Benjamin Morgan Palmer







Mi történik, miközben imádkozom?




B. M. Palmer Theology of Prayer című könyvének rövidített, átdolgozott változata






2009

WHAT HAPPENS WHEN I PRAY


Prepared by Dr. N. R. Needham




An abridgement and rewrite of the Theology of Prayer by B. M. Palmer





The Roundwood Trust,

Kingsbrook House,

42 Kingsbrook Road,

Bedford MK42 OBH,

Great Britain




© Hungarian translation, Pápai Ernő






2009

A szerzőről



Benjamin Morgan Palmer (1818-1902) egyike a XIX. századi amerikai Dél legismertebb igehirdetőinek. Sajnos, napjainkban csak nagyon kevés keresztyén hallott róla a Déli államok határain kívül. Ki volt hát ez az ember?

Palmer Dél-Karolinában született. Az 1860.-as politikai krízis idején ez a Déli államok közül legengedetlenebb állam elsőként jelentette be a föderatív kormánytól való elszakadását, amellyel le is fektette az alapját az amerikai polgárháborúnak. Mellesleg, Palmer ősei északiak voltak – New-England-i puritánok. Tizennyolc éves korában tért meg. Palmer presbiteriánus szolgálatra készült, és 1843-tól a 1854-ig az Észak-Karolina-i fiatalember az Első Presbiteriánus Egyház lelkésze volt Columbiában, saját szeretett államában. Utána néhány évig az egyháztörténelem professzorának tisztségét töltötte be a Columbia Seminary-ban. Palmer intellektuális képessége lehetőséget adott számára arra, hogy akadémiai teológus legyen, de ő mindörökké hűséges maradt a gyülekezeti szolgálathoz. Ezért 1851-ben visszatért a pásztori szolgálatba, és ez alkalommal a New-Orleans-i Első Presbiteriánus Egyház lelkésze lett Lousianaban.

1861-ben Palmer szolgálata Lousinaban a polgárháború tragikus eseményei miatt lett megszakítva (vagy, ahogyan a déliek nevezték maguk között „az államok közötti háború” miatt). Észak és Dél egymás ellen harcolt; 1862 májusában az északiak serege elfoglalta New-Orleans-t, és Palmer hazájába menekült, Dél-Karolinába. Néhány év során a Columbia Seminary dogmatika professzora volt. 1865-ben, mikor a háború befejeződött, és Dél ellenállása kegyetlenül le lett törve az északiak által, Palmer visszatért a New-Orleans-i Első Presbiteriánus Egyház élére. Segített a hívő délieknek helyreállítani a háborúban szétzilált életüket. Palmer élete végéig megmaradt a New-Orleans-i lelkésznek.

Palmert „az evangélium egyik legragyogóbb szolgájának tartották azok közül, akik csak valaha is kapcsolatban álltak az amerikai Dél egyházaival”.?Mint ragyogó igehirdetőt ismerték, aki egyben gyengéd tanár, és bölcs egyházi vezető is volt (mellesleg, a zsidók nagy védelmezője is). A mély tisztelettel, amivel Palmer rendelkezett, az a tény is tanúskodik, hogy 1861-ben az első generális zsinat képviselőjének volt választva, mikor újonnan megalakult a Déli Presbiteriánus Egyház. Egy sor értékes egyházi és teológiai mű szerzője, amely közül sokat az utóbbi időben újra kiadtak.

A kézben tartott mű Palmer Theology of Prayer (Az imádság teológiája) című könyvén alapszik. Palmer élete vége felé írta ezt a könyvet, 1894-ben. Palmer életrajzírója, T. C. Johnson a következőket írta róla: „Ez a könyv egyedülálló a maga nemében, és betöltötte azt az űrt, ami eddig meg volt a teológiai irodalomunkban”.?A könyv segítséget nyújt tisztázni azt, hogy mi az imádság, hogyan kell imádkoznunk, és azt a problémákat is feszegeti, amelyek imádságaink nyomán jönnek létre.

Isten áldja meg korunk új generációjának minden keresztyénét Benjamin Morgan Palmer lelki bölcsességével, akik csak napjainkban imádkoznak.



N. R. Needham

London, 1997
































Előszó

Palmer Theology of Prayer című könyve átdolgozott változatához



Arra törekedve, hogy Palmer nyelvezetét elérhetőbbé tegyem napjaink olvasói számára, radikálisan megváltoztattam azt. Hogy minél jobban továbbítani tudjam Palmer ideáinak értelmét, egyeseket részletesebben kellet elétek adnom. Palmer nagyon összesűrített és poetikus stílusban írt, ezért minden tevékenység, ami arra irányult, hogy elérhető módon adjam át napjaim olvasói számára az értelmet, sokszor annak a kockázatába ütközött, hogy túl szabaddá teszem a mondanivalót. Remélem, hogy ezt téve nem változtattam meg Palmer mondanivalójának lényegét. Ezen kívül, nagyban megváltoztattam az eredeti kompozícióját. Ezért, ha ismeritek a Theology of Prayer-t, észrevehetitek, hogy azok a fragmentumok, amiket az egyik helyen kerestetek, más helyen bukkannak fel. Azért döntöttem mellette, hogy alávessem azt célomnak: hogy megkönnyítsem Palmer könyvének megértését napjaim olvasóinak. Ezen kívül, különböző igehelyeket csatoltam a Szentírásból a szövegbe, amelyek alátámasztják Palmer egyes gondolatait.

Minden fejezetben, az elsőt kivéve, kérdéseket kapcsoltam elmélkedés és meggondolás végett a szöveghez. Palmer eredeti művében ezek nem voltak. Abból a célból vannak kidolgozva, hogy figyelmünket azokra a problémákra irányítsák, amiről minden fejezetben szó van, hogy az olvasónak segítséget nyújtsanak annak alapos átgondolásában. Felhasználhatóak arra is, hogy csoportosan megvitassák őket, ha ezt a könyvet együttes erővel akarják tanulmányozni.





N. R. N.











Első fejezet

Mit történik, ha imádkoztok?


Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben (Mt. 6: 9)


Kérjetek, és adatik nektek; keressetek, és találtok; zörgessetek, és megnyittatik nektek” (Mt. 7: 7). „Mondott azért nekik példázatot is arról, hogy mindig imádkozniuk kell, és meg nem restülni” (Lk. 18: 1). „Minden imádsággal és könyörgéssel imádkozván minden időben a Lélek által” (Ef. 6: 18). „Szüntelenül imádkozzatok” (1 Thessz. 5: 17).

Kétségtelen, hogy Isten azt akarja, hogy imádkozzunk. Az egész Biblia erről beszél. De mi történik akkor, mikor imádkoztok?

Az ima lelki hatását a spektrum színeihez lehet hasonlítani. Az üveg prizmán áthaladva, a fény sugara hét különböző színre bomlik – vörösre, narancssárgára, sárgára, zöldre, égszínre, kékre, és lilára. Ha belegondoltok, mit is jelent az imádság, akkor meg fogjátok érteni, hogy az is hét „lelki színre”, vagy hét részre bomlik fel. Én a következőképpen nevezem meg ezeket az elemeket: imádat, magasztalás, kérés, hálaadás, bűnvallás, könyörgés, és közbenjárás.

Nem bizonygatom, hogy minden esetben, mikor imádkoztok, figyelnetek kell arra, hogy imáitok mindezekből az elemekből álljanak. Csak azt akarom mondani, hogy az imádság – olyan foglalatosság, amely magába foglalhatja mindezeket a „lelki színeket”. Ezen kívül, emlékezni kell arra, hogy az ima elemei, mint ahogyan a spektrum hét színe is, észrevétlenül egymásba folynak; köztük lehetetlen világos határt húzni. Például, az imádat és a magasztalás az istentisztelet során egybe olvadnak.

Jertek, szenteljünk egy kis időt arra, hogy megismerkedjünk az imádság eme hét elemével.
















Második fejezet

Imádat és magasztalás


Imádjátok az Urat szent ékességében (Zsolt. 29: 2)


Valamikor elgondolkodtatok azon, hogy miért léteztek? A Bibliának megfelelően, létezésünk legfőbb célja az Istennek való szolgálat. Isten ezért különböztetett meg minket más élőlényektől, és azzal a csodálatos ajándékkal ajándékozott meg minket, amit gondolkodásnak és érzelemnek nevezünk. Nekünk, embereknek, az a rendeltetésünk, hogy teremtett világ papjai legyünk; mi adunk hangot a néma természetnek, amely magasztalni akarja Teremtőjét.

Lelketek képességei ellátnak benneteket minden szükséges dologgal ahhoz, hogy elvégezzétek azt a megtisztelő feladatot, amit a Teremtő szolgálata megkíván. Értelmetek képes arra, hogy elmélkedjen Róla. Szívetek képes arra, hogy szeresse Őt. Halhatatlanságra való törekvésetek arra késztet benneteket, hogy elforduljatok az időlegestől, és az örökkévaló felé forduljatok. Ezen kívül, létezik a lelkiismeret is, ez a bensőnkben levő láthatatlan bíró, amely megkülönbözteti a jót a gonosztól. Van ösztönszerű tiszteletünk és félelmünk is, amelyet a mindenek felett való, és isteni előtt éreztek. Gyakorlatilag, mint élőlény, amely Isten képére és hasonlatosságára van teremtve, akaratlanul is a Teremtő magasztalására hajlotok, még ha ez nem máshol, mint csendes magányotokban, gondolataitokban történik is.

De hogyan vagytok képesek Istent imádni imádság nélkül? Az Isten nagysága előtt való alázatos főhajtás – a valódi lényege az imádságnak. Még az előtt jelen van a szívünkben, mielőtt szóra nyitnánk ajkunkat. Ez azt jelenti, hogy lelketek legmélyéig átérzitek a Mindenható Isten, és saját személyetek jelentéktelensége közötti kontrasztot. Az imádság imádást jelent.

Ha arra az istentiszteletre tekintünk, amely a bibliai imádságokban visszatükröződik, akkor két olyan elemet fogunk benne találni, amit „imádásnak” és „magasztalásnak” neveztem. Néha a Biblia emberei azért magasztalják az Istent, hogy Ő létezik, az Ő nagyságáért, és az Ő természetének dicsőséges voltáért. Ez az, amit én „imádásnak” neveztem. Néha az Ő nagyságos tetteiért magasztalják Istent, a világ teremtéséért, és a világ felett való uralmáért. Ez az, amit „magasztalásnak” neveztem.

Az imádás és a magasztalás közötti különbség szinte megfoghatatlan. Az ima eme formái egymásba folynak. De imádságunk céljától függően az értelmi hangsúlyt különböző dologra lehet helyezni.

Hogyan kell imádkozni, ha imádni akarjátok Istent azért, hogy Ő létezik? Erre a Biblia tudja megtanítani a hívőket. Isten előtt való hódolatukat úgy fejezik ki, hogy különböző neveket és titulusokat adnak Neki. Néhány példa arra, hogyan szólították meg az Istent az ő imádságaikban:

Úr Isten;

Uram, Istenünk;

Mindenható Úr Isten;

Félelmetes vagy Te, Isten, és hatalmas;

Hatalmas és magasságos Isten;

Erős és hatalmas Isten;

Az erős Úr;

Az Úr, Aki uralkodik;

Az Urak Ura;

A dicsőség Ura;

A dicsőség Atyja;

Mindenható;

Uram, magasságos vagy mindörökké;

Az ég és a föld Teremtője;

Az Úr a mi pajzsunk;

Az Úr, a mi erőnk;

Az Úr, a mi igazságunk;

A vigasztalás Istene;

Üdvösségünk Istene;

Az egyedül bölcs Isten;

Áldott, és egyedül hatalmas;

Az örökkévaló, halhatatlan, láthatatlan Úr;

Mennyei Atyánk.

Látjátok, milyen különböző módon fordulnak a bibliai szerzők imádságban az Istenhez? Kövessétek az ők példáját! Boruljatok le az Isten előtt, felhasználva azokat a neveket és titulusokat, amivel Ő látta el magát az Ő Igéjében. Azok felbuzdítják vallásos érzéseiteket, és képesek arra, hogy kifejezzék imádatotokat Vele szembe. Ezen kívül, segítenek abban, hogy megértsétek, milyen nagy Isten hatalma, ereje, és szeretete, és azok meggyőződést fognak táplálni a szívetekbe, mikor Eléje járultok kéréseitekkel.

A Biblia emberei úgy is imádták Istent, hogy más szavakkal írták le Őt imádságaikban. Nézzetek a következő példákra, és meg fogjátok látni, milyen módon fejezték ki mélységes vallásos érzéseiket, mikor megszólították Istent:

Kicsoda az istenek közt olyan, mint te Uram? Kicsoda olyan, mint te, szentséggel dicső, félelemmel dicsérendő és csodatevő?” (2 Móz. 15: 11).

Áldott vagy te, Uram, Izraelnek, és mi atyánknak Istene, öröktől fogva mindörökké! Ó, Uram, tied a nagyság, hatalom, dicsőség, örökkévalóság és méltóság, sőt minden, valami a mennyben és a földön van, tiéd! Tied, ó, Uram, az ország, te magasztalod fel magadat, hogy legyél minden fejedelmek felett!” (1 Kr. 29: 10-11).

Amit a maga idejében megmutat ama boldog és egyedül hatalmas, a királyok királya, és az uraknak Ura. Kié egyedül a halhatatlanság, aki hozzáférhetetlen világosságban lakozik; aki az emberek közül senki nem látott, sem nem láthat: akinek tisztesség és örökké való hatalom. Ámen.” (1 Tim. 6: 15-16).

Az egyedül bölcs Istennek, ami megtartónknak, dicsőség, nagyság, erő, és hatalom most és mindörökké. Ámen.” (Júd. 25).

Fordítsatok figyelmet arra, hogy milyen magasztosak ezek az imádságok. Istenre vannak irányítva, az Ő összehasonlíthatatlan természetére, és az Ő attribútumaira – a nagyságra, a csodálatosságra, és a szentségre. Ezek a csodálatos imádságok jó órául szolgálnak vallásos életünkre nézve: nem kell imádságainknak azokra a kérésekre korlátozódnia, amit Isten tett értünk. Vajon a szükség és a bűnösség érzése az egyedüli dolog, ami arra késztet minket, hogy Istenhez forduljunk? Vajon csak akkor jöttök az Istenhez, amikor rosszul érzitek magatokat, és megfeledkeztek Róla, mikor minden rendben van veletek? Ne legyetek önzőek imádságaitokban. Isten végtelenül csodálatos, és az Ő tökéletességének úgy kellene benneteket vonzania, mint a mágnesnek. El tudtok-e képzelni jobb felhasználást képességeitek számára, mint azt, hogy mindazt a tökéletes Úr magasztalására használjátok? Az imádságnak eme aspektusa nem függ hangulatotoktól, vagy életbeli helyzetetektől. Bármilyen állapotban is lennétek, Isten mindig változhatatlanul tökéletes szépségben és dicsőségben van, és arra ösztökél minket, hogy imádjuk Őt.

Az Isten imádata jótékonyan hat vallásos életetekre. Mikor Istent imádjátok, elfordultok magatoktól, és Istent szemlélitek az Ő összehasonlíthatatlan szépségében, és magasztosságában. Ez új életet ad vallásos érzéseiteknek és megtapasztalásaitoknak. A keresztyének túl gyakran csüggednek el, és válnak letörtekké. De viszonylag egyszerű dolog Isten lábaihoz borulni, szemlélve az Ő tisztaságát, és tökéletességét, és imádva Őt azért, hogy a fagyos gondolataitok elpárologtak, és lelketekben öröm, és békesség uralkodik. Ez segít nektek abban, hogy megszabaduljatok önmagatok állandó kielemzésétől, és abból, hogy állandóan saját bűneitekkel, és problémáitokkal vagytok elfoglalva. A valóságban, ha nem fognak hódolni imádságban a Mennyei Király csodálatossága előtt, akkor lelki életetek nagyon meg fogja mindezt sínyleni.

De én nem vagyok képes arra, hogy állandóan Istent imádjam”. Ez igaz. Az Istenre való állandó figyelésben van valami nyomottság, és fárasztó dolog. Észre fogjátok venni, hogy gondolataitok lassan átkapcsolódnak az Isten végtelen magasztosságáról az Ő tetteire. Az imádat átmegy magasztalásba. (Ahogyan emlékeztek rá, Isten tettiért való dicséretét „magasztalásnak” neveztem.) Isten tettei az Ő dicsőségének csak kis részét mutatja meg számunkra, és meg fogjátok érezni, hogy ezt könnyebb felfogni, mint az Ő szépségének tündöklését annak tejes fényében. Isten valamilyen konkrét dolgára összpontosítva, megláthatjátok az Ő dicsőségének egyik aspektusát, és hálát adhattok ezért.

Ha meg akarjátok tudni, hogy Isten népe hogyan magasztalta Őt a Bibliában szereplő tetteiért, azt tanácsolom nektek, hogy a Zsoltárok könyvét tanulmányozzátok. Közülük sok ad hálát Istennek mind az Ő valóságos, mind az Ő láthatatlan dolgáért:

Énekeljetek Istennek, énekeljetek; énekeljetek királyunknak, énekeljetek! Mert az egész föld királya az Isten: énekeljetek bölcsességgel. Isten uralkodik a nemzetek felett; Isten ott ül az ő szentségének trónján” (Zsolt. 47: 7-9).

Magasztaljátok az Urat, mert jó; mert örökkévaló az ő kegyelme. Ki beszélhetné el az Úr nagy tetteit? És jelenthetné ki minden dicsőségét? Áldott legyen az Úr, Izrael Istene örökkön örökké, és minden nép mondja: Ámen. Dicsérjétek az Urat” (Zsolt. 106: 1-2, 48).

Nagy az Úr, és igen dicséretes, és az ő nagysága megfoghatatlan. Nemzedék nemzedéknek dicséri műveidet, s jelentgeti a te hatalmasságodat. A te méltóságod dicső fényéről, és csodálatos dolgairól elmélkedem. Rettenetes voltod hatalmát beszélik, és én a te nagyságos dolgaidat hirdetem” (Zsolt. 145: 3-6).

Istenhez fordulva, sosem közeledtek jobban a mennyekhez, mint azokban a percekben, mikor imádjátok Őt, és magasztaljátok az Ő nevét. A mennyek lakói állandóan magasztalják a Királyt: „És meg nem szűnik nappal és éjjel ezt mondani: Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, és aki van, és aki eljövendő” (Jel. 4: 8). Nekünk, Isten földi népének, követnünk kell mennyei testvéreinket. Minél inkább imádjátok Istent azért, hogy Ő van, és magasztaljátok azért, amit Ő tett, az Ő lelki ragyogása annál inkább vissza fog tükröződni lelketekben. Hangotok egybeolvad azoknak hangjával, akik új éneket énekelnek az Úr előtt (Jel. 5: 9). Vajon nem ez-e a legjobb módja annak, hogy felkészülj a mennyei királyságra?

