Donald McFarlaine

 

 

 

 

 

 

 

Jákób álma

 

 

 

 

 

© Fordította: Pápai Ernő

 

 

 

 

 

 

 

2008

És álmot látott: íme egy lajtorja volt a földön felállítva, melynek teteje az eget érte, és íme az Istennek angyalai fel- és alájárnak azon. És íme az Úr állt azon, és azt mondta: Én vagyok az Úr, Ábrahámnak a te atyádnak Istenen, és Izsáknak Istene; ezt a földet, amelyen fekszel, neked adom, és a te magodnak (1 Móz. 28: 12-13).

 

         Itt arról olvashatunk, hogy Jákób elhagyta szülőházát, és Mezopotámia felé tartott. Mi késztette arra, hogy elhagyja a szülői házat? Féltette testi épségét, életét. Ézsau, az ő testvére azzal fenyegetőzött, hogy megöli őt. Anyja, megtudva testvére akaratát, azt javasolta Jákób fiának, hogy meneküljön Mezopotámiába, testvéréhez, Lábánhoz. A másik ok az volt, hogy nem kánaánita leányt kellett magának választani, hanem törzsének leányaiból kellett választania.

         Indulása előtt, atyja magához hivatta, hogy megáldja, és imádkozzon érte. Ez egy jó búcsúzás volt. Az engedelmes gyermek az atyai áldással kel útra. Izsák minden áldással, jótanáccsal és imádsággal bocsátotta útjára fiát. Jákób úton volt Mezopotámia felé, de mivel az út hosszú volt, nem tudta megtenni egy nap alatt a távolságot. Amikor a nap lenyugodott, eljutott egy helyig, ahol éjszakára megpihent, elkészítette fekhelyét, ahol letáborozott. A föld volt a takarója, és kő lett a vánkosa. Nem volt takarója, csak az a ruha, amit magán viselt. Nem volt akkor még megtérve, de feltételezhetjük azt, hogy jó példát látott az atyai házban, mielőtt nyugovóra tért volna, imádkozott. A napi gyaloglás után természetesen el volt fáradva, és békésen aludt annak ellenére, hogy párnája nem volt puha és kellemes, hisz egy kőre hajtotta fejét ezen az éjszakán. Miközben aludt, álmot látott. Ebben az álomban egy csodálatos látomást látott, és csodálatos szavakat hallott, amit Isten ejtett ki. Az Ószövetség idején az Úr különböző eszközök segítségével szólította meg az ősatyákat. Volt, akit próféták által, volt, akit látomások által, volt, akit álmok által. Ez egy ilyen eset volt. Habár most Isten nem így tesz, valamikor Ő megjelent álomban is az Ő népe előtt, amivel éppoly boldogságot szerzett nekik, mint amiben Jákóbot is részesítette. És habár a test alszik, az értelem buzgólkodik, és csodálatos, milyen pontosan látja az ember a dolgokat álmában. Istennek akkor is menetele van az ember lelkéhez, mikor alszik, de mi nem függünk az álmoktól, csak az Isten Igéjétől, mivel a Sátán azokat csalja álmok által, akik gondtalanok, és hányavetik. Olyan álmot küldhet nekik, hogy ők már a mennyben vannak, tehát felesleges lelkük üdvösségét keresni. A Sátán nagyon alattomos, ezért álmainkat az Ige fényében kell megvizsgálnunk.

         Erről beszélve, meg kell jegyeznünk:

 

1. Olyan létrát, amit Jákób látott, soha senki más nem látott. A létra alsó része a földön állt, míg a létra felső része elérte a mennyet. A létra Krisztust jelképezte, annak kéttős lényegét, az istenit és az emberit, Aki miközben itt volt a földön, nem hagyta el a mennyeit sem. Miközben Ő a földön volt, úgy beszélt magáról, mint az Emberfiáról, Aki a mennyekben van. Krisztus az egyedüli út a mennybe. Az emberi jótétemény létrája igen rövid ahhoz, hogy a bűnöst a mennybe juttassa, mert a törvény dolgai által egyetlen test sem üdvözül. Az Isten angyalai fel- és lejártak ezen a létrán. A föld és a menny között nincs más kapocs Krisztuson kívül. Nélküle, mint létra nélkül, a mennyből semmilyen kegyelem nem érne el minket, és egyetlen ember imája sem hatna fel a mennyekig. Mint létra, Krisztus az Egyedüli Közbenjáró Isten és az ember között. Nincs kétség afelől, hogy Jákób megértette, hogy a létra Krisztust jelenti, mint mennybe vezető utat; mivel az Istenember, Krisztus a mennyet nem hagyta ott még akkor sem, mikor a földön volt. Mi, akik egyszerű teremtmények vagyunk, egy időben nem lehetünk két helyen, de Krisztus több volt egy egyszerű embernél, és egy időben két helyen is tudott lenni. Azért, hogy mi, akik elvesztettük azt az állapotunkat, amiben Isten elsődlegesen megteremtett minket, felmehessünk a mennybe, bizonyos lépéseket kell tennünk, amiket Krisztuson keresztül tehetünk meg.

