valaki mással házasságra lépjen, de csak hívő személlyel.

Most azonban forduljunk a Mt. 5 és 19 felé. Itt Jézus világosan arról beszél, hogy egyedül egy ok van a hívők közötti válásra – a házasságtörés (vagyis szexuális bűn). Az Úr azonban az adott esetben nem követeli meg a házasság felbontását. Fordítsatok figyelmet rá: Jézus csak egyetlen okot hoz fel a hívők közötti válásra – a porneyát („házasságtörés”, vagy „szexuális bűn”).

Nem fogjuk tárgyalni azt, hogy sem Pál az 1 Kor. 7: 10-11-ben, sem Márk, sem Lukács az ő evangéliumaikban nem emlékeznek meg a válás emez egyetlen lehetséges alapjáról a keresztyének között (már elmagyaráztam, hogy Pál miért nem mondott erről semmit; arról, hogy miért nem tette ezt meg Márk és Lukács sem, csak feltételezések vannak). Úgy gondolom, hogy sokkal fontosabb azt megjegyezni, hogy Máté emlékeztet erre, méghozzá kétszer is. Próbáljuk megérteni, vajon miért.

Máté evangéliuma a zsidók számára volt megírva. És ahogyan arról egyes szövegek beszámolnak (mind bibliai, mind más forrásból nyert szövegek), ahol szó van a válás kérdéséről a zsidó társadalomban, sok zsidó, Hillél[76]tanácsát követve, úgy gondolta, hogy a válás „bármilyen okból” (még olyan okból is, ha az asszony például nem férje szája íze szerint készítette el az ételt – a Fordító megjegyzése) engedélyezett. Ezt a kérdést részletesebben is meg fogjuk vizsgálni, mikor Jézus az 5 Móz. 24: 1-4 -ről való tanításáról fogunk beszélni.

Most azonban inkább fordítsuk figyelmünket a „házasságtörés bűnét kivéve” kifejezésre. Máté hozzákapcsolta evangéliumához ezeket a szavakat, mivel meg akarta akadályozni a zsidók között újjászületet hívők válásait. Egyesek azt gondolják, hogy a házasságtörés okán megengedett válás a hívők között, egyenlő a keresztyén értékek lábbal tiprásával, Máténak ezzel kapcsolatban azonban teljesen más nézetei voltak. Ő azt mondta, hogy ez az egyedüli kivétel, amely érinti a hívők közötti elválás lehetőségét, mivel tudta, hogy sok hívő számára ez visszatartó körülmény lesz, és arra fog szolgálni, hogy erkölcsi növekedést eredményezzen náluk. Figyelemre méltó, hogy éppen így értelmezték ezt Jézus tanítványai is (reakcióik, alighanem, a társadalomban addig uralkodó vélekedést tükrözték), amiről a következő versekben olvashatunk (Mt. 19: 10 kk.).

 

„Mondának neki tanítványai: Ha így van a férfi dolga az asszonnyal, nem jó megházasodni” (Mt. 19: 10).

 

Kétség kívül, a tanítványok válasza arról beszél, hogy azokban az időkben a zsidók között ez a kivétel nagyon kemény korlátozásnak számított a válási gyakorlatban.

Most vizsgáljuk meg részletesebben Jézus szavait, amiben a hívők közötti házasság felbontását tárgyalja. Két dologra fordítsatok figyelmet:

 

1. „… paráznaság okán [vagy okából kifolyólag] kívül [szexuális bűn - porneya]” (Mt. 5: 32).

2. „… hanemha paráznaság [szexuális bűn - porneya] miatt” (Mt. 19: 9).

 

A Szentírás eme két idézete egy kicsit különböznek egymástól formai alakban, de értelmüket tekintve ugyanazt fejezik ki. Több mint valószínű, hogy a Mt. 19: 9 körültekintőbb választ ad (itt Jézus válaszában a logos, az „alap” megegyezik az aitia szóval, ami „okot, ürügyet, indítékot” jelent a farizeusok kérdésében). Szerencsére helyzetünkben nem látunk hiányt az adott szavak magyarázatát tekintve („… paráznaság okán kívül”, „… hanemha paráznaság miatt”) az ókori görög iratokban, és aligha kérdőjelezi meg valaki hitelességüket.

A Szentírás adott igehelyeit tekintve azonban más, nem kevés egyéb nehézség merül fel. Például, egyeseket az érdekel, hogy csak Jézusnak ezeket a szavait csak az elváltakra kell értelmezni, vagy azokra is, akik újból megházasodtak. Egyesek a porneya szóra figyelnek, és ezért azt mondják, hogy a Krisztus által közöltek az eljegyzés, és nem a házasság felbontására érvényesek.

Az elején azt kell tisztáznunk, hogy az általunk megtekintett igehelyek vonatkoznak-e az újraházasodásra. Igen, vonatkoznak. A két fogalom szorosan összefügg az Mt. 5: 32-ben és 19: 9-ben. A Mt. 19: 9-ben Jézus azt mondja, hogy az a férj, aki más feleséget vesz magának, házasságot tör – hacsak előbb nem válik el első feleségétől, akitől csak akkor válhat el, ha az asszony paráznaság által megtörte házasságukat. Ebben áll a házasságtörés gondolatának egész lényege. Ezen kívül, az elvált asszony, és annak második férje meg elfogultak annak tekintetében, hogy házasságtörést követnének el, hacsak nem azelőtt vált volna el az első férjétől az általa elkövetett házasságtörés okán.[77]Tetszik-e ez nektek, vagy sem (sokaknak természetesen nem tetszik), – így mondta ezt Jézus. Nem fogom részletesebben tárgyalni ezt a kérdést, mivel ezt John Murray a Válás című könyvében már megtette.[78]

Engedjétek meg, hogy idézzek két alapvető állítást ebből a könyvből:

 

„Elengedhetetlen megjegyeznünk, hogy az adott mondatban egyetlen gondolat sem befejezett az alapvető moichatai [„paráználkodik”] ige nélkül. Ebben a mondatban éppen a házasságtörés elkövetésének gondolata a legfontosabb, és egyszerűen lehetetlen meg nem említeni azt”.[79]

 

„Ily módon, a szövegben szó esik mind a válásról, mind az újraházasodásról, és a közöttük való kapcsolatot semmilyen módon nem szabad megsérteni”.[80]

 

Azok a bizonyítékok, amelyek erre mutatnak, nagyon komolyak, és meggyőzőek.

 

 

Paráznaság és házasságtörés

 

Hogy tisztázzuk, a „házasságtörés” szó, amit Jézus mond, az eljegyzés felbontására utal-e, és nem a házasságra, elengedhetetlen, hogy megvizsgáljuk a paráznaság (porneya) és a „házasságtörés” (moichao) szó jelentését. Egyesek egyenlőség jelet tesznek a két szó közé, azt tételezve fel, hogy egymást helyettesítő szavakról van szó. Tüzetesen megvizsgálva azonban ezeknek a szavaknak a jelentőségét az Ó- és az Újszövetségben (a Septuagintát is figyelembe véve), azt figyelhetjük meg, hogy értelmükben ezek a szavak nem ugyanazt jelentik. A „paráznaság” szó mindenféle szexuális bűnt foglal magába, míg a „házasságtörés” – csak a házastárs iránt hűtlenséget foglalja magába.

Ily módon, világossá válik előttünk annak a tévedésnek az oka, ami a „paráznaság” szó jelentésével függ össze. Az amerikai törvényhozásnak megfelelően, a paráznaság – olyan szexuális bűn, amit házasságra nem lépett személyek követnek el, ugyanakkor a házasságtörés jelentése alatt a házastársi hűtlenséget érti. Ennek ellenére, nincs jogunk a Biblia értelmezési világára alkalmazni ezt, ahogyan sokan teszik, fel sem fedezve ezt. Ennek a különbségtételnek nincs semmilyen biblikus alapja.

Valóban, a szent írók a paráznaság szót használják (porneya) bármely szexuális bűnre, és a Bibliában meg is találjuk ezt a szót, amikor vérfertőzés (1 Kor. 5: 1), homoszexualitás (Júd. 7), és mikor a házasságtörés a paráznaság értelmében van használva (Jer. 3: 1, 2, 6, 8 – a férjes asszony paráználkodik, és paráznaság következtében válnak el tőle; ld. a Jer. 3: 2. 6-ot a Septuagintában!).[81]

Érdekes, hogy a „házasságtörés” szó azonban mindig többet jelent a szexuális bűnnél. Mindig utal a házassági szövetségre. A házasságtörés nemcsak a szexuális kapcsolatokban való hűtlenséget jelent, hanem a közösség szövetségének megtörését is, mivel két ember szövetségébe belép egy harmadik. Ez a harmadik azért jelenik meg, hogy közössége legyen az egyik házastárssal (szinte mindig a szexuális partner szerepében jelenik meg), a „szövetséges” férjjel, vagy feleséggel.

Az egyik legérdekesebb helyzetet mindkét szó egy frázisban való alkalmazására a Sirák[82]23: 32-33-ban találjuk. Itt a következő van mondva a hűtlen asszonyról: en porneya emoicheute („paráznaságban törtél házasságot”). Szexuális bűntettet (porneya) elkövetve, az asszony ezzel együtt megsértette a férjének adott szövetségi esküjét (emoicheute) is.

Sokan úgy gondolják, hogy a paráznaság és a házasságtörés – egy és ugyanaz. Ez azonban nem így van. Nem ritkán Jézus „paráznaság okán kívül” szavait nem helyénvalóan értelmezik. Habár az olvasó érti, hogy a Mt. 5-ben és 19-ben házasságtörésről van szó, Jézus szavai az adott helyen nem a szexuálisan elkövetett bűn következményére utal (házasságtörés), hanem magára a bűnre, amellyel az ember megtöri a házassági szövetséget. A Mt. 5-ben és 19-ben a válás alapját maga a szexuális bűn (porneya) adja, nem annak a következménye (a házasságtörés).[83]

Vajon Jézus miért éppen erre a bűnös cselekedetre hívja fel figyelmünket? Mert általános érvényű, tartalmú magyarázatot akar adni. Azt mondja, hogy a váló levél kiadásának alapjául a paráznaság (szexuális bűn) szolgál, mivel ez a fogalom magába foglalja a vérfertőzést, az állatokkal való közösülést, a női és férfi homoszexualizmust, valamint a házasságtörést is. Csak házasságtörésről beszélni – azt jelentené, hogy leszűkítenénk annak a körnek a nagyságát, ami magába foglal ez a fogalom.

A legtöbb mai bibliafordítás a porneya szót szexuális bűnként adja vissza; ily módon, nem alakulhat ki félreértés a fogalmak között. Ez alatt a szókapcsolat alatt mindenféle szexuális bűn értendő, amit a Szentírásban a paráznaság szó fog össze.

 

 

A paráznaság, mint olyan szexuális bűn, amit az eljegyzés után

követtek el

 

Egyesek azt gondolják, hogy, mivel Jézus alkalmazza a „paráznaság” szót, Ő arról a szexuális bűnről beszél, amit az eljegyzés után, és nem a házasság után követnek el. Az ilyen vélekedés azonban hibás. Már beszéltünk arról (és még fogunk róla beszélni), hogy az ilyen gondolatok abból a hamis elgondolásból fakadnak, hogyan van használva a porneya szó a Bibliában. Annak az uralkodó vélekedésnek, hogy az eljegyzést a házasságtól eltérően felbonthatjuk, nincs semmilyen alapja.[84]Felhozott néhány érvet, ami cáfolja ezt a nézőpontot:

 

1. Jézus és a farizeusok a házasságról beszéltek, és nem az eljegyzésről.

 

2. A Szentírás igeverseiben, amihez Jézus és a farizeusok fordultak (az 1 Móz. 2 és az 5. Móz. 24: 1-4), a házasságról van szó, nem az eljegyzésről.

 

3. Már bizonyítottuk (és más biblikus bizonyítékokat is felvonultatunk), hogy a porneya szó a szexuális bűn meghatározására vonatkozik, aminek következménye a házasságtörés.

 

4. Azt is bebizonyítottuk, hogy a válás megengedett (1 Kor. 7: 15).

 

5. Az 5 Móz. 22: 13-19; 22: 28, 29-ben két olyan eset van bemutatva, ahol büntetés gyanánt meg volt tiltva a férjeknek az, hogy bármilyen oknál fogva is elváljanak feleségeiktől. Ha azonban a válást Isten teljesen megtiltotta volna, az említett idézet elveszítette volna értelmét. Ha a házasságot senki sem bonthatja fel, akkor a válásra adott tiltás nem lenne büntetés. Hasonló büntetés felállítása azonban arra késztet minket, hogy elfogadjuk azt a tényt, hogy Isten lehetővé teszi a házasság törvényes felbontását. Ellenkező esetben a fentebb említett verseknek az 5 Móz. 22-ből elveszítenék értelmüket.

 

6. Az Ez. 23: 1-9-ben Isten olyan „asszonyról” beszél, akik Hozzá mentek feleségül (4. vers). Ezek az „asszonyok” paráználkodtak mind házasság előtt, mind akkor is, miután már férjhez mentek (ld. a 3, 5, 7, 8, 11, 14, 17, 19, 29, 30, 37, 43, 45, 46. verseket!). A házasságtörés – paráznaságuk következménye. Az 5. versben azt olvassuk: „És paráználkodott Oholá oldalamon”. Az „oldalamon” kifejezés azt jelenti, hogy akkor is paráználkodott, miközben Neki, mint az ő férjének, már hatalma volt felette, és vezetője volt (vö. hogyan használja ezt a kifejezést az 5 Móz. 5: 19, 20, 29!). Az Ez. 23: 29-ben ez van írva: „És mezítelen, s ruhátlan hagynak, hogy feltakartassék paráznaságaid szemérme, és fajtalanságod és paráználkodásaid hozták ezt rád” (fordítsatok figyelmet a kiemelt szavakra).[85]Helyzetünkben a házasságtörés bűnéről van szó, amely a paráznaság következménye. Az az előfeltételezés, hogy Jézus olyan szexuális bűnről beszél, amit az eljegyzés után követtek el, teljes mértékben nem felel meg annak, ahogyan ezt a bűnt esetünkben leírta.

 

7. Maga Isten „vált el” Izraeltől, aki belemerült a parázna házasságtörésbe. A Jer. 3-ban különös fontossággal bírnak az 1-8. versek. Ennek az igeszakaszban a lényege elveti annak elméletét, hogy az eljegyzést fel lehet bontani, de a házasságot nem.

Ez van írva a 8. versben:

 

„… elbocsátottam az elpártolt parázna Izraelt, és adtam neki elválásról való levelet”.

 

Kétség kívül, Isten ismeri a „paráznaság” és „házasságtörés” szavak értelmét, és mindig az értelemnek megfelelően használja azokat, és azt akarja, hogy meglássuk a különbséget a szavak között. Ha Isten ilyen kifejezéseket használ, és az Ő „válásáról” beszél Izraellel kapcsolatban, aki úgy van feltüntetve, mint az Ő felesége, a házasságtörés miatt, akkor ez azt jelenti, hogy a házasságban élő férj és feleség törvényes alapon felbonthatják házasságukat. Az, hogy népszerűségnek örvend ez az elmélet, nem lehet ok arra, hogy el is ismerjük annak létjogosultságát.

Ily módon, úgy gondolom, hogy az olvasóim meggyőződhettek arról, hogy az a nézet a válásról, amihez tradicionálisan ragaszkodnak a protestánsok, szilárd alapokon áll: a keresztyén házasságot fel lehet bontani paráznaság okából.

Jegyezzétek meg: azt mondom – lehet. Az ilyen esetekben a Biblia nem követel válást, de a házasság felbontása megengedett. A férj megbocsáthat vétkes feleségének (vagy a feleség vétkes férjének), ha a férj (vagy a feleség) bűnbánatot tart a megtett dolgok felett, és megtér belőlük. Természetesen, a hasonló helyzetek nagy részében a lelkigondozó arra fogja vezetni a vétkest, hogy megtérjen, és megbéküljön házastársával. Ha a vétkes megtért bűnéből, a sértett félnek meg kell bocsátania neki (ld. a Lk. 17: 3 kk.!).

Ha a sértett fél megbocsátott a vétkesnek, akkor ehhez a kérdéshez többé nem szabad visszatérni.[86]A hívő nem kérheti az után a válás kimondását, hogy megbocsátott vétkező házastársának.[87]A megbocsátás új kapcsolatra helyezi a vétkessel szembeni viszonyt. Ezért azzal a hívővel való válás, aki paráznaság bűnébe esett, csak abban az esetben lehetséges, ha a vétkes nem akar megtérni bűnéből.

De hogyan lépjünk fel egy olyan helyzetben, mikor az ember, aki ellen elkövették a paráznaság bűnét, meg akar bocsátani (és ezt imádságban ki is fejtette Isten előtt), meg akarja őrizni a házasságot, de nem ajándékozhat bocsánatot, mivel a vétkes továbbra is bűnében leledzik, nem bánja azt meg, és nem keresi a megbocsátást (emlékezzetek, a Lk. 17: 3 kk.- ben az van mondva, hogy a bocsánat annak adatik, aki megbánja azt)?

Itt két lehetőség van: vagy megbékélés, vagy büntetés. Engedjétek meg, hogy idézzek „Keresztyén lelkigondozók kézikönyve” című könyvemből (60-62. oldal).

 

„Példa gyanánt, amely megmutatja számunkra, milyen nyomasztóan fontos megoldani az elénk tornyosuló helyzetet megbékélés, vagy egyházfegyelmi eszközök útján, vizsgáljuk meg, a keresztyének közötti válás problémáját. Napjainkban ez a probléma eddig nem látott méreteket öltött, és egyre gyakrabban találkoznak vele lelkészek. John Murray a Válás című könyvében általános szinten leír néhány olyan szituációt, amelyek példaként szolgálhatnak arra, hogyan oldjunk meg a valós élet nehézségeit.[88]Az adott példák hasznosak, de nem mindig alkalmazhatóak. Az életben rengeteg helyzet alakul ki, és a lelkészek nagy többsége néha azt látja, hogy ezek a példák nem mindig vannak kapcsolatban a valósággal. Ha azonban Murray házasságról és válásról mondott szavaihoz hozzáteszünk még egy tényezőt, ez segíteni fog nekünk abban, hogy a felhozott példákat összekössük az életben felmerülő problémás szituációkkal, valamint segít a lelkigondozóknak abban, hogy meg tudják oldani ezeket a nehézségeket. Ez a tényező a következő alternatíva – megbékélés vagy megfenyítés”.

 

……………………………………………………………………………………

 

    „A probléma továbbra sem lesz megoldott, ha azok ketten, akik keresztyéneknek nevezik magukat, nem képes megóvni házasságukat, és képtelenek megbékélni egymással. Mondjuk azt, hogy a férj nem akar megbékélni a feleségével. Ha a feleség továbbra is a megbékélést szajkózza (a Mt. 18-nak megfelelően), de a férjjel való személyes beszélgetés nem hozza meg a kívánt eredményt, akkor a gyülekezetből egy, vagy két tanút kell keresnie, és újra el kell beszélgetnie a férjével azok jelenlétében. Tegyük fel, hogy így lépett fel az asszony, de a férj hallani sem akar semmiről. Akkor az asszonynak át kell adnia az ügyet a gyülekezetnek, és a gyülekezet vezetői – ha a férj továbbra is elutasítja azt, hogy megbékéljen feleségével – végső soron arra fognak kényszerülni, hogy engedetlenség miatt kizárják a gyülekezetből. Az egyházból való kizárás, Jézus szavai szerint, megváltoztatja az ember státusát, a hívők szemében „pogány és vámszedő”(Mt. 18: 17), azaz idegenné válik az egyház számára. Most már úgy kell hozzá viszonyulni, mint „pogányhoz és vámszedőhöz”. Ez azt jelenti, hogy megtéve mindent, hogy megbékéljen a férjével, és hogy megbékítse őt az egyházzal, de nem érve el a kívánt eredményt, az asszony bíróság elé viheti az ügyet (az 1 Kor. 6: 1-8-nak megfelelően, ami kimondja, hogy keresztyének nem pereskedhetnek világi bíróság előtt),[89]elindítsa a válás folyamatát (abban az esetben, természetesen, ha a kizárt házastárs elhagyja őt).

    Ha a konfliktus résztvevői elindulnak a megbékélés útján, akkor a legtöbb esetben ezt sikerül is elérni.[90]Ha szigorúan ragaszkodunk a megbékélés biblikus elvéhez, akkor a leggyakrabb esetben elkerülhetjük vele az egyházból való kizárást, mint a fegyelmezés végső lehetőségét. A legtöbb házasságot nem pusztán meg lehet őrizni, de, ha megfelelő segítséget adunk a házaspároknak, gyökeres módon jobb irányba lehet megváltoztatni családi életüket.[91]De még azokban a kevés esetekben is, mikor a házastársak egyike elutasítja a megbékélést, a másik nincs tanácstalan állapotban azt illetően, hogyan tovább. Az Isten Igéje megmutatja számára az utat, amelyen feltétlenül járnia kell. Ha a sértett fél a biblikus elvek követése után a vétkes felet kizárják az egyházból, és otthagyta a családját, a sértett fél felszabadul attól a kötelezettségtől, hogy a házasság megóvására törekedjen.[92]Természetesen, ez csak abban az esetben fog megtörténni, ha a vétkes fél az egész fegyelmezési folyamat alatt semmilyen hajlandóságot sem mutatott arra, hogy megbékéljen, és megőrizze a házasságát. Az ilyen viselkedés Krisztus, és az Ő Egyháza hatalmának elutasításáról tesz bizonyságot, és mint a segítség elutasítása, végső soron kizárásra készteti az egyházat.

    Arra az emberre, akit kizártak az egyházból, és aki elutasította a megbékülést, úgy kell tekinteni, mint „pogányra és vámszedőre”, és ennek megfelelően kell viszonyulni hozzá. Egész életével azt bizonyítja, hogy nem munkálkodik benne a kegyelem. Ha az ilyen, egyházból kizárt ember úgy viselkedik, mint a hitetlen, akkor a sértett házastárs úgy viszonyulhat hozzá, mint „pogányhoz és vámszedőhöz”. És ha az ilyen elhagyja a hívő házastársat, akkor a házasság kötelékével többé nincs hozzá kötve. Esetünkben életbe lép az 1 Kor. 7: 21, amely a hívő és a hitetlen házastárs házassági kapcsolatát határozza meg. Ha a „házasság – válás – újraházasodás” kérdése összefüggésben van a „megbékélés vagy fenyítés” alternatívájával, akkor kiút található a legtöbb, első látásra, reménytelennek tűnő helyzetből. A házastársak nagy többsége megbékül egymással; azokat azonban, akik ezt elutasítják, meg kell fenyíteni. Így, vagy úgy, a helyzetnek meg kell oldódnia.[93]

 

    A következő fejezetben az evangéliumok felé fordulunk, és figyelmesen meg fogjuk vizsgálni, hogy mit mond a válásról Jézus, ugyanakkor azokat az igeszakaszokat is megvizsgáljuk a Szentírásból, amelyekre Ő hivatkozott.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

11. Mózes 5. könyve és Mózes 1. könyve Krisztusnak a válásról szóló tanításában

 

    A következő igeszakaszokhoz fordulunk: 1 Móz. 2; 5 Móz. 24: 1-4; Mt. 5: 31-32, 19: 3-9; Mk. 10: 2-12; Lk. 16: 18. Krisztus a válásról szóló tanításában az említett ószövetségi igehelyek nagyon érdekes szövegkörnyezetben vannak jelen.

