Abraham Booth








Egyedül Isten kegyelme által





Abraham Booth 1768-ban kiadott The Reign of Grace könyvének átdolgozott változata




2009



Abraham Booth


By God’s Grace Alone



Prepared by H. J. Appleby





The Roundwood Trust,

Kingsbrook House,

42 Kingsbrook Road,

Bedford, MK42 OBH,

United Kingdom






© Hungarian translation, Pápai Ernő







Előszó Abraham Booth először 1768-ban megjelent The Reign of Grace tizenhatodik, egyben utolsó (angol) kiadásához





Nem kell védekeznem azzal kapcsolatban, miért írtam meg ezt a könyvet. Ha a benne található igazságok megegyeznek a Szentírással, akkor a közönség nemtetszése egyáltalán nem fog zavarni. Ha azonban ezek az igazságok nem biblikusak, akkor semmilyen védekezés nem tudja igazolni azokat!

Arra törekedtem, hogy ne csak elméletileg alapozzam meg az evangéliumi igazságokat, hanem megmutassam a keresztyéneknek azok gyakorlati értékét is.

Még fiatalemberként nagyon ellene álltam a kiválasztás tanának. Mar már tisztában vagyok azzal, hogy ez az ellenállás Isten mindenhatóságát támadta. Ezért kötelességemnek tartom, hogy ebben a műben bemutassam, hogy a kiválasztásnak oroszlánrésze van a biblikus igazságok harmonikus egyesülésében (ld. a 3. fejezetet!).

Teljesen meg vagyok győződve arról, hogy a magasságos kegyelem igazságai egyáltalán nem teszik lelkileg közönyössé az embereket, hanem valóban arra szolgálnak, hogy támogassák megszentelődésükben a bűnösférfiakat, és nőket! Ha nem lennék ennyire meggyőződve erről, akkor sosem beszéltem, és írtam volna ezekről az igazságokról.

Isten áldása legyen rajtatok, miközben ezeket a fejezeteket olvassátok! Ekkor ez a mű valamilyen módon dicsőséget fog hozni Isten számára.



















Bevezetés



Pál és az első keresztyének igehirdetésük miatt gyakran üldöztettek koruk zsidó vallási vezetői által. Vajon azért történt ez, mert a keresztyének erkölcstelen életet folytattak? Természetesen nem! Vajon azért történt ez, mert nem voltak jó cselekedeteik? Nem. Akkor miért üldözték őket? Azért történt, mert az az igazság, amelyet hirdettek, gyalázta az emberi büszkeséget.

Az hirdették, hogy még a földön legjobb ember szabadulása is egyedül Isten kegyelme által lehetséges, amely Krisztus kereszten való halálában van bemutatva. Semmit nem tudtak a kötelező feltételről – arról a meghozott döntésről, amelyről ma sokan azt állítják, hogy elengedhetetlen a megváltáshoz. Csak egy valamit tudtak, azt, hogy a szabadulás Isten kegyelméből van. Ez a kegyelemből való üdvösség nem pusztán meg van említve. Ez a tanítás világlik, uralkodik, dominál. Ez volt az egyedüli dolog, amiről prédikáltak. Annak bármilyen feltételezése, hogy az ember valamilyen módon kiérdemli a szabadulást, teljesen abszurd volt számukra. A legfényesebb tetteink is, és a legértékesebb tulajdonságaink is – amik nagyok társadalmunk szemében – semmit sem ér az üdvösség dolgával kapcsolatban. Az apostolok által hirdetett örömhír mindenkinek szólt – minden embernek, aki Isten szemében bűnös, elítélt, és halálraítélt tisztátalan volt. A szabadulásra való egyetlen remény az Isten kegyelme volt.

Ez a tanítás sok embert hoz ki a sodrából. A tiszteletre méltó, erkölcsös emberek úgy érzik, meg kell védeniük azt, amit ők kegyes életnek neveznek (habár gyakran ezt csak szóban teszik, és a valóságban nem élnek ilyen életet). Azzal vádolják ezt a tanítást, mintha úgymond ez lenne az erkölcstelen életvitel oka.

De ezek a támadások nemcsak abból fakadnak, mert ez az igehirdetés sérti az emberi büszkeséget, bizonyítva azt, hogy az ember sehogyan sem tudja kiérdemelni a kegyelmet. Ez az állítás sokakat azért is bosszant, hogy csak Isten adhat szabadulást, az Ő kegyelmet által, amiből az következik, hogy mindenki, aki elveti ezt az igazságot, örök átok alá kerül. Azt mondják, hogy ezek az állítások nagyfokú türelmetlenséget tanúsítanak más nézőpontokkal szemben. Valóban, talán nagyobb türelmet kellene tanúsítanunk azok iránt, akik más véleménnyel vannak a megváltással kapcsolatban? Pál azonban kategorikusan beszélt a kegyelem evangéliumával kapcsolatban: „De ha szinte mi, avagy mennyből való angyal hirdetne is nektek valamit azon kívül, amit nektek hirdettünk, legyen átok” (Gal. 1: 8).

A korai Egyház igehirdetése ceremóniák nélkül való volt! Semmilyen tiszteletet nem mutatott az emberi érdemek iránt. A legérdemtelenebbek és szánalomra méltóbbak felé irányult, bárkik is lettek volna. Ebben az igehirdetésben semmit sem találtak azok, akik elégedettek voltak önhittségükkel. Hát ezért volt gyakran támadva Pál idejének gőgös vallási vezetői részéről.

Ez a tanítás napjainkban is az egyik legfontosabb különbség, választóvonal a biblikus protestantizmus és a római katolicizmus között. Addig, amíg az ember szívében büszkeség fog uralkodni elért eredményeiért, tiltakozni fog az apostolok tanításai iránt, nem értve annak lényegét. Minden kísérlet arra nézve, hogy megváltoztassák a kegyelem evangéliumát, hogy az embernek is legyen valamilyen érdeme a kegyelem és a szentség megszerzésében, csak rontja a helyzetet.

Az önhitt emberek megvetik azt a megváltást, amely egyedül Isten kegyelméből van, de a „lelki szegények” szeretik azt! Azon bűnösök számára, akik felismerték bűneiket,a kegyelem evangéliuma – örvendetes üzenet. Miközben azok számára, akik nem értik az Evangéliumot, úgy gondolják, hogy felelőtlen, könnyelmű élethez vezet, mi azonban bátran hangoztatjuk, hogy a kegyelem evangéliuma teszi az embereket valóban szentekké.

Az azonban igaz, hogy azok kötődése, akik csak elméletben ragaszkodnak a megváltás igazságához, arról tesz bizonyságot, hogy sosem látták meg ennek az Evangéliumnak a szépségét, és sosem élték át annak erejét. Azért írtam meg ezt a könyvet, hogy megmutassam az Evangélium erejét, dicsőségét, nagyságát, és hatalmas fontosságát a bűnösök megváltásában. Megpróbálom mindezt Pál apostol szavaival illusztrálni: „AZONKÉPPEN A KEGYELEM IS URALKODJÉK IGAZSÁG ÁLTAL ÖRÖK ÉLETRE A MI URUNK JÉZUS KRISZTUS ÁLTAL” (Róma 5: 21). Lelki bölcsességért imádkozom, hogy igazságosan írjak, és arra kérlek benneteket, hogy gondosan gondoljátok át azt, amit ennek a könyvnek az oldalain fogtok olvasni.


















Első fejezet

Mi a kegyelem?


Pál szembefordítja a „kegyelem” és a „jócselekedetek, érdemek” fogalmát: „Mert kegyelemből tartattok meg hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez. Nem cselekedetekből, hogy senki se kérkedjék” (Ef. 2: 8-9). A „kegyelem” érdemtelen könyörületet, vagy olyan irgalmat jelent, amiért semmilyen módon nem tudunk megdolgozni.

A „kegyelem” szó alatt azt értjük, hogy valakinek, aki nehéz helyzetben van, vagy aki kudarcot szenved, segítséget nyújtunk. A „könyörület” mindig a szenvedő emberre utal. Ehhez hasonlóan, a „kegyelem” mindig azt feltételezi, hogy az ember nem méltó rá. Ha valaki valamit nekünk kegyelemből ad, ez azt jelenti, hogy azt nem érdemeljük meg. Minden, ami jog szerint megillet minket, az nem lehet kegyelem által a mienk. A kegyelem és az érdem egyszerre nem funkcionálhatnak. Éppen annyira ellentétesek egymásnak, mint a fény és a sötétség. „Hogyha azonban kegyelemből, akkor nem cselekedetekből: különben a kegyelem nem volna többé kegyelem” (Róma 11: 6).

Tehát, ha azt mondjuk, hogy elnyertük Isten kegyelmét, ezzel azt fejezzük ki, hogy nem érdemeljük meg azt, amit nyerünk. Ily módon, a „kegyelem” szót, abban az értelemben, ahogyan az Újszövetségben van használva, így határozhatjuk meg: Isten örök és abszolút érdemtelen kegyelme, ami abban mutatkozik meg, Isten lelki és örök áldásokban részesít bűnös embereket, akik érdemtelenek ezekre az áldásokra.

A következő oldalakon megpróbálom körülírni, mit foglalnak magukba ezek a lelki és örökkévaló áldások. Most azonban figyelmeteket arra fordítsátok, hogy Isten kegyelme – örök.

A kegyelem semmi szín alatt nem függ attól, hogy az ember érdemtelen, vagy sem reá. A kegyelem teljesen Isten kegyelmétől függ, - nem lehet kiérdemelni, nem lehet elveszíteni azért, mert az ember bűnös. A kegyelem abszolút szabad mindenféle emberi befolyástól. Ezért nincs semmi, ami elragadná azt, ha egyszer már oda adományozták. Úgyhogy Isten nyugodtan mondhatja azt: „Örökkévaló szeretettel szerettelek téged” (Jer. 31: 3). Ez a hatalmas alapja a mi megváltásunknak.

A kegyelmet nem lehet ruhára varrt aranyrojthoz, vagy olyan varráshoz hasonlítani, ami dísze a ruhának; inkább a frigyláda fedeléhez hasonlít a szentélyben, amely aranyból volt, minden értelemben tiszta aranyból. Így megláthatjuk, hogy nagyot tévednek azok, akik azt mondják, hogy a kegyelmet ki lehet érdemelni jócselekedetek által. Isten kegyelme mindenféle segítséget elutasít abban, amit tesz. Nem sérti-e a Mindenható Istent az az állítás, hogy Neki szüksége van szánalmás emberi segítségre, hogy célját véghezvigye? A kegyelem vagy abszolút szabad mindenféle befolyástól, vagy egyáltalán nem kegyelem.

Második fejezet

Üdvösség egyedül kegyelem által!


A kegyelem is uralkodjék” – mondta Pál (Róma 5: 21). Ily módon, a kegyelem hasonlatos egy uralkodóhoz. Az ezt megelőző igeversekben a bűn is hasonlatos volt egy uralkodóhoz. A bűn itt romboló erővel bír, amely halált hoz, miközben a kegyelem legyőzhetetlen erővel bír, szeretettel buzdít az üdvösségre. És ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem még nagyobb mértékben kiárad (20. vers). Ily módon, a kegyelem mindent a maga kontrollja alatt tart.

Más szóval, azok, akiket Isten üdvözít az Ő jókedvéből, - azok ellentmondást nem tűrő módon, és tökéletesen meg vannak váltva. Ha Isten kegyelmesen megszabadítja az embert a bűn hatalma alól, és új lelki képességeket ad számára, akkor Ő nem hagyja őt a sors kényje-kedvére kiszolgáltatva, hogy ők saját magukat tegyék elég szentté a menny számára. Ha Isten munkája ennyire behatárolt lenne, akkor ennek eredménye nagyon elszomorító lenne. Akkor a kegyelem semmit sem tartanak ellenőrzése alatt. Több annál (tegyük fel, hogy lehetséges), hogy az, aki saját erejéből elérte a szentséget, nagyon büszkélkednének ezzel, - és ez teljesen nem felel meg a kegyelemnek!

Ahhoz, hogy a kegyelem uralkodni tudjon, az kell, hogy az üdvösség egyedüli eszköze legyen. Istennek jóakaratából nem el kell kezdenie, de folytatnia, és be is kell fejeznie a bűnös ember megváltását. Akkor meggyőződéssel lehet kijelenteni, hogy „a kegyelem uralkodik”. Hisz, kétség kívül, az ilyen meggyőződés Istent magasztalja!

A kegyelem, mint semmi más, megfelel annak, amiben hiányt szenvedünk. Ha a bűn olyan despotikusan uralkodik rajtunk, az örök halál felé vezetve minket, hogyan reménykedhetünk abban, hogy képesek vagyunk üdvösségre jutni saját erőnk által? Mikor lelkiismeretünket riasztja szégyenletes, sokszoros sikertelenségünk a bűn elleni harcban, nem kezdünk-e csüggedésbe esni? De emlékezzetek arra: a szabadulás Isten kegyelme által lehet a mienk! Isten kegyelme Krisztus elégséges, tökéletes, és engedelmes megváltására épül. A bűn képtelen lerombolni ezeket az értékeket. Ily módon, képes a kegyelem uralkodni a teljesen érdemtelen felett. A valóságban a kegyelem a teljes érdemtelenségben érdekelt. Ez megdöbbentő! Ez egyszerűen elragadó dolog! Ha van szabadulás – a kegyelem uralkodói gazdagságából kifolyólag, akkor van remény a legrosszabb ember számára is.

Azt próbálom itt bemutatni, hogy a kegyelem – a legfontosabb eleme az üdvösségnek. A következő fejezetben azt fogom bemutatni, hogy a kegyelem milyen nagy szerepet játszik a kiválasztásban, az elhívásban, a bűnbocsánatban, a megigazításban, a fiúvá fogadásban, a megszentelődésben, és az állandóságban.


Harmadik fejezet

Kiválasztás és kegyelem


Kiválasztás, vagy kiválasztó kegyelem


Isten azért dicsőséges, mert Ő tökéletes. Minden, amit Ő tesz – tökéletes. Ezért azt kell mondanunk, hogy habár a körülöttünk levő világ, és a benne levő emberek a bűn erős hatása alatt vannak, ennek ellenére Isten dicsőségét mindig meg lehet szilárdítani ebben a világban. Ezt kétségbe vonni egyenlő annak cáfolásával, hogy Isten minden dolga tökéletes, ugyanakkor azt is feltételezi, hogy Isten nem képes gátat vetni annak a bűnnek ebben a világban, amit látunk magunk körül.

Isten megteremtette Ádámot, és szabad választást adott számára, habár tudta, hogy Ádám vétkezni fog, és Isten ítélete alá fogja rekeszteni az emberiséget. Ha mindaz, amit Isten tesz, tökéletes, akkor az is, ami megtörtént, része annak a folyamatnak, amely Isten tökéletességét demonstrálja. A Szentírás arra tanít minket, hogy dicsőséges módon, az által mutatja meg Isten az Ő határtalan tökéletességét, hogy Ádám bukott nemzetségéből kegyelmesen az üdvösség hatalmas népét választja ki. Ezt a választási aktust, amit Isten az Ő kegyelméből tesz, nevezzük kiválasztásnak, vagy kiválasztó kegyelemnek.

A kiválasztás olyan igazság, ami ma nagy támadásoknak van kitéve. Minden kétséget kizáróan, a múltban nagyon fontosnak tartották, különösen a reformátorok. De most azt mondják, hogy ellene mond az emberi értelemnek, erkölcstelen, káros az igaz kegyesség számára, és romboló az egész emberiségre nézve. Nem csoda, hogy nem népszerű!