Kérdések, amiken el kell gondolkodni, és amiket meg kell vitatni

Milyen helyet kell elkülöníteni az imádásnak mind a személyes, mind a közösségi imádságba?

Istennek milyen neveit és titulusait alkalmazzátok a sok közül akkor, mikor megszólítjátok Őt?

Mit mond a Biblia Isten „szépségéről”?

Énekeljetek Istennek” (Zsolt. 47: 7; vö. az 1 Kor. 14: 15-el!). Mi a kapcsolat a magasztalás és megértés között?















Harmadik fejezet

Kérés és hálaadás


Megkerestem az Urat, és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem (Zsolt. 34: 5)


Mikor imádkoztok, vagy istentiszteleten vesztek részt, rá kell döbbennetek, mennyire függtök Istentől. Igen, az emberek nem hajlamosak elismerni Istentől való függésüket, különösen napjainkban, mikor a tudomány újabb és újabb sikereket ér el. A napjaink embere sokkal készebb az ember magasztalására, mint Istenére; hála és dicsőség az embernek, hála és dicsőség a tudománynak!

Végeredményben, azonban emlékezni kell egy egyszerű, és kijózanító tényre. Mi nem magunk teremtettük meg magunkat. Minket Isten teremtett meg. Teremtményekként halandók vagyunk; Teremtő Istenünk azonban nincs semmiben korlátozva, miközben a mi életünkben sok különböző korlátozás van, amelyeket nincs hatalmunkban legyőzni. Egy pillanatra gondolkozzatok el magatokon. Képtelenek vagytok arra, hogy ne érezzetek éhséget, vagy fáradtságot. Tudásotok bármennyire is széleskörűnek tűnjék, a valóságban nagyon is behatárolható. Ha keresztyének vagytok, akkor még vallási életeteknek is megvannak a maguk korlátai; közelebb akartok kerülni Istenhez, de hamarosan teljesen fáradtan újra ezen a korlátolt földön találjátok magatokat. El kell ismernetek: „Milyen gyenge, semmi, és tudatlan vagyok”!

Éppen akkor, mikor átérzitek saját nyomorúságos állapototokat, nyílik meg előttetek még egy az imádság „lelki virágai” közül, az, amelyet én „kérésnek” neveztem. Ez alatt az Istenhez való fordulást értem, abból a célból, hogy azt adja Ő nektek, amiben szűkölködtök. Átérezve önnön gyengeségeteket, azért fordultok Istenhez, hogy Ő adjon egy kicsit nektek az Ő végtelen erejéből. Megértve azt, milyen keveset is tudtok, azért fordultok Istenhez, hogy Ő ossza meg veletek az Ő végtelen és tökéletes bölcsességének egy kis darabját. Átérezve önnön védtelenségeteket, és a világ képtelenségét arra, hogy segítsen rajtatok, búcsút mondotok magatoknak és a világnak; a kegyelmes Alkotótokhoz fordultok, hogy Ő segítsen rajtatok, adjon olyan vigasztalást és nyugalmat, amit csak Isten képes adni.

Mint az imádság egyik eleme, a kérés nem valami olyasmi, ami csak bűnösségetek következtében érint benneteket. Egyértelmű, hogy vannak szükségeitek, amik bűneitekből nőttek ki, például, az új élet kérésének szükségessége. De nektek vannak mindenféle más szükségeitek is, ami azzal függ össze, hogy teremtmények vagytok. Képzeljétek el Ádámot és Évát a bűnesetig. Minden, ami édenbeli életüket elbűvölővé tette, Istentől függött. Szükségük volt arra, hogy Isten megvédje életüket, és állandóan gondoskodjon róluk, ellássa őket eledellel, itallal, és hogy gyönyörködni tudjanak a Vele való közösségben. Ne gondolom, hogy nem volt igazuk, mikor a szükségeik kérése által kifejezték Istentől való függésüket.

Ily módon, a kérelmező imádságok az ajkainkon helyén valóak nemcsak azért, mert mi bűnösök vagyunk, hanem azért is, mert mi teremtett lények vagyunk. Ezt az alapján a tény alapján mondom, hogy létezik egy sor olyan szükség és kérés, amely valóban bűnösségünkből fakad, nem pedig emberi természetünkből. Ezt a témát a következő fejezetben, a megvallás és könyörgés alatt akarom tárgyalni. Itt csak az a gondolatot akarom aláhúzni, hogy a kérelmező imádságnak, amelyben Istentől életbeli áldásokat kérünk, alapvető részének kell lennie Alkotónkkal való kapcsolatunknak. Az Istentől való függés – tökéletesen természetes része Istennel való közösségünknek, ami elválaszthatatlan az emberi létünktől. Sosem szabadultok meg ettől, még akkor sem, ha végső soron a mennybe meg fogtok szabadulni a bűntől. Következésképpen, a kérés – tökéletesen természetese része Istennel való kapcsolatotoknak, amely elválaszthatatlan az emberi létezéstől. Csak akkor váltok igazán emberivé, ha elutasítjátok azt a saját függetlenségetek büszke hangsúlyozását, és alázatosan bíztok Istenben, hogy az Ő szent gazdagságának bőségességéből meg fogja elégíteni szükségeiteket.

A Biblia bővelkedik a kérelmező imák példájában. A legismertebb közülük természetesen az Úri Ima: „Mindennapi kenyerünket ad meg nekünk ma” (Mt. 6: 11). Még néhány:

Szükségemben az Urat hívtam, és az én Istenemhez kiáltottam; szavamat meghallotta templomából, és kiáltásom eljutott füleibe” (Zsolt. 18: 7).

Én pedig szegény és nyomorult vagyok: siess hozzám, ó Isten; segedelmen és szabadítóm vagy te Uram: ne késsél!” (Zsolt. 70: 6).

Segélj meg minket, ó mi Urunk Istenünk, mert benned bízunk, és a te nevedben jöttünk e sokaság ellen!” (2 Kr. 14: 11).

Szegénységet, vagy gazdagságot ne adj nekem; táplálj engem hozzám illendő eledellel. Hogy megelégedve, meg ne tagadjalak, és azt ne mondjam: kicsoda az Úr? Se pedig megszegényedve, ne lopjak, és gonoszul ne éljek az én Istenem nevével!” (Pl. 30: 8-9).

Seregeknek Ura! Ha megtekinted… és nem feledkezel meg szolgálóleányodról, hanem fiú magzatot adsz szolgálóleányodnak: én őt egész életére az Úrnak ajánlom, és borotva nem érinti az ő fejét soha!” (1 Sám. 1: 11).

Adja azért a te szolgádnak értelmes szívet, hogy tudja ítélni a te népedet, és tudjon választást tenni a jó és gonosz között; mert kicsoda kormányozhatja ezt a te nagy népedet?” (1 Kir. 3: 9).

Itt láthatjátok, hogyan kérték az emberek Istent arra, hogy Ő segítséget és nyugalmat küldjön nekik, hogy Ő megszabadítsa őket a nincstelenségtől és a szenvedésektől, hogy Ő megfelelő mennyiségű élelmet és anyagiakat adjon nekik, hogy ajándékozza meg őket gyermekkel, és a végén, bölcsességgel. Teljesedjetek be az ő példájukkal. Fejezzétek ki kérelmező imádságban Istennek minden szükségeteket. Ha nem teszik meg ezt, az azt jelenti, hogy önhitten az Istentől való teljes önállóságra törekedtek, vagyis becsapjátok saját magatokat.

Ha az Istentől való függőség arra buzdít benneteket, hogy imádkozzatok áldásokért, akkor annak arra kell ihletnie benneteket, hogy kifejezzétek hálátokat Istennek a már elnyert áldásokért. El lehet mondani, hogy a függőség érzése szétszakíthatatlan párost alkot – a „kérést” és a „hálaadást”: a kérés imádkozó kezeket nyújt, hogy Isten megtöltse azokat, míg a hálaadás imádsággal lehajol, hogy hálát adjon a kapott áldásokért. A kérés és a hálaadás kettős rítusának lényegét annak elismerése adja, hogy Isten az elsődleges oka az igaz áldásnak, forrása minden ajándéknak és áldásnak. „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy a változásnak árnyéka” (Jak. 1: 17). Ezért kéritek azt Istentől, hogy elégítsem meg szükségleteiteket. Ebből az okból kifolyólag kell magasztalnotok Őt, mikor szükségeitek megelégíttetnek.

Valószínű, hogy megértettétek, hogy a magasztalásnak, mint ahogyan a kérésnek is, elválaszthatatlanul ott kell lennie az Istennel, mint Alkotótokkal való kapcsolatotokban. Ha elismeritek ezeknek a kapcsolatoknak a létét, akkor hálásaknak kell lennetek Istennek mindazért a jóért, ami életetekben van. A hála hiánya arról tesz bizonyságot, hogy az a látszatot keltitek, mintha nem tartoznátok Istennek. Ez azt jelentené, hogy mint Isten által teremtett és fenntartott élőlény, árulást követtek el. Másik oldalról, minél inkább magasztaljátok Istent azért a jóért, ami életetekben van, annál teljesebbé teszitek személyiségeteket; életetek az igazságra lesz építve. Ezért mindaz, amit a kérésről mondtam, el lehet mondani a hálaadásról is: ez elválaszthatatlan része az emberi létezésnek. A leghálásabb ember – a legemberibb ember.

Itt van néhány példa a Bibliából a hálaadó imádságra:

Jó dolog dicsérni az Urat, és éneket mondani a te nevednek, ó Felséges! Hirdetni jó reggel a te kegyelmedet, és éjjelente a te hűséges voltodat” (Zsolt. 92: 2-3).

Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökkévaló az ő kegyelme. Ezt mondják az Úrnak megváltottai, akiket megváltott a szorongatónak kezéből… Adjatok hálát az Úrnak az ő kegyelméért, és az emberek fiai iránt való csoda dolgaiért. Hogy megelégítette a szomjazó lelket, és az éhező lelket betöltötte jóval!” (Zsolt. 107: 1, 2, 8, 9).

És a poharat véve, minek után hálát adott… És minek utána a kenyeret vette, hálákat adva megtörte” (Lk. 22: 17, 19).

Hálát adunk az Istennek mindenkor mindnyájatokért, emlékezve rólatok a mi imádságainkba” (1 Thessz. 1: 2).

Hálát adunk neked Uram, mindenható Isten, aki vagy, és aki voltál, és aki eljövendő vagy; mert te nagy hatalmadat kezedhez vetted, és a te országlásodat elkezdetted” (Jel. 11: 17).

Már mondtam, hogy az imádság különböző elemei, mint a spektrum fényei is, olyan észrevétlenül olvadnak egymásba, hogy lehetetlenség őket világosan elválasztani egymástól. Ezért észre vehettétek, hogy azok az elemek, amelyeket „magasztalásnak” és „hálaadásnak” neveztem, ugyanannak az érzésnek különböző kifejezései lehetnek. „Menjetek be az ő kapuin hálaadással, tornácaiba dicséretekkel: adjatok hálákat neki, áldjátok az ő nevét!” (Zsolt. 100: 4). Ahogy látjátok, a zsoltáríró nem tesz világos különbséget a dicséret [hálaadás] és magasztalás között.

Ennek ellenére, megpróbálva különbséget tenni az értelmi hangsúlyok között, két értelmezést alkalmaztam. Ha Isten dicsősége és nagyszerűsége előtt borultok le, látva ezeknek visszatükröződését az Ő konkrét tetteiben, akkor figyelmetek középpontjában az van, hogyan tesz ez a tett bizonyságot magáról Istenről. Ha Isten valamit tesz értünk, vagy barátainkért, akkor mindez egy kicsit másként történik: akkor figyelmetek középpontjában az a haszon lesz, amelyet Isten tette nektek, vagy azoknak szerez, akiket szerettek. Mindkét esetben válaszotok az Isten iránt való szeretet és hála kifejezése lesz. Figyelembe véve az értelmi hangsúlyokat, elhatároztam, hogy az a „magasztalás”, ami szorosan összefügg az imádattal, míg a „hálaadás” az, ami együtt jár a kéréssel. Ha megértitek, hogy közöttük nincs szigorú határvonal, akkor sosem fogtok tévedni és hibázni. Nincs nagyobb jelentősége annak, hogy „hálát adtok-e” Istennek az Ő tetteiért, ami az Ő dicsőségét öregbíti, vagy „magasztaljátok-e” Őt tetteiért, ami hasznot hoz nektek, és szeretteiteknek. Az a fő, hogy imáitokban „az emberek fiai iránt való csodadolgaiért” (Zsolt. 107: 8) magasztaljátok és adjatok hálát Istennek.


Kérdések, amiken el kell gondolkodni, és amiket meg kell vitatni

Az Istentől való függés – a ti természetes állapototok, mint teremtett lényeknek”. Milyen fokon érzitek magatokat függőségben az Istentől? Gondolkodjatok el azon, hogy az a közösség, amiben éltek, erősíti, vagy gyengíti-e az Istentől való függőségetek érzését.

Ha nektek arra kell kérnetek Istent, hogy elégítse meg szükségeiteket, hogyan különböztetitek meg azt, amiben szükséget szenvedtek, attól, amit kívántok?

Keressetek a Bibliában még néhány példát a kérelmező imádságra. Mire tanítanak azok minket?

Tárgyaljátok meg a hálátlanság bűnét. Hogyan válhattok hálásabb emberekké?
















Negyedik fejezet

Bűnvallás és könyörgés


Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg, és igazság nincsen mi bennünk. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól

(1 Jn. 1: 8-9)


A fentebb említett imádság „lelki színei” – az imádat, a magasztalás, a kérés, és a hálaadás, – az értelemmel felruházott lények Istennel való kapcsolatának alapját képezik. Mint Isten által alkotott emberek, személyiségünk leglényegesebb részét nyitjuk meg, ha ilyen módon imádkozunk. Valószínű, hogy így imádkozott Ádám és Éva is a bűneset előtt.

Elérkeztünk az imádság „lelki színének” egy sötétebb árnyalatához. Bűneink megvallása Isten előtt, és könyörgésünk az Ő irgalmáért nem tartozik az emberek alapvető kapcsolatához Teremtőjükkel. Azt kell feltételeznünk, hogy Ádám és Éva a bűnesetig nem így imádkoztak. A bűn megjelenése új árnyalatokat hozott be az emberi imádságba. Ettől fogva nemcsak úgy kell imádkoznotok Teremtőtökhöz, mintha egyszerű teremtett lények lennétek, hanem úgy is, mint bűnösnek az ő Bírájához, Aki elítélheti, vagy könyörülhet, elpusztíthatja, vagy megmentheti őt.

A bűn, a szent isteni törvényeknek való engedetlenség, vétkessé tett benneteket az Isten szemében. Nem kell vétkesnek éreznetek magatokat, de ettől függetlenül ti vétkesek vagytok. Ez egy objektív tény. Mint bűnösnek, meg kell vallanunk bűneinket Isten előtt. Lényegébe véve a bűnvallás egyetértés azzal, ahogyan Isten tekint a bűnre; úgy tekintetek rá, mint ahogyan Isten is szemléli azt. Gyakran látjuk a bűn elszomorító következményét az emberek életében, de nekünk ettől mélyebbre kell ásnunk. Látnunk kell azt, milyen utálatos a bűn maga magában, az ő sötét természetét illetően. Nekünk Isten ragyogó természetén át kell rá tekintenünk. Akkor a bűnt olyannak fogjátok látni, ahogyan azt Isten látja – mint valami visszataszító, és undorító dologra, amit lehetetlen igazán körülírni.

Ha ilyen módon fogtok a bűnre tekinteni, akkor azt fogjátok felfedezni, hogy gyűlölitek azt. Ezért ne féljetek erős kifejezéseket használni a bűnhöz való viszonyotok kifejezésére. Az őszinte bűnvallás elfordulást, és gyűlöletet von maga után minden bűnnel szemben; mivel a bűn – egy aljas tolvaj, amely meghamisítja Isten nagylelkűségét, és megfosztja a bűnöst a lelki békességtől.

A bűn iránti felháborodás mellett a bűnvallás a bűn lelkiismeretünk általi elítélését is jelenti. Isten megítéli a vétket, mint olyan bűncselekményt, amely halált érdemlő. Ha Isten szemeivel tekintetek a bűnre, akkor lelkiismeretetek által ugyanolyan ítéletet hoztok ellene. Elismeritek, hogy Isten igazságos, mikor ilyen szigorúan ítél, és bünteti meg a bűnt.

És végül, a bűnvallás magába foglalja a megtérést, és a bűntől való szabadulást. Feltételezem, nem lesz könnyű nektek ellene mondani bűnös szokásaitoknak. Sajnos, gyakran tapasztaljátok, hogy újra csak belegabalyodtatok a hálóba, amelyből ki akartatok szabadulni. De abban a pillanatban, mikor Isten előtt megvalljátok azt, akkor őszintén és örökre meg akartok szabadulni ettől a rabságtól. Ha ez nem így van, akkor bűnvallásotok – csak képmutatás. Becsapjátok magatokat, és megpróbáljátok még Istent is félrevezetni.

Valószínű, hogy ti hallottátok egyes keresztyének vélekedését arról, hogy a hívőknek nem kötelező megvallani bűneiket Isten előtt, mivel Isten már megtisztította őket az Úr Jézus Krisztus vére által. Ez nem más, mint szavakkal való játék. Valóban, az igaz, mint keresztyének, többé nem vagyunk bűnösök abban az értelemben, hogy nem vagyunk ítélet alatt. Ennek ellenére érzitek, hogy továbbra is megérdemlitek azt az ítéletet, ami alól felmentettetek. Ebből az érzésből fakad az is, hogy szükséges megvallanotok bűneiteket. Egyetértetek Istennel abban, hogy megérdemlitek az Ő közösségéből való elűzetést, habár Ő ennek ellenére mellettetek marad, és elfogad benneteket Krisztusért. Ha nem érzitek, hogy méltán érdemlitek meg Isten ítéletét, és nem könyörületét, akkor milyen helyes képetek van az Ő irgalmáról?

Ily módon, a bűnök megvallása életbevágóan fontos eleme imádságainknak. Itt van néhány példa arra nézve, hogyan vallották meg bűneiket Isten előtt a Biblia emberei:

Nincs épség testemben a te haragodtól; nincs békesség csontjaimban vétkeim miatt. Mert bűneim elborítják fejemet; súlyos teherként, erőm felett. Megsenyvedtek, megbűzhödtek sebeim oktalanságom miatt” (Zsolt. 38: 4-6).