    A Mózes 5. könyvéből származó igeszakaszt a farizeusok idézték, Jézus is ezekre támaszkodott. Idézte az 1 Móz. 2-őt, hogy emlékeztesse hallgatóit a házasság elsődleges alapjára, rendeltetésére, és céljára. Ő arról beszélt, hogy a válás kezdetben nem szerepelt Isten terveiben. Nem Isten, és még csak nem is Mózes rendelte el azt. Az Úr Mózesen keresztül megengedte a válást, és elrendelte azokat a szabályokat, amelyek ellenőrzésük alá vonták a válási folyamatot. A válás az emberi gyengeség engedménye, és a férjek keményszívűsége miatt volt megengedve, ahogyan viszonyultak feleségeikhez, és Isten törvényéhez. A Mózes 1. könyvéhez fordulva, Jézus a megfelelő mederbe terelte a beszélgetést.

    Abban a beszélgetésben, amelyről szó van, és azokon a helyeken, amelyekben magyarázva vannak ezek az igeszakaszok, Krisztus egy sor olyan kérdésre válaszolt, amelyek kapcsolatban vannak a válás problémájával. De itt egy komoly nehézséggel találjuk szembe magunkat: Krisztus saját szavait az emberek különböző módon magyarázzák. Gyakran ez azért történik, mert képtelenek meglátni azt, hogyan kapcsolódnak egymásba ezek bibliai szövegrészek. Megpróbálom megmagyarázni ezeket az igeszakaszokat, figyelembe véve azt, hogy egymással összefüggésben vannak.

    Mielőtt azonban ennek nekifognék, olvassuk el a fentebb említett igeszakaszokat teljes hosszában:

 

    „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon. Teremtette tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremtette őt; férfiúvá és asszonnyá teremtette őket. És megáldotta Isten őket, és mondta nekik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet, és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon. És mondta az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek neki segítőtársat, hozzá illőt. Bocsátott tehát az Úr Isten mély álmot az emberre… És alkotta az Úr Isten azt az oldalbordát… És mondta az ember: Ez már csontomból való csont, és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett. Annak okáért elhagyja a férfiú az ő atyját, és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté. Mindketten mezítelenek voltak, az ember és az ő felesége, és nem szégyellték” (1 Móz. 1: 26-28; 2: 18, 21-25).

 

„Ha valaki asszonyt vesz magához, és feleségévé teszi azt, és ha azután nem találja azt kedvére valónak, mivelhogy valami illetlenséget talál benne, és ír neki váló levelet, és kezébe adja azt annak, és elküldi őt házától. És kimegy az ő házából, és elmegy, és más férfiúé lesz. És a második férfiú is meggyűlöli őt, és ír neki váló levelet, és kezébe adja azt, és elküldi őt házától; vagy ha meghal az a második férfi, aki elvette azt magának feleségül. Az első férje, aki elküldte őt, nem veheti őt másodszor is magához, hogy feleségévé legyen, minekutána megfertőztetett; mert utálatosság ez az Úr előtt; te azonban ne tedd bűnössé a földet, amelyet az Úr, a te Istened ad neked örökségül” (5 Móz. 24: 1-4).

 

„Megmondatott továbbá: Valaki elbocsátja feleségét, adjon neki elválásról való levelet. Én azonban azt mondom nektek: Valaki elbocsátja feleségét, paráznaság okán kívül, paráznává teszi azt; és aki elbocsátott asszonyt vesz el, paráználkodik. És hozzá mentek a farizeusok, kísértvén őt, ezt mondták: Szabad-e az embernek az ő feleségét akármi okért elbocsátani? Ő felelve, azt mondta: Nem olvastátok-e, hogy a teremtő kezdettől fogva férfiúvá és asszonnyá teremtette őket. És ezt mondta: Annak okáért elhagyja a férfiú atyját és anyját; és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Úgyhogy, többé nem kettő, hanem egy test. Amit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza. Mondták neki: Miért rendelte tehát Mózes, hogy váló levelet kell adni, és úgy bocsátani el az asszonyt? Mondta nekik: Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte volt meg nektek, hogy feleségeiteket elbocsássátok; de kezdettől fogva nem így volt. Mondom azonban nektek, hogy aki elbocsátja feleségét, hanemha paráznaság miatt, és mást vesz el, házasságtörő; és aki elbocsátottat vesz el, az is házasságtörő” (Mt. 5: 31-32; 19: 3-9).

 

„És a farizeusok hozzá menve, megkérdezték tőle, ha szabad-e férjnek feleségét elbocsátani, kísértették őt. Ő azonban felelve, azt mondta nekik: Mit parancsolt nektek Mózes? Ők azt mondták: Mózes megengedte, hogy váló levelet írjunk, és elváljunk. És Jézus felelve, azt mondta nekik: A ti szívetek keménysége miatt írta nektek ezt a parancsolatot. De a teremtés kezdete óta férfiúvá és asszonnyá teremtette őket az Isten. Annak okáért elhagyja az ember az ő atyját és anyját; és ragaszkodik a feleségéhez. És lesznek ketten egy testté! Azért többé nem két, hanem egy test. Annak okáért, amit az Isten egybe szerkesztett, ember el ne válassza. És odahaza az ő tanítványai ismét megkérdezték őt e dolog felől. Ő azt mondta nekik: Aki elbocsátja feleségét, és mást vesz el, házasságtörést követ el az ellen. Ha a feleség hagyja el a férjét, és mással kel egybe, házasságtörést követ el” (Mk. 10: 2-12).

 

„Valaki elbocsátja feleségét, és mást vesz el, paráználkodik; és valaki férjétől elbocsátott asszonyt vesz feleségül, paráználkodik” (Lk. 16: 18).

 

    Gondolkodjatok el arról, amiről az 5 Móz. 24: 1-4 beszél. Mint minden más mai bibliafordítás, a Barkley-féle fordítás is eltér King James Version[94]-féle fordítástól. Benne az 1-3. vers protasist alkot (a kezdeti egyszerű mondat az összetett mondat összetételeként szerepel, és gyakran feltételes szerepet tölt be), míg a 4. vers apodosist alkot (vagyis az a mondatrész, amely az állítást tartalmazza – esetünkben a parancsolatot, – a feltételből fakad). A King James Version-ben csak az első vers első fele protasis. Ez a fontos különbség arra a következtetésre vezet minket, hogy Mózes azt tanította, hogy ha a férj elválik feleségétől nem paráznaság okán, és ha a feleség máshoz megy férjhez, és ha a második férje is elválik tőle (vagy meghal), – akkor (itt az akkor parancsot jelent) az első férj nem veheti el őt újra feleségül, mivel meg van fertőzve. Szerencse, hogy a Szentírás minden igemagyarázója egyet ért ezzel a magyarázattal.[95]

    Figyeljétek meg, hogy az 5 Móz. 24: 1-4-ben nincs parancsolat a válásra, sem olyan kritérium, amely alapján el lehetne dönteni, hogy megalapozott-e a válás, vagy hogy kötelező-e váló levelet adni. Mózes a válási folyamat három szakaszáról nem azért beszél, hogy elrendelje a válást, vagy utasítást adjon a házasság felbontására, hanem azért, hogy tisztázza: a válási folyamatnak ilyen módon kell lefolynia. Következésképpen,

 

    1. Az 5 Móz. 24-ben Mózes egyszerűen csak elismeri a válás törvényességét, mint létező jogi procedúrának a létjogosultságát, és szabályokat ad arra          nézve, hogyan ügyelje felül ez az utasítás a válási folyamatot.

 

    2. Az 5 Móz. 24-ben nincs adva semmilyen parancs, amely azt követelné, vagy esetleg megengedné a házasság felbontását, a paráznaság bűnét kivéve. Erről a fontos mozzanatról még részletesen fogunk beszélni ebben a fejezetben.

 

    3. Az 5 Móz. 24-el nem lehet igazolni a házasság felbontása idején hozott átgondolatlan, elsietett lépéseket. Több annál, az 1-4. versek éppen arra nézve vannak adva, hogy gátat vessenek ezeknek a lépéseknek: a férjnek már nem lesz módjában megváltoztatni helyzetét a válás után, egy újraházasodás esetén a volt feleségével kapcsolatban (ld. az 1 Kor. 7: 11-et!).  

 

    Mi hát az értelme akkor az 5 Móz. 24: 1-4-nek? Ebben a szövegben a szentíró elismeri a válás törvényességét, és olyan szabályokat ad, amelyek szabályozzák a válási folyamatot.

Mózes könyvének eme négy versében egy konkrét eset van tárgyalva,[96]és – abból a célból, hogy megakadályoztassék Isten népe között az olyan istentelen pogány szokások, mint az átgondolatlan válás, és az elsietett újraházasodás – pontot akar tenni az ilyesféle szabadjára engedett indulatoknak. „Ha kiderül, hogy nem volt igazam, akkor újra elvehetem Máriát, ha szabaddá válik. Vagy megpróbálom meggyőzni, hogy hagyja ott újdonsült férjét, és térjen vissza hozzám”, – abban az időben egyesek így gondolkodhattak. „Nem! – mondja Mózes. – Mielőtt elválnál tőle, jól gondold meg a dolgot, mert, ha nem veszed újra feleségül addig, míg egy másik férfihoz hozzá nem megy, akkor örökre elveszíted őt”. Így beszélt Mózes.

Abban, hogy mivel, lényegébe véve, majdnem minden igemagyarázó egyetért. De van még egy körülmény, amely nehézségeket hordoz magában. Már Krisztus idejében, az Ige magyarázatában eltérő vélemények alakultak miatta ki. Természetesen, azokat a szavakat értem itt, amelyek a Barkley-féle fordításban úgy van fordítva, mint „nem kedvére való”.[97]A férj a feleségében „valami illetlent” talál, és ezért kegyvesztetté válik az ő szemében, és végső soron, a férj emiatt elválik tőle.

 Az ókori héber nyelvben a „valami illetlen” szókapcsolatnak az ervat davar felelt meg. A különböző bibliafordításokban különböző módon fordították: „valami ellenszenves”, „valami szégyenletes”, „valami illetlen”,[98]és így tovább. A szószerinti fordítása ezeknek a szavaknak a „mezítelenség dolga” szókapcsolat. Valószínű, hogy valami szégyenletes, utálatos, taszító dologra utal. Gyakorlatilag minden igemagyarázó egyetért John Murray álláspontjával:

 

„… nincs semmilyen bizonyítéka annak, hogy az ervat davar házasságtörésre, vagy egyéb szexuális tisztátalanságra utalna… Azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ervat davar valamilyen méltatlan, vagy illetlen viselkedésre utal”.[99]

 

Érdekes megjegyezni, hogy ugyanez a szókapcsolat van használva az 5 Móz. 23: 12-14-ben is. Mózes azt parancsolja az izraelitáknak, hogy a táboron kívül végezzék el szükségleteiket, különítsenek el az ilyen dolgoknak helyet a táboron kívül. Mindenféle tisztátalanságot földdel kell befedni, a következő ok miatt:

 

„Mert az Úr, a te Istened, a te táborodban jár, hogy megszabadítson téged, és elődbe vesse a te ellenségeidet: legyen azért a te táborod szent, hogy ne lásson te közted valami rútságot (ervat davar), és el ne forduljon tőled”.

 

Az a körülmény, hogy ebben a versben megtalálható az adott frázis, amely szomszédja az 5 Móz. 24: 1-4-nek, segítenie kell nekünk abban, hogy megértsük annak valódi értelmét. Kétség kívül, az 5 Móz. 23: 12-14- ben az ervat davar nem utal szexuális bűnre. A szövegben, ahol a tisztaságról van szó a zsidó táboron belül, különösen az utálatosság, és a rútság gondolata van aláhúzva.[100]A zsidók táborában semmi olyan nem lehetett, ami elfordíthatta volna tőlük Istent. A tábornak tisztának kellett lennie, mivel Maga Isten volt közöttük.

Mit jelent hát akkor az 5 Móz. 24: 1-4-ben az ervat davar, hogy nem a szexuális bűnről van benne szó? Nehéz megmondani. Valószínűleg, ennek a szókapcsolatnak széles értelmezési köre volt, és, mindenek előtt, mindarra utalhatott (helyzetünkben), amit a férj utálatosnak tarthatott feleségében, és ami miatt a feleség elveszíthette a férj jóindulatát.

„Azonban, – mondhatjátok ti, – ebből az derül ki, hogy azoknak a farizeusoknak, akik Hillél véleményét osztották, aki azt mondta, hogy a férfi „bármilyen okból”, „bármilyen alapon” elválhat feleségétől” (ld. a Mt. 19: 3-at!), igazuk volt, míg Sammaj követői, akik úgy vélték, hogy csak a paráznaság lehet a válás egyedüli oka, nem volt igazuk. Ha ez így van, akkor Jézus helytelen állásponton volt, ami, ahogyan mi már azt tudjuk, nem lehetséges”.

Erre válaszként azt lehet mondani, hogy igen is, meg nem is. Igaz, hogy az 5 Móz. 24: 1-4-ben ezek a szavak széles körben vannak értelmezve, és mindent lehet érteni alatta, ami a férjet taszítja feleségében. Ebben az értelemben Hillél tanítványainak, akiknek liberálisabb nézeteik voltak a válásra nézve, igazuk volt, de csak ebben az értelemben. A Biblia minden igemagyarázója nagy nehézségekbe ütközött, mikor pontosítani szerették volna ezeknek a szavaknak az értelmét. Nézzünk szembe az igazsággal: nem világos előttünk ezeknek a szavaknak az értelme. Nem világos – és ebben van a lényeg!

Az ervat davar szókapcsolat mindazt jelenti, ami a férj visszataszítónak tarthat a feleségében – mindent, ami nem porneya (szexuális bűn). És mivel a protasis (feltételes mondat) nem követel cselekményt, sőt nem is helyesli azt (csupán csak leírja ennek lehetőségét), – és itt térünk mi el teljesen Hillél tanítványaitól – a farizeusoknak abszolút nem volt igazuk, azt feltételezve, mintha ez a szöveg jogot adott volna mindenféle okból a válásra.

Engedjétek meg, hogy elmagyarázzam, mit értek ez alatt. Egy dolog azt mondani, hogy a Bibliában arról van szó, hogy az ember gyilkosságot követhet el. És egészen más dolog azt állítani, hogy ez neki meg van engedve. Azonban éppen így gondolkodott Hillél, és tanítványi köre. Mivel Mózes beszélt a válás lehetőségéről, ami bármilyen okból bekövetkezhet (mivel a férj valami visszataszítót talált benne), Hillél ebből azt a következtetést vonta le, hogy Mózes megengedi a férjnek, hogy bármilyen okból elváljon feleségétől. Ezt az elméletet helyesnek ismerve el, Hillél követői a fő dologról a másodrangú dologra tették a hangsúlyt: ahelyett, hogy az elsietett és átgondolatlan válás komolyságára tették volna a hangsúlyt, arra tanítottak, hogyan állítsák ki, és adják át helyesen a váló levelet, mintha egyedül ez lenne fontos, amiről gondoskodni kellene a házasság felbontása esetén. Ily módon, az általunk tanulmányozott bibliai szöveg helytelen magyarázata következtében helytelen módon fogjuk azt alkalmazni. A valóságban ez az igehely arra hív minket, hogy akadályozzuk meg, hogy semmis okok miatt a házaspárok elváljanak.

Tehát, mindenek előtt, azt a következtetést lehet ebből levonni, hogy Mózes (és őt követve Hillél) olyan hívőkről beszél, akik nem szexuális bűnből kifolyólag váltak el (érthető, hogy ezekben az esetekben nem helyeselte az ilyen válásokat, és ilyen helyzetekben nem is engedte meg a hívőknek, hogy elváljanak). Jézus egyedül a szexuális bűnt tekintette a válás alapjának. Emlékeztetlek benneteket: az ervat davar szókapcsolat jelentése nem világos, és éppen ezzel kell számolni. Ez a szókapcsolat mindarra mutat (kivéve a feslettséget), amit a férj kellemetlenségként, vagy visszataszítóként a feleségében találhat.

Más szóval, az 5 Móz. 24: 1-4-ben (mint a hozzá nagyon hasonló 1 Kor. 7: 10-11-ben) olyan válásról van szó, amelynek nincs biblikus alapja. Jogi szempontból az ilyen válás megengedett, de bűnös dolog. Honnan ismert ez előttünk? Van néhány ok, ami megengedi, hogy erre a véleményre támaszkodjunk. Egy körülmény azonban itt is alapvető dolog.

Fordítsatok figyelmet arra, hogy az 5 Móz. 24: 1-4-ben az van mondva, hogy az asszony nem mehet újra férjhez az első férjéhez, mivel „megfertőztetett” a második házasság által. Az első férjtől való elválás, biblikus szemszögből, nem lehetett elfogadott, habár formálisan meg is volt alapozva. Ha az ilyen válás törvényes lett volna, akkor egy másik férfivel való újraházasodás nem hordozott volna magában semmiféle bűnt. Az asszony szabad lett volna attól a kötelezettségtől, hogy házasságban maradjon, vagy hogy megbékéljen első férjével. A második házasság azonban „megfertőzte” őt (vö. Jer. 3: 1; 23: 11, 14, 15-el!).[101]Tehát, az első férj nem vehette el újra volt feleségét, ha az meg volt fertőzve egy második házassággal, még akkor sem, ha közben második férje meghalt (3. vers).

Megfertőzött asszonynak nem azért számított, mert szexuális kapcsolatba lépett egy másik férfival, hanem azért, mert megtörte a házassági szövetséget (szerződést) az első férjével. Ily módon, a házastársi hűtlenségről van itt szó.

Dávid újból feleségül vette Mikált, habár Saul másnak adta őt. Ez nem volt „utálatosság”, ezért Mikál nem is minősült „megfertőzöttnek”. Az adott eset különlegessége abban van, hogy Dávid nem vált el feleségétől valamilyen tarthatatlan, nem biblikus okból,[102]– Mikált Saul ragadta el tőle. A gonoszság az 5 Móz. 24 - ben nem abban volt, hogy egy asszony több férfival is volt (ellenkező esetben Dávidnak meg lett volna tiltva, hogy újra magához vegye Mikált), hanem abban, hogy milyen módon vagy milyen okból lett az említett asszony mindegyik házastársa. Annak tiltása, amit az 5 Móz. 24-ben Jahve utálatosságnak nevez, amely végül megfertőződéshez vezet, azzal magyarázható, hogy az asszony többször is férjhez ment (hisz ez volt a helyzet Dáviddal és Mikállal is). Az az asszony, akiről szó van az 5 Móz. 24-ben, nem azzal fertőztetett meg, hogy szexuális kapcsolatban lépett második férjével,[103]hanem azzal, hogy egy új házasságot kötött, miközben az első férjével való válása bűnös volt (még ha jogi szempontból törvényesnek is minősült). Mivel a házasság felbontása nem volt komolyan megalapozott, bűnösnek minősült, ami azt jelenti, hogy így bűnös lett második házassága is.

Az evangéliumok fényében Jézus szavaiból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy azt az asszonyt, akiről az 5 Móz. 24: 1-4 beszél, „paráznává tették”.[104]

Most elengedhetetlen, hogy megvizsgáljunk néhány körülményt, és meghatározzuk a közöttünk levő kapcsolatot. Gyakran merül fel az a kérdés, milyen kapcsolatban állnak Jézus paráznaságot taglaló szavai azokhoz a helyzetekhez, mikor a keresztyének nem paráznaság okán bontják fel házasságukat. Lehetséges-e ez? A felelet a következő: tudatosítanunk kell azt, hogy Jézus nem absztrakt módon beszélt a házasságról, és a válásról. A Hegyi Beszédben kritizálta az ószövetségi törvénye helytelen értelmezését, és helytelen magyarázatát. Az „ugyanakkor megmondatott” szavak olyan abban az időben általánosan elterjedt nézőpontot feltételeznek, amely a törvény durva megsértését, és annak helytelen értelmezését sejtetik. Jézus „ha valaki elválik feleségétől, adjon neki váló levelet” szavai nem az Ószövetségből származik. Ezek a szavak az 5 Móz. 24: 1-4 helytelen (a Jézus korában helytelenül elterjedt gyakorlatra utal, amely a külsőségre tett a fő hangsúlyt – a Fordító megjegyzése) megértettségéről, és alkalmazottságáról tesznek bizonyságot. Nagy fontosságot adva a váló levél helyes megfogalmazásának (ami önmagába véve értelmes és fontos dolog volt), az emberek megvetették azt, ami ettől jóval fontosabb volt: az 5 Móz. 24-et, amely elsősorban arra hívta fel figyelmüket, hogy komolyan gondolkodjanak el a házassági szövetségen, és az elsietett váláson. Ahelyett, hogy felismerték, és változtattak volna a maguk helytelen, könnyelmű viszonyán a közösség szövetségi közösséggel kapcsolatban, az emberek inkább figyelmüket a formalitásokra fordították, amely habár fontosak voltak, mégiscsak formalitások maradtak; és az a legfontosabb mégis, amire az 5 Móz. 24: 1-4 hívott fel, és ami szem elől volt veszítve.

Ily módon, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Jézus „aki elbocsátja feleségét, paráznává teszi őt” szavai arra a helyzetre vonatkoznak, mikor az asszony elválik, és másodszor egy másik férfihoz megy férjhez – arra a helyzetre, amelyről szó van az 5 Móz. 24-ben.

Mivel a farizeusok helytelenül értelmezték nemcsak a házasság felbontásának értelmét, Jézus elmagyarázta nekik a „megfertőzés” szó értelmét is; Ő ezt paráznaságnak nevezte (Mt. 19: 3), hasonlóan az 5 Móz. 24 asszonyához, ahol a válás oka ervat davar, és ezzel a férj okot adott számára a paráznaságra.

