A megbocsátás szabadsága és ereje

A bosszú mindig divatos, a megbocsátás – nem. A megtorlás sokszor olyan erényként van bemutatva, amely visszatükrözi az egészséges önbecsülést. Úgy van beállítva, mint a személyi szabadság elvitathatatlan joga. A bosszú a nagy erő bizonyítéka.

Az egyik filmben a rendőr a pisztolyát az elfogott bűnözőre fogja, és arra biztatva, hogy fusson, a következőket mondja: „Gyerünk, fuss, szerezz nekem elégedettséget”. Ezzel megmutatta a maga valóját – akkor rendelkezik személyes megelégedettséggel, ha meg tudja ölni a bűnözőt.

Társadalmunk meg van ittasodva az emberi gyűlölet borától. A bosszúból fakadó bűntény generációnk ismertetőjele. Éppen ezért nem meglepő, hogy olyan sok ember meg van kötözve a vétek, a harag, a depresszió, és egyéb romboló érzések által.

Még lelkészi szolgálatom legelején egy nagyon érdekes tényre figyeltem fel: gyakorlatilag az összes személyes probléma, amely az embereknek szükségessé teszi, a lel kigondozást, valamilyen formában összefüggésben van a megbocsátás problémakörével. Az emberek azok legsúlyosabb problémái, amelyek elengedhetetlenné teszik a lelkigondozást, jobban kisebbek lennének (egyes esetekben pedig teljesen eltűnnének), ha helyesen értelmeznék a Szentírás megbocsátásról szóló tanítását.

Azok az emberek, akik tanácsért fordulnak hozzánk, törvényszerűen a kettőből az egyik kategóriába tartoznak. Egyeseknek arra van szükségük, hogy megértsék, Isten hogyan terjeszti ki megbocsátását a bűnösökre, másoknak meg – hogy megtanuljanak megbocsátani. Más szóval, egyesek saját bűntudatukkal tusakodnak; míg megint mások megdorgálásának bűnös szokásával birkóznak, és nem akarják megbocsátani az elszenvedett sérelmeket. Mind a bűntudat, mind a dorgálás elsenyvesztik az embert, mind fizikai, mind lelki értelemben. Mindkét érzés képes megnyomorítani az életet. Mindkettő képes egy sor hasonló problémát generálni. És mindkettőből csak úgy lehet megfelelő módon kigyógyulni, ha helyesen értelmezzük, hogy mit tanít a Szentírás a megbocsátásról.

Gyakran védelmezem bármely tanítás gyakorlati lényegének nézőpontját. Meggyőződéseink és nézeteink meghatározzák gondolatainkat, viselkedésünket és reakcióinkat azokra a megpróbáltatásokra, amiket az élet kioszt nekünk. Az elvont nézetek sosem maradnak elvontak, elkerülhetetlenül meg fognak jelenni az ember magatartásában. Ezért a nézetek helyes rendszerén áll meg minden valóban igaz viselkedés.

Ennek ellenére mégis gyakran azt kell hallanom, ahogyan az emberek azt panaszolják, hogy a Biblia tanulmányozása és a tanításokban való elmélyedés nem gyakorlati dolgok. Ennek a könyvnek a témája teljesen ellent mond ennek a vélekedésnek, mivel lehetetlen megbirkózni a bűnösséggel vagy a dorgálással addig, míg meg nem értjük, hogy mit tanít a Szentírás a megbocsátásról. Más szóval, a keresztyén élet legfontosabb aspektusai olyan kérdések helyes értelmezésétől függ, mint a bűnösség, a megbocsátás, a megbékélés, és a velük összefüggésben levő egyéb tárgyak.

Ez a könyv a megbocsátás kérdését annak alapján teszi, ahogyan erről a Szentírás tanít. E könyv célja – e valós tanítás gyakorlati alkalmazásának bemutatása, és segítségnyújtás abban, hogy az olvasó biblikus módon megtanulja saját vétkeire való reagálást, valamint hogy képes legyen megbocsátani az ellene vétkezőknek.

Menet közben érinteni fogjuk a megbocsátás egyes fontosabb kérdéseit, és azt, milyen hatással vannak azok életünkre:

A megbocsátás – nem egy könnyű téma, különösen egy olyan összetett korban, mint a mienk. Manapság divatos dolog lett beszélni a „megbocsátásról”. Ez gyakran ravaszkodás azok részéről, akik nem szeretnék biblikus módon megoldani a vétkesség kérdését, saját bűneik súlyát szeretnék szüleik, a kormány, vagy a társadalom egészének vállára helyezni. Lehetséges-e napjainkban a bűnösségről és a feddésről kialakult gyakorlatot összeegyeztetni Krisztus megbocsátásról szóló tanításával. Attól tartok, nem. Éppen ezért ebben a könyvben együtt nézzük meg, hogy mit mond ebben a kérdésben a Szentírás és azt is, hogy Isten alapelvei a megbocsátásról miért végtelenül jobban azon nézeteknél, amiket az ember talált ki a vétkességre, a feddésre, a kegyelemre, és az igazságosságra nézve?

Valószínű, hogy a keresztyén hit egyetlen más koncepciója sem rendelkezik olyan nagy fontossággal, mint a megbocsátás. Maga az Evangélium – Isten megbocsátásának hírnöke, és Krisztus tanítása telve volt az egymásnak való megbocsátás parancsolatának tömkelegével. Jézus valószínűtlenül magas mércét szabott, arra tanítva minket, hogy még a legkegyetlenebb megbántóinknak is bocsássunk meg.

Ismerjük el becsülettel, hogy néha ezek a követelmények nagyon is magasaknak tűnnek a szemünkben. Hogyan lehetünk képesek legyőzni természetes emberi hajlamainkat, és megtanulni úgy megbocsátani, ahogyan azt Isten elvárja tőlünk? Ez része annak, amit e könyvben tárgyalni fogunk.

De, mindenekelőtt, komolyan meg kell tanulnunk azt, hogy mit tanít nekünk a Szentírás a bűnről, a vétekről és Isten megbocsátásáról. Mikor mindezt megértjük, valóban hálásak leszünk azért, hogy a Krisztus által támasztott követelmények ilyen magasak – mivel azok arra a megbocsátásra vannak alapozva, amellyel Isten ajándékoz meg minket. Szükségünk az isteni megbocsátásra jóval nagyobb bármely más megbocsátásnál, amelyre hívattattunk, hogy gyakoroljuk más bűnösök felé. Annak az embernek, aki ragaszkodik ehhez az igazsághoz, sosem lesz igazán komoly problémája a másoknak való megbocsátással.

Isten egy megbocsátó Isten, és minden nap függünk az Ő nekünk mindennap megbocsátó kegyelmétől. Az egyedüli, amit tehetünk – hogy visszatükrözzük az Ő megbocsátását a másokkal való kapcsolatainkban.

Mindezek ellenére, mindnyájunkban ott lakozik az a természetes tendencia, hogy saját bűneinket lekicsinyeljük, míg másokét felnagyítsuk – hogy magunk felé elnézőek legyünk, míg mások felé teljes szigorral járjunk el. De ha megtanuljuk, hogy saját bűneink körül forgolódjunk, ahelyett, hogy az ellenünk elkövetett vétkekre fókuszálnánk, akkor a lelki egészség helyes ösvényén fogunk haladni. Egyik oldalról nekünk magunknak is szükségünk van a megbocsátásra, míg más oldalról – arra is nagy szükségünk van, hogy másoknak is megbocsássunk.

Ezek a kérdések állandóan Krisztus földi szolgálatának középpontjában álltak. Az Ő példázatai, prédikációi, és még a Mi Atyánk is aláhúzták azt az igazságot, hogy akiknek megbocsáttatott, meg kell bocsátaniuk. Az Ő legkeményebb kijelentései azok felé volt irányulva, akik nem akartak megbocsátani.

Már, gondolom, észrevettétek, hogy a megbocsátás távolról sem olyan könnyű téma. Mellékesen mondom el, hogy mikor ehhez a könyvhöz gyűjtöttem az anyagot, hamar rájöttem, hogy a Szentírásban kevés téma van, amely ennél leleplezőbb hatással bír.

Ennek ellenére, végül is – a megbocsátásról szóló hír nagyon pozitív és reményt adó. Isten kegyelme nélkül semmilyen reménységgel sem rendelkeznénk. És mikor megtanulunk másoknak megbocsátani, sok életbeli nehézség magától megoldódik. Azt fogjuk tapasztalni, hogy a megbocsátás kezdőpontja az életben felmerülő legkellemetlenebb problémák megoldásának.

Ezért azzal a reménységgel ajánlom azt a könyvet, hogy mindazok számára gyógyír lesz, akik napjaink emberiségének lelki és érzelmi tökéletlenségeitől szenvednek. Ha nehezetekre esik megbocsátani, vagy mások bocsánatát keresitek, akkor ez a könyv nektek íródott. Ha a bűntudattal birkóztok, vagy másokat haragosan szoktatok megfeddeni, ez a könyv nektek íródott. Mikor tanulmányozni fogjuk Isten magasztos ajándékainak szabadságát és erejét, szívetek közeledjen Istenhez, Aki mindig kész megbocsátani, hogy ti is könnyedén megtanuljátok ennek gyakorlását.

„Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2 Kor. 5: 21).

Megbocsátás. Nincs semmi, ami távolabb állna a bűnös emberi természettől. És semmi sem jellemzi jobban az Isten kegyelmét, mint a megbocsátás.

A bukott emberiségnek nagyon nehéz elfogadni Isten bocsánatát. Mint bűnösök, mi mindnyájan tisztában vagyunk vele, hogy milyen nehéz megbocsátani másoknak, azoknak, akik megbántottak minket. Ezért egyesek képtelenek úgy tekinteni a Mindenható Istenre, mint egy szigorú és engesztelhetetlen Lényre. Mások, tudva azt, hogy mire tanítanak minket az Írások, hogy Isten nagy kegyelmű, azt gondolják, hogy Ő annyira elnéző, hogy a bűnösnek valójában nincs mitől tartania. Mindkét koncepció hibás az isteni megbocsátás kérdésének megértését illetően.

A kompromisszumok keresése során a megbocsátáshoz való hozzáállásunk attól függően változik, hogy melyik oldalból vizsgáljuk meg az adott kérdést. Mikor a kegyelem várományosai vagyunk – természetesen úgy tekintünk a megbocsátásra, mint a legmagasztosabb jótéteményre. De mikor a sértett felek vagyunk, úgy tűnik számunkra, hogy a megbocsátás a legégbekiáltóbb igazságtalanság!

Ennek ellenére mégis mindenki elismeri, hogy mind az igazságosság, mind a kegyelem gyakorlása igazi jótétemények. Ki az közülünk, aki nem szeretne bocsánatot nyerni, mikor tudja, hogy helytelenül járt el? És ki az, aki nem gyűlöli az igazságtalanságot, különösen akkor, amikor ő a sértett fél?

Tehát, hogyan egyeztessük össze ezt a két jótéteményt, az igazságosságot és a kegyelmet? Még ennél is fontosabb, hogyan egyezteti össze ezeket maga Isten? Ha Ő gyűlöli az igazságtalanságot, hogy nézheti jó szemmel a kegyelmet? Hogyan képes a tökéletesen szeplőtelen Isten megbocsátani a bűnösöknek?

„Nos, Isten számára ez könnyű – gondoljátok ti. – Végül is, Ő egyszerűen eldöntheti, hogy megbocsát nekünk, és kijelentheti, hogy vétkeink elveszítették aktualitásukat, és el vannak feledve. Ő egyszerűen megbocsáthat a bűnösnek, és a bűnt büntetés nélkül hagyhatja”.

Ez azonban Isten lényének helytelen ismeretéből fakad, és a megbocsátás nem biblikus látásáról tesz bizonyságot. Isten nem helyeselheti és nem is helyesli a bűnösök tetteit úgy, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyja az elkövetett vétket. Igazságtalan lenne az ilyen eljárás, Isten azonban egy igazságos Isten. Itt nagyon óvatosaknak kell lennünk, hogy gondolataink biblikusan maradjanak. Egyes emberek hajlamosak úgy fogadni Isten kegyelmét és bocsánatát, mint ami jár nekik, megvetve ezzel Isten igazságosságát. Mások sokszor és hangosan úgy beszélnek Isten igazságosságáról, hogy kevés figyelmet fordítanak az Ő kegyelmére. Mindkét igazságnak harmóniában kell lennie egymással, ha valóban meg szeretnénk érteni, hogy mire tanít minket a Szentírás a megbocsátással kapcsolatban.

Isten nem úgy bocsát meg nekünk, hogy egyszerűen hátat fordít a bűnnek, amikor vétkezünk. A Biblia többszörösen is aláhúzza, hogy Isten megbüntet mindenféle bűnt. A Gal. 6: 7 példának okáért, nagyon komolyan figyelmeztet minket: „Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is”. A 2 Móz. 23:7-ben Isten azt mondja: „A hamis ügytől maradj távol, az ártatlant és igazat ne öld meg, mert én nem adok igazat a bűnösnek!” Nem kétértelműen van ez kifejezve a Náh. 1: 3-ban sem: „Türelmes az Úr, de nagy a hatalma; nem hagy az Úr büntetés nélkül. Förgetegben és forgószélben visz az útja, felhő a lépteinek pora.” Ez szól az evangélium hirdetése során is: „Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot” (Róma 1: 18).

A Szentírás úgy határozza meg az Isten és a bűnös ember közötti kapcsolatot, mint ellenségeskedést (Róma 5: 10; 8: 7). Isten gyűlöli a bűnt, következésképpen, mindenki, aki vétkezik, Isten ellenségévé válik. Ő – „olyan Isten, aki mindennap büntethet” (Zsolt. 7: 12). Ő gyűlöli a gonosztevőket (Zsolt. 5: 6).

Minden bűnös egy csónakban evez. Isten bármilyen jelentéktelennek tűnő parancsolatát megsértve, éppoly vétkesekké válnak, mint azok, akik minden parancsolatot megsértettek (Jak. 2: 10). Az az igazság, hogy egyetlen bűn sem jelentéktelen (Róma 3: 10-18). Minden ember a bűnre való csillapíthatatlan vággyal jön a világra (Zsolt. 58: 3). Azok, akik bűneikben gyönyörködnek, az Isten szent haragjának tárgyai (2. vers), és lelkileg halottak (Ef. 2: 1), meg vannak fosztva minden reménységtől (12. vers). Emberi szemszögből nézve ez valóban a teljes kilátástalanság állapota.

Más oldalról, Isten tökéletes, végtelenül szent, abszolút szeplőtlen, és teljes mértékben igazságos. Az Ő igazságossága kielégítése érdekében meg kell büntetnie minden olyan cselekvést, amely bármilyen módon szembe megy az Ő törvényével. És vétkünk jogos büntetése végtelenül szigorú – ez az örök kárhozat. Semmit sem tudunk Istennek felajánlani vétkeink kiváltásaképpen, mivel a bűnért való fizetség ára nagyon magas.

A bukott emberiség állapota nagyon sötét. Minden ember bűnös, aki felett ott lóg Isten ítéletének kardja. Természet szerint a harag fiai vagyunk (Ef. 2: 3), a bűn szolgái (Jn. 8: 34). Nem rendelkezünk olyan velünk született képességekkel, amelyek által képesek lennénk Istent magasztalni, és Neki engedelmeskedni (Róma 8: 7-8).

Úgy tűnik, hogy a helyzet visszafordíthatatlan: felelősek vagyunk a szent Isten előtt, Aki igazságos, ugyanakkor vétkesek is vagyunk bűneink által, képtelenek bármire is, ami ki tudná elégíteni Isten igazságosságát. Ha magunkra lennénk hagyatva, pusztulásra lennénk ítélve.

Lehetetlen lenne bármilyen reménység is arra nézve, hogy igazolni tudjuk magunkat. Maga Isten mondja, hogy a bűnös igaznak mondása utálatos dolog, éppúgy, mintha az igazat bűnössé tennénk: „Aki igaznak mondja a bűnöst, és aki bűnösnek mondja az igazat: mindkettőjüket egyaránt utálja az Úr” (Péld. 17: 15). „Aki igaznak mondja a bűnöst, azt átkozzák a népek, és kárhoztatják a nemzetek” (Péld. 24: 24).

A Szentírásban újból és újból maga Isten tiltja meg, hogy bárki is igazolja a bűnöst.

A Szentírás azonban azt mondja nekünk, hogy Isten megigazította a tisztátalanokat (Róma 4: 5). Ő elfedezte az ő bűneiket (7. vers). Nem figyel az ő gonosz dolgaikra (8. vers). Igaznak nyilvánítja őket, teljesen megbocsátva bűneiket. Most már látjátok, hogy az evangélium miért is Jó Hír?

Hogyan képes ily bocsánatot adni Isten, szembe menve az Ő igazságos követeléseivel? Hogyan képes Ő igazzá nyilvánítani bűnösöket úgy, hogy közben Ő maga nem válik igazságtalanná? Hogyan képes Isten megbocsátani a bűnösöknek úgy, hogy nem mond ellent az Ő Igéjének, mikor már megesküdött, hogy megbüntet minden törvénytelenséget?

A válasz: „Isten maga áldozta fel az Ő Fiát, Jézus Krisztust a mi bűneinkért váltságul”.

Sok keresztyén, hallva ezt a kifejezést, ismerve azt, elismerően bólintanak. De közöttük jóval kevesebben vannak azok, akik világosan tudnák kifejteni eme tanítás lényegét, vagy képesek lennének megvédeni azt az igazság ellenségeinek sokoldalú támadásától.

Ezért azt javasolnám mindenkinek, hogy ne felszínesen közelítse meg ezt a kérdést, habár úgy tűnhet nektek, hogy valami olyan kell tanulmányozni, ami mindenki előtt ismert. Abban reménykedem, hogy ennek a fejezetnek a hátralevő részében még világosabbá tudom tenni Krisztus helyettes áldozatának igazságát, hogy még inkább megértsétek a mélységét, és jelentőségét ennek a keresztyén tanítások közötti legfontosabb igazságnak.

Ez az igazság az evangélium üzenetének szívét képezi. Ez a legfontosabb igazság az egész Szentírásban. Azt magyarázza el, Isten hogyan maradhat igazságos, miközben megigazítja a bűnösöket (Róma 3: 25-26). Ez az egyedüli reménysége minden megváltást kereső bűnösnek.

Valószínű, hogy a legfontosabb fejezet a Szentírásban, amely Krisztus helyettes áldozatával foglalkozik, a korinthusiakhoz irt második levél 5. fejezete. Figyeljétek meg, ahogyan a megbocsátás ideája betölti a szövegösszefüggést. Valóban, Pál apostol levelének központi gondolata a megbékéltetés.

„Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát.Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” (2 Kor. 5: 18-20).

Ebben a néhány versben a „megbékéltetés” szókülönböző formái ötször vannak alkalmazva. Példának okáért, Pál a „megbékéltetés szolgálatáról” beszél (18. vers). Ez az ő elképzelése az örömhír hordozójáról. A „békéltetés igéje” (19. vers) az evangélium hirdetéséről beszél. Úgy jellemzi Pál az evangéliumot, mint a megbékéltetés igéjét. Az evangélium hirdetőjének kötelessége elmondani minden bűnösnek, hogyan békélhet meg az Istennel.

Az Istennel való megbékélés teljes bocsánatot feltételez. Ezért a megbocsátás témája központi szerepet tölt be ebben az igeszakaszban.

Az a nagy igazság, hogy Istennek olyan terve van, amely által Ő megvalósíthatja mindazt, ami teljesen lehetetlennek tűnik. Van olyan út az Ő igazságosságához, amely által a bűnös elkerülheti a kárhozatot. Ő úgy tölti a bűnért való megfizetés ígéretét, hogy közben meg is békélteti magát a bűnösökkel. Ő úgy tud megmaradni az Ő igazságosságában, hogy még meg is igazítja a bűnösöket (Róma 3: 26). „Szeretet és hűség találkoznak, igazság és béke csókolgatják egymást” (Zsolt. 84: 10).

Fordítsatok figyelmet arra, hogy a bűnös megbékéltetése Istentől indul ki, és Általa van tökéletesen befejezve. A megváltott ember semmiféle személyes érdemmel nem rendelkezik e folyamat során. Pál világosan beszél erről: „Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát” (2 Kor. 5: 18).

Az Isten és az ember közötti kapcsolat sosem állna helyre, mivel a bűnös embernek esze ágában sincs megtérni útjaiból és rendezni vétkét Isten színe előtt. Mindenekelőtt, egyetlen bűnös sem lenne képes, és nem is akarna ilyen lépést tenni Isten felé. Emlékezzetek arra, hogy a bűnöst teljesen hatalmába kerítette a bűn, erkölcsileg egyszerűen képtelen szeretni Istent, vagy engedelmeskedni Neki; önkéntes alapon van egy ellenséges kapcsolata Vele (Róma 8: 7-8).

Több annál, már azt is tapasztaltuk, hogy egyetlen bűnös sem képes semmit sem tenni azért, hogy kielégítse a tökéletesen igaz Isten követeléseit. Azok a bűnösök, akik úgy gondolják, hogy megérdemlik Isten kegyelmét, csak bűneiket szaporítják az önhittség által. Az alaptalan reménységük arra nézve, hogy elnyerjék Isten irgalmát, valójában csak a végtelenül szent Isten gyalázását szolgálják, hisz az Ő egyedüli mércéje – az abszolút tökéletesség, ami egyszerűen elérhetetlen a bukott emberiség számára.

A bűnösök képtelenek kielégíteni Isten igazságos haragját, vagy az Ő szent igazságosságát. Ugyanúgy képtelenek megfelelni az Ő tökéletesen igazságos mércéjének sem. Más szóval, soha egyetlen bűnös sem képes megváltani magát bűneiből. A bűnösök megszegték Isten törvényét, és éppen ezért örökre el vannak vetve az Ő színe elől.

Az önmagunk által való megigazulás ki van zárva. Még ha a bűnösöknek lenne erejük is arra, hogy megváltoztassák magukat, sosem lennének képesek kifizetni a megváltás árát a korábban elkövetett bűnökért. „Tiszta lappal indulni” nem jelenti azoknak a bűnöknek az elengedését, amelyek korábban el voltak követve.

Több annál, még a bűnös emberek legfőbb törekvései a jóra is meg vannak fertőzve a bűnnel, ezért nem érdemelhetik ki a szent Isten jóváhagyását. „Mindnyájan olyanok lettünk, mint a tisztátalanok, minden igazságunk olyan, mint a szennyes ruha” (Ézs. 64:5). John Bunyan, világosan megértve ezt az igazságot, egyszer azt mondta, hogy a legjobb imádság, amit valaha is elrebegett, éppen elegendő bűnnel volt terhelve ahhoz, hogy kárhozatba döntse az egész világot.

Ezért ostobaság arra is gondolni, hogy a bűnös egyszerűen eldöntheti, hogy békét köt Istennel, és, következésképpen, meg is tudná valósítani elhatározását.

Miért érdemel ez az igazság olyan komoly figyelmet? Azért, mert az emberek rosszul értelmezik azt. Úgy gondolják, hogy a megbékélés – egy olyan állapot, amelyet a bűnös az által érhet el, hogy egyszerűen beszünteti az Istennel való ellenségeskedést. Gyakran lehet azt hallani, hogy úgy próbálnak keresztyének hitetlen emberek evangelizálni, hogy egyszerűen egy akarati cselekmény által bármelyik bűnös képes megszüntetni az Istennel szembeni engedetlenségét, és ez által el is éri a megbékélést. Ez arra mutat, hogy nem értették meg megfelelően az evangéliumot, amely abból fakad, hogy nem értették meg annak mélységében az emberi romlottság komoly voltát. Azt feltételezni, hogy bármelyik bűnös helyre állítaná, vagy helyre állíthatná az Istennel való kapcsolatot, arra mutat rá, hogy alábecsülik a bűn rabságát, és a bűnnek a bűnös akarata felett való erejét.

