John Owen





Mindörökké keresztyénként!





John Owen The Doctrine of the Sait’s Perseverance Exlained and Confirmed c. könyvének rövidített változata






2008



John Owen


Christians Are For Ever!


Prepared by H. Lawrence




The Roundwood Trust

Kingsbrook House,

42 Kingsbrook Road,

Bedford MK42 OBH

Great Britain






© Hungarian translation, Pápai Ernő









2008

1. fejezet

Az igaz tanítás ismertetése



Több nézőpont létezik a szentek állhatatosságáról szóló tanítással kapcsolatban. Néhány hívőnek reménysége és vigasztalása, amit Isten ajándékoz népének (Zsid. 6: 17-18), ebben a tanításban van. A többiek szemében ez a tanítás semmilyen kapcsolatban nincs az evangéliummal, egyszerű emberi kigondolásnak tartják. Ezek az emberek úgy tekintenek erre a tanításra, mintha az a bűnre bujtogatna minket. Tehát, ennek a tanításnak a megértése nagy fontos jelentéssel bír. Azért, mert annak megértése hatással lesz az Istennel való járásotokra. Mert az Atya Isten dicsősége, az Úr Jézus Krisztus tisztelete, és a hívők boldogulása szoros kapcsolatban van vele.

Az az állapot, mikor sokan azzal kérkednek, hogy keresztyének, de hitehagyottak lesznek, sokat foglalkoztatta Isten népét. Jézus előre kijelentette, hogy azok közül, akik Őt Úrnak nevezik, néhányan elesnek (Mt. 24: 11-12). Ezáltal azonban Ő megnyugtatta tanítványait, és biztosította őket arról, hogy Isten választottai nem lesznek megcsalatva, és nem fognak elesni. Pál apostol beszél Himéneusz és Filétosz hitehagyásáról, akik kortársai voltak. Azoknak a hite, akik őket követték, hajótörést szenvedett. Ugyanakkor az igaz hívők reménysége és vigasztalása a következőkön alapul: „Ismeri az Úr az övéit” (2 Tim. 2: 19). János apostol nagyon világosan írt kora antikrisztusairól és istentagadóiról: „Közülünk váltak ki, de nem voltak közülünk valók” (1 Jn. 2: 19). Az, hogy néhányan elhagyják az Úr útjait, nem gyengíthetik meg az igaz hívők hitét. Ezeknek az eseteknek arra kell buzdítania őket, hogy önvizsgálatot tartsanak, hogy megtudják, Krisztus lakik-e bennük, vagy sem. „Azért aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék” (1 Kor. 10: 12).

Néhányan a következő érvet hozzák fel: „Ha határozottan azt erősítgetitek, hogy azok, akik elestek és elvesztek, sosem voltak igazi keresztyének, akkor senki nem lehet bizonyos abban, hogy igaz hite van”. Feleletként azt mondhatjuk erre, hogy Isten arra használja a hasonló eseteket, hogy próbára tegye a hívőket. A mi hűséges Istenünk által győzedelmeskedünk (Róma 8: 37). Ebben nem kételkedhetünk. Egyesek hitehagyása sosem veheti el tőlünk azt a kimondhatatlan és magasztos örömet, amely olyan csillogóan fénylett az első keresztyéneknél (1 Pt. 1: 8).

Gyakran hallhatunk arról, hogy az üdvbizonyosság egyedüli alapja az ember szívének bizonysága arról, hogy igaz módon járnak Isten előtt. Persze, sok keresztyén kapja a fiúság lelkét, amin keresztül a Szent Lélek bizonyságot tesz arról, hogy „Isten gyermekei vagyunk” (Róma 8: 16). Más keresztyének azonban sosem tapasztalják meg azt a hitben való örömet, amellyel az ősegyház rendelkezett. Az üdvbizonyosságnak sokkal szilárdabb alapon kell állnia, mint lelkiismeretünk bizonysága, amely sokszor meggyengül bukásaink és sikertelenségünk által.

Mi értünk azon, mikor valakiről úgy beszélünk, mint „szentről”? A „szent” szó a Bibliában több értelmi árnyalattal bír. Alapjában véve csak Isten szent. A teremtmények szentsége különbözik az Isten szentségétől. Mikor Ádám megteremtett, eredendő szentséggel bírt, amit a bűneset következtében elveszített. Ezzel rendelkeztek az angyalok is, akik később elbuktak. Az igaz hívők olyan a szentséggel bírnak, amivel attól függetlenül rendelkeznek, hogy vétkeztek, és híjával voltak Isten dicsőségének. Ezt a szentséget „nekünk tulajdonított szentségnek” nevezik.

Az Ószövetségben a „szent” szó gyakran azt jelentette, hogy valaki vagy valami félre van téve Isten számára, vagy a Neki való szolgálatra. Nemcsak a szent tárgyakra, olyanokra, mint a szövetség ládája, mondják azt, hogy szentek voltak, hanem Izrael egész népe is szentnek neveztetett, habár voltak közöttük tisztátalan emberek is. Ebben az esetben nem beszélhetünk végsőkig való állhatatosságról. Az Újszövetségben a „szent” szó gyakrabban azokra az emberekre vonatkozik, akik belső tisztasággal és romlatlansággal rendelkeznek. Sokan azt gondolják magukról, hogy szentek, vagy környezetük gondolja ezt róluk, ugyanakkor sosem voltak valóban megtértek. Más embereknél az általános kegyelem annyira visszatükröződik magaviseletükben, hogy úgy tűnik, újjá vannak születve, habár Krisztus nem lakozik bennük.


Hogyan is ismerhetjük fel a szenteket, vagy az igaz hívőket?


1. Habár ezek az emberek azelőtt lelkileg halottak voltak, Isten azonban hitet ajándékozott nekik, ami az üdvösségre viszi őket. Az ő szentségük Isten örökkévaló szándékának következménye, ami a kegyelemből való elhívásban mutatkozik meg (Ef. 1: 4).

2. A Szent Lélek feltámasztotta őket a bűn halálából a megújult életre. A hit drága ajándékát kapták, a Szent Léleknek hála, amikor Krisztus által megeleveníttettek (Ef. 2: 5).

3. A Szent Lélek azért adatott nekünk, hogy Vele legyünk mindörökké (Jn. 14: 16), Krisztus halála és közbenjárása által.

4. A Szent Lélek bennük való munkája által megszűntek Isten ellenségei lenni, és szerető, engedelmes néppé tette őket.


A Szent Lélek sok kifejezést használ arra, hogy illusztrálja a szentek állhatatosságának lényegét. Ezekkel a példákkal lehet igazolni:


1. A Krisztussal való járás, ahogyan elfogadtuk Őt (Kol. 2: 6).

2. Halálig való hűség (Jel. 2: 10).

3. A buzgóság és a bizalom végsőkig való megőrzése (Ef. 3: 6).

4. Isten hatalma általi megőrzés az üdvösségre (1 Pt. 1: 5).


Vizsgáljuk meg azt az állítást, hogy a hívők képesek teljesen és véglegesen elbukni. Mindenki egyetért abban, hogy a Szent Lélek munkálkodik bennük, és megtermik életükben az Ő gyümölcsét (Gal. 5: 22). Ha ez így van, akkor mi tartja vissza őket attól, hogy teljesen megszabaduljanak a Szent Lélektől? Mi tudja lenullázni azt a munkát, amit Ő kegyelme végez bennük? Képes-e erre a bűn? Ha melengetjük a bűnt, akkor az meggyengíti keresztyén életünket. A Szent Lélek meg lehet vetve, és felháborodhat a keresztyén ember bűnei miatt, de nem hihetjük azt, hogy a bűn képes felülkerekedni a Lelken. Az a kegyelem, amivel a keresztyének bírnak, abból ered, hogy ők új teremtmények Jézus Krisztusban. Ezt nem törekvéseik és erőfeszítésük által nyerték el. Először a fának kell jónak lennie, csak utána teremhet jó gyümölcsöket. A kegyelem az által a hatalmas erő által van meggyökerezve bennük, ami által Isten feltámasztotta Fiát, Jézus Krisztust a halálból (Ef. 1: 19-20). Ha továbbra is vétkezünk, akkor megérdemeljük azt, hogy Isten megvonja tőlünk kegyelmét, és a Szent Lelket, de vajon a Mennyei Atya megengedi-e azt, hogy a bűn végső győzelmet arasson fiain és leányain? Vajon nem jön-e a segítségükre? Azt nem teheti meg, hogy nem bünteti meg őket, de nem is veti el őket örökre.

Azok, akik ellene állnak a szentek állhatatosságáról szóló tanításnak, gyakran azt mondják, hogy ez a tanítás bűnre buzdít. Azt állítják, hogy ez a tanítás arról győzi meg az embereket, hogy Isten szereti őket, és megmenekülnek attól függetlenül, hogy mennyire is bűnnel fertőzött életük. Ez teljesen valótlan felfogás. Azok a keresztyének, akik megtapasztalták Isten szeretetét, és mindent megbocsátó kegyelmét, mindennél többre azokat a világon. Ők azokat a jó cselekedeteket akarják tenni, amiket Isten elrendelt számukra. Isten Lelkén keresztül folyamatos áldásokban fogja őket részesíteni, hogy a szentség gyümölcsét teremjék, jó tegyenek Isten dicsőségére. Ez a kegyelem arra tanít, hogy „megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, amely arra tanít minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenvaló világban” (Tit. 2: 11-12).

Még egy érvet szoktak felhozni az állhatatosság ellen, azt bizonyítva, hogy habár a hívők képesek kiesni a kegyelemből, ennek valószínűsége azonban nem nagyobb annál, mint amikor az ép ésszel rendelkező ember öngyilkosságra vetemedik. Mert az emberek elkerülik azokat a dolgokat, amik árthatnának testi életüknek. Ehhez hasonlóan azt bizonyítják, hogy Isten a szenteknek bölcsességet és józan észt adott a szenteknek, hogy távol tartsák maguktól a bűnt, amely képes elveszejteni a lelket. Ez az elgondolás nem számol a bűn erejével, amely a hívők ellen irányul. Ezek közül az egyik ellenség az emberben lakozó bűn (Róma 7: 17, 20). Pál ezt az ellenséget óembernek nevezi, amely „meg van romolva a csalárdság kívánságai miatt” (Ef. : 22). Mindazok, akik csak valamit is tudnak az emberben lakozó bűn hatalmáról, megértik azt, hogy olyan erőre van szükségünk, amely minden értelmet felülhalad, amely képes megvédeni minket az elbukástól, és az örök haláltól. Szükségünk van Krisztus közbenjárására. Isten erejével, hit által üdvözülünk, „amely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen” (1 Pt. 1: 5).

Ézsaiás könyvének 4. fejezetében a próféta rámutat Isten népe buzgalmának forrására. Itt, mint ahogyan a Szentírás egyéb helyein is, az Isten dicsőséges Csemetéjéről van szó, Aki nem más, mint Jézus Krisztus. Az ígéretek itt azoknak adattak, akik megmaradnak a Sionon (3. vers). Kik ezek az emberek? Ezek a maradék „a kegyelemből való választás szerint” (Róma 11: 5); neveik fel vannak írva az élet könyvébe, a Bárány által a világ teremtése előtt (Ef. 1: 4; Jel. 13: 8). Ők a halálba menő emberiség tömegéből voltak kiválasztva, és megmentve ahhoz a fadarabhoz hasonlóan, amit kikapnak a tűzből, amely felemészthette volna teljesen azt. Ézsaiás úgy is jellemzi ezeket az embereket, mint „Sion leányai”, akik Isten által kiválasztottak, megváltottak, és elhívottak. Ígéretet kaptak a megigazulásra, a megszentelődésre, és az állhatatosságra.

1. Megigazulás. Az Úr Jézus, Aki a mi igazságunk, befedezi őket az Ő igazságának csodálatos palástjával, hogy megóvja őket idétlenségüktől és tökéletlenségüktől, és szeplőtelenné tegye őket az Ő Atyjának szemei előtt.

2. Megszentelődés. Azokat, akik szentségre hivattattak el, képessé válnak arra, hogy betöltsék Krisztus munkáját.

3. Állhatatosság. A felhő- és tűzoszlop megvédte Izrael fiait a pusztai vándorlás során. Ézsaiás megemlékezik erről, mikor azt mondja, hogy „ez egész dicsőségben oltalma lesz” (Ézs. 4: 4). A legnagyobb tiszteletnek, ami Izrael dicsősége volt, a szövetség ládája volt, ami Krisztus előképének számított. Lelki dicsőségünk két részből áll. Ez esőt nem bennünk kell keresni. Ez Isten szeretete és jóindulata felénk, aminek köszönhetően Ő elfogad Krisztusban minket. A másik rész a megszentelődés, ami a szentség Lelke által lehet a mienk. Őt sosem lehet teljesen kiszorítani a hívő szívéből, ahol egyszer lakozást vett. A Szent Lélek nem engedi, hogy a világ lelkülete elfoglalja az Ő lakhelyét. Istennek elfogadása a hívők által, az ő szentségük, Tőle származik, és az Ő védelme alá tartozik minden, amit Krisztusban kaptunk, és amit kegyelemi szövetségnek nevezünk, azt nem lehet megtörni.


Nem arról beszélünk, hogy a hívők nem vétkeznek. De azt igenis állítjuk, hogy bűneikkel nem tudják kiszorítani a Szent Lelket életükből úgy, hogy újra az ördög gyermekei legyenek. Azok voltak régen, újjászületésük előtt (Ef. 2: 2-3).

Jeremiás írja le Isten kapcsolatát az Ő népével (Jer. 31: 33-34; 32: 38-40). Isten ígéretet tesz arra, hogy Istenük lesz. Ők népe lesznek.


1. Isten feltétel nélkül fogadja el őket. „mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem” (Jer. 31: 34).

2. Ahogyan megigazulásuknak, úgy megszentelődésüknek is Isten a kiinduló pontja. „Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be” (Jer. 31: 33).

3. Isten félelme sosem hagyja el őket teljesen. „és az én félelmemet adom az ő szívükbe” (Jer. 32: 40), „És adok nekik egy szívet, és egy utat, hogy mindenkor engem féljenek” (Jer. 32: 39).















































2. fejezet

Isten változhatatlan


Isten változhatatlanságában mutatja meg szeretetét az Ő népe iránt, és ezzel öt olyan irányt mutat, amiben Ő nem tud változni. Ő változhatatlan:


1. az Ő természetében;

2. az Ő szándékaiban;

3. az Ő szövetségében;

4. az Ő ígéreteiben;

5. az Ő esküjében.


A szentek állhatatossága ezeken a pontokon nyugszik. A következő fejezetekben mind az öt irányt meg fogjuk vizsgálni, ebben a fejezetben az Ő változhatatlan természetéről ejtünk szót.

A Malakiás 3: 6-ban Isten azt mondja, hogy „Mert én, az Úr, meg nem változom”. Ezt követően ennek következményére hívja fel figyelmünket: „ti pedig, Jákób fiai, nem emészttettek meg!” Természetesen, nem mindannyian Jákób leszármazottai test szerint, de ezek mindazok, akik osztozkodnak Jákób hitében. Pál azt mondta, hogy „Mert nem mindnyájan izraeliták azok, akik Izraeltől valók” (Róma 9: 6). Voltak olyan emberek, akik büszkék voltak arra, hogy Ábrahámtól származtak, de Isten figyelmeztette őket, hogy eljön rájuk az ítélet tisztátalanságuk miatt (Mal. 3: 5). Krisztus el volt elküldve „Jákób nemzetségének megépítésére, és Izrael megszabadultjainak visszahozására” (Ézs. 49: 6). Jákóbnak csak azok az igazi fiai, akik újjá vannak születve, „Akik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfinak indulatából, hanem Istentől születtek” (Jn. 1: 13). Isten sosem változtatja meg akaratát a hatékony elhívással kapcsolatban. Pál a Róma 11: 29-ben ezt mondja: „Mert megbánthatatlanok az Istennek ajándékai és az ő elhívása”.

Jákób igazi leszármazottjai azok, akik Jákób hitével bírnak. Ez az új Izrael, akit Isten választott ki. Isten új szövetséget kötött velük a régi helyett, amelyet atyáik megtörtek (Jer. 31: 31-34; Ez. 36: 24-28; Zsid. 8: 8-12). Azok, akik az új szövetség áldásaiban gyönyörködnek, a valóságban nem érdemlik meg azt. Milyen volt lelki állapotuk, mikor Isten elhívta őket? A sötétségben voltak, halottak voltak, tudatlanok voltak, és Istentől el voltak szakítva. Semmi sem volt bennük, aminek arra kellett volna Istent indítania, hogy gyakoroljon kegyelmet rajtuk. Megigazulásuk és megszentelődésük egyedül Tőle származott.

Az egyik nagy vigasztalás, ami Isten népének ad, abban van, hogy a Benne bízók sosem szakíttatnak el Tőle örökké. Az Ézsaiás 40: 27-31-ben Jákób és Izrael kifejezik keserűségüket, hogy Isten megfeledkezett róluk. Mit is válaszolt Isten nekik? Isten felteszi nekik a kérdést, hogy megismerték- e valójában az Ő természetét? Emlékezteti őket az Ő örökkévalóságára, hatalmasságára, változhatatlanságára, és végtelen bölcsességére. Ezt teszi azokkal, akik az Úrban bíznak: Ő erejüket megújította, „szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, de nem fáradnak el”. Népének félelmeire és aggódására Isten így válaszol: „Ne félj, Jákób, én szolgám. Én öröktől fogva kiválasztottalak téged. Azt érzed, hogy gyümölcstelen és haszontalan vagy, hogy elaléltál, és a nap éget. Én mindezt megváltoztatom, mert elküldöm Lelkemet hozzád. Akkor megtudod, hogy Hozzám tartozol, hogy Én vagyok a Te Urad és Királyod, a Te örök Megváltód”. Amikor Isten biztosít minket örök szerelméről, amely az Ő változhatatlanságán nyugszik, akkor önhitten senki sem gondolhatja azt, hogy Ő ezt nem gondolja komolyan.

Különbséget kell tennünk Isten egy néphez, mint a zsidókhoz, való jóindulata és az Ő üdvözítő kegyelme között, amely az egyes személyek felé nyilvánul meg. Istennek úgy volt közössége a zsidókkal, népével, hogy látható áldásokkal halmozta el őket, és ugyanannyira érzékelhető büntetéseket küldött rájuk, amelyek megkülönböztették őket minden más földön élő néptől. A népnek, mint egésznek, Istennek való engedelmessége hatással volt arra, hogyan bánt az Úr velük. Ezért néha Isten lerombolta azt, amit épített, aztán fordítva, idővel felépítette azt, amit lerombolt. De még az Ő népéhez való viszonyulásának látható változásai is csak az Ő mindent átfogó tervének része volt.