Az első férj nem veheti újra el ezt az asszonyt, még abban az esetben sem, ha annak második férje meghal, azért, mert éppen ő fertőzte meg őt, bűnös okból bontva fel vele a házasságát. A megfertőzés egyenlő itt a házasságtöréssel. Ha szabad lett volna arra, hogy egy másikhoz menjen férjhez, akkor nem lehetett volna rásütni a házasságtörés bélyegét, és az asszony most nem számítódna megfertőzöttnek. A Mt. 5: 32-ben mondottak alapján világos, hogy az asszonynak, lényegébe véve, nem volt joga újra férjhez menni. Mivel ez ahhoz vezetet, hogy nemcsak ő töri meg a házasságot, hanem az ő második férje is (emlékezzetek arra, hogy az 5 Móz 24-ben szintén nem az van mondva, hogy szabadsága van arra, hogy másodjára is férjhez menjen, csak pusztán konstatálva van az a tény, hogy esetünkben az asszony újra férjhez ment).

Eljött az ideje annak, hogy néhány dolgot pontosítsunk. Habár az az állítás, hogy az ilyen asszony Isten szemében továbbra is az első férjének a felesége, biblikus szempontból helytelen, ennek ellenére, másodszor is férjhez menve, házasságtörést követett el. Hogyan lehetséges ez, ha arról beszélünk, hogy a válás, bármilyen okból is történjék, lenullázza a házasságot?

A válás, amelynek ervat davar az oka, valóban lerombolja az első házasságot. Az újraházasodás valódi volt, habár bűnösnek, vagyis házasságtörőnek[105]számított, mivel megsértette a házastársi hűséget. Ezt meg kell érteni. Ha azonban a válás után a férj és a feleség nem voltak Isten szemében házassági kötelékkel összekötve, akkor miért sérti meg az ilyen házasság a házastársi hűséget?

Nem szabad elfelejteni, hogy a házasságtörés mindig megsérti a házassági szövetséget, méghozzá oly módon, hogy betörve a két házaspár kapcsolatába, a harmadik oldal azokra a jogokra pályázik, hogy azzá váljon egyikük számára, akit, a házassági szerződésnek megfelelően, az egyik házaspár képvisel a másik számára.

A házasságtörést, mint ismert, akkor követnek el, mikor még érvényben van a házassági szerződés. Arról az esetről, amiről Jézus beszélt (5 Móz. 24), ez a szerződés már bűnös okból fel volt bontva. Ezért, nem véve figyelembe azt, hogy a házassági szerződés tovább nem funkcionál (vagyis a volt felek válláról levétetett minden felelősség, kiváltság, és kötelezettség, amely eddig érvényben volt), Isten szemében ennek a férjnek és ennek a feleségnek nem volt joga arra, hogy elváltnak tekintse magát. Az a felelősség nehezedett rájuk, hogy béküljenek meg egymással, és állítsák helyre házasságukat, megújítva ezzel házassági szerződésüket, és arra kellett volna törekedniük, hogy betöltsék egymásnak adott ígéretüket (vö. az 1 Kor. 7: 10-11-el!). Pál szavaival élve, nekik házasságon kívülinek kell maradniuk – nemcsak azért, hogy lehetőségük legyen a megbékélésre, hanem azért is, nehogy a házasságtörés bűnébe essenek.

Ily módon, a házasságtörés – egy szexuális bűn, amelyet az az ember követ el, nem azzal osztja meg ágyát, akivel a házasság folytán meg kellene azt osztania. A házassági szerződés megsértése bűnös okból kifolyólag, a következő körülményt vonja maga után:

 

1. Az elváltaknak nem lehetnek nemi kapcsolataik, figyelmen kívül hagyva azt, hogy lenniük kellene, mivel az elváltaknak házasságban kellene élniük. Az elváltaktól el van véve a nemi kapcsolat joga, habár ez kötelességük lenne, ha rendezett házastársi viszonyban élnének, nem lenne ez a jog elvéve.[106]

 

2. Az az ember, aki olyannal köt házasságot, aki bűnös okok miatt vált el, vagy azzal, akit bűnös okokból bocsátottak el (esetünkben mindkét házastárs szent kötelessége – a megbékülés), házasságtörést követ el, és nem azért, mert választottja továbbra is meg van kötve a házasság köteléke által, hanem azért, mert Isten előtt a férfinak és a nőnek a házasságban kellett volna maradnia. Az ilyen embernek nincs joga elváltnak minősíteni magát, mivel a házasság felbontása ervat davar alapján történt.

 

Minden, ami Jézus elmondott, ahogyan az Ő szavaiból tükröződik, egyenlő formán vonatkozik mind a férjre, mind a feleségre (vö. a Mt. 19-et, a Mk. 10-et, és a Lk. 16-ot!).

Meg kell tennem az utolsó észrevételemet az evangéliumok tudósításával kapcsolatban. Fontos megérteni, hogy, a farizeusoktól eltérően, Jézus a válásról beszélve, nemcsak az 5 Móz. 24-re korlátozta magát. Az Úr az 5 Móz. 24: 1-4-et nem tekintette meghatározó ószövetségi szövegnek a válás kérdésében – pusztán bennük voltak találhatóan azok az előírások, amely érintették a házasság bizonyos problémáit. A válásról tanítva, Jézus ugyanígy hivatkozott az 1 Móz. 2-re, ahol a házasság intézményének kezdeti elrendeléséről van szó. Az adott szövegben a férfiról és a nőről van szó, akik egymásnak, egymásért lettek teremtve, és egy-egységgé válnak (egy testté), egy egész életre. Jézus azt mondta, hogy a házasságnak ilyennek kell lennie.

Jézus kérdése, hogy „Mit mondott nektek Mózes?” (Mk. 10: 3), arra a parancsolatra utal, ami az 1 Móz. 2-ben van számunkra adva – hogy a férfi elhagyva atyját és anyját egy testté válik feleségével.[107]Erre válaszképpen idézték a farizeusok az 5 Móz. 24-et, kiforgatva ennek az igehelynek biblikus jelentését. Meghamisították a Szentírást, azt mondva: „Mózes megengedte azt, hogy váló levelet írjunk, és elváljunk” (Mk. 10: 4). Gondolataik egész más dolgokkal voltak elfoglalva. Nem gondoltak arra, hogy Isten mit akar. Őket az érdekelte, milyen „szélesen” lehet magyarázni az Isten törvényét, és hogy mi a helyes a formális szemszögből.

Valóban, Mózes adott olyan előírásokat, amelyek felügyelték a válást, ezzel együtt el is ismerve annak törvényességét. Ezt Jézus is elismerte (Mk 10: 5; Mt. 19: 8). De Mózes mindezt pusztán az emberek keményszívűsége miatt tette (mi már tudjuk, hogy a válás oka mindig a bűn). Jézus azonban ezt mondja: „De kezdettől fogva nem így volt” (Mt. 19: 8), ezzel együtt arra hívja fel hallgatóinak a figyelmét, hogy mi volt Isten elsődleges terve a házassággal. Más szóval, elrendelve a házasságot, Isten nem tartotta a válást a házasság törvényes alternatívájának.

Isten a váláshoz lényegébe véve éppúgy viszonyult, mint a bigámiához, vagy mint a házasságon kívüli kapcsolatokhoz (vö. Bír. 8: 30, 31; 2 Móz. 21: 7-9; 5 Móz. 21: 10-14). Az ilyen kapcsolatok, a váláshoz hasonlóan, el voltak ismerve, és a törvény felügyelte azokat, de nem voltak, a váláshoz hasonlóan, benne Isten elsődleges rendeletében.

Napjainkban a dohányzás nincs megtiltva, az állam azonban felügyeli annak kereskedelmét, és a dohánytermékek reklámját. Láthatunk dohányreklámot a tévében, de az Egészségügyi Minisztérium figyelmeztetése felhív a dohányzás káros voltára; egyes társadalmi helyeken a dohányzás nem engedélyezett. Az államnak a dohányzással való kapcsolata emlékeztethet minket Istennek a váláshoz való viszonyához.       

          

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

12. Mikor jött létre a válás gondolata a szexuális bűnöket illetően

 

Ha a Hegyi Beszédben Jézus valóban az Isten törvényének igazi értelméhez tért vissza (én azt hiszem, hogy éppen ezt tette),[108]és nem helyezte hatályon kívül azt, és nem helyettesítette valami újjal. Lehetséges, hogy felmerül bennetek az a kérdés: „Hogyan történhetett meg, hogy a válás lett a megoldása annak a problémának, ami a házasságtörés szexuális bűnét vonja maga után”?

Az Ószövetség azt követelte, hogy kövezzék meg a házasságtörő vétkeseket (ld. az 5 Móz. 22: 22-24; 22: 13-21; 3 Móz. 20: 10). Mikor azonban József megtudta azt, hogy Mária állapotos, a helyett, ami az 5 Móz. 22: 23-29-ben olvashatunk, a válást kereste. Isten nem ítélte el ezért, éppen ellenkezőleg, – tisztelte annak jószívűségét, ahogyan Máriával bánt, amikor titkon akarta őt elbocsátani. Erről tesz bizonyságot a Mt. 1: 19. Az evangélium írója, értékelve József törekvését, „igaznak” nevezte őt. Több annál, Isten nem adta halálra Dávidot házasságtörése miatt, hanem elfogadta bűnbánatát, és megengedte neki, hogy elvegye feleségül Betsabét (aki Jézus Krisztus ősanyja volt – vö. a Mt. 1: 6-al!). És, természetesen, a Mt. 5-ben és 19-ben (ezeket a helyeket már tanulmányoztuk) Jézus megengedte a válás paráznaság okán. Honnan származik akkor a válás és a szexuális bűn összefüggésének gondolata?

Természetesen, József nem valami új törvényt követett, Jézus „vezetett” be a Mt. 5-ben és 19-ben, Aki Mária méhében hordozott, és az a Gyermek volt, Akinek szeplőtlen fogantatásában József kételkedett! Vajon József saját gondolatait követve valamilyen később alkotott júdaista rendelkezést követett volna? Tegyük fel, hogy ez esetleg így volt. De Isten megengedne-e hasonló változtatást az Ő Törvényében, amit az ember saját belátása szerint tett, és vajon még helyeselte volna is azt, aki ennek a rendelkezésnek aláveti magát? Vajon a fentebb említett szavakat – „kivéve a paráznaság bűnét” – Jézus csak azért mondta volna ki, hogy világossá tegye az ószövetségi Törvényt, vagy azért, hogy bepótolja, vagy megsemmisítse azt? Biblikus választ adni ezekre a kérdésekre nem is olyan egyszerű, de ha a helyes irányba indulunk el, sok minden megnyílik előttünk.

Vizsgáljuk most meg a legszembetűnőbb, a legfontosabb, és ez által a legegyszerűbb magyarázatát annak, miért megengedett az a válás, amelynek szexuális bűn az alapja. Látjuk, hogy az Ószövetségben Maga Isten ismeri el (következésképpen, tanítja is), hogy a válás szexuális bűnből kifolyólag az egyik útja a felmerülő probléma megoldásának. Ő ezt Önmaga Izraellel való kapcsolatán mutatja meg. És azt, amire Isten tanít, az ember ne vesse el!

Isten „házasságnak” nevezi az Ő kapcsolatát Izraellel, azzal a néppel, amellyel Ő szövetséget kötött. Ahogyan láthatjuk az Újszövetségből (Ef. 5: 23-33), ez nem pusztán egy metafora. Krisztus és az Egyház kapcsolata – a házasság biblikus kiábrázolása (ennek előképe Isten az Ő menyasszonyával, Izraellel való kapcsolata). Ahogyan Krisztus szerette az Egyházat, ugyanúgy kell a férjnek szeretnie a feleségét; ahogyan az Egyház engedelmeskedik Krisztusnak, úgy kell a feleségnek is engedelmeskednie a férjének.

Isten szavai Izraellel való eljegyzéséről és a házasságáról nagyon megérintők:

 

„Ekkor elmentem melletted, és láttalak, és íme a te korod a szerelem kora volt, és kiterjesztettem fölötted szárnyamat, és befedeztem meztelenségedet, és megesküdtem neked, s frigyre léptem veled; azt mondja az Úr Isten, és enyém lettél” (Ez. 16: 8).

 

Ez a házassági szövetség megszilárdult. Isten gyengéden emlékezik meg arról a szeretetről, amit Izrael tanúsított Iránta, Egyiptomban való „eljegyzése” után, és pusztában való „házasság” első napjától fogva:

 

„Emlékezem reád, gyerekkorod ragaszkodására, mátkaságod szeretetére,[109]amikor követtél engem a pusztában, a még be nem vetett földön” (Jer. 2: 2).

 

A szeretet és a barátság ideje azonban nem volt hosszú. Más idők jöttek. A Sion-hegyén végbement „házasságkötés”, valamint az Ígéret Földjére való bemenetel után, Izrael elkezdte megcsalni férjét – Jahvét:

 

„Bizony régóta széttörted a te igádat, és letépted köteleidet, és azt mondtad: Nem leszek rabszolga; mindamellett minden magas halmon, és minden lombos fa alatt bujálkodsz te, mint egy parázna” (Jer. 2: 20; vö. a 3: 23-25, a 3: 6, 8-9-el!).

 

„És elment szeretői után, rólam pedig megfeledkezett, ezt mondja az Úr” (Hós. 2: 12; vö. a 2: 5, 7-el!).

 

„És eljöttek ő hozzá Bábel fiai a szerelem ágyasházába, és megfertőztették őt paráznaságukkal, úgyhogy tisztátalan lett miattuk; és ekkor lelke eltávozott tőlük. És mikor feltakarta paráznaságait és feltakarta szemérmét, eltávozott az én lelkem ő tőle, amint az ő nénjétől eltávozott volt. És megsokasította paráznaságait,[110]megemlékezett ifjúságának napjairól, mikor Egyiptom földjén paráználkodott” (Ez. 23: 17, 18, 19). 

 

Ezt mondta Isten:

 

„És gyűlölséggel cselekszenek veled, és mindent, mit kerestél, elvesznek tőled, meztelenül és ruhátlanul hagynak, hogy feltakartasson paráznaságaid szemérme” (Ez. 23: 29).

 

Isten „elvált” Izraeltől:

 

„Elbocsátottam az elpártolt parázna Izraelt, és adtam neki elválásról való levelet” (Jer. 3: 8).

 

„Így szól az Úr: Hol van anyátok elváló levele, amellyel őt elbocsátottam?” (Ézs. 50: 1).

 

Isten végül azt mondja:

 

„Pereljetek anyátokkal, pereljetek, mert nem feleségem ő, és én sem vagyok neki férje, hogy tüntesse el az ő bujaságát[111]arcáról, és az ő paráznaságát emlői[112]körül” (Hós. 2: 2; vö. az 1: 9-el!).

 

Isten világosan és következetesen összeköti a válást a házasságtöréssel, mint a paráznaság következményével, és ezt a tényt nem lehet vitatni. Ez szintén ahhoz is elégséges, hogy megértsük, Krisztus az Ószövetségre támaszkodva miért beszélt éppen így a Mt. 5-ben és 19-ben. De fejezzük be az ószövetségi Izrael Istennel való kapcsolatának áttekintését. Még ha nem is vesszük figyelemben, hogy Izrael vétkezett, Isten szerette az Ő népét, és arra hívta őt, hogy tartson bűnbánatot, és térjen vissza Hozzá. Ha Izrael megtér, és visszatér Istenhez, Ő azt mondja, hogy újra magához fogadja volt feleségét, és ő újra Hozzá fog tartozni:

 

„Térj vissza hát Izrael az Úrhoz, a te Istenedhez, mert elbuktál álnokságod miatt. Vigyetek veletek beszédeket, és térjetek vissza az Úrhoz! Mondjátok neki: Végy el minden álnokságot! És fogadd el azt, ami jó, és ajkaink tulkaival áldozunk neked”(Hós. 14: 2, 3).

 

Isten az Ő kegyelméből maga indult el Izrael felé, mint ahogyan arról Hóseás könyve is bizonyságot tesz:

 

„Azért íme csalogatom őt, és elviszem őt a pusztába (vö. a Jer. 2: 2-vel!), és szívére beszélek. És azon a napon, ezt mondja az Úr, így fogsz engem hívni: Én férjem” (Hós. 2: 13, 15; vö. a Jer. 3: 13, 14-el!).

 

Ezeknek a felszólításoknak Izraelt bűnbánatra kell vezetniük, és vissza kell őt irányítaniuk Istenhez:

 

„Mondja majd: Elmegyek hát, és visszatérek előbbi férjemhez: mert jobb dolgom volt akkor, hogy nem, mint most” (Hós. 2: 6).

 

És mikor Izrael visszatért, Isten megbocsátott neki, és megtisztította választottját, tisztává és szeplőtlenné tette őt, mint egy menyasszonyt:[113]

 

Mint elhagyott, és fájó lelkű asszonyt hív téged az Úr, és mint megvetett ifjú asszonyt. Ezt mondja Istened: Egy rövid szempillantásig elhagytalak, és nagy irgalmassággal egybe gyűjtelek” (Ézs. 54: 6, 7).

 

A két bibliamagyarázó, E. J. Young és Gustave Oehler, a következőket írják:

 

„Sion úgy van ábrázolva, mint egy asszony, aki ifjú korában férjhez ment, de utána, bűne miatt elvetett lett, ezek után azonban újra elhivatott lett Férje által...  Az „ifjúságod felesége” nem az asszony korára utal, hanem arra, hogy ifjú korban volt feleségül véve”.[114]

 

„A parázna nő Isten menyasszonya lett, mintha csak mindig hűséges lett volna Hozzá, olyan lett, mint az „ifjúságod felesége”.[115]

 

Ezekből a szavakból világossá válik előttünk, hogy Isten szemében a válás természetes útja volt a probléma megoldásának, amely kialakult Izraellel való kapcsolatában a házasságtörés, mint a paráznaság következménye miatt. Tudva ezt, nem igazolhatjuk magunkat, azt mondva, hogy Isten – Isten, és Ő szabad arra, hogy úgy cselekedjen, ahogyan csak akar, és ezért az Ő tettei nem lehetnek példa értékűek számunkra. Természetesen, ha a megkövezés az egyedüli eszköze lenne a paráznaság megbüntetésének, akkor a házasság ábrázolása (és ugyanígy a válásé is), amely által Isten ábrázolja Izraelhez fűződő kapcsolatát, semmit sem nyitna meg az olvasó előtt, inkább csak értetlenségbe vezetné őt. Elképzelhetetlen ugyanakkor, hogy Isten minden magyarázat nélkül valami olyat tenne, ami homlokegyenest ellentmondana annak, amit Ő maga kér az Ő népétől ezekben a helyzetekben. Mivel Mózes törvényében nincs írásos bizonysága annak, hogy Isten megengedte volna paráznaság okán a válást, és mivel lehetetlen megmagyarázni, miért volt szükség egy ilyen újításra Ézsaiás, Jeremiás, és Hóseás idejében, azt vonhatjuk le, hogy az az elmélkedés, melynek következtében a válás megengedett, Izraelben általánosan elfogadott volt, és az ilyen válások viszonylag gyakoriak voltak Isten népe között. Szélsőséges esetben, azt mondhatjuk, hogy Isten, lényegébe véve, megerősítette ezt a szokást, elismerve, elfogadva azt, és (feltételezhetjük) helyeselve azt prófétái által.

Teljesen valószínű, hogy Józsefnek, és Jézusnak paráznaság okán váláshoz való viszonyának alapjában a Szentírás, és magának Istennek a szava áll.

Most tegyük meg a következő lépést. Minden valószínűség szerint, az újszövetségi egyház felismerte azt, hogy, Krisztusnak válásról való tanításának megfelelően, amelynek alapját tanpéldák adják az Ószövetségből, a házasságtörésért és a paráznaságért nem kell megkövezni valakit, hanem megtérésre kell hívni az illetőt, és ha az ember megtér, akkor meg kell neki bocsátani. Például, az 1 Kor. 5: 9 és kk. említést tesznek a vérfertőzésről, emellett arról is említés van téve, hogy az ezt a bűnt elkövető vétkes nem akart megtérni.[116]

A válás paráznaság okán való gondolata nemcsak Isten Izraellel való viszonyából eredhet, hanem abból is, Isten hogyan lépett fel Dáviddal szemben. Dávid gyilkosságot és házasságtörést követett el. Ezek közül a bűnök közül mindegyikért halálbüntetés járt, de mikor Dávid megtért, Isten a következőket mondta neki Nátán prófétán keresztül:

 

„Az Úr elvette a te bűnödet, nem fogsz meghalni” (2 Sám. 12: 13).

 

Nem tekintve arra, hogy Dávid két nagyon súlyos bűnt követett el, Isten lehajolt hozzá, és megváltoztatta a halálos ítéletet.

De Isten tehet-e kivételeket saját törvénye alól? Valószínű, hogy a törvény precedens volt (nem az erkölcsi törvényé) nem volt feltétlen és megváltozhatatlan.[117]A törvény lehetőséget adott a választásra (például, az 5 Móz. 22: 29-ben valószínűbb, hogy a parancs feltétlen, míg a 2 Móz. 22: 16-ban Isten meglágyítja a büntetést, lehetőséget adva a vétkesnek arra, hogy kártételt fizessen az apának [és rajta keresztül a hajadonnak is]). Lehetséges, hogy voltak más variánsai is a probléma megoldásának. Erről az elvről Jézus így beszél: „Kezdetben nem így volt”, és „Mózes keményszívűségetek miatt…”. Itt engedményről van szó (esetünkben a törvény precedenséről, amely valószínűleg, valamennyire behatárolja a rendeltetés ama erejét, amely a világ teremtetésekor adatott). Jézus azonban többé semmit sem mond az engedmény okáról, Ő egyszerűen megjegyzi:

 

„Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte meg nektek, hogy feleségeiteket elbocsássátok; de kezdettől fogva nem így volt” (Mt. 19: 8).

 

Az 5 Móz.-ben lefektetett írott törvényről beszélt-e itt Jézus, vagy az íratlan törvényről, a szokásról, amelyet Mózes vezetett be, és fektetett le minden kivételes esetre nézve, mikor a törvény szerint meg kellett volna valakit kövezni? Mózes ismerte az emberek keményszívűségét, és ő kérlelhetetlenségüket, és azt, hogy az ilyen emberek állandóan vissza fognak élni a büntetés végső fokával. Lehetséges, hogy Mózes a házasságtörésre kiszabható halálbüntetést, és paráznaság okán való válást követelte, amelynek törvényességét Krisztus is megerősítette (9. vers)? Ha ez így van, akkor az a kikötés, amelyet Krisztus tett, először hangzott el messze idők óta, amelyről, minden után ítélve, Izrael történelme beszél.[118]

Erről tovább is lehetne beszélni, mivel más tények és bizonyítékok nem állnak rendelkezésünkre. Az a fontos azonban, hogy, bármikor is jelent meg a válás paráznaság okán való szokása (Mózes alatt, vagy később), Isten által elfogadott volt az ószövetségi időkben. Krisztus nem állított fel új törvényt az adott kérdésben, és éppen azért József, mindent figyelembe véve, az Isten előírásainak keretén belül cselekedett, mikor azt akarta, hogy az Ő akarata vezesse őt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Harmadik rész

 

 

 

 

Újraházasodás

 

 

 

 

 

13. Újbóli házasság

 

Tehát, megvizsgáltuk a biblikus házasság és válás tanításának néhány aspektusát. Most arról fogunk beszélni, hogy a Szentírás mit mond az újraházasodásról.