         Az első lépés, ami nélkül sosem leszünk képesek arra, hogy a mennybe jussunk, a Krisztusban való hit. Nem tudjuk megtenni ezt a lépést, ha nem születtünk újjá. Ahogyan Krisztus mondta Nikodéusnak: „Bizony, bizony, mondom neked: ha valaki újjá nem születik, nem láthatja az Isten országát” (Jn. 3: 3). A második elengedhetetlen lépés az, hogy meg legyünk igazítva Krisztus váltsághalála által. A harmadik lépés, hogy elérjük a mennyet, a megszentelődés, hogy Krisztus képére formáltassunk; és mivel ez a lépés következetes dolog, magába foglalja mindazokat a lépéseket is, amik a menny felé visznek minket. Ez a Krisztusban való növekedés, Aki a mi Főnk, hogy kiteljesedjünk Krisztusban. Az utolsó lépés a mennybe való belépés, hogy megdicsőüljünk Vele együtt. Ez az igaz hívők kívánsága, és ezt Krisztus is kívánja, ahogyan beszél is róla: „Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek; hogy megláthassák az én dicsőségemet” (Jn. 17: 24).

 

2. Most megvizsgáljuk azokat a csodálatos és hatalmas dolgokat, amiket Isten mondott Jákóbnak. Meg kell jegyeznünk, hogy Isten Krisztuson keresztül beszélt Jákóbbal. Ő látta az Urat, aki a létra tetején állt, és onnan szólt hozzá, ezt mondva: „Én Ábrahámnak, a te atyádnak Istene vagyok, és Izsáknak Istene”; most pedig Jákób Istenévé is vált. Ez volt Jákób megtérésének pillanata. Ő a boldogtalanság és a természeti bűn állapotában hagyta el otthonát, és most a pusztában volt, egyedül, mikor Isten találkozott vele, és természeti állapota megváltozott, a kegyelem állapotában találta magát. Apja és anyja határozott céllal indították útnak, és Istennek is megvolt a saját célja vele, ami abban is megmutatkozott, hogy megváltotta őt a földnek ebben a lakatlan sarkában. Amikor Isten személyes kapcsolatot akar létesíteni a bűnössel, akkor Ő kivezeti ezt az embert társai közül. Egyesek a hívők közösségében térnek meg, hallva az evangéliumot, míg mások, Jákóbhoz hasonlóan, egyedül térnek meg, mikor távol vannak másoktól.

         Sok hasonló helyzetet tudnánk felsorolni, ha szükségünk lenne erre. Egyesek kegyes prédikátorokon keresztül jutnak hitre, mások emberi segítség nélkül, egyedül az Ő Igéje által, az Ő kijelentése által. Így történt ez Jákóbbal is, hogy a Gondviselés együtt munkálkodott Isten Szavával a változásban, amely azon az éjszakán ment végbe, amikor azon a kies helyen tartózkodott, ahol letáborozott. Az Úr földi és mennyei áldásokat ígért neki. Ami a földi áldásokat illeti, Isten Jákóbnak ígérte azt a földet, amin feküdt, neki és leszármazottainak. Ő azt is megígérte, hogy leszármazottainak száma annyi lesz, mint a tenger fövenye, és hogy ők elszaporodnak észak és délen, keleten és nyugaton. Sőt, annál többet is ígért, azt, hogy testileg tőle fog származni a Messiás, és magvában, Krisztusban, megáldatnak a föld minden népei. Ez az ígéret, amely először nagyapjának, Ábrahámnak, adatott, most Jákóbnál megismétlődik. Isten megígérte, hogy Jákóbot minden helyen és minden időben megvédi, bárhová is menne. Ez nagyon fontos és szükséges volt Jákóbnak, aki életét féltve menekült eddig, és mivel ez az ígéret a Mindenhatótól származott, minden bizonnyal nagy vigasztalást jelentett neki. Ezek a szavak megerősítésül szolgáltak neki, amely arra ösztönözte őt, hogy tovább folytassa útját Mezopotámia felé a következő nap; és minden kényelmetlenség és veszély közepette, amivel találkozhatott, ez az ígéret megvédte a kishitűség ellen.

         Az Úr azt is megígérte Jákóbnak, hogy visszaviszi szülőföldjére békében és biztonságban, és nem hagyja el őt, amíg el nem végzi mindazt, ami reá bizatott. Semmi sem képes annyira buzdítani és megvigasztalni a hívő embert, mint az Isten Igéje.