Meg lehetünk győződve arról, hogy mivel Isten változhatatlan az Ő természetében, Ő sohasem veti el azokat, akiket Krisztus áldozata által magához fogadott. Azok, akiket ily módon elfogadott, sosem válhatnak megrögzött istentagadóvá.












































3. fejezet

Isten szándékai változtathatatlanok


Most vizsgáljuk meg Isten szándékainak változhatatlanságát, amely egy okkal több, hogy a szentek bízzanak benne. Ezek a szándékok az isteni akarat változhatatlanságának és végtelen bölcsességének megjelenési formái, amelyek nem függnek semmilyen külső tényezőtől.

Az Ézsaiás 46: 9-11-ben Isten kihirdetette, hogy a hamis istenekkel ellentétben, Ő az Igaz Isten, Akinek akarata feltétlenül beteljesedik. Amit Ő eltervez, azt meg is teszi. Ő ismeri az eseményeket elejétől a végéig. Isten az Ő ereje által úgy vezeti az emberek gondolatait, hogy minden kényszer nélkül beteljesítik az Ő akaratát úgy, hogy közben azt teszik, amit akarnak. Isten változhatatlan akarata az Ő örökkévaló erejéről és istenségéről tesznek bizonyságot. A Zsoltárok 33: 9-11 azt mondja, hogy „Mert ő szólt, és meglett, ő parancsolt és előállott… Az Úr tanácsa megáll mindörökké, szívének gondolatai nemzedékről nemzedékre”. Az embereknek folyton a változó körülményekhez kell szabniuk terveiket, ahogyan erről a Példabeszédek 19: 21-ben is szó van: „Sok gondolata van az ember elméjében; de csak az Úrnak tanácsa áll meg”. Mivel semmi sem maradhat rejtve Isten színe előtt, ezért semmilyen esemény sem lepheti meg Őt, vagy okozhat számára meglepetést. Isten mindenhatósága, mely garantálja az Ő akaratának beteljesedését (Ézs. 14: 24-27), sosem despotikus, de mindig megegyezik az Ő végtelen bölcsességével és szentségével.

A szentek állhatatosságának tanítása nagyon világosan és meggyőzően van lefektetve Pál apostol által a Róma 8: 28-ban: „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak). Mit foglal magába azoknak „java”, akik Istent szeretik? Magába foglalja a Krisztussal, és az Ő szerelmével való betöltekezést. Isten az események menetét úgy irányítja, hogy övéi ez által örömmel töltekezzenek be. Az Ő bölcsességéből és szeretetéből még azt is fel tudja használni, ami leginkább ellene van tervei megvalósításának.

Ez a vigasztalást Isten azoknak adja, akik „az Ő akaratából” ki vannak választva, és erre a hatékony hívásra hittel és engedelmességgel válaszoltak. Ezek az emberek szeretik Istent, mert elvétetett tőlük a kőszív, és helyette hússzív adatott nekik. A Róma 8: 29-30-at olvasva azt látjuk, hogy a szentek elhívását megelőzi az ő kiválasztásuk, elhívásukat pedig a megigazítás követi. Isten akarata, ami az elhívásban nyilvánul meg, az, amit az apostol más helyen úgy jellemez, mint „Isten kiválasztás szerint való végzése” (Róma 9: 11). Az Ő kegyelemből való választása semmilyen jó tulajdonságtól sem függ, amit Isten előre láthatott volna bennük, ami segített volna abban, hogy ez által elnyerjék az Ő jóindulatát. Isten emberekhez való viszonya teljesen az Ő szeretetétől függ; sosem függ attól, hogy mennyire szerették ők Isten elhívásuk előtt. A szentek elhívása sosem Isten iránt való szeretetük következménye. Ez egyszerűen lehetetlen. Az a hit és szeretet, amivel a keresztyének rendelkeznek, Isten hatékony elhívásának gyümölcsei.

A Róma 8: 28 világos kijelentését figyelembe nem véve, amely arról tesz bizonyságot, hogy Isten ígéretei nem függenek a körülményektől, egyesek mégis azt próbálják bebizonyítani, hogy a valóságban minden attól függ, hogy a hívők mennyire őrzik meg magukat a gonosztól és a hitetlenségtől. Érthető, hogy a Szentírás itt semmilyen garanciát nem ad arra, hogy azok a hitetleneknek, akik nem térnek meg, minden a „javukra” fog válni. Isten célja ezzel nem az, hogy megengedje népének, hogy visszatérjen a hitetlenséghez és a tisztátalan életmódhoz. Isten azt akarja, hogy a választottak az Ő Fiához legyenek hasonlatosak. Istennek az az akarata, hogy megóvja és megvédje a szenteket Krisztus szerelmében most, földi életükben, míg nem elégíttetnek meg vele tökéletesen az örök életben.

Isten örökkévaló szeretetéről azt mondja Jeremiás Jákób fiainak: „Örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem reád az én irgalmasságomat” (Jer. 31: 3). Ezek a lelki utódok a maradék, amely Isten kegyelme által van kiválasztva, akiket Isten már az örökkévalóságban is ismert (Róma 11: 2, 7). Timóteushoz fordulva (2 Tim. 2: 19) Pál vigasztalja őt (és vele együtt minden hívőt), biztosítva őt arról, hogy „melynek pecsétje ez: ismeri Isten az övéit”. Ennek Isten kegyelmes akarata az alapja, amivel az a célja, hogy dicsőítsék és magasztalják Őt kegyelme miatt. A Pál által használt „fundamentum” az Isten akaratának mozdíthatatlanságát, erejét és állandóságát jelenti, ami által Ő megtartja övéit. Biztonságuk és állhatatosságuk ezen a megingathatatlan alapon áll. Olyan emberek hitehagyása, mint Himéneusz és Filétosz, azt bizonyítja, hogy sosem volt meg bennük Isten választottainak hite, habár egy ideig úgy tűnt, hogy valódi keresztyének. Isten akarata, ami itt úgy van bemutatva, mint Isten épületének szilárd alapja, hasonló ahhoz a jogi dokumentumhoz, ami pecséttel van ellátva. Más szóval, két kijelentéssel van megerősítve és bizonyítva: „Ismeri az Úr az övéit”, és „Álljon el a hamisságtól minden, aki Krisztus nevét vallja”. Ezt a két tényt nem lehet elválasztani egymástól.

A János 6: 37-40-ben világosan és egyértelműen le van írva, mi volt Istennek akarata azzal, hogy a mennyből lejött közénk. Ő azért jött, hogy betöltse Atyja akaratát. Kik hát azok az emberek, akikért Ő eljött, hogy beteljesítse Isten akaratát? Ezek azok, akikről ez van mondva: „Az az Atyának akarata… abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam azt az utolsó napon” (39. vers). Ezen kívül, Urunk tökéletesen harmóniában van Atyjával, amikor főpapi imájában a következőket mondja: „tieid voltak, és nekem adtad azokat” (Jn. 17: 6). Ezek azok, akik lássák a Fiút, és hisznek Benne (Jn. 6: 40). Mi a célja Istennek ezekkel az emberekkel? Ő azt akarja, hogy közülük senki se vesszen el, hanem mindannyian örök élettel bírjanak, és az életre legyenek feltámasztva az utolsó napon. Az Úr imájában megemlékezik arról az örök életről, amit az övéi örökölnek, az előtt, mielőtt az ő feltámadásukról beszélne az utolsó napon. Ezért teljesen világos, hogy az Atya az Ő Fiára bízta, hogy a szenteknek biztonságos menedéket nyújtson. Azok, akik Neki adattak, sosem fognak elveszni.

Attól függetlenül, hogy Krisztus biztosít minket arról, hogy óvja és védi népét, egyesek néha azt mondják, hogy hitehagyottá váltak azok, akiknél „minden rendben” volt. Ezt azért mondják, mert azt hiszik, hogy a hívők képesek elbukni, és elveszni. Gondolataikat a következő kérdésekkel leplezik: „Miben vallott kudarcot Izrael Őrizője? Talán nem volt elég ereje, nem volt elég hűséges, vagy nem volt elég kedves”? Ő, mint Irgalmas és Hűséges Főpap, segítséget tud nyújtani azoknak, akik kísértés alatt vannak (Zsid. 2: 17-18). Vajon nem lenne elég ereje? Ő azt mondta magáról, hogy „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt. 28: 18). Azt írták Róla, hogy „mindenképpen üdvözítheti azokat, akik ő általa járulnak Istenhez” (Zsid. 7: 25).

Megint azt akarják bebizonyítani, hogy habár Krisztus nem is nem veti ki azokat, akik Hozzá jönnek, ugyanakkor az az ember, aki Hozzá jön, megfordulhat, és képes arra, hogy sose találkozhasson Vele. Feleletként megkérdezhetjük ezektől az emberektől: „Az, aki Krisztushoz megy, aki Őt kész elfogadni, hivő, vagy hitetlen? Ha nincs hite, mi alapján mondhatjuk róla, hogy Krisztushoz megy? Ha hite van, lehetséges-e az, hogy még nem jött Krisztushoz”?

El kell ismernünk, hogy a hívők különböző tévedésekbe eshetnek, és nem megfelelő tanokat vallhatnak. Ez megtörténhet velük, de csak egy bizonyos ideig, ami nem töri meg Krisztussal, Fejükkel való szövetségüket, mert az Ő élete van bennük. Az ember bizonyos ideig élhet tudatlanságban a hit bizonyos fundamentális igazságaival kapcsolatban, sőt még el is vetheti őket, de nem gondolhatunk rájuk úgy, mint akik elszakíttattak Krisztustól. Nem érthetünk egyet azzal, hogy a valódi keresztyén a végtelenségig ellent fog állni az igazság bizonyos pontjainak, mivel Krisztus azt ígérte, hogy a Szent Lélek fogja elvezetni az ilyen embert az igazság teljes ismeretére. Vannak azonban olyan tanítások, amelyet teljesen összeegyeztethetetlenek Krisztus tanításával. Például, amikor emberek teljesen elvetik Krisztust. Péter azért tagadta meg az Urat, mert váratlanul megkísértetett, habár azelőtt el sem tudta volna képzelni, hogy hasonló helyzetbe kerülhet. A Megváltó azonban nem fordított hátat Péternek, hanem imádkozott érte, úgyhogy Péter megtért bűnéből, és újra Krisztust követte. Következésképpen, Péter tagadása nem minősült Krisztus teljes megtagadásának.

Végezetre két másik helyet is fel lehet hozni a Szentírásból, amelyek világosan beszélnek Isten változhatatlan akaratáról az Ő népe megmentésével kapcsolatban. Az első hely az Efézus 1: 3-5-ben található, amely ezt mondja: „Áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben, a Krisztusban… magának kiválasztott minket Őbenne a világ teremtése előtt… Eleve elhatározva, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratának jó kedves szerint”. Istennek ez az örökkévaló és változhatatlan rendelete minden kegyelemnek és irgalomnak a forrása. A megváltás, a fiúvá fogadás, és a jó gyümölcsök termése csak az Ő Szent Lelkének munkája által lehetséges. Isten akaratának célja abban van, hogy mi „szentek és feddhetetlenek legyünk Őelőtte szeretet által (4. vers). A második hely a Szentírásból a 2 Thesszalonika 2: 13-14-ben található, amely azt mondja, hogy „kezdettől fogva kiválasztott titeket Isten az üdvösségre, a Lélek szentelésében és az igazság hitében… a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségének elvételére”. Itt újra csak az a forrás nyílik meg előttünk, amelyet Isten örök irgalma táplál; Isten kiválasztott minket, és ez megváltoztathatatlan tény marad. Milyen célt tűzött ki maga elé Isten? Az Ő célja az, hogy üdvösséget és dicsőséget nyerjünk a mi Urunk Jézus Krisztus által! Ez a célt Isten elhívása alapján éri el bennünk, hogy hit által megigazít és megszentel minket. Erről mi az Ő szövetségének ígéretéből tudunk. A Szentírásból két hely segít jobban megérteni ezt az igazságot.

Először megvizsgáljuk Isten Ábrahámnak tett ígéretét, amit az 1 Mózes 17: 7-ben találhatunk: „És megállapítom az én szövetségemet én közöttem és te közötted, és te utánad a te magod között annak nemzedékei szerint örök szövetségül, hogy legyek teneked Istened, és a te magodnak te utánad”. Az Ábrahámnak adott ígéret csak részben teljesült be fizikai utódain, a zsidó népen. Az ígéret teljesen az ő lelki utódainál, az ígéret gyermekeinél teljesedett be tökéletesen. Ezen lelki utódok közé sok nép fiai tartoznak, akiket Isten megáldott Jézus Krisztus által. Minden keresztyén azokat a lelki áldásokat örökölte meg, amikre Ábrahám ígéretet tett (Gal. 3: 9). Az Efézus 1: 3 „minden lelki áldásról” beszél. Ha az Isten szeretetében való állhatatosság olyan lelki áldás, amilyennek lennie kell, akkor nemcsak Ábrahám, hanem a világ összes hívője kapja ezt az áldást Jézus Krisztus által. Dávid megértette, hogy a „változhatatlan kegyelem”, amiről Ézsaiás és Pál is beszél (Ézs. 55: 3 és Csel. 13: 34) kötelezi őt Isten örökkévaló szövetsége, amit Isten kötött vele. Ez a szövetség „erős alapokon álló és változhatatlan”. Dávid számára ez minden üdvösség és minden kívánság forrása volt (2 Sám. 23: 5).













4. fejezet

Isten változtathatatlan szövetsége


Eddig azt próbáltuk bizonyítani, milyen változhatatlan az a szeretet, amivel Isten az Ő választottai felé fordul, az által, hogy megvizsgáltuk az Ő akaratát, és az Ő természetét. Most fordítsuk figyelmünket arra, hogy nyílik ki előttünk ugyanaz az igazság az Isten kegyelmi szövetsége által. Elmondhatjuk, hogy Isten változhatatlan irgalma népe iránt az Ő határozatain (dekrétumain) és céljain állnak.

A másik hely a Szentírásban, amit meg akarunk vizsgálni a Jeremiás 31: 31-34-ben található. Isten biztosítja Jeremiást arról, hogy az az új szövetség, amit Ő Izrael házával kötött, örökkévaló szövetség. Mindörökre felcseréli a régit (Jer. 32: 38-40). Ennek az új szövetségnek megfelelően Isten azt ígérte, hogy a törvényt a hívők szívébe fogja írni, és bűneikről többé nem emlékezik meg. Azt is megígérte, hogy Ő Istenük lesz, és azok népe lesznek. A bűn két okból emel falat Isten és az ember közé. Először, Istennek minden kapcsolatot meg kell szakítania a bűnössel, mert az ember vétkessé vált. Másodszor, a bűn, erejének és képességének köszönhetően, ami által tévútra viszi az embert, arra buzdítja őt, hogy egyre jobban eltávolodjon Istentől, amíg ők „elfordult elméjűekké” (Pl. 14: 14). Ha azonban a megoszlás okát meg lehet szüntetni, akkor Isten és az ember megbékülhetnek egymással, egyetértésben és egységben lehetnek egymással. És Isten megtette ezt. A Jeremiás 31: 34-ben Isten ilyen ígéretet tett: „Mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem”. Krisztusnak hála a bűn vétke ily módon el van törölve, amely hatalmas dicsőíti Isten igazságosságát. Isten Krisztust rendelte „eleve rendelt engesztelő áldozatul, hit által”; vagyis Krisztus Az, Aki Isten haragját elfordítja az emberekről, a bűnt megsemmisítve (Róma 3: 25-26). Isten kijelentette, hogy szétrombolja a bűn hatalmát és erejét a keresztyének életében, mikor azt mondta: „Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be…” (Jer. 31: 33). Ezután, Ő saját szavát azzal erősítette meg, hogy azt mondta: „… az én félelmemet adom az ő szívükbe, hogy el ne távozzanak tőlem” (Jer. 32: 40).

A Zsidók 8: 9-12-ben az a változhatatlan szövetség, ami Krisztus vére által pecsételtetett meg, össze van hasonlítva a régi szövetséggel, amely az emberektől és a körülményektől függött. Amikor két ember szövetségre lép egymással (vagy valamilyen szerződést kötnek), senki sem tudja garantálni azok betöltését, ha az az egyik vagy a másik ember cselekedeteitől függ. De még ha az egyik be is tartja szavát, a másik megszegheti szavát, és ez azt fogja jelenteni, hogy a szövetség teljesen erejét veszti. Ez történt Isten és Ádám között. Isten hűséges maradt, Ádám azonban hűtlen lett, úgyhogy a szövetség törvényes erejét. Ez igaz a házastársi szövetségre is, amely a férj és feleség között áll fenn. A házastársak egyike nem képes garantálni teljesen azt, hogy a szövetség be lesz tartva, mert a másik fél hűtlenné válhat. Az Isten által felállított új szövetség teljesen különbözik minden más szövetségtől. Isten egy személyben vállal felelősséget azért, hogy ez a szövetség ne legyen megtörve. Hála Istennek, hogy Ő új szövetségét Szeretett Fia vérével pecsételte meg, és nem hagyott semmilyen lehetőséget arra nézve, hogy megsemmisüljön az, amit Maga valósított meg az Ő nagy irgalmából.

A bűn elválasztott az Istent az embertől, és a közöttük levő szakadék olyan nagy, hogy csak közvetítő által találhatnak egymásra. Ez a közbenjáró maga az Úr Jézus Krisztus (1 Tim. 2: 5), Akinek vérén áll a szövetség. Ő ennek az új szövetségnek a szószólója, amely jobb ígéretekkel van megerősítve, és megváltozhatatlan, mivel ez van mondva Róla: „Jézus Krisztus tegnap, és ma, és örökké ugyanaz” (Zsid. 13: 8). „Mert Istennek valamennyi ígérete ő benne lett igenné és ő benne lett Ámenné az Isten dicsőségére mi általunk” (1 Kor. 1: 20). Isten saját Fiában garantálja a szövetség minden ígéretének beteljesedését. Saját Fiának halála által Isten örökül hagyta ígéreteit, és biztosította felőle azokat az embereket, akiket Ő szövetségébe fogadott.