Ezen kívül, üdvösségünk legnagyobb gátja nem is az Istennel való ellenségességünkben keresendő, hanem az Ő irántunk való haragjában. A Pál által leirt megbékélés nem azért válik lehetségessé, mert mi elfogadtuk Istent, hanem azért, mert Ő elhatározta, hogy elfogad minket.

Következésképpen, a megbékélés elérése végett magának Istennek kell lenni a megbékélés Szerzőjének és Beteljesítőjének. Az Istennel való megbékélés sosem érhető el a bűnös ember erőfeszítései által, mivel az erőfeszítések is bűnösek a maguk módján. Ez a bűnös számára egyetlenegy lehetőséget tételez fel – az Isten szeretetének és kegyelmének reménységét, Aki Szerzője és Beteljesítője a megbékélésnek.

Istent abszolút nem jellemzi a bűnösök megmentésének lanyhasága. Hisz Ő volt az, Aki először kereste Ádámot és Évát a bűneset után (1 Móz. 3: 9). Ő kereste engedetlen népét, és kérte őket, hogy térjenek meg, és ragadják meg az Ő kegyelmét. Ő sírt Jeremiás könnyein keresztül Izrael bűneiért (Jer. 13: 15-17). Hóseás történetén keresztül Isten úgy van bemutatva, mint aki elmegy a rabszolgapiacra, hogy kiváltsa az Ő hűtlen, bűnnel bemocskolt feleségét, hogy vele szeretettel, mintha ő egy bölcs, szűz hajadon lenne (Hós. 3: 1-3).

Ennek ellenkezőjeként járnak el a pogány istenek, akik vagy ellenségesek voltak, és halált hozó céljaikkal való megbékélést követeltek, vagy teljesen közönyösek voltak, és elvárták követőiktől, hogy kiáltásokkal ébresztgessék őket. Isten sem nem ellenséges, sem nem közönyös. Ő természete szerint – a Szabadító.

A jó hír a megbékélés felől a következő – „Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét” (2 Kor. 5: 19). Ezért van lehetőségük a bűnösöknek a megbékélésre. Krisztus megváltói áldozata által maga Isten valósította meg azt, ami korábban lehetetlennek tűnt. Az ellenségeskedés megszűnhet, a bűn bocsánatot nyer, és a közösséget helyre lehet állítani, de nem a bűnösök, hanem Isten által. Éppen erről beszél az evangélium.

A Róma 5: 10-11-ben a következő van megírva: „Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által. Sőt ezen kívül még dicsekszünk is az Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által részesültünk a megbékélés ajándékában”. Isten biztosítja ezt a megbékélést. Ő valósítja meg azt. És ne gondoljuk azt, hogy bármilyen érdemet is hozzá tudunk tenni ehhez a folyamathoz.

Pál apostol megismétli ezt a témát a Kol. 1: 21-22-ben: „Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek, és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most viszont megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé”.

Minden esetben, mikor az Újszövetségben a megbékélésről van szó, Isten van kihangsúlyozva, mint annak megvalósítója. Sehol sincs arról szó, hogy a bűnös maga képes elvégezni a megbékélést. Még véletlenül sincs egyetlen utalás sem arra, hogy képes lenne kiérdemelni az Isten jó tetszését a maga erejéből. Ennek ellenkezője igaz.

Más oldalról, a Szentírásban sehol sincs szó arról, hogy Isten késlekedne a bűnösök magával való megbékéltetésével. Ellenkezőleg, maga Isten kezdi el, és végzi be a megbékéltetést a bűnössel. Ő felajánlja mindazoknak a megbékélést, akik hisznek.

Mikor Pál apostol arra hívja a bűnösöket, hogy: „Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” (2 Kor. 5: 20), akkor ő nem arra szólítja fel őket, hogy próbálják meg elfedni az ő bűneiket az Isten előtt, hanem egyszerűen arról győzi meg őket, hogy fogadják el, amit Isten készített számukra.

Ebben van a különbség a keresztyén megbocsátásban. Bármely más, ember által létrehozott vallás arra tanít, hogy van valami, amit meg kell tennie a bűnösnek ahhoz, hogy Isten megelégítse. Csak a biblikus keresztyénség tanítja azt, hogy az Isten bocsátott minden szükséges dolgot a bűnösök rendelkezésére ahhoz, hogy kedvesek legyenek Neki.

Tehát, ezek azok a főbb igazságok, amelyek a megbocsátásról szóló keresztyén tanok alapját képezik: Isten az, Aki megvalósítja a bűnök bocsánatát; a bűnös képtelen rászolgálni Isten jó tetszésére. És ha Isten kegyelmes a bűnösökkel, ezt nem az Ő tökéletes igazságosságának rovására teszi. Ő megesküdött, hogy megbünteti a vétkeseket, és ez az eskü beteljesíttetik, mert ellenkező esetben az igazságosság nem lenne kielégítve. Ezért, míg Isten haragja a vétkes felé teljes mértékben ki nem árad, a megbocsátás az isteni igazságosság meggyalázása lenne, és senki sem lenne képes megbékélni Istennel.

Következésképpen, Isten haragja a bűnnel szemben a legnagyobb akadálya a bűnök megbocsátásának.

Titeket nem sokkol ez az igazság? Sok mai olvasót sokkol. Túl sokan értelmezik ma úgy az isteni kegyelmet, mint jókedvű leereszkedést, amely által Isten egyszerűen elnézi a bűnt, és oldalra fordítja fejét – mintha a kegyelem csak az isteni mérce lejjebb eresztését jelentené, hogy hozzá igazíttassék a törvénytelenséghez. A Szentírás nem ezt tanítja. Maga Isten mondta, hogy minden bűn és engedetlenség elnyeri méltó jutalmát (vö. a Zsid. 2: 2-vel!), és Ő nem engedhet az Ő tökéletességéből, hogy kedvezzen a tisztátalannak. Az ilyen engedmény ellentmondana az Ő igazságosságának.

Akkor hogyan békélteti meg Isten magát a bűnösökkel? Milyen alapon adományozhat Ő megbocsátást a bűnösöknek? Itt szemtől szembe találjuk magunkat a megváltás szükségességével. Ahhoz, hogy Isten haragja meg legyen elégítve, ahhoz, hogy Isten megkönyörüljön a bűnösökön, megfelelő megváltásra van szükség. Istennek ki kell elégítenie az igazságosság követelményeit, kiöntve haragját a helyettes áldozatra. Valakinek el kell hordoznia a büntetést a bűnös helyett.

Éppen ez az, ami a kereszten megtörtént. Pál apostol az egész örömhírt egyetlen egyszerű kijelentésbe koncentrálja: „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” (2 Kor. 5: 21).

Ezt olvasva, lehet, hogy azon gondolkodtok: „Mi köze van ennek a versnek a bűnbocsánathoz”?

A válasz: minden. Habár felületesen nézve ez a vers nehezen érthetőnek tűnik, mégis mindenfajta bocsánat alapját képezi. Az az igazság, amit itt Pál apostol ki akart fejezni, az alapja annak, ahogyan Isten megváltja a bűnösöket. Kételkedem, hogy van-e a Szentírásban még egy olyan vers, aminek megértése fontosabb lenne az örömhír megértéséhez.

Ez egy mélységes igazság – az isteni megbocsátás megértésének kulcsa: Isten a bűntelen Krisztust bűnné tette érettünk, hogy valóságosan igazakká váljunk Benne az Isten számára. Jertek, következetesen elemezzük ki a Szentírás eme versét.

Először, ez a vers a helyettességről beszél. Ez azt jelenti, hogy Krisztus a mi halálunkkal halt meg. Ő a mi bűneinkért viselte el a kárhoztatást. Elhordozta megán Isten haragját, amit mi érdemeltünk. Isten „bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne”.

Egyszerűen fogalmazva, Pál apostol a következőről tesz bizonyságot: Isten úgy bánt Krisztussal, mint egy bűnössel, és megbüntette Őt mindazok bűnéért, akik hiszik, hogy Ő úgy forduljon feléjük, mint igazak felé, és hogy Krisztus tökéletes engedelmessége által tiszteletre méltóak legyenek az Ő szemében.

Gondolkodjatok el emez igazság mélységes jelentésén: Krisztus halála volt a fizetség azoknak a bűnéért, akik hitre fognak jutni. Az ítélőbíró előtt Ő helyettesi tette őket. Magára vette vétküket, és helyettük szenvedett. És a szenvedés valódi természete, amit Ő elszenvedett, végtelenül több volt a megaláztatásnál, a szegeknél, és a megkorbácsolásnál, amit az Ő megfeszítése követett. Ő teljesen elhordozta Isten bűnért való haragját.

Más szóval, mikor Krisztus a kereszten függött, mások bűnét véve magára, az Atya Isten kiárasztotta az Ő bűntelen Fiára az Ő bűnért való isteni felháborodásának minden cseppjét. Ez magyarázza meg Krisztus kilencedik órában kimondott szavait: „Elói, elói, lámá sabaktáni!" - ami ezt jelenti: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" (Mk. 15: 34). Van egy nagyon is valóságos oka annak, hogy amiért az Atya Isten magára hagyta az Ő Fiát – a bírói eljárás. Mikor Krisztus a kereszten függött, Isten határtalan teljes módon vetette az Ő Fiára hatalmas haragját és elégedetlenségét a mi bűneink miatt!

Ez a tanítás sokkol minket. Az Atya Isten az Ő Fiára helyezte azt a bűnért való büntetést, amelyet mások érdemeltek volna! Attól függetlenül, hogy ez az igazság annyira megdöbbentő, – ez a Szentírás világos tani tása. Péter apostol a következőket írta: „Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg” (1 Pt. 2: 24). Ézsaiás, aki prófétai nyelvezettel fejezte ki Krisztus szenvedését, a következőket mondja:

Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért (Ézs. 53: 4-6, kiemelés a szerzőtől).

A próféta így folytatja: „Az Úr akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az Úr akarata célhoz jut vele” (10. vers).

Krisztus halála „jóvátétel” volt Isten számára? Éppen erre tanít minket a Szentírás. A Biblia nem egyszer ismétli, hogy Krisztus azért halt meg, hogy „engesztelő áldozat” legyen a mi bűneinkért (Róma 3: 25; Zsid. 2: 14; 1 Jn. 2: 2; 4: 10). Az „engesztelés” szó arról a megbékélésről beszél nekünk, amely teljesen megelégítette Isten bűnösök iránti követelését. Ez egy csodálatra méltó igazság. Azt jelenti, hogy Krisztus hiány nélkül kifizette azokért az árat, akiket Ő megváltott.

Az emberek sokszor helytelenül értelmezik, hogy miből is állt ez a kiváltás. „Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk. 10: 45; vö. az 1 Tim. 2: 6-al!). De annak ellenére, amit mások gondolnak, az a „kiváltás”, amiről itt szó van, nem a Sátántól való megvétel. A Sátánnak semmiféle alapja sincs arra, hogy váltságot követeljen a lelkek szabadulásáért (Nézd meg ennek a kérdésnek a tárgyalását az A. mellékletben!).

Éppen az ellenkezője igaz, a „kiváltás” egy olyan váltságnak minősül, amely az Isten igazságos elvárásának kielégítéseképpen van hozva. Krisztus megváltotta az övéit, elszenvedve értük a bűn büntetését, amelyet Isten igazsága elvárt. A megváltás ára Isten igazságos haragjának kiáradása volt a szeplőtlen, tökéletesen tiszta áldozatra! Csak ez volt képes megváltani a bűnösöket a bűnből.

Sokan ezt a tanítást kellemetlennek tartják. A liberális teológusok gyakran tiltakoznak, mert szerintük a megváltás ilyetén értelmezése Isten kegyetlennek és naivnak mutatja be. Cáfolják, hogy Isten valamilyen fizetséget követelne – különös tekintettel a vérrel való fizetségre – abból a célból, hogy megbocsásson a bűnösöknek. Azt állítják, hogy Istennek nincs szüksége arra, hogy „rendezze a bűn számláját” a bűnösökkel, vagy valamilyen kielégítést követeljen, mivel, véleményük szerint, az Isten kegyelmes akarata elégséges alappal bír a bűnök megbocsátásához. Ha Isten meg akarja bocsátani a bűnt, mondják ők, akkor Ő ezt szabadon megteheti.

Ha azonban ehhez a nézethez ragaszkodunk, akkor meggyengítjük Isten igazságosságát az Ő emberszeretetének javára. Az ilyen gondolkodás elértékteleníti az Isten megbocsátását, és semmisség teszi a tökéletes igazságosságot. Ez Istent semmiképpen sem magasztalja, a liberális nézőpont inkább lealacsonyítja Őt, kompromittálja az Ő tökéletes igazságosságát.

Az Írások világosan beszélnek arról, hogy egyedül a véres áldozat képes megváltani a bűnt, és elfedezni Isten bűnösök iránti haragját. Az Ószövetségben Isten kijelentette Izraelnek: „Mert a test lelke a vérben van, és én az oltárra adtam azt nektek, hogy engesztelést szerezzen értetek. Mert a vér a benne levő lélek által szerez engesztelést” (3 Móz. 17: 11). A Zsid. 9: 22 szűkszavúan, de világosan kifejti: „A vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat”.

Ezért a vérontás általi megváltás elengedhetetlen része a bűnök megbocsátásának. A megbocsátás lehetetlen az annak megfelelő helyettes áldozat nélkül. A Szentírás erről világosan beszél. Gondolatainkban Isten igazságosságát és haragját nem szabad lekicsinyítenünk, amikor az Ő megbocsátása kerül szóba.

Napjainkban felkapott lett egy nagyon is helytelen nézet Krisztus kereszten való áldozatáról. Ez a nézet a „megváltás kormányzói nézete” (vagy az „erkölcsi törvény teológiája”) néven vált ismertté, amely azt erősítgeti, hogy Krisztus halála volt a bizonyítéka Isten gonosszal szembeni haragjának, és ez volt Isten bűnnel szembeni elégedetlenségének kiábrázolt megjelenése – de semmiképpen sem a bűnért való fizetség szó szerinti kifejezése. Azok, akik ezt a nézetet védelmezik, cáfolják azt, hogy vétkeink Krisztusra lettek átruházva, és hogy az Ő igaz volta a bűnösöknek lett tulajdonítva.

Azok a teológusok, akik ezt a nézet támogatói, sokan beszélnek az „ébredésről”. (Mellékesen jegyzem meg, hogy az interneten található oldaluknak Revival Theology Resources a neve). Olyan szerzőket idéznek, mint például Charles Finney, vagy Albert Barnes, akiknek neve ismert a keresztyének előtt. Néha azt bizonygatják, hogy hisznek valamiféle helyettes áldozati dologban. Abban van azonban teológiai eltérésük, hogy azt állítják, hogy sem a bűnösség, sem az igazság nem lehet áthelyezve egyik emberről a másikra. Ezért kizárják a helyettes áldozatnak azt az egyedüli formáját, amelynek végső soron helye van a megigazulás biblikus tanításában.

Éppen ezért a valóságban ez a nézőpont – egy komoly megalkuvás az evangélium központi igazságának rovására. Egyenlő annak a ténynek a cáfolásával, hogy Krisztus halála a kereszten fizetség volt mindenféle ember bűnéért. A valóságban ez a nézet megfosztja a megváltástól a bűnösöket, és azt feltételezi, hogy ahhoz, hogy üdvösséget nyerjünk, magunknak kell életünket megjobbítanunk, magunknak kell megszabadulnunk a bűneinktől, és engedelmes életet élve, meg tudjuk tiszti tani magunkat a további beszennyeződéstől. Mivel azonban a Szentírás világosan azt tanítja, hogy az ilyen önmegváltás lehetetlen (Jer. 13: 23), a megváltás tekintetében ez a nézet a megváltást érintő biblikus ígéreteket gyakorlatilag lenullázza. (Ld. az 1. mellékletet!).

Mint már korábban megjegyeztük, a világ összes önmegváltásra való törekvése sem képes kiváltani minket a múlt bűneiből, mint ahogyan tökéletes igazságosságot sem képes nekünk tulajdonítani, ami elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy Istennek tetszőkké váljunk. Izrael minden tévelygésének gyökere abból a meggyőződésből származott, hogy képes a maga erejéből elérni a megigazulást, függetlenül attól az igazságtól, amit Isten ajándékoz a Benne hívőknek: „Az Isten igazságát ugyanis nem ismerték el, hanem a magukét igyekeztek érvényesíteni, és nem vetették alá magukat az Isten igazságának” (Róma 10: 3).

A Biblia tanítása azonban elejétől a végéig azt bizonygatja, hogy a bűnösök semmiképpen sem képesek bűneikből magukat kiváltani. Ezért a bűnért való megváltás végett szükség van egy tökéletes áldozatra. Ez magába foglalja a tökéletes helyettesítő áldozat vérének kiontását (ami magát a halált jelenti, nem pusztán valamennyi vér kieresztését). A helyettes áldozatnak nemcsak szimbolikusan, hanem a szó szoros értelmében el kell hordoznia a bűnért való tökéletes büntetést (vö. az Ézs. 53: 5-el!). Csak az ilyen helyettes áldozat képes kielégíteni Isten igazságosságát, és ennek következésképeként, az Ő bűnösökkel való megbékélését. Ez pedig pontosan az, amit a Szentírás úgy nevez, hogy Krisztus áldozata:

„Mert az Isten őt rendelte engesztelő áldozatul azoknak, akik az ő vérében hisznek, hogy igazságát megmutassa. Isten ugyanis az előbb elkövetett bűnöket elnéztetürelme idején, hogy e mostani időben mutassa meg igazságát: mert ahogyan ő igaz, igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz” (Róma 3: 25-26).

Következetesen elvetjük azt a liberális nézetet, amely szerint a helyettes áldozat tana Istent egy sorba állítaná az ősi pogány istenekkel, mintha azt Általa követelt véres áldozat pusztán az Ő megnyugtatását hivatott volna szolgálni. Krisztus megváltói működésének semmilyen közös alapja nincs a megbékélés és az istenek meggyalázásának pogány értelmezésével. A Szentírás Istene semmiben sem hasonlít Kánaán ősi isteneire, vagy a görög mitológia jóval kifinomultabb isteneire. Ő nincs alávetve kiegyensúlyozatlanságnak és ingerlékenységnek, hogy szeszélyből valamilyen áldozati ösztönzésre legyen szüksége megzabolázhatatlan természete megnyugtatása végett. Isten haragját nem szabad összetévesztenünk a rosszkedvvel. Az Ő igazságos gyűlölete a bűnnel szemben szent és változhatatlan törvényszerűségéből, és nem szeszélyességéből fakad. A bűn kiváltásának kérdése elengedhetetlen részét képezi isteni igazságosságának, nem pedig egy értelmetlen bosszúvágyból ered.

Senkinek sem szabad azt feltételeznie, hogy Krisztus áldozata szükségszerű volt annak érdekében, hogy valamiféle idegenkedést törjön le az Atya részéről a bűnösök irányában. Isten az Ő természete szerint – egy szerető Isten, Aki kész a megváltásra, Ő nem leli örömét a bűnösök halálában (Jer. 33: 11).

Ettől függetlenül, a Szentírás azt tanítja, hogy mint az isteni igazságosság alapja, a bűn egyedüli megváltását annak az áldozatnak, a szenvedő helyettes áldozatnak a vére szolgáltatja, amely elhordozza Isten bűnösökre kiáradó összes haragját. Mivel ennek az áldozatnak olyannak kellett lennie, amely nem ismert bűnt, ezért Krisztus – az egyedüli helyettes áldozat, és az Ő kereszten bemutatott halála biztosította azt a megváltást, amely elengedhetetlen volt a bűnösök bűneinek megbocsátása érdekében.

A helyettes áldozat tana szolgáltatja az egyedüli alapot az isteni megbocsátáshoz. Krisztus megváltói halálától elvonatkoztatva egyetlen bűnösnek sem lett volna reménysége a megigazulás illetően.

Az Istennek a bűnösökkel való megbékélésének egyedüli alapja – annak valóságossága, hogy Krisztus meghalt, elhordozva bűneink büntetését. Ő helyünket elfoglalva, helyettes áldozatként halt meg. Ő elhordozta büntetésünket, és szabadságot adott Istennek arra, hogy az Ő igazságosságát nekünk tulajdonítsa.

A beszámítás értelmének felfogása elengedhetetlen a 2 Kor. 5: 21 megértéséhez. A beszámítás egy törvényes elszámolásról beszél. Valakinek beszámítani a vétket azt jelenti, hogy valaki számlájára írjuk ezt a vétket. Ehhez hasonlóan, az igazság beszámítása is azt jelenti, hogy valakinek beszámítjuk ezt az igazságosságot. Ily módon, a vétek vagy igaz volt beszámítása – teljesen objektív valóság; teljesen független attól az embertől, akinek beszámítják. Más szóval, az az ember, akinek bűn tulajdoníttatik, még nem válik reálisan is bűnössé. De bűnösnek nyilváníttatik a törvény előtt. Az ember bűnösnek való nyilvánítása, és nem az ő természetének tényszerű átváltozása.

A bűnösök vétke Krisztusnak volt tulajdonítva. Ő semmilyen értelemben nem volt beszennyezve a bűn által. Ő egyszerűen bűnösnek volt nyilvánítva a mennyei bíróság előtt, és minden bűnnek a büntetése Reá volt helyezve. A bűn Neki volt tulajdonítva, de az nem vált az Ő természetének részévé.

Ez egy figyelemre méltó megjegyzés: „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne”. Ez nem jelentheti azt, hogy Krisztus bűnössé vált. Ez az állítás nem jelentheti azt, hogy Ő valamilyen bűnt követett volna el, hogy az Ő természete meg lett volna fertőzve, vagy, hogy Ő a törvényes neki tulajdonításon kívül valamilyen más módon vette volna magát a mi bűneinket.

Krisztus képtelen volt a bűn elkövetésére. Ő hibátlan volt. Ugyanez az igevers mondja el Róla, hogy Ő „bűnt nem ismert”. Ő szeplőtelen volt. Azért kellett szeplőtelennek lennie, hogy tökéletes áldozat legyen. Szent, ártatlan, és szeplőtelen volt – Aki a bűnösöktől el volt különítve (Zsid. 7: 26). Bűntelen volt (Zsid. 4: 15). Ha a bűn valami módon megfertőzte volna az Ő természetét, akkor Ő a valóságban is bűnössé vált volna, és akkor Ő maga is méltó lett volna a büntetésre, ebből következik, hogy akkor jogosulatlan lett volna mások bűnének elhordozására. Isten tökéletes Bárányának szeplőtelennek kellett lennie. Ezért az „[Isten] bűnné tette érettünk” kifejezés nem jelentheti azt, hogy Krisztus valóban megfertőződött volna a bűn által.

Ez pedig akkor azt jelenti, hogy bűneink Neki voltak tulajdonítva, az Ő számlájára lettek írva. A Szentírásban nagyon sok hely van, amely kiemeli ezt a feltételezést: „Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze” (Ézs. 53: 5). „Bűneinket maga vitte fel testében a fára” (1 Pt. 2: 24). Ő „sokak bűnét elvette” (Zsid. 9: 28).

Ezért a 2 Kor. 5: 21-en Pál egyszerűen azt érti, hogy Isten úgy bánt Krisztussal, ahogyan a bűnösökkel bánt volna. Ő Neki tulajdonította a mi vétkeinket, és Rajta hajtotta be a bűnért való teljes elégtételt, habár maga Krisztus bűnt nem ismert.