Mert ismerem az én bűneimet, és az én vétkem szüntelen előttem forog. Egyedül te ellened vétkeztem, és cselekedtem azt, ami gonosz a te szemeid előtt; hogy igaz légy beszédedben, és tiszta ítéletedben” (Zsolt. 51: 5-6).

Ó, legyen figyelmetes a te füled, és szemeid legyenek nyitva, hogy meghallgassad a te szolgádnak könyörgését, mellyel én könyörgök most előtted nappal és éjjel Izrael fiaiért, szolgáiért, és vallást teszek az Izrael fiainak bűnéről, melyekkel vétkeztünk te ellened, én is s az én atyámnak háza vétkeztünk! Felette igen vétkeztünk ellened, és nem tartottuk meg a parancsolatokat, és a rendeléseket, és a törvényeket, melyeket parancsoltál volt Mózesnek a te szolgádnak” (Neh. 1: 6-7).

És még szóltam és imádkoztam, és vallást tettem az én bűnömről, és az én népemnek, az Izraelnek bűnéről; és esedezésemet az Úr elé, az én Istenem elé terjesztettem az én Istenemnek szent hegyéért” (Dán. 9: 20).

Kövessétek ezeknek a kegyes embereknek a példáját. Valljátok meg bűneitek Isten előtt. Ha nem teszitek ezt meg, akkor a Vele való kapcsolatotok sosem lesz megfelelő. „Aki elfedezi az ő vétkeit, nem lesz jó dolga; aki azonban megvallja és elhagyja, irgalmasságot nyer” (Pl. 28: 13).

Mikor a kérés és a hálaadást tárgyaltuk, azt mondtam, hogy van egy sor olyan kérés, amellyel bűnösségünk miatt ki kell egészítenünk imádságunkat. Bocsánatot kell kérnetek Istentől, és azt, hogy Ő szabadítson meg a bűn hatalma alól. Ezt én „könyörgésnek” neveztem, habár, lényegébe véve ez a bűnnel kapcsolatos kérelmező imádság.

Tökéletesen egyértelmű, hogy a bűnvallás teljesen értelmetlen, ha nem kértek bocsánatot Istentől azokra. A bűnbocsánat kérésének olyan jelentősége van, hogy az Úr Jézus Krisztus belefoglalta a mindennapi imába, amely az Ő követői számára mintául kell szolgálnia: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, ahogyan mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeznek” (Mt. 6: 12). Azt akarom, hogy két dolog felett elgondolkozzatok. Először, mikor megvalljátok bűneiteket, és arra kéritek Istent, hogy bocsásson meg nektek, Ahhoz fordultok, Aki nem tud „nemet” mondani. Az evangéliumban Isten mindenkinek bűnbocsánatot ígér, aki közeledik Hozzá az Úr Jézus Krisztuson keresztül, megvallva bűneit, és imádkozva az irgalomért. Ő mindig „igennel” felel. Hogyan vagytok képesek arra, hogy félretegyétek bűneitek beismerését, hogy ne keressetek Istennél bocsánatot, ha az ügyek így állnak? „Boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett. Vétkemet bevallottam neked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak, és te elvetted rólam bűneimnek terhét” (Zsolt. 32: 1, 5).

Másodszor, arra szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy az Úri Imádságban Jézus arra tanít, hogy nincs jogotok Istennél bocsánatért esedezni, ha nem vagytok készek megbocsátani azoknak, akik megsértettek benneteket. Isten ezeket a jelenségeket összeköti; Ő azt akarja, hogy a bűnvallás és a könyörgés megoltsák a gyűlölet szikráit, és a nagylelkűség hiányát az emberi szívekben. Ha arra törekedtek, hogy elnyerjétek Isten bocsánatát, nagylelkűséget kell tanúsítanotok felebarátaitok iránt. Ezért, mikor az Istenhez fordultok elkövetett bűneiteket megvallva, be kell töltekeznetek a környezetetek iránt való együttérzéssel. „És amikor imádkozva megállotok, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van; hogy a ti mennyei Atyátok is megbocsássa nektek a ti vétkeiteket” (Mk. 11: 25).

Bocsánatért esedezve, azért kell könyörögnötök, hogy Ő szabadítson meg benneteket a bűn hatalma alól, hogy megtisztítsa a ti lelketeket az azt beszennyező bűntől. Éppen így járt el Dávid az után, hogy vétkezett Betsabéval. Beismerte vétkét Isten előtt, bocsánatért esedezett, és azért könyörgött, hogy Isten tisztítsa meg belsőképpen őt: „Tiszta szívet teremts bennem, ó Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem” (Zsolt. 51: 12). A felismert bűntől való elhatárolódás a legfontosabb eleme az igaz bűnvallásnak, de nem vagytok képesek Isten segítsége nélkül megszabadulni bűneitektől. Azért kell a bocsánatért való esedezés mellett könyörögni azért az irgalomért, ami meg tud tisztítani benneteket a bűntől.

Hajtsd szívemet a te bizonyságaidhoz, és ne a telhetetlenségre. Fordítsd el az én szemeimet, hogy ne lássanak hiábavalóságot; a te utadon éltess engem” (Zsolt. 119: 36-37).


Kérdések, amiken el kell gondolkodni, és amiket meg kell vitatni

Hogyan kényszerítsük magunkat és másokat arra, hogy valóban átérezzék vétkességüket a bűneik miatt? Milyen esetekben hibás és ártalmas dolog a bűntudat?

Mi akadályozhatja meg az embert abban, hogy megvallja bűneit az Istennek? Mi a következménye a bűnök elrejtésének?

Milyen mértékben kell környezetünk előtt felfedni bűneinket?

Keressetek a Bibliában még néhány helyet a bűn tisztító imádságra. Válasszatok ki, és tárgyaljatok meg két ilyen példát. Azt gondolom, hogy a 119. zsoltár nagyon megfelel ennek a célnak.






































Ötödik fejezet

Közbenjárás


Atyámfiai, imádkozzatok érettünk (1 Thessz. 5: 25)


A kérelmező imádság következő aspektusához értünk, – a másokért való könyörgéshez. Ennek jelentősége olyan nagy, hogy a keresztyének különleges elnevezést adtak neki, – „közbenjárás”, amit én is használok.

A Biblia arra tanít, hogy nemcsak saját szükségeinkért kell imádkoznunk, hanem mások szükségeiért is. Pál apostol gyakran másokért is imádkozott, és azt kérte, hogy ők is imádkozzanak érte:

Az Istent pedig kérem, hogy gonoszt ne cselekedjetek” (2 Kor. 13: 7).

Nem szűnöm meg hálát adni ti értetek, emlékezve reátok az én könyörgéseimben. Hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak Istene, a dicsőségnek Atyja adjon nektek bölcsességnek és kijelentésnek Lelkét az Ő megismerésében” (Ef. 1: 16-17).

Kérlek pedig titeket atyámfiai a mi Urunk Jézus Krisztusra és a Lélek szerelmére, tusakodjatok velem együtt az imádkozásokban, én érettem Isten előtt” (Róma 15: 30).

Az imádságban állhatatosak legyetek, vigyázva abban hálaadással. Imádkozva egyszersmind mi érettünk is, hogy az Isten nyissa meg előttünk az Ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, amelyért fogoly is vagyok. Hogy nyilvánvalóvá tegyem azt úgy, amint nekem szólnom kell” (Kol. 4: 2-4).

Pál biztosította barátait arról, hogy állandóan imádkozni fog értük, és azt kérte tőlük, hogy ők is imádkozzanak érte. Ami egyes emberek másokért való közbenjárásának konkrét példáit illeti, ilyen imádságokat mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben találunk. Nézzétek meg például Ábrahám imáját az 1 Móz. 18: 23-32-ben, vagy Mózes imáját Izraelért a 2 Móz. 32: 11-14-ben és az 5 Móz. 9: 25-29-ben, vagy Megváltónk imáját az Ő választottaiért a Jn 17-ben.

A közbenjárás abból a körülményből fakad, hogy mi, emberek, természetünknél fogva társas, közösségi lények vagyunk. „Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának” (Róma 14: 7). Meggyőződhettek eme szavak igazságában a saját tapasztalatok alapján is. Születésetektől fogva azoknak az emberi kapcsolatoknak hálójában vagytok, amely uralkodik családotokban. Ezek a kapcsolatok annak fényében növekednek, ahogyan haladtok az életben, találkozva újabb és újabb emberekkel, barátságokat kötve. Nem tudjátok visszautasítani az emberiséggel való közösségeteket. Ha megpróbáljátok megtenni ezt, akkor erőszakot követtek el saját természetetek felett, amely azt mondja nektek, hogy nem egyedülálló remeték vagytok, hanem az emberi társadalom részei. Ennek az igazságnak megfelelően Isten azt akarja, hogy imádságban közeledjetek Hozzá, mint az emberiség képviselői. Ne feledkezzetek meg arról, hogy Isten nemcsak Iránta való szeretet követel, hanem azt is, hogy szeressétek embertársaitokat. Van-e jobb módszer, hogy kifejezzétek szereteteteket felebarátaitok iránt annál, hogy imáitokban hordozzátok őket Isten előtt? Az imádság a szeretet legkifejezőbb módja, ha ti, megfeledkezve saját szükségeitekről és bűneitekről, mások gondjával és csüggedéseivel vagytok elfoglalva, és Isten szívébe írjátok őket.

Isten mindnyájunkat megtett testvéreink őrizőjévé. Minden kapcsolatunkban úgy lépünk fel, mint akik őrzői vagyunk egymásnak. Ez azt jelenti, hogy felelősek vagyunk azokért a hatásokért, ami által hatással vagyunk környezetünkre. Pál apostol nagyon nyugtalankodott azért, milyen hatást gyakorolhat az ő magaviselete más keresztyénekre: „Annak okáért, ha az eledel botránkoztatja meg az én atyámfiát, inkább soha sem eszem húst, hogy az én atyámfiát meg ne botránkoztassam” (1 Kor. 8: 13). Minél szorosabb a kapcsolat, annál magasabb fokú az a szent kötelesség, ami Isten rátok helyezett. „Mert mit tudod, te asszony, ha megmentheted-e a férjedet: vagy mit tudod, te férfiú, ha megmentheted-e a te feleségedet?” (1 Kor. 7: 16). De hogyan váltok embertársatok őrizőjévé, ha nem imádkoztok értük? Valóban nincs lehetőségetek arra, hogy azt adjátok nekik, amiben szükséget szenvednek. De jöhettek Istenhez, és imádkozhattok azért, hogy Ő megadja ezt az áldást felebarátaink számára. Ezért nem legyetek olyanok, mint Káin, aki megtagadta azt, hogy felelősséggel tartozna testvéréért. Ismerjétek el felelősségeteket. Imádkozzatok testvéreitekért.

A pártfogó imádság, vagy a közbenjárás adja meg a hívők nagy lelki közösségének alapját az egyházban. Ti keresztyén testvéreitekhez tartoztok, míg ők hozzátok tartoznak. „És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind” (1 Kor. 12: 36). A közbenjárói imádságban az egyház összegyűjti különböző tagjainak szükségeit, és szeretettel Isten előtt hordozza azokat. Mi hasonlóak vagyunk egymáshoz abban a gyengeségben, ami a mi tulajdonságunkhoz tartozik teremtett lény voltunknál és bűnösségünk folytán, és közösen imádkozunk az irgalmas Istenhez, Aki mindnyájunknak képes segíteni.

A másokért való közbenjárás pozitív hatást gyakorol lelkünkre. Segít nektek abban, hogy megszabaduljatok az önzésre való hajlamtól (amire az összes keresztyén hajlamos), amely még a mi vallásos életünkben is jelentkezik. Ha sokat fogtok másokért imádkozni, akkor megfeledkeztek magatokról, és sokkal több jóakarat lesz bennetek felebarátaitok iránt. Nagyszerű példát mutatott erre a közhasznúságra Dávid az 51. zsoltárban. Ez az az imádság, amivel Istenhez fordult az után, hogy vétkezett Betsabéval. Nem tudta úgy kiönteni lelkét Isten előtti bűntudatában, hogy ne tette volna hozzá Izrael vétkét is: „Tégy jól a te kegyelmedből a Sionnal; és építsd meg Jeruzsálem kőfalát. Akkor kedvesek lesznek előtted az igazságnak áldozatai; az égő és egész áldozat: akkor te oltárodon áldoznak neked tulkokkal” (20.-21. vers). Kérjétek Istent azért, hogy hasonlóvá tegyen benneteket Dávidhoz: hogy közbenjárók lehessetek, nem feledkezve meg másokról még akkor sem, ha a nagy bűnösség veszélyes állapotába kerülnétek.


Kérdések, amiken el kell gondolkodni, és amiket meg kell vitatni

Figyelmesen olvassatok el egy itt elétekbe adott közbenjáró imádságot, azt, amit Ábrahám mondott Sodomáért, vagy Mózes imáját Izraelért, vagy az Úr Jézus Krisztus imáját az Ő egyházáért. Mire taníthat az meg benneteket?

Pál apostol arra kért másokat, hogy imádkozzanak érte. Mikor cselekedtek ti is így? Azt gondoljátok-e, hogy ez feltétlenül szükséges?

Gyakran imádkozunk egymás anyagi szükségeiért. Hogyan lehet meggyőződni arról, hogy következetesen imádkozunk egymás lelki szükségéért is?

Milyen úton lehet tökéletesíteni imádságaink közbenjáró részét, mind személyes, mind egyházi szinten?




































Hatodik fejezet

Az imádság lelki haszna


Mert ímé imádkozik (Csel. 9: 11)


Ha szokásotokká válik az imádság, ez hatalmas hatást fog gyakorolni lelki életetekre. Lényegébe véve az imádság az egyik legfontosabb eszköze Istennel való fejlődésünknek. Csak az „imádság iskolájában” nyílik meg, növekszik, és éri el a legmagasabb szférákat lelkünk.

Ilyen értelemben gondoljatok rá. Lelki szükséget tapasztaltok, amelyet semmi sem tud ezen a teremtett világon betölteni. Ez az éhség arra kényszerít benneteket, hogy Istenhez, Teremtőtökhöz forduljatok, az egyedülihez, Aki igazi megelégedést tud nektek adni. De milyen hatalmas az a távolság, amely elválaszt minket Istentől! Hogyan közeledjünk Hozzá? Isten az Ő határtalan jóságában előre látta azt a hidat, amely által közeledhetünk Hozzá. Ez a híd – az imádság. Az Istenhez ezen a hídon való zarándoklat megelégíti lelki éhségünket.

Tegyük fel, hogy van bennetek egy természetes kíváncsiság, tudáséhség; meg akarjátok érteni, miért léteztek, miben rejlik az élet értelme, hogyan kell élni. Csak Isten tudja kielégíteni ezt az éhséget. Ő a forrása minden tudásnak, fénynek, és bölcsességnek. Az egyedüli eszköz, amely által megelégíthetitek értelmeteket, hogy Istenhez jöttök az imádság hídján, és közösségbe léptek Vele, a Legmagasabb Értelemmel, a bölcsesség, és igazság forrásával. „Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az embernek lelke, amely ő benne van? Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Lelke. Mi pedig nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenből való Lelket; hogy megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott nekünk” (1 Kor. 2: 11-12).

Vagy tekintsük meg azt a tényt, hogy szeretetre voltatok teremtve. Szívetek csak a szeretetben képes igazi örömet találni, amikor szerettek, és mikor szeretnek bennetek. De nézzetek körül: a jelentéktelen, véges teremtmények világában nincs semmi, ami igazán ki tudná elégíteni szeretetre való képességeteket. Alapos okok vannak erre. Isten azt akarja, hogy határtalanul szerető Teremtőnket szeressük, és csak Benne találjunk megelégedést. Ezért szívetekkel Hozzá kell jönnötök az imádság hídján keresztül, és áldott szövetségben kell lépnetek Vele. „Én az én szerelmesemé vagyok, és az én szerelmesem enyém” (Én. 5: 19).

Ezen kívül, éles vágyódtok a szépségre. Mindenhol találkoztok vele. A történelem egész folyamán az emberek arra törekedtek, hogy szépet találjanak, vagy alkossanak a szobrászatban, a festészetben, a zenében, a költészetben, és a prózában. Életetek alkonyán azonban nem fogtok élvezetet találni sem a művészetben, sem a teremtés szépségében. Azt fogjátok magatoktól kérdezni: „Hol van hát a forrása a magasztosabb szépségnek, amelyhez viszonyítva a földi szépség csak homályos visszatükröződés”? A felelet – Istenben. A szépség homályos visszatükröződése, amely a földi dolgokat jellemzi, Alkotónk szépségére mutat. Csak Ő képes megelégíteni szükségeiteket. Fordítsátok tekinteteteket az Ő ragyogó arca felé, Hozzá kell jönnötök az imádság hídján keresztül. „Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában” (Zsolt. 27: 4).

Most már értitek, hogy Isten az imádság által neveli lelketeket, igazságban, szeretetben, és szépségben táplálva benneteket, hogy mindezt Benne találjátok? Ha ellógjátok az imádság óráit az Ő iskolájában, sosem tanuljátok meg ezeket a dolgokat. Tudatlanok, korlátozottak, és éretlenek maradtok, akik nem lesznek képesek behatolni a Lélek szférájába.

Ha elgondolkodtok az imádság iskoláján, akkor megértitek, hogy az imádság milyen módon edzik meg azokat a képességeket, amelyeket Isten ajándékozott lelketeknek, és milyen módon egyesíti azokat egy csodálatosan harmonikus egységbe. Az imádság a ti emberi természeteteket a tökéletesség felé repíti. (Ennek semmilyen köze sincs azokhoz a szánalmas feltevésekhez, amelyeket a „tökéletes” férfiak és nők hordoznak, bármennyit is imádkoznának érte) Például, képtelenek vagytok igazán imádkozni, és nem gondolkodtok el azon, hogy mit tesztek. „Meggondoltam az én útjaimat, – mondja a zsoltáríró – és lábaimat a te bizonyságaidhoz fordítom” (Zsolt. 119: 59). „Meggondoltam”… Ebben a rövidke szóban az értelmezés egész tömege rejtezik. Mielőtt egyetlen szót is imádkoznánk, gondolkodnunk kell. Mozgásban kell hoznotok értelmeteket. Szükséges tudnotok, hogy Kihez imádkoztok. Fontos tudnotok, hogy miért imádkoztok. Fontos tudnotok azt, milyen alapra építitek imádságotokat. Ezért, ha igazán imádkoztok, és nemcsak tudatlanul végeztek el valamilyen rituálékat, értelmeteknek megfeszítetten dolgoznia kell. Hozzákezdve az imádsághoz, figyelmesen magatokba kell néznetek, és át kell tekintenetek buzgóságotokat, meg kell vizsgálnotok múltbeli tetteiteket, és el kell gondolkodnotok a jövőn. Amennyire lehetséges, egyre többet kell megtudnotok a jó és igazságos Istenről, Akihez imádságaitokban folyamodtok. Vele beszélgetve, értelmetek minden kincsét tüzetesen átgondolt imádatba, magasztalásba, kérésbe, és Isten iránti hálába öntitek.