Először megpróbáljuk megérteni, hogy mit foglal magába a megismételt házasság. Utána tisztázzuk, megengedi-e Isten az elváltaknak, hogy újból házasságra lépjenek. És végül, a következő kérdésre is válaszolunk: ha az elváltaknak szabad újra házasságra lépni, akkor milyen körülmények között tehetik meg mindezt?

 

 

Újbóli házasság

 

Mi az újraházasodás? Megengedi-e a Biblia, hogy ilyen házasságokat kössünk, vagy megtiltja-e azokat, támogatja-e azt, vagy csak türelmét fejezi ki iránta? A Szentírás elméletileg nem tiltja meg a nősülést (vagy férjhez menést) a házastárs halála után. A Biblia ezt mondja:

 

„Ha azonban meghal a férje, szabaddá lesz a törvénytől, úgy hogy nem lesz parázna, ha más férfihoz megy” (Róma 7: 3).

 

Ennek a kijelentésnek az értelme világos: az újraházasodás nem minősül bűnnek.

Több annál, egyes esetekben az újraházasodás egyenesen ajánlott. Például, az 1 Tim. 5: 14-ben Pál ezt írja:

 

„Akarom tehát, hogy a fiatalabbak férjhez menjenek, gyerekeket szüljenek, háztartást vigyenek, és semminemű alkalmat se adjanak az ellenségnek a szidalmazásra”.[119]

 

Pál tudta, hogy a fiatal özvegyek kísértésbe eshetnek, és hogy hajlamuk van a pletykálkodásra, és az üres fejűségre. A gyülekezetekre elhordozhatatlan terheket raknánk az által, hogy viseljenek gondot az özvegyekre, ha azok nem mennek újból férjhez. Ezért, az emberek java, és Isten nevének magasztalása miatt, Pál ezeket az utasításokat adta Timóteuson keresztül az egyháznak. Az apostol nemhogy nem tekintette a második házasságot bűnösnek, vagy megkérdőjelezhetőnek, de, ahogyan láthatjuk, éppen fordítva áll a helyzet, egyenesen tanácsolta az özvegyeknek azt, hogy lépjenek házasságra.

Az özvegyeknek, akik nem tudják magukat megtartóztatni, azt parancsolta Pál, hogy menjenek újra férjhez. Fordítsatok figyelmet arra, hogy ez a parancs ugyanabban a szakaszban hangzik el, ahol az apostol egyáltalán nem javasolja a házasságot abból az okból, hogy látja az eljövendő keresztyénüldözésnek a veszélyét:

 

„Mondom pedig, a nem házasoknak és az özvegyasszonyoknak, hogy jó nekik, ha úgy maradhatnak, mint én is. De ha magukat meg nem tartóztathatják, házasságban éljenek: jobb házasságban élni, mint égni” (1 Kor. 7: 8, 9).

 

És végezetre, gondolkodjatok el Pálnak az 1 Kor. 7: 39-ben mondott szavain:

 

„Az asszonyt törvény köti, míg a férje él, de ha férje meghal, szabadon férjhez mehet, akihez akar, csakhogy az Úrban”.

 

Tehát, látjuk, hogy az újszövetségi egyház ne csak elismerte az újraházasodás tanát, de gyakorolta is azt az ő életében. Ebben nincs semmilyen kétség.

 

 

Többnejűség

 

Ennek fényében nagyon furcsának tűnhetne az, ha Pál megtiltaná, hogy olyan diakónust, vagy presbitert válasszanak, aki elvált ember. Sokan azonban éppen erre tanítanak. Ennek a tévedésnek az oka az „egyfeleségű férfi” szavak helytelen magyarázatában rejlik, amelyet az 1 Tim. 3: 2, 12-ben, és a Tit. 1: 6-ben találunk.

Természetesen, az adott helyeken az újraházasodás ellenfelei azokról beszélnek, akik elváltak, és másodszor is házasságra léptek. De ennek a nézőpontnak a támogatói túl nagy felelősséget vesznek magukra: nemcsak olyanoknak nem engedik meg, hogy szolgáljanak ezekben a tisztségekben, akik újból házasságra léptek, hanem azoknak sem, aki házastársuk halála után léptek újra házasságra!

Ez a vélekedés helytelen, mivel miatta sok arra méltó, megfelelő embert nem engednek a szolgálat közelébe az egyházba. A hasonló látások ellene mondanak annak, amit az Újszövetség a házasságról mond: az ilyen házasságok elfogadottak, a Bibliában, egyes esetekben egyenesen meg van parancsolva az, hogy az özvegyek újra családot alapítsanak. Elég furcsa lenne, ha ennek megtiltását látnánk a Bibliában. Elégséges, ha ezt az egy körülményt ismerjük ahhoz, hogy megkérdőjelezzük az „egyfeleségű férfi” magyarázatát, amelynek megfelelően ezt így kellene értelmeznünk: „csak egy, egyetlen feleség férje” (az özvegyembernek, ennek megfelelően, nem lenne jogába újra megnősülni).

Van-e ennek a szakasznak valamilyen más magyarázata?

Igen, minden okunk megvan azt feltételezni azt, hogy van. Ha Pál azt akarta volna mondani, hogy az újra házasságra lépőknek (meg a házastárs halála esetén is) nem szabad valamilyen egyházi tisztséget betölteniük, akkor erre nyugodtan rámutathatott volna a gameo görög szó segítségével. Akkor az apostol szavai így szóltak volna: „csak egyszer házasodott (gameo)”. De Pál nem azt a szót alkalmazta, mivel nem erről volt szó, hogy az ember hányszor házasodott. Ellenkezőleg, az apostol ezt a teljesen nem mindennapi konstrukciót alkalmazta – „egy asszony férje”. Pált itt nem az izgatta, hogy a férfi hányszor lépett életében házasságra, hanem az, hogy hány felesége volt (egyszerre – a Fordító megjegyzése) neki!

Szigorúan véve, az „egyfeleségű férfi” frázisnak csak egy értelme van: a leendő presbiternek, vagy diakónusnak nem lehet egyszerre több felesége (mivel példaképnek kell lennie mindenben, a családi életben is). Az „egyfeleségű férfi” szavakat a következőképpen kell érteni: az adott pillanatban ennek a férfinak csak egy felesége lehet. Itt meg sincs említve az újraházasodás.

Az Ószövetségben megengedett volt a többnejűség, de sosem számított a családi élet ideáljának az ilyen kapcsolat. Az 1 Móz.-ben az van mondva, hogy ketten lesznek egy testté, nem hárman, öten, vagy többen! És habár az újszövetségi időben a többnejű férfi csatlakozhatott a gyülekezethez, nem hagyhatta el feleségeit (azon elv alapján, ami az 1 Kor. 7: 17, 20, 24-ben van lefektetve), és nem tölthetett be egyházi tisztséget. A presbiter, vagy a diakónus életének példa értékűnek kellett lennie környezete számára, és Isten azt akarta, hogy az egyház számára az legyen a példa, hogy egy férfinek – egy felesége legyen.

Azon nézetek vallói, akik azt állítják, hogy a Szentírás adott helyén nem az asszonyok számáról, hanem az újraházasodásról van szó, azt jelentik ki, hogy az Újszövetség idejében már nem volt többnejűség. A történelmi tények azonban az ilyen állításoknak ellentmondanak. Azokban az időkben többnejűség nemcsak a zsidók között volt elterjedve, hanem a görögök, a rómaiak, és, nagy valószínűséggel, más népek között is.

A Pál által alapított gyülekezetekben sok újonnan megtért diaszpórában élő zsidó volt. Josephus Falvius kétszer is említést tesz arról, hogy korában elterjedt dolog volt a többnejűség. Kr. u. 212-ben Antonius törvényében (Lex Antoniana de civitate) a monogámia az egyedüli jogi formája volt a házasságnak a rómaiak között, ugyanakkor semmilyen különösebb kitétel nem volt téve benne a zsidók számára! Később, Kr. u. 285-ben, Diocletianus megemlékezik erről a kitételről, majd Kr. u. 393-ban Theodosius úgy tartotta, hogy egy külön törvényt kell bevezetni, amely megtiltja a zsidók közötti többnejűséget, mivel azok makacsul ragaszkodtak ehhez a szokásukhoz. De ez is hatástalannak bizonyult: a zsidók közötti poligám házasságok egészen a tizenegyedik századig megtalálható volt közöttük.[120]

De ez még nem minden. A görögök közötti házassági szerződések beszélnek a közöttük levő többnejűségről az újszövetségi időkben. Az egyik ilyen szerződésben Kr. u. 92-ből ez áll:

 

„Felixnek, a törvény értelmében nincs joga ahhoz, hogy mást is feleségül vegyen Apollónián kívül”.[121]

 

Mint ahogyan kitűnik ebből a házassági szerződésből, a tiltás ellenére széles körben elterjedt dolognak számított a többnejűség. A Kr. u. 212- ben Antonius által elfogadott törvény a többnejűség létéről beszél a római társadalomban. A fent említett kitételt a többnejűség tiltásával kapcsolatban nem kell úgy értelmezni, mintha a többnejűség abban az időben ritka esemény lett volna. Az ilyen vélekedés ellen tanúskodik még egy szerződés Kr. u. 13-ból:

 

„Ptolemaiosnak… nem alázhatja meg őt, és nem vehet még egy feleséget maga mellé”.[122]

 

Megeshet, hogy azt kérditek: „Ha Pál nem tiltotta meg, hogy presbitere, vagy diakónusok legyenek azok, akik házastársuk után újra házasságra léptek, akkor lehet-e egyházi tisztségbe olyanokat tenni, akik valamikor elváltak voltak”? Engedjétek meg, hogy válaszoljak erre a kérdésre, és befejezzem ezt a fejezetet úgy, hogy idézzek egy szakaszt abból a gyűjteményből, ami a Kérdések, amik érdeklik a keresztyén lelkigondozókat című könyvben voltak publikálva:[123]

 

„Kérdés: Az egyházban megvizsgálták azt a kérdést, hogy az egyik tagot presbiteri tisztségre jelöljék. Ő, az ő felesége, és azok, akik erre a tisztségre jelölték őt, nagyon felháborodtak, megtudva azt, hogy jelöltségét elvetették a gyülekezet Alapokmánya alapján, amely kimondja, hogy elvált, vagy második házasságban élő férfi nem tölthet be igehirdetői szerepet a gyülekezetben. Ezek az emberek a következő kérdést teszik fel: „Ha maga Isten bocsátott meg neki, akkor a gyülekezet miért nem veszi ezt figyelembe”? Mit mond erről a Szentírás?

Mivel az ilyen probléma sok közösségben aktuális, úgy felelek a kérdésre, hogy aláhúzom a főbb alapelveket ezzel kapcsolatban.

Felelet: Az a helyzet, amiről beszéltek, nagyon ismert előttem. Napjainkban az egyház egyre gyakrabban találkozik a válás, és az újraházasodás kérdésével. Azok a kérdések, amelyeket érintettünk, – nagyon fontosak, és nem szabad, de nem is lehetséges megkerülni őket. Ugyanakkor nem könnyű megoldani őket.

Először, tegyünk világossá két körülményt:

1. Isten Krisztusban minden bűnt megbocsát. Csak egy olyan bűn van, ami megbocsáthatatlan – a Szent Lélek elleni káromlás (vagyis, mikor a Szent Lélek munkáját az ördög munkájának állítja be valaki). Az 1 Kor. 6: 9-11-ben világosan meg van mondva, hogy Krisztus megbocsátja a paráznaság bűnét.

2. A megbocsátás nem szünteti meg az elkövetett bűn következményét. Az, hogy Isten megbocsátott az embernek, azt jelenti, hogy Ő nem tulajdonítja neki többé ezt a bűnt. Az Isten bocsánatát elnyerő ember nem lesz az örökkévalóságban megbüntetve az elkövetett bűnért – helyette Krisztus lett megbüntetve. Ebben az életben azonban szembe kell néznie saját bűne következményeivel. Tegyük fel, hogy egy részeg verekedés közben az ember szétver egy üveget, és komolyan megsebzi kezét, és ez ahhoz vezet, hogy amputálni kell a kezét. Bizonyos idő múlva ez az ember megbánja bűneit, hívő lesz, és elnyeri az üdvösséget. Ettől azonban nem fog új keze nőni. Egész életében hordozni fogja bűne következményét.

Egyes esetekben bűnös viselkedése következményével kell leélnie hátralevő életét, más esetben – csak egy ideig. De az a kérdés, hogy mit mond a Biblia az említett esetről?

A következő a válasz: A Biblia azt mondja, hogy egyes következmények, amelyek a bűn által keletkeztek, mindörökre megfosztják az embert attól a jogától, hogy valamilyen tisztséget elfoglaljon Krisztus egyházában, míg mások – nem örökre fosztják meg ettől őt. Például, ha megtéréséig egy férfinek több felesége is volt, ez nem zavarja őt abban, hogy Krisztus egyházának tagja legyen, ugyanakkor azonban nem tölthet be a közösségben valamilyen tisztséget.[124]És az ok nem abban van, hogy Isten nem bocsátott meg neki, hanem abban, hogy a tisztségviselőnek „mindenben példát kell mutatnia” (többek között a családi életben is – úgyhogy neki csak egy felesége lehet).

Analogikus-e az adott eset azzal, amelyről ti beszéltek? Nem egészen. Először is, az egyház tisztségviselőjének „feddhetetlennek” kell lennie (1 Tim. 3: 2), ugyancsak „jó bizonysággal kell rendelkeznie a kívülállóktól” (1 Tim. 3: 7). A Tituszhoz írt levélben ugyancsak arról szó van, hogy ennek az embernek „feddhetetlennek” kell lennie (Tit. 1: 6).

A válás, vagy az újraházasodás körülményei olyanok lehetnek, hogy ez az ember hosszú éveken keresztül (lehetséges, hogy egész élete végéig) nem kap jogot arra, hogy valamilyen egyházi tisztséget betöltsön, mivel az általa elkövetett bűn következménye rossz hírét keltette. Mások oldalról, ha istenfélő életet fog élni, akkor Isten megváltoztathatja róla az emberek véleményét. És még: teljesen lehetséges, hogy ez az ember nem is vétkezett a házasság felbontása során – a válásnak lehettek biblikus alapjai is.

Minden egyes eset egyedi, és a Bibliában világos kritériumok vannak adva arra nézve, hogy mi által lehet eldönteni, kinek van joga egyházi tisztséget betölteni. Ezért a hasonló helyzetekben hibás dolog lesz a gyülekezet Alapokmányára hivatkozni, különösen akkor, ha követelményei szigorúbbak, mint a Biblia parancsolatai. Az egyháznak nincs jogában megtiltani azt, amit az Úr megenged. Azt meghatározni, hogy rendelkezik-e valaki megfelelő képességekkel a jelölt az adott egyházi tisztségre – a tisztségviselők feladata.

Más oldalról, ha az az ember, aki arra törekszik, hogy valamilyen tisztséget betöltsön az egyházban, tudomást szerez arról, hogy jelöltségét visszautasították, és elégedetlenkedik miatta, más követelményeket kell vele szemben támasztani. Ez vonatkozik azokra a jelöltekre is, akik frissen tértek meg (ld. az 1 Tim. 3: 2, 6-ot; a Tit. 1: 7, 8-at). Az, hogyan reagálnak az egyházi tisztségre jelöltek a jelölésükkel kapcsolatos kérdésekre, nagyon sokat elmondhatnak azok személyes képességeiről, és következésképpen arról is, milyen hírnévvel rendelkeznek”.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

14. Válás utáni újraházasodás

 

Az előző fejezetben már beszéltünk arról, hogy az újszövetségi egyházban maga az ismét házasságra lépés elvileg méltó lépésnek számított. Most elengedhetetlen dolog megvizsgálni az olyan újraházasodás kérdését, ami válás után történik. Ez egy nagyon összetett, és kényes kérdés. Jertek, vizsgáljuk meg tüzetesen, és nagyon gondoljuk át azt.

Gyakran halljuk, hogy olyan helyzetben, mikor az újraházasodás egy válás után történik, „minden másképp van”. Ebben a helyzetben az újraházasodás kérdéséhez lenézéssel közelednek, és elítélik azt. „Végül is, – mondják nekünk, – erről csak a Mt. 5-ben és 19-ben van szó, és az azokkal párhuzamos helyeken, és ott is inkább a házasságtörés veszélyéről van szó. Az Újszövetségben semmi jó nem hangzik el a válás utáni újraházasodásról”. Az 1 Kor. 7: 27-28-ban az van írva:

 

„Feleséghez köttettél? Ne keress elválást. Megszabadultál feleségedtől? Ne keress feleséget. De ha veszel is feleséget, nem vétkezel; és a férjhez megy is a hajadon, nem vétkezik”.

 

Ebben a szakaszban van néhány olyan momentum, amire érdemes figyelmet fordítani:

 

1. Az „elválás” és a „megszabadulás” szóra mindkét esetben itt a görög luo szó van használva.

 

2. Az „elválás” szó alatt az apostolnak ugyanazt kellett értenie, mint a „megszabadulás” szó alatt; különben nem lenne semmilyen ellentét, amit a szerző következetesen állít fel.

 

3. Teljesen világos, hogy ebben, és abban az esetben is a válásról van szó. Természetesen, mikor azt parancsolja, hogy ne keressük az asszonytól való elválást, Pál nem a halál általi elválást érti alatta! Itt az elválásnak egyetlen magyarázata lehetséges: a válás általi elválás. Ily módon, a „megszabadulás” szó a második esetben is a házasság kötelékének feloldását kell jelentenie válás által (a „megszabadulás” szó ellentéte az „asszonnyal való kötöttség a házasság által” - nak).

 

4. Pál megengedi azt, hogy újból családot alapítsanak azok, akik megszabadultak a házasság köteleitől (vagyis elváltak), még a nagy üldözések idején is, mikor a házasságra lépés abszolút nem volt ösztönözve (28. vers).

 

5.        Végül, Pál azt erősíti meg, hogy nem vétkezik az ember, ha a válás után újból házasságra lép.[125]

 

Nagyon fontos annak megértése, hogy az a vélekedés, hogy az elváltak nem léphetnek újra házasságra semmilyen körülmények között, minden alapot nélkülöz. Az általunk a Szentírásból idézett szakasz teljesen elveti a hasonló vélekedéseket. Ebben nem kételkedhetünk: a Biblia megengedi egyes elváltaknak, hogy újra házasságot kössenek (ez nem érinti azokat, akikről a Mt. 5-ben és 19-ben szó van).

De nem elég rámutatni egy vélekedés hibás voltára. Világosan tisztázni kell: ha még tudatlanságból is bűnnek nevezzük azt, amit Isten nem nevez annak (28. vers), vétkesekké válunk, és veszélyes tévedést fogunk terjeszteni. Ehhez nem lehet könnyelműen állni (ld. az 1 Tim. 4: 3-at!). Ezzel együtt az emberek véleményére többet adunk (akiknek törekvéseik lehetnek jók, de értelmük – nem világos), mint az Isten Igéjére, olyan terhet téve az emberre, amelyet Isten nem helyezett rá. Ez Krisztus egyházában csak nézeteltérést, megoszlást, és rendetlenséget válthat ki (és sok esetben ki is vált).

A Bibliában van még egy hely, amely arról tesz bizonyságot, hogy a válás utáni újraházasodás nem volt megtiltva. Az Ez. 44: 22-ben ezt olvassuk:

 

„És özvegyet, vagy eltaszítottat feleségül magatoknak ne vegyenek, hanem szüzeket Izrael házának magvából; de olyan özvegyet, aki papnak özvegye, elvehetnek”.

 

Nem merülök bele a zsidó kultusz kifinomultságának magyarázatába, és nem kezdek el okokat keresni az ilyen tiltás templomi szolgálatra való kihatásával kapcsolatban, – csak megengedem magamnak, hogy aláhúzzam, hogy az adott parancsolat a papokat a különleges emberek kategóriájába helyezte. Voltak más szabályok is, amelyek a papokat egyedi emberekké tették. A Szentírás (Ábrahámtól kezdve – ld. az 1 Móz. 23: 1; 25: 1-et!) nem csak megengedte, de javasolta is az özvegyek újraházasodását, és ez kitűnik úgy a történelmi bizonyítékokból, mint azokból a szövegekből is, amelyek törvényértékkel bírtak. Az idézett szakasz azonban arról beszél, hogy a pap nem rendelkezett ilyen joggal (ő csak olyan nőt vehetett el, aki azelőtt sosem élt házasságban, vagy egy pap özvegye volt). Nem arról van szó, hogy az özvegy újraházasodása törvénytelen volt, hanem arról, hogy a papok egy különleges kategóriába tartoztak, és nem volt joguk azt tenni, ami mások számára teljesen megengedett, és helyes dolog volt. Ugyanezt lehet elmondani a másik tiltásról is ebben a szövegben: „… elváltat… ne vegyen el”. A papoknak az nem volt megengedve, ami másoknak engedélyezett volt, vagyis nem léphettek házasságra olyan személlyel, aki elvált volt. Ebben a szövegben részletesen ki voltak fejtve az egyedi követelmények a papok felé. Ha senkinek sem lett volna megengedve az elváltakkal való újraházasodás, akkor ez a tiltás teljesen felesleges, és értelmetlen lett volna. Az adott igeversnek csak abban az esetben van értelme, ha az elválttal való újraházasodás természetes, mindennapos dolognak számított; csak abban az esetben van értelme ennek a tiltásnak, amely kivételt képez az általános szabály alól.[126]

A Biblia nem tiltja az elváltaknak, hogy családot alapítsanak, ha csak nincsenek kötve előbbi házasságukhoz; az ilyen tiltás csak a papokra vonatkozott. Ott, ahol a Szentírás megengedi a válás, feltételezhető, hogy engedélyezett az újraházasodás is.

Tehát, két fontos körülményt tisztáztunk:

 

1. A Biblia nem csak megengedi az újraházasodást, de egyes esetekben ösztönöz is erre. Az Újszövetségben pozitív viszony mutatható ki az újraházasodással szemben.