Az a vétek, amit Ő elhordozott, nem az Ő vétke volt, de Ő mégis elhordozta azt, mintha az Övé lett volna. Isten a mi bűneinket Krisztusra helyezte, és arra kötelezte Őt, hogy fizesse meg annak váltságát. Mindenkinek, aki bármikor is megtérésre jut, a vétke Krisztusnak van tulajdonítva – az Ő számlájára van írva, mintha csak mindenben Ő lenne a vétkes. Utána Isten az Ő haragjának teljességét öntötte Rá mindezért a bűnért, és Jézus mindezt elhordozta. Ez az értelme ennek a versnek, amelyben arról van szó, hogy Isten bűnné tette Krisztust érettünk.

Ez a vers azt a sokakat érdeklő választ tartalmazza, hogy mi módon igazulnak meg a bűnösök. Ahogyan a bűnösök vétke Krisztusnak lett tulajdonítva, ugyanúgy az Ő igazsága is nekik tulajdoníttatik.

Az Írás nem egyszer jelenti ki, hogy az az igazság, amely által a bűnösök megváltattak, az az alap, amely által Istennek kedvesekké válnak – az az igazság, amely nekik tulajdoníttatik. Már az 1 Móz. 15: 6-ban azt olvassuk, hogy Ábrahám „hitt az Úrnak, aki ezért igaznak fogadta el őt”. A rómaiakhoz írt levél 4. fejezetében úgy van alkalmazva Ábrahám igazsága, mint a hívő megigazulásának mintája. Ezért a neki tujdonítás fogalma döntő jelentőséggel bír ahhoz, hogy megértsük, a hívők hogyan békülhetnek meg az Istennel. Krisztust Isten „bűnné tette”, mivel bűneink Neki voltak tulajdonítva. Mi az Ő igazsága nekünk tulajdoni tása által válunk igazakká. Ez ilyen egyszerű.

Figyeljetek fel ennek értelmére: Krisztus, kereszthalált szenvedve, a valóságban nem vált bűnössé, hogy elhordozza vétkeinket. Ezen elv alapján nem kell nekünk sem a valóságban igazakká válnunk ahhoz, hogy megnyerjük az Ő tökéletes igazságát. Hogyan nyerhető meg a megigazulás igazsága? Egyedül a nekünk tulajdonítás által. Mivel Isten bűneink büntetését Krisztusra vetette, az Ő érdemeit nekünk tulajdonította.

Ez azt jelenti, hogy a nekünk való megbocsátás nem függ a mi részünkről semmiféle előzetes erkölcsi reformtól. Minden hívő késedelem nélkül bocsánatot nyer, éppúgy, mint a lator a kereszten. Nem szükségeltetik ehhez semmiféle kiváltási dolog, vagy dicséretes rituálé. A bocsánat nekünk semmibe nem kerül, mivel az már Krisztusnak mindenbe került.

A Krisztussal való közösség, amely minden igaz megtérés kísérője, elkerülhetetlenül a megváltozott élethez vezet (2 Kor. 5: 17). Bármely igaz keresztyén elváltozik Krisztus hasonlatosságára (Róma 8: 29-30). De a változás semmilyen szín alatt nem érdemli ki Isten bocsánatát. A mi megváltásuk még az előtt végbe ment, hogy a Krisztushoz való hasonlatosságunk első jelei megjelentek volna, mivel Krisztus megváltói munkája már teljesen megfizette a bűn árát, a tökéletes igazságosság köntösét borítva ránk, amelyre minden hívőnek elévülhetetlen joga van.

Mikor Isten a keresztyén emberre néz, még ha az a legkegyesebb vagy legkövetkezetesebb is, Ő nem a kegyes életvitel eredményei által fogadja el őt. Az adott embert Ő egyedül Krisztus igazságának nekitulajdonítása által fogadja el. Ez az értelmezése a 2 Kor. 5: 21-nek. Ezt érti az Írás azon, mikor azt mondja, hogy Isten „megigazítja az istentelent” (Róma 4: 5). Ez áll az örömhír üzenetének középpontjában.

Krisztus tökéletes igazságossága végtelenül magasztosabb annál az igazságnál, amikor mi magunk produkálnánk. Ezért Pál apostol, elvetve a törvénynek szentelt farizeusi életvitel éveit, maga jelentette ki, hogy az ő hatalmas reménysége az, hogy „nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján” (Fil. 3: 9). Pál kijelentette, hogy az igazság legmagasztosabb formája, amit ember csak el tud érni, kár és szemét ahhoz képest, amit Krisztus igazsága jelent, ami a hívőknek tulajdoníttatik (7. vers).

A hívő fel van öltözve Jézus Krisztus igazságába. Egyedül ennek az igazságnak a tökéletessége határozza meg minden hívő ember Isten előtti állapotát. Ezért ilyen komoly tisztessége minden hívő embernek (hogy Krisztussal legyen a mennyben, Róma 8: 1). Bűneik örökre megbocsáttattak, és mint hívő emberek, be vannak fedezve Krisztus tökéletes áldozatával.

Hogyan kerül az ember a megbocsátás állapotába? Hit által. A rómaiakhoz irt levél 4. fejezetének Pál által kijelentett értelme van, hogy a bűnösök egyedül a nekik tulajdonított igazság által üdvözülnek, és hogy ez a nekik tulajdonítás egyedül hit által történik:

„Mit mondjunk tehát, mit ért el Ábrahám, a mi test szerinti ősatyánk a saját erejéből?Ha ugyanis Ábrahám cselekedetekből igazult meg, akkor van mivel dicsekednie, de nem Isten előtt.De mit mond az Írás? "Hitt Ábrahám az Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul." Aki fáradozik, annak a bért nem kegyelemből számítják, hanem azért, mert tartoznak vele. Aki pedig nem fáradozik, hanem hisz abban, aki megigazítja az istentelent, annak a hite számít igazságnak.”

A hit – a megigazulás egyedüli előfeltétele. Semmilyen módon nem lehet azt kiérdemelni. Semmilyen szertartás nem lehet elnyerésének eszköze. Mellesleg, Pál a 10. versben arra mutat rá, hogy Ábrahám azelőtt megigazíttatott, hogy körülmetélték volna (vö. az 1 Móz. 15: 6-al, és az 1 Móz. 17: 10-el!). Ezért a körülmetélés függetlenül az Istennek való szövetségben betöltött szerepétől, nem lehet sem az előfeltétele, sem az eszköze a megigazulásnak.

Ha Isten a bűnöst egyedül hit által üdvözíti (Róma 4: 5), akkor miben áll ez a hit? Az üdvösség kérdését illetően bárkiben vagy bármiben hinni a Krisztusba vetett hiten kívül. Ez azt jelenti, hogy elutasítjuk önigazultságunkat, és teljeses Krisztusra bízzuk magunkat az üdvösség kérdésében, illetve szívünk teljes melegével Krisztushoz ragaszkodunk, és elvetünk mindent, ami Neki nem kedves.

Aki Hozzá jön, mind elnyeri megnyerte a szabadulást és az örök életet. „A Lélek és a menyasszony így szól: "Jöjj!" Aki csak hallja, az is mondja: "Jöjj!" Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!” (Jel. 22: 17).

Kedves Olvasó, ha megértetted, hogy bűnös vagy, és vágyakozol a szabadulásra, és bűneid bocsánatára, fordulj Krisztushoz egyenesen most. Ő nem veti el azokat, akik Hozzá jönnek (Jn. 6: 37). Ő szeretne megbocsátani a bűnösöknek, és szeretné őket megbékéltetni Magával. Ha nem rendelkeztek bűneitekre isteni megbocsátással, ha ez a kérdés nem rendezett köztetek és Isten között, nincs értelme annak, hogy tovább olvassátok ezt a könyvet. „Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” (2 Kor. 5: 20).

Krisztusban békét köt Isten igazságossága az Isten kegyelmével. „Szeretet és hűség találkoznak, igazság és béke csókolgatják egymást” (Zsolt. 85: 10). Ez a két látszatra összebékíthetetlen isteni tulajdonság Krisztusban megbékélt egymással.

Isten megbékéltette magával a bűnösöket. Minden bűnösnek el van engedve megfizethetetlen adósság, nem érdemeik miatt, nem a bűnbánat ajándéka képen, mintha mi ezzel tudnánk fizetni a bűneinkért, hanem egyedül azért, amit Isten véghezvitt.

Az ingyen való üdvösség felbecsülhetetlen értéke az alapja és mintája minden megbocsátásnak, annak is, hogyan kell magunknak gyakorolnunk a megbocsátást mások felé. Amikor jóval mélyebben fogjuk vizsgálni a megbocsátás tárgyát, kérlek, emlékezzetek mindarra, amit Isten azért vitt végbe, hogy biztosítsa számotokra a szabadulást. Ha folyamatosan emlékezni fogtok arra, hogy Isten milyen sokat bocsátott meg nektek, és ez mibe került Neki, hamarosan meg fogjátok érteni, hogy semmiféle ellenünk véghezvitt tett nem jogosít fel bennünket arra, hogy engesztelhetetlen lelkületünk legyen. Azok a keresztyének, akik a haragot melengetik a szívükben, vagy visszautasítják a másoknak való megbocsátást, szem elől veszítették saját üdvösségüknek alapját.

Isten megbocsátása mintája a mi megbocsátásunknak, legjobb példa pedig erre maga Krisztus. A következő fejezetben megvizsgáljuk a Szentírásban található egyik legkifejezőbb példáját az isteni bocsánatnak.

„Keresztre feszítették őt… Jézus pedig így könyörgött: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek." (Lk. 23: 33-34).

Ha volt valakinek valamikor jó oka arra, hogy ne gyakoroljon bocsánatot, akkor az az Úr Jézus. Ő volt az egyedüli valódi áldozat – abszolút bűntelen, mindenféle helytelen cselekedettől mentes volt. Ő soha senkit nem sértegetett, sosem mondott valótlanságot, sosem követett el helytelen dolgot, nem lépett fel önző módon, sosem törte meg Isten törvényét, sosem gondolt tisztátalanságra. Ő sosem kebelezte be semmiféle gonosz kísértés.

A Szentírás azt mondja: „Ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját” (1 Pt. 2: 22). „[Ő] olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt” (Zsid 4: 15). Ő „szent, ártatlan, szeplőtlen, aki a bűnösöktől elkülönített, és aki magasabbra jutott az egeknél” (Zsid. 7: 26).

Senki sem volt, akik kevésbé érdemelte volna meg a halált, mint Ő. Még a vérszomjas római helytartó, Poncius Pilátus is nem egyszer jelentette ki: „Semmi bűnt nem találok ebben az emberben” (Lk. 23: 4; vö. a Mk. 15: 14-el, és a Jn. 19: 4, 6-al!).

Ennek ellenére, Pilátus, összeesküdve más bűnös emberekkel, akik összetákolt, hamis vádakat hoztak fel, halálra ítélte Krisztust, és az elképzelhető legkegyetlenebb módon végzett Vele. A tömeg gyűlölete zabolátlanságig fel volt korbácsolva, igazságtalanul követelve az Ő halálát (Mk. 15: 11-14).

Mindezek közepette Krisztus, mint Bárány, némán tűrte, hogy vágóhidra viszik (Ézs. 53: 7). Alávetve Magát a megaláztatásnak és igazságtalanságnak, ellenkezés nélkül átadta az Ő életét a haragnak és a bosszúnak. Mindezeknek a szenvedések és igazságtalanságok konkrét céljuk volt – hogy bűnért való áldozat legyen azok bűnéért, akik az Ő halálát okozták!

Az Ő szívét eltöltötte a megbocsátás, nem volt Benne vád vagy harag. Azt mondta: „mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse” (Lk. 9: 56). „Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa” (Jn. 3: 17).

Lehet, hogy azt gondoljátok: „Egy dolog, mikor Krisztus megbocsátott. Ő tudta, hogy Isten tervei szerint Neki meg kell halnia. Feladatot teljesített, és abban benne volt a halál is. Ő ezt kezdettől fogva tudta. De azért Isten nem várhatja el tőlem, hogy ilyen könnyen szó nélkül hagyjam a bántást”!

Krisztus szenvedése és halál azonban nem kétértelmű módon van követendő példaként állítva a keresztyének elé:

„Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek: ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél” (1 Pt. 2: 21-23).

A megbocsátás elve a legelejétől fogva Krisztus tanításának jellegzetessége volt. A Hegyi Beszéd egy egész fejezetet foglal magába a tanítványoknak szóló utasításokkal arra nézve, hogyan hordozzák el türelemmel az igaztalan sérelmeket: „Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is” (Mt. 5: 38-39). Ezen szavak értelmét sokan nem helyesen értelmezik, azért érdemes komolyabban megvizsgálnunk azokat.

Először is, fontos megérteni azt, hogy Krisztus nem egy mindenre kiterjedő pacifizmust tanított. Egyesek úgy gondolják, hogy a Hegyi Beszéd eme fejezete kizárja az erő használatát, vagy az erő alkalmazását minden helyzetben. Ez azonban nincs így, mivel a Róma 13: 4-ben a polgári hatalmaknak egyértelműen a kardviselés joga és kötelessége van adva, ez az erő alkalmazását jelenti, magába foglalva a szükséges esetben a halálbüntetés alkalmazását is – a „rossz tevésének” ellensúlyozása képen. Ezért az a rendőr, aki végez a bűnözővel, hogy megakadályozza a gonosztett elkövetését, vagy az a hóhér, aki a gyilkos kivégzi, az isteni rendnek megfelelően jár el.

Másodszor, ez a szöveg nem zárja ki az önvédelmet abban az esetben, ha meg kell védenünk magunkat a gonosztevők támadásával szemben. Jézus világosan tanítja, hogyan kell reagálnunk azokra a sérelmekre és a gyalázkodásokra, amelyek személyünket érintik (39-42. versek). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a férjnek nem kell megvédenie a feleségét, vagy az apának – gyermekeit. Azok, akik ebben a szövegben radikális pacifizmust látnak, félreértették Jézus szándékát.

Harmadszor, Krisztus az Ószövetség egyetlen egy elvét sem tette semmissé. Ő a törvény azon elferdítéseit javította ki, amit a rabbinusi hagyományok teremtettek. A „szemet szemért” elv Istentől ihletetten lett Mózesnek adva, éppen ezért nem lehetett az kegyetlen: „Ha valaki testi sértést követ el honfitársán, azzal úgy bánjanak, ahogyan ő cselekedett: törést törésért, szemet szemért, fogat fogért. Amilyen testi sértést követett el, olyat kövessenek el rajta is” (3 Móz. 24: 19-20; vö. a 2 Móz. 21: 24-el és az 5 Móz. 19: 21-el!).

Tudjuk, hogy Krisztus nem tette haszontalanná és semmissé ezt a törvényt, mivel Ő maga mondta a Mt. 5: 17-18-ban: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat. Mert bizony mondom néktek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg minden be nem teljesedik”. Ezért valószínűtlen, hogy Krisztus arra törekedett volna, hogy megváltoztassa vagy megjobbítsa az ószövetségi törvények erkölcsi mércéjét.

Akkor mit értett alatta? Ha a 39. vers nem nullázza le a „szemet szemért” elvet, hogy valami jobb, jóval finomabb elvre cserélje, akkor mi ennek az igeszakasznak az értelme? A helyzet a következő: a „szemet szemért” elv a polgári jognak adatott, hogy a vitás kérdéseket rendezni tudják. Direktívaként szolgált a bírák számára, akik a polgári törvények megsértése felett ítélkeztek, hogy garantálják a bűn súlyának megfelelő büntetést. Ez az elv nem volt kegyetlen, hanem határt szabott a bűnért való büntetés súlyának. Minden esetben, mikor a „szemet szemért” elv életbe lépett, akkor a bírák elítélték el a bűnöst és szabták meg a büntetést, nem pedig a sértett fél (2 Móz. 21: 22-24; vö. az 5 Móz. 19: 18-21-el!). Az Ószövetség soha sehol nem engedélyezte, hogy az egyes ember vegye kezébe a törvényt, és alkalmazza azokkal szemben, akik őt személyesen megbántották.

Sajnos, a rabbinusi hagyomány elmosta az elengedhetetlenül szükséges határokat a polgári törvény és a jelentéktelen személyes sérelmek között. A rabbik visszaéltek a „szemet szemért” elvével, alkalmazva azt olyan emberek ügyében, akik a személyes bosszút keresték a rajtuk esett sérelemért.

Jézus egyszerűen csak ezt a helytelen felfogást javította ki. Ugyanakkor tett bizonyos szükséges megkülönböztetést a társadalmi és a személyes, valamint az enyhe és a súlyos sérelmek között. Az arcul ütés – nem valódi sérülés. Aki Krisztust akarja követni, fordítsa oda a másik arcát is. De ha az áldozat úgy tartja, hogy ez egy bűnös támadás, akkor vesse alá magát a polgári törvény szükséges procedúrájának, és engedje meg másoknak, hogy ítéletet mondjanak a bű felett, és megszabják a kiróható büntetést. Senkinek nincs joga a személyes bosszúra. Ha így járunk el, magunk ülünk a bíró és a büntetést végrehajtó székébe. Ez ellentmond mindama szellemiségnek, ami a polgári törvényből és személyiségi jogból árad.

Ezért Krisztus törvénye, hogy fordítsuk oda a másik arcunkat is, a sértés két kategóriáját állítja fel: az első – apró és személyes, a második – alapvető és társadalmi. A második esetben az áldozaton kívül valaki másnak kell bizonyítania a vétket, és meghozni az ítéletet. Az első esetben a sértett félnek, Isten dicsőítését tartva szem előtt, egyszerűen türelemmel el kell hordoznia a sértést.

Jézus Mt. 5: 39-ben elmondott szavai summázzák azt az elvet, amelyet alkalmaznunk kell a mindennapokban a kis, személyen sérelmek irányában: „Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is”.

Sok éven keresztül ezt a verset teljesen félreértelmezték. A 70-es évek egyik kultikus szektája arról volt ismert, hogy a „ne állj ellene a gonosznak” kifejezést olyan szélsőséges módon alkalmazták, olyan messze mentek, hogy egyszerre imádták Krisztust és a Sátánt is!

Természetesen, Krisztus nem azt tanította, hogy a gonoszoknak adjunk szabadságot minden helyzetben. Maga Jézus is ellene állt a gonosz vezetőknek mind az Ő tanításában, mind az Ő életvitelében. Két esetben kötélből még korbácsot is font, és elzavarta azokat, akik megszentségtelenítették az Ő Atyjának házát (Mt. 21: 12; Jn. 2: 15).

Más helyen a Szentírás arra tanít minket, hogy álljunk ellene az ördögnek (Jak. 4: 7; 1 Pt. 5: 9). Szembe kell helyezkednünk a hamis tanítókkal, és el kell vetnünk az ő hazugságaikat (Tit. 1: 9). Ellene kell állnunk a gonosznak az Egyházban, kizárva azokat, akik engedelmeskednek annak (1 Kor. 5: 3; az egyházi fegyelmezés teljesebb formájának megvitatását a 7. fejezetben találjuk). Pál még azt is tanította, hogy a vétkező vezetőket „mindenki előtt fedd meg, hogy a többiekben is félelem támadjon” (1 Tim. 5: 20).

A fentebb említett okok miatt világos, hogy a nem ellenállni elve és a „fordítsd oda a másik orcádat is” szabálya nem szolgálhat gátul a polgári hatóságnak a bűnözők megbüntetésében. Ha alkalmaznánk ezt az elvet a polgári szférában, akkor káoszba döntenénk a társadalmat. A világi hatóságot Isten adta a „gonosztevők megbüntetésére és a jót cselekvők megdicsérésére” (1 Pt. 2: 13-14; vö. a Róma 3: 14-el!). Az igazságosság arra kötelez minket, hogy a törvénynek érvényt szerezzünk, és arra tanítsunk másokat, hogy ők is így járjanak el. A bűntény felfedésének mind állampolgári kötelességnek, mind együttérzésnek kell lennie a részünkről. Elnézni, vagy segíteni elkendőzni a bűncselekményt, azt jelentené, hogy közösséget vállalunk a gonoszsággal. A vétlen fél felé való közömbösségünk már magában is komoly véteknek számit (Jer. 5: 28-29).

Ezért az Írásokban semmilyen helye nincs az olyan vélekedéseknek, hogy a bűnre való reakciónk mindig legyen passzív, és ne tanúsítsunk ellenállást. Lehetetlen, hogy Jézus erre tanított volna a Mt. 5: 39-ben.

Újból csak azt mondhatjuk, hogy Ő megtiltotta a személyes bosszút, haragot, elégtételt, vagy a harcias reakciót a személyes, vagy apró-cseprő sérelmek miatt. Az a szó, ami ellenállásnak fordítunk, erőszakos megfizetést jelent. Ez a gondolat a személyes bosszút foglalja magába. Krisztus egyszerűen csak ugyanazt az elvet adja itt elénk, amit Pál apostol tárgyal a Róma 12: 17-19-ben:

”Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. Arra legyen gondotok, ami minden ember szemében jó. Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben. Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának, mert meg van írva: "Enyém a bosszúállás, én megfizetek" - így szól az Úr”.

Valaki azt mondhatná, hogy Krisztus keresztre feszítése sem nem jelentéktelen, sem nem személyes volt. Ezért nem tartozik azon sérelmek kategóriájába, amelyeket nekünk nem szükséges észrevennünk, nemde bár?

Igen, de ez a sérelmek egy olyan harmadik kategóriájába tartozik, amelyről Jézus megemlékezett a Hegyi Beszédben: az igazságért való üldözés kategóriájába. Urunk azt tanította, hogy örömmel kell elhordoznunk, mikor az igazságért szenvedhetünk:

„Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek” (Mt. 5: 10-12).

Figyeljétek meg, Krisztus milyen reakciót tart megfelelőnek, mikor ilyen igazságtalanságot kell elhordozunk: „örüljetek és örvendezzetek”. Ez nem az állhatatlan, szeszélyes jókedv kiábrázolása. Itt nem valami szadista kielégültségről beszél a szenvedések elhordozása során. Ez egy állandó, nyugodt békesség – olyan lelkületnek a jelenléte, amelyet maga Jézus tárt elénk az Ő szenvedésének pillanataiban.

A Szentírás nem egyszer úgy mutatja be Krisztust, mint a feláldozott Bárányt: „Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját” (Ézs. 53: 7). A hangsúly itt az Ő hallgatására és passzivitására van téve. Ő az igazságért szenvedett, és nem lett volna helyes, ha Ő ellenáll. Miért?

Először is, Neki nem volt bírósági pere. Mind a hivatalos Róma, mind a zsidó Szanhedrin összeesküdtek ellene, hogy megölik Őt. Ebben a helyzetben, habár az Ellene való sértés valós és nyilvánvaló volt, Neki nem volt lehetősége arra, hogy törvényes védelmet találjon. Abban a helyzetben nem volt nagyobb földi bíróság, amelyhez Ő fordulhatott volna. Ez egyedüli védelem a szembe helyezkedés volt. Ezt az álláspontot azonban elhagyta, mikor a Gecsemámé-kertben Pétert megfeddte, és azt parancsolta, hogy tegye el a kardját (Jn. 18: 11). Abban az esetben a fegyveres ellenállás nem volt megalapozott, függetlenül attól, mennyire voltak igazságtalanok az Őt üldözők, és ártatlan volt Ő. Jézus emlékeztette Pétert, hogyha ellent akart volna állni, akkor egyszerűen imádkozhatott volna az Atyához, és azon nyomban a mennyei seregek a segítségére érkeztek volna: „Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet?” (Mt. 26: 53). Ezért Jézus képes lett volna megakadályozni az Ő keresztre feszítését, ha ezt az utat választotta volna.