Az imádság nemcsak értelmeteket serkenti életre, hogy lelkiismereteteket is. A valóságban a lelkiismeret sehol sem lép meggyőzőbben törvényes jogaiba, mint az imádságban. Mikor az imádság Isten szentélyébe visz minket, a lelkiismeret az erkölcsi felelősségre emlékeztet minket; fixálja és demonstrálja azt, mennyire voltatok őszinték kötelességeitek teljesítése közben; igazságosan helyezi rátok a vétek súlyát, vagy helyesli tetteteket. Az életképes és aktív lelkiismeret imádságaink életképességétől és cselekvőképességétől függ. Az élettelen és megoltott lelkiismeret – annak figyelmeztető jele, hogy lelketekben halófélben van az imádság.

Az imádság elevenné teszi szíveteket és érzéseiteket. Mikor imádkoztok, lelki látásotok sokkal élesebbé válik. Elkezdtek emlékezni arra, hogy a jócselekedetek nemcsak kötelezőek, hanem csodálatosak is, míg a bűn nemcsak ártalmas, de utálatos is. A valódi imádság arra készteti szíveteket, hogy undorral fordítsatok hátat minden gonosznak, és buzgón törjetek előre, hogy egyesüljetek a jóval.

Tehát, megedzve és tökéletesebbé téve emberi természeteteket, az imádság arra készteti értelmeteket, lekiismereteteket, és érzéseiteket, hogy harmonikus egészet alkossanak, amelynek középpontjában maga Isten áll. Azok a tökéletes emberek, akiket az imádság tett azzá. Megvetve az imádságot, nemcsak Istent utasítjátok vissza, hanem saját magatokat is elveszejtitek.

Az imádságot „hídnak” neveztem, amelyen keresztül Istenhez jöhettek. Az imádság lelketekre való sokrétű, áldásos hatása attól függ, hogy végigmentek-e ezen az úton? Gondoljatok csak bele – ti, akik véges, és bűnös teremtmények vagytok, imádságos közösségbe lépte a ti végtelen, és igazságos Alkotótokkal! Mint ahogyan a közmondás is mondja: „Mondd meg, ki a barátod, megmondom, hogy ki vagy”. Salamon azt mondta: „Aki jár a bölcsekkel, bölcs lesz; aki azonban magát társul adja bolondokhoz, megromol” (Pl. 13: 20). Akkor mit mondhatunk arról az emberről, aki mindennap a Királyok Királyával társalog? Az imádság nem mindennapi elfoglaltság, ha az alatt lelketek a Mindenhatóval érintkezik.

Istennel való közösségetek az imádság által egy sor feltűnő különlegesség eszköze. Először, ez szigorúan személyes dolog. Minden hívőnek az Úrral való, lélekből jövő beszélgetése, szemtől szembe, olyan atmoszférában történik, amely csak Istenre és az Ő gyermekeire jellemző. Ez világosan kitűnik a személyes imádságból: „Te azonban, mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és az ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet neked nyílván” (Mt. 6: 6). Az imádság személyes aspektusa akkor is megnyilvánul, mikor más keresztyénekkel gyűltök egybe az imaközösségre. Ez által minden hívő továbbra is személyes kapcsolatot ápol az Úrral, személyesen is kapcsolatban van Vele. A közös imádság csodája abban van, hogy minden egyes hang egybeolvad a többiek hangjával, ezzel létrehozva az istentisztelet szimfóniáját. De létre jöhetett volna-e a szimfónia, ha nem lennének különböző hangok?

Az Istennel az imába való közösségetek – egy olyan közösség, amely abszolút bizalomra épül. Szégyenlősségnek és rejtegetésnek itt nincs helye. Azokat a bűnöket, amelyeket még barátaitoknak sem volt szándékotokban elmondani, nyíltan elmondhatjátok mindent megbocsátó Isteneteknek. Még ha bánatotok olyan nagy, hogy lehetetlen azt szavakkal kifejezni, nyugodtan az Atya térdeire borulhattok, és elzokoghatjátok azt. Ő megvigasztal benneteket. Még feltűnőbb az, hogy Isten nem rejtőzik el, amikor szívből imádkoztok. Minden feltétel nélkül nektek adja Önmagát. „Az Úr bizalmas az őt félőkhöz, és szövetségével oktatja őket” (Zsolt. 25: 14). Milyen békességgel töltődhet meg szívetek, mikor Ő megerősít benneteket kéréseitekben! Milyen örömet ad Ő nektek, mikor ti, Mózeshez hasonlóan, beléptek közelebb mentek a „felhőhöz, melyben az Isten van” (2 Móz. 20: 21)! A közös odaadás – elszakíthatatlan része az Istennel való közösségeteknek, amely az imádságon keresztül lehet a tietek.

Ezen kívül, az Istennel való imádságos közösség megismertet benneteket az Ő atribútumaival. Bármilyen szükségbe is kerüljetek, Istenben mindig megtaláljátok azt, ami megelégít benneteket. Eltévedtetek, és semmit sem értetek? – Merítsetek abból az Ő végtelen erejének tartalékából. Megfertőztettétek magatokat, és megromlottatok? – Nyissátok meg magatokat az Ő megtisztító folyamai, éltet adó tisztasága előtt. Gyötrődtök a bánattól, ami begyógyítatlan sebet hagyott szívetekben? – Igyatok az Ő magasztos jóságának feneketlen kútjából. Állandóan megerősödhettek lelki fáradalmaitok közepette, leborulva a kimeríthetetlen isteni természet forrásához, – ahhoz a forráshoz, amelyből az örök életben fogtok inni. Isten mindent nektek ad, amiben hiányt szenvedtek.

Az Istennel imában való közösség helyes látást ad nektek az időre és az örökkévalóságra nézve. Mikor átmentek az imádság hídján, két világot fogtok találni: a láthatót, és a láthatatlant. Az imádság átvisz benneteket az idő romjain „az örökkévaló királyhoz… halhatatlan, láthatatlan” (1 Tim. 1: 17). Az idő és a tér határai eltűnnek, és beléptek az örökkévalóságba, megízlelve „a jövendő világnak erőit” (Zsid. 6: 5). Találkozva az örökkévaló Istennel, az imádság arra kényszerít benneteket, hogy ismerjétek fel, hogy az a világ, amit szemléltek, alá van rendelve a magasabb, láthatatlan világnak. És akkor életeteket ebből a meglévő világból kiindulva kezditek felépíteni. Ily módon, az Istennel való imádságos közösség segít nektek abban, hogy megszabaduljatok ettől az anyagias világtól; megerősíti bennetek azt, hogy a lelki dolgok fontosabbak az anyagiaknál. Ha nem fogtok imádkozni, akkor sosem nyertek valós elképzelést a föld és a menny, az idő és az örökkévalóság viszonyáról. Az az ember, aki nem imádkozik, hasonló ahhoz a rabhoz, aki a jelen sötétzárkájába van bezárva. De az imádkozó hívő a sashoz hasonlít, amely az örök nap világosságában hasítja a levegőt.

Most már tudjátok, milyen végtelen és felfoghatatlan gazdagsággal töltődött meg a lelketek az Istennel való imádság által. Ezek után képesek lennétek megtartóztatni magatokat az imádságtól? De még nem fejeztem be. Ha rendszeresen fogtok imádkozni, akkor már lelki kiváltságokban is részesülni fogtok. Előzőleg meg akarom tőletek kérdezni, elgondolkodtatok-e annak hatásán, amit az imádság gyakorol mindennapi megszentelődésetekre? Ha félre akarjátok tenni „ama régi élet szerint való ó embert, mely meg van romolva a csalárdság kívánságai miatt, hogy megújuljatok a ti elméteknek lelke szerint, és felöltözzétek amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségbe” (Ef. 4: 22-24), akkor állhatatosaknak kell lennetek az imádságban. Az imádság éltetni fogja, és meg fogja erősíteni a megújult elme megszentelt alapjait, amit Isten adott nektek a Krisztusban. Amikor az ima által Istenhez jöttök, Ő az Ő teljes tökéletességében jelenik meg elmétek előtt. Tiszteletteljes félelemmel fogtok meghajolni Előtte. Az Ő hajlíthatatlan igazságára tekintve, félelmet, ugyanakkor bizalmat fogtok érezni. A szeretet és a hála be fogja tölteni szíveteket, az Ő kegyelmét és együttérzését látva. Istenhez vezetve az imádság meg fogja szentelni értelmi folyamatotokat; teljesen meg fogja változtatni gondolkodásmódotokat. Ha rendszeresen imádkoztok, ezek a belső vallási tettek állhatatos szokásotokká válik, és természetetek lelki oldala még inkább uralmat nyer testi kívánságaitok felett.

A rendszeres imák megerősítenek benneteket a bűnnel való harcban. Minden Istennek való igaz engedelmesség olyan szívben születik, amely szereti Őt. Minden engedetlenség végső soron önző szívben születik, amely elpártolt Tőle. Imádkozva (ha ez valódi imádság) megöldöklitek ennek az önzésnek a gyökereit. Az imádság Istenhez vezet benneteket, és büszke szíveteket arra készteti, hogy az Ő végtelen nagyságára, és szentségére tekintsen. És hogy azt mondjátok: „Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is” (Mt. 6: 9-10). Ez azt jelenti, hogy szakítanotok kell nevetek bűnös tartalmával, kis birodalmatokkal, és akaratosságotokkal. Az imádság segítségével leromboljátok természeti önzéseteket, felismerve azt, hogy szükségeteket csak Isten töltheti be, és megvallva bűneiteket, amelyeket csak Isten tud megbocsátani, kifejezitek hálátokat azokért az áldásokért, amelyeket csak Isten adhat nektek. Az imádság lázadó szíveteket Isten engedelmességébe hajtja, arra késztetve benneteket, hogy szakadjatok el magatoktól, és Őrá összpontosítsatok.

Ezen kívül, az imádság megnöveli lelki képességeiteket, hogy végre tudjátok hajtani gyakorlati feladataitokat. Ez még abban az esetben is valóra válik, ha imáitokban nem érintitek mindennapi kötelességeiteket, és körülményeiteket. Elégséges egyszerűen Istent imádni, és betöltekezni az Ő közösségével az imádság által, és megújultan, megerősödve tértek vissza mindennapi problémáitokhoz. Akkor válik ez az igazság még szembetűnőbbé, mikor imáitok mindennapi szükségekből fakadnak. Ha bölcsességet és vezetést kértek valamely konkrét helyzetben, akkor ez az imádság maga is türelemre és bátorságra fog nevelni benneteket, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy ebben a helyzetben betöltsétek Isten akaratát. És még messze nem az összes út, amely segítségével az imádság erős, és titkos hatást gyakorol jellemetekre, és életetekre.

A rendszeres imádság szokása felszabadít benneteket a hangulat hatalma alól, és vallásos életeteket jóval kiegyensúlyozottabbá, és kitartóbbá teszi. A hangulat gyakran tévedésbe visz minket lelkünknek valódi állapota felől. Esetenként a fiatal keresztyének hajlamosak arra, hogy úgy gondolják, a boldogság érzése – a valódi fokmérője az egészséges léleknek, míg a borús hangulat – igaz fokmérője a beteg léleknek. De ez nem felel meg a valóságnak. Hangulataink alá vannak vetve mindenféle lehetséges külső tényezőnek. Például, természeti temperamentumotok rányomja bélyegét érzelmeitekre. Szervezetetek állapota nagy befolyással bír lelketek közérzetére. Sok múlik a külső körülményeken is: a sikerek felemelik hangulatotokat, míg a vereség és a veszteségek elcsüggesztenek benneteket. Érzelmi állapototoknak van egy belső ritmusa, amely alá van vetve az érzelmi felemelkedések és zuhanások egymást követésének.

Mindez azt jelenti, hogy nagy körültekintéssel kell megítélnetek érzéseiteket lelki állapototok felől. Meg kell tanulnotok megkülönböztetni a valódi vallásos érzéseket, amely a keresztyén jellem színességét adja, az egyszerű érzelmektől, amelyek nem vallási okokból fakadnak.

Ebben segít nektek a rendszeres imádkozás szokása. Mikor elszakítjátok magatokat a földtől, és közösségre léptek Istennel, az imádság világosságot és magasztosságot ad értelmeteknek. Ez segít nektek abban, hogy bízzatok Istenben az Ő Igéje határozott alapja által még akkor is, mikor körülöttetek minden homályba borul. Az imádság táplálja a hitet, a reménységet, és a türelmet, hogy azok tudatotok állandó jellegévé váljon. Akkor menedéket tudtok találni Istenben minden hangulatingadozással és körülményváltozással szemben. A rendszeres imák a változó érzelmi hullámzás fölé fognak emelni benneteket, amelyek nem vallásos okokból fakadnak, és segítenek abban, hogy keresztyén életetek sokkal nyugodtabbá, békésebbé, és kiegyensúlyozottabbá váljon.


Kérdések, amiken el kell gondolkodni, és amiket meg kell vitatni

Ha, ahogyan azt a fejezetben megerősítjük, az imádság a keresztyén élet alapját képezi, akkor azt gondoljátok, hogy az az imádságról való tanítás, amit az egyház ad, megfelelő-e?

Az imádság megedzi és tökéletessé teszi emberi természeteteket. Milyen helyet foglal el az imádság szokása a tökéletes férfiakról és nőkről alkotott elképzelésetekben? Mit gondoltok a társadalom azon képviselőiről, amelyek a mozivászonról köszönnek vissza rátok?

Válasszatok ki, és vitassatok meg két olyan módszert, amelyek által, ahogyan szó volt róla ebben a fejezetben, az imádság segítséget nyújt megszentelődésetekben.

















Hetedik fejezet

Isten áldásai és a kérelmező imádság


És mikor Mózes felemelte kezét, Izrael győzött; mikor leeresztette kezét, Amálek győzött (2 Móz. 17: 11)


Eddig arról beszéltem, hogy az imádság milyen hatást gyakorol ránk. Mi a helyzet az imádság Istenre gyakorolt hatásával? Mondhatjuk-e azt, hogy imádságaink „hatással vannak” az Istenre? Végül is kérelmező imádságaink végén arra kérjük Istent, hogy tegyen meg valamit értünk, és abban reménykedünk, hogy az imádságnak lelkünkre gyakorolt jó hatása mellett még történik valami. A „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” imádságnak nem sok értelme lenne, ha az csak lelki hatást gyakorolna szívünkre!

Az erről való elmélkedés teljes világosságot és gondosságot követe tőlünk. Az „imádság ereje” általános elterjedt fogalommal ellentétben, az imádságnak önmagában véve gyakorlatilag semmilyen ereje nincs. Nem mágikus ráolvasás, amely által megoldjuk Isten kezét, és lehetőséget adunk Neki a cselekvésre. Ez a helyes feltevés ezzel kapcsolatban: mikor Isten úgy dönt, hogy megajándékoz minket, akkor ez az Ő saját, önszántából tett, független döntése; ennek ellenére Ő arra buzdít minket, hogy imádkozzunk, úgyhogy imáink lesznek azok a kapuk, amik keresztül az Ő ajándékai megérkeznek hozzánk. Mint ahogyan valaki mondotta: „mikor Isten megoldja ajkatokat az imádságra, ez azt jelenti, hogy Ő valamivel meg akar benneteket ajándékozni”.

Abban láthatjátok ennek az elvnek a működőképességét, amit Pál apostol mond az ő kérelmező imádságában a Róma 8: 26-27-ben: „Hasonlatosképpen a Lélek is segítségére van a mi erőtlenségünknek. Mert azt, amit kérnünk kell, amint kellene, nem tudjuk; de maga a Lélek esedezik mi érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Aki a szíveket vizsgálja, tudja, ami a Lélek gondolata, mert Isten szerint esedezik a szentekért”. Itt Pál arról beszél, hogy a Szent Lélek titkos erő, amely megbúvik imádságainkban, és hogy Ő „Isten akaratából” közbenjár értünk. Az Ő kifürkészhetetlen bölcsességéből az Atya Isten már eldöntötte, milyen ajándékokkal és áldásokkal fog minket megajándékozni. A Szent Lélek Isten, Akinek akarata azonos az Atya akaratával, a hívő lelkében szükséget ébreszt ezek felé az áldások és ajándékok felé. Ily módon, az Atya, Aki a „szívek vizsgálója”, láthatja, hogy az Ő áldott elképzelése hogyan valósul meg a hívő imádsága által. A Szent Lélek a hívő akaratát harmonikus egységbe hozta az Atya akaratával. Ez a harmónia az a csatorna, amelyet Isten örömmel használ arra, hogy megáldjon minket.

Egyes keresztyének azt gondolják, hogy Isten függetlensége értelmetlenné tesz minden imádságot, kivéve azokat, amelyek jótékony hatással vannak mi magunkra. Ha (erősködnek ők) Isten már eldöntötte, milyen áldásokat fog nekünk szánni, akkor az egyedüli dolog, amihez imádságaink vezethetnek, az, hogy még készebbé tesznek bennünket és alkalmasokká ezeknek az áldásoknak a befogadására. És, habár én egyet értek azzal, hogy az imádságok valóban készebbekké tesznek minket, mégis azt gondolom, hogy jelentőségük nemcsak ebben mutatkozik meg. Ha mindaz, amit imáink során kérünk, csak felkészülés az Isten által adott áldások elfogadására, akkor miért Istenhez címezzük imáinkat? Gondolkozzatok el ezen. Ha csak azért beszélgettek Istennel, hogy az jó hatást gyakoroljon rátok, akkor imáitok nem valóságosak. Ilyen erőfeszítéssel akár egyszerűen elmélkedhetnétek Istenről, nem kellene Hozzá imádkoznotok. A valódi imádság azonban Isten valóságos hívását és megszólítását foglalja magába. Figyelmeteket Hozzá fogjátok fordítani, mint Adományozóhoz, és nem magatokra, mint adományozottakra.