De miért van ez a tanítás olyan éles kritika alá vetve? Ha nem tévedek nagyot, ez az igazság emberi büszkeségünk gyökereit vagdossa. Az üdvösséget Isten kegyelmes döntésévé téve, a kiválasztás nem tesz különbséget egyik vagy másik ember között abban a tekintetben, miért kell ennek az embernek üdvösségre jutnia, vagy miért nem. Az emberek üdvössége miatt egyedül Istent illeti a dicsőség. Ez a tény letöri az emberi szív büszke függetlenségét. Vannak más okok is, amiért ezt az igazságot erősen kritizálják. De ez éppen elég. Nem akarok itt okokat felsorolni a kiválasztás megvédése érdekében. Mások, akiknek több szabad ideje, és lehetősége van, mint nekem, nagyon jól megbirkóztak ezzel. Én egyszerűen csak azt magyarázom itt, mit jelent ez az igazság, és hogyan képes segítségünkre lenni.

Mivel a Szentírás beszél a „választottakról”, ebből az következik, ez a meghatározás nem az egész emberisége foglalja magába. Ott, ahol egyesek választottak, másoknak elvetetteknek kell lenniük. Mindezt világosan fejezi ki a „kiválasztani” és a „kiválogatni” szavak.

Azok, akiket a Szentírás „választottaknak” nevez, nem egész népek, vagy társadalmak, inkább egyes személyek. Úgy beszélnek róluk, mint azokról, akiknek nevei „fel vannak írva a mennyben” (Lk. 10: 20), és az „élet könyvében” (Jel. 20: 15). Ők azok, akikről azt mondják: „akik csak az örök életre választattak” (Csel. 13: 48). Ezekből az igeversekből azt a következtetést kell levonnunk, hogy a választottak – konkrét, meghatározott személyek.

Ez azzal a ténnyel is alá van támasztva, hogy az üdvösség Jézus Krisztus által adatott, Aki Közbenjárója és Keze lett ezeknek a bűnösöknek. Abszurd dolog azt gondolni, hogy valaki közbenjáróvá és kezessé válhat olyan emberekért, akiket nem ismer. Ha egy ember törvényes formában felelőssé válik egy másik ember kötelezettségéért, akkor neki, egyértelműen pontos információja lesz erről a konkrét személyről! Az üdvösség csak akkor válik valaki számára megkérdőjelezhetetlenné, ha a szóban forgó ember személye világosan meg van határozva. Tegyük fel, hogy Isten elgondolása pusztán az, hogy megmentse „azokat, akik hisznek Krisztusban”, akkor kétséges, hogy valaki valamikor ténylegesen meg lesz-e mentve, mert aligha fog bárki si hitre jutni.

De ha konkrétan azt mondjátok, hogy egyesek hitre jutnak; azt felelem rá, hogy az ilyen konkrét kijelentésnek Isten tervéből kell fakadnia. Különben a jövő teljesen meghatározatlan. Ha Isten azt tervezte, hogy egyesek hitre jutnak, akkor Neki tudnia kell, kik azok, hisz hitük „Isten ajándéka” (Ef. 2: 8). Annak is világossá kell válnia előttünk, hogy Isten mindig tudta, ki lesz megváltva, mivelhogy a Szentírás néhány helye arra utal, hogy a hívők „világ teremtése előtt” (Ef. 1: 4) ki lett választva.

Meg lehet-e találni az okát annak, miért vannak egyesek kiválasztva, mások meg elvetve? Ennek okát nem lehet megtalálni az emberekben, mivel az egész emberiség egyenlőképpen érdemtelen Isten kegyelmére. Az egyedüli okot, miért van különbség téve az emberek között, az Írás adja meg. Isten azt mondta: „Könyörülök azon, akin könyörülök, és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek” (Róma 9: 15).

Még ha eleve nem is lenne különbség az emberek között, lehetséges lenne-e az, hogy Isten előre látta azokat, akik hitre jutnak, és azért választotta volna ki őket? Semmilyen esetben! Azért, mert akkor uralkodna a kegyelem, mivel a kegyelem teljesen az emberek hitétől függne.

A Szentírás azt mutatja, hogy nem a kiválasztás oka, hanem a kiválasztás eredménye. „És akik csak örök életre választattak, hittek” (Csel. 13: 48). „Kiválasztott minket Ő magának a világ teremtése előtt, hogy szentek legyünk” (Ef. 1: 4). „Akiket eleve elrendelt, azokat el is hívta” (Róma 8: 30). „De ti nem hisztek, mert ti nem az én juhaim közül valók vagytok” (Jn. 10: 26). „Aki megtartott minket, és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végzése és kegyelme szerint, mely adatott nekünk Krisztus Jézusban örök időknek előtte” (2 Tim. 1: 9).

A hit és a szentség olyanok, mint a gyökérzet vékony és vastag szárai. Önmagukban se nem gyökerek, se nem gyümölcsök; nem alap, és nem is végcél. Ők csak a gyökér növekedésének eredményei, és a gyümölcsök formálódásának eszközei. Úgyhogy a hit és a szentség csak a kegyelem eredményei, és az elért dicsőség eszközei. „Mert kegyelemből tartattatok meg hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez” (Ef. 2: 8). A hit nem oka, hanem következménye a kiválasztásnak.

Ezen kívül, ha az emberek azért lettek kiválasztva, mert Isten látta, hogy hitre fognak jutni, miért kellett volna kiválasztani őket? Azoknak, akiknek hitük van, így vagy úgy megváltottaknak kell lenniük! Ott, ahol már van hit, nincs szükség kiválasztásra! De a Szentírás sok helyen határozottan a kiválasztás ténye mellett kardoskodik.

Pál ezt a kérdést nagyon egyszerűen magyarázza a Róma 9: 10-23-ban. Felel azokra a vélt ellentmondásokra is a kiválasztással szemben, amelyek azt állítják, Isten valóban Isten, akkor Neki jogának kell lennie arra, hogy azt tegye, amit Ő meg kíván tenni. Ha az emberi uralkodóknak megengedett azt tenni, amit akarnak, akkor meg kell-e fosztani Istent, Aki mindenek felett uralkodik, az uralkodóknak kijáró jogoktól? Isten mindenek felett való tökéletessége azt jelenti, hogy Ő nem hozhat értelmetlen döntéseket, vagy nem uralkodhat igazságtalan módon, vagy nem tervezhet úgy, hogy nem veszi figyelembe a szeretetet.

Tehát, Isten fensőbbségének tüzetesebb vizsgálata után, Pál így kiáltott fel: „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének, és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az ő ítéletei, s kinyomozhatatlanok az ő útjai!” (Róma 11: 33). Bármit is tenne Isten, Ő azt úgy teszi, mint bölcs és együtt érző Atya! Miért választott hát ki egyeseket, hogy megmentse őket, mikor azok nem érdemelték meg ezt? Azért, mert Teremtőnk kegyelmes! De miért választott ki egyesek, és miért vetett el másokat? Azért, mert Teremtőnknek elévülhetetlen joga van arra, hogy azt tegye, amit Ő akar, azokkal, akiket Ő teremtett.

Most azt akarom megvizsgálni, hogy mit akart Isten elérni a kiválasztó kegyelem által. Nagyon könnyen tételezzük fel azt, hogy minden, ami Istent nyugtalanítja, az a kiválasztottai boldogsága, és a bűnösök gyötrése. Ez hatalmas hiba. Istenkáromló feltételezés az, hogy Isten, a legfőbb Jót elégedettséggel tölti el a gyötrődő bűnösök szenvedése.

A Biblia világosan kijelenti, hogy az ok, ami miatt Isten az Ő kegyelmén keresztül cselekszik, az Ő dicsőségének magasztalása. Mikor Isten megbünteti a bűnöst, akkor ez által Ő azt mutatja meg, hogy az Ő tiszta lénye mennyire ellene áll a bűnnek. Mikor Isten megmenti a bűnösöket attól, amit érdemelnének, akkor ezzel az Ő csodálatos és végtelen kegyelmét mutatja meg. Ezért Isten minden tette az Ő dicsőségének valamilyen aspektusát mutatja be. Isten tettei úgy mennek végbe, hogy „megismertesse az Ő dicsőségének gazdagságát” (Róma 9: 23).

Úgyhogy Isten azért teszi azt, amit tesz, hogy megmutassa az Ő dicsőségét. De nemcsak ez tesz erről bizonyságot. Azok az eszközök, amik által Isten véghez viszi az Ő tetteit, szintén arra mutatnak, hogy Ő dicsőséges. A bűnösök megmentése Jézus Krisztus élete, halála, és feltámadása által megy végbe, Aki Isten örökkévaló Fia, és a Szent Lélek által, Aki munkálkodik a hívők életében, így adva nekik lehetőséget a szent életre. Istennek mindezek a tettei dicsőségesek! Ugyanúgy minden, amit Isten tesz, - változhatatlan, és feltétlenül Isten dicsőségét demonstrálja. Hogyan? Tegyük fel, hogy Ő meggondolhatja magát, és akkor az eseményeknek vagy jobb megoldás, vagy rosszabb megoldás felé kell elmozdulniuk. Ha a jobb felé mozdulnának el, akkor, ez azt jelentené, hogy Ő nem volt egészen bölcs annak előtte. Ha a dolgok rosszabb irányba mozdulnának el, akkor ez azt jelentené, hogy Ő most nem nagy bölcsességről tesz bizonyságot. Ily módon, az a tény, hogy Istennek sosem kell megváltoztatnia a döntését, - még egy bizonysága annak, hogy Ő dicsőségesen tökéletes. Neki mindig igaza van, Neki sosem kell megváltoznia. „Akiket eleve elrendelt… azokat meg is dicsőítette” (Róma 8: 30). Ha Isten megváltoztathatná az Ő döntését, akkor Pál nem állíthatta volna olyan határozottan ezt. De mivel Istenről, Aki kiválasztja azokat, akiket Ő meg akar menteni, azt mondja a Szentírás, hogy változhatatlan, tudjuk, hogy ennek szintén csodálatos igazságnak kell lennie.



A kiválasztás szentségre vezet


Mivel a Szentírás Isten kiválasztásáról tanít, úgy gondoljuk, hogy ez is a hívők szentségét szolgálja.

Az alázat, a szeretet, és a hála az igaz hit három alapvető jele. A biblikus tanítás azt mutatja, hogy a kiválasztás hogyan képes fejleszteni ezeket az ismertetőjeleket.

A kiválasztó kegyelem, kétség kívül, alázatra serkent. Minden ember egyformán elveszett. Isten nem azért váltsa meg a bűnösöket, mert ők méltóak erre, hanem azért, mert kegyelemből kiválasztotta őket. Úgyhogy senkit semmi oka sincs arra, hogy dicsekedjen kiválasztottságával. A megváltás sosem szokott „cselekedetekből lenni, hogy senki ne kérkedjék” (Ef. 2: 9). Ily módon, a kiválasztó kegyelem alázatossá teszi a hívőket. El kell ismerniük, hogy nincs több joguk megváltottnak lenni azoknál, akik teljesen érdemtelenek erre, és már a pokolban vannak. Ahogyan Pál írta: „Mert kicsoda különböztet meg téged? Mid van ugyanis, amit ne kaptál volna? Ha azonban úgy kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1 Kor. 4: 7). Ezen kívül, Isten választása az Ő választott gyermekeinek szívében nagy szeretetet gerjeszt Iránta. Mikor azok átérzik a megváltás minden áldását, amit Isten kegyelemből nekik adott (amit ők semmivel sem érdemelnek ki jobban másoknál), ennek a csodálatos szeretetnek be kell töltenie őket! Isten megérdemelten a pokolba küldhette volna őket, de helyette a mennyekig emelte őket. Megtehetik-e, hogy nem szeretik Őt ezért?

Ez a szeretet megmutatkozik a hálában is. Ha Isten ilyen sokat tett értünk, mikor ezt meg sem érdemeljük, nem kell-e nekünk teljesen átadnunk magunkat Neki, háládatos szolgálatra? Pállal együtt azt mondjuk: „Áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben, a Krisztusban. Az szerint, amint magának kiválasztott minket Ő benne a világ teremtése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Ő előtte szeretet által” (Ef. 1: 3-4).

Az alázat testvéreink, a szeretet és hála Isten iránt a kiválasztó kegyelem átgondolt gyümölcsei. A kiválasztás következésképpen hatással van ránk, hogy mi, hívők, jobbakká váljunk.

De bármilyen hasznos lenne is számunkra, akik már hitre jutottunk, ez az igazság, nem csüggeszti el-e azokat, akik még csak most keresik Istent? Azok, akik hívőkké akarnak válni, így gondolkodhatnak: „Ha nem tartozom az Isten választottai közé, akkor nincs értelme, milyen erősen akarok én megváltott lenni, ugyanolyan maradok, mint eddig”. Nem volna-e részéről értelmesebb dolog, ha ezt mondaná: „Jó étvágyam van. Az étel ennek az étvágynak kielégítési eszköze, ezért továbbra is enni fogok”?

Krisztus az élet kenyere, étel lelkünk számára. Ez a mennyei eledel kegyelem által adatik nekünk. Az Evangélium erről beszél, ingyen erről tesz bizonyságot kivétel nélkül mindenkinek, aki éhezik. Mit kell tennie annak a lelkileg felébredt bűnösnek, ha Isten ilyen lehetőséget ad számára? Csak egyet: meg kell ragadnia ezt az eledelt, hogy örökké éljen. A bűnösök nem képesek hinni Krisztusban az alapján, hogy kiválasztottak. Nem, az Isten kegyelméről szóló örömüzenet azok felé a bűnösök felé van fordítva, akik készek meghalni. Kivétel nélkül mindazok, akik tudják, hogy ilyen veszedelemben vannak, és átérzik szabadulás szükségességét, arra vannak hívva, hogy lelki áldásokat nyerjenek – még az előbb, mielőtt a kiválasztásra gondolnának. Úgyhogy ennek az igazságnak nem kell megrémítenie a kereső embert, vagy másokat, akik felismerték bűnösségüket. Azok, akik nem gondoskodnak lelkükről, vagy sokat tartanak jócselekedeteikről, nem nagyon fognak aggódni a kiválasztásuk felől! De senki sem bizonygassa: „Ha a választottak közé tartozom, akkor meg leszek váltva. És nincs fontossága annak, hogyan viselkedek”. Ily módon, vajon arra hívja-e ez a biblikus tanítás a hívőt, hogy könnyelmű legyen?

Néha olyan emberekkel lehet találkozni, akik azt bizonygatják, hogy hisznek a kiválasztásban, de romlott életmódot folytatnak. Az ilyen emberek azonban saját magukat csapják be. A kiválasztás nem pusztán csak azt jelenti, hogy az emberek egy része okvetlenül a mennybe kerül. A kiválasztás lényege abban van, hogy Isten emberei „szentek és feddhetetlenek legyenek Ő előtte” (Ef. 1: 4), azaz a kiválasztás azt jelenti, hogy a szent emberek fognak a mennybe kerülni.

Isten nemcsak a kiválasztottak számára rendelt végcélt (a mennyet) határozta meg. Ő ugyanúgy meghatározta azt is, hogyan fognak az emberek oda kerülni. Pál azt írja: „Kezdettől fogva kiválasztott titeket Isten az üdvösségre, a Lélek szentelésében és az igazság hitében” (2 Thessz. 2: 13). Úgyhogy a választott emberek lelki tapasztalatainak oroszlánrészét a „megszentelődésnek” és az „hitben való igazságnak” kell adnia. Ott, ahol ez a két igazság hiányzik, nem beszélhetünk kiválasztásról.