 

2. A Bibliában nem létezik tiltás a válás utáni újraházasodással kapcsolatban. Abban az esetben, mikor az ember törvényes alapon felszabadul a házastársi kötelezettségek alól, az újraházasodás számára nem bűn – még üldöztetés idején sem, amikor egyáltalán nem ajánlott családot alapítani. Nincs alapunk azt gondolni, hogy az újraházasodáshoz való viszonyulás, amelyet az Újszövetség sugall, ne vonatkoznak minden hasonló esetre.

 

Most vizsgáljunk meg még egy kérdést. Ki léphet újra házasságra válása után, és milyen körülmények között lehetséges ez? Az erre való válasz egyidejűleg könnyű, és összetett is. Könnyű, mivel van egy általános elv:

 

Az, aki törvényes alapon vált el,[127]újra házasságra léphet.

 

Erre tanít minket az 1 Kor. 7: 27, 28, és az adott elv egyezik az 1 Kor. 7: 15-el, ahol arról van szó, hogy a biblikus alapokon történő válás szabaddá tesz, és már nem köt meg a házasság köteléke. Ha az ilyen ember szabad, akkor ez azt jelenti, hogy újra házasságra léphet.

A kérdés összetettsége a következőben áll: ha az ember törvénytelen alapon vált el (mivel a maga válás bűnös alapon volt kimondva), és meg kell békülnie a házastársával, vagy ha törvényes alapon vált el, de más körülményekkel van összefüggésben (erről még később beszélünk) – akkor az ilyen ember újra családot alapíthat-e?[128]

John Murray meggyőzően mutatja be azt, hogy, ha az ember a Mt. 19: 9 alapján vált el, akkor újra házasságra léphet, mivel „a paráznaság okát kivéve” szavak nemcsak a házasságra vonatkoznak („aki elbocsátotta feleségét”), hanem az újraházasodásra is („és mást vett el”).[129]

Következésképpen, egyes elváltak újra családot alapíthatnak ugyanúgy, ahogyan azok is új családot alapíthatnak, akiknek meghalt a házastársuk (ld. az 1 Kor. 7: 39-et!), ha „az Úrban” házasodnak (vagyis keresztyéneknek csak keresztyénekkel szabad házasságra lépni). Ha azonban azt a biblikus szabályt követjük, ami a válási utáni újraházasodás kérdését érinti, nem teljesen egyértelmű szituációba hozhat minket. Például, teljesen érthető, hogy, ha a hívő férj elválik hitetlen feleségétől, aki amúgy hajlandó lett volna továbbra is vele élni, vétkezik (ld. az 1 Kor. 7: 12-13-at!). Mikor bűnbánatot tart, akkor nemcsak Isten bocsánatát kell keresnie ezért a bűnért (és ugyanúgy minden más bűnért is, amelyet a házasság felbontásának folyamata során elkövetett), de bocsánatot kell kérnie volt feleségétől is. Mivel azonban ennek a férfinak kötelessége, hogy férje legyen annak a nőnek (annak a tiltásnak ellenére vált el tőle, amiről szó van az 1 Kor. 7: 12-14-ben), vissza kell térnie hozzá, és helyre kell állítania a házasságát. Ennek ellenére, ez a nő már nem felesége neki, és mivel „csak az Úrban” nősülhet, nem töltheti be volt feleségével kapcsolatban az ő kötelességét. Ily módon, az Isten Igéjének való engedetlenség zsákutcába vitte őt. Mit is kell akkor tenni?

 

1. El kell mondania volt feleségének ennek nehézségeit. Lehetséges, meggyőződve arról, látva azt, hogy volt férj sajnálja az elkövetett dolgokat, őszintén Istennek akar szolgálni, átgondolja eddigi hozzáállását a keresztyénséghez. Ugyanakkor ebben a helyzetben bizonyságtétele hamisnak bizonyulhat, mivel nagyon is ösztönözve van arra, hogy visszatérjen volt férjéhez.

 

2. A volt férjnek imádkoznia kell volt felesége megtéréséért.

 

3. A volt férjnek bizonyságot kell tennie volt feleségének a Megváltóról.

 

4. Vissza kell tartani attól magát, hogy más nőkkel találkozzon, és nem léphet mással újbóli házasságra.

 

5. A volt férjnek türelmesen várnia kell volt felesége megtérését, és arra kell törekednie, hogy házasságukat helyreállítsák (hacsak volt felesége nem jelenti ki neki – azonnal, vagy egy bizonyos idő eltelte után – azt, hogy nem akar vele megbékülni, és nem akarja vele helyreállítani házasságát).

 

6. Ha a volt feleség szilárdan kijelenti, hogy nem akar újra férjhez menni hozzá, a volt férj szabaddá válik (1 Kor. 7: 15).

 

Tehát, nem tekintve azt, hogy ez az ember bűneiből megtért, és bocsánatot nyert, saját maga vétkéből fakadóan, nehéz helyzetbe került. Ezért meg kell állnia Isten előtt imádságban, és teljesen az Ő kegyelmére kell támaszkodnia.

Ez az eset rámutat arra, hogy milyen nehézségek merülhetnek fel a válással kapcsolatban. Talán nem értjük, hogy miért ilyen összetett ez. Alapjába véve, a következő módon válaszolhatjuk meg ezt a kérdést: az életet a bűn teszi összetetté. Az egyik probléma vonja maga után a következőt; elkövetve egy bűnös lépést, az ember újabb bűnüket követ el, és végérvényesen belegabalyodik az élet nehéz sorsfordulataiba. Az egyház vezetőinek és a tagoknak számára nincs más választásuk – segíteniük kell ennek az embernek abban, hogy „kibogozzák” ezeknek az életbeli problémáknak a csomóját.[130]

Néha a hívőknek azért alakulnak ki nehézségeik az életben, mert az egyház nem teljesíti Isten követelményeit, bűnt követve el ezzel. A bűn mindig következményeket von maga után. Sok problémát lehetne elkerülni, ha az egyház betöltené azt a feladatát, amire elhívatott.

Vizsgáljunk meg, például, egy nagyon egyszerű helyzetet, amely nagymértékben komplikálttá vált a rossz tanács, és az egyház cselekvésképtelensége miatt. Általában a problémák éppen a gyülekezetek cselekvésképtelensége miatt mélyülnek el. A nehézségek sosem „szívódnak” fel maguktól, ha nem teszünk megoldásukra nézve semmilyen erőfeszítést. A helyzet a következő: Mary és Joe keresztyéneknek nevezik magukat. Joe azért akar elválni Mary-től, mert „elfáradt minden kis ok miatt veszekedni és vitatkozni”. A válás oka: a házastársak természetének összeférhetetlensége (ilyen esetben a válásnak semmilyen biblikus alapja nincs). A gyülekezet csak az után avatkozott be, hogy Mary és Joe elváltak. Bűnbánatot nem tartva,[131]Joe dühösen otthagyta a gyülekezetet. A lelkész felhívta őt, hogy megtudakolja elmenetele okát, de ő elmondta fenntartásait, és azt mondta, hogy hajlandó a gyülekezetben maradni, ahol „úgy beszélnek” róla, és azt követelte, hogy adjanak neki egy ajánlólevelet a szomszédos gyülekezethez. A lelkész megküldte az ajánlólevelet a másik gyülekezetnek (azt is hozzá kell tennünk, hogy mind a lelkész, mind a vezetők megkönnyebbülten felsóhajtottak, mikor elküldték ezt a levelet). De hirtelen felmerül egy újabb probléma. Mary egy másik hívő férfival találkozgat, aki el akarja venni őt feleségül (Joe még nem nősült meg újra). Az a gyülekezet, amelyhez korábban Joe tartozott, úgymond „határozottan kiáll” az újraházasodás ellen, ha a másik házastárs még él, és nem lépett újra házasságra.[132]Hogyan kell hasonló helyzetben fellépnie a lelkésznek?

Saját cselekvésképtelensége miatt a lelkész és a gyülekezet más vezetői nehéz helyzetbe kerültek. A gyülekezetnek az elejétől fogva be kellett volna avatkoznia – a legkésőbb akkor, mikor Joe jogászhoz fordult (a jó tanító általában jóval előbb látja meg a problémákat, mint mielőtt a házastársak konkrét lépéseket tennének). Az 1 Kor. 6 (és más igeszakaszok) alapján a lelkésznek azt kellett volna Joe-nak tanácsolnia, hogy ne forduljon jogászhoz, mert ha ezt teszi, bűnt követ el. Mindezek mellett, fel kellett volna hívnia az egyháztag figyelmét a következő tényekre.

 

1. Isten megtiltotta a feleségével való pereskedést a világi bíróság előtt, mivel a felesége nyíltan megvallotta Jézus Krisztusban való hitét. A Joe és Mary között felmerülő problémákat elengedhetetlenül a gyülekezeten belül kell rendezni, és nem a pogányok bírósága előtt.

 

2. Ezeknek a problémáknak megoldásához azokat az utasításokat kell követni, amiket Isten a Mt. 18: 15 kk.- ben adott számunkra.

 

3. Isten nem engedélyezi a válás olyan ok miatt, mint a házastársak természetének összeférhetetlensége.

 

4. Mary és Joe családi élete teljes mértékben rendbe jöhet, ha Isten dicsőségére törekednének.

 

Ha Joe ezeket a tanácsokat követte volna, az ügy nem végződött volna válással: megbékélt volna feleségével, míg a lelkigondozó segítségükre lett volna abba, hogy rendbe tegyék életüket. Igen, ehhez nem kis erőfeszítésre lett volna szükség, de a szituáció akkor nem ilyen fordulatot vett volna.

Tételezzük fel, hogy Joe figyelmen kívül hagyta volna a tanácsokat, és továbbra is makacson ragaszkodott volna bűnéhez. Akkor a helyzet egy kicsit összetettebbé vált volna. De ha Mary és a gyülekezet vezetői arra törekedtek volna, hogy engedelmeskedjenek a Mt. 18: 15-nek, akkor minden másképpen történt volna: ha az egyház minden próbálkozása kudarcba fulladt volna, Joe-t kizárták volna a gyülekezetből, és Mary azt az elvet követhette volna, ami az 1 Kor. 7: 15-ben van lefektetve. Akkor feleségül mehetett volna máshoz. Újra csak a probléma nem mélyült volna el ennyire.

Azért azonban, mert a gyülekezet vezetői (mind az egyik, mind a másik gyülekezet lelkészei helytelenül jártak el) nem tanácskoztak, és nem hoztak megfelelő döntéseket, és azokat követő megfelelő tetteket nem alkalmazta (ami napjainkban tipikus az evangéliumi egyházakba), egy csomó új probléma jött létre, amelyek mindazok számára, akik részt vettek az ügyben, csak elmélyítették a helyzetet. Néhány ezek közül a problémák közül.

 

1. Mary nem szabad, és nem mehet újra férjhez.

 

2. Joe meg van fosztva fegyelmezési eszközök jogától.

 

3. Joe-val szemben nem voltak alkalmazva azok a fegyelmezési eszközök, amelyek megfelelnének a Mt. 18: 15 kk.-nek, és habár ő elvetette Krisztus hatalmát, és a Biblia tekintélyét, továbbra is jó előmenetelű keresztyénnek minősül, és tagja Krisztus Testének.

 

4. Az egyház vezetősége és maga a gyülekezet is figyelmen kívül hagyták azt a körülményt, hogy a válásra nem volt biblikus alap.

 

5. Joe-t és Mary-t az a veszély fenyegeti, hogy a házasságtörés bűnébe esnek.

 

Meg lehet-e oldani ezt az összetett helyzetet? Igen, meg lehet oldani, de ez nem lesz egyszerű dolog. Ha nem veszünk tudomást a bűnről embrió formájában, akkor az még nagyobb bűnt fog szülni. Spurgeon azt mondta: „Könnyebb szétlapítani a kígyótojást, mintsem megölni a kifejlett kígyót”. Mit tegyünk most? Hogy békességesen oldjuk meg a kérdést, el kell először is ismerni, végső esetben, a következőket (az ügy rendezése közben pótlólag is hozzátehetünk a felsoroláshoz):

 

1. Először, a gyülekezetnek bocsánatot kell kérnie Istentől, Mary-től, Joe-tól, és a szomszédos gyülekezettől, amelyhez Joe csatlakozott – bocsánatot kell kérnie azért, hogy nem úgy oldotta meg a problémát, ahogyan azt a Szentírás követeli. Ez a lépést nem lehet megkerülni, mert akkor minden más lépés értelmetlenné válik.

 

2. Továbbá, azt kell tanácsolni Mary-nek, hogy béküljön meg Joe-val, követve azokat az elveket, amelyek le vannak fektetve a Mt. 18: 15-18-ban.

 

3. Elengedhetetlen, hogy Joe-t bűnbánatra hívják, és arra, hogy békéljen meg Mary-vel és azzal a gyülekezettel, ahová előbb tartozott (ellenségesen viselkedett azzal a gyülekezettel szemben, amely megfeddte őt).

 

4. Ha Mary és Joe követték ezeket a tanácsokat, akkor megbékülhetnek egymással, és egy lelkigondozó segítségével, felügyelete alatt új, szilárd házasságot építhetnek fel, és megszabadulhatnak a múltban elkövetett hibáktól.[133]

 

5. De tegyük fel, hogy Joe továbbra is makacs módon megmarad bűnében, és elutasítja azt, hogy megbékéljen Mary-vel. Ily módon, egyre inkább meggyökerezik a bűnben, és még mélyebbre csúszik. Nem tekintve erre, Mary-nek és a gyülekezetnek tovább kell lépnie.

 

6. Mary-nek kötelessége követni azokat az elveket, amelyek a Mt. 18: 15-18-ban vannak lefektetve.

 

7. Ezen a szinten Mary-nek segítséget kell kérnie attól a gyülekezettől, amit Joe a mostani állapotában látogat (ezt neki a folyamat befejező szintjén kell tennie, a Mt. 18: 15-18-nak megfelelően), mivel most éppen ennek a gyülekezetnek kell fegyelmezési eszközökhöz nyúlnia.

 

8. Ebben az időben Mary gyülekezetének vezetői be kell számoljanak Joe gyülekezete vezetőinek azokról a lépésekről, amiket Mary akar hozni tanácsuk alapján, és azt javasolni nekik, hogy alkalmazzanak egyházfegyelmi eszközöket Joe-val szemben, aki elutasította azt, hogy kibéküljön volt feleségével.

 

9. Ha Joe gyülekezete helyesen jár el, akkor a kérdés megoldódik: Joe vagy megbékül Mary-vel, vagy ki lesz zárva a gyülekezetből.

 

10. De mi történjék akkor, ha Joe gyülekezetet nem teljesíti kötelességét, és nem zárja ki Joe-t soraiból, még akkor sem, ha ő továbbra is ragaszkodik bűnéhez? Ennek a gyülekezetnek a bűne miatt még bonyolultabb helyzet jön létre. Ezt is meg lehet azonban oldani.

 

11. Mary gyülekezete vezetőinek alázatos és békés szellemben azt kell tanácsolniuk Joe gyülekezete vezetőinek, hogy oldják meg a felmerülő problémát, felajánlva segítségüket és támogatásukat (kezdetképpen találkozhat a két lelkész; ha ez azonban nem vezet eredményre, akkor a gyülekezet presbitereinek kell a kérdést megtárgyalniuk).

 

12. Ha Joe gyülekezete reagál Mary gyülekezetének felhívására, akkor, végül is, megoldódik a kérdés: vagy a volt házastársak kibékülésével, vagy fegyelmezési eszközökkel. De mit teszünk, ha Joe gyülekezete elutasítja azt, hogy helyesen lépjen fel? Ebben a helyzetben a helyzet még súlyosabbá válik.

 

13. Ha minden erőfeszítés a helyzet megváltoztatására eredménytelennek bizonyul, Mary gyülekezetének nem marad más hátra, mint kijelenteni (és ezt nagy óvatossággal kell tenni), hogy Joe gyülekezete nem egyház, mivel ellentmond Krisztus parancsa teljesítésének. Ilyen esetben Joe-hoz (mivel egy ilyen szervezethez tartozik) úgy kell viszonyulni, mint pogányhoz és vámszedőhöz.

 

14. Most, hogy a megbékélésre való törekvés eszközei kifogytak, a problémát megoldottnak lehet tekinteni. Az 1 Kor. 7: 15 alapján Mary-nek joga van más keresztyénhez feleségül menni.

 

Én nem azért mondtam el ennek a folyamatnak részletesen a lépéseit, hogy meggyőzzem az olvasókat a fegyelmezési eszközök alkalmazásának célszerűtlenségében, hanem éppen ellenkezőleg, – hogy meggyőzzem őket arról, minden oldal javának érdekében a konfliktus korai stádiumában alkalmazni kell a fegyelmezési eszközöket. Csak így lehet sok problémát elkerülni. És mégis, mivel sok gyülekezet nem alkalmazza ezeket az eszközöket (és továbbra is abban a lelkületben maradnak), tudni kell, hogyan lépjünk fel (Mary, a lelkész, vagy az egyház más tisztviselőjének helyében állva) hasonló helyzetben. Az adott elveket minden problémás helyzetben alkalmazni lehet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

15. A múlt bűneivel megterhelt emberek

 

A válás, és az újraházasodás problémájának tárgyalása közben gyakran felmerülnek olyan kérdések, amik az újjászületett, és megtért keresztyének múltjához tartozik.

Az újjászületett emberek a múltban sok bűnös dolgot követtek el. Ahogyan Pál apostol mondta az Ef. 4: 19-ben: „Kik erkölcs érzék nélkül, önmagukat a bujálkodásra adták, minden tisztátalanságnak nagy nyereséggel való cselekedésére”. Tehát, hogyan viszonyuljunk az ilyen ember múltjához az újraházasodásról szóló tanításunk fényében? Kell-e nekünk a múltban vájkálnunk, hogy megállapítsuk, van-e joga az illetőnek az újraházasodásra? Igen is, meg nem is. Engedjétek meg, hogy a negatív felelettel kezdjem. Egyesek nagyon szeretnek az ember legapróbb dolgaiban is turkálni, nem gondolkodva el arról, hogy fontos-e az a kérdés az újraházasodás szempontjából, vagy sem. Remélem, egyetértetek velem abban, hogy ez nem helyes dolog. Egyesek arra jutnak, hogy a jelenlegi házasság felbontását javasolják a múltbeli válás miatt, ha annak felbontására nem volt biblikus alap.[134]Más meg teljesen megtiltják az elváltaknak, hogy újra családot alapítsanak. Megint mások megtiltják a „vétkeseknek”, hogy újra házasságra lépjenek. De mi mond ezzel kapcsolatban a Biblia? Újra házasságra léphet-e az az ember, akinek méltatlan múltja van?

Ennek a kérdésnek tárgyalása során rögtön felmerül néhány probléma. Mivel lehetetlen mindegyiket külön tárgyalni, ezért vizsgáljuk meg azokat az alapvető elveket, amelyeket különböző szituációkban alkalmazhatunk. Engedjétek meg, hogy felhozzak néhány példát erre. Tegyük fel, hogy közeli rokonok léptek házasságra, és később megtértek. El kell-e válniuk? Egy prostituált hitre jutott Istenben. Találkozott egy keresztyén férfival, aki feleségül akarja venni (tökéletesen tisztában van ennek a nőnek a múltjával).[135]Egy férfi kétszer vált el, mivel képtelen volt együtt élni mind az első, mind a második feleségével. Később hitre jutott. Vissza kell-e térnie valamelyik volt feleségéhez (mindkét volt felesége nem hitre jutott nő)?[136]Ha igen, akkor melyikhez térjen vissza közülük? Megteheti-e, hogy a múltat hátrahagyva, egy keresztyén nőt vesz feleségül?

A Bibliában nemcsak ezekre a kérdésekre lehet választ találni, de sok másra is, amelyek az emberek élete során merül fel. Mikor az ember Istenhez tér, akkor

 

„Ki-ki, amiben elhívatott, atyámfiai, abban maradjon meg az Isten előtt” (1 Kor. 7: 24, 17, 20, 26).

 

Pál apostol minden hívőnek általános szabályként adta (17. vers). Ily módon, a Krisztushoz való fordulás pillanatától fogva az ember új életet kezd.[137]Ez a gondolat vörös fonalként húzódik végig az egész Íráson (ld. az 1 Kor. 6: 9-11-et!). A paráznák, házasságtörők, férfiszeplősítők, és a többiek rossz hírnévvel rendelkeznek, de „megmosattak, megigazíttattak az Úr Jézus nevében” (1 Kor. 6: 11). Pál azt mondja: „Ilyenek voltatok némelyek”. Fordítsatok figyelmet arra, hogy az apostol múlt idejű igét használ. Ezeket az embereket már nem tartja ilyennek az után, hogy Krisztus megtisztított őket a Szent Lélek által. Az adott szövegkörnyezetben annak gondolata, hogy az az ember, aki egyszer bocsánatot nyert, és elfordult bűneitől, többé már nem parázna, és nem részeges, teljesen megalapozott. Akkor van-e jogunk ahhoz, hogy továbbra is a közösség szövetségének megtörőjének nevezzük azt, aki valamikor ugyan megsértette azt, de bűnbánatot tartott, és bánja az általa elkövetett dolgokat?

Ahogyan a Szentírásból kitűnik, Isten megbocsátja a gyilkosságot, és a legutálatosabb bűnöket is. Az Egyháznak követnie kell az Ő példáját! Fontos megjegyezni, hogy a megbocsátás (még abban az esetben is, mikor a hívő újból ilyen bűnbe esik megtérése után) nemcsak megtisztítja a vétkest, de megvigasztalja őt, és visszaállítja Krisztus Egyházának tagjaival a közösséget (2 Kor. 2: 7, 8).

Bizonyos módon úgy alakult, hogy ma a házasságtörés, és az a válás, amelynek nincs biblikus alapja, nincs számon tartva a „megbocsátott bűnök” felsorolásában, nem tekintve arra, hogy Isten megbocsátja ezeket a bűnöket. Ez gyalázatos hiba. Cáfolva azt, hogy Isten megbocsátja ezeket a bűnöket, azt jelenti, hogy magának Jézus Krisztusnak az emberi mivoltát gyalázzuk meg!

Arról beszélek, hogy Krisztus nemzetségi táblázatában ott találjunk a parázna (prostituált) Ráhábot, aki Salmonhoz ment feleségül, és ily módon a Messiás vérvonalába tartozott. Dávid és Betsabé házasságot törtek (nem is beszélve már a Dávid által elkövetett gyilkosságot), de Jézus mégis „Dávid fiának” neveztetik. Dávid és Betsabé szövetsége, amiből Krisztus is származott, házasságtörő volt-e?