Ezért az a gondolat, hogy az imádság pusztán felkészít minket az áldások elfogadására, nem kielégítő. Az imádság jelentősége itt nem áll meg. Az imádság egy reális, Istennel való személyes kapcsolat kifejezője. Isten értelmet, érzelmeket, lelkiismeretet, és akaratot adott nektek. Ő azt akarja, hogy ti teljes mértékben alkalmazzátok ezeket a képességeket a Vele való közösség során. Ezért Ő azt akarja, hogy megértsétek, hogy az imádság – kapu, amelyen keresztül az Ő áldásai elérnek benneteket. És Ő akaratát az imádság által viszi véghez, arra ösztökélve minket, hogy beszéljünk Vele, megosszuk Vele szükségeinket, Hozzá folyamodjunk, és utat engedjünk az Ő akaratának. Ennek eredményeképpen „félelemmel és rettegéssel visszük végbe üdvösségünket”, habár ugyanakkor „Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jókedvéből” (Fil. 2: 12-13). Akaratunk és Isten akarata, törekvésünk és Isten törekvése az imádságban titokzatosan összeforr.

Valójában az imádságainkban ugyanaz megy végbe, ami a mindennapi életünkben. A Mindenható Isten uralkodik mindenki felett, de ez nem jelenti azt, hogy Ő elnyomja értelmünket, érzelmeinket, lelkiismeretünket, és akaratunkat. Ő teljes joggal merül el bennük, munkálkodik együtt velük, és mutatkozik meg bennük. Képzeljetek magatok elé egy földművest, aki műveli a földjét, szórja a magot, és megmunkálja a vetést. Valaki odamegy hozzá, és azt mondja neki: „Miért gyötröd magadat? Hát nem hallottál arról, hogy Isten mindenható? Isten tökéletes bölcsességgel rendelkezik, és tudja, hogyan kényszerítse a vetést arra, hogy kinőjön segítséged nélkül is. Isten jó, ezért a termés eljön, mivel Ő mindig azt teszi, ami hasznos. És ha egyszer a hatalom Isten kezében van, akkor a termés be fog érni, bármit is tennél, mivel Isten tervei örökkévalóak és változhatatlanok. Miért ne mennél haza, és hagynád, hogy Isten maga végezze el a munkát”?

A hasonló gondolatmenet azt jelentené, hogy mindnyájan bénán fogunk feküdni, ha Isten megsértjük valamilyen cselekedetünkkel. De ez nem az az út, amely által Isten uralkodik a világon. Az Ő cselekedetei nem függesztik fel a mieinket. Ő velünk együtt munkálkodik, segít nekünk, és megmutatja magát munkánk gyümölcsében. Így van ez az imádsággal is. Isten az imádság „ihletője és meghallgatója”. Ő részt vesz imádságainkban. Ezzel együtt teljes szabadságot ad cselekvő gondolatainknak, érzéseinknek, lelkiismeretünknek, és akaratunknak, amelyek továbbítják az Ő áldásait. Ha Ő csak úgy mindent ideadna, nem kényszerítve arra minket, hogy kérjünk, jobban hasonlítanánk az értelemmel nem rendelkező barmokra, mintsem az emberekre. Arra kényszerítve benneteket, hogy kérjetek, Isten magasságba emeli emberi méltóságotokat, amely összefügg a Vele való közösséggel.

Ezért nem szabad azt gondolni, hogy Isten akarata értelmetlenné teszi imáitokat, és semmi haszna azon kívül, hogy jótékony hatással van rátok. Imáitok része az Ő akaratának; Ő maga késztet minket arra, hogy imádkozzunk, kinyitva ezzel az Ő ajándékainak és áldásainak kapuját előttünk. A kérelmező imádság valóban megszentel minket, de ezen az imádságon felül személyes kapcsolatot is sugalmaz köztünk, és Isten között, amely büszkeséggel tölt el minden keresztyént.


Kérdések, amiken elmélkedni kell, és amiket meg kell vitatni

Milyen értelemben viszonyulhatunk úgy az imádsághoz, mint mágikus könyörgéshez?

Milyen módon okozhat Isten mindenhatóságának értelmezése negatív hatást vallásos életünkben, különösen imádságainkban?

Mi változna az Istennel való kapcsolatotokban, ha Ő mindennel imádság nélkül ajándékozna meg bennünket?





























Nyolcadik fejezet

Az imádság és az Atya Isten


Mikor imádkoztok, ezt mondjátok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben

(Lk. 11: 2)


Az imádság alatt nemcsak úgy kell gondolnunk Istenre, mint „Úrra”, vagy mint „Alkotóra”, hanem úgy is, mint Háromságra. Az üdvösség grandiózus tervének megvalósulása által, ami le van írva a Bibliában, Isten megmutatta, hogy az Ő isteni természete nem egy, hanem három személyben van: az Atyában, a Fiúban, és a Szent Lélekben. „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak, és a Szent Léleknek nevében” (Mt. 28: 19). A Háromság azt jelenti, hogy imádjuk Istent mind a három személyében. Ennek a megszentelt igazságnak nagy jelentősége van az imádságban.

Kezdésképpen a Szentháromság mindhárom személyhez imádkozhatunk, mivel mindhárman azonosak Istennel. Ez nem három isten, hanem egy örökkévaló Isten, Aki három személyben létezik. A három isteni személy teljes identitássága azt jelenti, hogy őket nem lehet elválasztani egymástól. Ezért nem kell elkülöníteni őket az imádságban sem, és úgy kell mindhárom személyhez imádkozni, mint az egy Istenhez.

Ezen felül, a Szentháromság minden egyes személye különös fontossággal bír az üdvösséget illetően. Megváltottként üdvösséges kapcsolatba léptünk az Atyával, a Fiúval, és a Szent Lélekkel. Imádkozhattok a Szentháromság mindhárom személyéhez mindazokban a kérdésekben, amelyek kapcsolatban vannak szerepükkel az üdvösséget illetően. Például, imádkozhattok az Atyához, magasztalva Őt azért, hogy úgy fogadott benneteket, mint szeretett fiait. Imádkozhattok a Fiúhoz, magasztalva Őt azért, hogy Ő meghalt értetek, mert éppen Krisztus, és nem az Atya és a Szent Lélek öltött testet, és áldozta fel magát értünk. Imádkozhattok a Szent Lélekhez, Aki szívetekben él, és megszentel benneteket.

Az elkövetkezendő néhány fejezetben meg fogjuk vizsgálni az imádság kapcsolatát a Szentháromság személyeinek szerepével, milyen szerepet játszottak üdvösségünkben. Ezt a vizsgálódást az imádság és az Atya Isten közötti kapcsolattal kezdjük.

Mindenek előtt, tudomásul kell vennünk, hogy az Atya Isten hivatalos képviselője a három isteni személynek a velünk való érintkezésben. Ő a Szentháromság nevében cselekszik, úgyhogy a Vele, mint Atyával való kapcsolatunkban, gyakorlatilag kapcsolatba lépünk a Fiúval és a Szent Lélekkel is. A képviselő szerepe valóban az Atyát illeti meg, mivel Ő a Szentháromság első személye. Lehetséges, hogy olvasóim közül egyesek előtt nem egészen világos, hogy mit jelent az Atya „első” személyisége a Háromságban, ezért megpróbálom megmagyarázni ezt.

A Szentháromság három személyének körében, függetlenül a velünk való kapcsolattól, egy öröktől való rend uralkodik. Ebben a rendben az Atya lép fel elsőként, mivel Ő a kezdete, vagy a forrása a másik kettőnek. Az idő minden határán kívül, az Atya Isten az örökkévalóságban örök módon nemzi a Fiút, és örök módon leheli ki a Szent Lelket. Ily módon, a Szentháromság létezésének keretein belül a Fiú és a Szent Lélek az Atyától származnak, hasonlóan a vizek áramlásához, amelyek egy elapadhatatlan forrásból származnak. De maga az Atya senkitől sem származik. Ebben az értelemben az Atya Isten – a Szentháromság első személye. Ő éppolyan „Isten”, mint a Fiú, vagy a Szent Lélek, mivel ők teljesen mértékben rendelkeznek az Atya isteni természetével, mivel Ő az ő forrásuk.

Ily módon, az Atya az első helyet foglalja el abban az örökkévaló rendben, amely a Szentháromságon belül uralkodik. Ezért teljesen törvényszerű, hogy Őt illeti meg az első hely a három isteni személy velünk kapcsolatában is. Ezért van úgy említve a Bibliában az Atya, mint üdvösségünk elsőszámú forrása. Ő elküldte Fiát ebbe a világba; de a Fiú nem küldte el az Atyát. Ő adta az Ő Fiának a Szent Lelket a Jordán folyónál; a Fiú azonban nem adta a Szent Lelket az Atyának. A kereszten a Fiú áldozta fel magát az Atyának; és nem az Atya a Fiúnak. És így tovább. Minden az Atyához vezet minket.

Remélem, lássátok, hogy mennyire természetes és igazságos az a körülmény, hogy éppen az Atya, és nem a Fiú, vagy a Szent Lélek az, Aki a képviselő szerepét betölti a Szentháromság nevében a velünk való kapcsolatban. Ezért van azt, hogy az Atya a Bibliában gyakran egyszerűen csak „Istennek” van nevezve. Ez nem cáfolja a Fiú és a Szent Lélek istenségét, hanem arról beszél, hogy az Atya mindhárom isteni személyt képviseli. Ezért általában úgy imádkoztok, hogy az Atya Istenhez fordultok, Aki képviselője a Szentháromságnak annak egységében, és teljességében. Ahogyan Pál apostol mondta, meneteletek van az Atyához a Fiún keresztül a Lélek szerint (Ef. 2: 18). Vagy, ahogyan az Úr Jézus Krisztus tanított a „minta-imádságban”, a Mi Atyánkban (Lk. 11: 2). Ez nem azt jelenti, hogy nem imádkozhattok a Fiúhoz, vagy a Szent Lélekhez, inkább azt, hogy a hasonló imádságok inkább kivételek, mintsem szabályok lesznek. Általában az Atyához fogtok imádkozni.

Engedjétek meg, hogy közöljek veletek még egy feltevést arról, hogy miért címzitek imádságaitokat általában az Atya Istennek. Ő képviseli a Szentháromság személyeit, ezt erősítik meg a szent törvény követelményei is. Meg vagyok győződve, hogy tudjátok, az üdvösség terve feltételez egy közbenjárót, aki a bűnösök nevében megfelel az isteni törvény követelményeinek, és elhordozza helyettünk a büntetést. Az, aki Isten nevében megerősíti a törvényt, kevésbé sem nélkülözhetetlen, mint az, aki az emberiség nevében aláveti magát ennek a törvénynek.

A Biblia világosan kitűnik, hogy ezeket a szerepeket a Szentháromság két első személye játssza. Az Atya a mennyei úr és bíró szerepében lép fel, Aki fenntartja a törvény szent tekintélyét; a Fiú az emberiség képviselőjének szerepében lép fel, Aki aláveti magát a törvény követelményeinek. A törvény alkotójaként az Atya elfogadja a Fiú megváltói áldozatát, és kinyilvánítja, hogy az megfelelő alapja a bűnösök üdvözítésének. Jézus Krisztus, „kit az Atya eleve elrendelt engesztelő áldozatul, hit által, az ő vérében, hogy megmutassa az ő igazságát… hogy igaz legyen Ő és megigazítsa azt, aki a Jézus hitéből való” (Róma 3: 25-26). Ez azt jelenti, hogy az Atya Isten hivatalosan megigazítja bűneinket, és az üdvösség minden áldását nekünk ajándékozza. „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt midnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk? Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, aki megigazít. Kicsoda az, aki kárhoztat?” (Róma 8: 31-34). (Isten itt kétség kívül az Atya Isten). Ezért úgy kell imádkoznunk az Atyához, mint Ahhoz, Aki kezében tartja az igazságos ítéletet. Éppen az Atyának van joga a megbocsátásra, és a bűnösök életére, akik a Fiú drága vérén nyertek életet.

Ezen kívül, azért is imádkoznunk kell az Atyához, hogy Ő családjába fogad minket, és szeretett fiaivá tesz minket. Azok közül a szavak közül, amelyeket mi, keresztyének, arra használunk, hogy körülírjuk üdvösségünket, valószínű, hogy csak a „fiúvá fogadás” ad nekünk pontosabb elképzelést arról, hogy mit tesz Isten értünk. Az üdvösség többi megfogalmazása hasonlít a virág sziromleveléhez, amelyet egyik a másik után tépünk le, míg végül elérjük a virág szívét, a „fiúvá fogadást”.

Elmélkedjetek egy kicsit a fiúvá fogadás csodáján! A ti jogi státusotok csodálatos változásáról beszél, amelynek köszönhetően az egyszerű rabból Isten szeretett fiaivá váltok, akiknek joguk van Atyjuk elé járulni, és aki számára garantált a mennyei örökség. „Mert nem kaptátok a szolgaság lelkét ismét félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám! Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai Krisztusnak” (Róma 8: 15-17). Ezen kívül, a fiúvá fogadás a lelki átváltozásra is mutat, amely által Isten megszabadít minket a bűn rabsága alól, és az Ő lelki örököseivé tesz minket, az Ő szent természetének részeseivé – más szóval a fiúvá fogadás az újjászületésre, és a megszentelődésre utal. „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztessünk… Senki sem cselekszik bűnt, aki az Istentől született, mert benne marad annak magva; és nem cselekedhetik bűnt, mivelhogy Istentől született” (1 Jn. 3: 1, 9). A fiúvá fogadás az új égen és új földön magasztalást ígér, ahol teljes mértékben rendelkezni fogtok az istenfiúság örökségével, és örökké élvezni fogjátok az Atyával való közösséget. „Maga a teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától az Isten fiai dicsőségének szabadságára. Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig. Nemcsak ez, hanem maguk a Lélek zsengéjének birtokosai, mi magunk is fohászkodunk magunkban, várván a fiúságot, a mi testünknek megváltását” (Róma 8: 21-23). Valóban, a fiúvá fogadás – egy kincsesláda, amely telítve van az üdvösség gyémántjaival.

A fiúvá fogadás – az áldás legmagasabb formája, és az Atya Isten éppen a Szentháromság azon személyét jeleníti meg, Aki fiúvá fogad. Ő megváltoztatja jogi státusotokat, rabból és száműzöttből szeretett fiút faragva, mindazokkal az áldásokkal és kiváltságokkal elhalmozva, amely ebből az új kapcsolatból származik. Még egy meggyőző bizonyítéka annak, hogy az imáinkat szükséges az Atyának címezni. Az a lélek, amely az újjászületés kínjait éli át, az Atyához fog kiáltani, Aki újjászüli őt. Az a szív, amely meg akar szabadulni a rabság lelkületétől, azért fog az Atyához imádkozni, hogy ajándékozza neki a fiúság Lelkét. És az a hívő, aki az Isten fiának dicsőséges szabadságát elnyerte, bőséges háláját fogja Isten előtt kifejezni, Aki örökkévaló védelmet ad neki.

Az utolsó, amit az Atyához való imádság tekintetében mondani akarok, az, hogy Ő a keresztyének imádatának legfontosabb tárgya. Már megtárgyaltuk, milyen fontos részét képezi az imádat az imádságnak. Ezen kívül, már láttuk, hogy Isten úgy van ábrázolva a Bibliában, mint Atya, Fiú, és Szent Lélek, három személyben egy Isten; mindhármat imádnunk kell, mivel mindhárom – a valóságban az egy Isten. De arról is meggyőződhettünk, hogy az Atya Isten a Szentháromság első személye. Ő az örökkévalóság előtti forrása a Fiúnak és a Szent Léleknek, létre hívta őket oly módon, hogy Vele egyenlő és az Ő természetével azonos személyek. Ebben az értelemben az Atya a Szentháromság egységének forrása. Ezért az Isten egysége különösen az Atya személyében nagyon világos, és ragyogó. Ehhez képest nem szabad elfelednünk azt sem, hogy az Atya hivatalosan a három isteni személy képviselője a velünk való érintkezésben. Ezért a Szentháromság cselekedetének egysége különösen Atyában mutatkozik meg oly fényesen.

Az elmondottakból az következik, hogy a Szentháromság iránti imádatotokat az Atyára kell összpontosítanotok. Kérlek benneteket, ne magyarázzátok félre mondanivalómat. Ez nem azt jelenti, hogy azon az áron kell imádnotok Őt, hogy háttérbe szorítjátok az Úr Jézus Krisztust, és a Szent Lelket. Magától értetődik, hogy nem. A következőket értem alatta: mikor a Szentháromságot imádjátok, mint az egy Istent, nem különböztetve meg személyeit, akkor imádságotokat az Atyának kell címeznetek. Ez azzal magyarázható, hogy a Szentháromság egységét, és a három személy örökkévalóság előtti létezését az Atya képviseli, felénk való viszonyát illetően. Ebben az értelemben az Atyára úgy kell tekintenetek, mint imádatotok legfőbb tárgyára. A Fiú szavaival élve: „De eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul” (Jn. 4: 23).




Kérdések, amiken el kell gondolkodni, és amiket meg kell vitatni

Vallásos életetek, és imádságaitok mennyire vannak az Atyára irányítva? Azt gondoljátok-e, hogy eléggé magasztaljátok az Atya Istent?

Miben áll napjaink hibája, mikor az Úr Jézushoz fordulunk imáinkban, és nem az Atyához?

Valóban a fiúvá fogadás „ad-e teljesebb elképzelést arról, hogy mit tett Isten értünk”? Ha igen, akkor milyen helyet foglal el mindez tudatunkban, és tanításunkban?

Mondjátok el feltételezéseiteket arról, milyen eszközökkel fejezi ki a Biblia az Atyát, mint Aki „első” személye a Szentháromságnak, és Aki „üdvösségünk alapvető forrása”.










































Kilencedik fejezet

Az imádság, és Krisztus, mint Próféta


Uram! Taníts minket imádkozni (Lk. 11: 1)


Most áttérünk annak megvizsgálásra, hogy milye kapcsolat van az imádság, és a Fiú Isten között. Nem fogjuk itt az Úr Jézus Krisztushoz intézett imádságot tárgyalni, mivel erről már beszéltem az előző fejezetben. Itt inkább azt fogjuk megvizsgálni, milyen kapcsolata van az imádságnak Krisztus hármas tisztének – a prófétaságnak, a főpapságnak, és a királyságnak, az üdvösség dolgával. Ebben a sorrendben tárgyalva őket, először az imádság és Krisztus prófétaságának kapcsolatát fogjuk egy kicsit górcső alá venni.