Isten egyik megnevezése, amely aláhúzza az Ő hűségét, az, hogy „Isten, Aki megtartja az Ő szövetségét”. Mit ígért Ő szövetsége által? Először, Ő azt ígérte, hogy sohasem hagy cserben minket. Másodszor, Ő azt ígérte, hogy sosem fogja megengedni, hogy mi elhagyjuk Őt. Ez a kegyelmi szövetség, amely Isten változhatatlan ígéreteire van építve, ezért nem függhet az emberi akarat megbízhatatlanságától és változékonyságától, figyelmet sem fordítva azoknak erősködésére, akik ennek ellenkezőjét próbálják bizonyítani.











































5. fejezet

Isten általános ígéretei is változhatatlanok


Jertek, vizsgáljuk meg Isten ígéreteit (annak az Istennek ígéreteit, Aki képtelen hazudni), ami biztosít minket az Ő hívők iránti szeretetéről és jóakaratáról. Egyértelmű, hogy Isten némely ígérete feltételes, azaz bizonyos értelemben azoknak viselkedésétől függ, akik arra ígéretet kaptak. Ezek az ígéretek érintetlenek is maradhatnak, ha az emberek nem változtatják meg viselkedésüket, akik erre tanítva vannak. Később meg kell majd vizsgálnunk azt, hogy a konkrét ígéretekre is vonatkozhat-e ez, de most figyelmünket fordítsuk az ígéretek felé. „Az Evangélium ígéreteinek” is nevezhetjük azt az ő természete és különleges tulajdonságai miatt. Ezeket nemcsak az Újszövetségben találhatjuk meg; ezek az ígéretek már akkor is megvoltak, amikor a bűn betört a világba, és az volt a jelentőségük, hogy az Ószövetség idején buzdítsák Isten népét.

Az evangéliumi ígéretek mellett léteztek más ígéretek is, amelyek közvetlen kapcsolatban álltak a törvénnyel. Ezeknek az ígéreteknek fényében „az életre való menés” a törvény megtartásával van összefüggésben (Mt. 19: 17). Az Evangélium ígéretei Isten szeretetének és jókedvének szabad és irgalmas megnyilvánulások a bűnösök felé, amely a kegyelmi szövetségben adatik Jézus Krisztus által. A 4. fejezetben már megjegyeztük, hogy Isten azt ígérte nekik, hogy Igaz és Hűséges Istenük lesz. Ő Fiát adta értük, elküldte Őt hozzájuk, utána elküldte Szent Lelkét, hogy Ő közösségben legyen velük. Minden Evangélium által adott ígéret ugyanazt a szeretetet, ugyanazt a Krisztust, és ugyanazt a Szent Lelket mutatja be. Ezekért az ígéretekért nem kell „megdolgoznunk”, azok egyedül Isten kegyelme, jókedve és akarata által adattak nekünk. A Szentírásban az, ami ígéret által adatik nekünk, mindig szembe van fordítva azzal, ami érdem, vagy valami más alapján lehet a mienk (Gal. 3: 18).

Isten szeretete, kegyelme és irgalma által ígérte meg nekünk Jézus Krisztust (Jn. 3: 16; 1 Jn. 4: 10). Néhány ígéret, úgy tűnhet, hogy valaminek teljesítéséhez van kötve, de mivel elszakíthatatlanul össze vannak kötve Krisztussal, Aki számunkra Istennek ajándéka, akkor a valóságban ingyen, kegyelemből adatnak nekünk. Az evangéliumi ígéretek Isten szeretetéről és jókedvéről tesznek bizonyságot. Mindent, ami Isten kegyelméről és jókedvéről tesz bizonyságot a bűnösöknek, az Ő ígéreteiként kell felfognunk. Isten ígéretei nemcsak a jövőre vonatkoznak. Megerősítik azt, amit Isten véghezvitt a múltban, és amit véghez visz a jelenben. Figyeljétek meg, hogy az ígéretek elsősorban a bűnösök kapták. Ha nem lettek volna bűnösök, akkor soha senki nem profitált volna belőlük, mivel a Szentírás azt jelentett ki, hogy a bűn fogságában vagyunk (Gal. 3: 22). Minden ember fogoly addig a pillanatig, míg a Jézus Krisztusban megígért üdvösség nem szabadítja meg őket. A bűntől való szabadulás Isten kegyelmének következtében jön létre, a kegyelem az Ő ígérete által a mienk.

Istennek az emberek felé való kegyelme Krisztuson keresztül van számunkra kijelentve. A Korintusiakhoz írt második levélben (1: 20) azt olvashatjuk: „Mert Istennek valamennyi ígérete ő benn lett igenné és ő benne lett Ámenné”. Krisztus a szövetség garanciája, kezese. Abszolút mindent megtett, ami Isten és az ember oldaláról szükséges volt ahhoz, hogy be legyen töltve a szövetség. Ezért elmondhatjuk, hogy az örömhír ígéretei Istennek felénk kifejezett kegyelme, amely az újszövetségben mutattatott meg. Pál az „ígéret szövetségének” nevezi őket (Ef. 2: 12). Szigorúan véve a „szövetség” és „ígéret” szavakat (amely maga Krisztus) csak egyes számban lehetne használni, Pál apostol mégis többes számba tett őket, mivel néhányszor megújíttattak. Ily módon, a Zsidókhoz írt levél 8. részének 6. versében úgy van említve a kegyelmi szövetség, mint ami a legjobb, (ha lehet így mondani) evangéliumi ígéretekkel lett megerősítve, amit Isten adott, Aki nem képes arra, hogy hazudjon (Tit. 1: 2).

Minek a teljesítését ígérte meg Isten? Lényegében Ő azt ígérte, hogy Istenünk lesz, ahogyan erről Jeremiás is beszélt: „és Istenükké leszek, és ők népemmé lesznek” (Jer. 31: 33). Ahhoz, hogy Isten a mi Istenünk legyen, két feltételnek kell teljesülnie:

1. Mindennek, ami elválaszt minket Tőle, félre kell tétetnie az útból. Közöttünk és Isten között végbe kell mennie a teljes megbékélésnek. Ezt Isten már elvégezte, odaadva Krisztus értünk, úgy adva Ő nekünk, mint Megváltót, Aki a mi igazságosságunk, és békességünk.

2. Arra kell megőriztetnünk, hogy közösségünk legyen Vele, mint Istenünkkel, és örömünk teljen Benne, mert Ő nekünk ajándékoztatott. Ő mindezt a Szent Lélek ajándéka által adja nekünk. Az Atya Isten a Szent Lélek által „alkalmassá tett minket a szentek örökségében való részvételre” (Kol. 1: 12). A Lélek ígéretei olyan gyakran találtatnak az Ó- és Újszövetségben, hogy maga a Szent Lélek gyakran a „szövetség ígéretének” neveztetik. A Csel. 2: 39-ben Péter arról beszél, hogy „nektek lett az ígéret és a ti gyerekeiteknek”, utalva arra az ígéretre, amit Krisztus kapott az Atyától, és amely a 33. versben a „Szent Lélek ígéretének” van nevezve.

Ez a két ígéret – Krisztus ajándéka, és a Szent Lélek ajándéka – a hívők vigasztalásának kiapadhatatlan forrása. El van rejtve bennük minden, amire szükségünk van, hogy kedvesek legyünk Istennek, és örvendjünk az Ő jelenlétének. Több annál, azt mondhatjuk, hogy mindenki, aki figyelmez ezekre az ígéretekre, figyelmez Isten szeretetére is, amelyek ebből fakadnak. Még azok az ígéretek is, amelyek első ránézésre bizonyos követelmények betartásához vannak kötve, az Ő végtelen és feltétel nélküli szeretete fényében kell vizsgálnunk, mert azok is onnan erednek. Isten, Aki a Benne bízóknak életet ígér, semmilyen feltételt nem szabott számunkra a hit ajándékának elnyerése végett, mert mi mindannyian bűnösök vagyunk. Ezért a következő következtetéseket vonhatjuk le az isteni ígéretek természetéből:


1. Isten minden ígérete igaz és valós; Isten minden ígérete kötelezően teljesedik. Isten természete, vagy jelleme garantálja mindezt. Minden sikertelenség visszatükröződne Isten valamelyik tulajdonságán (atribútumán). Még ha csak az emberi kapcsolatok szintjén beszélünk is, el lehet mondani, hogy senki sem kezd ünnepélyes fogadalmat tenni, ha azt tételezi fel, hogy a körülmények meg fogják akadályozni abba, hogy megtartsa a szavát. Mi azonban Istenről beszélünk, Aki mindent tud előre, ami ígéretet tesz nekünk.


2. Mi sok útról és módról nem tudhatunk, amelyeket Isten felhasználhat az Ő ígéreteinek betartásához. Ő azonban felhasználhatja mindezeket, miközben mi nem is tudhatunk ezekről.


3. Még azok az ígéretek is, amelyek bizonyos feltételek figyelembevételéhez vannak kötve, teljesen be fognak teljesedni. Például az „Aki hisz, üdvözülni fog” kijelentésben megbonthatatlan kapcsolat van a hit és az üdvösség között. Ez a kijelentés igaz minden esetben, függetlenül attól, hisz az ember, vagy sem. Azok az ígéretek, amelyek feltételekhez vannak kötve, sok esetben Isten akaratát hirdetik, mint ez, hogy „aki megtartja a parancsolataimat, élni fog”; vagy olyan eszközökről tehetnek bizonyságot, amelyek segítségével Isten akarata beteljesedhet.


4. Mint ahogyan már fentebb megjegyeztük, azok az ígéretek, amelyek kapcsolatban vannak a szentek állhatatosságával, két részre oszlanak. Azok vagy arra mutatnak, hogy Isten kegyelme folyton a hívők felé árad (ez utal az ő megigazulásukra), vagy az Istennek való mindennapi, folyamatos engedelmességre mutatnak (ez az ő megszentelődésükre utal).


Még azok az ígéretek is, amelyek megszentelődésünkre vonatkoznak, amelyek úgy tűnnek, mintha bizonyos követelmények teljesítésétől függnek, a valóságban teljesen be vannak töltve. Isten azt ígérte a hívőknek, hogy örökké Vele lesznek. Egyesek azt próbálják hangsúlyozni: „Igen, ez igaz, de csak abban az esetben, ha következetesek alávetik magukat Krisztus igájának, és nem térnek le az igaz útról”. Erre mi azt mondhatjuk: „Vajon ez az ígéret nem beszél arról, hogyha ők most Vele vannak, akkor örökre Vele fognak maradni”? Erről még vitázni sem illik! Isten az Ő kegyelméből vonz magához minket, hogy kövessük Őt, és Vele legyünk közösségben, mert Ő örök szeretettel szeret minket.

Mikor Isten ígéretet tesz, fontos célt jelöl ki maga előtt. Azt, hogy megvigasztalja a hívőket, bármilyen állapotban is vannak. Isten ezt mondta Józsuénak: „Miképpen Mózessel vele voltam, teveled is veled leszek; el nem hagylak téged, sem el nem maradok tőled” (Józs. 1: 5). Egyesek kijelentik, hogy Isten nem ilyen egyszerűen adja ígéreteit; Ő csak azoknak adja azt, akik bizonyos tulajdonságokkal rendelkeznek. Emlékeztetünk azonban benneteket arra, hogy az ígéretek feltétlenül beteljesednek; de ha az az emberek természetétől és tulajdonságaitól tesszük függővé, akkor azok, ebben a helyzetben nem élő embereknek adatnak, hanem valamilyen élet nélküli „feltételeknek”. Isten éppen ennek ellenkezőjét állítja. Ő kiválasztott népét határozottan és világosan „az ígéret gyermekeinek” (Róma 9: 8). Azt látjuk, hogy sok dolog, amit Isten ígérete említ, egymástól függ, de maguk az ígéretek be vannak töltve, függetlenek mindenféle feltételektől.

Az a tény, hogy Isten ígéretei minden kétség nélkül beteljesednek, nem zárják ki azt, hogy bizonyos eszközöket alkalmazzunk. Mikor Isten azt ígérte Pálnak (Csel. 27), hogy egy ember sem vész el azokból, aki vele együtt utaznak a hajón, akkor Pál ennek következtében elmondott szavai („Ha ezek a hajóban nem maradnak, ti meg nem szabadulhattok”), nem mond ellent ennek az ígéretnek.

Ezért a szentek mindenkor bízhatnak az Isten saját ígéretei iránti hűségére. Erről írt Pál is az 1 Thessz. 5: 24-ben: „Hű az, aki elhívott titeket és ő meg is cselekszi azt”.


























6. fejezet

Az Isten konkrét ígéreteinek példái


Tovább folytatva az Isten ígéreteiről való elmélkedésünket, térjünk most át az általános ígéretekről a konkrétak irányába. Az Úr szigorúan személyes ígéretet adott Józsuénak, mikor azt parancsolta neki, hogy menjen át a Jordánon: „Teveled is veled leszek; el nem hagylak téged, sem el nem maradok tőled” (Józs. 1: 5). Első látásra úgy tűnik, hogy ezek a szavak csak Józsuénak mondattak, azonban Isten szentjei elkezdték személyesen magukra alkalmazni ezt az ígéretet, mikor a Szent Lélek azt konkrétan kezdte alkalmazni életükben. Mindenki előtt világos, hogy Józsuénak, mint a zsidó sereg hadvezérének, aki ki volt jelölve arra, hogy elfoglalja Kánaán földjét, ígéretekre volt szüksége ahhoz, hogy azok támogassák, és buzdítsák őket. Több annál, ez az ígéret csak egy a sok ígéret közül, amely le van jegyezve az Ószövetségben, ami arra szolgál, hogy buzdítson és vigasztaljon minket. Azt is tudjuk, hogy „amelyek régen megírattak, a mi tanúságunkra írattak meg; hogy békességes tűrés által és az írásoknak vigasztalása által reménységünk legyen” (Róma 15: 4). Azok a hívők, akik napjainkban élnek, semmivel sem kétkedőbben mondhatják azt, amit a zsoltáríró is mondott: „Az Úr az én segítőm” (Zsolt. 118: 7; Zsid. 13: 6). Ily módon, azok az ígéretek, amelyek elsődlegesen Józsuénak adattak, stimulálják a kegyeseket arra, hogy minden időben engedelmeskedjenek Istennek, és tegyenek bizonyságot az Ő szentjei felé való jókedvéről.

Isten azt ígéri (Zsolt. 89: 31-35), hogy kegyelme nem fog eltávozni népétől, és a velük kötött szövetséget nem fogja felbontani, még akkor sem, ha a hívők megsértik parancsolatait, és nem tartják meg útmutatásait. Ha így lépnek fel, akkor Ő megbünteti őket vagy a külső körülmények által, vagy azon lelki gyötrelmek által, amelyet az Ő jelenlétének hiánya okoz nekik. De Isten nem hagyja cserben őket, habár ők nem érdemlik meg azt bűneik miatt. Az irgalom, a hűség, a szövetség, az ígéret Isten esküjén nyugszik. Ő nem hagyja magukra őket, és kész továbbra is kész gondot viselni rájuk. Az Ézsaiás 27: 2-3-ban azt olvassuk, hogy Ő azt ígérte, hogy óvni fogja szőlőskertjének, és gondot fog rá viselni. Habár ideig-óráig úgy tűnhet, az nem hoz semmi termést, egyszer csak, Isten öntözgetve azt, virágzó szőlőskertté változtatja azt, amelyről a legjobb bornak valót fogják szüretelni. Ennek az oka, már az, ami miatt ezt Ő teszi, nem a hívőkben keresendő. Az Úr mindezt az Ő hatalmas nevéért teszi. Isten neve szimbolizálja mindazt, ami által mi képesek vagyunk megismerni Őt – az Ő tulajdonságait, az Ő akaratát, és az Ő dicsőségét. Ez a tökéletes hűség és kegyelem Jézus Krisztusban tárul szemünk elé. Az Ő irgalmának és kegyelmének forrását az Ő isteni természetében kell keresnünk. Ő mindent „az ő akaratának tanácsából” cselekszik (Ef. 1: 11). Az a meggyőződés, hogy Isten irgalma és kegyelme végig fogja kísérni őt egész életében, arra indította Dávidot, hogy teljes meggyőződéssel ezt mondja: „… az Úr házában lakozom hosszú ideig” (Zsolt. 23: 6). Isten ígéreteire az volt Dávidnak a válasza, hogy kijelentette, mindig engedelmeskedni fog Istennek.

A 125. zsoltárban meggyőző érvet kapunk arra, hogy Isten mindig az Ő választott népével marad: „Jeruzsálemet hegyek veszik körül, az Úr körülveszi az ő népét mostantól fogva mindörökké” (2. vers). Ahogyan az ember képtelen arra, hogy elmozdítsa a Jeruzsálemet körülvevő hegyek alapját, Isten ellenségei is képtelenek arra, hogy Isten népén győzelmet arassanak, és az örök halálba taszítsák őket. Ezeken az ellenségeken a zsoltáríró nemcsak azokat az embereket érti, akik ellenségesek a hívőkkel szemben, hanem a lelki ellenfeleiket is.

Hogy senki se kételkedjen az Ő kegyelmében, Isten megerősíti azokat (Ézs. 54: 7-10), megesküszik; és az Ő esküje sosem lesz megszegve: „… megesküdtem, hogy nem megy át többé Nóé özönvize a földön, úgy esküszöm meg, hogy rád többé nem haragszom, és téged meg nem feddelek. Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad” (Ézs. 54: 9-10). Nem nézve az emberiség bűnösségére, ami megmaradt az özönvíz után is, Isten hűséges maradt a szövetségéhez. Az emberiség nem volt, és sosem lesz másodszor is elpusztítva özönvíz által.

Mindig akadnak olyan emberek, akik kiforgatják Isten ígéreteit, és azt arra használják fel, hogy saját bűnös életüket igazolják. Nem éreznek szeretetet, ami azokat borítja be, akik megmenekültek a bűnért való ítélet alól. Semmit sem tudnak az Atya szeretetéről, a Fiú véréről, és a Szent Lélek kegyelméről. De éppen ezeknek a hatalmas és drága ígéreteknek következtében szabadulunk meg a világban uralkodó kívánságoktól, és „az isteni természet részeseivé” (2 Pt. 1: 3-4) tett minket. Ebből az következik, hogy amiről Pál a 2 Kor. 7: 1-ben beszél: „ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, Isten félelmében véghez vivén a mi megszentelésünket”. „Mit mondunk tehát? Megmaradjunk-e a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen? Távol legyen: akik meghaltunk a bűnnek, mi módon élnénk még abban?” (Róma 6: 1-2).