Ha azonban Ő ezt választotta volna, az Ő földi küldetése betöltetlen maradt volna, és a bűn váltsága nem ment volna végbe. Az Atya átadta Neki a poharat, és Ő alávetette magát az Atya akaratának, függetlenül attól, mibe került ez Neki. Ő a gonoszt jóval győzte meg.

Az egyik fontos tényezője a keresztre feszítésnek mind a négy evangéliumban Krisztus hallgatása az Ő vádolói előtt. Mikor törvényes kérdéseket tettek fel Neki, becsületesen, de röviden válaszolt. Azonban az esetek nagyobb részében Ő hallgatott. A főpap elégedetlen volt, valamilyen okot szeretett volna találni, hogy megvádolhassa Őt, de „Jézus azonban hallgatott” (Mt. 26: 63; vö. a Mk. 14: 61-el!). Pilátus előtt Ő hangtalan maradt, míg a főpapok és az írástudók hamis vádakat hoztak fel Ellene (Mt. 27: 12). A Mk. 15: 4-5-ben a következő van megírva: „Pilátus ismét megkérdezte tőle: "Nem felelsz semmit? Nézd, mennyire vádolnak!" Jézus pedig többé semmit sem válaszolt, úgyhogy Pilátus nagyon elcsodálkozott”. Mikor Pilátus kihallgatta Jézust, hogy honnan való, „de Jézus nem felelt neki” (Jn. 19: 9). Lukács szintén azt mondja, hogy Heródes „hosszasan kérdezgette őt, de Jézus semmit sem válaszolt neki” (Lk. 23: 9).

Ezért mondja Péter, aki szemlélője volt a dráma nagy részének, mindezt: „mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél” (1 Pt. 2: 23).

Mikor Jézus megszólalt életének azokban az utolsó óráiban, egyértelmű volt mindenki számára, hogy az Ő értelme sem bosszúvággyal, sem önigazolással nem volt tele. Az Ő gondolatait a keresztre feszítés során a megbocsátás töltötte ki.

Példának okáért, szenvedései csúcsán, abban a pillanatban, mikor a keresztre feszítettek nagy többsége, valószínűség szerint, dühünkben átkozódtak, Ő keresztre feszítőiért imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk. 23: 34).

J. C. Ryle püspök a következőket írta: „Ezek a szavak, minden bizonnyal, akkor hangzottak el, mikor Urunkat a keresztfára szegezték, vagy közvetlenül az után, hogy a keresztet felállították a halmon. Érdemes megjegyezni, hogy abban a pillanatban, amikor eleredt a Magasztos Áldozat vére, a mi Főpapunk elkezdett közbenjárni”.

Látjátok ennek a dicsőséges voltát? Habár Krisztus Mindenható, Örökkévaló, Mindenekfelett való Isten, Ő nem fenyegetett, Ő nem vádaskodott, Ő nem ítélkezett az Őt keresztre feszítők felett. Ahelyett, hogy keserű szemrehányásokkal illette volna őket, imádkozott értük.

Korábban Jézus azt tanította: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket” (Mt. 5: 44). De ki gondolta volna, hogy ez a tanítás ilyen messze is elmegy?

Urunk halálának más aspektusai ehhez hasonlóan, az isteni kegyelem eme kifejezése szintén az ószövetségi próféciák beteljesedése volt. Ézsaiás maga is előre megmondta: „Ezért a nagyok között adok neki részt, a hatalmasokkal együtt részesül zsákmányban, hiszen önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért” (Ézs. 53: 12).

Jézust elérte ez az óra (Jn. 13: 1). Eme pillanatig ellenségei sokszor keresték Őt, hogy halálra adják (vö. a Jn. 7: 30; 8: 20-al!). „Én odaadom az életemet, hogy aztán újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól” (Jn. 10: 17-18). Minden, ami azokban az órákban ment végbe, „Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda” (Csel. 2: 23). Minden, ami történt, „elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás” (Jn. 19: 28; vö. a 24., 36. versekkel, valamint a Mk. 15: 28-al!).

Ebből az okból kifolyólag jött el ebbe a világba (Jn. 3: 17). A testet öltés fő célja a megbocsátás volt. Ő éppen ezért halt meg. Ő éppen ezért imádkozott. Ő ezt jelképezte halálával. Újból csak olyan példát adott elénk, ami nekünk szentséges módon követnünk kell. Ha nem érzitek érdemtelenségeteket, hogy kövessétek az elétek adott példát, valószínűleg nem értettétek meg mindennek a fontosságát.

A kereszten való függés képe egy figyelemre méltó ellentétet mutat be. Egyik oldalról ott van Jézus, Aki alázatosan alávetette magát az Atya akaratának, „megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil. 2: 8). Másik oldalról, ott van a kárörvendő, csúfolódó, nevető tömeg, amely gyalázza a latrokat, amely kész bármi áron elérni gonosz célkitűzését. Ők ebben a rettenetes, ugyanakkor szentséges pillanatban összetalálkoztak – az egyedül szeplőtlen Bárány és a vérszomjas, mindenre kész tömeg: „arra a helyre értek, amelyet Koponya-helynek hívtak, keresztre feszítették őt” (Lk. 23: 33). Újból csak, mindennek végbe kellett mennie, „Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda” (Csel. 2: 23), „hogy beteljesedjék az Írás” (Jn. 19: 28). Ebben a pillanatban azonban, természetesen csak maga a Bárány értette meg, hogy Isten akarata teljesedett be.

Valaki okvetlenül megkérdezi, hogy Krisztus kikért imádkozott. Azokért a zsidókért, akik szövetkeztek, hogy halálra juttassák Őt? A római katonákért, akik önkezűleg szegezték Őt fel a keresztre, és utána még sorsot is vetettek a ruháira? A gúnyolódó tömegért, amely szidalmazta Őt?

A válasz: mindezekért, és még többekért. Bizonyos értelemben ennek az imádságnak a keretei túlmutatnak azokon, akik ama napon ott voltak. Mindazokra érvényesek, akik valamikor hittek Krisztusban, és belekapaszkodtak az Ő bocsánatába. Több annál, ott Reá voltak helyezve a mi bűneink. Mi éppúgy vétkesek vagyunk, mint azok, saját kezeikkel verték a szegeket az Ő bűntelen kezeibe és lábaiba.

Az „Atyán, bocsáss meg nekik” kifejezés nem egy azonnali, feltétel nélküli, mindenkire érvényes megbocsátást fejezett ki mindazokra nézve, akik részt vettek Krisztus megfeszítésében. Inkább ez egy közbenjárás volt mindazokért, akik megtérnek és hinni fognak Benne, mint Úrban és Megváltóban. Jézus azért imádkozott, hogyha amazok felismerik tetteik borzalmasságát, és ha fogják keresni az Isten bocsánatát, akkor Istennek ne emeljen kifogásokat ellenük. A megbocsátás nem vonatkozik azokra, akik továbbra is nyakasan ellenállnak, akiket hitetlenség, bűn, és lázadás jellemez. Azokra, akik megcsontosodott gyűlöletüket magukkal vitték a sírba, ez az imádság nem vonatkozik, és nem menti fel őket vétkeik alól.

A bűnbocsánat mindenki számára ingyenes (Jel. 22: 17). Isten a megbocsátásra törekszik, ahogyan az atya is megbocsátott a tékozló fiúnak. Minden bűnöst arra hív fel, hogy alázatos bűnbánattal térjen meg Hozzá (Ez. 18: 3-32; Csel. 17: 30). Azokat, akik ezt megteszik, Ő tárt karokkal és határtalan bocsánattal várja. De azok, akik hitetlenségben és engedetlenségben maradnak, sosem ismerik meg az Isten kegyelmét.

Ezért Krisztus azokért imádkozik, akik bűneikből meg fognak térni. Az a bűn, amelynek elkövetésében vétkesen voltak, olyan rettenetes volt, hogyha ezek az emberek valóságosan nem hallották volna meg az Ő imádságát, azt feltételezhették volna, hogy az ő bűneikre nincs bocsánat (Ld. a 2. mellékletet!).

Miért imádkozott Ő úgy, hogy „Atyám, bocsásd meg nekik”, mikor korábban Ő egyszerűen megbocsátott a vétkeseknek (vö. a Lk. 7: 48-al!). Végül is, Ő nem mutatta meg, „hogy van hatalma az Emberfiának megbocsátani a bűnöket a földön” (Mt. 9: 6)?

Igen, de most, mikor bűneinket magára vette, és helyet cserélt velünk, meghalva értünk, minden isteni előjogról lemondott, még az Ő életéről is. Ott Ő Isten előtt úgy függött, mint a bűnös emberiség képviselője. Éppen ezért Ő az Atyához könyörgött a bűnök bocsánatáért. Abban a pillanatban, mikor Ő közösséget vállalt azokkal, akiknek Iránta való elvakult haragja ezeket a szenvedéseken eredményezték. Milyen nagy csodája ez az isteni kegyelemnek!

Jézus szavai, hogy „nem tudják, mit cselekszenek” (Lk. 23: 34), egyértelműen nem azokra vonatkozik, akik halálra adták Őt, és nem fogták fel bűntettük rettenetes valóságosságát. A zsidó vezetők tudták, hogy Őt hamisan vádolták meg (Mt. 26: 59). Pilátus tudta, hogy Jézus ártatlan volt (Lk. 23: 4). Bárki, aki csak valamennyire is be volt avatva az események menetébe, láthatta azt az égbekiáltó igazságtalanságot, ami előtte zajlott le (Mk. 14: 56).

Ezek az emberek azonban olyan vakok voltak, akiket vak vezetők vezettek (Csel. 3: 17). Senki sem mérte fel annak mélységében az elkövetett gonosztettet. Teljesen vakok voltak az isteni igazságok meglátására.

Tudatlanságuk azonban nem menti fel őket. A bizonyítékok rámutattak arra, hogy Kicsoda Jézus, és ez elégséges volt. Hallgatva Őt, „a sokaság álmélkodott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudóik” (Mt. 7: 28-29). Tanúi voltak az Ő magasztos tetteinek (Jn. 10: 32-33). Teljesen egyértelmű, hogy egyesek azok közül, akik most az Ő halálát követelték, korábban követték Őt, hogy szemlélői lehessenek az Ő csodáinak. Egyesek talán azok közül voltak, akiket Ő jóllakatott (Jn. 6: 26). Lehetséges, hogy sokan, akik most a tömegben lézengtek, egy héttel ezelőtt még abban a tömegben álltak, amely üdvözölte Őt a városba való dicsőséges bevonulásakor (Mt. 21: 8-11)! Természetesen, ezek az emberek képtelenek voltak nem emlékezni azokra a dolgokra, amelyeket Jézus mondott és tette az ő jelenlétükben. De még a vakságuk sem menti fel őket eme kegyetlen gyilkosság alól.

Urunk azonban ennek ellenére az Ő nagy kegyelméből imádkozott azért, hogy megbocsáttassanak az ő bűneik. Lelki értelemben vakok voltak, akik abszolút nem tudták felfogni annak a borzalmát, amit elkövettek. Ez nem egy tudatos vagy előre megfontolt kísérlet volt arra nézve, hogy a világ világosságát elhomályosítsák. Értelmük teljesen vak volt, hogy meglássa ezt az igazi világosságot, éppen ezért is voltak képtelenek felfogni gonoszságuk megrázó voltát. „Ezt e világ fejedelmei közül senki sem ismerte fel, mert ha felismerték volna, a dicsőség Urát nem feszítették volna meg” (1 Kor. 2: 8).

Kapott-e választ Jézus az értük elmondott imádságra? Természetesen, igen.

Az imádságra mondott első válasz a leg drámaiabb módon érkezett meg, még Jézus halálának beállta előtt.

Mind Máté, mind Márk lejegyzi, hogy Krisztus két bűnöző között volt megfeszítve. Valószínűleg, ezek az emberek lázadók voltak, akik a törvényes hatalom ellen támadtak. Lehettek Barabás cimborái is, akik rabló (Jn. 18: 40), gyilkos volt, és Róma ellen bujtogatott (Lk. 23: 18-19).

Bárhogyan is volt, ez a két ember nem volt barátságban a törvénnyel. Az a bűntény, amelynek elkövetésében megvádolták őket, halálos ítéletet érdemelt, és az egyik közülük végül is elismerte, hogy ők, Krisztussal ellentétben, jogosan érdemlik meg a halálos ítéletet (Lk. 23: 41).

Következésképpen, felettébb erkölcstelen emberek voltak, és keményszívűségük abban is megmutatkozott, hogy habár keresztre voltak feszítve, a haldoklásuk órájában is keserű szívvel Krisztust gyalázták. Mikor a főpapok és az írástudók szidalmazták Őt azt mondva: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne” (Mt. 27: 42), akkor „a vele együtt megfeszített rablók is ugyanígy gyalázták” (44. vers, vö. a Mk. 15: 32-el!).

Mennyire meggyökeresedettnek kell lennie az emberi gonoszságnak, hogy gúnyolódni tudjon a vétlen áldozaton, mikor maga a gúnyolódó ugyanilyen büntetésre volt itélve! Ezek az emberek megcsontosodott bűnözők voltak. Természetesen, a legutolsó semmirekellők voltak, akik Krisztust halála órájában körbe vették. Mennyire megdöbbentő, hogy Krisztus arra kérte az Istent, hogy az olyan tisztátalan embereknek is bocsásson meg, mint ezek!

Lukács, lejegyezve Jézus imádságát, amit az Ő ellenségeiért mondott, hozzácsatolta a történethez a két lator végét is. Gyalázkodásukban elérkezik egy pont, mikor az egyik lator szívbeli változáson ment keresztül. Szemlélve azt, ahogyan Jézus csendesen elhordozta a szenvedéseket, nem gyalázva és átkozva üldözőit, ez az ember, aki lelkiismerete elkezdett gyötörni, megtért. És mikor mindketten már haldokoltak, a következő kéréssel fordult a Megváltó felé: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba” (Lg. 23: 42).

Ez az egyszerű bejelentés a valóságban egy nagyon is komoly bizonyságtétel volt. Ez az ember világosan látta vétkei mélységét. Megvallotta, hogy jogosan volt halálra adva, és hogy Krisztus ártatlan volt (41. vers). Viselkedése nyomban megváltozott, a dühödt szemrehányást alázatos kérés váltotta fel. Minden fenntartás nélkül elismerte Jézus jogos igényét arra, hogy Ő az Ura a mennyei királyságnak (42. vers). Kevés a valószínűsége annak, hogy ez az ember teljességében átlátta volna Krisztus halálának fontosságát, de abban a pillanatban, mikor Róma elleni lázadásának jogos büntetését hordozta, Krisztus megváltotta őt az Isten színe előtt.

Hogyan változott át ilyen gyorsan ennek a latornak a gyalázkodása imádássá? Nem test és vér mutatták meg neki az igazságot, hanem a Mindenható Isten nyitotta meg az ő szemeit. Élete utolsó perceiben Isten az Ő kegyelméből új szívet ajándékozott neki. Semmit sem tett, hogy ezt az isteni kegyelmet kiérdemelje. Ellenkezőleg, élete végén gyalázta és gúnyolódott Krisztuson, habár maga is a halál torkába nézett, és várt rá Isten ítélete.

Krisztusnak, Aki az Isten Báránya volt, és halálra adatott, csendes szenvedése azonban felébresztette ennek a latornak a szívében az Isten iránti félelmet, és végén ő elítélte társának viselkedését: „Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy!” (Lk. 23: 40). Ezzel a kijelentéssel saját magát is elítélte. „Mi ugyan jogosan, – vallotta meg ez a lator – mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el”.

Tudta azt, hogy saját magában semmilyen reménysége sem lehet, ez a haramia egy nagyon kis dologra kérte Krisztust: „Emlékezzél meg rólam”. Ez a kérés a publikánus keserves könyörgésére emlékeztet minket, aki „még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek” (Lk. 18: 13). Ez az utolsó lélegzetvétellel elhangzott keserves kérés, amely a legkisebb jóindulatot célozta meg, maga is az érdemtelenségről beszél.

Jézus, Aki kész volt megbocsátani a legharagosabb ellenfeleinek is, teljesítette ennek az embernek a kérését, sőt többet is tett annál: „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban” (43. vers).

Ebben az ígéretben benne volt mindazon bűnök bocsánata, amit élete során elkövetett. Magától a vétkestől semmi sem követeltetett meg ahhoz, hogy ezekből a bűnökből megváltassék. Semmiféle penitencia nem volt neki előirányozva, semmiféle purgatóriummal való fenyegetés nem hangzott el; még szemrehányást sem kapott azért, hogy ilyen sokáig kerülte Krisztust. Azonnal teljes bebocsátás nyert Isten országába: „ma velem leszel a paradicsomban”. Krisztus megváltói áldozata elégséges volt, hogy garantálja a teljes és ingyenes megbocsátást ennek a legrettenetesebb bűnösnek.

Az Írásban semmi más nincs megemlítve Jézus és a haldokló lator beszélgetéséből. Mindketten kibeszélhetetlenül szenvedtek. Hamarosan mindketten átlépték a menny kapuját: Krisztus, Aki tökéletesen kifizette a lator bűneinek árát, és a lator is, aki magára ölthette a tökéletesen bűntelen Megváltó szeplőtlen igazságát. A megbocsátás csodája megtörtént!

Mindez a sötétség leple alatt ment végbe. Máté evangélista a következőket mondja el: „Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség lett az egész földön” (Mt. 27: 45). A földet beborító sötétség nem lehetett és nem is volt egy egyszerű napfogyatkozás. A páska ünnepe mindig teliholdkor volt, amely abszolút kizárja egy holdfogyatkozás lehetőségét. Ez egy természetfeletti sötétség volt, amely az isteni ítéletet volt hivatott kiábrázolni. Isten megítélte az emberiség bűnét, és ennek eredményeképpen a világ világosságának meg kellett halnia. A mindenség történelmének ez volt a legünnepélyesebb pillanata, és csak a sötétség volt megfelelő jel ennek kifejezésére.

Máté szintén egy sor olyan nem mindennapi eseményt jegyzett fel, ami Jézus halálakor ment végbe.

„Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét.És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek” (Mt. 27: 50-53).

Krisztus halála nem egy szokványos tragédia volt, habár a jelenlévőknek talán úgy tűnt, hogy most mindenen a káosz lesz úrrá. A pásztor megveretett, és a juhok szétszéledtek. A megmaradt követők kis csoportjának úgy tűnt, hogy a gonoszság nagy győzelmet aratott. Maga a természeten is, úgy látszott, mintha a káosz vett volna uralmat: az egész földet beborított a sötétség, a földrengés és a nyomasztó homály – az egész mindenség teljes csüggedésbe süppedt.

Semmi sem állt azonban messzebb az igazságtól, mint ez. Maga Krisztus irányított mindent. Megmondta a farizeusoknak: „Én odaadom az életemet, hogy aztán újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól” (Jn. 10: 17-18). Bármilyen kaotikusnak is tűntek az események, Isten egy pillanatra sem veszítette el mindenható ellenőrzését a bűnösök felett. Ellenkezőleg, többször olvassuk azt a keresztre feszítéssel kapcsolatban, hogy: „Így teljesedett be az Írás” (Jn. 18: 24, 28, 36). Minden esemény az Isten tervének megfelelően zajlott le.

Mikor Krisztus meghalt, egyszerűen lehajtott a fejét, és kilehelte a lelkét. Senki sem volt képes elragadni Tőle akaratán kívül az Ő életét. Egyetlen pillanatra sem veszített el istenségét vagy mindenhatóságát. Mindaz, ami végbe ment, az Ő gondolatának része volt – annak a gondolatnak a része, amely lehetővé tette a bűnök megbocsátását.

Ami káosznak tűnt a természetben Krisztus halálának pillanatában, a valóságban telve volt az Isten által elrendelt és kontrolált események láncolatával, aminek az volt a funkciója, hogy rámutasson a megbocsátás megtörténtére.

Fordítsatok figyelmet arra, hogy a templom kárpitja „felülről az aljáig kettéhasadt” (Mt. 27: 51). Ez volt az a kárpit, amely elválasztotta a szentek szentjét a templom többi részétől. Azt a vonalat jellemezte, amelyet senki sem léphetett át a főpapon kívül, aki egyszer egy évben a váltság napján a szent áldozat vérével lépett be ide.

A zsidókhoz irt levél 9. és 10. fejezetében jelentős hely van elkülönítve eme kárpit jelentőségének megvitatására, amely arra hivatott, hogy megmutassa, „amíg az első sátor fennáll, addig nem nyílik meg a szentélybe vezető út” (Zsid. 9: 8). A minden évben bemutatott áldozatok szimbolizálták ama tökéletes áldozatot, amely eljön, amelyet mikor bemutatnak, véget vet minden további áldozatnak (Zsid. 10: 11-12). Ebben a pillanatban lett intézményesítve az Új Szövetség, amely Krisztus vérének kifolyására lett alapozva.

Annak garanciája, hogy bűneink örökre megbocsáttattak – az Újszövetség ígéreteinek megfellebbezhetetlen részét képezik (16-17. versek). „Ahol pedig a bűnbocsánatról van szó, ott nincs többé bűnért bemutatott áldozat” (18. vers). Ezért a zsidó levélnek megfelelően minden hívő bátran léphet a szentélybe – a kegyelem igaz, mennyei trónusához – Krisztus vére által (19. vers).

A kárpit felülről lefelé való kettészakadása azt jelenti, hogy maga Isten szakította azt ketté. A bűnbocsánat teljes és visszafordíthatatlan volt. E naptól fogva a templomban bemutatott ceremónia és szertartásosság elveszített jelentőségét. Egy generáción belül a templom le lett rombolva, és vele együtt a mózesi áldozathozatal meg lett szüntetve felülről.

A Mt. 27: 51 a következőképpen folytatódik: „a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak”. Az Ószövetség idejében a földrengés mindig Isten haragjának szemléletes képe volt. Mikor Isten a Sínai-hegyen Mózesnek átadta a törvényt, „az egész hegy nagyon rengett” (2 Móz. 19: 18). A föld mozgása vagy rengése még a zsoltárokban is mindig Isten haragját vagy ítéletét jelképezték (18: 8; vö. a 68: 9, 77: 19, 97: 4-el!). Az utolsó ítélet napja egy globális földrengéssel fog kezdődni, amelyhez hasonlót addig még senki sem látott (Zsid. 12: 26-27; Jel. 6: 14-15).

A Mt. 27: 51-ben a földrengést Isten bűn miatti haragja követte, amit az Ő Fiára öntött ki. Ez a momentum volt a csúcspontja Isten bűneinkért való ítéletének, mikor is Isten Fia kilehelte a lelkét, és ennek rettenetében a föld megrendült.

Ebben a pillanatban még egy csoda történt: „A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste” (Mt. 27: 52). Más evangéliumokban ez az esemény nincs megemlítve. „Sok”, de nem minden szent Jeruzsálemben, és környékén támadt fel. Ez a kifejezés viszonylagos és akár néhány tucat emberről is beszélhet. Az a jelentéktelen figyelem, amit a Szentírás szentel ennek az eseménynek, kizárja egy széleskörű feltámadásnak a lehetőségét. Ezek az emberek kétség kívül a halottak közül támadtak fel, megdicsőült testben, és „Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek” (53. vers). Elegen voltak ahhoz, hogy megerősítsék, hogy ez a csoda valóban megtörtént. Többet ezekről az emberekről nem olvasunk. Elhozva a feltámadás bizonyságát, dicsőségben elragadtattak – előrevetítve ezáltal azokat az eseményeket, amelyeket az 1 Thessz. 4: 16 ír le.