Van még egy érv, amelyet az előbbihez hasonlóan, időről időre felhoznak a kiválasztás igazsága ellen. Így hangzik: „Mi a haszna az igehirdetésnek, az imádságnak, és az önmegtagadásnak? Ha már egyesek úgy is ki vannak választva, akkor semmilyen szükség sincs már ezekre a dolgokra”. Az előbbi érvre való felelet, felelet erre a válaszra is, vagyis, Isten tudatosan használja fel az igehirdetést, az imádságot, és az önmegtagadást arra, hogy embereket vezessen ahhoz az istenfélő életre, amire Ő kiválasztotta övéit. Ennek az érvnek az abszurditását még egy példa által is tudom bizonyítani.

Megegyezünk abban, hogy létezik Isten, Aki minden emberi dolgunkat az Ő gondviselése által vezet. Ha Isten mindent eltervezett, amit Ő tett, akkor ennek az érvnek is kapcsolata van a mindennapi élettel. Ha Isten minden ember dolgát eltervezte, akkor mindent a gondviselés vezet. És akkor nem fontos, egészségesek vagyunk-e, vagy betegek; sikeresek vagyunk-e szakmánkban, vagy sem; ügyesen végezzük-e feladatainkat, vagy sem. De ki lehet annyira ostoba, hogy az bizonygassa: „Nincs jelentősége annak, eszek-e, alszok-e, tanulok-e, vagy sem, mivel életem minden körülményét már úgyis elrendezte a gondviselés!”? Ha nem fogunk ilyen abszurd érveket felhozni mindennapi életünkre nézve, akkor miért hoznánk fel ilyen érveket lelki életünkkel kapcsolatban?

Isten tökéletes tájékozottsága magában foglalja nemcsak életünk minden részletét, de életünk végét is. Életünk apró dolgait nem tudjuk elválasztani attól, mi fog velünk történni ennek az életnek a végén. Isten a mennyben csak azokat látja előre, akikkel kapcsolatban világosan látta, hogy tökéletesek lesznek a szentségben, mindennap gyakorolva benne magukat; Ő senki sem lát előre a pokolban azokon a bűnösökön kívül, akik nap, mint nap megvetik az Ő igazságát.

De, - fognak ellenkezni egyesek, - ez a tanítás Istent igazságtalanná teszi, mivel Ő nem mindenkivel szemben mutatott kegyelmet. Isten ily módon igazságtalanná válik”! Erre azt felelem: ott van igazságtalanság, ahol a valakinek járó jutalom valamilyen okból kifolyólag nincs odaadva, vissza van tartva. Ha a bíró szigorúan alkalmazza a törvényt a szegény irányában, de elnéző a gazdagok felé, - akkor igazságtalan. De ha mint jótevő, nagylelkű a szükséget szenvedő szomszédjai felé, akkor sosem fogjuk azt állítani, hogy neki kötelessége minden szűkölködővel nagylelkűnek lennie. Ilyen kijelentés nem lenne tisztességes részünkről! Ha a dolog önkéntes szánalomból fakad, akkor szó sem lehet igazságtalanságról, még akkor sem, ha nem minden fog részesülni ebből a kegyből. Ez még inkább sajátságos Istenre nézve, mert Ő a Teremtő, Akinek teljes joga van arra, hogy úgy cselekedjen, ami Neki tetszik, azokkal, akik az Ő teremtményei. És az Ő tökéletes természete azt jelenti, hogy Ő semmi igazságtalant nem követhet el.

Engedjétek meg, hogy egy kérdést tegyek fel nektek: minden ember vétkezett, vagy sem? Ha minden ember vétkezett, akkor minden ember vétkes Isten előtt. Ha ezt elismerjük, akkor, még ha minden ember meg is hal, Isten igazságos lesz. Egyesek arra való választása, hogy üdvösségre jussanak, semmilyen módon nem sérti azoknak az érdekeit, akik nem lettek kiválasztva. Az, hogy ők nincsenek kiválasztva, nem igazságtalan büntetés. Azt mondani, hogy Isten nem utasíthatja vissza valakinek a kiválasztását, azt feltételezi, hogy minden embernek joga van az üdvösségre. A valóságban azonban erre senkinek nincs joga. Az üdvösséget egyedül kegyelemből lehet elnyerni.

Az igazság az, hogy az az érv, amely azt hangsúlyozza, hogy „Isten nem igazságos, ha csak egyeseket választ ki”, a valóságban azért alakul ki, mert túl sokat gondolunk magunkról (érdemtelenül!), és nagyon keveset tartunk Istenről. Így kell-e ennek lennie ennek pusztán azért, mert az elbizakodott és büszke ember eldöntötte, hogy Isten nem teheti azt, amit Ő akar?

Szeretném bemutatni a kiválasztás igazi értékét. Először, az adott igazságnak van bizonyos mondanivalója a beképzelt bűnösnek. Láthattuk, hogy mindenki vétkes Isten szemében, és hogy Ő egyeseket kiválasztott az üdvösségre, míg másokat meghagyott bűneikben, hogy elnyerjék méltó büntetésüket bűneikért. Honnan tudjátok, hogy ez nem rátok vonatkozik? Istent által elvetettnek lenni azt jelenti, hogy örökre elvesztem. Még mindig közönyösök vagytok? A haragvó Isten kezében vagytok, de nincs világos feltevésetek arról, hogy Isten mit fog tenni veletek! Ha nem zárjátok ki azt, hogy a pokolba kerülhettek, akkor tudjátok, legyetek tisztába azzal, hogy ezt érdemlitek. Teljesen megalapozott okotok van a félelemre. Gondolkodjatok el ezeken a rettenetes állapotokon! Isten segítsen meg benneteket abban, hogy „meneküljetek Isten haragjától” (Mt. 3: 7). Tehát, világos előttünk, hogy az arról való tanítás, hogy Krisztus szerelme minden emberre egyformán vonatkozik, és hogy Krisztus meghalt mindenkiért, álomba ringathatja lelkiismereteteket. Ha Isten mindenkit egyformán szeret, és egyformán üdvözít, akkor miért kellene valami felett is aggódni? Csak a biblikus igazságok, amelyek a kiválasztó kegyelemről beszélnek, és Krisztus, mint Aki egyedüli közbenjárója népének, képesek felrázni a gondtalan és könnyelmű bűnöst.

Másodszor, a kiválasztás igazsága sok mindent mondhat a hívőnek is. Lehet-e valóban az igazi hívők közé sorolni benneteket? Ha igen, akkor ez az igazság azt mutatja be nektek, kit kell magasztalnotok ezért, és hogy mindazoknak, akik Isten kegyelmét elnyerték, örökre megszerezték azt maguknak. Mivel semmi sem képes legyőzni az Isten kegyelmét. Hisz a kegyelem uralkodik mindenek felett! Mennyire fontos akkor „erőssé tenni elhívásunkat és kiválasztásunkat” (2 Pt. 1: 10). Meggyőződtetek arról, hogy a kiválasztás igazsága biblikus igazság? Akkor bizonyosodjatok meg arról, hogy rendelkeztek mindezekkel a kiváltságokkal. Kétségbe vonhatatlan, hogy azok között a nevek között, amivel a Biblia illeti Isten népét, az „Isten választottai” a legfigyelemreméltóbb. Arra mutat, hogy jog szerint rendelkezhettek mindazokkal a hatalmas kiváltságokkal, amelyeket a kegyelem bocsát rendelkezésetekre, hogy „választott nemzetsége, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket” (1 Pt. 2: 9).

Harmadszor, a kiválasztott igazság sokat mondhat a névleges hívőnek is, aki sokat elmélkedik a tanításon, de életében gyakran sok tisztátalan dolgot, büszkeséget, és haragot lehet látni. Vajon nem vagy-e ilyen ember? Akkor annyit beszélhettek a tanításról, amennyi nektek jólesik, ez azonban semmi hasznot nem fog nektek hozni. Életetek világosan azt mutatja, hogy ellenségei vagytok a kegyelemnek. A valóságban saját bűnös hajlamaitoknak éltek. A valóságban ti nem szeretitek Istent. Bárcsak az a kegyelem, amelyről beszéltek, de saját tapasztalatotokból nem ismertek, kegyelmesen megszabadítana benneteket bűneitekből. Nem lehet szánalomra méltóbb teremtményt találni annál az embernél, aki azt a benyomást kelti, hogy ismeri azt, amit a valóságban sosem élt át.























Negyedik fejezet

Hogyan ellenőrzi a kegyelem Isten általi elhívásunkat


Az a tény, hogy Isten kegyelmesen egy népet választott magának a bűnös emberiségből, nem lesz rögtön világos azok előtt, akiket Ő kiválasztott. Egész addig semmit sem tudnak választott állapotukról, amíg meg nem térnek. A Szent Léleknek egyenként kell őket elhívnia, mert különben sosem fogják megtudni, hogy ők Isten gyermekei! A Biblia ezt az állapotot így írja le: „Isten, aki elhívott titeket” (1 Kor. 1: 9); „elhívott az ő kegyelme által” (Gal. 1: 15); „elhívott titeket a mi evangéliumunk által” (2 Thessz. 2: 14). A Szent Lélek felhasználja az evangéliumot arra, hogy megvalósítsa ezt az elhívást.

A bűnösök lelkileg halottak. Csak az után fogadják örömmel az evangélium igazságát, miután a Szent Lélek lelkileg élővé teszi őket. „… halottak hallják az Isten Fiának szavát, és akik hallják, élnek” (Jn. 5: 25). Az újjászületett bűnös azt érezheti, hogy távol van Istentől, de az evangélium ezt mondja: „Aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem” (Jn. 6: 37). Így a lelkileg élővé váló bűnös jöhet Jézushoz, hitben az evangélium igazságába kapaszkodva. Attól még tény marad az, hogy minden bűnöst egyedül az isteni kegyelem által hívunk a megtérésre. „Isten, aki kegyelmével elhívott engem” – mondja Pál. És egyetlen szent sem tud más okra mutatni. A bűnösök általában nem úgy tekintenek Isten elleni tettükre, mint bűncselekményre, hanem egyszerűen úgy, mintha azok csak gyengeségek megjelenési formái lennének. Bűneikben alusznak, valamilyen általános kegyelemről ábrándozva, ami úgymond nekik lesz adva. Nem tudják, hogy veszélyben vannak, egészen addig, míg Isten Lelke nem érinti meg őket, hogy meggyőzze őket bűnösségükről. Az Isten Lelke által felrázva a lelki halálból megtudják azt, hogy minden egyes bűnükkel Isten átkát vonják fejükre. A teljesítetlen kötelességek gondolata, mindazoknak a javaknak hálátlan felhasználása, amit Isten adott, valamint az Isten elleni lázadás kavarog felébresztett értelmükben, és félelemmel tölti el lelküket. A lelkiismeret élessé teszi a tüskét, és a bűntudat nehéz járommá válik. Világossá válik, hogy Isten szent törvénye igazságos, és hogy a halál elkerülhetetlen a meg nem tért bűnösök számára.

Ezután a Lélek, és az igazság szavainak segítségével a bűnösök arról is tudomást szereznek, hogy képtelenek megszabadulni Isten törvényének átkától saját erőfeszítéseik által. Mikor ennek tudatára ébrednek, meg fognak ütközni azon, hogyan tudtak korábban ilyen haszontalanok, és közönyösek lenni. Most már tudják, hogy a Bibliában valóságosan van lefestve az ember természeti állapota: „az eb visszatér a saját okádására, és a megmosódott disznó a sárnak fertőjébe” (2 Pt. 2: 22); „nyitott sír” (Zsolt. 5: 10). Ahelyett, hogy élete minden pillanatát az Isten iránti megszakítatlan és mélységes szeretetben töltené, ahogyan azt a törvény is követeli, - ó, milyen szégyen! - saját maguk, és a bűn felé való szeretetben éltek. Természetes is, hogy Isten ítélete igazságos felettük! „Átkozott minden, aki meg nem marad mindazokban, amik megírattak a törvény könyvében, hogy azokat cselekedje” (Gal. 3: 10). Kétség nélkül, átkozottak, mivel nem teljesítették szüntelenül mindazt, ami ott megíratott.

Most, úgy tűnik, hogy az ilyen emberek?készek egyet érteni abban, hogy bármilyen remény csak akkor lehetséges a számukra, hogy Isten – kegyelmes. A kegyelem, mint az üdvösség lehetségessége, mindenki számára őszintén kívánt, aki megértette, semmi az Isten szemében. Ti, valószínűleg, az gondoljátok, hogy a felébredt bűnös hanyatt-homlok szalad, hogy elérje a kegyelem által felajánlott üdvösséget? Figyelemre méltó igazság! Megrendítő kegyelem! Mit kell még? A tapasztalat azonban azt bizonyítja, hogy a felébredt bűnösök néha nagyon lassúak, és nem sietnek, hogy elnyerjék ezt a megbékélést. De nem azért, hogy Isten kegyelme hiányos lenne, és nem is azért, mert az üdvösség nem lenne teljes. Nem, sokszor azért, mert, ahogyan nekünk tűnik, még nem eléggé nehezedett rá bűne, vagy nem nagyon akaródzik neki Krisztust követni. Ez azt jelenti, hogy a felébredt bűnös még mindig nem érti eléggé a kegyelemből való üdvösség dicsőségét.

Bűnösségünk felismerése, vagy annak kívánsága, hogy Krisztus megváltónkká váljon, nem kötelezi Istent arra, hogy megváltson minket. Rendelkeznünk kell ezekkel a tapasztalatokkal ahhoz, hogy készek legyünk elfogadni a kegyelmet, de önmagában ez nem kötelezheti Istent arra, hogy könyörüljön rajtunk. Csak a kegyelem kontrolálja Isten elhívását, és nem az, hogy mi mennyire bánkódunk bűneink felett, vagy mennyire vágyunk a megváltásra. Ahhoz, hogy higgyünk, el kell kerülnünk minden törekvést, ami hitetlenségre késztet minket. Az evangélium hívása azoknak a szerencsétlen bűnösöknek van címezve, akiknek semmijük sincs, amire támaszkodhatnának. Az, aki valóban hisz Krisztusban, Reá kell támaszkodnia, mint Arra, Aki meg tudja igazítani a tisztátalant (Róma 4: 5). Annak a bűnösnek, aki azt hiszi, hogy jobb a többi hitetlentől, nincs vágy a szívében, hogy Krisztushoz jöjjön. De az a bűnös, aki tudja, hogy ő éppen olyan, mint a többiek, van ilyen vágyakozása! „Mert nem az igazakat hívogatni jöttem, - mondja Jézus, - hanem a bűnösöket a megtérésre” (Mt. 9: 13).

A hívő reménységének alapja, és lelki örömének forrása nem annak megértésében van, hogy valamit tett azért, hogy kiérdemelje az üdvösséget (nevezzük ezt „hitnek”, vagy bárminek), hanem az az igazság, ami arról beszél, hogy az üdvösség kegyelemből adatik, hogy a Megváltó azért jött, hogy „megtartsa, ami elveszett” (Mt. 18: 11). A hívőnek a kegyelemre kell támaszkodnia, ami nem arra kéri, hogy méltó legyen, és a Megváltóra, Aki annyira ad megigazulást a hívőnek, amennyire arra szükség van.

Mikor megértette, hogy ő éppolyan vétkes, mint más hitetlen ember is ebben a világban, győzetik meg a felébredt bűnös arról, hogy ő csak azért van elhívva, mert Isten kegyelmes. Nem ismer semmi más okot, amivel meg tudná magyarázni elhívását. Teljesen meg van győződve arról, hogy Isten tette meg az első lépést. Azért elmélkedik felébredéséről, hogy megismerje lelki szükségét, a bűnös azt mondja: „Megtalált engem Az, Akit én nem kerestem, és nem szerettem”.