         Az édes álom után Jákób felébredt és átgondolta álmát, és sem Dánielre, sem Józsefre nem volt szüksége arra, hogy megmagyarázzák álma jelentőségét. Az Isten Szent Lelke magyarázta meg számára az álmot, és Jákób megértette, hogy Isten letekintett rá ezen a helyen, és cseppet sem kételkedve ezt mondta: „Bizonyára az Úr van e helyen”. Ha ennyire biztos volt benne, akkor miért mondta azt, hogy „Én nem tudtam”? Jákób nem azért mondta ezt, mert kételkedett volna abban, hogy az Isten meglátogatta őt, hanem azért, mert otthonát elhagyva nem számított arra, hogy Isten megkeresi ezen a helyen.

 

3. Most vizsgáljuk meg azt a hatást, amit az álom gyakorolt Jákóbra.

 

         (1) Az első hatás az volt, hogy Jákób áhítatos félelemben állt a Mindenható előtt, Aki kijelentette magát neki. Ez arra kényszerítette őt, hogy így kiáltson fel: „Mily rettenetes ez a hely”. Ezt mindenkinek meg kell tapasztalnia, akinek az üdvözítő módon megjelenik az Úr. Ézsaiás megtapasztalta ezt, mikor az Úr megjelent előtte dicsőséges nagyságában és transzcendens szentségében egész annyira, hogy így kiáltott fel a próféta: „Jaj nekem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép közt lakom: hisz a királyt, a seregeknek Urát látták szemeim!” (Ézs. 6: 5).

 

         (2)  A második hatás az volt, hogy valóban boldoggá tette őt. Ezen a puszta helyen Isten házában volt, a mennyek kapujánál. „Istennek háza, és az égnek kapuja ez”. Bárhol is jelenti ki Isten magát nektek, mint az üdvösség Istene, azt a helyet nyugodt szívvel nevezhetitek Isten házának, és az ég kapujának. Az egyház a menny kapuja, de nem ajtó, mint Krisztus.

         Krisztus nélkül nem juttok el a mennybe. Mivel ez a menny kapuja, és ahhoz, hogy bejussunk a mennybe, át kell haladnunk a kapun. Amikor Jákób azt mondta, hogy ez a hely Isten háza és az ég kapuja, akkor érezte, hogy az ég és a föld nagyon közel vannak egymáshoz.

         A skót felföldön élt egy kegyes asszony, aki hallotta, hogy milyen átéléssel prédikálja az evangéliumot McBain tiszteletes, utána azt mondta, hogy még sosem érezte annyi közel a mennyet a földhöz, mint ennek a prédikációnak ideje alatt. Jákób új nevet adott annak a helynek, ahol Isten kijelentette magát neki. A helyet Bételnek nevezte, habár azelőtt Lúz volt a neve. 

 

         (3) Jákób ígéretet tett: „Ha Isten velem lesz, és megőriz engem ezen az úton, amelyen most járok, és he ételül kenyeret ad, és öltözetül ruhát ad nekem; és békességgel térek vissza atyám házához, akkor az Úr lesz az én Istenem. Ez a kő, amelyet oszlopul állítottam fel, Isten háza lesz, és ha valamit adsz nekem, annak tizedét neked adom”. Ez az ígéret megegyezik Isten akaratával, hogy megőrzi, és biztonságban hazavezeti őt; és Jákób, a maga oldaláról megígérte, hogy ragaszkodni fog Istenhez, mint Istenéhez, és imádni fogja Őt azon a helyen, amelynek a Bétel nevet adta, ami azt jelenti, hogy Isten háza. Ennek emlékére Jákób emlékoszlopot állított, amelyet feje alól vett ki, hogy megjegyezze a helyet. Jákób nagyon szerény volt, mikor szükségleteiről beszélt. Nem kért luxust, megelégedett a kenyérrel; és nem valamilyen különleges ruhát, hanem egyszerű, hagyományos ruhát kért. Megígérte, hogy mindenből tizedet ad, amit az Úr ad neki, hogy támogassa az Ő ügyét.

 

 

Következtetés

 

         (1) Felfoghatatlan Isten gondviselése azok felé, akikkel az a terve, hogy üdvözíti őket. Így volt ez Jákób esetében is. Ahhoz, hogy Isten elérje terveinek beteljesedését Jákóbbal kapcsolatban, megengedte azt is, hogy családi helyzete olyan kellemetlenné és veszélyessé váljon, hogy arra kényszerüljön, hogy elhagyja az atyai házat, és egy távoli országba költözzön.