Mindezek az események egyszerre történtek meg, és ily módon, a világ által átélt legsötétebb időpontban, ezek a dicsőséges győzelmek arról beszéltek, hogy valami rendkívülien csodálatos dolog ment végbe. Krisztus megbocsátást szerzett. A Nagy Pásztor életét adta az Ő juhaiért.

Még abban a pillanatban megváltotta Isten a bűnösöket. A Mt. 27: 54-ben a következő van megírva: „Amikor pedig a százados, és akik vele őrizték Jézust, látták a földrengést és a történteket, nagyon megrémültek, és így szóltak: "Bizony, Isten Fia volt ez”!

A százados egy hadseregben szolgáló tiszt volt, aki több mint száz katona felett rendelkezett. Kétség kívül, ő volt az, aki Krisztus és a két lator keresztre feszítését irányította. Valószínű, hogy egyesek az alárendeltjei közül részt vettek Jeruzsálemben Jézus őrzésében a testőrök házában, és Pilátus rezidenciáján végbe ment kínzást követően. Lehettek közülük olyanok, akik részt vettek azt megelőző este Jézus Getsemáne-kertbeli letartóztatásában.

Kétségtelen, hogy ezek a harcosok részt vettek Jézus megkorbácsolásában is. Ők öltöztették bíborba Őt, tűztek töviskoronát a fejére, és szemeit bekötve ütlegelték, valamint gyalázkodva leköpdösték Őt (Mt 27: 27-30; Lk. 22: 63-64). Ők voltak azok, akik Jézus kezeit és lábait a kereszthez szegezték, és utána ruháira sorsot vetettek, gyalázatosan becsmérelve Őt kin keserves szenvedései közepette.

Hallották Pilátus kijelentését arról, hogy Jézus ártatlan, éppen ezért tudták, hogy Ő nem volt egy lázadó. Semmi nem volt az Ő viselkedésében vagy szavaiban, ami fenyegetettséget jelentett volna Róma vagy a zsidó nép számára. E katonák számára Ő valószínűleg teljes ellentéte volt azoknak a bűnözőknek, akiknek keresztre feszítésében ők már eddig részt vettek. Gúnyolódásuk arra utal, hogy az elején Őt eszementnek vagy lelkiekben beteg vallási fanatikusnak tartották.

A természetfeletti sötétség azonban, a földrengés, és az, ahogyan Krisztus elhordozta a szenvedéseit, hatást gyakoroltak ezekre a katonákra. Márk azt mondja, hogy Jézus halála végül is felnyitotta a szemüket arra, hogy Ki is volt Ő valójában: „Amikor a százados, aki vele szemben állt, látta, hogy így lehelte ki lelkét, ezt mondta: "Bizony, ez az ember Isten Fia volt!” (Mk. 15: 39). Ezek a katonák kétségtelenül sok embert láttak meghalni a kereszten, de senkit sem láttak, aki úgy halt volna meg, mint Jézus. Az az erővel teljes fájdalmas kiáltás, amely Jézusból fakadt ki, eddig sosem hallott volt számukra a keresztre feszítésnek ebben a stádiumában.

Máté azt mondja, hogy nemcsak a százados, hanem vele együtt a katonák is „nagyon megrémültek” (Mt. 27: 54). Az a görög kifejezés, ami ezt a nem mindennapi ijedelmet fejezi ki – pánikhoz hasonlítható. Ilyen félelem gyakran akkor jött létre, mikor az emberekben tudatosult, hogy ki volt valójában Jézus. Mellesleg, az a kifejezés, amely itt van használva, azonos azzal a kifejezéssel, amit Máté a tanítványok ama reakciójának körülírására használ, mikor látták Jézust a vízen járni (14: 26), vagy amikor három tanítvány reakcióját írja le az elváltozás hegyén, mikor meglátták Jézust az Ő dicsőségében (17: 6).

Ezekben a katonákban a kereszt lábánál hirtelen tudatosult, hogy Kit feszítettek ők meg, és ennek eredménye volt az a hatalmas félelem, amit átéltek. A sötétség és a földrengés minden rettenete semmiség volt ahhoz a felismeréshez képest, hogy az általuk keresztre feszített személy – valóban az Isten Fia volt, Akit a zsidó vezetők azért adtak a keresztre, mert Ő Isten Fiának nevezte magát! Éppen ezért használta a százados a zsidó vezetők azon szavait, amelyekkel bevádolták Őt Pilátus előtt („Isten Fiává tette magát”, Jn. 19: 7).

Az a bizonyságtétel, amit a százados elmondott, mind az ő, mind a harcosai igaz hitének kifejezője. „Bizony, Isten Fia volt ez” (Mt. 27: 54). Lukács lejegyezte, hogy a százados reakciója igaz imádat volt: „A százados látta, ami történt, dicsőítette Istent” (Lk. 23: 47). Egy ősi hagyomány szerint a századost Longinnak hívták, hitre jutott, és egyik tagja volt az őskeresztyén egyháznak.

Ez a százados és más hitre jutott katonák azonnali feleletei voltak Jézus imádságának és szenvedésének. Maga Isten mentette meg ezeket az embereket feleletképpen haldokló Fia könyörgésére.

Honnan tudjuk mindezt? Onnan, hogy az üdvösség – mindig az isteni kegyelem eredménye. Ezeknek az embereknek a hite az Isten szívükben való munkájának bizonyítéka volt. „Ezért tudtotokra adom, hogy senki sem mondja: "Jézus átkozott", aki Isten Lelke által szól; és senki sem mondhatja: "Jézus Úr", csakis a Szentlélek által” (1 Kor. 12: 3). Jézus egyértelműen kijelentette Péternek, hogy Isten a Forrása az igaz hitnek (Mt. 16: 16-17). Csak maga Isten volt képes megváltoztatni a százados és katonái megkérgesedett szívét.

Nemcsak a századost és az embereit fogta el a félelem Jézus halálakor. Lukács azt írja, hogy Krisztus keresztre feszítése sokak számára azok közül, akik az Ő halálát kívánták, kesergéssel és rettegéssel zárult: „És az egész sokaság, amely erre a látványra verődött össze, amikor látta a történteket, mellét verve hazatért” (Lk. 23: 48).

Néhány órával azelőtt ez egy vérszomjas tömeg volt, akik hangosan követelték Krisztus halálát. Most, hogy megkapták, amit szerettek volna, semmijük sem maradt, a csüggedést, a bánatot és a félelmet kivéve. A hosszan várt győzelem üressé és remény nélkülivé tette őket. A tömeg szétoszlott, és mindenki remegve tért haza, hogy megbújjon otthonában. A mellveregetés a félelmet, és valamilyen szinten a megtérést volt hivatott kifejezni. De a századostól eltérően, aki magasztalta Istent, ezeknél az embereknél nem volt felismerhető az igaz bűnbánat. A katonáktól eltérően ők nem vallották meg bűneiket, és nem adták jelét Jézus Krisztusba vetett hitüknek.

Ettől függetlenül, Isten válaszolt a kereszten elhangzott imádságra. A Bibliában egyértelműnek tűnik, hogy ezek az emberek azon háromezer tömegét szaporították, akik egy napon csatlakoztak az egyházhoz (Csel. 2: 41). Ki tudja, hogy hány ezek közül, és hány ezer azon kívül, akik üdvözíttettek a következő hetekben Jeruzsálemben, volt tagja annak a vérszomjas tömegnek, amely a Golgotánál gyűlt össze.

Péter apostol, akik felszólalt Pünkösdkor a tömeg előtt, annak a feltételezésnek adott hangot, hogy a jelenlevők közül sokan személyesen is részt vettek Krisztus keresztre feszítésében. Péter gyakorlatilag konkrétan megvádolta őket ebben a dologban: „Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek” (Csel. 2: 36, kiemelés a szerzőtől).

Ők pedig nem cáfolták vétküket. Látszik, hogy hatalmas teherként csüngött rajtuk mindez azóta, hogy mellüket verve hátat fordítottak a Golgotának. Mikor hallották Péter szavait, „ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: "Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?" (37. vers).

És mikor Péter megtérésre, valamint a Krisztusban való hitre szólította fel őket, az eredmény megrendítő volt: „hittek a beszédének, megkeresztelkedtek, és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk” (41. vers).

Ők szintén Isten felelete voltak az Ő haldokló Fia imádságára. Bizonyos értelemben Jézus imája tett csodát Pünkösdkor.

De a Pünkösdkor történő háromezer megtérés csak a kezdet volt. Nagyon valószínű, hogy az apostoli kor végére azok nagy többsége, akik részt vettek Jézus halálra adásában, Isten országának gyermekeivé lettek, feleletképpen arra az imádságra, amit Ő a megbocsátással kapcsolatban mondott el!

Több annál, bizonyos értelemben, minden bűnös, aki valaha is élt a földön, és bocsánatot nyert, felelet Krisztus imádságára. Mivel vétkeink Általa oda lettek szegezve a keresztre, mi éppúgy részesei és okozói vagyunk az Ő halálának, mint azok, akik személyesen is beverték az Ő kezeibe és lábaiba a szegeket. Az a bocsánat, amelyet Ő adott a kereszten azoknak, akik Őt megfeszítették, ugyanaz, amely Ő napjainkban felajánl a bűnösöknek. Nekünk, akik megtapasztaltunk ezt a kegyelmet, szent kötelességünk hasonló irgalmat gyakorolni mások felé (Ef. 4: 32)!

Milyen magasztos mércét szabott Ő nekünk! Az Ő visszautasítása, hogy ugyanúgy fizessen, a sérelmek csendes elhordozása, imádsága a megbocsátás felől, megbocsátásra való készsége – mindez példa előttünk, amelyet nekünk követnünk kell.

Milyen gyorsan kész a testünk, hogy elutasítsa ennek a példának a követését! Mikor érdemtelenül szenvedünk, nagyon könnyű igazolni a bosszút, és nagyon nehéz Urunk nyomdokában járni. De mint Ő is, hinnünk kell Abban, Aki igazságosan ítél (1 Pt. 2: 23).

Tekinthetünk-e úgy a kereszt jelenetére, hogy megértve Urunk szenvedéseinek mélységét, utána próbáljuk igazolni magunkat, hogy nem vagyunk felkészülve azon sérelmek elhordozására, ami felebarátaink részéről ér minket? A válasz egyértelmű. Nem kell-e ugyanúgy irgalmat gyakorolnunk, ahogyan magunk is irgalmat nyertünk (ld. a Mt. 18: 21-35-öt!)? Mint azok, akiknek sok bocsáttatott meg, akik sokkal tartozunk, mint Urunk, mint testvéreink felé (ld. a Lk. 7: 47-et!). Urunk segítsen minket abban, hogy az Ő kegyelmének ösvényén tudjunk járni!

„Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól” (1 Jn. 1: 9).

A fentebb idézett igevers – az egyik legelső azok közül, amely a frissen megtért emberek megjegyeznek, mivel a megbocsátás és megtisztulás ígérete nagy vigasztalást nyújtanak azok számára, akik egész életüket megnehezítették vétkeik által.

Ez a vers azonban az utóbbi időkben bizonyos ellentmondások központjává vált. Egyes ismert teológusok azt mondják, hogy mivel a keresztyéneknek már minden bűnük meg van bocsátva, sosem kell többé Isten bocsánatát kérniük, és ha mégis így tesznek, az valamiféle hitetlenség jele. Azt bizonygatják, hogy az 1 Jn. 1: 9-nek semmi köze a keresztyénséghez.

Az egyik legelszántabb támogatója ennek az irányzatnak Bob George, az ismert író és rádiós igehirdető. George úgy jellemzi azokat a keresztyéneket, akik Isten bocsánatát kérik, mint „akiket naponta kétségek gyötörnek… akik nem hiszik el, hogy bűneik meg vannak bocsátva”.¹

George és mások, akik osztják a nézeteit, azt bizonygatják, hogy a Krisztusban való szabadság gyönyörködésének egyedüli lehetőségét csak akkor érjük el, ha mindörökké el van feledve a vétek, és úgy van elfogadva Isten bocsánata, mint a Krisztus érdemeiért tökéletesen végbemenő aktus.

Ebben a nézőpontban sok igazság van ahhoz, hogy tévelygésbe vigyen sok őszintén hívő embert. Mint ahogyan azt már láthattuk az 1. fejezetben, a hívők bűnei meg vannak bocsátva, és ki vannak fizetve Krisztusban. A keresztyének szabadok saját bűneik vétke alól, és felöltöztettek Krisztus tökéletes igazságába. Isten előtt az ő bocsánatuk – tökéletesen beteljesedett tény. A Biblia a következőket mondja: „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak” (Róma 8: 1). „Ki vádolná Isten választottait? Isten, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk?” (Róma 8: 33-34). „Krisztus megváltott minket a törvény átkától” (Gal. 3: 13).

Ezért Isten bírói ítélőszéke számára a hívők bűnei megbocsáttattak még az előtt, hogy azok megtörténtek volna. Isten, mint Bíró, tökéletesen megbüntette Krisztust bűneinkért, és az ítéletkor eltekint attól, hogy minket vádoljon ezekért a bűnökért. „Boldogok, akiknek megbocsáttattak törvényszegéseik, és akiknek elfedeztettek bűneik.Boldog az az ember, akinek az Úr nem tulajdonít bűnt” (Róma 4: 7-8). Minden keresztyén ebben a boldog állapotban van, és a nekünk tulajdonított igazság az alapja Krisztusban való szabadságunknak. Ez egy megfellebbezhetetlen igazság.

De mindezt nem a teljes igazság. Ne engedjétek meg magatoknak azt a gondolatot, hogy mivel megigazíttattunk, ezért Isten teljesen figyelmen kívül hagyja bűneinket. Egy percre se gondoljátok azt, hogy a hívők bűnben leledzhetnek oly módon, hogy ez ne nyerné el Isten nemtetszését. Ne tekintsetek úgy a bűn feletti szomorkodásra, mint amit meggátol benneteket a lelki egészség útján való haladásban. Ne gondoljátok, hogy az Isten felé való bűnbocsánatért való fordulás valami olyasmi, amit a keresztyénnek sosem szabad tennie. Az effajta nézet egyértelműen ellentmond a biblikusság elvének; és nem túlzunk, ha tévtanitásnak nevezzük azt. Azok a keresztyének, akik úgy gondolják, hogy vétkezhetnek úgy, hogy ezzel nem gyalázzák Istent, és eközben még a Mennyei Atya bocsánatát sem keresik, tévelyegnek.

Nemrég egy folyóiratot kaptam egy olyan missziótól, amely arról a tanításáról ismert, hogy a keresztyéneknek sosem kell bocsánatot kérniük Istentől. Az alábbi cikkben a misszió alapítója a következőket írja:

Minden bizonnyal hallottunk olyan embereket, akik így imádkoznak: „Urunk, azért könyörgünk, hogy bocsásd meg a bűneinket”. Itt álljunk meg egy kicsit. Miért imádkoznak bocsánatért azok a keresztyének, akiknek már megbocsáttattak? Ha hisznek az üdvösségükben, akkor miért esedeznek szüntelenül bocsánatért? Imáik hitetlenségükre utal.

Néhány bekezdéssel lejjebb a szerző azt javasolja, amit ő az imádság legjobb módszerének tart:

Sokszor hallhatunk ehhez hasonló imádságot: „Uram, áldalak azért, mint akinek minden bűne megbocsáttatott. Áldalak azért, Uram, hogy fehér lehetek, mint a hó”? Ritkán hallunk ilyen szavakat, bár ezek melegséggel töltik el Isten szívét, mivel egy olyan embernek az Istenbe vetett hitét demonstrálják, aki kijelentette, hogy Krisztusban üdvösségre lelt (Ef. 4: 32). Nem mehetünk el szótlanul Isten jó tetszése mellett, ha úgy tűnik, Ő egyre inkább haragszik rátok. Ahhoz, hogy magabiztosak lehessetek, hinnetek kell abban, hogy egyetlen bűn miatt sem vádol meg benneteket.

A kérdés ilyetén megközelítése egy elkerülhetetlen problémát vet fel – ez a gondolat teljesen ellentmond az Szentírásnak.

Krisztus világosan tanított arról, hogyan imádkozzunk: „Bocsásd meg a mi bűneinket” (Lk. 11: 4). Azok, akik vitatkoznak a bocsánatkérő imádságról, egy másik üdvkorszakhoz sorolják, úgy gondolva, hogy mikor Jézus a Mi Atyánkot adta, akkor a törvényről, és nem a kegyelemről tanított. Következésképpen, az állítják, hogy ha arra tanítjuk az embereket, hogy kérjék Istentől a bocsánatot, az ugyanaz, mintha a törvényre, és nem a kegyelemre tanítanánk őket. Azt követelni, hogy a keresztyének a Mi Atyánknak megfelelően imádkozzanak, nem jelent mást, mint törvénykezést.

A Mi Atyánk az ószövetségi korszakhoz tartozik, mikor vezérelvként a törvény, és nem a kegyelem dominált. A hívők közül napjainkban érti-e valaki azt, hogy Isten bocsánata attól függ, hogyan bocsátok meg másoknak? Valós-e, hogyha én nem bocsátok meg másoknak, akkor Isten sem bocsát meg nekem? Félniük kell-e a keresztyéneknek attól, hogy Isten megtagadja a bocsánatát a hívőktől, ha azok nem bocsátanak meg azoknak, akik sérelmet okoztak nekik? Le kell vonnunk a következtetést, hogy a Mi Atyánk valójában a törvényhez, és nem a kegyelemhez tartozik. A feltételhez kötött megbocsátás (a feltételeket figyelembe véve) nem vonatkozik a keresztyénekre.

Ez azt mutatja, hogy az illető abszolút nincs tisztában a megbocsátás fogalmával. Úgy van bemutatva, mintha más lett volna az Ószövetségben, és megint más az Újszövetségben. De még az Ószövetségben is az üdvösség a kegyelem, és nem a törvény által adatott. A hívők egyedül hit, és nem cselekedete által üdvözültek. Hisz Pálnak a római levél 4. fejezetében felvázolt állítása azon áll, hogy minden idők üdvösségre jutói ugyanúgy nyertek szabadulást, mint Ábrahám: azon igazság alapján, ami hit által volt nekik tulajdonítva (1-5. versek). Ez magába foglalja az olyan ószövetségi hívőket is, akik Mózes törvényének idejében éltek, mint például Dávid (6-8. versek). Az ő bűneik éppen olyan módon lettek megbocsátva, mint a mieink, éppúgy hit által lett a tökéletes igazságosság nekik tulajdonítva.

Más szóval, a Mi Atyánkat az Ószövetségre – vagy bármely más üdvkorszakra – korlátozni, nem változtat azon a világos tényen, hogy Jézus az üdvözülteket tanította a bocsánatért való imádság szükségességére.

Ha a megbocsátás leveszi rólunk múltbeli, jelenbeli, és jövőbeli bűneinknek a terhét, és nincs semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztusban vannak (Róma 8: 1), akkor miért kell mégis a hívőknek Isten bocsánatáért könyörögniük? Nem valami olyanért könyörgünk, amivel már rendelkezünk?

Álljunk meg itt, és ezt a kérdést közelítsük meg a Biblia szempontjából. Mindenek előtt, a Szentírás világosan tanít arról, hogy megváltott embereknek rendszeresen kell megbocsátásért könyörögniük. Ez világosan látszik a bűnbánati zsoltárokból (Zsolt. 7., 32., 38., 51., 102., 130., 143); ezt támasztja alá a Mi Atyánk; és erről szól az 1 Jn. 1: 9 is.

Saját bűnös hajlamaikkal a keresztyének egy bűnös világban élnek, habár örökre megmosattak az újjászületés fürdője által (Tit. 3: 5), mégis szükségük van arra, hogy naponként bűneik hatalmából megtisztuljanak.

Eme két megtisztulás ideális példáját János apostol szolgáltatja annak a vacsorának leírása által, amikor Jézus meg akarta mosni Péter lábát. Először Péter nem engedte meg Jézusnak, hogy ilyen lealacsonyító módon szolgáljon neki. Azt mondta az Úrnak: „Az én lábamat nem mosod meg soha” (Jn. 13: 8).

Jézus azt felelte neki: „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám”. Péter, aki mindig elhamarkodott volt döntései során, most is arra a következtetésre jutott, hogy lábának megmosása nem lesz elégséges számára: „Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is!" (9. vers).

Jézus válasza világos határvonalat húz a kétféle megmosatás között: „Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta” (10. vers).

A megmosás a megigazító megbocsátást illusztrálja. Azok, akik megigazíttattak, örökre megválttattak a bűn kárhoztatásától. Nincs szükségük második megigazításra, a bűn mindennapi befolyása miatt azonban szükségük van megtisztulásra. A bűnt rendszeresen meg kell vallani és el kell hagyni, és keresni kell a szerető, de megbántott Atya megbocsátását.

Az 1Jn. 1-ben az igeidők szintén ezt támasztják alá. A 7. vers szó szerinti fordítása ezt bizonyítja: „Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől”. Az igeidő a 9. versben is egy folytatólagos cselekményről beszél: „Ha megvalljuk bűneinket”.

Ezért sem az a megbocsátás, sem az a megtisztulás, amelyről az 1 Jn. 1 beszél, nem egyszeri, befejezett cselekmény. Ezek a versek nem támasztják alá azt a gondolatot, hogy Isten nem fordít figyelmet a hívők mindennapi vétkeire, mintha a mi megigazulásunk egyszer s mindenkorra a bűnt abszolút jelentéktelen dologgá tenné a keresztyén ember számára.

Ennek ellenére, ez a kérdés, valószínűleg, sok keresztyént nyugtalanít. Miért kell keresnünk Isten bocsánatát, ha Ő már biztosította számunkra a megbocsátást a megigazulás által?

A válasz lényege abban található, hogy Isten megbocsátásának két aspektusa van. Az első aspektus: Isten, mint Bíró, megajándékoz minket a bírói megbocsátással. Ez a megbocsátás az által a megváltás által van megszerezve, amit Krisztus szerzett nekünk. Ez a fajta megbocsátás felment minket a kárhozat mindenféle veszélye alól. Ez a megigazulás megbocsátása. Ez azonnal megtörténik, és soha többé nem kell érte imádkozni.

A második aspektus – az az atyai bocsánat, amit Isten úgy ajándékoz nekünk, mint Atyánk. Ő megszomorodik, mikor az Ő gyermekei vétkeznek. A megigazulás megbocsátása a bírói vétket veszi le a vállunkról, de nem teszi semmissé az Ő bűneink felett érzett atyai nemtetszését. Ő megfenyíti azokat, akiket szeret, az ő ideiglenes javukat szolgálva (Zsid. 12: 5-10).

Ezért az a megbocsátás, amit a keresztyéneknek naponként keresniük kell, nem a haragvó Bíró elnézése, hanem a megszomorított Atya kegyelme. Ennek a megbocsátásnak a kérésére tanított Krisztus a Mi Atyánkban. A Mi Atyánk vezető frázisa demonstrálja is, hogy itt atyai, és nem bírói megbocsátásról van szó. (Ez vonatkozik az 1 Jn. 1-re is, ahol „közösségünk van… Jézusnak, az ő Fiának vére által” témája szintén azt sugallja, hogy a 9. versben atyai, és nem bírói megbocsátásról van szó).

A bíró megbocsátás a bűneinkért járó büntetést veszi le a vállunkról. A szülői megbocsátásnak a bűn következményével van dolga. A bírói megbocsátás megszabadít minket a gyalázott, Mindenható Bíró haragjától. Az atyai megbocsátás a megszomorított, és elégedetlen, de szerető Atyával állítja helyre a kapcsolatot. A bírói megbocsátás megingathatatlan helyet biztosít az Isten igazság trónusa előtt. Az atyai megbocsátás megszentelődésünk állapotára vonatkozik minden időben, és az isteni kegyelem trónusa által adatik nekünk (Zsid. 4: 16). Mint Bíró, Isten hajlandó megbocsátani a bűnösöknek; de mint Atya szintén kész megbocsátani és megtisztítani az Ő gyermekeit a bűn szennyeződéseitől.