Isten egyedül az isteni kegyelem munkája által hívja el a bűnöst. Annak megértése, hogy Isten kiválasztó kegyelme kiválasztotta, és éppen őt hívta el, habár semmivel sem különbözött a többi istentelentől, szívét keresztyén hálával kell megtöltenie. Nagyon erős késztetést fogtok érezni arra, hogy engedelmeskedjetek az Istennek, és hűségesen Neki szolgáljatok.

Mit mondhatnék nektek, akik még nem vagytok elhívva? Ha abban az állapotban távoztok ebből az életből, amiben most vagytok, akkor mindörökre meghaltok. Csak azok, akik elhívattak ebben az életben, még itt, lesznek megdicsőítve az elkövetkezendő életben. Ne gondoljátok, hogy az evangélium üdvözíthet benneteket, miközben szívetek hideg marad, és nincs benne Isten iránti szeretet. Mi a hasznotok abban, hogy barátaitok úgy fognak rátok emlékezni, mint tiszteletreméltó emberekre, ha Isten meg fog ítélni bennetek? Bárcsak Isten munkálkodna bennetek, nehogy ez vonatkozzon azokra, akik olvassátok ezt a könyvet!





















Ötödik fejezet

Isten azért bocsátja meg bűneinket, mert Ő kegyelmes


A bűnök bocsánata az, amire a lelkileg felébresztett ember rettenetesen vágyik. De lehetséges-e a bűnbocsánat? A Biblia nélkül sosem fogjuk ezt megtudni. Az Írásokban azt látjuk, hogy Isten elejétől fogva az Ő kegyelméről beszél: „Az ÚR… megbocsát hamisságot, vétket, és bűnt” (2 Móz. 34: 6-7).

A Bibliában Isten sokszor és sokféleképpen beszél az Ő megbocsátásáról, és sokszor, sokféleképpen beszél a mi bűnösségünkről is. A bűnösök úgy vannak említve, mint „utálatosak”, és „szentségtelenek”. Isten bocsánatáról úgy van szó, mint „megtisztításról”, mert „elfedezi a bűnt”. A bűnösökről úgy beszél, mint „adósokról”, „megkötözöttekről”. A megbocsátásról úgy beszél, mint az adósság „kiegyenlítéséről”, és az elnyomottak „felemeléséről”. A „bíborszínű” bűnök olyan „fehérekké” válnak, mint „hó”. Isten bocsánata az, ami megfelel bűneinknek.

Isten bűneinkre való bocsánata ingyen adatik, ez a bocsánat teljes, és felülmúlhatatlan.Ez a három fogalom megérdemli, hogy alaposabban is megvizsgáljuk, hogy megmutassuk, milyen megalapozottan bocsátja meg a bűnösök bűnét az Ő kegyelme által.

Először, a bocsánat ingyen adatik. Semmilyen feltétele nincs, amellyel rendelkeznie kellene a bűnösnek az előtt, mielőtt megnyerné azt. Az Írásból vett példát világosan beszélnek erről. Milyen feltételeket teljesített a tárzusi Saul az előtt, mielőtt bocsánatot nyert volna? Abszolút semmilyet. Isten ellensége volt, és nem azért nyert bocsánatot, mert teljesített bizonyos feltételeket, hanem azért, ahogyan ő beszél erről: „… hogy Jézus Krisztus bennem mutassa meg legelőbb a teljes hosszútűrését, példa gyanánt azoknak, akik hinni fognak benne az örök életre” (1 Tim. 1: 16). Saul, habár nem érdemelte ezt, „példa gyanánt” volt adva az Isten mindent megbocsátó kegyelmére. Milyen feltételeket teljesített Zákeus, vagy a samáriai asszony, vagy a filippi börtönőr, hogyan bocsánatot nyerjen? Abszolút semmilyet! Senki sem érdemelte meg közülük, hogy bocsánatot nyerjen. Lehetne más példákat is felhozni, de határt szabok neki még egy példa által. Milyen feltételeket teljesített a kereszten függő, haldokló lator, hogy meg legyen bocsátva neki? Abszolút semmilyet! Ő címeres gazember volt. Várhatott volna jó feleletet az imájára, hogy „Emlékezz meg rólam”? A kérése egyedül Isten kegyelmének aktusa volt. Az, hogy a két lator közül csak ő nyert bocsánatot, a kiválasztó kegyelem hatásának köszönhető (ld. a harmadik fejezetet!).?

Habár ez a bűnösöknek való megbocsátás ingyen van, sose feledkezzetek meg arról, hogy Krisztus nagyon drága árat adott érte. Legkisebb bűneinkre való bocsánat is azért jöhetett létre, mert Ő teljesítette a legrettenetesebb feltételét is – Ő testet öltött, Ő tökéletesen engedelmes volt az isteni törvénynek, és Ő meghalt a kereszten. Azért a bocsánatért, amit a bűnös abszolút ingyen kap, a Megváltónak hatalmas árat kellett fizetnie.

Ezen kívül, az ár megfizetésének pillanatában, mintha azt kellett volna bemutatni, hogy ez nem az igazakért, és az arra érdemes (saját szemükben) emberekért történt, a haldokló Jézus ingyen bocsátott meg a latornak. Kétségtelen, hogy a bocsánat kegyelemből van, és a kegyelem az az irgalom, amely mindenféle előzetes feltételek nélkül adatik.

Úgy gondolom, itt elég tény volt felhozva, hogy bebizonyítsam, hogy a bocsánat ingyen adatik. Könnyen hozhatnék még fel több érvet is, de nem teszem ezt, csak emlékeztetlek benneteket egy figyelemreméltó igeversre: „Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete által minekutána megbékéltünk vele” (Róma 5: 10). Innen világossá válik, hogy ezt a bocsánatot az Ő „ellenségei” nem azért kapták, mert valami jót tettek volna!

Másodszor, a bocsánat – teljes. Egy bűn is képes a bűnösre hozni a törvény átkát. A bocsánatnak teljesnek kell lennie ahhoz, hogy elfedezzen minden bűnt. Ki kell terjednie a legnagyobb bűnökre is, bármennyire utálatosak is lennének, mert különben ha csak egy bűn is megbocsátatlanul marad, ítélet alá vettetik.

Krisztus vére határtalan értékkel bír Annak mindenek felett való méltósága miatt, Aki ontotta azt. Krisztus halála képes megtisztítani „minket minden hamisságtól” (1 Jn. 1: 9), ez azt jelenti, hogy minden bűntől, bármilyen borzalmas lenne is az, és minden bűntől, bármilyen számosak lennének is azok.

Ezért így kiálthatunk fel: „Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi öröksége maradékának vétkét? Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban! Hozzánk térve, könyörül rajtunk; eltapodja álnokságainkat. Bizony a tenger mélységébe veted minden bűnünket!” (Mik. 7: 18-19).

Akkor hát előre, remegő bűnös! Gondolj a kegyelem gazdagságára! Ne engedd a bűnnek, vagy a bűnöknek, hogy elcsüggesszenek. Isten sosem azért adja a kegyelmet, mert a bűnös erre méltó, és sosem tagadja meg azt azért, mert a bűnös arra érdemtelen. A kegyelem ingyen adatik, a kegyelem tökéletes. Ez adjon békességet lelkednek!

Harmadszor, a bocsánat – örökkévaló. Ez a teljes bocsánat legmagasabb foka. A bocsánatnak visszavonhatatlannak kell lennie. Ezzel kapcsolatban az Írás világosan mondja: „Mert megkegyelmezek álnokságaiknak, és az ő bűneikről és gonoszságaikról meg nem emlékezem” (Zsid. 8: 12). Ez nem feltételhez kötött, hanem abszolút ígéret. Nem függ a bűnös elkövetkező, példás viselkedésétől (máskülönben nem jutna érvényre). Az Úr megváltó halálától, és Isten megingathatatlan hűségétől függ. „Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket” (Zsolt. 103: 12). „Kicsoda vádolja az Isten választottait?” (Róma 8: 33). Ezek a következetes kijelentések azt jelentik, hogy a bocsánat nem változtatható meg.

Az a tény, hogy Isten megbünteti gyermekeit, mikor azok vétkeznek, nem jelenti azt, hogy elveszítik a bocsánatot. A büntetés az Ő feléjük való szeretetéről, és gondoskodásáról tesz bizonyságot, az nem annak a jele, hogy Ő elvetette volna őket.

Az, hogy a hívők állandóan a bűnök bocsánatáért esedeznek, nem azt jelenti, hogy ezek ne lennének megbocsátva. Ők azért az érzésért imádkoznak, ami emlékezteti őket arra, hogy bűneik meg vannak bocsátva. Nem szabad azt gondolnunk, hogy minden esetben, mikor vétkezünk, bűnbánatot tartunk, és megvalljuk azt, Isten megismétli a bocsánat aktusát. Ez azért történik, hogy újra és újra tudatosítsuk magunkban azt, hogy a bocsánat már a mienk, mert Isten gyermekei vagyunk.

Milyen dicsőséges az Isten által adományozott bocsánat, milyen tökéletes az! Nincs semmi, ami a legérdemtelenebb bűnöst is képes lenne kételkedővé tenni, aki Istennél keresett menedéket. Senkinek sincs a legkisebb alapja sem arra, hogy azt mondja: „Bűneim túl nagyok”.

Mit mondunk tehát? Megmaradjunk-e a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen? Távol legyen” (Róma 6: 1-2). A bűnbocsánatot nyert bűnös a legmelegebb hálaadással mondhatja: „Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét… Aki megváltja életedet a koporsótól” (Zsolt. 103: 1-4).


Az Isten által adott bocsánat megfelel az Ő természetének. Az nem lehet hasonló ahhoz a bocsánathoz, amely az emberek között uralkodik – amely korlátozott, meghatározatlan, képlékeny, kierőszakolt. Az Ő bocsánata – teljes, ingyenes, feneketlen, határtalan, abszolút. Olyan, amilyen megegyezik Isten felülmúlhatatlan jellemének. Emlékezzetek erre, ti szegény, szerencsétlen emberek, mikor megvitatjátok ezt a kérdést Istennel. A bocsánatot nem lehet kiérdemelni korábbi jócselekedetek által, de hatalmas késztetést ad arra, hogy istenfélő életet éljetek annak elnyerése után. Az, aki nem nyeri el ezt a bocsánatot, semmilyen módon nem tudja kiérdemelni azt, és ez által nem is érzi át az Istennek való engedelmesség kötelességét, és a valóságban semmilyen kapcsolata nem volt vele!


Kedves olvasóm, megfelelő számodra ez a bocsánat? Nagyon szeretnéd, ha meg lenne neked bocsátva? Akkor keresd Jézust, Aki ezért halt meg. Azt, amire te annyira vágysz – az ingyenes ajándékra, Jézus váltsága által lehetséges, amit Ő meghozott a bűnösökért.

Ő már megbocsátott neked? Akkor szívednek tele kell lennie szent szeretettel az Úr iránt, és szánakoznod kell mindazok felett, akik megsértenek téged. Az az ember, aki azt mutatja, hogy neki megbocsáttattak bűnei, de mások felé engesztelhetetlen – hazug az (1 Jn. 4: 20).








































Hatodik fejezet

Megigazulásunk kegyelem által történik


Bizonyítékok


A megigazulásról szóló tanítás azt mondja el nekünk, hogy Isten, Aki szent, magához fogadja a bűnöst. Ez az igazság nagyon fontos. Ha hibát követünk el ebben a kérdésben, rosszul értelmezve azt, nagyon súlyos következményekkel jár. Úgyhogy ez az igazság komoly elmélkedést kíván tőlünk.

A megigazulás jogi kifejezés, ez alatt nem azt értjük, hogy az ember természete folytán igaz. A megigazítás a bíró végzése, aki kihirdeti, hogy ez az ember nem vétkes. Úgyhogy, ilyen értelemben a megigazulás ellentéte a megítélésnek. Az ítélet kihirdetése sosem akarja az embert bűnössé tenni, egyszerűen azt mondja: „Ezt az embert meg kell büntetni”. Ily módon, a megigazulás nem azt mondja, hogy az ember szent, hanem azt, hogy erre az emberre úgy kell tekinteni, mint aki megérdemli a jutalmat.

Két módja van annak, hogy az ember megigazulttá váljon. Ha az derülne ki, hogy ez az ember sosem törte meg Isten törvényét, akkor a törvény által lenne igazzá nyilvánítva. De a Biblia azt mondja: „mindnyájan vétkeztek” (Róma 3: 23), és „egy igaz sincs” (Róma 3: 10). Akkor világossá válik, hogy senki sem lesz a törvény által igazzá nyilvánítva. A Biblia azt mondja Isten igazságáról, hogy „törvény nélkül” (Róma 3: 21) jelent meg. Ez a megigazítás, amely a kegyelem által jut érvényre, és az evangélium által lesz nyilvánvalóvá. Most ezt a megigazulást fogjuk áttekinteni.

Az van nekünk mondva, hogy „Isten az, aki megigazít” (Róma 8: 33). Mivel Ő az egyetlen, Akit vétkeinkkel megsértettünk. Ily módon, nyerünk megigazulást, mert Isten – kegyelmes, és nem azért, mert mi megérdemeljük azt.

A Szentháromság mindhárom személye részt vesz megigazulásunkban. Az Atya eltervezte azt a módot, amely által ez az esemény véghezvitetett. Elküldte az Ő Fiát, Aki tökéletesen betöltötte a törvényt a bűnösök helyett. Isten Fia teljesen alávetette magát az Atyja akaratának, és elhordozta magán annak a törvénynek az átkát, amit a bűnösök megtörtek. A Szent Lélek szabad utat nyitott a bűnösöknek az örömhírhez, és adja a lehetőségét annak elfogadására. Így, Pál szavaival élve azt kérdezhetjük: „Kicsoda vádol minket”? Ha a Három-egy Isten megigazít, aki nagyobb Tőle, hogy ezt megkérdőjelezhetné?

A Biblia azt mondja, hogy azok az emberek, akiknek adva van ez a csodálatos irgalom – bűnösök, és tisztátalanok. Ez azt jelenti, hogy a megigazulás annak adatik, akik „nem munkálkodik, hanem hisz abban, aki az istentelent megigazítja” (Róma 4: 5).


Az a kifejezés, hogy „Isten igazítja meg az istentelent”, arra késztet egyeseket, hogy dühösen azt mondják, hogy az ilyen tanítás a szentséget, és a jócselekedeteket haszontalanná teszi. Miért lenne rájuk szükség, ha Isten megigazítja a tisztátalant? De az apostol nem azt mondja, hogy Isten megigazítja azokat, akik továbbra is tisztátalanok maradnak. Mindazok, akik megigazíttattak, az előtt voltak tisztátalanok, egy perccel előtte még tisztátalanok volta. De mindazok, akik megigazíttattak, abban a pillanatban igazakká válnak. Nekünk következetesen azt kell hirdetnünk, hogy a Szentírás azt mondja, hogy Isten megigazítja a tisztátalant. Mivel a megigazulás annak adatik, akik „nem munkálkodik”, ezért el kell vetni annak a gondolatát is, hogy az ő feltételezett érdeme lenne az oka a megigazulásnak.