A Hós. 2: 19-20-ban be van mutatva, hogy Isten nagyon közel van népéhez, olyan közel, amilyen közelség csak lehet az emberek között, - férj és feleség között. Isten azt mondja: „És eljegyezlek téged magamnak örökre, igazsággal és ítélettel, kegyelemmel és igalommal jegyezlek el. Bizony, hittel jegyezlek el téged magamnak, és megismered az Urat”. Az előző versek különleges fényben mutatják be ezt a szeretetet: Isten figyelmezteti népét, hogy ítélet fog tartani a zsidók felett, akik a bálványimádás bűnébe estek. Utána (14. vers) Isten hirtelen irányt vált a feléjük való kijelentésében, a nép közötti igaz zsidóknak ünnepélyesen azt ígéri, hogy négy áldásban fognak részesülni. Mégpedig: megtérnek az evangélium hirdetése által, meg lesznek szabadítva a bálványimádástól, meg lesznek védve mindattól, ami békességüket vagy nyugalmukat megzavarja, és el lesznek jegyezve Istennel a kegyelmi szövetség örökkévalóságában. Világos, hogy ezek az ígéretek sokkal tovább nyúlnak az ideiglenes áldásoknál: magukba foglalják az evangélium minden lelki áldását.

Kiknek adatnak ezek az ígéretek? Isten minden gyermekének adatnak, az ígéretnek megfelelően. Azoknak adatnak, akiket Isten elkülönít a hitetlenektől, és akiket Ő akar megvigasztalni. Ahogyan a zsidók ki lettek vezetve Egyiptomból, és ahogyan vezettettek a pusztában, Isten éppúgy elkülöníti és megszabadítja a hívőket a bűnös kívánságoktól, és arra vezeti őket, hogy örömet találják Benne. A pusztában a zsidók nem tudták, hogy mit tegyenek, és hová menjenek. Teljesen Istentől függtek, Aki előttük ment, és vezette őket. Ez a szerelem ideje volt, mikor az Úr elvezette őket a hamis gondolatoktól, kedvesen szól hozzájuk. Az Ézs. 40: 1-ben azt látjuk, hogy az Úr újra feléjük fordul: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek!”. A zsidókhoz hasonlóan a napjaink hívői is minden erejükkel arra vágynak, hogy bűneik megbocsáttassanak.

Isten azt ígéri, hogy a hívők örökre Vele lesznek. Ő úgy teszi ezt, hogy tudja, milyenek voltak, és milyenek lennének, ha azok távol lennének Tőle. Isten nagyon jól ismeri a hívőket, és azt ígéri, hogy ők is meg fogják ismerni az Urat. Ő nemcsak gondot visel rájuk, hanem azt mondja, hogy: „Eljegyezlek téged”.

A Jn. 10: 27-29 arról biztosít minket, hogy a Megváltó ismeri az Ő juhait. Ez az ismeret örök biztonságot ad nekik. Isten mindenhatósága meggyőzi őket arról, hogy ők az Ő juhai leszek, és soha senki nem ragadhatja ki őket az Ő kezéből. A Megváltó szavai garantálják az Isten juhainak állhatatosságát. Azt mondja: „És én örök életet adok nekik; és soha örökké el nem vesznek… senki sem ragadhatja ki azokat az én Atyámnak kezéből” (Jn. 10: 28-29).







7. fejezet

Krisztus földön véghezvitt dolgai

Jertek, elmélkedjünk egy kicsit Krisztusról. Ő garantálja az Atya Isten hűségét irányunkba, és ugyanúgy garantálja a mi hűségünket az Atya felé is. Azt kérdezhetjük: „Van valamilyen kapcsolat egyfelől Krisztus áldozata és az Ő közbenjárása között, másfelől pedig a szentek állhatatossága között?” Nem kételkedünk abban, hogy Krisztus a közbenjárás szolgálatát végzi. Ez van Róla mondva: „Ennek okáért, ő mindenképpen (és örökre) üdvözítheti is azokat, akik ő általa járulnak Istenhez” (Zsid. 7: 25). Krisztus áldozata garantálja az Ő szentjeinek üdvösségét. Ez a következő módon megy végbe:


1. Áldozata elpusztít mindent, ami elszakíthatja a hívőket Istentől, éspedig: a) a bűn vétkét, b) a bűn és a Sátán erejét. A bűn ereje el van pusztítva, mert Krisztus örök üdvösséget szerzett számunkra (Zsid. 9: 12). Az Ő halálának köszönhetően, mindörökre elnyertük bűneink bocsánatát (Ef. 1: 7). Az ószövetségi áldozatok Krisztus halálának előképei voltak. Évről évre állatokat hoztak áldozatul, de ezek az áldozatok sosem voltak képesek tökéletessé tenni azokat, akik Istenhez hozták áldozatukat, nem tudták megtisztítani az Isten előtt leborulókat. Ha a bűnt az áldozatok árán, amelyet a törvény előírt, el lehetett volna törölni, akkor az Isten színe elé jövőknek nem kellett volna újra és újra ugyanazokat az áldozatokat bemutatniuk (Zsid. 10: 1-3). Ennek ellenére, azzal, hogy Krisztus egyszer és mindenkorra magát áldozta a bűnért, tökéletessé teszi azokat, akik ki vannak választva Isten kegyelme által. Azok az emberek, akikért Krisztus meghalt, nem lesznek többé megítélve Isten által bűneik miatt. Krisztus megbékélteti az Atya Istent velünk, és örök megigazulást adott nekünk, amely megbékéltet minket Istennel. Arra a kérdésre, ami a Róma 8: 34-ben található, – „Kicsoda az, aki kárhoztat?” – van kielégítő válasz: „Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadt”.

Nem véve figyelembe Krisztus halálát, sokan fájdalmasan érzékelik a bűn vétkét életük minden napján. Ez a vétek azonban mindenkiről levétetik, akiért Krisztus meghalt, tehát ez a vétek nem tudja őket elválasztani Istentől. Az Ő Fiának engedelmessége és halála által Isten elénk tárja az Ő örökkévaló céljait, amelyet a kegyelmi szövetség által akar véghezvinni.

A Bibliában kijelentetik Isten ítélete mindazok számára; akik bűnben élnek, méltók a halálra (Róma 1: 32). Krisztus azonban igazsága által azt érte el, hogy Isten törvényesen is magához fogadhatja vétkező teremtményeit, és újra kegyelemmel áraszthatja el őket. Isten igazságossága nem az által van megelégíttetve, amit mi teszünk, hanem az által, amit Krisztus tett. Isten törvénye betöltetett, mikor Krisztus feláldozta magát. Isten törvénye Isten szentségének visszatükröződése. Ő azt mondja, hogy mindenki, aki nem tesz eleget azoknak, amelyek benne foglaltatnak, legyenek átkozottak. Krisztus, Aki magára vette a halált, a törvény átka alá adta magát azokért, akikért Ő meghalt. Nagy az az átok, amiről Isten törvényében van szó, és kiterjed a törvény minden megszegőjére. Azonban a törvényben csak egy átok van; nincs benne több átok, ami el tudná érni azokat, akikért Krisztus meghalt. A Gal. 3: 13-ban meg van írva: „Krisztus váltott meg minket a törvény minden átkától, átokká lévén érettünk”. „Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tett érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne” (2 Kor. 5: 21). Isten igazsága megelégíttetett Krisztus váltsága által. A kezdetekben Isten óvta a bűntől az embert: „De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert amely napon eszel arról, bizony meghalsz” (1 Móz. 2: 17). Úgy tűnhet, hogy az ószövetségi áldozatok ezt a problémát megoldották az állat halála által, amelyet feláldozásra rendeltettek. Azonban az az igazság, hogy egy állat élete sosem volt eléggé értékes és méltó ahhoz, hogy megelégítse Isten igazságosságát. A Zsid. 10: 4-ben világosan szó van erről: „Mert lehetetlen, hogy a bikák, és bakok vére eltörölje a bűnöket”. Mit válaszolt Krisztus erre? – „Itt vagyok, hogy cselekedjem, oh Isten, a te akaratodat” (Zsid. 10: 7). Isten elfogadja-e Őt? Igen, minden bizonnyal, mert Ő semmihez sem hasonlítható belső értékekkel bír.

Isten igazságossága alá van vetve Krisztus áldozatának. Ennek az áldozatnak köszönhetően Isten a Krisztussal kötött szövetség minden pontját betartja, azokért az emberekért, akik számára Krisztus a Közbenjáró, és a Kezes. Egyesek azt kérdezik: „És mi van akkor, ha valaki azok közül, akikért Krisztus szenvedett, meghal anélkül, hogy újjászületne? Nem lesz-e az ilyen ember igazságosan megítélve Isten törvényének alapján, függetlenül Krisztus halálától?” Tökéletesen helytelen ilyen kérdéseket feltenni, mert Krisztus éppen azért halt meg, hogy azok, akikért meghalt, újjászülessenek, és éljenek. Ők kötelesség szerint újjá fognak születni ebben az életben; senki sem fog meghalni azok közül bűneikben.

Egyesek azt feltételezik, hogy ha Krisztus valóban megelégítette az Isten igazságosságát, és betöltötte a törvény mindazok helyett, akikért Ő meghalt, akkor nekik most már nem is kell hinniük. Vagy ha hitre jutnak, akkor nem kell szent életet élniük. Az ilyen következtetések teljesen helytelenek. Habár Isten igazságossága, az Ő törvénye és igazsága teljesen meg is van elégíttetve (ami a hívők bűneit illeti), Isten továbbra is azt követeli a népétől, hogy a hit törvénye szerint éljenek. A hit Istent magasztalja az Ő kegyelméért, áldja Jézus Krisztust, és megfosztja a bűnöst minden reménytől, hogy magában bízzon a megváltás folyamatában. Az ítélettől való szabaduláskor, amely Krisztus halála által a mienk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne vegyük figyelembe azt, hogy Krisztus a Szent Lélek ajándékát, és az Ő kegyelmét szerezte meg nekünk. Az Ő kegyelmének köszönhetően nemcsak a bűneink vétkétől szabadulunk meg, hanem a bűn hatalmától is. Újjászületve meghaltunk a bűnnek, és ezért a bűnnek nem kell rajtunk uralkodnia. Azok, akik úgy gondolják, hogy a hit a szentség, és az Istennel való közösség csak az eljövendő harag elkerülésének eszköze, nagyon keveset értenek abból, hogy mit jelent elváltozni az Isten dicsőségére. Ezek az ajándékok gyümölcstermővé tesznek minket az Isten szolgálatára itt a földön, és felkészítenek minket arra, hogy a jövőben Hozzá hasonlatosak legyünk.

Krisztus halálával az örök váltságot szerezte meg nekünk, vagyis bűneink megbocsáttattak (Zsid. 9: 12; Ef. 1: 7). A bűnök bocsánata, amely a lelkiismeret által jut el a bűnösökhöz, azt követeli tőlük, hogy hit szerint éljenek, úgyhogy Krisztus az ígéretek szerint legyen a mienk: „Tőle vagytok ti a Krisztus Jézusban, ki bölcsességül lett nekünk, Istentől, és igazságul, szentségül, és váltságul” (1 Kor. 1: 30). Krisztus felvitte bűneinket a fára, és az Atya Isten elfogadta ezt a fizetséget tartozásunk fejében. Azonban ez az ítélettől való szabadság nem menti fel a hívőket az alól, hogy engedelmeskedniük kell Istennek.

Krisztussal való szövetségünk olyan, mindent Vele együtt mindazt kell tennünk, amit Ő tett értünk. Csak Vele léphetünk be a szentélybe. Lehet-e a halálnak valamilyen hatalma rajtunk, mikor a mi Fejünk mindent megtett értünk? Az apostol a következő módon bizonyítja ezt a 2 Kor. 5: 14-15-ben: „Mert Krisztus szerelme szorongat minket, úgy vélekedve, hogy hogyha egy meghalt mindenkiért”, akkor mindenki meghalt, akikért Ő meghalt. Ők Krisztusban haltak meg, mikor Ő, mint az ő képviselőjük, meghalt és magára vette az átkot, ami bűneink következménye, hogy a jövőben mindenki Azért éljen, Aki megkóstolta a halált értük.

Az Atya és a Fiú közötti megegyezés azt követelte a Megváltótól, hogy életét adja a bűnért. Ezzel az aktussal Ő betöltötte azt, amit a bikák és bakok áldozata jelképezett, de amit azok a valóságban sosem voltak képesek elérni. Az Atya úgy járt el az Ő Fiával, ahogyan ezt megkívánta az Ő tökéletes igazságossága, nem csökkentve azt a büntetést, amit Krisztus vett magára. De most, mikor a megváltás végbement, nem lesz-e a fogoly szabadon engedve? Ha az adósság ki van fizetve, akkor a törvénynek többé nincs hatalma a volt adósok felett.

A mi bukott természetünk nem engedi meg nekünk, hogy jót tegyünk Istennel. Ha nekünk az van rendelve, hogy feltámadjunk az új életre, és higgyünk Jézus Krisztusban, akkor ez csak a Szent Lélek bennünk végzett munkája által lehetséges. Isten az Ő Lelke által végzi el bennünk munkáját, úgyhogy arra vágyunk, hogy azt tegyük, ami Istennek kedves (Fil. 2: 13). Minden lelki áldásunk Krisztusban van (Ef. 1: 3). Ide tartozik a Szent Lélek ajándéka is. Ő hitet ad nekünk, hogy el tudjuk fogadni a megváltást, vagy a megbékélést, amely Istent megelégedetté teszi.

Ilyen módon, azt látjuk, hogy minden, aminek köze van a megváltásunkhoz, Krisztus közbenjárásán keresztül megy át. Ennek kezdete abban a dicsőséges akaratban van, hogy Isten meg akarja menteni az embereket. Az isteni akarat eme aktusa úgy van ismerve a Szentírásban, mint „kiválasztás”, vagy „eleve elrendelés”, vagy „örökkévaló választás, amelyet Ő Jézus Krisztus által hajt végre”. Maga magában, szigorúan véve, ez az aktus nem a megbocsátás aktusa, és azok, akiket Isten kiválasztott, semmiképpen sem üdvözülnek általa. Isten egyedül Krisztus vére által békél meg velünk. Isten azoknak bocsát meg, akikért Krisztus meghalt, megszabadítva őket Isten törvényének büntetésétől, és átkától. Az Ő Lelkét szívünkbe küldve, Ő arra buzdít minket, hogy legyünk engedelmesek, és haladjunk a megszentelődésben.

A Megváltó megerősíti a hívők szeretetét Istenben, elpusztítva a szívükben mindent, ami oka lehetne a Tőle való elszakadásra. Akkor mi tudná arra kényszeríteni a hívőket, hogy hátat fordítsanak Neki? Az erre való felelet summáját így összegezhetnénk: az ok a Sátánban, és az ő tevékenységében található. A Sátánt e világ urának, vagy e világ istenének nevezik. Világunk, ami a Sátán ellenőrzése alatt van, Isten átka alatt nyugszik. A Sátán úgy használja ezt a világot, mint saját fegyverét, hogy fájdalmat okozzon nektek, és megkísértsen minket, aminek az a célja, hogy eltávolítson minket Isten közeléből. A világnak nincs saját ereje arra, hogy megtegye ezt; csak akkor van ereje, ha a Sátán használja azt. Jézus így buzdítja tanítványait: „bízzatok: én meggyőztem a világot” (Jn. 16: 33). Hogyan harcol Krisztus a Sátánnal? Ő a kereszten legyőzte a Sátánt, és megtörte hatalmát, megkötözte az erős fegyverest, és elvette értékeit (ld. Mt. 12: 29, és Mk. 3: 27).

Krisztus vére megtöri a Sátán erejét, és két dologban is elveszi Isten választottai felett való hatalmát:

a) Elveszi a Sátán azon jogát, hogy Isten választottai felett uralkodjon (amellyel eddig rendelkezett az ember bukása következtében). A Sátán uralkodik a hitetlenek felett, felhasználva ehhez a haláltól és a pokoltól való félelmüket. Ő megszámlálhatatlan sokaságú lelket tart rettenetes, kínzó rabságban. Egyeseket közülük még kegyetlenségre is rábír, olyan barbár cselekményekre ösztönzi őket, amelyek segítségével az emberek saját bűneiket szeretnék kiváltani.

b) A Sátánnak nemcsak az emberek felett van hatalma, hanem az emberekben is, azért mert ő munkálkodik az engedetlenség fiaiban (Ef. 2: 2). Akkor hogyan képes Krisztus megtörni a Sátán hatalmát az Isten választottai felett? Először, Ő halálával elvette a Sátán felettük való hatalmát. A Sátán minden hatalma a halálban található. A halál a bűn által tört be világunkba. Jézus Krisztus kereszten eltörölte a halált, megtörve a Sátán hatalmát és nagyságát. Másodszor, Krisztus elvette a Sátán képességeit, hogy hatalmát fitogtassa. Ő megkötözte az erős fegyverest, és fogságba hurcolja. Krisztus elpusztítja a Sátánt, és összetöri annak dolgait. „Azért jelent meg az Istennek Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa” (1 Jn. 3: 8). Ő nemcsak megkötözte az erős fegyverest, hanem vagyonát is magához ragadta. Krisztus halálának köszönhetően a hívő régi természete keresztre van feszítve, tehát most már úgy tekinthetünk a bűnös testre, mint akinek nincs ereje (Róma 6: 6).

Levonva a következtetéseket, azt mondhatjuk, hogy Krisztus halála eltörli a bűn vétkét, úgyhogy az soha többé nem tudja Isten szeretetét elfordítani a hívőktől. Krisztus úgy lerontotta a Sátán uralkodását, és a bűn hatalmát, hogy azok soha többé nem képesek teljesen, és véglegesen elfordítani a hívőket Istentől.