Az a feltételezés, hogy Isten elégedetlen lehet az Ő gyermekeivel, elégséges ahhoz, hogy mindazokban felébressze az ellenállást, akik azt gondolják, hogy Isten gyermekeinek bűnei soha, semmilyen körülmények között nem válthatják ki az Ő isteni elégedetlenségét. Egy keresztyén ember, aki helytelenül értelmezte ezt a tanítást, a következő levelet írta gyülekezetünknek:

Azt akarjátok mondani, hogy Isten szokott haragudni az Ő gyermekeire? Ha Krisztus igazságában takarózunk, hogyan képes Isten egyáltalán látni a mi bűneinket? Ha pedig Ő nem látja a mi bűneinket, hogyan lehetne Ő elégedetlen? Úgy gondolom, hogy Isten sosem elégedetlen a keresztyénekkel, mivel Ő Krisztusban elfogadott bennünket, mintha mi ugyanolyan igazak lennénk, mint maga Krisztus. És az Ő Szeretett Fia iránt kizárólag jóindulattal van.

Ezen kívül, ha azt tartjuk, hogy Isten haragszik az Ő gyermekeire, mikor azok vétkeznek, állíthatjuk-e azt, hogy Ő megbocsátott-e nekünk valamikor is?

Sajnos egyre több keresztyén botlik meg ezekben a kérdésekben. A Biblia helytelen magyarázata a kegyelem koncepcióját olyan szélsőségekbe vitte, hogy egyesek elkezdtek hinni abban, hogy a megigazulás feltételeként Istennek közömbösen kell tekintenie a hívők bűnére és engedetlenségére. Egyesek, akik gerjesztik ezeket a tanításokat, egyértelműen állítják azt, hogy mivel Krisztus megváltotta bűneinket, Istennek nincs joga szemrehányást tenni, mikor engedetlenek vagyunk.

Ahhoz azonban, hogy tartható legyen ez a nézet, az embernek figyelmen kívül kell hagynia vagy ki kell tekernie a Szentírás fontos tanításait.

Például, már láthattuk, hogy az Írás világosan tanítja, hogy Isten megfenyíti engedetlen gyermekeit:

„És elfeledkeztetek a bátorításról, amely nektek, mint fiaknak szól: "Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad." Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek az Isten, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem fenyít az apja?Ha pedig fenyítés nélkül maradtok, amelyben mindenki részesül, fattyak vagytok, nem pedig fiak. Azután: testi apáink fenyítettek minket, és tiszteletben tartottuk őket, nem kell-e sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk?Mert ők rövid ideig, a saját elgondolásuk szerint fenyítettek, ő pedig javunkra teszi ezt, hogy szentségében részesüljünk. Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa” (Zsid. 12: 5-11).

Milyen a természete annak az atyai fenyítésnek, amelyet Isten gyakorol fiai irányában? Ez fontos amaz kegyelem természetének megértése érdekében, aminek keresésére Jézus felszólította az Ő tanítványait.

Bob George világos vonalat húz a büntetés és a fegyelmezés között. Azt írja:

„Függetlenül attól, hogy ezek a szavak [mármint a „büntetés” és a „fegyelmezés”] egymást felváltva vannak használva, mindemellett különböző jelentéssel bírnak. Úgy gondolom, hogy az értetlenség abból fakad, hogy a józan gondolkodású, de nem tökéletes szülők néha szeretettel fegyelmeznek minket, máskor meg dühösen és kiábrándultan megbüntetnek minket. Utána ezt kivetítjük Istenre, és úgy kezdünk gondolkodni, hogy Ő hasonló módon jár el. A valóságban azonban semmi sem állhat messzebb az igazságtól. Ez a tévedés az utolsó erős láncszem, a törvényesedés érve, amely azt állítja, hogy az embereket ki kell igazi tani ahhoz, hogy továbbra is meg tudjanak állni Isten kegyelmében. Kezdjük azzal, hogy ezeknek a szavaknak megadjuk a helyes értelmezését.

A fenyítés – szigorú eszközök alkalmazása azzal szemben, aki helytelenül cselekedett vagy vétkezett. Itt nagyobb hangsúly van helyezve a megtorlásra (az ember azt kapja, amit érdemel), mintsem a kiigazításra…

Más oldalról, a fegyelmezés – ennek valami egészen ellentmondó folyamat. A fegyelmezés – valójában olyan gyakorlat, amely fejleszti az önuralmat, a természetet, és a képességeket.²

Abban, amit George mond, van némi igazság. Általában a büntetésnek nincs egyéb célja, mint az igazságos ítélet végrehajtása. Például, a halálos ítélet nem arra irányul, hogy kijavítsa vagy rehabilitálja a vétkest, hanem arra, hogy megfelelő büntetésben részesítsen az elkövetett bűnért.

Igaz azonban az is, hogy a fegyelmezés néha nem hordozza magában a büntetésnek semmiféle árnyalatát. George példája erre az a kosárlabda edző, aki megerőltető edzéseken át vezeti csapatát ahhoz, hogy felkészítse őket a mérkőzésre. A cél nem a játékosok megbüntetése, hanem a megfelelő kondíció elérése. George a következőket írja:

A fegyelmezés és a büntetés ugyanazt az érzést hozza ki az adott félből! A különbség azonban meg fog látszani mind a kapcsolatban, mind abban a célban, amelynek köszönhetően végbe megy mind a fegyelmezés, mind a büntetés. A büntetés mögött a harag és megalázás van, a cél mégis az igazságosság. A fegyelmezés mögött szeretet van, melynek célja az áldás, és a személyiség fejlődésének elérése.³

Megfelel-e a valóságnak az, hogy a fegyelmezés sosem hordozza magában a büntetést? Vagy igaz-e, hogy a büntetésnek sosincsenek megjobbító céljai?

Nem, nem igaz. Például maga George is, mikor a „büntetés” kifejezését illusztrálja egy rendőrös történet alapján, ahol egy gyorshajtásról van szó. Ezt írja:

Láthatjátok, a közlekedési rendőrt abszolút nem érdekli, hogy miért lépitek túl a sebességkorlátozást, közömbös, hogy valamilyen céllal vagy cél nélkül teszitek-e mindezt, teljesen érdektelenül hallgatja azon történeteket, amit azokról a napokról meséltek, mikor eleget tettetek a törvénynek. Mindaz, amit most tud – az, hogy megsértettétek a törvényt, és meg kell benneteket büntetni. Ugyanakkor látni fogjátok, hogy nem dicsérte meg azt az ötven vezetőt, akik elhaladtak mellettetek, és nem lépték túl a sebességkorlátozást. Egyszerűen közömbös irántuk, de abban a pillanatban, ha törvénysértés történne, annak megfelelően járna el. Ez a büntetés.⁴

Ha azonban George azt feltételezi, hogy a közlekedési birságnak nincs javító célja, akkor téved. A sebességkorlátozás túllépéséért kirótt birság részlegesen a büntetést szolgálja, részlegesen pedig arra szolgál, hogy elejét vegye a további törvénysértésnek. Ha a birság viszonylag magas összegű, arra fogja emlékeztetni a törvénysértőt, hogy ne sértse meg újra a szabályokat. Ez részben tükrözi azon törvényalkotók szándékát, akik meghatározzák a birság összegét, és ez a szándék jut érvényre akkor is, mikor a közlekedési rendőr meghatározza a birság összegét („Meg kell, bírságoljalak azért, hogy a következő alkalommal emlékezz rá, és nem lépd túl a sebességkorlátozást”).

Ezért a birság részben büntetési, részben megjobbítási funkciót hordoz magában. A büntetés sok formája hordozza magában a javító fegyelmezés tendenciáját. A fegyelmezés pedig – részlegesen az atyai fegyelmezés, amit a zsidó levél 12. része vázol előttünk, magába foglalja a büntetés aspektusát is.

George úgy szeretné elválasztani őket egymástól, hogy egymást kizáróvá teszi őket. Egyértelműen cáfolja annak lehetőségét, hogy az Isten a hívők felé irányuló fegyelmezése részben büntetési aspektussal rendelkezik. George a következőket írja: „Az Újszövetség idejében Isten sosem a büntetés megalapozottsága által fordul az Ő gyermekei felé… Ő nem a harag hangján szól hozzánk, és nem követel tőlünk igazságosságot”.⁵

Megegyezik-e mindez azonban a Szentírás tanításával? Nem. A kosárlabda csapat edzőjének példája nem egyezik meg azzal a képpel, amit a zsidó levél 12. része elénk tár. Éppen ellenkezőleg, a Szentírás eme része egy megszomorodott Atyát mutat be. Az Írás Istent úgy mutatja be, mint Aki vesszőt alkalmaz a hívők fegyelmezése végett. Igen, Ő szeretettel telve fenyíti meg a gyermekeit, javukat nézve, és inkább javító, és nem büntető céllal teszi mindezt. De a zsidó levélben leirt fegyelmezési mód mindezek ellenére magában hordozza a büntetés elemeit. Ez egy határozott, de szeretetteljes szülői fegyelmezés, nem pedig egy olyan megfeszített tréning, amit egy lágyszívű edző ír elő.

Több annál, maga a kijavítás is azt a gondolatot hordozza magában, hogy valami helytelen módon lett elvégezve. Bármely jó edző kispadra ülteti fegyelmezetlen játékosát, vagy arra szorítja, hogy különleges edzések folytán dolgozza le (és tanulja meg) hátrányát. A helyreigazítás hordozhat magában büntetési célzatot, ugyanakkor annak szégyenérzethez is kell vezetnie.

Ez nagyon fontos, mert Isten haragja bűneink iránt ugyanakkor az Ő irántunk való szeretetét is kifejezi. Ez a szeretet – szülői szeretet, és nem az edző bizakodó jóindulata, aki egyszerűen csak reménykedik abban, hogy csapata győzni fog. Az isteni fegyelmezés eme büntető eleme éppen annyira mutatja az Ő szeretetét, mint az Ő helyreigazítását.

Azok a szavak, amelyek a zsidókhoz irt levél 12. részében vannak használva eme fegyelmezés leírására, fontosak: „mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad” (6. vers). Ezek megfelelő kifejezések arra nézve, hogy át tudják adni azt a mondanivalót, amit a Zsidó levél szerzője képvisel. Olyan atyai fegyelmezést ért alatta, amiben megtalálható a keserűség is, amely keverve van mind a keménységgel, mind a szigorúság tendenciájával. A harag nem válik túlontúl határozott tényezővé, figyelembe véve azt, hogy mi egy atya elégedetlenségével, és nem egy megsértett bíró haragjával állunk szembe.

Maga az Írás nem egyszer használja a szent harag nyelvezetét, hogy megmutassa Isten nemtetszését az Ő gyermekei bűnei miatt. Például, Mózes hasonló módon ábrázolta az Úr reakcióját ama engedetlenségre, amit az izraeliták Kádes-Barneában követtek el:

„Amikor az Úr meghallotta hangoskodásotokat, felháborodott, és ilyen esküt tett. Senki sem látja meg ezek közül az emberek közül, ebből a gonosz nemzedékből azt a jó földet, amelyről megesküdtem atyáitoknak, hogy odaadom. Csak Káléb, Jefunne fia fogja meglátni azt, neki és fiainak adom azt a földet, amelyet bejárt, mivel ő hűséges maradt az Úrhoz. Rám is megharagudott az Úr miattatok, és azt mondta: Te sem mégy be oda” (5 Móz. 1: 34-37; vö. a 3: 26; 4: 21-el!).

Ehhez hasonló állapotot ír le a Sínai-hegy lábánál történtek során, mikor az izraeliták az aranyborjú előtt leborultak:

„Azután odaborultam az Úr elé, és ugyanúgy, mint először, negyven nap és negyven éjjel nem ettem kenyeret, és nem ittam vizet, mindama vétketek miatt, amelyet elkövettetek, és azt tettétek, amit rossznak tart az Úr, hogy bosszantsátok őt. Mert megrémültem attól az izzó haragtól, amelyre fölgerjedt ellenetek az Úr, és ki akart pusztítani benneteket. De meghallgatott engem az Úr ezúttal is. Áronra is nagyon megharagudott az Úr, és őt is el akarta pusztítani, de Áronért is imádkoztam ugyanakkor” (5 Móz. 9: 18-20).

Mikor Salamon gonoszságot követett el az Úr szemében, az 1 Kir. 11: 9 a következőket mondja: „Megharagudott azért az Úr Salamonra, mivel elhajolt szíve az Úrtól, Izráel Istenétől, aki kétszer is megjelent neki”.

Mózes, Áron, Salamon, mindhárman megváltott emberek voltak, hit által újjá voltak szülve. Isten előtt állapotuk nem függött cselekedeteiktől. Ő teljes bírói megbocsátást nyertek. Ennek ellenére az Írás azt mondja, hogy bűneikkel kivívták az Isten haragját.

Hasonló módok Krisztus is „megharagudott” az Ő tanítványaira, mikor azok megakadályozták a gyerekeket abban, hogy Hozzá menjenek (Mg. 10: 14). Néhány alkalommal megdorgálta Pétert, sőt egyszer még „sátánnak” is nevezte (Mk. 8: 33). Ugyancsak nagyon keményen feddte meg Jakabot és Jánost is (Lk. 9: 55-56).

Ezért az a nézet, hogy Isten mindig kegyelmes és sosem fejezi ki keserűségét az Ő gyermekei felé, távol áll a Szentírástól. Az a gondolat, hogy az Ő fegyelmezésében nincs büntetési elem, szintén helytelen. Isten ígérete azok felé, akik Benne hisznek, abban van, hogy Ő úgy feddi meg őket, mint apa az ő gyermekeit. Az ilyen fegyelmezés, habár szeretettel van alkalmazva és javunkat szolgálja, mégis Isten bűn iránti igaz haragját fejezi ki – még az Ő gyermekeinek bűnei iránt is.

„Mindenkor gondoskodom utódairól és trónjáról, míg csak meglesz az ég. Ha fiai elhagyják tanításomat, és nem élnek törvényeim szerint, ha megszegik rendelkezéseimet, és nem tartják meg parancsolataimat, akkor bottal büntetem meg őket vétkükért, és csapásokkal bűnükért. De szeretetemet nem vonom meg tőle, és nem csalom meg, mert hűséges vagyok”

A keresztyéneknek sosem kell félniük Isten haragjától úgy, mint az Örök Bíró haragjától, de feltétlenül meg fogják tapasztalni az Ő atyai nemtetszését és fenyítését, mikor vétkeznek. Az ilyesfajta fegyelmezés – az Ő szeretetének legnagyobb bizonyítéka (Zsid. 12). Ezért ne értsetek egyet azzal a vélekedéssel, hogy Isten soha nem haragszik az Ő gyermekeinek bűnére. Maga a tény, hogy Ő megszomorodik bűneink miatt, erősíti meg az Ő irántunk való atyai szerelmét.

Mi történik, ha mi, megváltott bűnösök megvalljuk bűneinket, és keressük az Isten bocsánatát? Mindenekelőtt meg kell értenünk, hogy vétkezve, nem veszítjük el üdvösségünket. A bűn megvallása – ez nem az elveszített üdvösség visszanyerésének kérdése, vagy megváltásunk megújítása.⁶ Az Írás azt tanítja, hogy akit Isten megigazít, azokat Ő meg is dicsőíti (Róma 8: 30). A választottak menet közben nem hullnak ki, hanem elérik a célt. „Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára” (Fil. 1: 6). Bűneink megszomorítják Istent, de nem szakítanak el az Ő szerelmétől (Róma 8: 38-39).

Mit mondott azonban a Szentírás? „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól” (1 Jn. 1: 9). A megbocsátás és a megtisztulás – az ígéret két aspektusa. Ahogyan már láttuk, az itt említett megbocsátás alatt itt egy atyai megbocsátást, és nem a megigazítás megbocsátását értjük. Ez a személyes, rokoni formája a megbocsátásnak. Ez pusztán az áldott állapot visszaállítása a haragvó Atya szemében.

Hasonló módon az a megtisztulás, amelyről itt szó van, nem az újjászületés fürdője. Az újjászületés az új élet hírnöke, gyakran úgy van ábrázolva az Írásokban, mint a szív megmosása (Jer. 4: 14; Tit. 3: 5); az állandó megtisztulás azonban, amelyről a 1 Jn. 1: 9-ben van szó, egy lelki megmosatás, hogy a hívők megszabaduljanak attól szennytől, amit a mindennapi életük során az általuk elkövetett bűnök okoznak. Éppen az ilyen fajta megtisztulást illusztrálta Jézus, amikor ragaszkodott ahhoz, hogy megmossa Péter poros lábait.

Világos, hogy a 2 Kor. 7: 1 a hívőknek szól: „Mivel tehát ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, és Isten félelmében tegyük teljessé a mi megszentelődésünket”. Pál itt arra mutat rá, hogy az engedelmesség és az igaz bűnbánat által részt veszünk a bűnből való folytonos megtisztulásban.

Ezért az 1 Jn. 1: 9 is a bűnből való folyamatos megtisztulásról és bocsánatról szól, és nem arról a megtisztulásról és bocsánatról, ami a megváltás pillanatában történik. Ne gondoljuk, hogy a megigazulás bocsánata és az újjászületés fürdője kizárja a keresztyének számára annak szükségességét, hogy a bűn szubjektív realitásával tusakodjanak személyes életükben. Matthew Henry, a puritán teológus, a következőket mondta:

A keresztyénség vallása – olyan bűnösök vallása, akikben a bűn még bizonyos formában megtalálható. A keresztyén élet – a folytonos megtérés, alázat és a bűn megöldöklésének élete, a folytonos kegyelemben való hitnek és a Megváltó iránt való szerelemnek élte, és a tökéletes reménységnek, a dicsőséges kiváltás várakozásának élte, amelyben a hívő ember tökéletes és végleges módon meg lesz igazitva, és a bűn örökre meg lesz semmisítve.⁷

Ezért tanít arra minket a Szentírás, hogy valljuk meg bűneinket és naponként keressük Istenünk bocsánatát, és a megtisztulást. Ő hű és igaz, hogy megbocsásson – hű, mivel ez az Ő ígérete a szövetséges kapcsolatban, igaz, mivel Ő már megváltott minket bűneinkből.

Képesek vagyunk-e bűneink megvallásával és az isteni megbocsátás keresésével elhárítani az Ő fenyítését?

Isten bocsánata teljesen lenullázza-e vétkeink tényét? Mikor megvalljuk bűneinket és keressük az Isten bocsánatát, Ő megváltoztatja-e azonnal az Ő ítéletét, és megszabadít-e bennünket a bűn következményeitől?

Egyesek úgy gondolják, hogy a bocsánatnak le kell nulláznia a bűn minden következményét. Ez a kérdés megkerülhetetlen például akkor, mikor egy vezető ember házasságtörést követ el, bűnbánatot tart, és vissza akar térni a szolgálatba. Egyértelmű, hogy a bűnbe esett lelkész védeni fogja álláspontját, arra hivatkozva, hogy Isten megbocsátotta a bűnét, ezért a múltbeli bűnöket nem szabad figyelembe venni jelölése során.

Az alapvető biblikus elvárás azonban az egyház minden püspöke és diakónusa felé az, hogy feddhetetlen legyen (1 Tim. 3: 2, 10; Tit. 1: 6-7). Ez a szó a vezető társadalmi megítéléséről beszél. A „feddhetetlen” azt jelenti, hogy nincs, ami vádolná őt. Nem bűntelenségről beszél, mert akkor ennek a kitételnek senki sem felelne meg. A „feddhetetlen” azonban – olyan ember, akinek élete semmiféle nyilvános vétekkel vagy botránnyal nincs megrontva, amely megakadályozhatná abban, hogy a nyáj előtt úgy tudjon állni, mint a kegyességben követendő példa.

Bizonyos bűnök, ide tartozik a paráznaság botrányos bűne is, olyan szégyent hordoznak magukban, amelyet nem lehet elfedezni, még ha maga a tett bocsánatot nyer is (Péld. 6: 32-33). A bocsánat helyre állítja az embernek Istennel való helyes kapcsolatát, de a szégyen foltja és a bűn botránkoztatása néha megmaradnak. Ezekben az esetekben az ember bocsánatot nyer, de ennek ellenére, elveszíti a jogát bizonyos lelki szolgálatok betöltésére, mivel az életvitele nem lehet a kegyes erényesség példája.

Isten ígéretet tesz a megbocsátásra mindazoknak, akik megvallják és elhagyják bűneiket. Az Írásokban ez van: „Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége, aki pedig megvallja és elhagyja, az irgalmat nyer” (Péld. 28: 13).

A Szentírásban azonban nincs ígéret arra nézve, hogy Isten bocsánata likvidálja az általunk elkövetett bűn minden következményét. Már láthattuk, hogy a megbocsátás nem feltétlenül fedezi el azt a társadalmi szégyent, amit a bűn botránkoztatása okozott. A megbocsátás nem feltétlenül fordítja el Isten bűneinkért való büntetését sem.

Példának okáért, mikor Dávid vétkezett Betsabéval, több hónap telt el addig, míg az alázat addig vitte, hogy megvallja bűnét és bocsánatért esedezzen. Az Írás azt mondja, hogy Betsabé kihordta és megszülte fiát, mielőtt Nátán eljött volna, hogy megfeddje Dávidot az általa elkövetett tettek miatt.

Valószínű, hogy mindez hónapok alatt, míg Dávid engedetlenségben élt, súlyos érzelmi és lelki zuhanást ért meg az általa elkövetett bűnök miatt. Így irt azokról az időkről: „Míg hallgattam, kiszáradtak csontjaim, egész nap jajgatnom kellett. Mert éjjel-nappal rám nehezedett kezed, erőm ellankadt, mint a nyári hőségben” (Zsolt. 32: 3-4).

Ez része volt Isten Dávid irányában megmutatkozó fenyítésének. Lelkének békessége elvétetett tőle, és vétkének súlya fizikailag is hatással volt rá.

Lelki értelemben a meg nem vallott bűn lerombolta az Istennel való közösség gyönyörűséges voltát. A kapcsolat Dávid által lett megrontva. A probléma nem abban volt, hogy Isten elutasított volna a Dáviddal való kapcsolatot; inkább Dávid bűne zavarta őt abban, hogy keresse Istent, mint ahogyan ő ezt meg is tette abban a pillanatban, ahogyan lelkiismerete újból tiszta volt. Az 51. zsoltárban, ahol leírja ezt a bűnnel terhelt epizódot, Dávid a következőket mondja: „Vétkem mindig előttem van” (5. vers). A bűn akadályozta Dávidot abban, hogy közössége legyen Istennel, és ily módon áthidalhatatlan korlátot képezett annak a teljes örömnek az elérésében, amely Dávidot jellemezte az Istennel való kapcsolatában. Hasonlítsátok össze az 51. zsoltárban tett beismerését azzal, amit az Istennel való megfelelő kapcsolat során mondott: „Az Úrra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van. Ezért örül a szívem, és ujjong a lelkem, testem is biztonságban van” (Zsolt. 16: 8-9). Míg Dávid nem vallotta meg bűnét, a bűn folyton előtte volt, és akadályozta az Istennel való közösségében.

Habár „az Úrnak nem tetszett, amit Dávid elkövetett” (2 Sám. 11: 27), Isten a maga részéről kereste Dávid helyre állítását.