A megigazulásnak csak ezért van helye, mert Isten irgalmas. Ez kategorikusan ki van jelentve: „Megigazulván ingyen az ő kegyelméből, a Krisztus Jézusban való váltság által” (Róma 3: 24). Ha ezek a szavak nem bizonyítják azt, hogy a megigazulás teljesen ingyen adatik, a bűnös bármilyen pillanatnyi igazságára nézve, akkor nem tudom, milyen szavak bizonyíthatnák még ezt! Világosan meg van mondva nekünk, az áldás ingyen adatik, semmilyen más okból kifolyólag – ezt jelenti a „kegyelemből, hit által”.

Nem kell teljesíteni semmilyen feltételt, sincs szükség semmilyen érdemre, Isten ereje által, vagy anélkül; nincs szükség semmilyen előfeltételre ahhoz, hogy a bűnös „nem vétkesnek” legyen nyilvánítva. Semmi sem szükséges ehhez, csak az, hogy Isten kegyelmes legyen!

De mégis, hogyan képes a szent és igazságos Isten láthatóan mellőzni a bűnös tisztátalanságát, és igaznak nyilvánítani azt? Hogyan képes a tisztátalan ember igaznak nyilvánítva? Nem bírói hiba ez?

Annak az igazságnak, amely által bármely ember igazzá lehet nyilvánítva Isten színe előtt, tökéletesnek kell lennie. Isten törvénye tökéletességet követel, és ettől kevesebbel nem elégszik meg. De hol szerezhet a bűnös ilyen tökéletességet? „Annak okáért a törvénynek cselekedeteiből egy test sem igazul meg ő előtte” (Róma 3: 20). Isten törvénye messze van attól, hogy igaznak mondja a bűnöst, és úgy ítéli meg őt, mint bűnöst. Mivel „akik a törvény cselekedeteiből vannak, átok alatt vannak” (Gal. 3: 10). Mivel az, aki „az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös” (Jak. 2: 10). Ily módon, nincs tökéletes igazságosság a bűnös számára, aki a törvény igazsága által igazzá válni!

Ha lehetséges lenne az, hogy Isten törvényének betartásával igazakká lehetünk, akkor nem kellett volna eljönnie Krisztusnak. Ha az emberek érdemeik által igazakká lehetnének nyilvánítva, akkor „Krisztus ok nélkül halt meg” (Gal. 2: 21). „Azt tartjuk tehát, - írta Pál, - hogy az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül” (Róma 3: 28).

Hitünk azonban nem oka a megigazulásunknak. Az van mondva, hogy a hívők hitből, és nem hitük miatt igazulnak meg. Senki sem rendelkezik tökéletes hittel. Ha a hit lenne megigazulásunk oka, akkor egyes hívők tökéletesebb, míg más hívők tökéletlenebb hit által lennének megigazítva. Akkor egyesek tökéletesebben lennének megigazítva, mint mások! Ez azonban teljesen abszurd. Ez a hitet annak eszközévé tenné, hogy kiérdemeljük a megigazulást. Nem! Az van mondva, hogy Isten igazsága „jelentetik ki… hitbe” (Róma 1: 17). Ezért a hit nem lehet az, ami minket igazakká tesz.

Ugyanis Isten nem valamilyen Szent Lélek által gerjesztett szentségért, vagy az Általa gerjesztett jócselekedetért fogad el minket. Ha igaz lenne, hogy ilyen szentséget magunk el létre tudunk hozni, akkor ezt saját igazságunknak kellene neveznünk. De Pál apostol világossá teszi, hogy ő szomjazik arra, hogy „találtassam Ő benne, mint akinek nincsen saját igazságom” (Fil. 3: 9).

Ha azt mondjuk, hogy saját igazságunk az oka megigazulásunknak, akkor emberi erőfeszítés által próbáljuk elérni azt, hogy Isten elfogadjon minket. Akkor újra a cselekedeti szövetség igájába hajtjuk magunkat, vagyis az alá, ami teljesen ellene mond a kegyelmi szövetségnek. A cselekedeti szövetség egy szerződés, amit Isten kötött Ádámmal, amelyben Isten teljes személyes engedelmességet követelt, ami feltétele volt az életnek (1 Móz. 2: 16-17).

A kegyelmi szövetség azonban egy olyan szerződés, amelynek segítségével Isten mindenféle feltételek nélkül ígéri azt, hogy megáldja a bűnösöket; a valóságban, annak mélységében, ez nem más, mint az „ígéret szövetsége” (Ef. 2: 12).

Ha ebben az esetben a bűnös, aki meg akarja szerezni a megigazulást, tisztátalan, ha a világ Mindenható Uralkodója tökéletes engedelmességet követel, ha ez a tökéletesség nincs meg cselekedeteinkben, még a mi jócselekedetekről való fogalmunk szerint sem, akkor hogyan leszünk megigazítva? Ehhez helyettesre, közbenjáróra van szükségünk, Aki mindazt megtehetné, ami szükséges, és mindezt nekünk tulajdonítaná! Ily módon lehet csak azt mondani, hogy mi Krisztus igazsága által válunk igazakká (Róma 5: 19), és „igazulunk meg az ő vére által” (Róma 5: 9). Magigazulásunk egyedül Isten kegyelméből adatik, mivel Krisztus üdvözítő munkája számlánkra íratik.



Példák


A Biblia világosan beszél arról, hogy a hívő nem a maga igazsága által igazul meg, hanem az által az igazság által, ami neki tulajdoníttatik. Krisztus alázatban, tökéletesen betöltötte Isten törvényét. Bűneink az Ő halála által lettek megváltva. Krisztus életének és halálának értékessége folytán lehet minket igazakká nyilvánítani. Isten elégedett, mert az Ő törvényei betöltetnek, – Krisztus mindet betöltötte.

Így igazította meg Isten Ábrahámot is. Habár Ábrahám azonnal engedelmeskedett, mikor Ő elhívta őt Úr városából (1 Móz. 12: 1); habár rögtön engedelmeskedett a parancsnak, hogy áldozza fel egyetlen fiát, Izsákot (1 Móz. 22: 2); habár „Isten barátjának neveztetett” (Jak. 2: 23); habár engedelmessége bebizonyította, hogy hite valóságos, és ebben az értelemben cselekedetei bizonyították, hogy ő igaz; ennek ellenére a felhozott bizonyítékok közül nem volt alapja annak, hogy Isten elfogadta őt. „Mert ha Ábrahám cselekedetekből igazult meg, van mivel dicsekednie” (Róma 4: 2). De, még ha az emberek előtt, akik mellette éltek, dicsekedhetett volna is, nem dicsekedhetett volna Isten előtt. Mit mond a Biblia? „Hitt azonban Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttaték az ő neki igazságul” (Róma 4: 3). Pál azonnal tovább folytatja, arról beszélve, aki nem tesz, de hisz „abban, aki az istentelent megigazítja” (Róma 4: 5). Ábrahám istentelennek számíttatik. Az igazságnak neki kell tulajdoníttatnia, mert neki abszolút nem volt igazsága. A Biblia azt mondja: „hanem mi érettünk is, akiknek majd tulajdoníttatik” (Róma 4: 24). Úgyhogy Isten ma is azt a módszert alkalmazza a bűnösök megigazításában, amelyet Ő Ábrahámmal szemben is alkalmazott.

Pál alkalmazza Dávid példáját is. Vajon Dávid boldognak nevezi-e azt az embert, aki úgymond azért üdvözült, mert tökéletesen megtartotta Isten törvényét? Véletlenül sem! Pál azt mondta: „Amint Dávid is boldognak mondja azt az embert, akinek az Isten igazságot tulajdonít cselekedete nélkül” (Róma 4: 6), és „Boldog ember az, akiknek az Úr bűnt nem tulajdonít” (Róma 4: 8).

Az igaz volt nekünk tulajdoníttatik, az igazság nem függ a törvénytől, az igazság nem függ a cselekedetektől – így mondja Pál. Ebben hitt a korai Egyház. Egyedük Isten kegyelméből igazulunk meg.

Megvizsgálva azt, Pál hogyan beszél Ábrahámról és Dávidról, nézzük most meg, mit mond ő a saját helyzetéről, ami a filippi levélben van leírva (3: 4-9). Kétségtelen, hogy ő világosan értésünkre adja, hogy mindazokat, akik nem igazak, Isten nem fogadja magához. Az igazságnak két formája van. Az egyik fajtát Pál „magunknak tulajdonítottnak” nevez, vagyis olyan, amit a törvény betartásával lehet megszerezni. A másik fajtája „Isten igazsága”, amit a Krisztusban való hitből nyerhetünk. Pál azt mondja, hogy ő egyedül Isten kegyelme által lett megigazítva.

Van sok más hely is az Írásokban, amelyek segítségével be lehet bizonyítani, hogy a megigazulás kegyelem által adatik, hogy az a bűnösöknek tulajdoníttatik, de amit sosem tudnak kiérdemelni. Lentebb csak néhány ilyen példát hozok fel:


1. Megigazított istentelenek. A nekik való megbocsátás nem lehet saját jócselekedeteik eredménye. Ugyanúgy nem lehet eredménye más bűnösök illékony jócselekedetének sem, akik lehetnek akár már bűnbocsánatot nyert bűnösök is. Mi, emberek, nem vagyunk képesek ily módon igazságot adni egymásnak. Tehát, az igazságosság csak akkor lehet a mienk, ha Krisztus tökéletes és határtalan igazsága számlánkra íródik. Ezt nevezzük nekünk tulajdonításnak.


2. A Róma 5: 12-21-ben Pál beszél bukott állapotunkról Ádám bűne miatt. Azt hangsúlyozza (14. vers), hogy Ádám az eljövendő Messiás képe volt. Ádám és Krisztus összehasonlítása abban áll, hogy ahogyan Ádám vétke utódainak tulajdoníttatik (sokan lettek bűnösökké), úgy Krisztus engedelmessége is lelki utódainak fog tulajdoníttatni (sokan válnak igazakká). Tehát, mindkét esetben a dolgok tulajdoníttatnak: az első esetben – a bűn, a másodikban – az engedelmesség.


3. Tessék, az az igazság, amit hangsúlyozok, következő igeversben látszik meg a legfényesebben: „Mert ha azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne” (2 Kor. 5: 21). Világos, hogy Krisztus nem azért lett „áldozat a bűnért”, mert Ő valóban vétkezett volna. És, természetesen, Ő nem valamilyen saját bűnért volt megítélve. Ő csak egy módon hordozhatta el bűneinket – úgy, hogy ezt a bűnt Neki tulajdonították. És mivel Pál állításának mindkét részében (2 Kor. 5: 21) ugyanarra a módra utal, ebből világosan azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ahogyan a vétlen embert áldozattá lehet tenni a bűnért, egyszerűen neki tulajdonítva ezt a bűnt, úgy lehet a vétkes embert is igazzá tenni, ha neki tulajdonítjuk az igazságot. Más szóval, ahogyan Krisztus bűnért való áldozattá lett téve nem saját bűnös tettei miatt, úgy voltunk mi is igazakká nyilvánítva nem saját jócselekedeteink miatt. Nem saját igazságunk miatt vagyunk igazakká nyilvánítva, hanem Isten kegyelmesen nekünk tulajdonítja ezt az igazságot.


4. A Pál tanítása elleni ellenvetés meg is magyarázza azt, amit hirdet: jócselekedeteink semmilyen módon nem lehetnek okai megigazulásunknak. Pál megvádolták azzal, hogy megveti Isten parancsolatait, és azt mondták, hogy azt javasolja nekünk, hogy cselekedjünk gonoszt, hogy abból jó származzon (Róma 3: 8, 31). Tehát, senki sem gondolta, hogy ő a jócselekedetek tevésére tanít minket, hogy ez által érdemeket szerezzünk magunknak, mert máskülönben akkor ezek a vádak sosem álltak volna fel ellene! Azok, akik azt tanítják, hogy elengedhetetlenek a jócselekedetek, hogy megszerezzük a megigazulást, aligha lehetne azzal vádolni, hogy arra tanítanának, hogy ne tartsuk be a törvényt! (Ezekre a támadásokra Pál elmagyarázta, hogy annak ellenére, hogy a jócselekedetek nem alapjai az igazak megigazulásának, minden megigazított hívő arra fog törekedni, hogy jót cselekedjen).


5. Az az igazság, amely által megigazulunk, az „igazság ajándékának” neveztetik (Róma 5: 17). Ha a hívők elnyerik azokat (vagyis ha nekik adatik), akkor világossá válik, hogy ők nem érdemelték ki a megigazulást azzal, hogy jót cselekedtek. Mi nem vagyunk képesek kiérdemelni az ajándékokat.


6. Az az Evangélium rendeltetése, hogy megnyissa előttünk Isten igazságát (Róma 1: 17), és megmutassa nekünk Isten kegyelmének gazdagságát, mivel a hívők teljesen Krisztustól függnek abban, hogy üdvösséget nyerjenek. A bűnös képtelen méltó dolgot felhozni a megigazulás alapjának, még ha Mózes alázatosságával, Jób türelmével, Pál buzgóságával, vagy János szeretetével rendelkezne is. Megigazulásunk Isten dicsőségét demonstrálja.


Azt mondják, hogy azok, akik „tulajdon igazságukat igyekeznek érvényesíteni” (Róma 10: 3), nagyon meggyötörik magukat. Ha te, kedves olvasóm, mindazok ellenére, amit mondtam, úgy érzed, hogy saját magad engedelmességére kell támaszkodnod, hogy kedves legyél Istennek, engedd meg nekem, hogy emlékeztesselek ennek az Istennek a természetére, Akinek szemében te saját erődből annyira kedves akarsz lenni. Az Ő jelenlétében még a szent angyalok is eltakarják arcukat, és úgy kiáltanak: „Szent, szent, szent”. Az Ő szemei – mint tűzlángnak nyelvei. Ő féltékenyen őrzi az Ő dicsőségét. Az Ő haragja olyan, hogy az ég és a föld elfut az Ő arca elől. Akkor milyen bizonyítékokat tudnál te felhozni, hogy beajánld magadat Neki?

Gondolkozz el azon, hogy mit mondta egyes bibliai szentek: „Ha igaznak mondanám magamat, a szájam kárhoztatna engem; ha ártatlannak: bűnössé tenne engemet” (Jób 9: 20). „Egy élő sem igaz előtted” (Zsolt. 143: 2). „Jaj nekem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok” (Ézs. 6: 5).

Tehát, értelmes dolog-e, biztonságos dolog-e számodra az, hogy saját tökéletlen cselekedeteidre támaszkodsz, mikor olyan szentek, mint Jób, Dávid, és Ézsaiás ilyeneket mondanak? Ha az ő Isten iránti engedelmességük ilyen keményen volt Általa megvizsgálva, akkor mennyivel inkább vagyunk távol ettől mi engedelmességünkben! Sokkal jobb olyan igazsággal rendelkezni, amely tökéletes, és olyan engedelmességgel, amely szent, amit Isten kegyelmesen nekünk ajándékoz, és ingyen elnyerhető, hit által!










Hetedik fejezet

Fiúvá fogadásunk a kegyelem által történik


Isten nem pusztán azt jelenti ki, hogy a hívők igazak (ami a megigazulást jelenti). Ő fiúvá is fogadja őket, mint az Ő saját gyermekeit. A hívők nemcsak Isten barátjává válnak, – habár már ez is hatalmas ajándék lenne, – hanem Isten fiúvá fogadott örököseivé is, akiknek ellenvetés nélkül joguk van az örökségre.

Az ókori Görögországban és Rómában volt egy szokás: ha egy gazdag embernek nem lehettek saját gyermekei, akkor választott valakit más családokból, és nyíltan, törvényes alapon, örökösévé tette őket. A kiválasztott személynek nem volt a legkisebb igényt sem tartott arra, hogy ily módon fogadják fiúvá. De ahogyan az örökbe fogadás megtörtént, többé már nem tartozott régi családjához. Teljes jogú örököse lett gyámjának.