2. A Szent Lélek Isten választottainak szívében vesz lakozást Krisztus közbenjárása által; ez az újszövetségnek köszönhető. Az olyan lelki erények, mint a hit ajándéka, nem az isteni gondviselés következtében adatnak nekünk, amely nem az emberekkel való mindennapi kapcsolatban mutatkozik meg. Az a hit, amire szükség van a bűnök bocsánatának elfogadásakor, nem nő ki a cselekedeti szövetségből. A szövetség irgalma az újszövetség Közbenjárója által adatnak nekünk, vagyis Jézus Krisztuson keresztül, ahogyan erről a Zsid. 9: 15-ben van szó: „És ezért újszövetségnek közbenjárója ő, hogy meghalva az első szövetségbeli bűnök váltáságáért, a hivatottak elnyerjék az örökkévaló örökségnek ígéretét”. Ez az ígért örökség a Szent Lélek, Akit az Atya Isten válaszul küldött Krisztus közbenjárására (Jn. 14: 16-17). Krisztus arra biztat minket, hogy könyörögjünk a Szent Lélekért, Aki az Atyától jön, hogy Krisztus még jobban kinyilatkoztassék előttünk (Jn. 16: 14).

Egyesek készségesen ismerik el, hogy a Szent Lélek a hívőknek adatott (Róma 8: 14-15), de tudatlanságuk miatt mégis attól tartanak, hogy úgy elszakadhatnak Istentől, hogy sosem talál vissza Hozzá. Ha ez mégis így történne, vajon nem azért történne-e ez így, mert a hitetlenekhez hasonlóan azok sem fogadták el Krisztust? Isten ígérete – az Atyáé, a Fiúé, és a Szent Léleké – azt mutatja, hogy a dolog egészen másként áll:

a) Az Ézs. 59: 21-ben az Atya ígérete van adva: „És én ő velük ilyen szövetséget szerzek, szól az Úr: lelkem, amely rajtad nyugszik, és beszédeim, amelyeket szádba adtam, el nem távoznak a szádból, és magod magvának szájából, így szól az Úr, mostantól mindörökké!”

b) A Fiú arról is beszél, hogy Lelke állhatatos azokkal szemben, akik hisznek Benne. A Jn. 14: 16-ban azt olvassuk, hogy: „És én kérem az Atyától, és más vigasztalót ad nektek, hogy veletek maradjon mindörökké”. Ezek a szavak nemcsak azokra a tanítványokra vonatkoznak, akikkel Krisztus közvetlenül beszélt, hanem a hívők minden generációjára (Jn. 17: 20).

c) És, végezetre, rendelkezünk a Szent Lélek bizonyságával. Ahogyan az Atya, úgy a Fiú is kifejezi jelenlétét az ígéret szaváról, így a Szent Lélek különleges módon fejezi ki jelenlétét az Ő munkáin keresztül. A 2Kor. 1: 22-ben arról van szó, hogy Isten ránk teszi az Ő pecsétjét, hogy mi Hozzá tartozunk, és elküldi szívünkbe a Szent Lelket, zálogként, hogy garancia legyen a jövendőbeli áldásokra nézve. Az elpecsételés jogi terminus, amelyet szélesen alkalmaznak a polgári ügyek vitelében. A pecsétet a hitelesség végett két okból használják:

- hogy biztosítsa a bizalmat, és megőrizze azt, ami be lett pecsételve;

- hogy garantálja mindannak teljesítését, ami le van fektetve a dokumentumban.

Tehát, először a pénz, vagy más dolgok egy táskába tétetnek, amely le lesz pecsételve, és mindenki előző óvintézkedést megtéve lesz őrizve, hogy senki se merje a pecsétet feltörni. Másodszor, a különböző jogi dokumentációknak csak akkor törvényes erejük, ha el vannak látva a megfelelő pecsétekkel. Úgyhogy a Szent Lélek pecsétje ebben (a második) értelemben az az eszköz, amely kielégíti és megerősíti az ígéreteket, amelyek a hívőknek vannak adatva. A pecsételésnek az első értelemben is helye van, mert az Ef. 4: 30-ban azt olvashatjuk, hogy a hívők Isten Szent Lelke által el vannak pecsételve a megváltás napjáig. Biztonságukat és védettségüket a Szent Lélek garantálja addig, míg meg nem kapják mindazt, amit Krisztus megszerzett nekik.









8. fejezet

A Szent Lélek a hívőkben lakozik


Ebben a fejezetben arról fogunk beszélni, hogy a Szent Lélek azokban lakozik, akik ajándékba kapták Őt. Habár első ránézésre úgy tűnik, hogy ez a kérdés nem függ össze feltétlenül a szentek állhatatosságával, mégis nagy fontossággal bír, mert hatással van életükre, és Isten előtt való hitbeli járásukban. A szövetség egyik legnagyobb ígérete abban van, hogy a Szent Léleknek vennünk kell lakoznia. Az Ez. 36: 27-ben Isten kijelenti: „És az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok, és az én törvényeimet megőrizzétek, és betöltsétek”. Az előző versből tudhatjuk, hogy Isten „új szívet és új lelket” ígért az Ő népének. Habár ezeket a szavakat úgy is magyarázhatjuk, hogy bennük egy Istennel való új kapcsolatról van szó, de mégis, arról beszél, hogy a Lélek megújul bennünk, mert csak Neki köszönhetjük lelkünk megújulását. A Szent Lélek bennünk való lakozása Isten legnagyobb áldása számunkra, ahogyan ezt Ézsaiásnál is olvashatjuk: „És én ő velük ily szövetséget szerzek, szól az Úr: lelkem, amely rajtad nyugszik, és beszédeim, amelyeket szádba adtam… így szól íz Úr, mostantól mindörökké” (59: 21). A Lélek ígérete cseng vissza Krisztusnak tanítványaihoz intézett szavaiból: „ad a ti Atyátok Szent Lelket azoknak, akik tőle kérik” (Lk. 11: 13).

Dávid, bűntudatot érezve elkövetett bűnei miatt, és azt érezve, hogy a Lélek minden ajándéka és áldása majdnem megöldöklődött benne, így kiáltott fel a Zsolt. 51: 13-ban: „Ne vess el engem a te orcád elől, és a te Szent Lelkedet ne vedd el tőlem”. Átérezte, hogy a megszentelődésre van a legnagyobb szüksége, és arra szomjúhozott, hogy újuljon meg benne a Lélek. Pál aláhúzza, hogy a hívő igazi lelkiségének bizonyítéka a Szent Lélek jelenléte: „Akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé” (Róma 8: 9). Pál itt nem pusztán valami lelki erényre utal, hanem magáról a Szent Lélekről – Annak a Lelkéről, Aki feltámasztotta Krisztust a halálból (11. vers). A 15. versben a Szent Lélek a „fiúság Lelkének” neveztetik. Neki köszönhetően tartja Atyánknak az Istent. Pál biztosítja a hívőket arról, hogy ők fiúvá fogadásuk által Isten családjának tagjai lettek, és abban a kiváltságban van részük, hogy Istent Atyánknak nevezhetjük. „Minthogy fiak vagytok; kibocsátotta Isten az Ő Fiának Lelkét a ti szívetekben, ki ezt kiáltja: Abba, Atya!” (Gal. 4: 6).

Egyesek azt bizonygatják, hogy habár az van mondva a Lélekről, hogy az bennünk van, azonban nem Ő van jelen bennünk, hanem csak az Ő ajándékai. Az Ige különbséget tesz a Szent Lélek, és az Ő ajándékai között. Ez nagyon világosan látszik a Róma 5: 5-ben: „mert az Isten szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által, ki adatott nekünk”. Isten szerelmét, ami itt vagy az Ő hozzánk való szerelmét, vagy Felé való szerelmünket jelenti, úgy kell fogadnunk, mint különös kegyelmet. Ezt a kegyelmet azonban nem szabad összetévesztenünk a Szent Lélekkel, Akin keresztül mindez elérte szívünket.

A Szentírás úgy beszél a Szent Lélekről, mint személyről, és úgy, mint valamilyen személytelen kegyelemről. Az, hogy a Szent Lélek személy, három módon is be van nekünk mutatva.

1. Az Ő neveiben.

2. Az Ő tetteiben.

3. Azokban a helyzetekben, amikor személyesen találkozunk Vele.

Vizsgáljuk meg ezeket a példákat!


1. Az Ő neveiben. János apostol ezt mondta a bennünk lakozó Szent Lélekről: „mert nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki e világban van” (1 Jn. 4: 4). Mikor Urunk a Vigasztalóról beszél tanítványainak, azt mondta, hogy Ő az igazság Lelke, hogy Ő örökre velük marad. Ők megismerik Őt, „Ha valamit kértek az én nevemben, és megcselekszem azt. Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok” (Jn. 14: 16, 17).


2. Az Ő tetteiben. A Róma 8: 11-ben konkrétan szó van a Szent Lélek munkájáról: „De ha Annak a Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő ti bennetek lakozó Lelke által”. A 16. versben az van írva: „Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkükkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk”.


3. Azokban a helyzetekben, amikor személyesen találkozunk Vele. Az 1 Kor. 3: 16-ban a hívők úgy vannak bemutatva, mint templom, ahol maga Isten van jelen: „Nem tudjátok-e, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek?” A másik hely, ahol szó van a hívőkben lakozó Szent Lélekről, az 1 Kor. 6: 19-ben van szó, ahol Pál apostol erre a tényre támaszkodva óv minket a szexuális bűnöktől: „Avagy nem tudjátok-e, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma, amelyet Istentől nyertetek? Ls nem a magatoké vagytok?” Pál apostol idejében minden pogány templom tisztátalan volt tisztátalan istenei miatt, amely a templomhoz köttetett. A hívők Isten templomához tartoznak, mert a Szent Lélek készségesen és örömmel lakozik bennük. Teljesen világos, hogy a személytelen ajándékokról és jótéteményekről nem lehet elmondani, hogy templomba lakoznak. Azok csak azon emberek sajátosságai és jellemző tulajdonságai, akik velük rendelkeznek.

A Szent Lélek fontos munkát végez azoknak szívében, akikben Ő lakozást vett, hisz az javukat szolgálja. Az első, amiben megmutatkozik a Lélek munkája a hívőkben, az Úr Jézus Krisztussal való lelki közösségük. A Szent Lélek munkájának az a következménye, hogy közösségben lehetünk Krisztussal. Ugyanaz a Lélek, Aki Benne van, van bennünk is, úgyhogy ahogyan Péter kifejezte, mi az „isteni természet részeseivé” lettünk (2 Pt. 1: 4). Krisztus azt mondta, hogy ez a közösség annak köszönhető, hogy az Ő testét esszük, és az Ő vérét isszuk (Jn. 6: 56). Sokan megbotránkoztak e szavak hallatán, mert nem értették meg, hogy miről beszélt Jézus. Akkor hozzá kellett Neki tennie: „A lélek az, aki megelevenít, a test nem használ semmit” (Jn. 6: 63). Hála a bennünk lakozó Szent Léleknek, Aki életet ad nekünk, Krisztus élete van bennünk. Az Ő főpapi imájában, ami a János evangéliumának 17. részében van lejegyezve, Krisztus arra kérte Atyját, hogy az Ő népe felismerje ezt az egységet (21. vers). A hívők egysége, amiért Ő imádkozott, ami egy testté formálja a keresztyéneket, szintén Krisztustól, a Főtől származik. A Megváltó azt mondta, hogy ez az egység visszatükröződése az Ő Atyával való egységének: „Én ő bennük, és te én bennem” (Jn. 17: 23).

A Szentírásban világosan illusztrálva van Krisztus és az Ő népe közötti egység. Mindenki előtt ismert a fej és a tagok példázata, amelyek együttesen adják a testet. Krisztus az Egyház Feje (Kol. 1: 18), és Ő ennek a testnek a Megváltója is (Ef. 5: 23). Isten Fiát megismerve, és érettebbé válva, a hívők növekednek „Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére”, és hasonlóvá válnak Fejükhöz, Krisztushoz (Ef. 4: 13, 15). „Akiből az egész test, szép renddel egyberakatván és egybeszerkesztetvén az Ő segedelmének minden kapcsaival, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek növekedését a maga fölépítésére szeretetben” (16. vers). A hívők ily módon egységes, oszthatatlan test tagjai lesznek, hála a Lélek éltető munkájának, Aki bennük vett lakozást.

Az egyik legelterjedtebb illusztráció, amely bemutatja Krisztus és az Ő népe közötti kapcsolatot – a férj és a feleség közötti viszony. Az 1 Móz. 2: 24-et idézve Pál úgy tekint a házastársi kapcsolatra, mint előképre, amely az emberiség hajnalán adatott, és arr hivatott mutatni, hogy mi fog történni a jövőben: „Annak okáért elhagyja az ember atyját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez; és lesznek ketten egy testté. Felette nagy titok ez: de én a Krisztusról és az egyházról szólok” (Ef. 5: 31-32).

Egy másik hasonlatban az olajfáról és a szőlőtőkéről van szó. Krisztus azt mondta: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők” (Jn. 15: 5). „Maradjatok én bennem, és én is ti bennetetek” (4. vers). Ami az olajfát illeti, azok az ágak, amelyek bele oltattak, ugyanabból a nedvből táplálkozik, amely a gyökérben és a többi ágakban keringenek, úgyhogy azok is ugyanazt a gyümölcsöt termik. Ugyanaz a Lélek van Krisztusban, és az Ő népében, Aki a gyümölcstermést ösztönzi. Ez a Lélek mértéktelenül adatott (Jn. 3: 34) Krisztusnak, az Isten Fiának, Aki Őt tovább adta nekünk.

A bennünk lakozó Szent Lélek teljesen új életet adott nekünk, mivel korábban halottak voltunk bűneinkben, és cselekedeteinkben. Krisztusról az van írva, hogy Ő a mi életünk, ahogyan ez meg is van erősítve a Kol. 3: 4-ben. A Gal. 2: 20-ban Pál azt mondja, hogy Krisztus bennünk él. Azt láthatjuk, ily módon, hogy a „Krisztus bennünk lakozik” kifejezés, és „az Ő Lelke bennünk lakozik” ugyanazt jelenti.

A hívőkben lakozó Szent Lélek vezeti, igazgatja őket, úgyhogy tudják, hogyan kell élniük. A Róma 8: 14-ben Pál a Szent Lélek vezetéséről beszél, amivel csak Isten gyermekei rendelkeznek: „Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai”. A Szent Lélek az Ő vezetését kétféle módon végzi: a) Ő megmutatja Isten gyermekeinek az utat, amin járniuk kell, b) Ő továbbra is támogatja őket ezen az úton. Más szóval, Isten Igéje kijelenti számunkra Isten szabályait és rendelkezéseit, amik érintik életünket, és a Szent Lélek valóságos módon erősít meg minket, és erőt ad arra, hogy azon az úton járjunk, amit Isten kijelölt számunkra. A Szent Lélek segít nekünk, abban, hogy lelki értelemben növekedjünk, úgyhogy tudhatjuk, mi Isten akarata ránk nézve. Az evangélium megértése nem függ természeti képességeinktől, hanem Isten jelenti ki azokat számunkra a Szent Lélek közbenjárása által. Az Isten Igéje világosan megmutatja nekünk azt az utat, amin járnunk kell, és, ahogyan ezt minden hívő elmondhatja, ez a mi szövétnekünk, és ösvényünk világossága (Zsolt. 119: 105). A ragyogó fény megvilágítsa a vak előtt az utat, de ez neki semmi hasznot nem hoz, ha nem nyer látást. Hasonló módon, ha a Szent Lélek nem világítja meg szívünket és értelmünket, akkor szemeinkről nem fog leesni a hályog, és továbbra is vakok maradunk (2 Pt. 1: 9).

Természetes értelmünkkel képesek vagyunk arra, hogy megértsük az igazságot, de a bennünk levő fény csak sötétség lesz (Mt. 6: 23). Elismerhetjük, sőt nagyra értékelhetjük az Isten Igéjét, de ha az nem lesz hatékony a mi életünkben, ha azt nem hittel fogadjuk (Zsid. 4: 2). „Érzéki ember (vagyis az, akiben nincs ott a Lélek) nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait… meg sem értheti, mivelhogy lelkiképpen ítéltetnek meg” (1 Kor. 2: 14). De mikor a Szent Lélek meglátogatja a bűnösöket, Ő minden igazságra meg fogja tanítani őket (Jn. 16: 13). Ahogyan János apostol írja, az a kenet, amit Tőle kapnak, ami bennük van, és nincs szükségük arra, hogy más oktassa őket (1 Jn. 2: 27).

Ahogyan már korábban meg volt jegyezve, a Szent Lélek vezeti a hívőket, az Ő kegyelméből meg vannak világosítva, erőt adva nekik. Ő ezt úgy teszi, hogy az igazság átsüt a dicsőség sugarain, és magával ragadja a hívőt, aki azt örömmel fogadja. Az Isten bennünk levő Lelke hasonló a pusztán található vízforráshoz (Ézs. 35: 5-6). A hívőknek adatik mind a világosság, mind az erő. A Szent Lélek nemcsak a lelki igazságokat mutatja be tökéletesen, hanem konkrét igazságokat is megmagyaráz nekik, amiket a hívők szintén örömmel fogadnak.

Sokakban nem él Krisztus Lelke. A Róma 1: 22-ben arról van szó, hogy: „Magukat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek”. Mások meg habár valamennyit előre is haladtak a lelki igazságok megismerésében, semmit sem tudnak arról, milyen erővel képes ez az igazság megmutatkozni életükben. Ők a lelki kérdéseket az újjászületetlen, érzéki szemszögéből képesek csak megvizsgálni.

A hívőkben lakozó Szent Lélek segíti és támogatja a szenteket a próbatételek során, és erőt ad nekik a nehézségek leküzdésére. Ő kétszeresen is képes megvigasztalni a nyugtalan keresztyént. Először, Ő ugyanazt a módszert alkalmazza, amit Krisztus is alkalmazott akkor, mikor megerősítette tanítványait. A Vigasztaló emlékeztet minket Krisztus tanításaira (Jn. 14: 26). Másodszor, a Szent Lélek megerősíti lelki életünket, és megújítja lelkünket. Isten kegyelme olyan erősen munkálkodott Pálban, hogy ő még erőtlenségével is képes volt büszkélkedni (Róma 5: 3). Tehát, Isten kegyelme nemcsak türelmessé tesz minket a nehézségek közepette, erőt adva arra, hogy átvészeljük azokat, de még abban is segít, hogy ezeknek örülni tudjunk. Az apostol azt mondja, hogy „a háborúság békesség tűrést szerez, a békességes tűrés próbatételt”. Mindez azért lehetséges, mert „Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által, ki adatot nekünk” (5. vers).