Nekünk nem szabad „kegyesebbeknek” lennünk Pál apostolnál (vagy magánál Istennél)! Ki az közölünk, aki bűn nélküli? Vajon olvasóim közül ki nem házasságtörő, vagy szívében ki ne lenne gyilkos? Ki dobhatja az első követ? Vajon Isten szemeiben mi jobbak vagyunk, mint Ráháb, Dávid és Betsabé pusztán azért, mert nem követtünk el nyílt házasságtörést, és nem kötöttünk házasságot azzal, aki törvénytelen okok miatt vált el valamikor?

Akkor vajon miért van elvéve a házasságtörés és a válás azok közül az utálatos bűnök közül, amelyeket megemlít az Újszövetség?[138]

Nem próbálom lekicsinyelni azok bűnének súlyosságát, akik törvényes ok nélkül váltak el. A válás utálatos, és szomorú következményei vannak.[139]Ha azonban a válás problémájára valamilyen különös tekintettel kellene néznünk, ahogyan ma sok keresztyén teszi, akkor miért nincs erről szó az Újszövetségben? Ha az Újszövetség szerzői ugyanúgy tekintettek a válás kérdésére, mint mi, miért nincs ez a bűn elsőként, vagy legalább az elsők között a súlyos bűnök felsorolásában?

Figyelembe véve ezt, el kell ismernünk: azt, amit Isten megtisztított, senki sem nevezheti többé tisztátalannak. Jézus az Ő erejével minden bűnt legyőz. Ha szavaink, vagy cselekedeteink ellentmondanak ennek a kijelentésnek, ezzel együtt, lekicsinyeljük Krisztus nagyságát. Kétségtelen, hogy a válás és a házasságtörés utálatos dolgok Isten szemében, és ezt nekünk nem szabad cáfolnunk. Krisztus azonban felülkerekedik ezeken a bűnökön – Ő Mindenható Isten. Nem csökkentjük a bűn súlyosságát, vagy annak következményeit, ellenkezőleg, magasztaljuk Krisztust, és a Kereszt erejét.

Általában, mikor azt próbáljuk bizonyítani, hogy az újraházasodás – bűn, főleg arra az igehelyre hivatkozunk, amelyben Heródes király bűnéről van szó (Mk. 6: 17-18). Ez a bizonyítási mód azonban nem meggyőző. Keresztelő János azt mondta Heródesnek, hogy Isten törvényét megsértette, és megpróbálta megérésre vezetni őt. Megvizsgálva az adott helyet, feltétlenül figyelmet kell fordítanunk egyes körülményekre:

 

1. Ez nem az az eset, mikor az embert arra emlékeztetik, mi volt neki megbocsátva. János Heródest bűnbánatra akarja ösztönözni, ami által az uralkodó bűnbocsánatot nyerhetett volna. Heródes nem akarta bűnét megbánni, és nem törekedett arra, hogy elnyerje Isten kegyelmét.

 

2. János nem azt mondta, hogy Heródes házassága egy elvált asszonnyal bűnös dolog volt. Nem ebben volt a lényeg. Ő azt mondta: „Nem szabad neked testvéred feleségével élned” (Mk. 6: 18). Heródiás Heródes testvérének volt a felesége. Elvéve őt feleségül, Heródes megsértette a 3 Móz. 18: 6, 16-ban taglalt parancsolatot.[140]

 

Most vizsgáljuk meg annak kérdését, lehet-e olyan emberrel házasságra lépni, aki a múltban házasságtörést követett el, vagy törvénytelen oknál fogva vált el. Ezen kívül, még egy kérdésre próbálunk felelni: házasságra lehet-e lépni egy olyan emberrel, aki a múltban gyilkos, csaló, vagy pletykás volt? A Biblia nézőpontja szerint, semmilyen alapunk nincs arra, hogy azt mondjuk, hogy az első esetben a házasság meg van tiltva, míg a másodikban – engedélyezett. Isten megváltói ereje vagy képes megtisztítani minket a bűntől, vagy nem.

Éppen ezért, mikor az újraházasodásról van szó, gyakran tévedünk, mikor „vétkes”, és „nem vétkes” oldalról beszélünk. Ezt a szóhasználat nem egyezik meg a Szentírás nyelvezetével, és nekünk jóval körültekintőbbeknek kell lennünk, mikor ezeket a terminusokat használjuk. Nem tekintve arra, hogy a válás ideje alatt a felek egyike vétkes lehet (az, aki törvénytelenül akar elválni), míg a másik vétlen, mi nem nevezhetjük az előzőhöz hasonlóan azt az embert, aki bűnbánatot tartott, és bocsánatot nyert, (bármikor is vétkezett volna, – Istenhez való megtérése előtt, vagy utána) „vétkes félnek”. Most, hogy Krisztusban van, nem vétkes. Vajon vádolhatunk-e bűnnel olyan embert, aki megtért ebből a bűnből, ha Isten már nem tekint az ő bűneire?

Beszéljünk egy kicsit az úgynevezett „vétkes félről”. Itt nem lehet nem egyetérteni Loraine Boettner szavaival:

 

„A Bibliában nincs olyan parancsolat, amely arról beszélne, hogy az ilyennek házasságon kívül kellene maradnia”.[141]

 

Isten megengedte Dávidnak, hogy feleségül vegye Betsabét, habár mind ő, mind az asszony vétkesek voltak házasságtörésben, míg Dávid – még gyilkosságban is. Ennél csüggesztőbb kezdetet nem nagyon lehet elképzelni egy közösen induló életre nézve. De Isten, az Általa jónak látott időben, megáldotta Dávid és Betsabé házasságát: a múlt bűnei meg lettek bocsátva, és a jövő – ki lett tárva Isten áldásai előtt (ld. a 2 Sám. 12: 13; az 51. zsoltárt, különös tekintettel a 4. versre!). Ha ezt a kapcsolat, ami kezdettől fogva át volt szőve a bűn hálójával (Dávid az után tért meg, hogy törvényes házasságot kötött), ilyen nagy áldásokat nyert az Istentől, – mivel Dávid és Betsabé szövetségéből származott a Messiás, – akkor ugyanúgy beszélhetünk arról is, hogy azoknak az embereknek, akiknek Isten megbocsátott, és akiket Ő megtisztított a házasság megkötése előtt, nincs-e joguk múltbeli bűneik elkövetése miatt arra, hogy Istentől áldásokat várjanak?      

Valaki azt mondhatja, hogy az Isten bocsánatáról való ilyetén gondolkodás csak arra jó, hogy a válások száma növekedjen, – mivel, úgymond, könnyű megszerezni rá a bocsánatot. Nem tudok egyetérteni az ilyen gondolkodásmóddal, ahogyan Pál apostol sem értett egyet a rómaiakhoz írt levelében ezzel. Az a válás, amely törvénytelen alapon jött létre, – utálatos bűn, amely gyalázza Istent, és az embert. Én nem kevésbé ítélem el a válást, mint ahogyan Isten elítéli a lopást, a házasságtörést, a homoszexualizmust, a hazugságot, és a gyilkosságot, azt mondva, hogy ezek a bűnök teljesen megbocsáttatnak Krisztusban, és a múltban maradtak (1 Kor. 6: 11). Az igazi bűnbánat olyan, mint Dávid bűnbánata az 51., a 38., és más zsoltárokban! Az ilyen bűnbánatot nem lehet könnyelműen úgy közelíteni, mintha pusztán cselfogás, fortély lenne. A bűnbánatot tartó bűnös átérzi annak az egész gyalázatnak a súlyosságát, amit Istenre hozott, és nemcsak megköszöni a bocsánatot, hanem annak megfelelő gyümölcsöket is terem (életében pozitív változás történik), bizonyítékát adva igaz bűnbánatának. A válás és az újraházasodás kérdésének tárgyalása során két fontos biblikus igazságra kell emlékeznünk:

 

1.     A bűn utálatos dolog.

2.     Isten kegyelme felülkerekedik a legutálatosabb bűnön is (Róma 5: 20).

 

Tehát, meggyőződhettünk arról, hogy a Biblia megengedi, hogy újra házasságra lépjünk a válás után, és a bűnös fél, aki vétkesnek találtatott a házasság felbontásában, bűnbánatot tartva[142]tette fölött, szintén családot alapíthat.

Az maradt hátra, hogy válaszoljunk arra a kérdésre, amelyet a fejezet elején tettem fel, éspedig – kell-e nekünk mások múltjába áskálnunk, hogy meghatározzuk, joga van-e az illetőnek arra, hogy újra házasságra lépjen? Azt feleltem rá akkor: „Igen is, meg nem is”. Most vegyük szemügyre a pozitív választ. Egyes régi bűnök kihatással lehetnek az emberre az után is, hogy bocsánatot nyert. Ezeket feltétlenül meg kell „öldökölni”, és kell „küldeni” őket oda, ahol azoknak helye van, vagyis a múltba. Mielőtt kijelentenénk annak az embernek, aki törvénytelen alapon vált el, de megtért ebből, hogy újra házasságra léphet, fel kell tennünk néhány kérdést:

 

1.     Szabad vagy-e kötelezettségeid alól volt házastársaddal szemben?

 

    2. Bocsánatot kértél-e Istentől, volt házastársadtól, gyerekeidtől, rokonaidtól, és másoktól, akik illetékesek voltak ebben a folyamatban?

 

    3. Mindent megtettél-e, ami csak módodban állt, annak érdekében, hogy megbékülj volt házastársaddal?[143]

 

    4. Mindent megtettél-e, ami csak módodban állt, annak érdekében, hogy vétkedet elrendezd:

   

a)       Visszaszolgáltattad-e azt a pénzt, vagy visszautasítottad-e azokat a jogokat, amit jogtalanul nyertél a vagyonelosztás alkalmával?

b)      Magadra vállaltad-e a gyerekek eltartásának terhét, stb.?

 

Mivel a válás ténye arról tesz bizonyságot, hogy ennek az embernek volt egy sikertelen házassága, a gyülekezet tisztségviselőinek a következőket kell tenniük:

 

1. Beszélgetést kell folytatniuk azokkal az emberekkel, akik túlmentek a váláson, mielőtt, azt tanácsolnák, hogy új családot alapítson; el kell beszélgetniük velük azokról a mindenféle bűnökről, amelyek ilyen, vagy olyan módon az előző házasság felbontásának okává váltak.

 

2. Tanítást kell adniuk ezeknek az embereknek arról, hogyan szabaduljanak meg a házasságról alkotott hamis elképzeléseikről (vagy azokról, akikkel addig házasságban éltek), amelyek a volt házasságuk válási folyamatában merültek fel. Különös figyelmet kell arra fordítani, hogy a házasságban a legfontosabb dolog – a szeretet, és az arra való törekvés, hogy adjunk, és ne arra, hogy kapjunk.

 

Úgy gondolom, hogy a hasonló beszélgetések hasznosak lesznek mind az elváltak, mind a házasságra lépők számára.[144]

 

 

Megjegyzés

 

Egyesek úgy gondolják, hogy nem lehet levezetni az egyház épületében egy házasságkötési ceremóniát, ha a házasságra lépők egyike elvált. Ez, természetesen, téves látás. Először, ebben az esetben az egyházi épületet azzá próbálják tenni, amit nem képvisel – azaz ez az épület nem szentély (vagy nem „különösen szent” hely). De fontos az adott helyzetben tudomásul venni azt, hogy, ha a házasságot Isten által helyezett alapra építik, akkor az a házasság minden vonatkozásban kedves Istennek, és erről így kell beszélnie Krisztus Egyházának is. Senkiben a legkisebb kétség sem merülhet fel arról, hogy a bocsánat ne lenne teljes. Jézus Krisztus megszabadít a bűnöktől! Egyes emberek azt gondolják, hogy, ha a házasságkötés a gyülekezeti teremben történik, ez azt jelenti, hogy a házasság „Istennek kedves”, és a menyasszony fehér ruhája ennek a házasságnak a szentségéről tesz bizonyságot. Ebben az esetben ezt a házasságot feltétlenül az egyház épületében kell megkötni, és a menyasszony fehér ruhája annál inkább jelképezze Krisztus vérének tisztító erejét. Legyen ez a szövetség szeplőtlen, és szent! Jertek, végre Istennek tetszően hirdessük minden ember felé Jézus Krisztus kimondhatatlan kegyelmét, és csodálatos engesztelését!

 

16. Válás és újraházasodás: a folyamat lépései

 

A válás és újraházasodás kérdéseit tanulmányozva, mi, úgy gondolom, meggyőződhettünk arról, hogy az adott kérdések nagyon összetettek, és nem könnyű azokat megoldani, ahogyan sokan gondolták azt. Nem kezdek itt beszélni azokról a lelki szenvedésekről, amiket a válás von maga után, azokról az összetört sorsokról, a kísértésekről, az összedőlt reménységekről, és sok másról. Hogy áttekintsük mindezeket a kérdéseket, még nem egy könyvet kell megírni. Most csak az alapelvek összetettségéről beszélek, amelyre építenünk kell, és azokra a lépésekre, amelyekből összeáll a házasság felbontásának, és az új házasságnak megkötésének folyamata áll. A bűn, mint olyan, – nagyon összetett jelenség (az embereknek különösen nehéz harcolni ellene, és annak következményeivel, ahogyan azt a Biblia követeli tőlük).  

Össze lehet-e foglalni ennek a könyvnek egész anyagát? Fel lehet-e sorolni azokat a lépéseket, amelyek (ennek a könyvnek anyagával együtt) segítségünkre lehetnek a konkrét helyzetekben? Lejjebb felhozok egyes elveket (csak egyeseket), amelyek segítségetekre lesznek a gyakorlati élet során. Igyekezzetek megjegyezni ezeket, és szükség esetén bölcsen alkalmazni azokat a konkrét helyzetekben.

 

I. Elvek:

 

A.   Házasság:

 

1)     Isten által rendelt társadalmi intézmény;

2)     Az első és egyben legfontosabb társadalmi intézmény;

3)     Szövetség, amely szereplőit kölcsönös kötelekkel köti egymáshoz;

4)     A közösség szövetsége;

5)     A férj és a feleség közötti kapcsolat, amelyben igazából megvalósul a valódi közelség;

6)     Arra kell szolgálnia, hogy visszatükrözze Krisztus és az Egyház kapcsolatát.

 

B.    Válás:

 

1)     elsődleges oka mindig a bűn;

2)     nem mindig törvénytelen;

3)     mindig lerombolja a házasságot;

4)     nem elkerülhetetlen a hívők között;

5)     törvényesnek minősül, ha az egyik házastárs szexuális bűnt követett el;

6)     törvényesnek minősül, ha a hitetlen fél el akar válni a hívőtől;

7)     akkor is bocsánatot lehet nyerni rá az Úrtól, ha törvénytelennek minősül az.

 

C.   Újraházasodás:

 

1)     összességébe véve, kívánatos;

2)     lehetséges az elváltak számára is;

3)     lehetséges azok számára is, akik törvénytelen alapon váltak el, de csak abban az esetben, ha az ember őszintén megbánja bűnét Isten előtt, és az emberek előtt is, és bocsánatot nyer;

4)     csak akkor lehetséges, mikor az ember minden biblikus követelményt teljesít;

5)     csak akkor lehetséges, ha mindkét fél kész újra házasságra lépni.

 

II. Kérdések:

 

1.     Mindkét fél keresztyén-e?

2.     Ki akar elválni?

3.     Milyen alapon?

4.     Valóban el akar-e válni az egyik fél, vagy egyszerűen csak meg akarja változtatni a fennálló helyzetet?

5.     Meg volt-e sértve az az elv, amely az 1 Kor. 6-ban van lefektetve?

6.     Volt-e szexuális bűn elkövetve?

7.     Van-e megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy ilyen bűn lett elkövetve, vagy csak az ember pusztán hallomásoknak ad helyet, és feltételezéseket állít fel?

8.     A vétkes alávettetett-e egyházfegyelmi eszközöknek (Mt. 18: 15-18)?

9.     Ha igen, akkor mindez hogyan hatott erre az emberre?

10. Bűnbánatot tartott-e a vétkes, és bocsánatot nyert-e ő?

11. Szükség van-e megbékülésre?

12. Meg szeretné-e őrizni a hitetlen fél a házasságot?

13. A volt házastárs újból házasságot kötött-e?

14. Kialakult-e olyan helyzet, amiben a gyülekezet képtelen volt megoldani a válás, vagy az újraházasodás kérdését megfelelő módon?

15. Ha igen, akkor ez miben mutatkozott meg? Mit kell elengedhetetlenül foganatosítani annak érdekében, hogy változtassunk a helyzeten?

16. A jelen pillanatban a gyülekezet képes-e kijelenteni, hogy a hívő szabad minden kötelezettség alól volt házastársával szemben, és ezért jogában áll új családot alapítani?

17. Ha nem, akkor milyen lépéseket kell még foganatosítani annak érdekében, hogy megoldjuk az adott helyzetet?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Konklúzió

 

Ebben a könyvben arra törekedtem, hogy minden olyan lehetséges problémás szituációt sorra vegyek, amelyeket segítségetekre lesznek abban, hogy a benne szereplő elvek, és tanácsok alapján megoldást találjatok. Ezekről a törekvésekről azonban lemondtam (lehetséges, hogy ezt a gondolatot képes leszek megvalósítani egy másik könyvemben), a következő okok miatt:

 

Először, senki se láthat előre minden helyzetet, amellyel az életben szembe kerülhetünk.

 

Másodszor, azt szeretném, hogy ez a könyv minden keresztyén számára elérhető legyen: mind a laikusok, mind a lelkészek, mind a lelkigondozók, és mindazok számára is, akik egyszerűen a Szentírást tanulmányozzák.

 

Harmadszor, ezt tenni annak terjedelme nem engedte meg: ha minden lehetséges felmerülő kérdést tárgyalni akartam volna, ebben a könyvemben, amely nézetem szerint, amelyre alkalmazni lehetett volna ezeket az elveket, akkor ez a könyv nem egyhamar jelent volna meg. De mivel sokan türelmetlenül várták már ennek megjelenését, úgy döntöttem, hogy nem késleltetem annak megjelenését.

 

Istennek azért könyörgök, hogy ez a könyv békességet és áldást hozzon az Egyház számára. Éppen állandóan ezen a dolgon gondolkodtam, miközben művemen dolgoztam. 

 

 

 

 

             

                       

         

    

    

 

          

 

 

   

 

       

        

         

       

 

            

 

 

 

 

 

 

 

         

 

 

                    

 

 

 

  

 

    

    

 

 

 

   

 

 

 

 

       

                

      

 

               

 

   

 

   

     

          

   

     

 

 

 

 

  

 

 

 

 


* Magyarul az említett könyv a Presbiteriánus Kiadó gondozásában jelent meg – a Fordító megjegyzése.

[1] Nézetem szerint, ezzel magyarázható, többek között, az, miért sikertelen a legtöbb válásról írott könyv.

[2] Eklekticizmus – egymással nem mindig egyeztethető nézetek, irányzatok elemeit egyeztethető nézetek, irányzatok elemeit vegyítő módszer, amely belőlük a neki megfelelőt emeli ki – a Fordító megjegyzése.  

[3] Ebből fakad annak a problémának egy része, amivel most szembe kell néznünk.

[4] Hogy „vétkes”, vagy „vétlen” volt-e az illető, hogy volt-e „biblikus oka” a válásra, vagy sem, senki sem tartotta fontosnak; a válás ténye elégséges volt, hogy az embert megfosszák a jogaitól (még akkor is, ha bűnbánatot tartott, akkor is, ha nagy lelki ajándékai voltak stb.).

[5] 1 Móz 2: 24. Az Egyház is, a munka is, és a képzettség is meg volt kezdettől fogva (de nem intézményesített formában). Azonban csak a házasság volt felállítva, mint társadalmi intézmény már az Éden kertjében is. 

[6] Mk. 12: 25; Lk. 17: 26-27.

[7] Ahhoz hasonlóan, ahogyan Isten az egyes emberek, népek, egyházak, közösségek között kapcsolatokat hoz létre, úgy építi a „házak” közötti kapcsolatokat is. Ld. az 1 Móz. 7: 1-et; 19: 12-14-et; Józs. 2: 19-et; 6: 23-at; 5 Móz. 11: 6-ot; Csel. 16: 31-et; Jn. 4: 53-at; Csel. 10: 2-őt; 18: 8-at. A Józs. 7: 14-nek megfelelően, Isten szemében, a nép törzsből, nemzetségből, házból (családból), és egyes emberekből áll. A „ház” szó a Szentírásban arra van használva, hogy meghatározza az ember lakhelyét; ez az értelmezés vonatkozik a templomra, a szent sátorra, és az egyházra (1 Tim. 3: 5), a nemzetségtáblázatra (törzs; Mt. 10: 6; Lk. 2: 4), és különálló családokra is (Mk. 6: 4; Csel. 7: 10; 16: 31). A „házhoz” mindazok hozzátartoztak, akik a fedele alatt éltek (következésképpen, engedelmeskedtek a család fejének) – nemcsak a családtagok, de a rabszolgák, a rokonok, stb. Dávid házának (Zsolt. 101: 2) az ő palotája van nevezve, és mindenki, aki benne élt. De a ház lehetett egészen kicsi is; például, ez vonatkozhatott egy házaspárra is.   

[8] Ld. a 2 Móz. 22: 16-17-et! Ha arról van szó a csábító férfinak, és az elcsábított hajadonnak házasságot kell kötni, ez minden kétséget kizáróan azt jelenti, hogy még nem voltak házasságban. Ha a leány apja nem egyezik bele abba, hogy férjhez adja ehhez a férfihoz a lányát, akkor a házasság nem köttetik meg.

[9] Ha a házasságtörés semmissé tenné a házasságot, Isten nem mondta volna a házasságtörő izraelitáknak, hogy „társad, és szövetséges feleséged” (Mal. 2: 14, Makarius: Zsidó Iratok). Ebben a helyzetben az, akiről itt szó van, nem lenne „társ, és szövetséges feleség”, és Isten nem tenne említést a férj és a feleség közötti szövetségre. 

[10] Természetesen, a „megbocsátás” szó alatt azt értem, hogy a bűnösnek meg kell térnie ebből a bűnből, bocsánatot kérve mind Istentől, mind a házastársától.

[11] Részletesebben beszélek erről a „Nem egyszerű megigazulás” című könyvemben (Phillipsburg, N. J. : Presbyterian and Reformed Publishing Co. 1979), 129. kk. oldalak

[12] 10. vers. Érdekes megjegyezni, hogy az 1 Kor. 9: 5-nek megfelelően, mindnyájan nős emberek voltak.