Figyeljétek meg, hogyan növekednek és válnak erőteljesebbé azok a kiváltságok, amiket Isten ad kegyelmesen a hívőknek:

- mikor Ő megbocsát nekünk, az Ő barátaivá válunk;

- mikor Ő megigazít minket, igazakká nyilváníttatunk;

- mikor Ő fiúvá fogad minket, az Ő örököseivé válunk.

A Biblia úgy írja le a hívőket, mint „Isten gyermekeit”. Ez azért van így, Istentől születtek, Krisztus az ő Vőlegényük, és befogattattak a mennyei családba. Nem meglepő, hogy János apostol így kiált fel: „Lássátok meg, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk” (1 Jn. 3: 1).

Ezt a csodás kiváltságot a hívők nem érdemeikért kapják, hanem csak azért, mert Isten kegyelmes akar lenni. Ő „eleve elhatározta, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratának jó kedve szerint” (Ef. 1: 5). Az ok, amiért Isten a hívőket az Ő családjába fogadja nem más, mint az Ő kegyelmének dicsérete.

Azok, akiket Isten fiaivá fogad, az Ő ellenségei voltak. Ők lázadók és bűnözők voltak, akik halálra ítéltettek. Az, hogy a harag fiai a dicsőség örököseivé lettek, – nem más, mint Isten kibeszélhetetlen kegyelmének aktusa! Ha röviden megvizsgáljuk azokat a kiváltságokat, amelyekkel a hívők rendelkeznek Isten fiúvá fogadása által, azt fogjuk látni, hogy milyen csodálatos Isten kegyelme.


1. A hívők mostantól tiszteletreméltó helyet foglalnak el, többé már nem szolgák, nem barátai, hanem „Isten gyermekei”. És ez az állapot megváltozhatatlan. A hívők papoknak és királyoknak is vannak nevezve.


2. A hívők csodálatos rokonságban élnek. Ők nem egyszerűen testvérei Krisztusnak, de az Ő Menyasszonyának megtisztelő helyét is elfoglalják. És ez egy olyan szövetség, amely sosem lesz megtörve.


3. A hívőknek csodaszép örökségük van, amely nemcsak a Gondviselés állandó segítségét jelenti ebben az életben, hanem magának Istennek teljekörű örökségét.


4. A hívőknek az is kiváltságuk, hogy bennük él a Szent Lélek – a Fiúság Lelke – Aki garanciája jövőbeli dicsőségüknek, és gyakorlati segítséget nyújt mostani lelki életükben is.


Milyen nagy kiváltság az, hogy az ember minden félelem és kétség nélkül jöhet az Istenhez! A legszegényebb hívő is ebben az értelemben gazdagabb a legtekintélyesebb embereknél a földön.

Mit jelentenek ezek a dolgok neked? Keresztyénnek nevezed magad? Rendelkezel azokkal a tapasztalatokkal, amikről beszéltem? Ha nem, akkor messze vagy attól, hogy azt mondják rólad, hogy Isten gyermeke vagy (Hogyan mondjam ezt érthetőbben? Elfogadod ezt?), mert te még mindig az ördög fia vagy.

De, ha keresztyén vagy, – akkor Isten gyermekei közé tartozol. Viselkedj ehhez méltóan! Hadd elégedjenek meg a világ fiai a földi dolgokkal. Te ne úgy viselkedj, mint ők. Nem vagy-e Isten királyságának örököse? Akkor neked az Isten Egyházának javát kell keresned. „Amik csak igazak, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek; ha van valami erény, és ha van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok” (Fil. 4: 8).




















Nyolcadik fejezet

Megszentelődésünk kegyelemből történik


Eddig arról a változásról beszéltem, mikor Isten azok felől gondolkodik, kiket tegyen az Ő gyermekeivé. Most Ő kegyelmesen gondol rájuk, azokra, akiket megigazított, és családjának tagjaivá tett.

De Isten nemcsak azért gondol másképpen rájuk, de az Ő kegyelméből valóban másokká is teszi őket, azokhoz viszonyítva, milyenek voltak azelőtt, mielőtt Ő elhívta volna őket. Isten még akkor elhívta őket, mikor istentelenek voltak. De Ő nem engedte meg, hogy ilyenek maradjanak. Ő kegyelmesen szeretetet ad nekik Maga, és az Ő útjai iránt. A megszentelődés – egy lelki folyamat, amely segítségével a megigazítottak Isten képére változnak el. A megszentelődés célja az, hogy valóban szentekké váljanak.

A megigazulás és a megszentelődés Isten kegyelmes akaratából származik. Ezek azonban különböznek egymástól. A megigazulás – egyszeri esemény, amely segítségével Isten kegyelmesen kijelenti, hogy az istentelen ember nem vétkes. A megszentelődés – folyamatos esemény, amely segítségével Isten kegyelmesen megváltoztatja a hívő régi szokásait, és viselkedését, kegyes dolgokká formálva azokat. Az első a bűn ítélete alól szabadít meg minket. A második a bűnnel való beszennyeződéstől óv meg minket. Az első egy pillanat alatt meg végbe, míg a második folyamatosan történik.

A megszentelődés áldása a már megigazult embereknek adatik. A szentség – különleges áldása azoknak, akik új szövetségre léptek az Istennel. Ugyanakkor ez nem feltétele az új szövetségbe való lépésnek. A szentség – szintén Isten kegyelmének ajándéka. Hogy ezt világosabban kifejtsem, engedjétek meg, hogy bemutassam azt, hogy csak a megigazított ember tud jó és igaz dolgokat tenni. Ahhoz, hogy valamilyen tett „jócselekedetnek” szamíttassék Isten szemében, annak helyes indulatból, helyes módon, és helyes célból kell történnie. Isten iránti szeretetből kell fakadnia, és olyan módon kell történni, ahogyan azt Isten parancsolja. Egyetlen istentelen ember sem képes helyes indulatból, helyes módon, és helyes célból cselekedni, még akkor sem, ha megfelelő módon cselekszik.

A hívők nem azért tesznek jót, hogy ez által kiérdemeljék az üdvösséget. Ő ezt az üdvösséget Isten kegyelme ajándékának következtében nyerte el. Most azonban hálából tetszik neki Isten törvényét megtartani. Úgyhogy mi nem határoljuk el magunkat Isten törvényétől, mintha valami helytelen dolog volna. Valóban úgy van, ahogyan Jézus mondta: „aki ismeri az én parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem” (Jn. 14: 21). Az őszinte engedelmesség Isten szeretetéből fakad. Az őszinte szeretet engedelmeskedik Istennek.

A hívők szentsége – a Krisztussal való egyesülésük következménye. A Szent Lélek bennük lakozik, mivel ők egyek Krisztussal. A Lélek felhasználja a Bibliát arra, hogy hatást gyakoroljon a hívőkre, hogy szentség teremjen szívükben, és életükben. Ahogyan Jézus is imádkozott: „Szenteld meg őket a te igazságoddal: a te igéd igazság” (Jn. 17: 17). Mivel a Biblia hit alapja, ez azt jelenti, hogy minél jobban megértjük az ő igazságát, a szentségnek annál több gyümölcsét fogja hozni életünkben.

Ahhoz, hogy meggyőzzük a hívőket arról, hogy törekedjenek a szentségre, a Biblia bizonyos tényeket használ:


1. Ők olyan emberek, akiket Isten választottai, akiket Ő szerzett magának. És vajon nem elég az az ár, ami ki lett fizetve ezekért az emberekért – Krisztus drága vére vajon nem győzik meg őket arról, hogy gyűlöljék a bűnt, és szeressék Isten törvényét? Azoknak a keresztyéneknek, akik a kereszt alapzatán állnak, és látják a Megváltó szenvedéseit, vágyakozniuk kell arra, hogy felvegyék a harcot a bűn minden formájával szemben. „Ha valaki nem szereti az Úr Jézus Krisztust, legyen átkozott. Maran atha.” (1 Kor. 16: 22).


2. Mennyei elhívásuk van. „Hanem amiképpen szent az, aki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben” (1 Pt. 1: 15). Isten arra hívta el a hívőket, hogy szentek legyenek. Ez arra ösztönzi őket, hogy olyan legyenek, amilyeneknek lenniük kell.


3. Isten adományai, különösen a minden bűn megbocsátásának adománya, amely ingyen adatik, Isten iránti élő engedelmességet eredményez. „Kérlek azért titeket atyámfiai, az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket elő, szent, és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket” (Róma 12: 1). Ezek az adományok, habár nem érdem által adatnak, arra késztetik a hívőt, hogy teljes szívvel szeressék Isten irgalmát.


4. A hívőket Isten fiaivá fogadja, és örököseivé teszi a fiúvá fogadás által. A hívőkben levő Szent Lélek meg lehet sértve, mikor azok istentelenül viselkednek, de a hívőnek hatalmas ösztönzése van arra, hogy nem balgatag módon éljen.


5. Isten ígéretei szintén arról győzik meg Isten gyermekeit, hogy vágyakozzanak a szentség után. „Amelyek által igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket; hogy azok által isteni természet részeseivé legyetek, kikerülvén a romlottságot, amely a kívánságban van e világon” (2 Pt. 1: 4).


6. Isten úgy büntet, mint ahogyan az Atya bünteti az Ő gyerekeit. A gondoskodó apának kötelessége megfenyítenie gyermekeit, mikor azok engedetlenek. „Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik általa gyakoroltatnak” (Zsid. 12: 11). Szomorú dolog, ha a hívők csak azért törekednek a szentségre, mert félnek Isten büntetésétől. Ennek ellenére ez az indok meggyőz minket arról, hogy kerüljük az engedetlenséget, és ez, természetesen, szintén Isten kegyelmes szerelméből származik.


Nem minden módot soroltam fel, ami megtalálható a Bibliában, amely segítségével Isten arra ösztönzi a hívőket, hogy a szentségre törekedjenek, de úgy gondolom, hogy ezek felsorolása is elégséges, mert ezek az alapvető módszerek. Azt bizonyítják, hogy a megszentelődés fontos része üdvösségünknek. Isten kegyelme nem válik a bűnösök számára örvvé arra nézve, hogy tisztátalanságaikban maradjanak. És habár a szentség nem ad jogot nekik az örök életre, Isten gyermekeinek mindig emlékezniük kell arra, hogy ha életükben nincs meg a szentség gyümölcse, akkor nincs alátámasztott bizonyítékok arra nézve, hogy meg lettek váltva.

Ha tudjuk, hogy Isten nem vesz figyelembe semmilyen cselekedetet (azon kívül, ami az Iránta érzett szeretetből történik), akkor a hitetleneke legjobb cselekedetei is nem többek, mint nagyvonalú hibák! Botorság azt mondani a bűnösöknek, hogy ezt vagy azt a jót tegyék, hogy megismerjék Krisztust, mint Megváltójukat. A Krisztussal való üdvözítő találkozást a bűnös nem eszközölheti ki, mert azt Isten az Ő kegyelméből adja.


Nélküle mindaz, amit tesztek, bármilyen örömmel töltené is le értelmeteket, vagy lelkiismereteteket, teljesen elfogadhatatlan Isten szemében. Futtok, erőlködéseitek meggyőzőnek tűnhet szemetekben, de nem azon az úton futtok, versenyeztek, de nem törvényes módon, és sosem fogjátok elnyerni a koszorút… A lelki engedelmesség alapjának Isten kegyelmén kell nyugodnia… Ha elnyertétek Isten elhívását, akkor ebből kell származnia az engedelmesség dolgainak”.



Úgyhogy annak a jónak az eredménye, amit Isten tett, az igazi szentség ösztönzője. Ez legyen a dolgod, akkor a hívőnek világos elképzelése lesz arról, mi az isteni kegyelem. Az a kegyelem, amely előre vetíti, megnyitja, és adja az üdvösség áldását, mesterünkké válik, amely arra fog minket tanítani, hogyan járjunk a szentségben.












Kilencedik fejezet

A szentség és a jócselekedetek fontossága


Ez a fejezet beszél számunkra néhány fontos okról, miért kell a hívőknek jót tenniük. Hangsúlyoznunk kell, hogy az Evangélium abszolút ingyen adatik a leggonoszabb bűnösnek is, mivel Isten kegyelméből van, ugyanakkor ennek megfelelően azt is hangsúlyoznunk kell, hogy az, aki nem él szent életet, bárki is lenne az, nem lehet keresztyén. A jócselekedetek segítségével nem lehet kiérdemelni az üdvösséget, de ezek a cselekedetek bizonyítékai az üdvösségnek.

Mindenki, aki újjászületett, új, lelkiekben való életet él. Isten arcképe helyre állíttatik a hívőkben. Lehetséges-e akkor az, hogy ezek az emberek lennének szentek. A következő két dolog a lényege a szentségnek és a jócselekedeteknek.


1. Az életvitel szentsége bizonyítja állításaink hitelességét, azt, hogy mi Isten gyermekei vagyunk. Bárki is hivatkozna arra, hogy ő hisz Krisztusban, de hányaveti lenne a jó cselekvésében, hite – haszontalan lenne.


2. A jócselekedetek, különösen az a segítségnyújtás, ami a szegényeknek, vagy az üldözött keresztyéneknek van adva, fel van jegyezve Krisztusnál, és meg lesz emlékezve róla az ítélet napján. Ez arról fog bizonyságot tenni, ki keresztyén valójában, és ő meg is lesz különböztetve a hitetlenektől és a névleges keresztyénektől.


Ugyanakkor fordítsatok figyelmet különösen arra, hogy ha mi jót is teszünk, ez nem lehet oka a mi megigazulásunknak. Annak az igazságnak, ami által mi megigazulhatunk, olyan tökéletesnek kell lennie, hogy az át tudjon menni az isteni vizsgán. De a mi legjobb cselekedeteink sem tökéletesek. Egy sem képes arra, hogy megigazítson minket!

Ily módon, különbséget teszünk az alap – az között, hogy Isten elfogadott minket (ami Krisztus ingyen adott igazsága által mehet végbe), és az erre az alapra épített dolog között – saját gyakorlati kegyességünk között.


Az Istennel való kapcsolatunk fundamentuma – egyedül Krisztus. A Benne való kegyelem és a bűnbocsánat. Lelki házunk szentség és engedelmesség által épül. Bizonyos emberek nagy hibát követnek el ezzel kapcsolatban, nincs hitükben békességük. Az ok abban keresendő, hogy engedelmességüket és kötelességüket mindig a fundamentumhoz fogják számítani. Ezek a kövek azonban nem felelnek meg az alapozásnak, mert nem bírják el a reá épülő házat! Egyetlen alapot lehet vetni – ez Isten kegyelme, irgalma, és megbocsátása, amit Krisztus vére által történik. Mikor ez az alap, akkor minden napunknak erre az alapra kell állíttatnia, meghozva a hit gyümölcsét.

ben való életet él. 4848484848484848484848484848484848484848484848484848484848484848484848484848484848484848484848484848484848484848484848484848484848484848

Úgyhogy a szentség és a jócselekedetek – keresztyén természetünk legfontosabb elemei. A gyakorlati kegyesség hiánya tesz bizonyságot arról, hogy ez az ember nem keresztyén, hanem bálványimádó.