Ez a történet mindenki előtt ismert. Nátán próféta megfeddte Dávid ezen bűnében. Ez nagyon ügyesen tette, egy példabeszédet mondva el a tévelygő királynak, erkölcsi tanítást adva neki, éppen olyan bűnt írva le előtte, amelyet Dávid is elkövetett (2 Sám. 12: 1-4). Nem ismerve fel magát ebben a példázatban, Dávid halálos ítéletet mondott ki arra, aki vétkes volt ebben a tettben.

„Te vagy ez az ember” – hangzottak Nátán kijózanító szavai. Utána, Nátán folytatta Istennek Dávid felé szóló büntető próféciáját:

„Akkor ezt mondta Nátán Dávidnak: Te vagy az az ember! Ezt mondja az Úr, Izráel Istene: Én kentelek fel Izráel királyává, és én mentettelek meg Saul kezéből. Neked adtam uradnak a házát, és a te öledbe adtam urad feleségeit. Neked adtam Izráel és Júda házát is. És ha ezt kevesellted volna, még sok mindent adtam volna neked. Miért vetetted meg az Úr szavát, miért tettél olyat, ami nem tetszik neki?! A hettita Úriást fegyverrel vágattad le, hogy a feleségét feleségül vehesd; őt magát pedig meggyilkoltattad az ammóniak fegyverével! Ezért nem távozik el soha a fegyver a te házadtól, mivel megvetettél engem, és elvetted a hettita Úriás feleségét, hogy a te feleséged legyen. Ezt mondja az Úr: Éppen a saját házadból fogok bajt hozni rád. Feleségeidet szemed láttára veszem el, és másnak adom, aki fényes nappal fog a feleségeiddel hálni. Mert te titokban cselekedtél, de én egész Izráel előtt és napvilágnál cselekszem ezt! (2 Sám. 12: 7-12).

Dávidnak erre a reakciója egy azonnali, szívbeli bűnbánat volt. Az 51. zsoltár nem más, mint bizonyítéka ennek a bűnbánatnak.

Ennek ellenére az Úr nem változtatta meg Dávid bűnbánatának hatására az ítéletet. Isten megálljt parancsolt a halálos ítéletnek, de az Ő ítéletét nem tette teljesen semmissé:

„Akkor ezt mondta Dávid Nátánnak: Vétkeztem az Úr ellen! Nátán így felelt Dávidnak: Az Úr is elengedte vétkedet, nem halsz meg. Mivel azonban ezzel a tettel okot adtál az Úr ellenségeinek a gyalázkodásra, azért meg kell halnia a fiadnak, aki született neked” (2 Sám. 12: 13-14).

Ez az ideális példája annak, hogy a megigazulás hogyan fedezi el a bűnért való örök kárhoztatást, de ez nem jelenti azt, hogy ennek ne lenne időleges következménye. Isten megbocsátotta Dávid bűnét, Ő nem állt útjába a következményeknek – mivel ezek közül egyesek el voltak rendelve, mint a büntetés eszközei.

Valójában, Dávid egész életében hordozta ennek a bűnnek a következményeit. Ettől fogva élete a tragédiák krónikája lett. Ahogyan Nátán előre megmondta, Dávid feleségei fényes nappal lettek meggyalázva felebarátja – Absolon fia által (2 Sám. 16: 22). Nátán szavai Dávidnak világosan megmutatták, hogy Isten megengedte mindezt, mint Dávid bűnének következményét, és mint a büntetés módját. Képes lett volna-e Isten teljhatalma folytán arra, hogy megakadályozza Dávid bűnének minden gonosz következményét? Igen. Miért nem tette hát meg ezt, különösen az után, hogy Dávid bűnbánatot tartott? Az Írás nem ad kielégítő választ erre, de a 2 Sám. 12: 14-ben találunk egy utalást, mikor Isten azt mondja Dávidnak, hogy ezért történik a büntetés, mert „ezzel a tettel okot adtál az Úr ellenségeinek a gyalázkodásra”. Ha Isten megengedte volna Dávidnak, hogy ne kelljen viselnie bűne következményeit, Isten ellenségeinek okuk lett volna az Ő gyalázására.

Több annál, a büntetés része volt az Istennek Dáviddal kötött szövetségének, és bizonyítéka volt Isten iránta való szeretetének. A 2 Sám. 7: 14-15-ben Isten a következőket ígéri: „Atyja leszek, és ő a fiam lesz. Ha bűnt követ el, megfenyítem férfihoz illő bottal és embereknek kijáró csapásokkal. De nem vonom meg tőle szeretetemet, ahogyan megvontam Saultól, akit eltávolítottam előled”.

Isten örökkévaló, megbonthatatlan szövetséget kötött Dáviddal és az ő házával. Ennek a szövetségnek a középpontjában Isten Dávid iránt való kegyelmének határozott ígérete állt. Az ígéret mellett azonban ott állt Isten büntetése is, mikor Dávid vétkezett. Ez az elv érvényes minden hívőre: „mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad” (Zsid. 12: 6; vö. a Péld. 3: 12-vel!).

Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy Isten valójában nem bocsátott volna meg nekünk, az Ő szeretettel teljes büntetése inkább annak a bizonyítéka, hogy Ő nem vetett el minket. „Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek az Isten, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem fenyít az apja? Ha pedig fenyítés nélkül maradtok, amelyben mindenki részesül, fattyak vagytok, nem pedig fiak” (Zsid. 12: 7-8).

Az igaz bűnbánat célja nem az, hogy elkerüljük bűneink evilági következményét. Olvassátok el Dávid imádságát az 51. zsoltárban, és jegyezzétek meg a következőt. Dávid bűnvallása egészébe véve a bűn vétkére, és nem annak következményére fókuszált. Amikor elmondta a zsoltárban lejegyzett imát, Dávid már tudta, hogy szenvedni fog bűnének rettenetes következményétől. Tudta, hogy gyermekei szégyent fognak hozni a fejére. Tudta, hogy az a gyermek, amely a Betsabéval való bűnben fogant, meg fog halni, vigasztalan fájdalmat vonva maga után. Isten már kijelentette neki Nátán prófétán keresztül, hogy mindez kétség nélkül végbe fog menni. Mikor Dávid lejegyezte az 51. zsoltárt, már tudta, hogy mindez meg fog történni.

Ennek ellenére, ez a nagy bűnbánati imádság meg sem említi a bűn következményét. Szívének kitárása ebben a zsoltárban bűne ellen irányul. Ez azért van, mert Dávidot inkább az általa elkövetett bűn, és nem a büntetés nyugtalanította. Azt írta:

„Egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak látsz. Ezért igazad van, ha szólsz, és jogos az ítéleted. Lásd, én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem” (Zsolt. 51: 4-5).

Dávid azt mondja, hogy a büntetést teljesen jogosnak tartja. Senki sem kételkedhet Isten igazságos ítéletében Dáviddal kapcsolatban. Maga Dávid ismerte el, hogy vétkes, és megérdemli bűnének azon következményeit, amelyeket Isten kimért rá.

Éppen ezt jelenti bűneink megvallása. Az 1 Jn. 1: 9-ben a „megvalljuk” szó a homologeo szó fordítása, amely szó szerint „ugyanazt mondani”-t jelent. Megvallani bűneinket ugyanazt jelenti, amit maga Isten mond róluk. Ezért bűneink megvallása azt jelenti, hogy elismerjük, hogy Isten nézőpontja bűneinkre nézve igaz.

Egyszer hallottam, hogy az egyik igehirdető azt állította, hogy mindaz, amit Isten elvár tőlünk a megbocsátás végett – egyszerűen a bűnök megnevezése, számba vevése, és akkor Ő azt megbocsátja. Egy másik igehirdető, akit volt részem hallgatni, azt bizonygatta, hogy mindaz, ami szükséges – bűneink elismerése. Az adott igevers azonban nem ezt tanítja nekünk. A bűn megvallása nem egyszerűen csak a bűneink elismerése. Az ember néven nevezheti a bűneit, sőt egyetérthet Isten bűnnel való kapcsolatával is. A vétek elismerése nem ugyanaz, ami a homologeo fejez ki. Éppen ellenkezőleg, bűneink „megvallásának” legigazabb értelem pontosan a bűn meggyűlölése, szomorkodás annak elkövetése, és az azért járó büntetés felett. Ezt jelenti ugyanazt mondani a bűnötökről, mint amit Isten mond.

Szükséges-e, hogy listát vezessünk a bűneinkről, és minden egyes tettünket külön-külön megvalljuk, hogy bocsánatot nyerjünk? Az adott igevers nem beszél róla. Az Istennel való egyetértés bűneinkkel kapcsolatban egy folyamatos állapot, és nem valamilyen mechanikus dolog, ami egyik bűnt a másik után törli el. Az 1 Jn. 1: 9-ben szereplő igeidő folyamatos megvallásról beszél. János apostol nem a bűn és annak megvallása között arányról beszél, hanem egy Istennel való állandó, folytatólagos egyetértésről bűneinket illetőleg. Mikor, Dávidhoz hasonlóan, mi is megkötöztetünk valamilyen bűn által, akkor a bűnbánat és a bűn megvallása – az Istennel való örömteli közösség és harmónia visszaállításának egyedüli útja.

Az 1 Jn. 1: 9-ben említett bűnvallás nem egy földi lelkész előtt tett bűnvallás. A római katolikus egyház, mint tudjuk, ezt az igeverset összeköti a Jak. 5:16-al („Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének”), mindezt arra használva, hogy alátámassza a fülbegyónás intézményét.

Sok ember attól tart, hogyha nem fog rendszeresen gyónni, és nem fogja rendszeresen kérni a paptól a feloldozást, akkor megvallatlan bűnökben halhatnak meg, és a pokolban találhatják magukat. Lényegébe véve, ez a bűnvallást jócselekedetté teszi, mintha magának a bűnvallásnak a ténye valamilyen módon kihatással tudna lenni a megváltásra, amely a bűnök elfedését hivatott elvégezni. Mindez távol áll az Írások tanításától, és természetesen távol áll az 1 Jn. 1: 9 mondanivalójától is. Ennek az igeszakasznak semmi köze sincs a fülbegyónáshoz, és a litániákhoz.

Itt újból az igeidőnek van nagy szerepe. Emlékezzetek, a „hogyha megvalljuk bűneinket” kifejezés egy folyamatos kapcsolatra utal, és nem egy szentséges rituáléra. Ez a János apostol által leírt dolog minden keresztyénre vonatkozik – mindazokra, akik folyamatosan ugyanazt tartják bűneik felől, amit Isten is tart. János az igaz hívő jellemrajzát festi meg itt, és nem a vezeklés sákramentumát akarja létre hozni.

Mellesleg, ebben a szövegösszefüggésben semmi nem utal a mások előtti bűnvallásra. Itt olyan bűnvallásról beszél az apostol, amely teljes egészében Isten felé irányul.

Van-e ideje annak, hogy a keresztyén ember más keresztyének előtt vallja meg a bűnét? Tudjuk, hogy az Isten előtti bűnvallás mindig szükséges. Szükséges-e azonban az embernek egy másik ember előtt megvallania a bűneit? Igen. Van legalább két olyan helyzet, ami alátámasztja az ilyen bűnvallás szükségességét.

Az első, amikor tőlünk bölcsebb, érettebb keresztyénektől kérünk segítséget, akik képesek hordozni terheinket, képesek számon kérni minket, képesek értünk imádkozni, vagy más módon tudnak segíteni abban, hogy legyőzzük rossz szokásainkat, vagy megterhelő bűnös helyzeteinket (Gal. 6: 2). Erről van szó a Jak. 5: 16-ban is: „Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének”.

A másik eset, mikor szükséges, hogy az egyik ember a másiknak megvallja a bűnét, hogyha annak valljuk meg, aki ellen bűnt követtünk el, hogy bűnbocsánatot nyerjünk. Ez az elengedhetetlen megbékülés feltétele, mikor valakit konkrétan, közvetlenül megbántunk (Mt. 5: 24). Ez nem arra szolgál, hogy arra a feltételezésre jussunk, hogy minden esetben, mikor valakiről rosszat gondolunk, akkor azt meg kell vallanunk valaki előtt. Ha azonban bűneink valós szenvedést okoztak másoknak, a sértett fél előtt tett bűnvallás – helyes és szükséges eleme a megbékélés aspektusának.

Az 1 Jn. 1:9-ben azonban az Isten előtti bűnvallásról van szó, amelynek jellemeznie kell minden keresztyént.

Az egyik szerző, akinek néhány évvel ezelőtt olvastam a könyveit, a bűnök listázását tartotta szem előtt. Úgy gondolta, hogy a keresztyéneknek fel kell jegyezniük konkrét bűneiket, és egyiket a másik után meg kell vallaniuk. Szavai szerint Isten csak azokat a bűnöket bocsátja meg, amelyeket mi ténylegesen megvallunk. Minden bűn, amelyet tudatlanságból követünk el, vagy elfelejtünk, vagy nem vallunk meg, megbocsátatlan marad Krisztus ítéletéig. Ott, – mondja ő, – Krisztus szemre vételezi ezeket a megvallatlan bűnöket, és megbüntet értük (habár úgy hiszi, Krisztus kereszten bemutatott áldozata garantálja, hogy a megvallatlan bűneinkért kirótt büntetés nem a kárhozatot jelenti).

Ez egy protestáns ember, nézete azonban nagyon hasonlít a katolikusok tisztítótűzről szóló nézetére. Ez a tévelygés éppoly komoly, mint azok tanítása, akik azt mondják, hogy a keresztyéneknek sosem kell megvallaniuk a bűneiket, mert hogyha Jézus váltságának nem adatott teljes bírói bocsánat a mi összes bűnünkért, akkor a keresztyéneknek maguknak kell bűneikért (vagy legalább egy részükért) vezekelniük. Egy ilyen tanítás egyértelműen cáfolja Krisztus megváltásának elégséges voltát.

Igen, a hívők már most rendelkeznek a teljes bírói felmentéssel bűneik miatt. János apostol ebben a levelében a későbbiekben a következőket írja: „Írok nektek, gyermekek, mert megbocsáttattak bűneitek az ő nevéért” (1 Jn. 2: 12). Itt ő múlt időt használ, hogy aláhúzza azt a tényt, hogy megváltásunk örök kérdése egy életre megszűnt. A bűneink miatt fenyegetettség elpárolgott (Róma 8:1).

Igen, az 1 Jn. 1:9-ben egyszerűen arról a kapcsolatról van szó, amely minden keresztyén jellemzője: úgy beszélnek bűneikről, ahogyan Isten is beszél róluk. Mikor takargatják bűneiket, ahogyan Dávid is tette, nem fognak növekedni. Elvesztik az örömüket. Az Isten nemtetszését fogják aratni. Meg fogják tapasztalni Isten fenyítését.

Mikor azonban megvallják és elhagyják bűneiket, garantálva van számukra az Isten együttérzése (Péld. 28: 13). Isten, Aki az Ő választottai iránt érzett szeretetéből megbünteti őket, ugyanakkor arra is vágyik, hogy kitöltse az Ő kegyelmét, és együttérzését azokra, akik megtértek és bánkódnak bűneik miatt.

„Ha tehát engem társadnak tartasz, fogadd őt úgy, mint engem. Ha pedig valamivel megbántott vagy tartozik, azt nekem számítsd fel” (Fil. 1: 17-18).

A Szentírás mindenhol arról tanít, hogy azoknak, akiknek megbocsáttattak bűneik, meg kell bocsátaniuk másoknak (Mt. 18: 23-35; Ef. 4: 32; Kol. 3: 13). Következésképpen, a keresztyéneket a megbocsátás lelkülete kell jellemezze.

A bűnösöknek való isteni megbocsátást még vertikális megbocsátásnak is szokták nevezni. A bűnösök egymásnak való megbocsátását horizontális megbocsátásnak nevezik. Az következő fejezetekben megvizsgálunk egypár helyet a Szentírásból, amelyek a horizontális megbocsátást érintik, és megnézzük azt is, hogyan kell egymásnak megbocsátanunk.

Az Újszövetség egyik legrövidebb könyvével – a Filemonhoz írt könyvvel kezdünk. Ez a könyv az egyik leglakonikusabb és legszemélyesebb levele Pál apostolnak. Habár maga a „megbocsátás” szó egyszer sincs megemlítve benne, mégis ez adja e levél témáját. Ez egy figyelemreméltó leírása annak, hogy a megbocsátásnak hogyan kell érvényesülnie minden hívő életében. Itt példaként van bemutatva, hogyan képes a kegyelem helyre állítani az összetört kapcsolatokat, és hogyan képes megbocsátani a vétkezőnek.

Nagyon megindító ennek a Szentírás eme kis levelének a drámaisága: Isten figyelemreméltó eleve elrendelő gondolata három ember sorsát kötötte itt össze – egy szökött rabszolgáét, egy sértett rabszolgatartóét, és egy tiszteletreméltó apostolét. Ezek az emberek mindenben eltértek egymástól, kivéve egy dolgot – mindnyájak hívő emberek voltak Krisztus Jézusban, ennek következtében pedig egy Test tagjai (1 Kor. 12: 12-14).

Onézimusz még megtéretlen állapotában elszökött gazdájától, és Rómába ment. Róma menedék volt a szökött rabszolgák számára, mert nagyon könnyen el tudtak vegyülni a tömegben, és el tudták kerülni a lelepleződést.

Rómában Onézimusz valamilyen módon kapcsolatba került Pál apostollal, aki házi őrizetben volt, és várta ügye kimenetelét. Az Írás nem számol be részletesen találkozásukról, de az világos előttünk, hogy az apostol bizonyságtételére Onézimusz keresztyénné lett (Fil. 1: 10).

Filemon rabszolgatartó volt, akinek Onézimusz rosszat tett. Ő szintén Pál apostol szolgálata során tért meg, lehet, hogy néhány évvel az előtt, mikor Pál Efézusban járt (Csel. 18-20; vö. a Csel. 19: 26-al!). Filemoné volt az a ház, amelyben Kolosséban összejött a gyülekezet (Fil. 1:2; vö. a Kol. 4: 17-el!). Valószínű, hogy gazdag és befolyásos ember volt – szociális értelemben teljes ellentéte volt Onézimusznak. Ennek ellenére, keresztyén volt, és Pál apostol által úgy volt számon tartva, mint szeretett „munkatárs” (Fil. 1: 1).

Onézimusz szintén közeli barátja és munkatársa lett az apostolnak, személyesen szolgált Pálnak római fogsága alatt, mikor sok más keresztyén félt közösséget vállalni Pállal, hogy elkerülje a szégyent és az üldöztetés következményét (vö. a 2 Tim. 1: 8; 4: 10-16-al!).

Mindketten, mind Pál, mind Onézimusz, nem siettették a rabszolga visszatérését urához. Pál még meg is jegyezte, hogy számára Onézimusz visszaküldése ahhoz hasonlatos, mintha „az én szívemet” (Fil. 1: 12) küldte volna vissza. De Onézimusznak keresnie kellett gazdája bocsánatát az általa elkövetett gonoszságért.

A római törvények alapján Onézimusz egy sor nagyon is komoly bűnben volt vétkes. Szökésével először is a lopással egyenértékű vétket követett el. Az is valószínű, hogy ténylegesen is pénzt lopott, mivel Pál felajánlotta mindannak a megtérítését Filemonnak, amit Onézimusz okozott neki (18. vers). A Római Birodalomban szökött rabszolgának lenni komoly bűncselekménynek számított. Ha Onézimusz rabszolgavadászok kezébe került volna, börtönbe kerül, eladták, vagy akár meg is ölhették volna.

Lehetséges, éppen ezért, mielőtt visszaküldte volna Onezimuszt Filemonhoz, Pál arra várt, hogy valaki elkísérje őt. Ez a lehetőség akkor került előtérbe, mikor Tikhikusz elvitte Efézusba és Kolosséba azokat a leveleket, amelyeket Pál irt ezeknek az ottan levő gyülekezeteknek. Pálnak a kolossébeliekhez írt levele bemutatja Onézimuszt a kolossébeli gyülekezetnek, annak a gyülekezetnek, amely később majd az ő anyagyülekezete lesz. Pál Onezimuszt „hű és szeretett testvérnek” nevezi (Kol. 4: 9).

Tikhikusz jelenléte Onezimusznak a Kolosséba való utazás során garantált egy bizonyos fajta biztonságot; de a Filemon házába való visszatérés jelentős veszélyt is magában rejtett. A római törvények szerint Filemonnak teljes mértékben, jó tetszése szerint, jogában állt megbüntetnie szökött rabszolgáját. Sok római rabszolgát kínozta és kisebb vétségek miatt is halálra adtak. Általában a szökött rabszolgákat egy F betűvel (a latin fugitivus szóból – szökevény) megbélyegezték, hogy egy esetleges második szökés alkalmával ne tudjanak elrejtőzni. A legjobb esetben a szökött rabszolga kegyetlen megkorbácsolásra számíthatott. (Nem sokkal Pál ideje előtt volt vérbe fojtva a Spartacus vezette rabszolgafelkelés, és ettől fogva a római törvény különös kegyetlenséggel büntette a szökött rabszolgákat, akik ellene mentek uraiknak). Ennek ellenére, Onezimusz kész volt, úgy látszik, kész volt ingadozás nélkül visszatérni gazdájához. Ez az ő hitének valódiságáról beszél.

A rabszolgaság intézménye mindennapos, bevett dolog a Római Birodalom virágzása idején, és azok a kérdések, amelyek a rabszolgasággal voltak kapcsolatban, ezért bele vannak ültetve a levél témájába. Ezért lehetséges, hogy útmutatást ad a rabszolgaság biblikus nézetéről.

Először is, a Szentírásban engedélyezett a rabszolgaság – a szerződéses rabszolgaság, amely alatt azt értjük, hogy a rab szerződés alapján válik az ura rabszolgájává – egy bizonyos meghatározott időre (vö. a 2 Móz. 21: 6-8-al!). Az ilyen kapcsolatoknak nem volt semmilyen kegyetlen, vagy igazságtalan színezete. Valójában, a rabszolga és az ura közötti kapcsolat nagyban olyan volt, mint napjainkban a munkaadó és a munkavállaló közötti munka szerződés megkötése által garantált kapcsolat. Mikor a Szentírás azt parancsolja, hogy a rabszolga engedelmeskedjék urának, ez egyenlő azzal a paranccsal, hogy a munkavállaló engedelmeskedjék vezetőinek.

A római rabszolgaság bizonyos aspektusai még nagyon is előnyösek lehettek a rabszolga számára. Sok rabszolga sokkal jobban öltözködött, étkezett, és élt, mint a szegénységben levő szabadok. A rabszolga lehetett orvos, tanító, kézműves, zenész, vagy számvevő. Sok kitanult rabszolga végső soron megvásárolhatta a szabadságát is. Egyes rabszolgák még vagyonnal is rendelkeztek. Az okos rabszolgatartók kihasználták ezt, hogy motiválják rabszolgáikat. Egyes rabszolgák és rabszolgatartók között nagyon is közeli volt a kapcsolat, majdnem családias. Néha a rabszolgatartók végrendelkezve, szabadságot ajándékoztak kedvenc rabszolgáiknak.

A legtöbb esetben azonban a római rabszolgaság nem volt ilyen jó helyzetben. Az egész birodalomban ez alá volt vetve egy kegyetlen és megalázó gyakorlatnak, amely végső soron nagyon is erkölcstelen volt. Nagyon sok rabszolgát erőszakkal szereztek, és próbáltak megtartani, ahelyett, hogy törvényes keretek értelmében dolgoztatták volna őket. Rómában a rabszolgaság olyan fokig degradálódott, hogy úgy tekintettek a rabszolgákra, mint személyes tulajdonra. A legrosszabb esetekben megtiltották nekik, hogy házasságra lépjenek, és úgy tartották őket, mint az állatokat. Az sem volt meglepő, ha a rabszolgát ura indulatából egyszerűen megölték. Nincs semmilyen erkölcsi mentsége annak, aki ilyen abszolút hatalmat gyakorol a másik ember élete és halála felett.