[13] Sok olyan keresztyén, akik nincsenek házasságban, azért érzik magukat magányosoknak és szerencsétleneknek, mert nem próbálták meg ajándékaikat, és képtelenek voltak eldönteni, rendelkeznek-e Krisztus királyságának házasság nélküli ajándékával. A keresztyéneknek segítségükre lesznek ebben a Mt. 19 és az 1 Kor. 7: 8-9. Mindenkinek el kell döntenie: 1) meg tudja-e magát tartóztatni a szexualitástól egész élete során, és 2) megtalálja-e a megfelelő közösséget, és elégedettséget abban a munkában, amit Isten királyságáért végez. Ha az ember semmi különleges dolgot nem végez Isten országáért, csak „karriert csinál”, nem reménykedhet abban, hogy megoldja az egyedüllét problémáját. Isten eme ajándéka Istennek való szolgálatra áll.  

[14] Lehetséges, hogy Pál valamikor nős volt (ennek azonban kicsi a valószínűsége). De világos, hogy az első korintusi levél megírásakor nem volt a házasság állapotában. Lehetett özvegyember, vagy elvált (a felesége elhagyhatta őt az után, hogy keresztyén lett).

[15] Ld. a 29. verset is!

[16] Az „idegen”, vagy hozzád nem illő asszony – házasságtörő asszony. Az ilyenek neveztetnek idegennek, mivel nincs helyük Isten népe között.  

[17] A két említett igevers ugyanazzal az értelemmel bír, ahogyan a Mik. 7: 5 is rámutat erre, ahol ezek párhuzamosan vannak alkalmazva. 

[18] A házasságot ilyen esetben meg lehetett kötni az apa beleegyezésével a 2 Móz. 22: 16-17 alapján. Természetesen, számba vették a leány véleményét is.

[19] A „kiterjesztettem feletted szárnyamat” szókapcsolat az Ez. 16: 8-ban megegyezik a Ruth 3: 9-ben használt szókapcsolattal. A „védnökség szárnya”, vagy a „szárnyak árnyéka” gyakran megtalálható a Szentírás kifejezései között (Zsolt. 36: 8; 2 Móz. 25: 20). Az eljegyzéskor a nő leendő férje védnöksége alá kerül.

[20] Valószínűbb, hogy esküt az eljegyzés során tettek.

[21] Ez alatt szintén a hűség esküjét kell értenünk.

[22] Vö. A bibliai idők mindennapjai című könyvben találhatókkal (Nemzeti Földrajzi Társulat, 1967, 305-306. oldal). Ld. Talmud, Ketubot, 57.

[23] A görögök házassági szerződései, amelyeket az apostoli korban kötöttek, még szigorúbbak voltak a zsidók házassági szerződéseinél is. Vö. Hant and Edgar „Válogatott papiruszok” (Cambridge, Massachusetts, Harvard Egyetem Kiadója, 1970, 1. kötet, 2-23. oldal). Érdekes megjegyezni, hogy ezekben a szerződésekben a lehetséges válás lehetőségeit is megtárgyalták. 

[24] Szurrogátum – pótanyag, pótszer, pótlék, utánzat – a Fordító megjegyzése.

[25] Vö. a Zsid. 4: 13-al: „És nincs olyan teremtmény, amely nyilvánvaló nem volna előtte, sőt mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szemei előtt, akiről mi beszélünk”.

[26] Ld. az 1. fejezetre való hivatkozást.

[27] Részletesebben nézz ennek utána a Christian Living in the Home című könyvem 51-56. oldalán. Mint már azt szóvá tettem, az említett könyv magyar nyelven a Presbiteriánus Kiadó gondozásában jelent meg Keresztyénként a családban címmel – a Fordító megjegyzése.

[28] Wayne Mack How to Develop Unity in the Marriage Relationship (Phillipsburg, N. J., Presbyterian and Reformed Publishing Co., 1978) című könyve nagyon jó anyag ebben a témában.  

[29] A házastársak közötti szóbeli eszmecsere egy elválaszthatatlan része kapcsolatuknak. Ld. Christian Living, 25-41. oldal.

[30] Ld. az Ezsd. 10: 23, 11, 19-et! Ezekből az igeversekből világos: ahhoz, hogy elváljanak az idegen asszonyoktól, a zsidók „szövetséget kötöttek Istennel”. Itt világosan ki van jelentve, azért tették meg ezt a lépést, hogy „betöltsék az Ő akaratát” (11. vers). A zsidók megbánták bűneiket, és betöltötték Isten akaratát (ld. a 19. verset!), az Ő szövetségének megfelelően. A zsidók bűnbánata százharminc válást vont maga után. Mindezt azért történt, mert Istent tiszteljék. Kétség kívül, nem minden válás bűnös dolog, habár mindenkor minden válás oka a bűn.

[31] Erről részletesebb a The Christian Counselor’s Manual című könyvem 426-428. oldalán lehet olvasni.

[32] Szilárdan ragaszkodnotok kell az igazsághoz, még ha nyomást is gyakorolnak rátok, és a társadalomban üldözöttek lesztek. Egyes emberek, akiknek válásról való felfogásuk nagyon felszínes, nagyon keményen vitatkoznak ebben a kérdésben, még arra sem törekednek, hogy valóban megismerjék azt, mit is mond a Biblia a válásról .

[33] Az epitrepo szó „megengedést”, „engedélyezést” jelent.

[34] Először a Bibliában akkor esik szó a válásról, mikor a válás már annak az időnek általánosan elfogadott gyakorlatává vált. 

[35] Mózes ötödik könyvének latin megnevezése – a Fordító megjegyzése.

[36] A válás procedúrája az ősi zsidó kultúrában sokkal szigorúbb volt, mint más népeknél. Sok más kultúrában a házasság felbontásához elég volt háromszor megismételni: „Elválok tőled”. 

[37]Ld. a váló levél facsimile változatát az Encyclopedia Judaica (New York: Macmillan, 1971), 6. kötet, 123. oldalán! 

[38] W. W. Davies, International Standard Bible Encyclopedia (Grand Rapids: Eerdmans, 1949), 2. kötet, 865. oldal. Ld. Guy Duty, Divorce and Remarriage (Minneapolis: Bethany Fellowship, 1967) 34-35. oldal – hasonló példa. A „ho thelei” szókapcsolat az 1 Kor. 7: 39-ben valószínűleg a váló levél szövegéből származik. Ld. A. Deismenn, Light from the Ancient East (Grand Rapids: Baker, 1978), 324. oldal.   

[39] Hunt and Edgar, Select Papyri (Cmabridge, Mass: Harvard, 1970), 1. kötet, 23-24, 27. oldal.

[40] Addig is engedjétek meg, hogy megjegyezzem, hogy a váló levelekben gyakran volt használva a horizo szó, amely „elkülönülni a válás által” jelenti. A továbbiakban még vissza fogunk térni ehhez a témához. 

[41] Emlékezzetek: nem a váló levél, nem a válás folyamata a bűn.

[42] Erre Pál az 1 Kor. 7: 11-ben különösen felhívta a figyelmünket, emlékeztetve (minden kétséget kizáróan) azokra a szabályokra, amelyeket az 5 Móz. 24: 1-4 tárgyal.

[43] Váló levél, sepher keritut (vagyis az „elvágásról” szóló bizonyíték). A felek közül az egyik csakugyan „elvágta” magát a másiktól a válás eszközével. Minden kapcsolat megszűnt, ami kapcsolatban volt a házassági szövetséggel. A válás leírása során az Ószövetség szerzői a következő szavakat használták: garash, vagyis otthagyni, elzavarni (vö. a 3 Móz. 21: 7, 14; 22: 13; 4 Móz. 30: 10; Ez. 44: 22-el!), és shalach, vagyis elhagyni, elküldeni (vö. az 5 Móz. 21: 14; 22: 19; 24: 1, 3, 4; Ézs. 50: 1; Jer. 3: 1; 3: 8-al!). 

[44] Apoluo, szétválni, otthagyni. Az Újszövetségben a „váló levél” szókapcsolat is használatban volt (ami a Septuagintából volt átvéve, biblion apostasiou). Ebben az értelemben nagy fontossággal bír a horizo szó, amely „a válás által való elkülönülést” jelent. Ezen kívül, vannak más, hasonló értelemmel bíró szavak is, aphiemi, aminek elhagyni, elküldeni, elválni jelentéssel bír.  

[45] Ld. a Mt. 19: 6; 1 Kor. 7: 10-11, 15-öt! Napjainkban a házasfelek „különélése” ellentmond a Bibliának, és felcseréli azt a biblikus gondolatot, amely vagy egymással való megbékélést, vagy (egyes esetekben) válást irányoz elő. Isten csak két lehetőséget ad: vagy megbékélés, vagy válás. A „különélés” mai fogalma nem segít megoldani a kialakult problémát. A „különélés” gondolatának támogatói a valóságban nem akarják megoldani a problémát, csak úgy akarnak mindent hagyni, ahogy van. Ha a világ fiai nem képesek megoldani a problémát, az Egyház képes rá, – csak azokat a világos utasításokat és parancsokat kell követniük, amelyek meg vannak adva a Bibliában. A házastársak különélése (mai értelembe véve) minden vonatkozásban káros, de leginkább Isten békességére van rossz hatással (1 Kor. 7: 15). Által meg lesz sértve az a parancsolat, amely az 1 Kor. 7: 5-ben adatott nekünk, Isten Igéje gyalázva lesz, és a házasfelek kísérthetőek lesznek. A hiba abban van, hogy a keresztyének leginkább hajlamosak arra, hogy ezt az utat válasszák – nem csak azokban az esetekben, mikor alkalmazni kell Isten parancsolatát a megbékélésre, hanem akkor is, amikor a válás szükséges (1 Kor. 7: 15). Körülbelül így gondolkodnak: „Nos, végső esetben, elkerültük a válást”! Ez azért történik meg, mert a válás – bármilyen is legyen a helyzet (még akkor is, mikor van rá biblikus alap), - a súlyos bűnökhöz volt sorolva. Eljött az ideje annak, hogy kijelentsük: egyes esetekben a különélés sokkal rosszabb, mint a válás, különösen akkor, ha ez által elkerüljük a biblikus parancsoknak való engedelmességet.

      Lehetséges, hogy az emberek azért választják a különélést, hogy „leülepedjen” a dolog, és józanul át tudjanak mindent gondolni, mint ahogy sokan gondolják? Aligha. A különélés – engedetlenség Isten parancsaival szemben (az 1 Kor. 7: 5-ben az van mondva, hogy különválva, a házastársak különböző kísértéseknek vannak kitéve, és csak az „együttlét” óvhat meg ettől minket). Minden lelkigondozó tudja, hogyha megengedik a házasfelek különélését, nem sikerül az egységet helyre állítani közöttük. A különélés felkorbácsolja a vágyakat, amelyeket csitítani kellene, és csitítja azokat a megbékélésre való törekvéseket, amelyeket fel kellene korbácsolnia. Helyzetünkben „leülepedés” egy kis megkönnyebbülést ad az embernek, a békesség hamis érzését adva neki, és az ember úgy gondolja, hogy a problémák meg lettek oldva. Ez azonban nem így van. Több annál, azoknak a házastársaknak, akik különélnek, nagyon nehéz kibékülni. Ha az egyik a házastársak közül azt mondja: „Sosem éreztem ilyen jól magam”, nagy veszélynek van kitéve. Idővel nem fogja olyan jól érezni magát, de bizonyos idő eltelte után hamis kényelemérzete lehet a legnagyobb akadálya annak, hogy a kibékülés útjára lépjen. A különélés – egyszerűen csak kísérlet arra, hogy elfussunk a problémák elől, ahelyett, hogy megoldanánk őket úgy, ahogyan Isten azt elvárja tőlünk.

      Az első, amit tennie kell a lelkigondozónak akkor, ha megtudta, hogy a lelkigondozásra jelentkező házaspár külön él, az arra való törekvés, hogy segítsen a külön élő házaspároknak abban, hogy újból összeköltözzenek (ők, valószínűleg, ellene fognak állni minden módon ennek a törekvésnek), hogy a felmerülő kérdéseket a házasság keretein belül tudják megoldani. Azok a házaspárok, akik külön élnek, aligha tudták megoldani a problémát, mikor még együtt éltek. Ily módon, a különélés csak megnöveli a házastársak között levő nézeteltérés nagyságát, és még lehetetlenebbé teszi az egymás közötti kapcsolatot.

      Természetesen, a rövid idejű elválás (néhány órára, egy éjszakára), mikor a férj és a feleség nem szedi össze dolgait, és nem hagyja ott a közös házat, néha egyenesen kívánt, különösen akkor, ha egyik, vagy másik házastárs hajlamos a kegyetlenségre, és az erőszakosságra. Itt az elválás segít elkerülni egy olyan helyzet kialakulását, amely csak akadálya lehetne a továbbiakban a megbékélésnek. A rövid ideig való elválásnak az a célja nem az, hogy elszaladjunk a problémák elől, hanem hogy megoldjuk őket úgy, ahogyan ezt Isten is elvárja tőlünk.            

[46] Idézet könyvük 696. oldaláról. Meggyőződésem szerint, az „alighanem” szó itt felesleges. Horizo – valóban egy speciális szó a válás megjelölésére. 

[47] Select Papyri, 1. kötet, 123. oldal – „Zois és Antipatros megtárgyalták a különválást, és azt, hogy felbontják a szövetséget, amelyet a házassági szerződés által kötöttek…”

[48] U. o. 15, 17. oldal.

[49] Az adott esetben egyértelműen látszott Isten népének tudatos engedetlensége. A „felemás iga” annak következtében jött létre, hogy a házastársak egyike Istenhez fordult, miközben a házasság akkor volt megkötve, mikor még mindkét házasfél hitetlen állapotban volt.

[50] A konfliktusok ilyen megoldására mindig lehetőség nyílik a keresztyének között. Az, aki hívőnek nevezi magát, de elutasítja az egyházfegyelemnek való alávetettségét, és nem akar megbékülni más keresztyénekkel, végső fokon hitetlennek lesz nyilvánítva (következésképpen, ki lesz zárva az egyházból) azért, mert nem mutatott hajlandóságot arra, hogy békés eszközökkel oldja meg a felmerülő konfliktust. 

[51] Fordítsatok figyelmet arra, hogy: a Róma 12: 18 azt jelenti, hogy a hitetlennel való megbékélési szándék két eredményt hozhat: a hitetlen vagy megbékél vele, vagy elveti a békességes közeledést. A keresztyénnek mindig a békességre, és az egyetértésre kell törekednie. A keresztyénnek úgy kell viselkednie, hogy abban az esetben, ha lehetetlen békességet elérni, akkor ezt a vétket ne lehessen az ő számlájára írni.

[52] Lehetséges, hogy Pál azért nem emlékezik meg erről, hogy világosabban mutassa be a különbséges a 10-11., és 12-16. versek között. Természetesen, tudott erről a kitételről, a cél érdekében azonban nem elevenítette fel ezt. Ha megemlékezett volna róla, az azt jelenthette volna, hogy az adott helyzetben ez a kitétel csak bonyolította volna a válás kérdésének megvizsgálását. 

[53] Horizo, azaz elválni válás által. Lehetséges, hogy Pál direkt használja ebben a kifejezésben azt a szót, amit Jézus használt a Mt. 19: 6 és a Mk. 10: 9-ben. Az adott szövegösszefüggésben világos, hogy a horizo szó válást jelent. 

[54] Van alapja annak feltételezésére, hogy az 1 Kor. 7: 11 szövege összefügg az 5 Móz. 24: 1-4-el. Végül is Pál a 10. és a 11. versben Pál Jézusnak a farizeusokkal való vitáját érti, ami pontosan az 5 Móz 24 körül folyt. Több annál, ha az elvált fél ahelyett, hogy megbékélne a másik féllel, és helyre állítaná a házasságát, egy másik féllel lép házasságra, paráznaságot követ el.

[55] Akkor is elkövettetik ez a bűn, ha a hívők úgy válnak el, hogy erre nincs semmiféle biblikus alapjuk, és utána újra házasságra lépnek. Ahelyett, hogy újra házasságra lépnének, a hívőknek bűnbánatot kell tartaniuk, és helyre kell állítaniuk első házasságukat.

      Az adott helyzetben nagyon fontos megvizsgálni a kötelezettségek problémáját. A lelkigondozónak meg kell vizsgálnia azt, hogy az elvált fél teljesítette-e kötelességét a volt házastárssal szemben. Ha ez a helyzet, hogy a hívőnek házasságon kívül kell maradnia, vagy meg kell békülnie, a lelkigondozónak azt kell mondania: „Nem, nem léphetsz új házasságra, bűnbánatot kell tartanod Isten előtt, és meg kell békülnöd házastársaddal”. Az egyházak gyakran nem helyesen állnak hozzá az ilyen kérdések megoldásához, és ebből sok nehézség adódik a későbbiekben. Bárhogy is lenne, ha tisztázódik, hogy a hívő nem teljesítette kötelezettségeit a volt házastárs felé, akkor bűnbánatot kell tartania, még akkor is, ha már évek teltek el azóta, és teljesítenie kell ezeket a kötelezettségeket vele szemben. Minden cselekedetet rendezni kell. Igen, mert ilyen eljárásra van szükség a gennyes seb meggyógyításához. Ha azonban lépésről lépésre teljesednek a gyógyító orvos utasításai, akkor lehet reménykedni abban, hogy sebek begyógyulnak.

      Ha az elkövetett hibák rendezése során szükséges a Mt. 18: 15 kk. szerint egyházfegyelmi eszközöket alkalmazni, de az a gyülekezet, ahová a hívő volt házastársa tartozik, elutasítja ezen eszközök alkalmazását, akkor a hívőnek, vagy a lelkigondozónak arra kell rámutatni ennek a gyülekezetnek, hogy a fegyelmezés - tiszteletbeli joga és szentséget kötelessége Krisztus Egyházának, és, hogy mellesleg, a fegyelmezés abból a célból adatott, hogy az embert megbékélésre vezesse. Ha a másik egyház lelkészével, és – szükség esetén – a presbiterek tanácsával való találkozás után továbbra is elutasítják a fegyelmi eszközök alkalmazását, ennek az egyháznak a tagjait (ahhoz hasonlóan, akivel meg akart békélni) hitetleneknek kell nyilvánítani (mint a liberális egyházak tagjait is, akik elutasítják azt, hogy alávessék magukat Krisztus hatalmának). Végezetre, az adott helyzetben alkalmazni kell az 1 Kor. 7: 15-öt. Az ügyet addig kell folytatni, míg a probléma el nem tűnik. A folyamat kulcsfontosságú pontjait, és végeredményét jegyzőkönyvezni kell. Ld. a 2 Kor. 2: 6-11-et!   

    

[56]Ld. a kitételt feljebb. Ezen kívül, vö. ennek a szónak a Bibliában használt kifejezését más helyeken (6. rész). 

[57] Helyzetünkben nem többférjűségről van szó, de mivel a házasság törvénytelen alapon volt felbontva, ezzel megsértve az Isten törvényét (10. vers), a szituáció az 5 Móz. 24: 1-4 hatása alá kerül, ahol az van mondva, hogy ha a második férj is elválik ettől az asszonytól, akkor nem menet újra férjhez az első urához.

[58] Értve ez alatt az USA törvényeit – a Fordító megjegyzése.

[59] Mind az egyik, mind a másik igehelyen a horizo szó van használva, azaz az elválás általi válás.

[60] A „házasságtörés” szó jelentését meg fogjuk tárgyalni a következő fejezetekben.

[61] Természetes, ha ennek az asszonynak csak az emberek szemében tilos másodszor is első férje feleségévé válnia, miközben Isten szemében ő továbbra is felesége marad első férjének, akkor egy nagyon is furcsa helyzet áll elő: nem válhat külsőleg azzá, amit ő belsőleg képvisel. Hasonló elmélkedés azonban teljesen ellentmond a biblikus tanításnak.

      Ezen kívül, ha továbbra is amellett törünk pálcát, hogy éppen a másodikkal való házastársi viszony, és nem az elsőtől való elválás bontja fel a házasságot, akkor Jézus miért mondja azt, hogy a válás miatt választódik el az, amit Isten egybeszerkesztett? Neki inkább mindezt a második házasságra kellett volna mondania. Ennek a hamis gondolatnak következtében a házasságtörés nem más, mint – kétférjűség.  

 

[62] Ha ahhoz az állításhoz ragaszkodunk, amit a Róma 7: 1-3 tanít, hogy a házasságot abszolút nem lehet felbontani, akkor ez a következőket jelenti. Először, elvetjük Jézus szavát, hogy „amit Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza azt”. Másodszor, nem értjük meg a Róma 7 valódi értelmét, ahol a házassági kapcsolat, mint illusztráció van használva. Harmadszor, nem értjük meg, hogy felhozva az általános példát, Pál olyan példát hoz fel, aminek nincs kivétele és kitétele, mivel a többi csak megnehezítené a dolgot, ily módon pedig, az említett példa erejét vesztené. Negyedszer, minden újraházasodást, lényegébe véve, úgy kezelnénk az „Isten szemében”, mint bigámiát.   

[63] Ez a magyarázat a következő dolgokra van alapozva:

1. Jézus olyan emberek válásáról beszélt, akik szövetségben voltak Istennel.

2. Azokra a kérdésekre felelt, amelyek az 5 Móz. 24: 1-4-et érintették, ahol olyan emberek közötti válás van tárgyalva, akik hívőknek nevezik magukat.

3. Azt a házasságra vonatkozó elsődleges alapokat akarta helyre állítani, amik még Ádámnak adattak.

      Más szavakkal, Krisztusnak nem volt célja (abban az esetben – a Fordító megjegyzése), hogy minden körülményt megvilágítson, ami kapcsolatban volt (a farizeusokkal való vitájában – a Fordító megjegyzése) a válás kérdésével.

 

 

[64] Részletesebben ezt a kérdést a Péter első leveléhez írt kommentáromban („Bízni és engedelmeskedni”) tárgyalom (Phillipsburg, N. J. Presbyterian and Reformed Publishing Co., 1979).

[65] A „hitetlen… megszenteltetik a hívőben” (14. vers) szavak azt jelentik, hogy az általunk adott helyzetben a hitetlen házastárs „különleges” helyzetben lesz: állandóan hallani fogja az evangéliumot, és magán fogja érezni a Szent Lélek áldott hatását. Az adott helyzetben a „megszentelődi” alatt nem „a kegyelmet nyer” kifejezést értjük.

[66] A „szentnek” ellentételezett „tisztátalan” a 14. versben azt jelenti, hogy a hívők gyermekei „el vannak különítve” más gyerekektől abban az értelemben, hogy ők az Isten Egyházának gondozása alatt vannak, és azokat a jótékony hatásokat érzik magukon, amelyek nincsenek más gyerekeken, akik „tisztátalanoknak” számítanak (abban az időben így neveztettek a pogányok). Habár a gyermek az adott esetben „szentnek” van nevezve, ez nem azt jelenti, hogy neki (a jelen helyzetben – a Fordító megjegyzése) üdvössége van.