Isten azt mondta Mózesnek: „Prófétát támasztok nekik az ő atyjafiai közül, olyat, mint te, és az én igéimet adom annak szájába, és megmond nekik mindent, amit parancsolok neki” (5 Móz. 18: 18). Az Újszövetség nem hagy kétséget a felől, hogy ez a Próféta – az Úr Jézus Krisztus (Csel. 3: 22-26). Következésképpen, Krisztus – a mi prófétánk. És, mint ilyen, Ő nyilatkoztatja ki nektek Istent. Azok a próféták, akik az Ószövetségben ténykedtek, csak Isten akaratát jelentették meg, míg Krisztus Istent az Ő teljességében jeleníti meg nektek. „Minek utána az Isten sok rendben és sokféleképpen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben szólott nekünk Fia által” (Zsid. 1: 1-2).

Lehet, hogy azt kérditek: „De a Biblia nem mondta volna, hogy Isten kijelentette Magát a teremtésben? A teremtett világ ne mutat rá Istenre”? Igen, ez igaz. Erre tanítanak minket azok az igeszakaszok is, amelyek megtalálhatóak a Zsolt. 19: 2-4-ben, vagy a Róma 1: 19-20-ban. De még a teremtett világ is – az Úr Jézus Krisztus kezének munkája. Jóval testet öltése előtt, Ő, a Fiú Isten, alkotta meg a mindenséget az Ő hatalmával. „Minden ő általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn. 1: 3). „Mert Ő benne teremtetett minden, ami van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenek Ő által, és Ő reá nézve teremtettek” (Kol. 1: 16). Következésképpen, maga a teremtés része Krisztus tevékenységének, amely arra irányul, hogy kinyilatkoztassa nekünk Istent.

A teremtett világ azonban csak homályos képet ad nekünk Istenről. Sokkal közelebbi, sokkal személyesebb kapcsolatra vágyakoztok a Teremtővel. Mindenek előtt, ez bűnösségünkkel van összefüggésben. Lelkünk, amelyet megterhel vétkességünk tudata, azért könyörög Istenhez, hogy Ő mutassa meg irgalmát rajtunk, amely sosem lehet kifejezve a teremtés által.

Hogy megelégítse lelkünk vágyakozását, a Fiú Isten Emberré lett, felvéve Magára a Próféta tisztét. „És az Ige testté lett, és mi közöttünk lakozott (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal” (Jn. 1: 14). Prófétánk lévén, az Úr Jézus Krisztus igazi színben nyilatkoztatta ki nekünk az Istent. „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn. 10: 30). „Aki látott engem, látta az Atyát” (Jn. 14: 9). Az Isten ilyen kinyilatkoztatása teljesen törekvéseinknek, és szükségletünknek. Emberek vagyunk, ezért a Fiú megmutatta az isteni természetet az által, hogy Emberré lett. Az Úr Jézus Krisztus, ha lehet ezt így kifejezni, az Isten maga volt emberi arcban. Milyen csodálatos ez a kijelentés! Isten lényege megnyilatkozott előttünk az emberi lélekben, és az emberi életben. Jézus emberi mivolta lehetőséget adott arra, hogy Istent sokkal jobban megismerjük, mintha a csillagokon, a fákon, és a virágokon keresztül szemléltük volna Őt. Jézusban Isten nemcsak úgy mutatkozott meg, mint Teremtő, hanem úgy is, mint Megváltó, aki számunkra, és a bűnös emberiség számára elhozta az üdvösség nagy ajándékát. Ez az az irgalom, amiért könyörög a mi bűnös lelkünk, amelyet semmilyen csillagon, fán, vagy virágon való elmélkedés nem tud nektek megadni.

Az Atya kijelentése Jézus által a szó teljes értelmében lehetőséget ad számunkra a könyörgésre. „Mert azt, amit kérnünk kell, amint kellene, nem tudjuk” (Róma 8: 26). Képesek lennénk rá, ha senki se tanítana minket? Addig csak bukdácsolunk, amíg nem halljuk meg Krisztus szavát, Aki azt mondja nekünk: „Senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam” (Jn. 14: 6). Krisztus mutatja meg számunkra az atyai szeret kiapadhatatlan gazdagságát, és az üdvösség útját, amelyen keresztül Isten a bűnös lelkeket a menny felé vezeti. Az isteni kegyelem és nagyság eme megrázó kijelentése bátorságot, reménységet, és kitartást önt belénk, amelyek elengedhetetlenek az őszinte imádsághoz. „Mert Ő általa van menetelünk… egy Lélekben az Atyához” (Ef. 2: 18). A legjobban az tud imádkozni, aki mindenkinél jobban ismeri Krisztust.


Kérdések, amiken el kell gondolkodni, és amiket meg kell vitatni

Ha a teremtés képtelen megmutatni az Isten üdvözítő kegyelmét Krisztusban, akkor továbbra is azt kell-e énekelnünk, hogy „Jézus a mi Urunk! Erről tesz bizonyságot a teremtés”? Azt, hogyan alkotta meg a Fiú Isten, Krisztus a mindenséget, valóban megtudhatjuk-e a csillagokból, a fákból, és a virágokból, hogy „Jézus a mi Urunk”?

Prófétaként, Jézus mind a példa, mind a tanítás által okít minket. Mit tudhattok meg az imádságról Jézus imáinak természete alapján?

Milyen kiváltságai vannak annak, hogy Isten az Ő Fia által emberi testben kijelentette magát? Láttok-e olyat általa, amit eddig sosem tapasztaltatok a teremtést vizsgálva?











Tizedik fejezet

Az imádság, és Krisztus, mint Főpap


Mivelhogy azért atyámfiai bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által. Azon az úton, amelyet ő szentelt nekünk új és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az ő teste által. És lévén nagy papunk az Isten háza felett: járjunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint akiknek szívük tiszta a gonosz lelkiismerettől (Zsid. 10: 19-22)


A Biblia azt hangsúlyozza, hogy az Úr Jézus Krisztus – Főpapja az Ő megszentelt népének. Mit jelent ez a ti imáitokkal kapcsolatban?

Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk erre a kérdésre, el kell gondolkodnunk azon, mit jelent a mi Megváltónk szentsége. Két dolgot jelent. Először, Jézus felment helyettünk a keresztre, és feláldozta az Ő testét, és lelkét, hogy egyszer és mindenkorra megváltsa bűneinket. „És minden pap naponként szolgálatban áll, és gyakorta viszi ugyanazokat az áldozatokat, amelyeket sohasem képesek eltörölni a bűnöket. Ő azonban, egy áldozattal áldozván a bűnökért, mindörökre ült az Istennek jobbjára” (Zsid. 10: 11-12). Másodszor, feltámadva a halottak közül, Jézus a mennyekben közbenjár értünk, hogy áldásaival halmozzon el minket, amelyeket az Ő élete árán vásárolt meg. „De ennek, minthogy örökké megmarad, változhatatlan a papsága. Ennekokáért ő mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik ő általa járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettünk” (Zsid. 7: 24-25). Jézus szentségének ezen aspektusai a legközvetlenebbül kapcsolatban állnak imádságainkkal.

Először, Jézus kereszten való megváltói halála arra a felbecsülhetetlen jogra jogosít fel minket, hogy imádkozhatunk az Atyához. Ha álltatok már úgy a mindenség Királya előtt, mint eddig bűnbánatot nem nyert bűnös, akkor az egyedüli dolog, amit Tőle várhattok, az igazságos ítélet lehetne. Hogyan voltatok képesek ilyen körülmények között imádkozni? Annak tudata, hogy Isten elvet benneteket, torkotokra forrasztotta volna imádságotok szavait, és arra kényszerített volna benneteket, hogy a csüggedéstől elnémuljatok. De neked, keresztyén lélek, Főpapod van: Jézus megváltói halála megtisztított minden bűnödtől. Az Ő vérontásán keresztül örökre tökéletes, és megkérdőjelezhetetlen bocsánatot nyertél bűneidre. Isten többé nem fog megítélni téged. „Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak” (Róma 8: 1). Kétségtelen, hogy arra kényszerít minket, hogy megnyissuk szívünket és ajkunkat az imádságban. Mától fogva Isten félelmébe nem úgy léptek, mint elítélt bűnösök, hanem úgy, mint bocsánatot nyert, megbékélt, és elhívott gyermek!

Ezért, mikor gyötrő lelkiismeret-furdalást tapasztaltok, és megtépett lelketek az Istenhez kiált békességért, tudjátok, mit kell tennetek. Jézus főpapi áldozathozatalának hitébe kell kapaszkodnotok. Helyezzétek bűneitek és a szent Isten haragja közé az Ő Fiának halálát. Dicsőséges Főpapunk megváltói áldozatának köszönhetően, boldog meggyőződéssel imádkozhattok, mert Isten magához fogadott benneteket, meghallgat benneteket, és az Ő békességével ajándékoz meg benneteket. „Megigazulván ezért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Aki által van menetelünk is hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben állunk; és dicsekedünk az Isten dicsőségének reménységében” (Róma 5: 1-2).

Másodszor, imádságaitok szorosan összefügg azzal a főpapi közbenjárással, amit Jézus hoz a mennyben az Ő népéért. Főpapotok értetek nemcsak magát áldozta fel. Ő fel is támadt értetek a halálból, felment értetek a mennybe, és ebben a pillanatban is buzgón közbenjár az Ő Atyja előtt. Az Ő főpapi imájából a Jn. 17-ből már tudjátok, hogyan járt közbe értetek, és minden hívőért: „Én ezekért könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid… Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben… hogy egyek legyenek, mint mi. Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Szenteld meg őket a te igazságoddal, a te igéd igazság. De nemcsak értük könyörgök… mindnyájan egyek legyenek; amint te énbennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn. 17: 9, 11, 15, 17, 20-21).

Az a körülmény, hogy Főpapunk egyben Isten is, és ember is, felruházza Őt mindazzal a szükséges dologgal, ami képessé teszi arra, hogy közbenjárjon értünk. Mint Fiú Isten, Krisztus tökéletes tudással van felruházva. Mindent tud rólunk, mindent, éppen ezért Ő azt is tudja, hogyan imádkozzon érettünk. Azok a szenvedések, amelyeken Ő, mint Ember keresztülment földi élete során, az Ő imáit mély és elő együttérzés tölti meg, mikor bajainkra és problémáinkra tekint. Emberi érzései kiterjednek mindazokra, akikért szenvedett, akik az Ő vére által váltattak meg.

Tehát, ezekben a percekben is az Úr Jézus Krisztus a mennyekben imádkozik értünk. Ennek az igazságnak nagy hatással kell lennie a személyes imádságainkra. Mint minden keresztyén, néha mi is pánik közepette imádkozunk, megértve azt, hogy milyen sok kétség és félelem származik önnön gyengeségünkből, és jelentéktelenségükből. Vajon, kérdezhetitek, Isten tényleg meghallgatja azokat a semmitmondó imádságokat, amelyek olyan szánalmas bűnösöktől származnak, mint amilyenek mi vagyunk? Feltétlenül meg kell győződnötök a következőkről: sosem imádkoztok egyedül. Nem magányosan jöttök az Istenhez. Veletek van az Úr Jézus Krisztus, mennyei Főpapotok, Aki szintén imádkozik értetek. Úgy könyöröghette, hogy könyörgéseteket imában egyesítitek Jézus imáival, az Atya Isten pedig mindig meghallgatja az Ő szeretett Fiának könyörgését.

Ez nyugodt meggyőződést fog adni számotokra arra nézve, hogy Isten jóindulattal figyel a ti jelentéktelennek tűnő imáitokra. Imáitok nem magukban érkeznek Istenhez, hanem Krisztus közvetlen imái által, Akit az Isten a ti Főpapotokká tett. A következőképpen tudjuk ezt elképzelni: Isten sohasem fogja elvetni Krisztust azért, hogy Ő a ti bűnnel összekent imáitokat Elé tárja. Ellenkezőleg, Isten örömmel fogad benneteket, és bűnnel sározott imáitokat, Krisztus bűntelenségének köszönhetően, Aki által Hozzá imádkoztok. Ezért ne engedjétek, hogy bűntudatotok és jelentéktelenségeteknek tudata visszatartson benneteket attól, hogy imádságaitokban Istenhez forduljatok. Nem vagytok egyedül. Az Atya Jézusban a nagy és jóságos Főpapot adta nektek. Jézus bűntelensége és megváltói halála megszentelte bűnös, tökéletlen imáinkat, és kellemes illatú lelki tömjénné tette azt, ami már kedves az Isten előtt.

Végezetre még egy témát érinteni szeretnék. Jézus mennyei papságának megértése segíthet nektek abban, hogy meglássátok, milyen módon válnak imáitok hathatósakká. Minden hathatós imádság alapja a lelki törekvéseitek és imádságotok közötti harmónia, amelyet Főpapotok végez a mennyben. Azon igaz törekevéseitek, amelyek kimondásra kerülnek imáitokban, nem tőletek származnak. A Szent Lélektől származnak. Míg a Lélek ezeket Krisztus, a mi Főpapunk szívéből nyerte, amit át is ültetett a mi szíveinkbe. Ezt cselekedve, a Lélek felmérhetetlen egységet teremt közöttünk, mikor imádkozunk, és a mi mennyei Közbenjárónk között. Egységben lesztek Krisztussal; az Ő mennyekben elmondott közbenjárói imádsága hatással van szívetekre, és lassan a ti imádságotokká válik. Más szóval, földön elmondott imádságotok – a Szent Lélek által adott lehetőség arra, hogy megismételjétek azt az imádságot, amit Jézus mond a mennyben. Magának Jézusnak a mennyei imádságában vesztek részt! Értitek most már, milyen magasztos és nagyszerű dolog a megszentelt ima?


Kérdések, amiken el kell gondolkodni, és amiket meg kell vitatni

Milyen módon segít nektek a Jézus főpapságáról szóló tanítás az imádságban?

Olvassátok el Jézus „főpapi imáját” a Jn. 17-ben. Mivel kapcsolatban imádkozott Jézus a mennyben az Ő népéért? Milyen módon működhetünk együtt Vele?

Gondoljatok bele, Jézus két természete – az isteni és az emberi – ideális Főpappá teszik Őt.


















Tizenegyedik fejezet

Az imádság és Krisztus, mint Király


A királyi székben ülőnek és a Báránynak áldás, és tisztesség, és dicsőség, és hatalom örökkön örökké (Jel. 5: 13)


Prófétaként és Főpapként az Úr Jézus Krisztus ugyanúgy Királya is az Ő népének, Aki Dávid utódaként az örökkévaló királyságban uralkodik. „Ez nagy lesz, és a Magasságos Fiának hivattatik; és neki adja az Úr Isten a Dávidnak, az ő atyjának királyi székét. És uralkodik a Jákób házán mindörökké; és az ő királyságának vége nem lesz!” (Lk. 1: 32-33). Mint Király, Krisztus közvetlenül áldja meg az Ő népét, amelyet az Ő földi szolgálata által váltott meg. Megszentelődésünk részben Krisztus királyi méltóságának felszínre hozása. Királyotok megosztja veletek a romolhatatlan életet a mennyországban, legyőzi bűneiteket, megszentel benneteket, megóv benneteket attól, nehogy újra a Sátán hatalma alá kerüljetek, és végezetre, felkészít benneteket a feltámadásra, a mennyben való örök életre. Mindezt Ő a Szent Lélek közvetítésével végzi el. „Annak okáért az Istennek jobbja által felmagasztaltatva, és a megígért Szent Lelket megnyerve az Atyától, kitöltötte ezt, ami ti most láttok és hallotok. Mert nem Dávid ment fel a mennyországba; hiszen ő maga mondja: Mondja az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbkezem felől, míg ellenségeidet lábaid alá zsámolyul vetem” (Csel. 2: 33-35). A Szent Lélek – a Messiás-Király Lelke.

Mikor imádkoztok, akkor Krisztussal, a Királlyal vagytok közösségben. Állandóan eszetekben kell tartanotok azt a csodálatos igazságot, hogy lelki életetek az Ő királyi kezében van. Mikor a bűnnel és a kísértéssel tusakodtok, akkor az áldásért való könyörgésben figyelmeteket a feltámadott és megdicsőült Úrra összpontosítjátok. Az Ő királyi hatalma által válaszol imáinkra, és áldásai által erősít meg minket. Ne feledkezzetek meg arról, hogy ez a Király – a ti testvéretek. A mindenség trónusára nem valamilyen titokzatos idegen ül, hanem egy ember, Aki olyan, mint mi, Aki rokonunk. Mennyei Királyunk „megindul gyarlóságainkon”, mert Ő „hozzánk hasonló, kivéve a bűnt” (Zsid. 4: 15). Az a Zsidó levél szerzőjének gyakorlati következtetése ez alapján, ami közvetlenül összefügg imádságainkkal: „Járuljunk ezért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül” (Zsid. 4: 16). Teljes bizalommal fordulhattok ehhez a dicsőséges Királyhoz, mert Ő – együtt érző testvéretek.

A Király Krisztus teljes lelki életetek felett uralkodik. Teljes jogú gazdája sorsotoknak. Ennek az igazságnak a megértése fontos ahhoz, hogy egészséges legyen az imaéletetek. Mint Isten minden gyermeke, ritkán találjátok életeteket borúsnak, és lehangolónak. Pál apostol azt mondta: „Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? Nyomorúság, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-e?” (Róma 8: 35). Ha úgy fogadjátok ezeket a próbákat, mintha a közömbös, messze lakozó, és kemény szívű Isten bocsátotta volna rátok, megöldöklitek hiteteket, és megoltjátok az imádság hangját.

Minden másképpen fog kinézni körülöttetek, ha Jézusra törekedtek tekinteni, Aki a ti Főpapotok és Királyotok, Aki a mindenség trónján ül! Az, Aki meghalt értünk, Aki most sorsotok felett rendelkezik ugyanolyan szeretettel, ahogyan tette ezt a kereszten is. Hát lehet nem hinni Benne? Ha jövőtöket az Ő kezébe tettétek, akkor életetek minden gondját nyugodtan rábízhatjátok szerető Uratokra. Az Ő királyi hatalmával biztosítja, hogy „akik Istent szeretik, minden a javukra van” (Róma 8: 28). Ezért semmi sem képes elszakítani minket az Ő szerelmétől. Ő a vérét adta értünk, hogy üdvösségünk legyen, és Ő nem engedi meg, hogy valamilyen körülmény elsodorjon minket. Ő a Király. Ő uralkodik. Ő hajlandó királyi kegyet gyakorolni, hogy segítsen rajtatok a legnehezebb helyzetekben is.

Higgyetek ebben, és a legelkeserítőbb veszedelem és kényelmetlenség közepette is nyugodt szívvel tudtok imádkozni.