Abban van az oka gyakran annak, ezek az úgynevezett keresztyének nem tesznek jót, hogy fösvények. Ezt a bűnt sokszor lekicsinylik. Gyakran hallok ilyen megjegyzést: „Ő jó keresztyén, de egy kicsit fösvény ember”. Az is lehetne mondani ennek alapján: „Ő egy rendes asszony, habár nyilvánosházat tart fenn”. Az egyik kijelentés éppoly abszurd, mint a másik. A fösvénység nem egyszerűen egy hanyag tett. Ez bálványimádás, bűntett, ami ítéletet kíván (1 Kor. 6: 9-10; Ef. 5: 5; Kol. 3: 5). Valószínű, hogy kevés olyan bűn van, amelyben ilyen sokan mentegetnék magukat. Következésképpen, nagyon nem sok olyan bűn van, amellyel kapcsolatban ennyire óvatosaknak kellene lennünk. A kapzsiság úgy gondolja, hogy ez az élet arra való, hogy gyarapítsuk vagyonunkat. „Meglássátok – mondta Jézus – hogy eltávoztassátok a telhetetlenséget; mert nem a vagyonnal való bővölködésben van az embernek az ő élete” (Lk. 12: 15).

Az az ember, aki azt szajkózza, hogy hisz Krisztusban, de nem mutat egészséges szeretetet Isten és a felebarát felé, nem várhatja el, hogy keresztyénként tekintsenek rá. Hát ennyire fontosak a jócselekedetek!

























Tizedi fejezet

A kegyelem egészet addig védelmezi a hívőket, míg át nem lépik a mennyország kapuját

Az előző fejezetekben láthattuk, milyen csodálatos kiváltságok adatnak a hívőnek Isten hatalmas kegyelme által – a megigazulás, a fiúvá fogadás, a megszentelődés. De minden keresztyénnek, aki megértette, milyen gyenge az ő szíve, és mennyire erősek az ő lelki ellenségei, rögtön fel kell tennie a kérdést: honnan tudom, hogy nem veszítem el ezeket a felbecsülhetetlen ajándékokat? Kegyelemből vannak, de hogyan őrzöm meg őket? Emlékezzetek Péterre! „Ha mindnyájan megbotránkoznak is te benned, én soha meg nem botránkozom... Ha meg kell is veled halnom, meg nem tagadlak téged” (Mt. 26: 33-35). Nagy meggyőződéssel beszélt. Ennek ellenére nem tartotta meg szavát. Akkor hogyan állhatnánk meg mi?

A Biblia azt mondja, hogy Isten képes arra, hogy a „férgecske” is „hegyeket csépeljen és zúzzon össze” (Ézs. 41: 14-15). Igen, a hívők megállnak. Ezt nem nehéz elhinni, ha emlékezünk arra, hogy a Három-egy Isten teljesen fel van készülve arra, hogy megvédje gyermekeit. Itt van néhány dolog, amire alapozhatjuk eme meggyőződésünket.


1. Isten szeretete meg fogja őrizni a hívőket. Ő egyszer kegyelmesen elhívott minket az Ő szeretete által. Most vagy az Ő szeretetének kell meghalnia, vagy valaminek meg kell zavarnia ezt ezt a szeretetet, hogy Ő azt tegye, amit óhajt, míg a hívő meg nem hal. Isten szeretete változhatatlan. Az Ő tervei nem romboltathatnak le.


2. Isten ereje meg fogja tartani a hívőket. Ha csak egy megváltott lélek is elveszne, kételkednénk arra nézve, hogy Isten valóban mindenható-e? Az Ő dicsősége kétségessé válna, az Ő bölcsessége nem lenne elégséges.


3. Isten ígéretei meg fogják őrizni a hívőket. Isten az Ő gyerekeinek sok ígéretet adott, olyanok, mint „nem hagylak el, el sem távozom tőled” (Zsid. 13: 5).

4. Isten szövetsége garantálja a hívők biztonságát. A hívők a Krisztus által megkötött új szövetség alanyai. Ez a megegyezés jobb, mint az Ádámmal kötött régi (az időleges volt, és csak addig adott életet, míg Ádám tökéletesen engedelmes volt). Az új szövetségről úgy beszélhetünk, mint „örök szövetségről”. Isten azt mondja: „nem fordulok el tőlük, és a velük való jótéteménytől, és az én félelmemet adom az ő szívükbe, hogy el ne távozzanak tőlet” (Jer. 32: 39-40). Mi lehet ennél a szövetségnél nagyobb ígéret?


5. Isten hűsége megőrzi a hívőket. Isten azt mondja: „De az én kegyelmemet nem vonom meg tőle” (Zsolt. 89: 34). Örülj, erőtlen keresztyén! Hited alapja – szilárd. Erősebb, mint azok a bajok, amelyek megkörnyékeznek, erősebb, mint a haláltól való félelem, erősebb, mint az ítélettől való félelem. Az erő, az igazság, és a kegyelem Istene – hűséges!


6. Krisztus áldozatának értéke, az Ő közbenjárása, és az övéivel való egyesülése biztosítja azt, hogy a hívő megőriztetik. Szenvedett volna-e olyan sokat, ha tudja, hogy elveszítheti őket? Ha Ő felelős az Őt elküldő Atya előtt, Akinek akarata az, hogy „amit nekem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam azt az utolsó napon” (Jn. 6: 39), gondolhatjuk-e azt, hogy Ő nem birkózik meg ezzel? Gondolhatjuk-e azt, hogy az Ő imái nem lesznek figyelembe véve az Atyánál, Aki annyira szereti Őt? Ha a hívők egyek Vele, mint a lelki test tagjai, amelynek Feje maga Krisztus, hogyan halhatnának meg?


7. A hívőkben lakozó Szent Lélek megőrzi őket. Ő a vezetőjük, és Ő erősíti meg őket. Ő bennük lakozik, azzal a céllal, hogy a dicsőségbe vezesse őket. Ő a „záloga a mi örökségünknek” (Ef. 1: 14). Az ilyen zálognak azt kell garantálnia, hogy a hívők elérik örökségüket.


8. A Szentírás és az egyház sákramentumaiazért adattak, hogy megőrizzék a hívőket. A Biblia ígéretei, tanításai, példái, és figyelmeztetései együtt vannak arra rendelve, hogy vezessék a hívőket. Az egyház sákramentumai által a keresztyének hite megerősödik, szentségük növekszik, miközben egyre mélyebben megértik a lelki igazságokat.


Ily módon, az egészet tekintve, minden okunk megvan arra, hogy egyet értsünk Pállal abban, hogy bármilyen jó dolgot kezd el Isten, azt Ő bizonyosan be is fejezi (Fil. 1: 6). A hívők annak a szőlőtőnek a szőlővesszői, amely sosem szárad ki; olyan főnek a tagjai, amely sosem hal el. Nem saját életük által élnek, hanem Krisztus élete által.

Itt, minden bizonnyal, ellenvetések merülhetnek fel, mégpedig az, hogy ha a hívők lelki biztonsága ilyen komolyan függ Istentől, akkor gondoskodniuk kell-e nekik arról, hogyan éljenek, ha már úgy is garantálva van számukra az örökkévalóság? Éppen így kísérte meg az ördög is Krisztust. „Ha Isten Fia vagy, vesd alá magadat… Az ő angyalainak parancsolt felőled…” (Mt. 4: 6). Urunknak nem volt parányi kételye sem afelől, hogy az Ő Atya gondot visel Rá, és undorodva utasította el a sátán érvelését, mert ez az érv az Írások helytelen magyarázatára volt felépítve. Ilyennek kell lennie a hívő reakciójának is, és vissza kell utasítania a meggondolatlan életvitelt. Isten ígéretei nem azért adattak nekünk, hogy ez által még könnyebben vétkezzünk. Még más érveket is fel lehetne hozni itt, de azokat már amúgy is tárgyaltam fentebb, és nem fogom ismételni őket.

Értelmes dolog-e hát azt bizonygatni, hogy ha a hívők kénytelenek állandóan az Istenhez fohászkodni segítségért, akkor végső állapotuknak bizonytalannak kell-e lenni? Maga Krisztus is gyakran, és buzgón imádkozott az Atyához. Vajon Krisztus jövője bizonytalannak volt-e mondható? Nem! A hívőknek imádkozniuk kell Istenhez segítségért, ez értelmes és helyes dolog, mivel ha engedetlenek és nemtörődömök, akkor az ő Mennyei Atyjuknak meg kell büntetnie őket. Mikor felismerik, hogy engedetlenségük megszomorítja a Szent Lelket, és gyalázatot hoz Istenre és az Evangéliumra, hűségesen kezdik le magukat gyakorolni a könyörgésben. Az imádság elengedhetetlen a jelenben a sikeres lelki élethez, még ha teljesen meg is van határozva az, hogy a hívők meg fognak állni a végsőkig. A valódi hívők nem lehetnek közönyösek és gondtalanok akkor, amikor lelki ellenségeik mindent megtesznek annak érdekében, hogy a halálba taszítsák őket.

Mindezek mellett azonban, a hívőknek békességük, vigasztalásuk van. A kegyelem üdvösséget adott nekik, és emellett mindent megtett annak érdekében, hogy garantálja számukra azt, hogy el fogják érni azt a tökéletességet, amit Isten szintén kegyelemből elkészített a számukra. Boldogok – valóban boldogok – azok, akik a kegyelem királyságában élnek!























Tizenegyedik fejezet

A kegyelem Krisztus természetének köszönhetően érte el célját


Üdvösségünk azért olyan tökéletes, mert Jézus Krisztus a maga nemében egyedülálló. Különös gonddal kell afelé fordulnunk, hogy megértsük az Ő természetét. Habár Krisztus egy személy volt, két természet találtatott Benne. Ő Isten is volt, és ember is. Az a tény, hogy Ő ebben az értelemben egyedülálló volt, arra mutat, mennyire tökéletes az a megváltás, amit Ő szerzett, és amit kegyelmesen nekünk adott.

Mindenek előtt, Neki valódi embernek kellett lennie. Az a helyzet, hogy Isten törvénye először az embernek volt adva abból a célból, hogy az ember betartsa azt. Ily módon, valakinek meg kellett mutatnia, hogy az ember képes sikeresen betartani azt. Ádámnak ez nem sikerült. De Krisztus sikeresen betöltötte azt. Mindenben engedelmeskedett az Atyának, és egyszer sem csalta meg Őt várakozásaiban. Az Atya elfogadta azt, hogy Krisztus betöltötte a törvényt, mert Ő valóságos ember is volt. Ha Ő angyal lett volna, akkor az Ő viselkedése nem tudta volna bebizonyítani, hogy az ember tökéletesen eleget tehet Isten törvényének. Ádám olyan ember volt, aki vétkezett. Ezért az Ember-Krisztusnak tökéletes engedelmességet kellett bemutatnia. Ezen kívül, Krisztus emberi természetének rokoninak kellett lennie ősszüleink természetével. Helytelen lett volna, ha emberi természete a semmiből lett volna teremtve. Akkor Neki nem lett volna rokonsága azokkal, akiknek Ő megmentésük érdekében jött a földre. A megváltás, kiváltás joga a legközelebbi rokont illette meg (3 Móz. 25: 48-49).

Más oldalról, éppen ilyen fontos az, hogy az Ő emberi természete szabad legyen a bűntől. Ha Ő csak egy kicsit is beszennyezné magát azzal a bűnösséggel, amit örököltünk, akkor csak annyira tarthatná be Isten törvényét, mint mi. Milyen bölcs az Isten! Habár feltétlenül szükséges volt, hogy a Megváltó asszonytól szülessen, az Ő fogantatása úgy történt, hogy Ő teljesen szabad volt Ádám vétkétől (Mt. 1: 20). Krisztus úgy magára vette azt a természetet, amely vétkezett (Ádámban), hogy nem vette magára ennek a természetnek bűnösségét, ami jellemző volt rá.

Abszolút szükséges volt az, hogy Krisztus Isten is, és ember is legyen egy időben. Nekünk, embereknek, engedelmeskednünk kell az Istennek, azért, mert mindenben Tőle függünk. Úgyhogy az engedelmességre azért van szükségünk, mert Tőle függünk. Mivel mindenben Tőle függünk, mindenben engedelmeskednünk kell Neki. Egyetlen részünk sincs, ami ne függene Tőle, és amely, ily módon, függetleníthetné magát Tőle. Engedelmességünk mindenben értünk van. Csak annak az embernek, akinek nem kell hallgatnia az Istenre saját érdekében, képes hallgatni Reá másokért. Megváltónknak ezért van szüksége arra, hogy Isten legyen, azért nem kell Neki, hozzánk hasonlóan, függenie Istentől. Csak az Isteni Személy, Aki nem függ semmilyen mást személytől, tudja betölteni az engedelmesség aktusát, amelyre Ő magának nincs szüksége, ily módon felhasználhatja azt másokért.

A bűn – határtalanul gonosz dolog. Minden rossz tett hatását annak a törvénynek fontosságát határolja körül, amely felé el volt követve a tett. Minden törvény fontossága annak a személynek szépségével és társadalmi helyzetével van arányban, aki ezt a törvényt alkotta. Mivel Isten határtalan szépséggel, társadalmi helyzettel, és hatalommal rendelkezik, az Ő törvénye hatalmas fontossággal bír, és nekünk teljesen alá kell vetnünk magunkat. Engedetlenségünk határtalanul vétkes dolog. Következésképpen, bűneinkért hatalmas büntetést érdemlünk. Hát ki tudná ezért elhordozni Istennek ama határtalan haragját a mi határtalanul rettenetes bűneinkért az Isteni Szabadítón kívül? Jézusnak ezért szükséges Istennek, és embernek is lennie ahhoz, hogy megfeleljen a szabadító követelményeinek.

Végül, Megváltónknak egy időben kell Istennek és embernek lennie. Neki Közbenjárónak kell lennie Isten és az ember között; a megsértett uralkodó és az Ő megsértő bűnös között. Ha Jézus csak Isten lenne, akkor Ő nem képviselhetné az embert. Ha Ő csak ember lenne, nem lehetne közbenjáró Isten előtt az emberekért. Egyedül az Istenség határtalanul magas lenne az emberek számára, egyedül az emberi természet meg határtalanul alacsony lenne az Istennek. Jézusban két természetnek kell lennie egy időben, Neki központi figurának kell lennie, Aki mind az emberhez, mind az Istenhez tartozik.

Ahhoz, hogy Jézus el tudja végezni kötelességét főpapként, prófétaként, és királyként, Istennek, és embernek is kell lennie egy időben.


1. Mint főpapnak, Neki rendelkeznie kell azzal, amit áldozatként felmutathat (Zsid. 8: 3). Önmagában csak tisztán Istenségként semmit sem tudott volna felmutatni Istennek. Krisztusnak ezért kell embernek is lennie, hogy tökéletes emberi természettel, lényeggel rendelkezzen, amelyet Ő fel tud ajánlani Istennek. De, mint egy egyszerű embernek, Neki nem lehetne hatalma arra, hogy átadja az Ő életét, és visszavegye azt újra. Ahhoz, hogy ilyen hatalommal rendelkezzen, Krisztusnak Istennek kell lennie. Ő meghalt a határtalan bűnért, ezért ahhoz, hogy Ő, mint ember felajánlhassa magát, mint áldozatot, Krisztusnak határtalanul magas státusszal kell bírnia, hogy az áldozat megfelelő legyen. Ennek a státusnak az alapja egyedül az Ő Istensége lehet.


2. Mint prófétának, Istennek kellett Neki lennie ahhoz, hogy ismerje Isten gondolatait, hogy lássa azokat a korokat és azokat a népeket, akiknek szükséget szenvednek az Ő tanításában. De ahhoz, hogy az Ő életével az embereknek utat nyisson az Isten akaratához úgy, hogy azok meg is értsék azt, Neki emberré kellett válnia.