A Szent Lélek egyik ajándéka, ami nekünk ad, a visszafogottság. Segítségével Ő korlátozza az erőseket, sőt még azokat a hitetleneket, és érdemteleneket is, akik nem ismerik Őt. Ami a hívőket illeti, Isten azt ígérte, hogy törvényét megnyitja értelmük előtt, és azt szívünkbe írja (Jer. 31: 33). Ő felkészíti őket arra, hogy ők örömmel engedelmeskedjenek az Ő akaratának. A Szent Lélek visszatartsa őket a gonosz cselekvésétől, amikor a Sátán komolyan megkísérti őket. Péter magát megátkozva tagadta meg az Urat, de utána megállította őt Krisztus tekintete, amely szomorúságra, és bűnbánatra késztette őt. Kiment, és keservesen sírni kezdett (Mt. 26: 75). A hívők sokszor érzik azt, hogy Isten visszatartja őket, a maga hatalma alá hajtva természeti hajlamaikat, és szívüket.

A Szent Lélek naponta megújítja lelki életünket az Ő megszentelő kegyelmével, amely nélkül lelkünk megrothadna. A Szent Lélek hasonlatos az életadó nedvhez, amely az olajfát is táplálja, amelynek köszönhetően az ágai buján virágoznak, és gyümölcsöt teremnek. Lámpásainkat folyamatosan olajjal tölti meg, és megerősíti lelkünket (Zsolt. 92: 11). Dávid örült annak, hogy Isten állandóan minden jóval megajándékozta őt (Zsolt. 103: 5). Mit foglalnak magukba ezek a javak? Ezek vitathatatlanul azok a javak, amiről a Megváltó beszélt, hogyan könyörögjenek az Atyához az Ő nevében: „Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, akik kérnek tőle?” (Mt. 7. 11). A Lk. 11: 13-ból az következik, hogy Jézus ez alatt a Szent Lélek ajándéka alatt a Lélek gyümölcsét értette (Gal. 5: 22-23). Ha a fa gyökereiben nem áramlik az életadó nedv, akkor a gyümölcsei rothadásnak indulnak. Ezért imádkozott Pál a szentekért, akik Efézusban éltek, hogy a szeretetben gyökerezzenek meg, és vegyenek alapot, hogy Istennel teljesedjenek be (Ef. 3: 18-19).

A Szent Lélek olyan, mint egy kiapadhatatlan forrás, amelyből sosem apad ki a kegyelem élő vize. Krisztus ezt mondta a samáriai asszonynak: „Valaki azonban abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok neki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne” (Jn. 4: 14). Az ennek az asszonynak ígért víz nem volt más, mint a Szent Lélek: „Aki hisz én bennem, amint az írás mondja, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből. Ezt mondta a Lélekről, amelyet venni kell ő benne” (Jn. 7: 38-39). Az az ember, aki rendelkezik a kegyelem eme Lelkével, az élő víznek eme forrását, soha nem fognak olthatatlan lelki szomjúságot érezni.

Kétféle szomjúság létezik. Van egy természetes, fizikai szomjúság, amely újra és újra visszatér. Van hozzá hasonlatos lelki szomjúság is, amit Isten lát a hitetlen emberekben (Ézs. 65: 13). Ezeknek az embereknek éhsége és a szomjúsága azzal magyarázható, hogy nem rendelkeznek isteni kegyelemmel. Vannak olyan emberek is, akik a jóra, a megfelelőre szomjaznak: „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek” (Mt. 5: 6). Péter arról biztosítja a választottakat, – akik vándorok és zarándokok ezen a földön – hogy szomjúhozzanak: „Mint most született csecsemők, a tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek. Mivelhogy ízleltétek, hogy jóságos az Úr” (1 Pt. 2: 2-3). A Szent Lélek ösztönzi és javasolja az ilyen szomjazást.

Tehát, össze tudjuk foglalni Krisztus ígéreteit. Azok, akiknek a Szent Lélek azért adatott, hogy velük legyen örökre, soha nem fognak olthatatlan szomjúságban szenvedni; minden bizonnyal ők türelmesek, és a végsőkig állhatatosak.


9. fejezet

Krisztus imádkozik a választottakért


Már sokan írtak arról, hogy Krisztus közbenjár az Ő népéért, és mindenki előtt megmutatták, hogy az Ő közbejáró szolgálata képes arra, hogy a hívőknek tökéletes és végleges megváltást szerezzen. Már elmagyaráztuk, hogy az Ószövetség idejében a főpap, aki minden évben belépett a szentek szentjébe, aki vért hintett a népért, Krisztus közbenjáró munkájának előképe volt, Aki most is ezt a szolgálatot végzi a mennyben (Zsid. 9: 7). Ezért mi nem fogjuk ismételni az egészet, csak azt vizsgáljuk meg, hogyan jár közben Krisztus a hívőkért, hogy azok az Atya Isten szerelmében és erejében maradjanak.

Krisztus Isten előtt áll értünk (Zsid. 9: 24), hogy mint a mi ügyvédünk, vagy védelmezőnk, közbenjárjon értünk Isten ítélőszéke előtt. A Szentírás azt mondja, hogy Ő „mindenképpen üdvözítheti azokat, akik ő általa járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettük” (Zsid. 7: 25). Mi kér hát azok számára, akiket Ő védelmez? Azt kéri-e, hogy ők, akik hivővé lettek és azok is maradnak, megváltassanak? Vagy azt kéri-e, hogy képesek legyenek hinni, és úgy éljenek továbbra is, mint hívők, és megváltassanak?

Vizsgáljuk meg az első lehetőséget. Krisztusnak nem kell imádkoznia a hívők üdvösségéért, mivel az evangéliumi alapelveknek megfelelően a hívők Benne lesznek megváltva. Isten változhatatlansága és igazsága garantálják ezt az ígéretet. Istennek eme kijelentése nem maradhat megvalósítatlanul, még akkor sem, még ha egyetlen ember sem tudna állhatatosan megmaradni a hitben. Ha Jézus csak ezért jár közben, akkor nincs semmi garancia arra, hogy az Egyház meg lesz mentve. Világos, hogy Krisztus közbenjárásának célja sokkal tovább nyúlik ennél a meghatározhatatlan dolognál.

Próbáljuk meg részletesen megvizsgálni azt, hogy miben célja volt a főpap szentek szentjébe való bemenetelének a megtisztulás napján. Ez a bemenet Krisztus közbenjáró szolgálatát jelképezte. Mielőtt a főpap bement volna oda, az oltáron áldozatot mutattak be, és kifolyt az a vér, ami be kellett vinni a szentélybe. A főpap azért ment be a szentek szentjébe, hogy tisztulást (azaz megváltást) végezzen, és békét kössön Istennel azok nevében, akik az áldozat hozatott. A pap, aki az áldozat vérével belépett a szentek szentjébe, áldozatok kellett bemutatnia saját magáért is, és a nép bűneiért is (Zsid. 9: 7), de ez annak az áldozatnak a folytatása volt, amit már a templom pitvarában bemutattak. A főpap bemenetele a bűnök eltörlését szimbolizálta, ami a nép bűnének következménye, és az Istennel való békesség folytatása volt. Hasonló, de tökéletesebb módon végezte Krisztus a maga közbenjárói szolgálatát, ami által megszabadította a hívőket bűnük vétkétől, és megőrzi őket Isten kegyelmében és szeretetében.

Krisztus főpapi imáját, ami le van jegyezve a Jn. 17-ben, azzal a tömjénnel moshatjuk össze, amivel Ő bement a szentélybe. Felment a mennybe ezzel jóillatú áldozattal, amelye Ő saját vérével hintett meg. Ő éppen azokért imádkozott, akik valóban hisznek Benne: „Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!” (Jn. 17: 11). Krisztus halála előtt értük imádkozott, hogy meg legyenek őrizve a bűntől, és mindentől, ami meg tudná zavarni Isten és a népe közötti kapcsolatot. Ha azok, akikért Krisztus imádkozott, nem lesznek megtartatva Isten szerelmében, akkor vagy Krisztus értük mondott imája marad válasz nélkül, vagy Isten képtelen arra, hogy megtartsa őket. Romlottságuk és a kísértésnek való engedésük olyan nagy, hogyha magukra lennének hagyatva, nem lennének képesek arra, hogy állhatatosak legyenek. Éppen ezért imádkozott Krisztus olyan buzgón értük az Atyához: „Őrizd meg őket a Te nevedben, hogy kegyelmed megelégítse őket”. Az Úr Jézus tudta, hogy az a világ, amelyben az Ő hívő népe él, tele van csalással, és ellenségesen viselkedik Vele szemben. Ő nem imádkozott azonban azért, hogy a világ elfogadja őket. Ő azt kérte, hogy meg legyenek védve, és óvva a gonosz hatalmától. Ez alatt Krisztus nemcsak az apostolokat értette, hanem mindazokat, akik valaha Benne fognak hinni (20. vers). Ily módon azt láthatjuk, hogy Krisztus, a hívőkért járva közben, azt kérte, hogy megőriztessenek az Isten szeretetében és erejében. Azért imádkozott, hogy közösségben legyenek Istennel, és mindattól meg legyenek védve, ami meg tudná törni ezt a közösséget. Azt kijelenteni, hogy a hívők csak akkor őriztetnek meg, ha saját akaratukból nem hagyják el Istent, csak azt jelentjük ki, hogy a hívők csak akkor lesznek megtartatva, ha saját magukat védik meg.

A Róma 8-ban azt látjuk, hogy Pál milyen ellentmondást nem tűrő módon jelenti ki azt, hogy a hívők állhatatosak lesznek a végsőkig. A 33. és a 34. versekben ezt írja: „Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, ki megigazít. Kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadt, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk”. Az ítélet alól való szabadulás, amit a hívők a megigazulás által kaptak, Krisztus áldozatán, és az Ő közbenjárásán nyugszik. Ki fogja akkor kárhoztatni őket? Krisztus meghalt értük. A hívők mentesek az ítélettől, mert bűneik Krisztusra voltak helyezve, és Benne voltak megbüntetve. Krisztus saját halálával megelégítette Isten igazságosságát. Isten ezért nem büntethet meg minket. Krisztus nemcsak meghalt, de fel is támadott; az Isten jobbján ül, és közbenjár értünk. Krisztus feltámadása azt jelenti, hogy Ő megigazíttatott és megszabadult minden bűn alól, ami Reá volt helyezve (mi is megigazíttattunk Benne). „Aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget, aki minket bűneinktől megtisztítván, a Felségesnek jobbjára ült” (Zsid. 1: 3). Ez a legteljesebb és mindent kielégítő kijelentés arról, hogy az Atya Isten örömét találta abban a dologban, amit ígérete szerint véghez akart vinni. Most, mint feltámadott és dicsősége Úr, minden erővel és hatalommal rendelkezik, hogy megmutassa az Ő jótetszését és gondviselését a mi üdvösségünkkel kapcsolatban, miközben közbenjár értünk. Ebben a helyzetben azt mondhatjuk, hogy azok, akiket semmivel sem lehet vádolni, semmilyen módon nem lehet elszakítani őket Isten szerelmétől a Jézus Krisztusban. Ezek az emberek teljesen és véglegesen sosem szakadnak el a hittől, és nem maradnak Isten irgalma nélkül.


























10. fejezet

Hogyan alkalmazzunk gyakorlatban a szentek állhatatosságának tanítását?


Az, hogy a Szentírás beszél a szentek állhatatosságáról, nem létezik, hogy nem lenne hatással az engedelmességükre, és ne vigasztalná meg őket. Engedelmességüknek, természetesen, sokkal fontosabb szerepe van, mint vigasztalásuknak, mert az Isten dicsőségét sokkal jobban magasztalja. A hívők engedelmességének azon kell állnia, amit a Szent Ige mond. Minden igazságot, ami megnyittatik előttünk, hittel és szeretettel kell fogadnunk. Még azokat az igazságokat is, amelyek közvetlenül nem tudunk az Istennel való közösségünkben alkalmazni, el kell fogadnunk, mert minden igazság Istentől származik.

A Szentírás Isten akaratának, és az Ő kegyelmének kijelentése. Az egész Biblia célja abban van, hogy alávessen minket Istennek, és Hozzá hasonlatossá tegyen minket. „A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített” (2 Tim. 3: 16-17). A Tit. 1: 1-ben Pál az igazság megismeréséről beszél, amely Isten Igéjének kegyességére vezet, amely közvetlenül kapcsolatban van azzal a kegyességgel, ami egybeesik Isten akaratával, amely a megszentelődés útján vezet minket (1 Thessz. 4: 3-5). A Szentírás az az eszköz, amely által segítségével Isten bennünk kimunkálja a szentséget, ahogyan Jézus is mondta: „Szenteld meg őket a te igazságoddal: a te igéd igazság” (Jn. 17: 17). Az evangélium minden tanítása bizonyos hatást gyakorol az emberre. Erről beszél a 2 Kor. 3: 18: „Az Úrnak dicsőségét fedetlen arccal szemlélve, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől”. Ha ez életünkben nem így történik, akkor ez azt jelenti, hogy még nem fogadtuk el az evangélium igazságait. Bármi is mondanának magukról az emberek, azt mondja Pál a Tit. 2: 11-12-ben, Isten kegyelme arra tanít minket, hogy „megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenvaló világon”. El kell ismerni, hogy egyes igazságok erősebben buzdítanak minket a szentségre, mint mások. Ez különösen igaz Krisztus szerelmére. A 2 Kor. 5: 14-ben az van mondva Krisztus szerelméről, hogy az szorongat minket (azaz visszafogottá és engedelmessé tesz). Más igazságok nagyon hathatósan győznek meg minket, mégis éppen a Krisztus szerelme tesz minket visszafogottá és engedelmessé. A Szentírás különös hangsúlyt fektet azokra a tanításokra, amelyek szentségre, hitre, szeretetre, és Isten előtti félelemre vezetnek minket. A hívők arra hivattatnak, hogy teljes lényükkel Istent magasztalják.

Azoknak az igazságoknak kell vezetniük minket, amelyek a kegyességre vezetnek, ahogyan a Szentírás is mondja, és nem kell függenünk emberi bölcselkedésektől. Az emberek véleménye nagyon változékony, ezért nem hihetünk nekik, és nem bízhatjuk rájuk teljesen magunkat. Vitatkozni lehetne azon, hogy szükség van-e, hogy valamilyen konkrét tanítást kiemeljünk, ha az buzdít minket a szentségre. Néha azzal érvelnek, hogyha egy bizonyos tanítás nagyobb szentséghez vezet, annak igaznak kell lennie. Ez az érvelés azonban veszélyes tévelygésre viheti az embert. El kell vetnünk minden tanítást, amelyet az emberi gondolaton kívül semmi sem erősít meg értékességében a mi megszentelődésünkre nézve. Sokkal nagyobb figyelmet kell fordítanunk arra, ami a Szentírás az evangéliumnak való engedelmességnek nevez.

Elég egyszerűen formálhatjuk azt, csak önként, teljesen és következetesen alávetjük magunkat Isten akaratának. Dávid világosan látja ezt, amikor így kiált fel: „Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van” (Zsolt. 40: 9). Pál apostol a római keresztyéneket arra hívja fel, hogy gyakorolják magukat Isten akaratának teljesítésében. Ezt írta: „Kérlek azért titeket, atyámfiai, az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos istentiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat e világhoz” (Róma 12: 1-2). Az evangéliumnak való engedelmesség nem gyökeresen nem különbözik attól, amit Isten törvénye vár el, azonban az alapvető elvei és céljai csak az örömhírrel vannak kapcsolatban.

Ennek az engedelmességnek négy aspektusát fogjuk megvizsgálni:

1. Természetét.

2. Azt az okot, ami arra kényszerít minket, hogy neki engedelmeskedjünk.

3. Okait.

4. Azoknak természete, akik engedelmesek.


Azt fogjuk megmutatni, hogy a szentek állhatatosságának tanítása valóban engedelmességhez vezet, habár egyesek azon erősködnek, hogy teljesen ellenkező hatást, és eredményt vált ki.


1. Az engedelmesség mindannak, és csak annak a cselekvése, ami Isten által parancsolva van. Az engedelmesség jelent van mind az ember tudatában, ami a hit és a szeretet következménye, mind a külső vallási cselekedeteinkben, amelyeknek cselekvését Isten parancsolta meg nekünk. Mindennek, amit keresztyénekként teszünk, a hitre kell alapulnia, azért mert „Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni” (Zsid. 11: 6). A Róma 1: 5-ben Pál arról az engedelmességről, amely a hit következménye, mert Krisztus hit által van szívünkben (Ef. 3: 17). Maga Krisztus is erről beszél: „mert nélkülem semmit sem cselekedhettek” (Jn. 15: 5). Engedelmességünk eredménye Isten dicsősége, Aki nem cselekedeteink szerint jutalmaz meg minket, hanem az Ő kegyelme és irgalma által, amit Ő szabadon ad nekünk.


2. Van-e még valamilyen oka a keresztyének engedelmességének? Minden újjászületett hívőben két természet hadakozik egymással: a test és a lélek; az ó- és az új ember; a maradék bűn és a kegyelem. A Szent Lélek, egyedül Ő az engedelmesség kezdete. Azok, akik új teremtmények Jézus Krisztusban, azok meg vannak erősítve és erősödve az Ő Lelke által (Ef. 3: 16-19). A hívők hite, szeretete, és ismerete növekedni fog, ha a Szent Lélek bennük lakozik. A léleknek ellentétes – azaz testi – kezdet csak a test dolgait hozhatja felszínre. Erről beszélt Jézus is Nikodémusnak: „Ami testtől született, test az” (Jn. 3: 6). Ezután felötlik bennünk a kérdés: „Az engedelmesség valaha is ellenszenves lehet Isten szemében?” Igen, előfordul, ha annak az önzés és a büntetéstől való félelem a kiváltó oka (2 Kir. 17: 25, 32-34).


3. Milyen okokon kell nyugodnia a keresztyén engedelmességnek? Ezeknek az okoknak, vagy ösztönzéseknek Istenben való szeretetre és hitre kell vezetnie őket, a hívőket közelebb és közelebb viszi Hozzá. Minél jobban megértjük az evangélium igazságait, annál inkább növekednünk kell az engedelmességben. Az Isten bennünk levő kegyelme kigyomlálja életünkből a bűnt. Krisztus szerelme, ami megmutatkozott kereszthalálában, engedelmességre vezet. A törvény alázatossá teszi azt az embert, aki Krisztusban van. A Róma 6-ban Pál bemutatja, hogyan kell megöldökölni tagjainkban a bűnt. Bemutatja azoknak az értetlenségét, akik úgy próbálják meg megerősíteni igazságosságukat, hogy a test dolgai felé fordulnak, kárt okozva saját maguknak. Azok, akik ezt teszik, egyáltalán nem értik Isten igazságosságának értelmét.