Kérdések, amiken el kell gondolkodni, és amiket meg kell vitatni

Milyen szerepet játszik Krisztus királysága mindennapi életünkben és lelki küzdelmeinkben?

Járuljatok azért bizalommal a kegyelem királyi székéhez” (Zsid. 4: 16). Mi ad nekünk ebben az esetben bátorságot?

Tegyétek egymás mellé Krisztus papságát és királyságát. Miben láttok hasonlóságot, és miben eltérést? Milyen módon segítenek Krisztus ezen sajátosságai nekünk az imádságban?

























Tizenkettedik fejezet

Az imádság és a Szent Lélek


Imádkozván minden időben a Lélek által (Ef. 6: 18)


Az a hivatalos titulus, amivel a Szentírás a Szent Lelket illeti – a Vigasztaló (Jn. 14: 16, 26; 15: 26; 16: 7). A görög paracletos szó az angol nyelvbe, mint paraclete épült be. Érdekes, hogy a Szentírás ezzel a titulussal illette az Úr Jézus Krisztust is az 1 Jn. 2: 1-ben: „Ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus”. A „szószóló” szó helyett a görögben a paracletos áll. A Jn. 14: 16-ban Jézus egy időben úgy beszél magáról, és a Szet Lélekről, mint Vigasztalóról. Akkor mit is jelent ez a szó valójában?

Az a vigasztaló, aki a nehéz időkben segítségetekre siet. Például, ha jogi nehézségeitek támadnak, akkor felfogadtok egy ügyvédet, és ő fogja ügyeteket képviselni a bíróságon. Az ügyvéd a ti vigasztalótok lesz. Vagy, ha komolyan megbetegedtek, orvoshoz fordultok, hogy kitisztázza erőtlenségetek okát, és meggyógyítson benneteket. Az orvos a ti vigasztalótokká fog válni.

Az örök üdvösségünk kérdésében két vigasztalónk van: az Úr Jézus Krisztus, és a Szent Lélek. Krisztusnak, az ügyvédhez hasonlóan, a mennyei igazságszolgáltatással van dolga, képviselve benneteket, védelmetekre kelve, megszerezve számotokra a megigazulást. A Lélek, hasonlóan az orvoshoz, a ti erőtlen lelketekben munkálkodik, arra kényszerítve lelkiismeretünket, hogy felismerjük a bűn veszélyes voltát, ami Krisztus jelenített meg előttetek, és lehetőséget ad arra, hogy az egyedüli Megváltónak ismerjétek el Őt. El lehet mondani, hogy Krisztus – a ti mennyei Vigasztalótok, míg a Szent Lélek – a földön vigasztal benneteket. A dolgok során a Lélek nem önállóan cselekszik, hanem Jézus nevében. Éppen a Messiás-Király küldi el a Szent Lelket, hogy elhalmozza lelketeket azokkal az áldással, amelyeket Ő a kereszten szerzett meg nekünk. Ily módon, a Fiú és a Lélek munkája a vigasztalást értendően – közös tevékenység.

Krisztus és a Lélek közös vigasztalói tevékenységéről beszélve még egy nagyon fontos aspektusról beszélnünk kell. Mint már tisztáztuk az imádság témájának tárgyalása során, és mikor Krisztusra, mint Főpapra tekintettünk, azt, hogy éppen a Szent Lélek köt össze minket az Úr Jézus Krisztus közbenjárói szolgálatával, amelyet Ő népe minden tagjáért bemutatott. A Lélek veszi azt a kívánságot, ami Jézus szívében uralkodik, és áthelyezi szívetekbe, úgyhogy ezek a ti kívánságaitokká válnak. Az együttérzés és a szívbeli harmónia azok között, akik a földön imádkoznak, és Krisztus között, Aki a mennyben közbenjár értük, tevékennyé válik fog válni imádságaik által.

Bizonyos értelemben a Lélek szintén esedezik érettünk. Hallgassuk meg, mit mond Pál a Róma 8: 26-ban: „Hasonlatosképpen a Lélek is segítségére van a mi erőtlenségünknek. Mert azt, amit kérnünk kell, amint kellene, nem tudjuk; de maga a Lélek esedezik mi érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal”. Ha a Szent Lélek „esedezik érettünk”, nem azt jelenti-e ez, hogy két közbenjárónk van – Krisztus a mennyben, és a Lélek a szívben? Igen, ők mindig tökéletes egyetértésben vannak egymással. Ahogyan Jézus Krisztus is mondta más értelemben a Lélekről, hogy Ő abból merít, ami Krisztusé, és jeleníti meg azoknak, akik Krisztust követik (Jn. 16: 14). Ezért azt lehet mondani, hogy a Szent Lélek Krisztus mennyei imádságából merít, és azt adja nekünk, arra buzdítva bennünket, hogy imádságainkban fejezzük ki azokat az igaz kívánságokat, amelyek megvannak mennyei Közbenjárónk imádságaiban is.

Imádságaitokban a Szent Lélek segítségére feltétlenül szükség van. Ha Ő magunkra hagy bennünket, akkor hamarosan nem bírnánk elhordozni gondolataink nehéz láncait. De ott, ahol találkoztok emberi természetetek gyengeségetekkel, megjelenik a Lélek is; az Ő mennyei erejét önti belétek; felemel benneteket a Krisztussal való közösségre, szívetekbe adva a mennyei Közbenjáró imáját. Nyugtalanít benneteket langymelegségetek az imádság során? Olyan erővel akarjátok elmondani, ami bennetek van, hogy nem találtok szavakat? Kérjétek a Szent Lelket, hogy segítsen nektek ebben.


Jöjj Szent Lélek, töltsd meg szívünket,

És melegíts fel mennyei szent tüzeddel!


Nem véletlenül neveztem én „Vigasztalónak” a Szent Lelket!

A Róma 8: 27-ben Pál apostol a következőket jelenti ki: „Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint esedezik a szentekért”. Páknak ebben a kijelentésében figyelmet kell fordítanotok két fontos momentumra. Először, mikor Isten megpróbálja imádkozó szíveteket, akkor Ő elismeri kérésetekben a Szent Lélek közbenjárását. Mikor komolyan imádkoztok, szívetek tükörhöz hasonlít, amiben Isten saját magát látja!

Másodszor, a Szent Lélek közbenjárása megelőző jelleggel kíséri imádságotokat, és megnyitja előttetek Isten áldásainak kapuját. Ez azért történik, mert a Lélek csak azt kéri, ami megegyezik „Isten akaratával”. A Szent Lélek éppolyan „Isten”, mint az Atya és a Fiú, ezért Előtte ismert minden tudásuk; Ő mindent tud, ami a mennyei tervekben le van fektetve. Ezt azt jelenti, hogy éppen azoknak a mennyei áldásoknak kérésére tud minket buzdítani, ami felől Isten elhatározta, hogy megajándékoz minket. Így a Szent Lélek, a mi földi Vigasztalónk, csodálatosan életre kelti Isten akaratának és a mi imádságaink egyesülését. A Lélek „esedezik érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal”. „És ez az a bizalom, amellyel ő hozzá vagyunk, hogy ha kérünk valamit az ő akarata szerint, meghallgat minket” (Róma 8: 27; 1 Jn. 5: 14).


Kérdések, amiken el kell gondolkodni, és amiket meg kell vitatni

Imádságaitok a Szent Lélek segítségére támaszkodtok-e? Hogyan teszitek ezt?

Hogyan lehet megkülönböztetni a Szent Lélek által ihletett imádságot attól, ami nem lelki imádság?

Tárgyaljátok meg a Róma 8: 26-27-et annak figyelembe vételével, mit van róla mondva erről az igeversről ebben a fejezetben-

Szerintetek milyen esetekben helyénvaló a Szent Lélekhez imádkozni? Nyissátok ki a Szent Léleknek szentelt fejezetet valamilyen régi énekgyűjteményben, és ismerkedjetek meg az egyháztörténelem során keletkezett sok példával.













































Tizenharmadik fejezet

Imádságok, amikről nem érkezett felelet


Kértek, de nem kapjátok (Jak. 4: 3)


A fennmaradt fejezetekben megvizsgálunk egy pár olyan problémát, amik az imádsággal függenek össze, amiket eddig még nem tárgyaltunk. Először azt javaslom, hogy közülük a legnagyobb és legnehezebb kérdést vizsgáljuk meg: a felelet nélküli imádságot.

A felelet nélküli imádság fájdalmat okoz. Arra kényszeríthet minket, hogy elkezdjünk kételkedni abban, hogy az imádságoknak van-e egyáltalán valami értelmük? Különösen ki vagytok téve az ilyen gondolatoknak azokban az időszakokban, mikor minden szerencsétlenség és keserű csalódás rátok ömlik. Imádkoztok, abban a tudatban, hogy Isten segít majd nektek, de Ő nem ad választ. Akkor kell-e egyáltalán imádkozni?

Ha tényleg így gondolkodtok, akkor azt akarom, hogy kezdjétek el keresni a választ elcsüggedt kérdésetekre az általam alább felhozott javaslatokból.



Lehetséges, hogy nem a megfelelő dologért imádkoztok


Ha bele gondoltok, akkor azt fogjátok látni, hogy minden, amiért imádkoztok, kétféle lehet. Először, imádkozhattok azért, hogy Isten világosan és egyértelműen meghatározta a Szentírásban, miért kell imádkozni: például, a mindennapi kenyérért, vagy lelki növekedésért. Éppen ezekre a kérésekre vonatkozik Isten ígérete: „Kérjetek, és adatik nektek; keressetek, és találtok; zörgessetek, és megnyittatik nektek” (Mt. 7: 7).

Igaz az is, hogy néha Isten visszatartja a választ még ilyen kérések esetén is. Vagy olyan furcsa és váratlan módon válaszol rájuk, hogy kételkedtek benne, ez valódi felelet volt-e. De még ilyen esetben is az a keresztyén kötelességünk, hogy higgyünk, imádkozzunk, és várjunk, amíg Ő nem ad választ. Ő késedelem nélkül válaszolni fog – akkor, és csak akkor, és csak úgy, ahogyan azt Ő nélkülözhetetlennek látja az Ő határtalan bölcsessége által.

Ennek ellenére néha képtelenek vagyunk felismerni Isten akaratát, különösen akkor, ha Isten nem jelentette azt ki a Szentírásban, hogy az imádság milyen módja tetszik Neki. Minden esetben ki kell fejeznetek azon kívánságotokat, hogy teljesen alá vetitek magatokat Isten akaratának. Ha lehet úgy mondani, meg kell hagynotok Istennek az a jogát, hogy válaszol-e, vagy sem, az Ő hatáskörében.

Az Isten akaratának való engedetlenség ebben a szférában ahhoz vezet, hogy sok problémával fogunk szembe kerülni. Úgy tűnik számotokra, hogy tudjátok, hogyan kell Istennek fellépnie, és azt, hogyan kell Neki válaszolnia a ti imádságotokra. Mindenféle lehetséges bizonyítékot felsorakoztattok a mellett, Isten miért ilyen, vagy olyan módon lép fel. Utána Istenhez fordultok imádságban, bátran és meggyőződéssel követelve Tőle azt, hogy azt tegye, amit ti jónak láttok. De ha Isten nem jelentette azt ki az Ő Igéjében, hogy az a konkrét kérés, amit imádságunk tartalmaz, kedves Neki, akkor meggyőződésetek – nem több önhittségnél. Nem vetettétek alá magatokat az Ő akaratának, és bölcsességének. Nem vettétek tudomásul, mennyire megbízhatatlan értelmetek, és milyen könnyen megcsalhatnak benneteket előfeltételezéseitek, és indulataitok. És ha Isten elutasítja azt, hogy teljesítse kívánságotokat, akkor hogyan van merszetek arra, hogy azzal vádoljátok Őt, hogy Ő csalódást okozott nektek? Teljes mértékben lehetséges, hogy azért imádkoztatok, amiért nem kellett volna. Az Isten akaratának való abszolút engedelmesség – imádságaitok legfontosabb feltételének kell lennie, ha olyan dolgokkal kapcsolatban imádkoztok, amelyekkel kapcsolatban Ő nem adott világos és meghatározott utasítást.



Lehetséges, hogy nem megfelelő lelki állapotban imádkoztok


Az a lelki állapot, amely által imádkoztok, sokkal fontosabb annál, amiért imádkoztok. Még ennél is többet mondanék: az imádság lelkület – ez maga az imádság! Ha nem teszitek bele az imádságba egész lelketeket, akkor nem is imádkoztok; egyszerűen csak egy csomó semmit sem jelentő szót mondotok. Félelemmel teli tisztelettel, alázattal, az őszinteségre való törekvéssel kell Istenhez fordulnotok, bűneiteket elismerve.

Sajnos, a keresztyének nagyon kevés alkalommal fordulnak Istenhez ilyen lelki állapotban. Annyira el vagyunk foglalva saját javunkra való törekvésünkkel, hogy megfeledkezünk az Úr dicsőségéről. Hozzáfogva az imádsághoz, nem érezzük át bukásunk teljes mélységét, és nem tudatosul bennünk, milyen kétségbeejtően szükségünk van Krisztusra. Büszkeségünkben elkezdjük diktálni követeléseinket a mindenség Királyának, megtiltva Neki, hogy Ő válassza ki a válasz idejét, és módját. Ha ilyen módon fordulunk Istenhez, akkor egyáltalán nem imádkozunk, még akkor sem, ha megfelelő szavakat ejt ki a szánk. Nem meglepő, hogy Isten ad választ rájuk. De Ő továbbra is valódi imádságokat vár tőlünk.



Lehetséges, hogy helytelenül értettük meg Isten válaszát imádságunkra


Ez a legelterjedtebb hibánk, tévedésünk. Úgy tűnik számunkra, hogy Isten nem válaszol imáinkra még akkor sem, mikor helyes módon imádkozunk.

Sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a földi élet – egy lelki iskola, amelyben Isten az örök életre készít fel minket. A legnagyobb áldás, amit Isten itt, a földön nekünk adhat – a mi megszentelődésünk. Isten néha ezért nem sieti el a válaszadást imádságainkra: Ő fel akarja díszíteni lelketeket a türelem, az alázat, és a reménység szépségével. Még ha azt ígéri, hogy válaszol, akkor késztethet minket, hogy várjunk, hogy megemlékezzünk arról, hogy alá kell vetnünk magunkat az Ő akaratának. Mikor Ő végül megadja szívünk kérését, az Ő válasza olyan váratlan módon mutatkozhat meg, hogy komoly leckét kaphattok belőle az Úr csodálatos hatalmáról és bölcsességéről.

Isten néha azonnal visszautasítja, hogy teljesítse kívánságunkat, mivel a késedelem nélküli „igen” nem egyezik meg az Ő áldott terveivel. Engedjétek meg, hogy saját tapasztalatomból hozzak erre példát. Ismertem egy keresztyén nőt, aki hosszú időn keresztül messze élt hazájától, és nagyon visszakívánkozott családjához. Azért imádkozott, hogy Isten segítsen neki abban, hogy épségben hazaérkezzen, és készült a hazafelé vivő hajóútra. De kiderült, hogy a hajón minden hely le volt már foglalva. Mikor ismerősöm csüggedten konstatálta, hogy még két hétig fel van tartóztatva, keserűen sírni kezdett. Képzeljétek el, mit érzett két nap múlva, mikor megtudta, hogy az a hajó, amelyre nem kapott jegyet, elsüllyedt, és mindenki odaveszett. Lényegében Isten válaszolt az elutasítás által ismerősömnek; Ő „nemet” mondott, hogy „igent” mondhasson. Hogy biztosítsa haza vezető útját, Isten elkülönítette őt azoktól, akiknek az volt rendelve, hogy meghaljanak azon a hajón. Ezért nem kapott ez a keresztyén nő azonnali választ imádságára.

Ezen kívül, emlékeznünk kell arra is, hogy nem egyedül vagytok, akiket Isten figyelembe vesz, mikor válaszol imádságotokra. Kívánságotok teljesítése kihatással lehet másokra, keresztezheti mások sorsát. Ha azt akarjátok, hogy kívánságotok teljesüljön, akkor mások életében is változásoknak kell bekövetkezniük. Lehetséges, hogy mielőtt veletek foglalkozna, Isten másokkal van elfoglalva.

Isten néha válaszol imádságotokra, többet adva általa, mint amit kértetek. Ilyen esetekben a válasz más formában ér el hozzátok. Abban reménykedtek, hogy az áldást ilyen formában kapjátok, de az egy másik formában ér el benneteket. Abban a pillanatban képesek vagytok fel sem fedezni, hogy ez a válasz imádságotokra. De mikor megértitek, szívetek hálával fog megtelni. Isten az Ő kifejezhetetlen szeretetében több tesz értetek, mint amennyit kértek, nagyobb áldásokkal ajándékoz meg benneteket, mint ahogyan abban reménykedtetek volna. „Annak, aki véghetetlen bőséggel mindeneket megcselekedhetik, feljebb hogynem mint kérjük, vagy elgondoljuk, a mi bennünk munkálkodó erő szerint. Annak legyen dicsőség az egyházban, a Krisztus Jézusban nemzetségről nemzetségre örökkön örökké. Ámen” (Ef. 3: 20-21).


Kérdések, amiken el kell gondolkodni, és amiket meg kell tárgyalni

Milyen formán válhatunk képtelenekké arra, hogy engedelmeskedjünk Isten akaratának és bölcsességének, mi, egyes keresztyének, és az egész egyház?

Hogyan különböztessük meg az imádságban a bátorságot az önhittségtől?

Olvassátok el az éjfélben érkező barát példázatát (Lk. 11: 5-8). Hogyan segít minket abban, hogy jobban megértsük azt, amikor Isten késlekedik a válaszadással, imáinkkal kapcsolatban?

Hozzatok fel általatok ismert példákat arra, mikor az imádság hosszú ideig válasz nélkül maradt, de utána Isten azt váratlan módon teljesítette.















































Tizennegyedik fejezet

Mindezek az imádságok képesek-e arra, hogy vallási fanatikussá tegyenek engem?


Nem vagyok bolond, nemes Festus, hanem igaz és józan beszédeket szólok (Csel. 26: 25)


Egyes keresztyének attól tartanak, hogy hitük vallási fanatizmusba csap át. Ezen nem kell csodálkoznunk, mivel a hívők egy része tényleg vallási fanatikus; saját magaviseletükkel az igaz keresztyénségnek rossz hírét keltik. Azonban nem szabad félni attól, hogy a tiszta szívű imádságok vallási fanatikussá tehetik az embert. Isten bölcsen egy sor olyan határvonalat húzott, amely megakadályozza azt, hogy az igaz imádságból vallási fanatizmus fakadjon.