3. Mint királynak, Krisztusnak Istennek kellett lennie ahhoz, hogy lelkiismeretünk Ura, az Egyház Feje, az örök élet adója lehessen az Ő követőinek, és bírája legyen mindenkinek. Azonban Neki embernek is kellett lennie ahhoz, hogy annak a testnek, annak az emberi természetnek a feje lehessen, amellyel Ő egyesült; Ő nem tudott volna együtt érezni alattvalóival, ha nem ezt tette volna.


Teljesen meg lehetünk győződve arról, hogy Krisztus, mint a Megváltó munkája tökéletes volt, azért, mert az Ő egyedülálló személyének köszönhetően két lényének megfelelően Ő csodálatosan el van látva mindazzal, ami szükséges volt ehhez a munkához. Az a szabadulás, amit a mi szépséges Megváltónk oly csodálatosan ad nekünk, mindennél jobb a világon. A kegyelem mindenek felett uralkodik!

Olvasóm, tisztelettel adózz Isten szeretete és bölcsessége előtt! Emlékezz arra, hogy nagy fontossággal bíró dolog elvetni azt, hogy Krisztus valóságos Isten, vagy azt, hogy Ő valóságos ember. Mindkét tévelygés megsemmisíti az Ő ama kiváltságát, hogy Ő valódi Közbenjáró Isten és az ember között. Krisztus mind az isteni, mind emberi természete a legfontosabb momentuma Krisztus ama munkája megértésének, amit az üdvösségért tett.

Bűnösök, szaladjatok ehhez a Megváltóhoz, Akire oly nagy szükségetek van! Bízzatok Benne, mint Abban, Akinek hatalmában van üdvözíteni benneteket. Keressétek az Ő igazságban való tanítását. Várjátok el Tőle a védelmet, mint Királytól. Engedelmeskedjetek Neki, imádjátok Őt, mert Ő mindenek felett való, mindörökké áldandó Isten. Az Ő egyedülállóságának köszönhetően megismerhettük a kegyelmet.



















Tizenkettedik fejezet

A kegyelem Krisztus munkájának köszönhetően érte el a célját


Láthattuk, hogy egyedül a Megváltó egyedülállósága teszi lehetővé az üdvösséget. Most azt kell meglátnunk, milyen csodálatos az a munka, amit a Megváltó üdvösségünk érdekében végzett el. „hogy miképpen uralkodott a bűn a halálra, azonképpen a kegyelem is uralkodjék igazság által az örök életre a mi Urunk Jézus Krisztus által” (Róma 5: 21). Más szóval, az Isten kegyelme nem azért ér el minket, mintha Isten nem látná, hogy az Ő szent törvénye megtöretett általunk, hanem azért, mert Isten törvénye teljesen ki van elégítve azon igaz cselekedetek által, amit a Megváltó végzett értünk. Ily módon, Isten továbbra is az Ő szent törvényére tekint, ennek ellenére Ő kegyelmes lehet azok iránt a szerencsétlen bűnösök iránt, akikért Krisztus meghalt.

Elmélkedjünk el azon az egyedülállóságon, amit Krisztus véghez vitt. Az Ő engedelmessége feddhetetlen volt. Ő tökéletesen betöltötte Isten törvényét. Az Ő motívuma, módszere, és célja valóban mindig igaz volt, és dicsőítette az Istent. Bármit követelt is Isten törvénye bűneink büntetéseként – Ő tökéletesen megfizette annak árát. Az Ő Istenember státusa teljesen kiengesztelte Isten joggal fellángoló határtalan haragját. Krisztus igazsága olyan nagy, hogy csak Isten bölcsessége képes ilyet létre hozni!

Krisztus igazságát a Biblia nagyon szépségesen írja le; tiszta és fehér palást; arannyal szőtt, legszebb ruha; Isten igazsága; örökkévaló igazság. Azt mondja róla, hogy ez az igazság abszolút teljes, és nem olyan, amihez valamilyen dolgunkat hozzá lehetne tenni.

Lehetséges, hogy olvasóim készek egyetérteni velem, hogy Krisztus igazsága valóban ilyen magasztos, és ilyen határtalan. De azt is kérdezhetik, hogy „ez csak jó emberek számára elérhető, vagy a bűnösök számára is”? A Biblia határozottan állítja azt, hogy Krisztus igazsága nemcsak mindent felülhaladó, örökkévaló, és teljes, hanem ingyen adatik. Ez azt jelenti, hogy éppen ezért a bűnösöknek elérhető. Nem kell felhágnunk a mennybe, hogy megtaláljuk Krisztust, nem kell leszállnunk a pokolba sem érte; Isten kegyelme elhozza hozzánk a hit szavát (Róma 10: 5-9). Nem kell valamilyen feladatokat teljesítenünk, amit amúgy is képtelenek lennénk teljesíteni, ahhoz, hogy megszerezzük ezt a nagyszerű igazságot. A kegyelem teljesen hozzáférhetővé teszi azt számunkra. Milyen csodás támasz ez a bűnös számára!

A keresztyének minden időben büszkék voltak reménységük eme egyetlen alapjára. Ki képes arra, hogy lefesse azt teljesen? Ha azt mondjuk, hogy „Isten igazsága”, akkor ez jobb lesz minden emberi dicsekedésnél, mivel Isten leírhatatlanabbul dicsőséges, mint az ember! Mivel Isten törvénye Krisztus által számunkra ennyire be lett töltve, Isten boldog, hogy gyakorolhatja felénk való kegyelmét.










































Tizenharmadik fejezet

Isten kegyelmének végleges célja


Ezekért a csodálatos ajándékokért, amiket Isten irgalma ad az érdemtelen bűnösöknek, Isten kegyelme sokkal figyelemre méltóbb az emberi könyörületnél. Isten kegyelmének végcélja ugyanolyan dicsőséges, mint maga a kegyelem. Isten kegyelmének végleges célja az, hogy arra a boldog helyre vigye a bűnösöket, ahol örökké Vele lesznek. A menny nem más, mint a könyörülő Isten legnagyobb ajándéka.

Ahhoz, hogy leírja a menny örömét és boldogságát, a Biblia a legszépségesebb szavakat használja. A Biblia koronákról, trónusokról, és uralkodásról beszél. Beszél az örökkévaló örökségről, amiben Isten gyermekei fognak részesülni. Beszél az Isten jobbján való örökkévaló örömről.

A hívők már valamelyest megkóstolták ennek örömét. A hit úgy van leírva, mint „a reménylett dolgok valósága” (Zsid. 11: 1). A hívők már most rendelkeznek az örök élettel. Az eljövendő élet örömének megkóstolása időnként erősebbé, időnként gyengébbé válik, de valamilyen módon minden időben érezhető.

Elgondolkodva a hívők jövőbeli boldogságán, két folyamatát lehet elképzelni. Az első – a feltámadás előtti, halál utáni periódus. A második – a feltámadás, és az ítélet utáni periódus.


1. A hívő lelke rögtön a halál után a dicsőség állapotába kerül. Ezért a hívő számára a halál – áldás! „Mert minden a tiétek, – mondta Pál – akár élet, akár halál” (1 Kor. 3: 21-22). A halál – a dicsőség kapuja. És, ahogyan más helyen mondta Pál: „azért inkább szeretnénk kiköltözni e testből, és elköltözni az Úrhoz” (2 Kor. 5: 8). Ahogyan Jézus mondta a haldokló latornak: „Ma velem leszel a paradicsomban” (Lk. 23: 43). Krisztus a menny boldogságát ígérte neki abban a pillanatba, amikor eljön a halál.

Megszabadulva minden nyomorúságtól, a szentek örökkévaló lelkei Krisztus jelenlétében gyönyörködnek. Látni fogják az Ő dicsőségét annak teljes nagyszerűségében. Mindezt korábban csak homályosan képzelhették el. Hálásan fogják meghajtani magukat az előtt a kegyelem előtt, amely oda vitte őket.

Ők nemcsak az Úr dicsőségét fogják szemlélni. Ő figyelmes lesz velük, és együtt fog örülni velük. Mi, kétségtelenül, megláthattuk ezt abból a baráti kapcsolatból is, amit Ő tanúsított a tanítványok iránt itt a földön. Most Ő fel van magasztalva a mennyben, és az Ő barátságának az Ő családjával a dicsőségben ugyanolyan magasztosnak kell lennie. A hívők osztozkodni fognak az Ő dicsőségében. És ez meg fogja növelni az ő csodálatukat!

A hívő képessége, hogy képes értékelni az üdvösség csodálatos voltát, amit a Megváltó szerzett, nagyban megnövekszik, abban a pillanatban, ahogyan ennek a világnak a homálya hátra marad. Ha Pál földi látásában így tudott felkiáltani: „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének, és tudományának mélysége!” (Róma 11: 33), akkor milyen nagynak kell lennie annak a csodálkozásnak, amit a hívők fognak átélni a mennyben! Mivel ott tisztán fogják látni Isten hatalmas gazdagságát. Ott látni fogják Isten erejét. Látni fogják Isten szeretetét. Látni fogják, mint annak előtte sosem, mindannak az értelmét, amit Krisztus tett azért, hogy üdvözítse őket. A mennyben meg fogják látni Isten kegyelmének csodáját, ami értük történt, érdemtelen bűnösökért, amilyenek voltak. Milyen elragadtatás! Milyen lelkesedés!

Meg fogják látni Isten igazságát is az Ő hitetlenek felé való haragjában, de ettől semmit sem fog csökkenni az ő Istenben való gyönyörködésük. Hisz az ő szent akaratuk teljesen meg fog egyezni Isten akaratával, úgyhogy ők teljes egyet fognak érteni azzal, amit Ő tesz.

Ha Mózes arca ragyogott attól, hogy szemtől szemben volt az Istennel a Sinai-hegyen, akkor mennyivel inkább fog ragyogni azoknak az arca, akik Istenben lesznek az Ő dicsőségében. Az, hogy ők Istent tisztábban látják, azt fogja jelenteni, hogy szeretetük iránta növekedni fog. Minden önzéstől, büszkeségtől, és fizikai tökéletlenségtől szabadon, amelyek megrontják itt a földön az imádatot, a szentek a mennyben képesek olyan módon imádni Istent, ahogyan itt a földön nem voltak képesek.


2. Habár a mennyekben a hívők „meztelen” lelke boldog lesz, ennek ellenére nem lesz olyan hatalmas a boldogságuk, mint a feltámadás után.

A feltámadásban a hívők teste felemeltetik, és egyesülni fog lelkükkel. Ez lesz még csak öröm! Míg a szentek teste be van zárva a sírba, a bűn nincs legyőzve. De mikor a test újra vissza lesz hozva az életbe, megújultan, bűn nélkül, és egyesítve a hívők lelkével, a harc a bűn által okozott kárral véglegesen be lesz fejezve.

A keresztyén hitnek ez alapvető része. Ugyanazok a testek, amelyek a bűn miatt meghaltak, újra felemeltetnek, hogy demonstrálják Krisztus bűn feletti győzelmét. Ennek ellenére, habár ezek ugyanazok a testek, mégis természetüknél fogva mások lesznek. Ettől fogva ezek a testek romolhatatlanok, dicsőségesek, és szilárdak lesznek. Lelkiek lesznek, mint Krisztus feltámadott teste. Ki képes elképzelni magának eme test nagyszerűségét (1 Kor. 15: 42-44; 1 Jn. 3: 2)?

Még egy tény, ami csatlakozik a hívők feltámadásának boldogságához – az a tény, hogy az nyilvánosan igazzá lesz nyilvánítva a mindenség Bírája előtt. A Bíró – Krisztus, aki az ő Barátja, és Megváltója. Krisztus igazsága védi azt. Krisztus vére megváltotta azt a bűnből. Ki ítélheti többé meg azt?

A hívő boldogsága örökkévaló lesz. Öröksége védve van minden ellenségtől. A koszorú hervadhatatlan. A királyság örökkévaló. A hívő boldogsága éppolyan folytonos lesz, mint az ő Istene, Aki az Ő kegyelme által segített neki. És Isten végtelen.

Tehát, ez Isten kegyelme volt, a kegyelem tette le az üdvösség kezdetét, és választotta el azokat az istenteleneket, aki elfogták azt. Ez volt Isten kegyelmes döntése, amely elérte, megigazította, fiúvá fogadta, és megszentelte az Ő gyermekeit. Az Isten irgalma volt, amely mindazt a szükséges áldást elküldte, hogy táplálja, és megőrizze a hívő lelki életét. És végül, ez volt Isten kegyelmes kívánsága is, amely megnyitja a hívőknek a menny kapuját, – az ő örökkévaló lakhelyükét. Isten kegyelme volt a fontos elejétől a végéig. Mikor minden beteljesedik, milyen öröm lesz a mennyben „és ilyen kiáltás támad: áldás, áldás, áldás reá!” (Zak. 4: 7). És minden angyal is örömtől teljesen fog felkiáltani.

Mit lehet még hozzátenni ahhoz a boldogsághoz, amivel a hívők rendelkezni fognak a mennyben? Nem merek feltételezésekre építeni. De fontos azt tudni, hogy mi örökösei vagyunk ezeknek az örömöknek.


Olvasóm, milyen gondolataid vannak ezekről? Minden bizonnyal, reménykedsz, hogy a mennybe kerülsz, ha majd meghalsz? Ez csupán kívánság, vagy megalapozott reménység? Te miért reménykedsz abban, hogy boldog leszel, miközben sokan örökre boldogtalanok lesznek? Mert csak azok, akik ismerik az Isten kegyelmét itt a földön, fogják meglátni az Ő dicsőségét a mennyben. Nem lehet valódi reménységed arra, hogy a jövőben a mennybe kerülj, ha most nem szereted a szentséget. Ebben az esetben, ha a mennybe kerülnél, az nem lenne számodra a boldogság helye! Ha nem szereted a mennyet, hanem egyszerűen csak a pokoltól félsz, szabadítson meg a kegyelem, mivel jelen pillanatban a halál örököse vagy. Ha ennek a földnek ebben az állapotodba mondasz búcsút, ez azt jelenti, hogy örökre ebben az állapotodban maradsz.

Komoly ember vagy? Reménységedet komolyságodra alapozod? Az ember kívánhatja azt, hogy megtalálja Istent, de ennek ellenére örökre elveszhet (Róma 9: 31). Ha valóban szereted lelkedet, ne legyél közönyös az iránt, mi lesz vele a jövőben. Olvasd a Bibliát, imádkozz, hogy az igazság Lelke utat mutasson neked.

Isten gyermeke vagy? Akkor arra törekedj, hogy gyorsan haladj előre, és sikereket arass az élő hitben. Használd fel a kegyelem minden eszközét erre. Állandóan legyen kapcsolatod Istennel. Légy résen az örökké élő bűnnel szemben. Sose feledd, hogy Krisztustól, és az Isten kegyelmétől elkülönülve csak méltatlan, bűnös teremtés vagy. Mindig úgy viselkedj, hogy mennyei Vőlegényed, Aki visszajön, készen találjon.


Most mi, kérem, megismertük azt, hogy az a szívesség, amit Isten ingyen tett értünk a kegyelem általi üdvösséggel, olyan nagy téma, hogy mindaz, amit ebben a kérdésben elmondtak, vagy leírtak, – abszolút kevés ahhoz, hogy teljesen átfogjuk azt. Igen! Ez a téma még az örökkévalóságban is kimeríthetetlen lesz, mivel Krisztus gazdagsága annak teljességében – felfoghatatlan, Isten kegyelme pedig – határtalan.