4. Kik azok az emberek, akiket a szentek állhatatossága szentségre és engedelmessége ösztönöz? Ezek azok, akik valóban hisznek benne! Ezek Isten által arra taníttatnak, hogy az Istentől nyert kegyelemmel ne éljenek vissza, ne váljanak szabadosakká. Annak tudata, hogy Isten szeretete a hívők iránt változtathatatlan, engedelmességre ösztönző hatalmas erő, habár ebben a hitetlenek kételkedhetnek. Minden, ami elbátortalaníthatná a hívőket, és meggyengíthetné Istenbe vetett hitüket, félretétetik. Krisztuson keresztül teljesen szabadulást szereztek maguknak. Minden, nem tenné kedvessé őket Istennek, meg lett semmisítve.

Annak a keresztyénnek, aki saját képességeire támaszkodik, és nem Isten megnyert szeretetére és hűségére, nincs békesség a szívében. Emlékezniük kell arra, hogy a bukott angyaloknak valamikor mennyei örömökben volt részük, most pedig örökre a pokolba vannak vetve. Haragra kell indítania őt az a tudat, hogy Ádám elesett, és ki volt űzve a paradicsomból, habár az elején nem volt benne semmilyen bűn, amely őt csábítva kísértésbe vihette volna. Az ilyen ember vajon nem kiált-e fel csüggedten: „Hát Istennek nincs-e semmilyen ígérete arra nézve, amire támaszkodhatnék? Hát nincs semmilyen imádság, amit Krisztus mondott el, amibe belekapaszkodhatnék?”

Az Isten iránti neheztelő, komor gondolatok, amelyek meggyengítik az Iránta való szeretetünket, nem rakhatnak hosszú távon fészket a szívünkben, ha az Ő irántunk való szerelmére tekintünk. Erről helyesen beszélt Sofóniás: „Az Úr, a te Istened közötted van; erős ő, megtart; örül te rajtad örömmel, hallgat az ő szerelmében, énekléssel örvendez neked” (Sof. 3: 17).

Isten gyermekeinek, akik ily módon meggyőződtek az Ő szeretetében, és újjá lettek szülve a Szent Lélek által, az a kötelességük, hogy állandóan „Isten félelmében vigyék véghez” megszentelődésüket (2 Kor. 7: 1). Elképzelhető-e, hogy azok, akiket Isten a mennyei királyság és dicsőség örököseinek nevez, készek lennének-e átadatni a bűnnek és mindenféle más tisztátalanságnak, tudva azt, hogy Isten irántuk való szeretete változhatatlan? Elképzelhető-e az, hogy Isten népe, tudva, hogy az Úr örökkévaló szeretettel szereti őket, megvetné Őt?

Azok, akik az állhatatosság tanát kritizálják, azt erősítgetik, hogy ez a tanítás akadályozza a hívőt testi kívánságai megöldöklésében, elvéve szívükből az ítélettől és a pokoltól való félelmet, ami engedelmességre buzdította volna őket. De emlékeznünk kell arra, hogy a testet minden kívánságával együtt meg kell öldökölni. Pál apostolnak van válasza azok számára, akik azt mondják, hogy „továbbra is vétkezni fogunk, mert nem kell félnünk az ítélettől, mivel a kegyelem alatt vagyunk”. Az ő válasza erre kategorikus cáfolat: „Távol legyen” (Róma 6: 1, 15).

Mit értünk a test megöldöklésén? A Róma 8: 13-ban az van mondva: „de ha a test cselekedeteit a lélekkel megöldöklitek, éltek”. Tehát, a hívők ezt a Szent Léleknek köszönhetően vihetik végbe, és nem azért, mert félnének a büntetéstől, vagy a pokoltól. Sokan próbálták már meg saját erejükből legyőzni a test kívánságait, de ez nekik egyszer sem sikerült. A törvénynek való engedelmesség csak vissza tudja szorítani a bűnt, de sosem tudja azt megsemmisíteni. Akkor a Szent Lélek hogyan tudja megöldökölni bűnös természetünket? Erre Krisztus kereszten való halálát használja, és szeretetét, amit Ő akkor megmutatott. Ez valóban a bűn megöldökléséhez vezet a hívő ember életében. Pál apostol azt mondta: „Nekem ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által nekem megfeszíttetett a világ, és én is a világnak” (Gal. 6: 14). Krisztus szerelme szorongat minket, azt kérve tőlünk, „hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámasztatott” (2 Kor. 5: 15).

Az Istenben és Jézus Krisztusban való hit a hívők engedelmességének alapja, megerősíttetnek az által a meggyőződés által, hogy állhatatosak maradnak a végsőkig. Annak felismerése, hogy Istennek jótetszése van rajtuk, megnöveli hitüket Istenben, és az Úr Jézus Krisztusban, mint Közbenjáróban. Megemlékeznek arról, hogy Isten, Aki elkezdte bennük a jót, be is fogja azt fejezni Krisztus Jézus napjára. Az, Aki halálban, bűnben, gonoszságban levő népének új életet adott, meg is tartja őket a végső napig, bárhogyan támadja is őket a Sátán, és vonja őket saját szívük bűnössége.

Mikor Isten kijelenti nekünk az Ő szeretetét, hitünk megerősödik, és az Iránta való szeretetünk csak növekszik. „Mi szeressük őt; mert ő előbb szeretett minket” (1 Jn. 4: 19). Az Úr félelme arra indít minket, hogy meggyőzzünk másokat, Krisztus szerelme arra indít minket, hogy Neki éljünk. Akinek sok bocsáttatott meg, jobban szeret. A szentek állhatatossága igazából Isten dicsőséges szerelmének szemléltetése. Ennek a szeretetnek három jellemző tulajdonsága van, amely garantálja a hívők állhatatosságát:

1. Szabadság

2. Változhatatlanság

3. A szeretet gyümölcsei


1. Isten szeretetének szabadsága. Isten először megszerette népét, és nem azért szerette meg, mert jobbak lettek volna minden más népnél; Ő saját kegyelméből szerette meg őket. Ő nem azért szereti továbbra is őket, hogy azok a szentségnek bizonyos szintjére jussanak, hanem azért, hogy azok szentek legyenek. Ki tudna ellene állni Isten szerelmének? Az Isten szeretetére való válaszunknak az Iránta való engedelmesség, és a Neki való engedelmességnek kell lennie.


2. Isten szeretetének változhatatlansága. Már egyszer megvizsgáltuk Isten szeretetének változhatatlanságát. A Sof. 3: 17-ben az van mondva Istenről, hogy Ő „örül te rajtad örömmel”. Egyértelmű, hogy az a kijelentés, hogy Isten ma szeretheti népét, de holnap meggyűlölheti azt, dicstelenné tenné Őt. Örülhet-e ma az Ő gyermekeinek, tudva azt, hogy holnap a pokolra veti őket? Habár az emberek mindig meg lehetnek győződve arról, hogyan fogják viselni magukat azok, akiket szeretnek, ennek azonban semmi köze sincs Istenhez, mivel „mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szemei előtt” (Zsid. 4: 13). Egyesek azt hozhatják fel ellenvetésként, hogy az emberek változnak, hogy nem lesznek olyanok, mint korábban voltak, mikor Isten először szerette meg őket; ezért az Ő szeretete is változik irántuk. Fel tehetjük akkor ezt a kérdést: „Mi volt az oka annak, hogy szeretettel fordultak feléjük?” Vajon ennek a szeretetnek nem Isten a kezdeményezője-e? Vajon különböztek-e ők bármiben is másoktól? Vajon nem kegyelméből szerette-e meg őket Isten? Vajon Annak, Aki megszerette őket, nincs-e elég ereje arra, hogy megőrizze őket, hogy ők az Ő szerelmében maradjanak? Ha Istennek nincs tervében megőrizni őket, akkor egyáltalán miért is szerette meg őket?” Vitathatatlan az a tény, hogy Isten szeretetének változhatatlansága nagyon értékes az Ő népe számára.

3. Isten szeretetének gyümölcsei. Az anya gyerekei iránti szeretete arra készteti őt, hogy feláldozzon mindent értük. Mennyivel inkább őrzi meg Isten az Ő szentjeit! Azt láthatjuk, hogy az állhatatosság tana magasztalja Isten szeretetét annak gyümölcsöző voltáért. Mivel Ő örök szeretettel szeret minket, ezért kiterjeszti rájuk az Ő irgalmasságát (Jer. 31: 3). Ez a szeretet az Ő Lelkének és kegyelmének kiapadhatatlan forrása, ezért az Ő népe semmiben sem fog hiányt szenvedni (Zsolt. 23: 1). Vajon ilyen áldások mellett ellene tudunk-e állni az Ő áldott közelségének? Krisztus valódi érték lesz a hívők számára. Halálának köszönhetően békességünk lehet Istennel, mivel Ő örök üdvösséget szerzett számunkra, és megszüntetett minden ellenségeskedést Isten és közöttünk. Ő nem szenvedett volna ennyire értünk, ha célja nem lett volna világos, és annak elérése attól függött volna, hogy mi elfogadjuk-e Őt, vagy sem, bűnös természetünk hívó szavát követve. Krisztus feltétlenül Istenhez vezeti azokat, akikért Ő meghalt. Azok meg lesznek igazítva, meg lesznek szentelve, és meg is leszek őrizve az Ő Lelke és az Ő kegyelme által.






11. fejezet

A Szentírás azon igeversei felett való elmélkedés, amit néha felhasználnak, hogy kritizálják a szentek állhatatosságát


Ebben az utolsó fejezetben figyelmünket a Szentírás azon helyeire összpontosítjuk, amelyeknek értelmét az emberek elhajlították, hogy azok alkalmasak legyenek arra, hogy fel lehessen hozni annak bizonyítására, hogy a szentek végleg eleshetnek, azaz képesek lehetnek az állhatatlansága. Egyesek azt bizonygatják, hogy hogyha Isten az Ő kegyelméből megbocsátja a bűnt, akkor lehet erkölcstelen életet folytatni. Az ilyenek számára az evangélium „halál illata a halálra”. Csak azok számára lesz „életnek illata az életre”, akik teljes szívvel elfogadják azt, és engedelmeskednek neki.

Pál aláhúzza, hogy Isten akarata abban van, hogy minden hívő szent legyen (1 Thessz. 4: 3). Minden tanítás, ami az embereket eltéríti az Istennel való járástól, nem Istentől ered, hanem a gonosztól. Annál inkább, ezek a keresztyénnek nevezett tanítók sosem fogják elismerni azt, hogy tanításaik okai a tisztátalan, bűnös életnek. Egyes emberek az emberi érdemek, ítéletek egész rendszerét építik ki, felcserélve ezzel Krisztus érdemeit. A Kol. 2: 23-ban Pál azt mondja, hogy ezek a szabályok és rendelések „bölcsességnek látszanak ugyan a magaválasztotta istentiszteletben és alázatoskodásban és a test gyötrésében; de nincs bennük semmi becsülni való, mivelhogy a test hízlalására való”.

Ha az emberek nem tudják, hogy miben rejlik az igazi szentség, akkor hogyan lennének képesek arra, hogy megítéljék, milyen tanok vezetnek azok? Mit mondunk arról, aki azt gondolja, hogy képes a maga ereje által engedelmeskedni annak, amit Isten elvár tőle? Mit lehet mondani arról az emberről, aki azt gondolja, hogy a pokoltól való félelem a legerősebb motívuma az engedelmességnek? Minden igaz keresztyén megérti, hogy nélkülözhetetlen Isten irgalma ahhoz, hogy jót cselekedjünk. Azoknak véleményében, akik nem igazi keresztyének, komolyan kell kételkednünk. Ők nem képesek arra, hogy egy adott tanításról eldöntsék, hogy az a szentségre vezet-e, vagy sem?

Rengeteg vélemény van a kegyesség lényegéről. Milyen gyakorlati útmutatást lehet azok elé tárni, akik meg akarják tudni azt, hogy mi buzdít leginkább a kegyes életre? Meggyőződéssel mondhatjuk azt, hogy minden evangéliumi igazság buzdítja azt, aki elfogadja azokat, és engedelmeskedik nekik. A szentek állhatatosságáról szóló tanítás valóban fontos szerepet tölt be a kegyesek életében. El kell igazodnunk abban, hogy mit mond a Szentírás ebben a kérdésben. Azok a biblikus ígéretek, amelyek a gyakorlati útmutatást érintik, az igaz úton terelgetnek minket.

Gyakran előfordul, hogy az emberek feddhetetlen életükkel azt a benyomást keltik bennünk, mintha igaz keresztyének lennének. Örömmel fordulnak a biblikus igazságok felé, mint ahogyan tette Heródes is; ők ezt örömmel fogadják, olyanok, mint a köves helyre esett mag, úgy viszonyulnak hozzájuk, mint azok az emberek, akikről ezt van mondva az Ez. 33: 31-ben: „És eljönnek hozzád, ahogyan a nép össze szokott jönni, s oda ülnek elődbe, mint az én népem, és hallgatják beszédedet, de nem cselekszik, hanem szerelmeskedő énekként veszik azokat ajkukra, szívük azonban nyereség után jár”. Sokan ezek közül az emberek közül (mint Júdás is) egy bizonyos ideig úgy fogadtathatnak, mint keresztyének, habár Jézus Krisztus nem halt meg értük.

Egyesek arra használnak bizonyos helyeket a Szentírásból, hogy bebizonyítsák annak lehetőségét, hogy a szentek hitehagyottá válhatnak. Az egyik ilyen hely az Ez. 18: 24: „És ha az igaz elhajol az ő igazságától, és gonoszságot cselekszik minden utálatosság szerint, amelyeket a hitetlen cselekedett, cselekszik, nemde éljen-e? Semmi igazságairól, amelyeket cselekedett, emlékezés nem lesz: gonoszságáért, melyet cselekedett, és az ő vétkéért, mellyel vétkezett, ezekért meg kell halnia”. Itt egy pereskedés van bemutatva Isten és a zsidók között, amelynek meg volt a maga helye Izrael történelmében, és úgy használták, mint közmondást, amelyről a 2. és 3. versekben van szó: „Az atyák ettek egrest, és a fiak foga vásott meg bele”. Isten szava, ami le van jegyezve a 24. és a 25. versben, válasz ezekre a szavakra, amely rámutat ennek a közmondásnak köztudottan hibás alkalmazására, és nem lehet elfogadni, mint egy elvet arra nézve, hogyan bánik Isten az Ő népével. Ez a közmondás Izrael földjére vonatkozik, ahogyan ez világossá is válik a 2. versben. Az a föld Izrael népének volt adva, amely addig élt azon a földön, míg nem lett körbevéve, fogságba ejtve, és Babilonba hurcolva, a gonoszságba való megkérgesedésük miatt. Ezek a fogságon keresztül Isten nemcsak bűneikért fizetett meg nekik, és kortársaiknak, hanem utódaiknak is, részben Manassé bűnéért. Mikor a fogságban voltak, egy közmondát találtak ki arra, hogy saját magukat igazolják. Válaszként erre Isten megmutatta nekik saját cselekedeteinek irányukba való igazságosságát. Minden zsidó saját bűneinek következményétől szenvedett. Nincs semmilyen analógia Istennek Izrael felé való viszonya, amit a kánaáni lét jellemzett, és az Istennek Egyháza felé való viszonya között, ami a mát jellemzi. Valóban nagy különbség van ezek között az alapelvek között, amelyet a 4. vers mutat be: „amely lélek vétkezik, annak kell meghalni!”, és annak az isteni kegyelemnek az elve között, hogy Isten feláldozta saját Fiát, hogy égőáldozat legyen az Ő népéért.

Ha valaki még mindig azt gondolja, hogy az Ez. 18 a legkisebb mértékben is fenntartja a szentek hitehagyásának lehetőségét, akkor jertek, vizsgáljuk meg jobban a Szentírásnak ezt a helyét. Először, jegyezzük meg, hogy a 24. vers csak a bukás lehetőségét feltételezi, mert itt a „ha” szó van alkalmazva. Ez egy hipotetikus kijelentés. Arról van benne szó, hogy „ha az igaz elhajol igazságától, és gonoszságot cselekszik… nemde éljen-e? (azaz meg fog halni – A Ford. megj.)”. Egyesek így interpretálják ezt a verset: „Isten itt egyszerűen azt konstatálja, hogy mihez vezet a bűn, megmutatva az elkerülhetetlen kapcsolatot a bukás és a büntetés között. Ez azonban egyáltalán nem azt bizonyítja, hogy bárki, aki igazzá válik, örökre elszakadhat Istentől. Isten a valóságban arra használta ezeket a figyelmeztetéseket, hogy figyelmeztesse a hívőket, és megóvja őket a hitehagyástól. Bizonyos kapcsolat van a hitehagyás és a halál között; de ebből azt a következtetés levonni, hogy az igaz örökre eltévelyedhet, azt erősítjük, hogy amiben szó sincs az adott versben”. Más emberek más nézetet vallanak, úgy gondolva, hogy a feltételes kifejezés, amely magába foglalja az ígéretet és a fenyegetést, szélsőséges esetben megengedi a hitehagyás lehetőségét, habár a valóságban ez sosem lesz megengedve. Természetesen, a hitehagyás ténye el lehet hárítva a Szent Lélek beavatkozása, és Isten kegyelme által.

Részletesebben kell megvizsgálnunk azt, hogy itt is értünk az „igaz” szó alatt. Az Ez. 18 szövegkörnyezete arra mutat rá világosan, hogy itt arról az emberről van szó, aki Isten akaratát teljesíti az Ószövetség szerint. Ennek a szövetségnek köszönhetően a zsidó nép megőrizte a földje feletti uralmát, és a jövendő ígéretek előképévé vált.