Minden igaz imádságot Isten amaz akarata vezet, amely kijelentetett a Szentírásban. Mikor a vallási fanatikus imádkozik, nem veszi figyelembe Istennek az akaratát, amit Ő kijelentett a Szentírásban. Ő azt hangsúlyozza, hogy különleges, egyéni kijelentéseket kapott Istentől. Utána azt követeli, hogy a többi hívő ezt a kijelentést elfogadja, és engedelmeskedjen neki; ily módon erősítve meg vallási tekintélyét, mások fölé emelkedve. Ő nem veti alá magát a kritikának, és annak, hogy tisztázzák az ő kijelentésének körülményeit, és azt sem engedi, hogy hitelesség végett azt megvizsgálják.

Az ilyen magaviselet azonban ellentmond Isten magasztos és elégséges tekintélyének. A keresztyéneknek minden tanítást Isten írott Igéjének véleménye és bizonysága alapján kell lemérniük. „A tanításra és a bizonyságtételre hallgassatok! Ha nem ekként szólnak azok, akiknek nincsen hajnalok” (Ézs. 8: 20). Követelve igényük elismerését és kifejezve ellenséges érzelmeiket azok felé, akik az ő megvizsgálásukat hangsúlyozzák, a vallási fanatikus a Biblia fölé helyezi magát. De a Biblia azt mondja: „Mindent megpróbáljatok; ami jó, az megtartsátok!” (1 Thessz. 5: 21).

Ez az első választóvonal, ami megakadályoz benneteket abban, hogy higgyetek a vallási fanatikusok átlátszó látomásaikban. Ha Istennel imádság által közösségben vagytok, akkor engedelmeskednetek kell az Ő Igéje felsőbb tekintélyének. Engedjétek, hogy a Biblia igazgassa imádság közben gondolataitokat, és érzéseiteket.

Az imádság alatt meg kell vizsgálnotok magatokat, önvizsgálattal kell foglalkoznotok.

Isten elérése összefüggésben van önmagunk elérésével. Ezeket a folyamatokat nem lehet elválasztani egymástól. A Bibliában Isten úgy van ábrázolva, Aki a szívek és a vesék vizsgálója: „Én, az Úr vagyok, aki a szívet fürkészem, és a veséket vizsgálom, hogy megfizessek kinek-kinek az ő útjai szerint, és cselekedeteinek gyümölcse szerint” (Jer. 17: 10). Tinektek szintén figyelmet kell fordítanotok arra, hogy mit történik szívetekben és értelmetekben. Isten segítségével kötelesek vagytok komoly önvizsgálatot tartani.

Ez a vallási élet legfontosabb eleme, amely független a vallási fanatizmustól. Lényegébe véve, a vallási fanatikus nem ismeri önmagát. Bűnös tévelygésben van önmagát, és indulatait illetően. Azt hiteti el magával, hogy Istent szolgálja, miközben a valóságban csak magával van elfoglalva, és saját dicsősége érdekli. Az imádságai hasonlítanak a farizeusok imádságaihoz a Lk. 18: 9-14-ből; „önmagában” imádkozik, meg van győződve saját igazságáról, és Istenhez való közeliségéről.

Ha nem akarjátok, hogy lelketeket megfertőzze ez a métely, komoly figyelmet kell fordítanotok imádságotok közben az önvizsgálatra. Mielőtt Istenhez fordulnátok, elengedhetetlen, hogy megítéljétek magatokat. Be kell nyomulnotok a legtitkosabb gondolataitokba, és fel kell tennetek szíveteknek a legőszintébb kérdéseket. Sok olyat fogtok felfedezni, amit dühíteni fog benneteket, de ez az egyetlen módszere annak, hogy felkészüljetek az Istennel való gyümölcsöző közösségre. Hasonló önvizsgálattal foglalkozva, megakadályozzátok annak lehetőségét, hogy vallásos fanatikusokká váljatok. Ellenkezőleg, azt fogjátok tapasztalni, hogy sokkal körültekintőbbekké, visszafogottabbakká, és alázatosabb emberré váltatok.

Az igazi imádság megóv a fanatizmustól, mivel elismeri Krisztus közbenjárói személyét.

Megállva Isten előtt az igazi imádságban, el kell vetnetek a büszkeséget, és az önhittséget. Bármilyen tulajdonsággal is rendelkeznénk, nem vagyunk eléggé jók, hogy belépjünk Isten szent lakhelyére. Bűnökkel fertőzötten csak alázatosan másvalaki tökéletességére hivatkozhattok – az Úr Jézus Krisztuséra. Csak Ő, a mi szerető és hűséges Közbenjárónk biztosítja imáinknak, és nekünk, hogy Isten elébe járuljunk.

Ez teljesen ellene mond a vallási fanatikus lelkületének. A fanatikus Isten kedvencének gondolja magát, és arra pályázik, hogy elismerjék azt, hogy ő különleges helyet foglal el Istennél. Ez büszkeséggel, és lelki elsőbbséggel tölti meg őt. Megvetést érez azokkal az egyszerű halandókkal szemben, akik nem töltenek be olyan fontos szerepet, mint ő. De az igaz imádság mindennek éppen az ellenkezőjét fejezi ki. Arra buzdít minket, hogy alázattal ismerjük el saját jelentéktelenségünket. Arra késztet benneteket, hogy ne különleges helyzetetekre, hanem az Úr Jézus Krisztus különleges helyzetére tekintsünk, Aki egyedüli Közbenjárónk, védelmébe veszi az olyan érdemtelen bűnösöket, mint amilyenek mi vagyunk. Rajta keresztül imádkozva az Atyához, éppen olyan helyzetben lesztek, mint a többiek. Egyáltalán nem vagytok ebben az értelemben különlegesek. Egy vagytok a bűnösök tömegéből, egyforma módon támaszkodtok a szeretett Fiú tökéletességére. Itt nincs helye a dicsőséghajhász vallási fanatizmusnak.

Az elmondottakból látható, hogy az igazi imádság nem segítője a vallási fanatizmus kialakulásának, hanem ellenkezőleg, a legjobb eszköz arra nézve, hogy azt elkerüljük.


Kérdések, amiken el kell gondolkodni, és amiket meg kell vitatni

Úgy kell-e tekintenünk azokra az érzelmekre és hatásokra, amiket az imádság közben nyertetek, mint amik személyes kijelentések lennének? Hogyan kell megvizsgálnunk azok valódiságát? Követelhetjük-e, hogy a többiek alávessék magukat ezeknek?

Mi a legjobb módja annak, hogy megvizsgáljuk magunkat imádság közben?

Milyen módon lopózhat be imádságainkba a büszkeség, és önmagunk lelki felsőbbrendűségének érzése?








































Tizenötödik fejezet

Összeegyeztethető-e az imádság a tudományos világnézettel?


Mind megteszi az Úr, amit akar: az egekben és a földön, a vizekben és minden mélységben. Felemeli a felhőket a földnek széléről; villámlást készít, hogy eső legyen, s szelet hoz elő tárházából (Zsolt. 135: 6-7)


Egyes hívők nehezen kezelik azt a kérdést, ami a következőképpen fejezhető ki: „A mindenség egy összetett, és gigantikus mechanizmusra emlékeztet. Minden folyamat a Teremtő által meghatározott törvény szerint történik. Az imádság azonban azt feltételezi, hogy Istennek állandóan be kell avatkozni ezekbe a törvényszerűségekbe, hogy azt tegye, amit imádságainkban kérünk Tőle. Ez lerombolhatja a mindenséget, mint olyan rendszert, ami tudományos törvényszerűségeken áll”.

Azok az emberek, akik ezt a szemszöget képviselik, nemcsak az imádság jogosságát kérdőjelezik meg, de minden Istenről való tudásunkat is. A valóságban behatárolják Isten szabadságát, a „természet törvényének” foglyává téve Őt. Azt gondolják, hogy Isten a kezdetekben mindent megteremtett, de utána elhatárolódott azoktól a mindennapi, konkrét folyamatoktól, amelyek (gondolataik szerint) maguk is funkcionálnak, engedelmeskedve az ok-okozat törvényének. Azt feltételezik, hogy mindenség – egy „zárt szisztéma”, amely nem elérhető Isten számára. Istent kívül álló megfigyelővé alacsonyítják le, Aki érdemben nem foglalkozik a mindenséggel, ami az óra felhúzásának elve alapján működik.

El kell vetnünk a világ olyan értelmezését, amely alapján azt lehetne mondani, hogy olyan „törvényeknek” van alá vetve, amelyeket Isten nem tud megváltoztatni. Az, amit a „természet törvényének” neveznek, valójában Isten mindenségben való hatalma megvalósulása. Például, a tömegvonzás törvénye – egy formája annak, hogy általában mit tesz Isten, amikor mi valamilyen tárgyakat mozgatunk. Isten megengedi a tárgynak, hogy leessen. Vagyis, az Ő akarata általában ez. De Őt semmi sem akadályozza abban, hogy másként cselekedjen. Ő nem rabja saját felállított rendjének.

Ezért a „természet törvényéről”, és Isten „beavatkozásáról” folytatott viták nem jogosak. Úgy kell erre az anyagi világra tekintenünk, mint ami Isten végtelen akaratának és bölcsességének kifejező eszközére. Éppen így értelmezte a mindenséget a zsoltáríró, mikor azokat a szavakat írta, amelyeket fejezetünk kezdetén idéztem. Valamit „törvénynek” nevezve, mi, gyakorlatilag azt értjük alatta, hogy általában hogyan cselekszik Isten. Az úgynevezett természeti törvények – egyszerűen Isten szokásai. Ha Isten úgy gondolja, hogy másként fog cselekedni – például, válaszként valamilyen kérelmező imádságra, – Ő semmiféle törvényt sem sért meg. Ő pusztán megváltoztatja az eddig uralkodó rendet.

Ezen kívül, el kell ismernünk, hogy Isten olyan módon is válaszolhat imádságainkra, amely által uralkodik a mindenség felett. Világunk nemcsak anyagi, hanem lelki dimenzió is. Mi, emberek – ennek a világnak vezető teremtményei vagyunk; van lelkünk, és olyan magasztos elfoglaltságunk is, mint az imádság. Isten, megalkotva ezt a világot, figyelembe vette ezt a fontos tényt. Olyan módon alkotta meg a világot, hogy annak minden eleme és folyamata láthatatlanul össze legyen kötve a lelki dimenzióval. Más szóval, Isten hatalmának elvitathatatlan része a világ felett abban van, hogy úgy uralkodik e világ felett, ahogyan az összhangban van emberi lélek szükségével, amely az imádságban bontakozik ki. Ez a legfontosabb „törvénye” világunknak.

Innen az következik, hogy Isten éppolyan módszerrel képes válaszolni imáinkra, amilyenek alapján funkcionál a mindenség is. Nem kell ezt megértenünk, de az anyagi világ egésze kezdettől fogva valamilyen módon össze van hozva a lelki lényeggel. Ezért Istennek nem kell kihátrálnia a világ átlagos rendjéből, hogy válaszolni tudjon imádságainkra. Az Isten által felállított „dolgok rendje” alatt azt értjük, hogy a lelkieknek elsőbbségük van az anyagi dolgok felett, lelkünknek – a testünk felett, imádságainknak – a véletlenek felett.


Kérdések, amiken el kell gondolkodni, és amiket meg kell vitatni

Elképzeléseitek szerint milyen módon érthető Isten felsőbbrendű hatalma az anyagi világ felett? Találjatok a Bibliában néhány olyan igeszakaszt, amelyekben erről van szó.

Lehet-e a csodákat Isten visszalépésének nevezni az Ő általános rendezési folyamatától? Ha igen, akkor lehet-e abban reménykedni, hogy Isten csodával válaszol imádságainkra? Volt-e részetek abban, hogy valamikor csodát láttatok, válaszul imádságaitokra?





















Tizenhatodik fejezet

Kell-e imádkozniuk azoknak, akik nincsenek hitre jutva?


Dicsérjétek őt az egek és a föld (Zsolt. 69: 35)


Egyes keresztyének nem akarnak döntő módon válaszolni erre a kérdésre, mivel világosan látják, hogy az igaz imádság csak hitbeli gondolkodásból fakad. Csak hitbelileg megújult emberek képesek úgy imádkozni, hogy az az imádság kedves legyen az Úrnak. Ez azonban vajon nem azt jelentené, hogy azok, akik nincsenek újjászületve, csak káromolják Istent az imáikkal? Nem jobb-e őrizkednünk az imádságtól addig, míg meg nem térünk?

Ez nagyon meggyőzően hat, de egy probléma mégis fennmarad. Lényegébe véve, ezek az okfejtések azt jelentik, hogy a valós hitbeli szükségek hiánya az imádságban felment minket az imádság kötelessége alól. Bűnösségünk lenne annak a mulasztásnak az igazolása, amit meg kellett volna tennünk. Úgy gondolom, hogy senki sem érthet egyet ilyen becstelen érvvel.

Ha visszatérünk az első fejezetekhez, és megvizsgáljuk az imádság általuk bemutatott aspektusait, akkor világos lesz előttünk, hogy az imádkozás – mindenki kötelessége. Vajon nem kell-e mindenkinek dicsérnie Istent? Vajon nem kell-e mindenkinek kifejeznie Teremtőjétől való függését, Hozzá fordulva kérésekkel és hálaadásokkal? Vajon nem kell-e minden bűnösnek megvallania bűnét, bocsánatért és engesztelését könyörögni? Vajon nem kell-e mindnyájunknak szeretni egymást, és kifejezni úgy szeretetét, hogy közbenjárunk egymásért? A hitre nem jutott ember nem tudja bizonyítani azt, hogy ő szabad ez alól a kötelesség alól. Ő nem mondhatja azt: „Nem vagyok megtérve, ezért nem tartom kötelességemnek Isten magasztalását, az Istenben való bizodalmat, vagy bűneim megvallását”. De ha a meg nem tért embernek mindezek cselekvése, akkor kötelessége imádkozni, mivel mindezek a dolgok nem mások, mint az imádság aspektusai.

Térjünk át annak bizonyítására, hogy a meg nem tért emberek imádsága nem kedves Istennek, mivel úgy imádkozik, hogy nincs hitbelileg erre felkészülve. Mint ahogyan azt már mondtam, ez, lényegébe véve, azt jelentené, hogy bűnössége felmenti őt kötelessége teljesítése alól. „A hitbeliség hiánya felment engem az alól a kötelesség alól, hogy Istent imádjam, és megvalljam Előtte bűneimet”. Nem, ez nem így van, nem ment fel! Ha egy pillanatra is elgondolkodtok ezen, meg fogjátok érteni, milyen helytelen a hasonló feltevés.

Képzeljetek el egy olyan embert, aki csak most nősült meg, és azt mondja a feleségének: „Asszony, nem kötelességem az, hogy szeresselek téged, vagy hogy gondoskodjam rólad, mivel én született egoista vagyok, és engem nem érdekelnek környezetemnek jogai. Egoista természetem felment engem az alól a kötelesség alól, hogy szeresselek téged”. Egyetlen asszony sem fogja elfogadni érvelésként a kegyetlen bánásmód igazolására ezt a kijelentést. Ugyanez megy végbe az Istennel való kapcsolatban is. Az imádság ezeknek a kapcsolatoknak a velejét adja. Az imádság elutasítása azon az alapon, hogy hitetlenek vagytok, kétszeresen is Isten gyalázatára van. Kifejezzük azt a bűnös hajlamunkat, hogy nem akarunk imádkozni, és bűnös engedetlenségünket arra fordítjuk, hogy saját magunk bűnösségét igazoljuk ezzel. Csodálatos egy igazolás ez!

Ha képesek lennénk az által megszabadulni az imádság kötelezettségétől, hogy nem szenvedünk el nem végzése által hiányt, akkor ezen az alapon minden más, tőlünk követelt jócselekedettől is elhatárolhatnánk magunkat. Azt mondhatnánk ebben az esetben, nincs semmi kedvünk igazságosnak, becsületesnek, jónak, és mértékletesnek lenni. Következésképpen, nem vagyunk kötelesek ezeket a dolgokat tenni. Mi ez, ha nem a bűnnek elkövetése abból kifolyólag, hogy magunkat igazoljuk? Ez megengedné számunkra, hogy átadjuk magunkat minden tökéletlenségnek, semmilyen bűntudatot nem érezve, és nem tartva magunkra nézve kötelezőnek azt, hogy megjavítsuk magunkat, és hogy megtérjünk. Ez a gondolat azonban teljesen sátáni. Ellene mond lelkiismeretünk legvilágosabb bizonyítékainak. Bármennyire lennénk is bűnösek, tudjuk, hogy engedelmeskednünk kell az Istennek. A romlottság semmilyen foka sem képes eltörölni ezt az abszolút kötelességünket.

Ezért, ha még nem vagy keresztyén, akkor, még ha meg nem tért maradsz is, imádkoznod kell: imádnod, magasztalnod, könyörögnöd, és dicsérned kell Teremtődet, közbe kell járnod másokért, meg kell vallanod bűneidet, és könyörögnöd kell Hozzá bocsánatért. Igen, meg nem tért lelked nem képes ezeket a hitbeli dolgokat megtenni úgy, ahogy kedves az az Istennek. De sokkal rosszabb, ha azt egyáltalán nem teszitek. A mi helyzetünkben az a legjobb, ha elismerjük Isten előtt meg nem tért szívünk bűnösségét, és azért könyörgünk, hogy az Úr Jézus Krisztus és a Szent Lélek üdvözítő kegyelme által hitre jussunk. És akkor imádságaitok kedvesek lesznek Istennek; új lélekre tesztek szert, szükséget fogtok szenvedni az igaz imádságra, míg az Isten egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak, a ti nagy Főpapotoknak tökéletessége elfedezi mindazt a bűnösséget, ami bennetek van.


Kérdések, amiken el kell gondolkodni, és amiket meg kell vitatni

Hogyan kell segítséget nyújtanunk a meg nem tértek számára abban, hogy megértsék kötelességüket, amelyek az Isten imádatával és a Reá való támaszkodással vannak kapcsolatban?

Még mi, keresztyéneknek, is gyakran azon kapjuk magunkat, hogy nincs hajlandóságunk az imádságra. Hogyan lehet ilyen helyzetekben alkalmazni azokat a tanácsokat, amelyek ebben a fejezetben vannak lefektetve?

Napjainkban keveset hallunk olyan igehirdetőkről, akik arra hívnák a meg nem tért embereket, hogy imádkozzanak saját megtérésükért. De valamikor ez nagyon is bevett szokás volt. Miért lett divatjamúlt ez a szokás?