 

         (2) A megtérésnek nemcsak az ideje, de a helye is az örökkévalóságtól el van eleve rendelve. Jákóbnak, megtérése érdekében, el kellett jutnia ehhez a lakatlan helyhez a pusztában, ahol az Úr meglátogatta őt, és beszélt hozzá. A samáriai asszonynak megtérése érdekében el kellett mennie Jákób kútjához, nemcsak azon a napon, de abban az órában is, mikor a Megváltó találkozott vele, Akiről az volt mondva, hogy „Samárián keresztül kellett Neki átalmenni”. Nemcsak a nap, hanem az óra is el volt rendelve az Istentől az örökkévalóságban, a világ teremtése előtt, mikor a Tárzusból származó Pál megtérésre jutott. Valaki Isten népe közül talán sajnálja, hogy nem lett előbb az Úr gyermeke; de Isten elrendelte annak idejét, és amikor eljött az ideje, akkor megtörtént a változás, sem előbb, sem később. Akkor jött el az ideje annak, hogy könyörüljön Sionon.

 

         (3) Isten azokat látogatja meg, akiket meg akar váltani, akkor, mikor ők ezt egyáltalán nem várják, mint ahogyan történt ez Jákóbbal is, aki azt mondta, hogy otthonát elhagyva nem tudta, hogy az Úr meg fogja látogatni útja során.

 

         (4) A megtérés ideje és annak helye – feledhetetlen pillanat, és feledhetetlen hely. Ha megtértetek, akkor emlékoszlopot állíttok e nagy esemény tiszteletére, és azután, keresztyén utunk során, sokszor megemlékeztek róla, mint fordulópontra, hogy Dáviddal együtt tudja mondani: „Megemlékezem a régi időkről”.

 

         (5) Ezután minden nap szükségünk van arra, hogy Isten megőrizze lábunkat a botlástól, és szemeinket azoktól a keserű könnyektől, amiket meggondolatlanságunk okozhatna. „Az Ő népe vagyunk, Isten ereje által jutunk üdvösségre”, nem saját erőnkből.

            

         (6) A lelki gyötrelmekben, a kétségekben, a félelmekben azt ígéritek Istennek, hogyha Isten segítséget nyújt nektek, akkor szívetek minden erejével hűségesek lesztek hozzá, és annyit fogtok adakozni, amennyit csak tudtok az Ő ügyére ebben a világban. Nem fogtok epekedni a világi gazdagság után; megelégedtek azzal a kenyérrel és ruházattal, amivel Jákób és Pál apostol is megelégedett. „De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele” (1 Tim. 6: 8).

 

         (7) Néha Isten saját népét „végtelen bőséggel” (Ef. 3: 20) látja el, „feljebb, hogynem mint kérjük, vagy elgondoljuk”. Jákób szerény volt kéréseiben, de Isten nagy gazdagságot adott neki, sok barmot, és más jót, úgyhogy bár otthonát viszonylag szegényen hagyta ott, nagy gazdagsággal tért haza.

 

         (8) Ha ígéretet tesztek Istennek, ne feledkezzetek megtartani azt. Jákób nagyon eltette ígérete teljesítését, úgyhogy magának Istennek kellett figyelmeztetnie őt erre; azt mondva: „Én az Őr vagyok, aki megjelentem neked Istennek”. Ezek a szavak feltámasztották Jákób emlékezetét ígéretére nézve, amit azon a helyen tett, és mikor családjával Bételbe ment, teljesítette ígéretét.

 

         (9) Az emberek sosem szenvednek hiányt, mikor Isten javára adakoznak, vagy jót tesznek Isten népével. A Szakadás idején, 1843-ban, sok telektulajdonos visszautasította azt, hogy a Free Church-nek parcellát adjon el, hogy azon templomot és lelkészi lakot építsenek. Ilyen volt az én szolgálati helyem is. De volt egy fiatal földbirtokos ott, aki parcellát adott az egyházi épületeknek. A megboldogult Mackintosh úrra gondolok. Akkoriban fiatalember volt, és Indiába készült. Elutazása előtt, ennek a gyülekezetnek egyik tagja elment hozzá, és azt mondta neki: „Ön Indiába utazik, Mackintosh úr, és mivel kiparcellázott számunkra az egyházi épületeinknek alkalmas területet, biztosítom Önt arról, hogy az Úr megáldja Önt a jóságáért, épségben fog hazatérni, és gazdagabb lesz, mint amikor elment innen”. És ez így is lett. Mackintosh úr visszatért, és imádta az Urat a Free Church-ben.

 

Befejezés

 

Törekedjetek arra, hogy megismerjétek Krisztust, mint Isten létráját, Aki út a menny felé, és Istent, mint a szövetség Istenét, és akkor mindenetek meglesz, amire szükségetek van, úgy ebben az életben, mint az örökkévalóságban.

 

Ámen.