Egyesek azt feltételezik, hogy az Ezékiel által említett igaz csak külsőleg volt igaz. Ez a szemlélet azonban ellentmondana az idézett rész lényegének. Egy másik szemlélet szerint, sokan vannak azok, akik tiszta szívből meg akarják tartani a törvényt, és engedelmeskedni akarnak Isten parancsolatainak. Ők valóban képesek ilyen vagy olyan formában betölteni Isten akaratát, és ily módon igazaknak nevezhetjük őket, és ellene állhatunk azoknak, akik nyíltan ellene Istennek. Az ilyen igazságosság Isten által megjutalmaztatik ebben az életben, és különösen megjutalmaztatott az Ószövetség idején. Ezek az igaz emberek azonban, betöltve az ismert vallási kötelezettségeiket, nem tagjai Isten lelki családjának. Ők nem állnak a kősziklán, aki Jézus Krisztus, és sokan közülük komoly bűnöket követnek el, magukra vonva Isten haragját. Az ő igazságosságuk habár tiszta szívűségből erednek, nagyon messze vannak a megigazulástól, amely a Krisztusba vetett hit által lehet a mienk, és kedves Istennek.

Semmilyen kétségünk nem lehet afelől, hogy az a törvényszegő, amelyről az Ez. 18-ban van szó, nem pusztán tisztátalannak látszik, hanem az is. Ezzel párhuzamosan tökéletesen azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az igaznak az az igazság van a birtokukba, amelyről a Szentírásnak ebben a fejezetében van szó. Ha ő továbbra is igaz életvitelt fog folytatni, akkor azt a jutalmat kapja, amiről ebben a fejezetben van szó. Lehetséges, hogy ő keresztyén, azonban ezekben a versekben semmi sem utal erre.

Még egy magyarázat van előretolva, ami bizonyos fokig alá van támasztva a Szentírás alapján. Az arra épül, hogy kétféle megigazulás van – megigazulás azok alól a cselekedetek alól, amely által megszentelődünk, és a hit általi megigazulás, amely által igazakká vagyunk nyilvánítva. Az igaz kerülhet olyan helyzetbe, mikor nem él a megigazulásnak megfelelően, de ez nem azt jelenti, hogy ő Krisztus igazságossága nélkül maradt. Ez az interpretáció nem tartalmaz olyan kijelentést, hogy a megigazulás és a megszentelődés egymástól teljesen függetlenül létezhet a hívő emberben, mivel szentség nélkül „senki sem látja meg az Urat” (Zsid. 12: 14). Az ember azonban eltávolodhat attól a megigazulástól, ami összefügg a megszentelődéssel, két okból: a) nem kimutatható többé az életből; b) annak elvei vissza lehetnek utasítva. Az a keserű igazság, hogy egy erős kísértés hatására az ember képes arra, hogy felhagyjon a szent élettel, és nem hoz többé lelki gyümölcsöket. Ezt Isten szigorúan megbüntetheti, még a halálba is küldheti az embert, ahogyan ez Jósiással is megtörtént. Azonban egyetlen ember sem, aki azelőtt a szentség elveit vallotta, attól teljesen és véglegesen nem tud elesni. Tehát, azt látjuk, hogy a megigazított és megszentelt ember bizonyos időre eleshet a szentségtől, és arra indíthatja az Urat, hogy őt szigorúan, sőt kegyetlenül megbüntesse őt. Azonban az ilyen hívő nem veszíti el kapcsolatát Krisztussal, és marad Isten szerelme nélkül.

Minden megváltott ember megigazult az Isten szemében. Ezzel együtt, annak megértése, hogy ők meg vannak igazítva, továbbá a békesség és a nyugalom érzése, amit ez maga után von, nagy ingadozásoknak vannak alávetve. A megigazult és megszentelt emberek olyan messze tudnak kerülni az Istennel való közösségtől, a telet átvészelő fához hasonlóan, nem teremnek megszentelődéshez méltó gyümölcsöket. Ők elveszíthetik annak az érzését, hogy Krisztusban Isten által elfogadottak, valamint azt a szívbeli békességet is, mint ennek az érzésnek szerves része, de sosem lesznek teljesen elszakítva Isten kegyelmétől. Egyesek azt erősítgetik, hogy a halál, amiről az Ez. 18-ban szó van, - örök halál, azonban a Szentírásnak e helye nem támasztja ezt alá. Ugyanígy azt sem jelenthetjük ki, hogy minden zsidó, aki meghalt a pusztában bűne miatt, a pokolra került.

Jertek, vizsgáljunk meg egy másik helyet a Szentírásból, aminek alapján egyesek arra a következtetésre jutottak, hogy Isten szentjei hitetlenekké válhatnak. Ezt a következtetést abból lehet levonni, véleményük szerint, amit a kegyetlen szolgáról mond a Mt. 18: 21-35. Azt bizonygatják, hogy ez a példázat a tanítványoknak szült, különösen Péternek, aki minden kétséget kizáróan újjá volt születve, és meg volt igazítva Isten előtt. Ez által az Úr azt mondta a tanítványoknak, hogy ha „szívetekből meg nem bocsátjátok, ki-ki az ő atyjafiának”, akkor a Mennyei Atya sem bocsátja meg nekik az ő bűneiket.

Ezt a példázatot magyarázva, egyesek kijelentik, hogy ez azt tanítja, mintha a hívők bűneik miatt az örök halálba mennének. De az ilyen magyarázat egyszerűen értelmetlen. Ennek a példázatnak mondanivalója abban van, hogy ha az emberek Krisztusban elnyerték Isten irgalmát és bocsánatát, akkor nekik, a maga nemében, jósággal és irgalommal kell környezetük felé fordulniuk. Más szóval, nincs jogunk arra várni, hogy Isten irgalmasan fog azokra tekinteni, akikben nincs semmiféle együttérzés mások felé.

A harmadik hely a Bibliából, amit gyakran idéznek, hogy bizonyítsák annak lehetőségét, hogy a hívők hitehagyottakká lehetnek, az 1 Kor. 9: 27. Pál itt nyugtalanságának ad hangot, hogy míg másoknak prédikál, valamilyen módon méltatlanná ne legyen. Korábban már tisztáztuk, hogy azokat az eszközöket, amiket Isten arra rendelt, hogy céljait megvalósítsa, megfelelő módon kell alkalmazni. Szabadítónk egyszerű eszközöket alkalmazott arra, hogy életét fenntartsa, habár olyan ígéretek voltak Neki adva, hogy meg lesz tartva az angyalok által. Ezékiás evett és ivott, habár Isten azt ígérte neki, hogy még tizenöt évvel meg lesz hosszabbítva élete. Pál szintén gondoskodott magáról. Az evangélium hirdetése volt életének fő célja, és ő azon aggódott, hogy teljesen meg legyen győződve saját szentsége és elkötelezettsége felől, hogy Isten általi elragadtatása, ami a neki való kijelentés része volt, ne váljon az ő szolgálatának akadályává. Nagyon vigyázott arra, nehogy „haszontalan szolgává” váljon, aki nemcsak prédikál másoknak, hogy azok áldásokban részesüljenek, hanem maga is dicséretet nyerjen az Istentől. Pál átérezte azt, hogy az ő munkája elhúzódhat, miközben ő maga kimaradhatna a jutalomból, ily módon veszítve el ajándékait. Ha úgy fordítjuk át az itt használt görög szót, ami az ember Istentől való teljes elvetettségét jelenti, amit a szövegösszefüggés nem támaszt alá, akkor olyan jelentést adunk neki, ami itt nem szerepel, és sehol máshol sem a Szentírásban. Az apostol annak tudatában, hogy Isten által az evangélium hirdetésére rendeltetett, nagyon sokra értékelte Jézus Krisztus jótetszését. Nem kímélte magát, hűségesen és elkötelezetten végezte az reá bízott szolgálatot.

A Zsid. 6: 4-8 és 10: 26-39 még két olyan igerész, amit a legkomolyabb módon arra használnak, hogy kritizálják a szentek állhatatosságát. Isten Igéje a Szent Lélek által látható változást hoz sok olyan ember életében is, akik nem születtek újjá. Ezek tiszta szívből hihetnek az igazságban, és olyan életvitelük lehet, ami megfelel az igaz tanításnak. Nem lehet azonban őket képmutatóknak nevezni. Azonban, mivel a törvény cselekedetei alapján próbálják elérni a megigazulást, Krisztus igazsága semmilyen hatással nincs az életükre nézve. Sokan azok közül, akik hasonló helyzetben vannak, lelkiismeretesen arra törekednek, hogy elkerüljék a bűnt, és gyakran olyan ajándékokkal rendelkeznek, amik hasznosak az Egyház számára. Az ilyen magaviselettől való eltérés nagyon veszélyes lehet, és a Szent Lélek elleni bűnhöz vezethet. Figyeljétek meg, hogy azokban a versekben, ahol az ilyen emberekről van szó, semmilyen utalás sincs azokra a különleges tulajdonságokra, amikkel a hívők rendelkeznek. Itt szó sincs arról, hogy igaz hittel rendelkeznek; nem úgy vannak bemutatva, mint azok, akik Isten választottainak hitével rendelkeznek. Nincs megemlítve az, hogy meg lennének igazítva, hogy közösségben vannak Krisztussal, vagy hogy a Szent Lélek megszentelte volna őket. Semmi sincs mondva nekünk arról, hogy életükben van valami, ami az ő megigazulásukról beszélne. Később, a 6. fejezetben az apostol egész másképp fordul azokhoz, akik igazi keresztyének, beszél az ő cselekedeteikről és szeretetükről (10. vers), valamint az isteni akarat változhatatlan természetéről, és Isten esküjéről, Aki megígérte, hogy megtartja őket az örökkévalóságra (17. vers). Ezért ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy azok, akiknek ezek a komoly intések vannak címezve, nincsenek megigazítva és megszentelve, nem tartoznak Isten gyermekei közé.

Egyesek azt próbálják bebizonyítani, hogy az apostol itt a képmutatókról beszél, de tökéletesen világos, hogy itt nem róluk van szó. Ellenkezőleg, Pál éppen azt mutatja, hogy ezek az emberek nagyon hasonlók lehetnek a keresztyénekhez, de emellett bűnbe eshetnek, és teljesen eltávolodhatnak Istentől. Ők nem a „képmutatástól” távolodnak el, hitvallásuktól, elhagyva az általános kegyelem ajándékait, amikben valamikor örömüket lelték.

A Zsid. 6: 4-ben az apostol emlékeztet azokra, akik egyszer megvilágíttattak. Nem lehet kétségünk afelől, hogy az igazi keresztyének „megvilágíttattak”, de ennek a szónak több jelentése is lehet. Azok, akikről szó van ebben a versben, valóban „megvilágosíttattak”, de ebből azt a következtetést levonni, hogy ezek immár igaz keresztyének, logikusan nem helyes. Hasonló felfogás uralkodik a Zsid. 10: 26-al kapcsolatban: „Mert ha szándékosan vétkezünk, az igazság megismerésére való eljutás után, akkor többé nincs bűnökért való áldozat”. Az Isten Igéje meggyőzhet embereket az evangélium igazságáról úgy is, hogy közben ezeknek az embereknek nincs valódi közösségük Krisztussal, amivel viszont az igaz hívők mindannyian rendelkeznek.

A Zsid. 10: 29-ben az apostol jellemzi azt az embert, aki „az Isten Fiát megtagadja, és a szövetségnek vérét” is. Az embereket komolyan megérintheti a Krisztus kereszten kifolyó véréről szóló prédikáció, és készen arra, hogy elforduljanak azoktól, akik ezt nem ismerik el. Eközben azonban messze állhatnak az igaz hívőktől, akiknek lelkiismerete meg van tisztítva „a holt cselekedetektől, hogy szolgáljanak az Istennek” (Zsid. 9: 14). A Szentírásban a „megtisztulás” szót két különböző módon értelmezi. Először, az Istennek való elkülönülést, a Neki szentelést jelenti. Az Ószövetségben ezt az értelmezést általában az élettelen dolgokra használják. Másodszor, az adott szó tisztaságot, lelki megtisztulást jelent, ami közvetlen ellentétben áll a bűn által okozott szennyeződéssel. Éppen ezt az értelmezést használják, amikor emberekről van szó. A Zsidó levélben, ahol az apostol sok terminust használ, ami kapcsolatban van az ószövetségi ceremóniákkal, ez a szó szinte mindig az Istentől való elkülönülést jelenti; ugyanilyen értelemben szerepel a Jn. 17: 19-ben, ahol a Megváltó arról beszél, hogy arra szenteli magát, hogy a mi Főpapunk legyen. Korábban már megjegyeztük, hogy sokan gondolják magukról, hogy megszentelődtek a lelki megtisztulás értelmében, a valóságban azonban ők sosem voltak megtisztítva bűneikből.

Egyesekről az van mondva, hogy „megízlelték a mennyei ajándékot” (Zsid. 6: 4). Ha nem vizsgáljuk meg jobban ennek a „mennyei ajándéknak” természetét, akkor azt lehetne mondani, hogy ezek az emberek csak megkóstolták azt, azaz kipróbálták. Ők nem táplálkoznak állandóan általa, és nem növekednek, csak megkóstolják azt. Az igehirdetés hatására megszólalhat az ember lelkiismerete, ami arra készteti őket, hogy valamilyen segítséget keressenek. Ha elkezdik megérteni és értékelni (ha csak kis mértékben is) problémáik megoldását, ami fel van ajánlva Jézus Krisztusban, és azután elvetik azt, akkor vétkesnek találtatnak Krisztus meggyalázásában, és Isten szeretetének nem értékelésében. Azzal, hogy elvetik Krisztust, nyíltan hirdetik, hogy nem látták meg Benne a valódi jóságot és tökéletességet, amiről egyesek azt állítják, hogy megtalálták azt Krisztusban. Ennek alapján fogja Isten is megítélni őket.

Azok, akikről a Zsid. 6: 4-ben van szó, „részeseivé lettek a Szent Léleknek”, ahogyan mondva van róluk. Ez alatt a Szent Lélek ajándékai vannak értve. Fentebb már megjegyeztük, hogy azok az emberek, akik újjászülettek, Isten számára életre keltek, elpecsételtettek, és megvigasztaltattak a Szent Lélek által, sosem lesznek magukra hagyatva Általa. Megelégíttetnek az Isten szeretete és irgalma által, és végül betelnek a dicsőség teljességével, amit Ő készített el számukra. Az ajándékokkal kapcsolatban elmondhatjuk, hogy sokan rendelkeznek velük, de életükben sosem fog meglátszani az a hit, amely által valódi közösségük lenne Jézus Krisztussal.

Most vizsgáljuk meg a Zsid. 10: 38-ban kifejtett állítást: „Az igaz azonban hitből él. És aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem”. Ennek a fejezetnek elkövetkezendő verseiben az apostol kétféle emberről beszél: 1) azokról, akik felhagytak azzal, hogy hívőkkel találkozzanak, elhagyták az egyházat, és fokozatosan eltávolodtak a hittől; 2) azokról, akik továbbra is, nem tekintve az üldözésre és gúnyolódásra, következetesen és hajlíthatatlanul megmaradtak reménységükben, hogy elnyerjék a megígért jutalmat. Éppen ezekkel kapcsolatban ismétli meg az apostol azt az ígéretet, ami Habakuknak adatott: „Az igaz ember azonban az ő hite által él”. Az apostol meg volt róla győződve, hogy megmaradnak a hitben, és üdvösségre jutnak. Mások megtagadták a hitet, és meghaltak bűneikben, de ők sosem voltak igazán hívők, bármilyen tudással és ajándékkal rendelkeztek is.

Folytassuk elmélkedésünket, és tekintsünk vissza a magvető példázatához, amelyben négyféle földet látunk magunk előtt. Különös figyelmet kell fordítanunk a példázatnak arra a pontjára, amelyben a köves talajról van szó (Mt. 13: 20-21). A „köves helyre” esett mag azt képviselik, aki „hallja az igét, és mindjárt örömmel fogadja”. De mivel nincs gyökere, csak rövid ideig hisz, és hamar kiég. Egyesek azt mondják, hogy a köves talajba esett mag azokat a hívőket jellemzi, akikben nagyon nehéz felismerni az igaz hitet. Azt a hitet, ami nem rendelkezik gyökérzettel, gyümölcsökkel, vagy nincs folytatása, aligha nevezhető igaz hitnek. Az ilyen emberek hasonlatosak Heródeshez, aki örömmel hallgatta Isten szavát. Még egyszer el kell mondanunk, hogy a példázat külön elemeinek nem szabad nagyobb fontosságot tulajdonítani, mint a példázat világos és egyszerű tartalmának. Urunk szándéka itt nagyon is világos volt: azt akarta bemutatni, hogy sokan hiába hallják az evangélium üzenetét, semmilyen gyümölcsöt sem fognak teremni. Aminek itt igazán fontossága van, az a gyümölcstermés. Az igazi gyümölcsök hiánya egyes emberek életében arra mutat rá, hogy sosem voltak igazi keresztyének. Az a hit, ami nem rendelkezik Istennek kedves cselekedetekkel, halott.

Végül forduljunk a 2 Pt. 2: 18-22 felé, az utolsó részlet felé, amit meg fogunk vizsgálni azzal kapcsolatban, hogy állhatatosak-e a keresztyének, vagy sem? Azok az emberek, akikről itt van szó, nagyon kevésben hasonlítanak azokra, akiknek valódi hitük van Jézus Krisztusban. El kell ismerni, hogy egyes emberekre a helyesen hasogatott szavak nagy hatással vannak. Mikor átérzik Isten Igéjének hatalmát és valóságát, próbálják rendbe tenni magaviseletüket, de ez által nem változik meg az ő belsejük. Egyesek közülük lassan visszatérnek tisztátalan életvitelükhöz, míg mások életük végéig egy megújított életet élnek. Pál a 2 Tim. 3: 5-ben úgy jellemzi őket, mint azokat az embereket, akiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét. Ők nem képmutatók, akik másnak akarják magukat kiadni, mint akik; és rejtegetik bűneiket a vallás palástja alá. Már korábban megjegyeztük, hogy az emberek képesek becsületesen és rendesen élni, mint ahogyan tette ezt Pál is megtérése előtt, ugyanakkor nem tartozni Krisztus családjához. Róluk bátran elmondhatjuk, hogy elhatárolták magukat a bűnt cselekvőktől; de ettől még nem lesznek igazi keresztyének, akiket újjászült volna a Szent Lélek. Mint ahogyan már többször is megjegyeztük ennek a tanításnak taglalása során, Isten ezeket a figyelmezetéseket eszközként használja arra, hogy az Ő népét megőrizze az örök életre. Nincs semmilyen ellentmondás a Szentírásban való figyelmezetések, és az Isten ígéretei között, amelyek az Ő népének adattak az állhatatossággal kapcsolatban. Ezek a figyelmeztetések fontos szerepet játszanak az Isten és a hívők közötti kapcsolatban, hogy segítségükre legyenek a Neki való engedelmességben.