[67] A 12-13. versekben az aphiemi szó van alkalmazva, vagyis „elküldeni, szétválni, elhagyni”. Az adott parancsok lényege abban van, hogy a hívőnek semmi olyat nem kell tennie, ami kárt okozhat a házasságnak, de mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy megőrizze családját.

[68] Sok keresztyén el akar válni hitetlen házastársától, miközben az utóbbi hajlandó együtt élni velük. Az ilyen viselkedést nem lehet helyeselni; több annál, el kell ítélni azt. A keresztyénnek nincs jogában arra buzdítani a társát, hogy költözzön el a családból. Az ilyen viselkedés ellentmond a Bibliának.

[69] Ez, természetesen, nem teljes lista. Pál nem mutat rá arra, hogy mi alapján akarja a hitetlen fél felbontani a házasságot. Az apostol parancsa a probléma természetének megoldására, – „ám váljék el” – arra mutat rá, hogy a hitetlen kérheti a házasság felbontását olyan okból is, ami csak előtte ismert. Ő „nem akar” a hívő féllel élni (12-13. vers), és ez elég ahhoz, hogy megengedjük neki a válást (ami alatt azt értjük, hogy a keresztyénnek nem kell ilyen irányba tolnia a hitetlen félt, ellenkezőleg, arra kell törekednie, hogy megőrizze házasságát).  

[70] Abban az időben, mikor Pál ezeket a sorokat írta, a házasság felbontásához nem volt szükség az állam, vagy más hatalmi szerv általi bejegyzésre, következésképpen, nem fordultak jogászokhoz segítség végett.  

[71] Szó szerint ez áll az angolban – a Fordító megjegyzése.

[72] Országunkban (az Amerikai Egyesült Államokban – a Fordító megjegyzése) egyes államokban a házasság felbontásához komoly okok szükségeltetnek. Ez sokszor nehézségeket okoz. A bibliai időkben, a váló levélben nem kellett feltétlenül megnevezni a házasság felbontásának okát. A váló levében egyszerűen a válás tényét rögzítették. Napjainkban a hitetlenek hamis indokok alapján is elérhetik a válás felbontását (Pál idejében nem az állam engedélyezte a válást, hanem maga az ember mondta ki a válást). A hívőnek nem szabad megbékélnie a hazugsággal, ellenkező esetben keresetet nyújthat be, hogy a Pál által adott parancs („Ha pedig, a hitetlen elválik, ám váljék el”) betöltessék. Az a válás, amelyre nincs formális indok (habár azoknak a motivációknak és törekvéseknek, amelyek ehhez vezettek, komoly szomorúságot kell okozniuk nekünk), áldássá válhat a keresztyének számára. Az állam sosem volt abban a helyzetben, hogy igazságosan tudott volna eligazodni a válás motivációi között. Annak a válásnak, ahol nincs megalapozott ok a házasság felbontására, arra kell késztetnie az Egyházat, hogy eligazodjon a válás okait illetően, és írásban kell bizonyítania válás tényét.   

[73] A keresztyén nem tudja helyreállítani a felbontott házasságot a hitetlennel (ez a tiltás nem terjed ki arra a helyzetre, mikor a volt házastárs az Úrhoz fordul), mivel az ilyen ez ellentmondana Isten ama parancsának, hogy hívővel, az „Úrban” (39. vers), családot alapítson. A hívő nem léphet házasságra hitetlennel, még akkor sem, ha ez egykori házastársa volt! 

[74] A deo szó a Mt. 16: 18-ban, és a 18: 18-ban is használva van, ahol szó van a megkötésről. Ez a szó ünnepélyesen változatban az ókori héber asar szónak felel meg.

[75] Az elején bizonyos feszültségek levevése a nyugalom hamis érzetét kelti, ami még inkább hozzájárul ahhoz, hogy a konfliktust megfelelőképpen megoldják.

[76] Sammaj mellett Hillél (Mindketten egy-egy rabbinikus irányzat megtestesítői voltak. Hillél irányzata jóval megengedőbb, úgy is mondhatnák, hogy liberálisabb volt, míg Sammaj sokkal szigorúbb irányvonalat képviselt) az egyik legfontosabb zsidó tanító volt az 1. századi Júdeában, szinte korlátlan tekintéllyel bírt egy-egy vitás teológiai kérdésben – a Fordító megjegyzése.

[77] Az ezzel kapcsolatos problémákat később fogjuk megvizsgálni.

[78] John Murray, Divorce (Philadelohia: Presbyterian and Reformed Publishhing Co., 1961), 35. és kk. oldalak. 

[79] Uo. 40. oldal.

[80] Uo. 41. oldal.

[81] Ld. a Jel. 2: 20, 23-at. Az 1 Kor. 10: 8-ban az van mondva, hogy huszonháromezer ember paráználkodott. Mindnyájan házasságon kívüliek lettek volna? Csak a házasságra nem lépettek lennének képesek paráznaság elkövetésére? Ld. a porneya szó használatát a Septuagintában az Ez. 16: 23; a Hós. 2: 3, 5; az Ám. 7: 17-ben. Ezek, és más bibliai helyek mutatják meg számunkra a porneya szó biblikus jelentését (héber zana). 

[82] Sirák könyve egy zsidó apokrif irat – a Fordító megjegyzése.

[83] A továbbiakban Jézus valóban a házasságtörésről beszél. Fordítsatok figyelmet arra, hogy mindkét szövegben különbség van téve a szavak között.

[84] A Talmud világosan beszél az eljegyzés utáni válásról, és a házasságkötést követő válásról. Ld. Gittim (a Talmud magyarázata – a Fordító megjegyzése), 18. Ily módon, a zsidó tradíció egyértelműen magyarázza ezt a kérdést.

[85] A fajtalanság és a paráználkodás arra utalnak, hogyan történt a házasságtörés.

[86] Ld. ebben a kérdésben hasonló kommentáromat a Nem pusztán megváltás című könyvemben (Phillipburg: Presbyterian and Reformed Publishing Co., 1979). Isten azt ígéri velünk szemben, hogy többé nem emlékszik meg vétkeinkről. 

[87] Ez abban a helyzetben is igaz, ha megpróbáljuk megszakítani a kapcsolatot a megbocsátás, és a megbékélés között (az ilyen gondolat ellentmond a Bibliának). Isten szemében a megbékélés és a kapcsolat helyreállítása mindig a megtérés és a megbocsátás után történik. Ld. a Nem pusztán megváltás című könyvemben ennek a sémáját, és a hozzá fűzött megjegyzéseket a 213. oldalon! Társadalmunkban lehetetlen egy időben engedelmeskedni az államhatalomnak, amely azt követeli, hogy a konfliktus mindkét oldalának képviselői forduljanak bírósághoz a válás elnyerése végett (a bibliai időkben az állam a válási folyamatban nem vett részt, ez a házastársak személyes ügye volt), és a Szentírásnak, amely megtiltja a keresztyéneknek, hogy pereskedjenek egymással a hitetlenek előtt (1 Kor. 6: 1-8). Az 1 Kor. 6 azt követeli, hogy a hívők (magába foglalva a keresztyén házaspárokat is) a köztük levő konfliktusokat a gyülekezeten belül rendezzék. Ez azt jelenti, hogy helyzetünkben azt a parancsot kell követni, ami a Mt. 18: 15 kk.- ben van lefektetve. Ha a házastársak közül az egyik megtagadja a megbékülést, akkor végül is, ki lesz zárva a gyülekezetből. A másik fél úgy viszonyulhat hozzá (úgy kell viszonyulnia hozzá), mint „pogányhoz és vámszedőhöz”, és ha el van követve a paráznaság vétke, bírósághoz fordulhat, azt kérve a bíróságtól, hogy házastársi hűtlenség miatt, vagy azokból az okokból, amelyek az 1 Kor. 7: 15-ből folynak ki, mondja ki a válást (ld. a 9. fejezetet, ahol szintén egy ilyen helyzetről van szó).

      Minden esetben, mikor a hívő egy jogászt hív meg, hogy a válási folyamatot megtárgyalják, a biblikus tanítás ellen lép fel, és neki erre rá kell mutatnunk. Ebben a helyzetben a gyülekezetnek azonnal, halasztást nem tűrően be kell avatkoznia, és az 1 Kor. 6 alapján fel kell ajánlania segítségét a probléma megoldására. Az Egyház túl gyakran kivárásos alapra játszik. Néha a jogászok, mint a rossz lelkigondozók is, válásra ösztönöznek, mintha az megoldaná a családi problémákat. Az Egyháznak elsőként kell hozzáállnia a problémához, mint ahogyan erre az Úr is rendelte azt.  

[88] John Murray, Divorce (Philadelphia: Presbíterian and Reformed Publishing Co., 1961).

[89] Ez nagyon fontos dolog. Az egyház minden cselekedete, amely az egyházból való kizáráshoz vezethet, mi kell előznie mindenféle jogi procedúrát, mivel a hívőknek tilos pereskedniük. Így az egyház elejét veszi annak, hogy tagjai átgondolatlan lépéseket tegyenek, és megfelelő lépéseket tesz annak érdekében, hogy elkezdődhessen a megbékélés folyamata. A világi bíróság is csak az után kezdődhet meg, miután minden egyházi eszköz, amit felhasználtak a probléma megoldására, nem hozott eredményt. Ily módon, a keresztyéneknek elégséges időt kell a rendelkezésükre bocsátani, hogy tüzetesen átgondolják tetteik következményeit, mielőtt olyasvalamibe vágnának bele, ami elkerülhetetlenül valami nagy gonoszsághoz vezetne.

[90] Éppen ez várható el a keresztyénektől. Ld. a Pl. 14: 9-et!

[91] Gyakran a törés után összehegesztett fémelemek szilárdabbakká válnak, mint amilyen a törés előtt voltak.

[92] Gyakran az elutasítást követő kizárás olyan szituációhoz vezet, hogy a vétkes fél nem étkezik együtt a családdal, elutasítja a szexuális kapcsolatot, és elhagyja a családját.

[93] A gyülekezetnek késedelem nélkül, a hivatalos rendnek megfelelően, közhírré kell tennie, hogy milyen döntést hozott, még akkor is, mikor a megbékélés folyamata pozitívan záródott. Az erre vonatkozó észrevételeket jegyzőkönyvezni kell a presbiterek ülésén. Ez fontos a folyamat résztvevői miatt: az eltelt évek során újból és újból visszatérhetnek ehhez a bejegyzéshez, amely arról tesz bizonyságot, hogy a helyzet pozitívan megoldódott, és az ügy le van zárva.  

[94] A King James Version bibliafordítás az angolszász nyelvterületen az egyik legnépszerűbb fordítás, egy nagyon irányadó fordítás.  Magyar nyelvterületen a Károli-féle fordítást lehetne összehasonlítani annak jelentőségével – a Fordító megjegyzése.

[95] Az erre való bizonyítékot a legtöbb kommentárban meg lehet találni.

[96] Hasonlítsátok össze a „ha valaki…” szavakat az 5 Móz. 22: 22, 25, 28; 24: 7-el!

[97] A Károli-féle fordítás „valami illetlenségről” beszél – a Fordító megjegyzése.

[98] Egyes fordítások valamilyen titokról beszélnek, olyanról, amilyenről a férjnek nem volt tudomása a házasság megkötése előtt – a Fordító megjegyzése.  

[99] Id. a 12. oldalról. Ld. ugyanakkor Murray véleményét arról, hogy az adott kifejezést miért nem lehet úgy vizsgálni, mint ami a szexuális bűnre utalna. 

[100] Fordítsatok figyelmet arra, hogy Maga az Úr is magára hagyhatta a zsidókat, ha a tisztátalanságot megtűrték abban a táborban, amelyben Ő közöttük járt.

[101] A tame szó megfertőzöttségre, rituális tisztátalanságra (emberek, állatok, tárgyak) utal. Jeremiás a chaneph szót, azaz a „megfertőzni, bepiszkolni” szót használja.

[102] Ld. az 1 Sám. 25: 44; a 2 Sám. 3: 14-et.

[103] Különben első férjének halála után kötött házassága a második férjjel szintén megfertőzte volna őt.

[104] A Mt. 5: 31-32-ben Krisztus olyan helyzetről beszél, amely megegyezik annak, ami az 5 Móz. 24: 1-4-ben van leírva.

[105] Mint a bűnös házasság a hívők és nem hívők között is valódi.

[106] Én különösen alá szeretném húzni a házasság eme aspektusát, a nemi kapcsolatot, mivel sok esetben a lelkigondozás során ez a kérdés sok nehézséget vált ki. Fontos azonban emlékezni arra, hogy ez az elv vonatkozik a házasság minden aspektusára, amelyekről szó van a házasságra lépéskor. 

[107] Ld. William Hendriksen, New Testament Commentary: The Gospel of Matthew (Grand Rapids: Baker Book House, 1973), 715. oldal.

[108] Ld. ebben a kérdésben John Stott The Christian Counter Culture (Downer’s Grove: Inter Varsity Press, 1971) című könyvéből a kommentárt a 68-81. oldalakon! Fordítsatok figyelmet: Jézus mit mondott a Szentírás farizeusi magyarázatáról, hogy Isten igazságát a helyes kerékvágásba a „megmondatott továbbá” (Mt. 5: 31) kifejezéssel, és nem a „meg van írva” kifejezéssel térítette vissza, pedig általában ezt a kifejezést használta, mikor a Szentírást magyarázta. Azok a szavak, amelyeket Jézus itt használ, nem pontos idézése volt az 5 Móz.-nek, hanem a farizeusok által megnyomorított kivonat.  

[109] Figyeljétek meg, a párhuzamos konstrukció arra mutat, hogy a házassági szövetség kétoldali ígéreteken (eskün, fogalmon) alapult. Később azonban azt látjuk, hogy Isten ígéretei nem voltak feltétel nélküliek (ahogyan egyesek hibásan bizonygatják); mikor Izrael megsértette az Istennek adott ígéreteit, Isten levette magáról az Ő kötelességeit, amely Őt a néphez kötötte. 

[110] Figyeljétek meg: a „paráznaság” szó itt és máshol is úgy van használva, mintha férjes asszonyról lenne szó.

[111] A paráznaság okán létrejött válás érvényteleníti a házasságot. Esetünkben Isten és Izrael már nem „férj” és „feleség”. 

[112] A „paráznaság” és a „házasságtörés” párhuzamos konstrukcióban vannak használva. A paráznaság házasságtöréshez vezet.

[113] Erről részletesebben olvashatsz Jay E. Adams More than Redemption (Több, mint megbocsátás) című könyvének 13. fejezetében, a 184-232. oldalakon.  

[114] E. J. Young, The Book of Isaiah (Grand Rapids: Eerdmans, 1972), III: 365.

[115] Gustave Oehler, Old Testament Theology (Grand Rapids: Zondervan, n.d.), 507. oldal. Ld. ugyancsak a Keil és Delitzsch kommentárját (Vezető tudósok az Úszövetség területén – a Fordító megjegyzése).

[116] Ezt az embert nem a vérfertőzés bűne miatt zárták ki az egyházból, hanem azért, mert makacsul ellene állt annak, hogy megtérjen bűnéből (Ld. az 1 Kor. 5: 2-őt!). Mikor megtért, és elhagyta bűnét, megbocsátottak neki, és visszafogadták a gyülekezetbe (2 Kor. 2: 11). A 3 Móz. 20: 11 és 18: 8 megkövezésre hív. Valószínű, hogy annak az embernek még élt az apja, ha itt a mostoha asszonynak van nevezve, nem pedig özvegynek. Ily módon, esetünkben paráznaságról van szó. 

[117] Van-e különbség az aláhúzott „halállal lakoljon a gyilkos” szavak (4 Móz. 35: 17, 18, 21), és az 5 Móz 22: 22-ben elhangzó kijelentés között, amelynek konstatáló természete van? Vajon az első utasítások szigorúbbak-e, mint az azt követők?

[118] Ez nem pusztán értelmes gondolat. Már rámutattam arra, hogy Krisztus 5 Móz. 24-re való támaszkodása (a Mt. 5: 31. 32-ben), és a „megfertőzött” szó helyes értelmezése az 5 Móz. 24: 4-ben arról tesz bizonyságot, hogy Ő a bűnös válásról beszélt, mivel az nem paráznaság okán történt. Ha ez valóban így van, akkor okunk van azt feltételezni, hogy Mózes meghagyta ezt a szabályt, amelyet Jézus a későbbiekben meg is erősített az evangéliumokban.

[119] Ruth könyve annak megerősítése, hogy a Szentírás helyesli az újraházasodást. Érdekes megjegyezni, hogy Ruth, aki másodszor is férjhez ment, helyet foglal Krisztus nemzetségi táblázatában.

[120] Eugene Hillman, Poligamy Reconsidered (Maryknoll: Orbis Books, 1975), 20, 21.

[121] Hunt and Edgar, Select Papyri, idézet az I: 5-7-ből.

[122] Ld. Eugene Hillman, Polygamy Reconsidered (Maryknoll: Orbis Books, 1975), 11. oldal.

[123] Matters of Concern for Christian Counselors, 75, 76. oldalak.

[124] Az ilyen embernek nem kell „egyfeleségű férfinek” lennie (vagyis, aki csak egy nővel van házasságban – 1 Tim. 3: 2; Tit. 1: 6). Az adott szövegben nem az van mondva, hogy csak „egyszer nősült” férfinek kell lennie (itt nem a gameo szó áll, amely a „házasságra lépni” fogalmát jelenti).

[125] Az, hogy Pál nem hajadonról beszél, aki házasságra készül lépni (28. vers), arról tesz bizonyságot a vers második részében, hogy éppen erről beszél az 1 Kor. 7: 28. Kétség kívül, a 28. vers a 27. vers világos folytatása. Itt Pál az elváltakhoz fordul.

[126] Ld. szintén a 3 Móz. 21: 7, 13-15-öt!

[127] Azt mondva, hogy „az, aki törvényes alapokon vált el”, azon azt az embert értem, akinek többé nincs kötelezettsége volt társa felé. Fordítsatok figyelmet arra, hogy az 1 Kor. 7: 27-ben arról van szó, aki, a házasság kötelével megkötve, szabadulást keres a házasság köteléke alól.  

[128] Isten békességre hívott el bennünket – el olyan alapelv, amely ilyen vagy olyan módon vörös zsinórként húzódik végig az egész Szentíráson (1 Kor. 7: 15). Isten azt parancsolja nekünk, hogy oldjunk meg minden megoldatlan problémát. Ő nem akarja, hogy utánunk „farkak” maradjanak (Ld. The Manual, 52-56. oldalakat!). 

[129] Érdekes megjegyezni, hogy a Szentírás nem beszél megkövezésről, ha a volt házastársak közül az egyik a volt házastárs életében új családot alapít. Ha az ilyen esetben az újraházasodás paráznaságnak minősült volna, a Szentírásban erről szó lenne. Csak a Mt. 19: 9 - ben abban az esetben beszél Krisztus paráznaságról, mikor a házastársaknak az a kötelességük, hogy megbékéljenek egymással, de ennek a világos parancsnak ellenére ők új családot alapítanak. Az adott kitétel a 12. fejezetben mondottakra vonatkozik, amiben a válás gondolatát a paráznasághoz köti. Krisztusnak válásról szóló szavai arra az esetre vonatkoznak, ami az 5 Móz. 24: 1-4-ben van leírva. Abban a helyzetben az asszony „megfertőzött”, mivel a férj (ha úgy lép fel, mint az asszony első férje az 5 Móz. 24-ben) paráznaságra készteti őt, mikor nem szexuális bűn okán válik el tőle (neki meg kellett volna békülnie vele). Azonban sem az asszonyt, sem második férjét nem kövezték meg (az asszony életben marad mind az első, mind a második válása után!). Mindezekből ítélve, Mózes, szélsőséges esetben, az ilyen helyzetekben nem követelte azt, hogy az ilyen paráznaságért valakit megkövezzenek.   

[130] Részletesebben erről a Matters of Concern for Christian Counselors című könyv 20-23. oldalán olvashatsz.

[131] Nem a lelkész feddte meg bűne miatt Joe-t, hanem a gyülekezet egyik tagja. 

[132] Azokban a gyülekezetekben, ahol ezek a meggyőződések vannak, a tagok, törvényszerűen, nem részesülnek elég lelkigondozásban. Az ellen kell „határozottan kiállni”, amit a Biblia megtilt, és nem azt, ami benne nincs megtiltva!

[133] Ld. More than Redemption, 174-183. oldalakat!

[134] Az adott kérdést tárgyalja Jas. D. Bales, Not Under Bondage (Arkansas: Bales, Searcy, 1979) című könyve.

[135] A prostituált nemcsak nőtlen férfiakkal lép nemi kapcsolatra, hanem kliensei közül sokan házasemberek. Házasságtörő-e ebben az esetben ez a nő, ha végül férjhez megy?

[136] Ld. az előző fejezetet!

[137] Ez nem azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagyhatja állampolgári, és erkölcsi kötelességét. A valódi megtérés éppen arra vezeti az embert, hogy komolyabban vegye, és töltse be ezeket a kötelességeit.

[138] Figyelmezzetek arra, hogy sem a Mt. 15-ben, sem a Róma 1-ben, sem a Gal. 5-ben, sem a 2 Tim. 3-ban, sem a Jel. 21, 22-ben nincs említés téve a törvénytelen válásról, de ezekben a felsorolásokban ott vannak olyan bűnök, mint a kapzsiság, a gyilkosság, és a hazugság!

[139] A következményei megmaradhatnak a bűnbánat után is (ld. More than Redemption, 230 és következő oldalak). Az Újszövetségben azonban nincs megparancsolva a gyülekezeteknek, hogy megbüntessék azokat, akik törvénytelenül váltak el, azok után, hogy bűnbánatot tartottak, és megszomorodtak tetteiken.

[140] Ld. Josephus Flavius Zsidók történetét, annak a 18: 5: 1; 5: 4-ik szakaszát!

[141] Loraine Boettner, Divorce (Philipsburg: Presbyterian and Reformed Publishing Co., 1960), 32. oldal.

[142] A gyülekezetnek meg kell győződnie arról, hogy az ember valóban a bocsánatra törekszik-e. Akkor a gyülekezet vezetőinek be kell jelenteniük azt, hogy megbocsátottak ennek az embernek, és az egyházkönyvben ezt az aktust fel kell jegyezni. Minden kötelezettség teljesítését, és a felek azon készségét, hogy új házasságra lépjenek, szintén rögzíteni kell az egyházkönyvekben.

[143] Ld. a 14. fejezetet, amelyben szó van ennek a folyamatnak a menetéről!

[144] Ld. a házasságra lépőkkel való beszélgetés ciklusát a Shepherding God’s Flock című könyvemben, valamint Howard Erich Three to Get Ready (Philipsburg: Presbyterian and Reformed Publishing Co., 1978) című könyvében.