Miért nem jelenti ki a Biblia azt, hogy a rabszolgaság erkölcstelen? Mindenek előtt, mivel nem a rabszolgaság lényege, hanem a rabszolgákkal való visszaélés számit gonoszságnak. Nincs semmi erkölcstelen vagy törvénytelen abban, ha az egyik ember szolgálja a másikat. A szerződéses rabság, amely nem ad helyet a visszaéléseknek, amely sokszor kísérőjelensége volt a római rabságnak, nem volt semmivel sem erkölcstelenebb, mint napjainkban a munkáltató és a szerződéses munkás közötti viszony.

Több annál, a Szentírás világosan, vagy az egyértelmű alapelvek alapján elítéli a rabszolgasággal való visszaélést. Például, az erőszakos emberkereskedelmet, amelynek helye volt az USA fennállásának első idejében (ahogyan a római időkben is), az Írás világosan elítéli (2 Móz. 21: 16). Az embertelenséget és igazságtalanságot, amely gyakran gonosszá tette a rabszolgatartókat, az Írás szintén megfeddi (vö. a 3 Móz. 19: 15; Ézs. 10: 1-2; Ám. 5: 11-14-el!).

Nem lett volna igazságos, ha a korai keresztyén egyház eltért volna elhívásától azért, hogy szociális reformok, polgárjogok, vagy a rabszolgaság eltörlése végett kampányoljon. Szintén nincs helye annak, hogy napjainkban az egyház ezekkel a dolgokkal foglalkozzon. Mikor az egyház egyedüli tevékenységévé a szociális reformok, az emberi jogokért való harc válik, akkor elkerülhetetlenül háttérbe szorul az evangélium hirdetése, ily módon pedig kompromittálódik az egyház küldetése.

Ahelyett, hogy a korai keresztyén egyház szétzúzta volna a római rabszolgaság kegyetlen intézményét, elérte az evangélium üzenetével mind a rabszolgákat, mind a rabszolgatartókat. Az, ami végbe ment Onezimusz és Filemon között, – csak egy példája annak, hogyan változott meg az egész birodalom területén a „rabszolga-rabszolgatartó” közötti kapcsolat. Arra biztatva Filemont, hogy úgy fogadja Onezimuszt, mint „testvért” (Fil. 1: 16), Pál oly módon mutatta be az újjászületett rabszolgatartó és rabszolga közötti kapcsolatot, ahol többé nincs helye a kegyetlenségnek.

Pálnak Filemonhoz irt levele kétségtelenül meg lett írva és át lett adva Tikhikusznak, aki magához vette, és az efézusi és a kolossébeli gyülekezetnek irt levéllel együtt, kézbesítette. Ez a levél Filemon nyájas biztatásáról szól, emlékezteti őt a megbocsátás kötelességére, és határozott felhívás arra nézve, hogy gyakoroljon kegyelmet Onezimusz felett. A levél a maga teljességében mutatja be Pál szívének nagylelkűségét, és az irgalom iránti szeretetét.

A megbocsátást Pál nagyon is szívén viselte, mikor megírta azt a három levelet, amelyek kézbesítését Tikhikuszra bízta. Az Efézusi levél a következőket mondja: „Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban” (Ef. 4: 32). A Kolossé levél kibontja ezt az üzenetet: „Öltsetek tehát magatokra - mint Isten választottai, szentek és szeretettek - könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is” (Kol. 3: 12-13).

Ezek a versek pontosan fejezik ki azt a gondolatot, amelyet Pál konkrétan Filemonnak szánt. Mivel szívén viselte Onezimusz sorsát, úgy szerette volna őt látni, mint aki megbékélt Filemonnal, akinek barátságát és támogatását szintén nagyra értékelte.

A Filemonhoz irt levél több okból is egyedülálló Pál levelei között. Először is, azért, mert az egyedüli az egész ihletett Írásban, amely olyan személynek íródott, aki nem volt egy gyülekezet vezetője, és az egyedüli, amely szigorúan magánjellegű kérdéseket tárgyalt. Vagyis, nem úgy íródott, mint ami direkt utasítást adott volna az egyháznak úgy általában, habár gyakorlatilag a megbocsátás kérdésének fontosságára tanít minden keresztyént. És az a tény, hogy helyet kapott a Szentírás kánonjában, azt igazolja, hogy minden gyülekezetben használták a hívők okítása végett. Ez lehetett Filemon kezdeményezése is. Pál ezt a levelet Filemonnak és háza népének címezte.

A második, még inkább fontos ok – ez a levél egyedüli abban is Pál levelei között, a megerősítés helyett, inkább háttérbe szorítja apostoli hatalmát. És mindezt határozott céllal teszi. Az volt a vágya, hogy Filemon szabad akaratból bocsásson meg, és nem legyen ez a megbocsátás saját tekintélyének nyomásához kötve – „hogy jótetted ne kényszerű, hanem önkéntes legyen” (Fil. 1: 14).

A levél szándékosan volt inkább kérés, mint parancs, mikor Pál azt mondta barátjának, hogy: „Krisztusban tehát egészen nyíltan megparancsolhatnám neked azt, ami kötelességed volna, a szeretet miatt azonban inkább csak kérlek, mert ilyen vagyok én, az öreg Pál, most még fogoly is Krisztusért” (Fil. 1: 8-9). Pál tudatosan kerüli a Filemon feletti tekintélyének hangsúlyozását, ehelyett az egymással való barátság kötelékére apellál (9. vers), a Pállal való lelki együttmunkálkodás fontosságára (17. vers), és Filemonnak Pál előtt való kötelességére, aki Krisztushoz vezette őt (19. vers).

A levél nemcsak Filemonnak van címezve, hanem Appiának (aki minden bizonnyal Filemon felesége volt), és Arkhipposznak (minden bizonnyal, fiúknak; vö. a Kol. 4: 17-el!). Így fordult Pál az egész családhoz azzal a kéréssel, hogy a megbocsátásban mutassanak példát annak a gyülekezetnek, amely az ő házukban jött össze (2. vers).

Úgy látszik, Pál nagyon jól ismerte Filemont. Pál volt Isten kiválasztott eszköze arra nézve, hogy Krisztushoz vezesse Filemont. Régi barátok voltak, és együtt végezték a szolgálatot. Továbbá több közeli közös ismerőssel rendelkeztek. Például Epafrással, aki Filemon lelkésze volt azelőtt a Kolosséban lévő gyülekezetnek, az adott pillanatban pedig Pál társa volt római útja során (Fil. 1: 23). Pál nagyon is ismerte és bízott Filemon természetében, ezért kérte olyan szeretettel barátját, ahelyett, hogy apostoli tekintélyével élve utasítást adott volna neki.

Filemon kegyessége és szeretetteljes keresztyén volta, úgy látszik, messze földön ismert volt. Ez még Rómát is elérte, mivel Pál a következőket írta: „mert hallok a te hitedről és szeretetedről, amely az Úr Jézus és minden szent iránt van benned” (Fil. 1: 5). A szentek iránt való ilyetén szeretet – minden igazi keresztyént jellemzője kell, hogy legyen. János apostol a következőket írta: „Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket: aki nem szereti a testvérét, az a halálban van” (1 Jn. 3: 14). Az egymás iránt való szeretet Isten megismerésének természetes és elvárható mellékterméke: „Szeretteim, szeressük egymást; mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent; aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent; mert Isten szeretet” (1 Jn. 4: 7-8). Világos, hogy a testvérek iránt való szeretet jelen van minden hívőben.

Filemon szeretete azonban nem mindennapi volt. Ismert volt a testvérek iránt való hatalmas szeretetéről. Még maga Pál is vigasztalást talált abban, hogy hallott Filemon szeretetéről a szentek iránt. Azt írta: „A te szeretetedben sok örömünk és vigasztalásunk volt, mert a szentek szíve felüdült általad, testvérem” (Fil. 1: 7).

Más szóval, a szentek iránt való szeretet megnyilvánulása olyan szolgálat volt, aminek köszönhetően Filemon nagyon ismertté vált. Isten népe iránt való szeretete és befogadása az ő természetének túláradó vonása volt, azt mindenki láthatta. Ő nemcsak helyet adott a gyülekezetnek Kolosséban, emellett el volt kötelezve a hívő testvérek szívének vigasztalása iránt (7. vers).

A görög anapauo szó, amely a 7. versben „felüdülésnek” van fordítva, – egy olyan katonai szakkifejezés, ami egy hosszú hadjárat utáni sereg pihenését írja le. Filemon szolgálatának a szentek között volt egy felüdítő és bátorító hatása a küzdő és gyakran üldözött korai keresztyén egyházban.

A Biblia sehol sem feltételezi, hogy Filemon vén vagy tanító lett volna az egyházban. Valószínű, hogy egyszerűen csak a gyülekezet tagja volt, aki részt vett a vigasztalás és a vendégszeretet szolgálatában. Szívének túlcsorduló szeretete legendás volt a hívők körében.

Éppen ezek az erények alapozták meg Pál Onezimusz nevében való kérésének. Habár Onezimusz úgy hagyta el Filemon házát, mint szökött rabszolga, úgy tért vissza, mint testvér a Krisztusban. A „rabszolga-rabszolgatartó” viszony egy abszolút más kapcsolat által ki lett teljesen szorítva. Onezimusz és Filemon lelki testvérekké váltak, és Pál tudta, hogy elismeri a reá helyezett felelősséget, mivel Krisztusban „nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad…, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban” (Gal. 3: 28).

„Krisztusban tehát egészen nyíltan megparancsolhatnám neked azt, ami kötelességed volna, a szeretet miatt azonban inkább csak kérlek, mert ilyen vagyok én, az öreg Pál, most még fogoly is Krisztusért. Kérlek pedig téged az én fiamért, akit a fogságban szültem, Onézimoszért, aki egykor neked haszontalan volt, most pedig neked is, nekem is hasznos. Visszaküldöm neked őt, vagyis az én szívemet, pedig magamnál szerettem volna tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem az evangéliumért szenvedett fogságomban.Döntésed nélkül azonban semmit sem akartam tenni, hogy jótetted ne kényszerű, hanem önkéntes legyen.Hiszen talán azért szakadt el tőled egy időre, hogy örökre visszanyerd, most már nem úgy mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred” (8-16. versek).

Pál Filemonhoz való felhívása nagyban különbözik attól az eljárástól, amit ő a többi levelében alkalmazott. Itt nem a tanbeli elvekhez vagy Isten törvényéhez folyamodik, hanem Filemonnak a testvérek iránti szeretetére apellált (9. vers). Mivel most már Onezimusz testvér lett a Krisztusban, Pál tudta, hogy Filemon, természetesen, kész lesz kifejezni iránta a szeretetét.

Pál hasonló módszert alkalmazott a korintusiakkal szemben is, mikor arra törekedett, hogy az önfeláldozásra buzdítsa őket. Minden emberhez úgy fordult, hogy adjon szive szerint: „Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert "a jókedvű adakozót szereti az Isten”” (2 Kor. 9: 7). Kétségtelen, hogy a kötelességre való meggyőző felhívás nem lett volna kevésbé eredménytelen, de a jutalom a készséges engedelmességért ennél sokkal több, és Pál nem szerette volna, ha ő elmulassza ezt a jutalmat. Hasonló módon, Pál Filemonnal szemben meg volt győződve, hogy barátja kész a helyes eljárásra, hogy nem látta értelmét a tekintély erejének alkalmazására.

Meg kellett-e Filemonnak bocsátania? Igen. Ha elutasította volna az Onezimusznak való megbocsátást, megtörte volna Krisztus tanítását (vö. a Lk. 17: 4; Mt. 6: 15-el!).

A megbocsátás megtagadása Isten örökkévaló erkölcsi törvényének megtörését jelentené. Jézus, a hatodik parancsolat magyarázata során („Ne ölj!”, 2 Móz. 20: 13) azt tanította, hogy a gyilkosság ószövetségi tiltása sem a haragnak, sem a bosszúnak nem ad helyet:

„Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette, aki pedig azt mondja atyjafiának: Ostoba! - méltó a főtörvényszéki eljárásra; aki pedig azt mondja: Bolond! - méltó a gyehenna tüzére. Ha tehát áldozati ajándékodat az oltárhoz viszed, és ott jut eszedbe, hogy atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj el, békülj ki előbb atyádfiával, és csak azután térj vissza, s vidd fel ajándékodat”(Mt. 5: 22-24).

Krisztus ily módon nemcsak a haragot és a gonoszságból fakadó szavakat ítélte el, hanem minden hívőre azt a felelősséget rótta ki, hogy keresse a megbékélést, ha tudjuk, hogy egy adott, általunk elkövetett tett, eltávolítja tőlünk a testvért. Ez azt vonja maga után, hogy készek vagyunk elismerni vétkünket, mikor igazságtalanul jártunk el, és készek vagyunk megbocsátani, amikor megsértettek minket. Akár sértők, akár sértett felek vagyunk, tevékeny módon keresnünk kell a megbékélést, ez pedig mindig magába foglalja a megbocsátásra való készséget.

Hogy senki se gondolhassa azt, hogy ez a kötelesség csak a hívők felé adatott, emlékezzünk meg a második nagy parancsolatról: „Szeresd…, és felebarátodat, mint magadat” (Lk. 10: 27). A „ki az én felebarátom?” kérdésre Jézus elmondta az irgalmas samaritánusról szóló példázatot, ilyen módon vonva be még a legkisebbet és legelvetettebbet is azok körébe, akiket úgy kell szeretnünk, mint magunkat.

A mások felé, mint magunk felé való szeretet, világosan értelmezi a megbocsátás kötelességét. El kell vetni a harag rejtegetését és a bosszú melengetését, ha a sértés személy szerint minket ért, és késznek kell lenni a teljes megbocsátásra mindazok felé, akik keresik azt. Ez nem azt jelenti, hogy másfelé kell tekintenünk, ha látjuk, hogy valaki bűnben él (7. vers). De a megtérő testvér esetében, mint például Onezimusz esetében, semmilyen magyarázat sincs a megbocsátás megtagadására. Ha Filemon így járt volna el, vétkezett volna.

Emlékezzetek erre: az ellenetek való vétek ugyanakkor nagy vétket feltételez Isten felé is. Dávidnak Betsabéval történő házasságtörése például Ellene való vétek volt. Ez az ő férje, Uriás elleni vétek is volt, akit Dávid a biztos halálba küldött. Ez vétek volt Uriás családja ellen is, hisz megfosztotta őket a hű fiútól és testvértől. Ez vétek volt Dávid családjával szemben is, hisz az néhány generáción keresztül hordozta ennek a bűnnek a következményeit. És vétek volt Izrael egész népe ellen is, mivel Dávid a királyuk volt, és a lelki vezető példaképe.

Ennek ellenére, az 51. zsoltárban, Dávid nagy bűnbánati zsoltárában, azt mondta: „Egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak látsz” (6. vers) – mintha csak a többiek iránti vétke még figyelemre sem méltóak lennének. Mindezek elhomályosultak Dávidnak az Istennel szembeni vétkéhez viszonyítva, és ezt szerette volna bemutatni, hogy Isten tudja, hogy ő ezt megértette. Dávid nem volt érzéketlen vagy tudatlan mások felé elkövetett vétkeivel szemben. Ezek a bűnök rettenetesek voltak, magukba foglalták Uriás megölését, felesége elrablását, Izrael nemzeti tisztaságának meggyalázását, a mindenki felé elterjesztett hazugságot, és más bűnök gyalázatosságának egész sorát. A mások felé elkövetett vétkeinek nagyságát figyelmen kívül hagyva, az Isten iránt való bűne volt a legnagyobb. Ezért Isten volt az első, Akihez Dávid bocsánatért esedezett. Egyedül Isten rendelkezik örökkévaló értelemmel. Ha Isten megbocsát Dávidnak, akkor Dávid másoktól is bocsánatot kérhet, és, ahol csak lehetséges ez, a károkat próbálja megtéríteni. Mivel azonban Isten meggyalázása volt a legnagyobb ezek közül, első sorban Vele volt létfontosságú a megbékélés. Ha minden irányunkba elkövetett vétek magától érhetően egy még nagyobb vétek Isten felé, és ha Isten megbocsát az Őt sértőnek, kik vagyunk mi, hogy visszautasítjuk az ellenünk elkövetett sérelem megbocsátását? Bármi is volt Onezimusz vétke Filemon felé, az Isten iránt való vétke ettől sokkal nagyobb volt. Ha Isten pedig már megbocsátott neki, akkor Filemonnak magának nem volt jogában megtagadni a megbocsátást. Szentebbek, igazságosabbak, és méltóbban lennénk, mint maga Isten? Nagyobb ítélőbirók vagyunk-e, és igazságosabb törvénnyel rendelkezünk-e, mint Ő? Természetesen, nem. Akkor ne merészeljük elítélni azt, akinek Isten megbocsátott! Azok, akik elutasítják a megbocsátás vagy keresik a bosszúállást, valójában megvetik Isten hatalmát.

Filemonnak ugyanakkor kötelessége volt megbocsátani Onezimusznak a Kolosséban lévő gyülekezet előtt is. Ha megtagadta volna a bocsánatot eme gyülekezet legfrissebb tagjától, akkor az egész gyülekezet kárt szenvedett volna. Akkor a gyülekezet egységén csorba esett volna, és hajótörést szenvedett volna az őket körülvevő emberek felé szóló bizonyságtétel.

Ezért bármely oldalról is nézzük, Filemonra teljes súllyal ránehezedett az Onezimusznak való megbocsátás terhe. De ahelyett, hogy apostoli tekintéllyel megkötötte volna legjobb barátját kötelessége teljesítésére, Pál nyájasan fordul Filemon felé, minden szeretett testvére felé, tudva azt, hogy Filemon lelki érettsége olyan szinten van, hogy örömmel fog megbocsátani annak, aki őt ily komolyan megsértette.

Nincs egyértelmű információnk arról, hogy mit követett el Onezimusz Filemon ellen. Az tudjuk mindössze, hogy elszökött, nem teljesítette kötelességét, elhagyta reá bízott feladatokat, lehetséges, hogy még meg is lopta Filemont, hogy legyen miből fizetnie szökését (vö. a 18. verssel!). Kétségtelen, hogy szökése Filemonnak bizonyos nehézségeket okozott.

Ezért, függetlenül a Pál iránt való elkötelezettségtől, a szentek iránt való szeretettől, és keresztyén érettségtől, Pálnak nem volt oka azt feltételezni, hogy Filemonnak könnyű lesz megbocsátania Onezimusznak. Onezimusz visszatérése erős érzelmeket ébreszthettek Filemonban. Emberileg Filemonnak teljes joga volt arra, hogy haragudjon Onezimuszra, és elégedetlenkedjen azért, amit ez a rabszolga elkövetett. Ennek ellenére, Pál eléggé bízott barátja jellemében, ezért felhívását inkább a kérésre, és nem az utasításra építette.

Képzeljétek, hogyan olvasta Filemon ezt a levelet, mikor Onezimusz, valószínűleg, előtte állt. Lehetséges, hogy Filemon az elején meg volt ütközve, és nem nagyon örült annak, hogy látja a rabszolgáját, aki annyi sok gondot okozott neki. Mikor azonban elolvasta Pál levelét, a szívét valószínűleg megérintett mindaz, amit Pál neki címzett.

Figyeljétek meg, hogyan nevezi magát: „az öreg Pál, most még fogoly is Krisztusért” (9. vers). Amikor a levél íródott, Pál közel hatvan éves volt. Ő azonban, valószínű, többről beszél, mint fizikai korról. Ez Filemonnak egy burkolt emlékeztető lehetett Pál részéről az évek alatt végzett szolgálatról: a bilincsek, a veszedelmek, a megkövezések, az éhezések, a hajótörések, a szomjúság, a hideg, a kimerültség, és mindezek következménye – a betegség (vö. a 2 Kor. 11: 23-30-al!). Mindezektől az ő erőtlen teste hamar megöregedett, és sokszor volt beteges. Több annál, továbbra is börtönben maradt. Tudta, hogy az ő drága barátja nem akar hozzájárulni az ő szenvedéseihez. Éppen ezért Onezimusz érdekében kész emlékeztetni Filemont az ő szenvedéseire. Természetesen Filemon nem utasíthatta el barátja kérését, aki olya sokat szenvedett a Krisztus ügyéért.

Pál úgy terjeszti elő Onezimusz ügyét, hogy megérintse általa Filemon szívét:

„Kérlek pedig téged az én fiamért, akit a fogságban szültem, Onézimoszért, aki egykor neked haszontalan volt, most pedig neked is, nekem is hasznos. Visszaküldöm neked őt, vagyis az én szívemet, pedig magamnál szerettem volna tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem az evangéliumért szenvedett fogságomban. Döntésed nélkül azonban semmit sem akartam tenni, hogy jótetted ne kényszerű, hanem önkéntes legyen. Hiszen talán azért szakadt el tőled egy időre, hogy örökre visszanyerd,most már nem úgy mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred. Ha tehát engem társadnak tartasz, fogadd őt úgy, mint engem. Ha pedig valamivel megbántott vagy tartozik, azt nekem számítsd fel” (10-18. versek).

A Filemon felé szóló kérésben megtaláljuk a megbocsátás három döntő aspektusát.

„Fogadd őt” (17. vers). Pál arra kéri Filemont, hogy tárja ki otthona és élete ajtaját Onezimusz előtt, és fogja őt újból vissza. Filemon, természetesen, nem volt köteles ezt tenni. Hisz Onezimusz már egyszer gonosz módon járt el vele szemben. Miért adjon még egy esélyt engedetlen rabszolgájának? Bármely rabszolgatartó szökött rabszolgáját a homlokán megbélyegezte volna, utána pedig eladta volna őt, vagy a legalantasabb munkát bízta volna rá a jövőben.

Pál azonban felhívta Filemon figyelmét egy néhány okra, hogy más fényben tekintsen Onezimuszra.

Az első, hogy megtért. Mikor Pál azt irta: „akit a fogságban szültem” (10. vers), akkor ott Onezimusz lelki megújulásáról számolt be. Pál azt mondta itt, hogy személyesen ő vezette Krisztushoz Onezimuszt. Onezimusz Pál hitbeli gyermeke volt, mint ahogyan Filemon is (19. vers). Pál azt akarta, hogy Filemon teljes mértékben meg legyen arról győződve, hogy rabszolgája valóban megtért.

Maga az a tény, hogy Onezimusz magának Pálnak a levelével tért vissza Filemonhoz, volt a bizonyítéka megtérése valóságos voltának. Filemon előtti megjelenése egyenlő volt annak kifejezésével, hogy kész bármilyen büntetést elfogadni, amit csak Filemon jónak lát. Sokat elárul az is, hogy Onezimusz nem maradt Rómában, és nem bújt Pál apostoli tekintélye mögé, míg majd Tikhikusz elviszi a levelet helyette Kolosséba. Ellenkezőleg, Onezimusz kétségtelenül Pál biztatására, visszatért, hogy megálljon az előtt, akinek kárt okozott, és személyesen keresse annak megbocsátását. Mindez, természetesen, a „megtéréshez illő gyümölcs” (Mt. 3: 8) létjogosultságát mutatta.

Második, Onezimusz megújult ember volt. „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre” (2 Kor. 5: 17). Onezimusz, aki az előtt egy semmirekellő lázadó volt, „most hasznos” (11. vers). A rabszolgára (általában a rabszolgákra) való ilyetén hivatkozás azt jelenti, hogy „alkalmas”. Pál meggyőzte Filemont, hogy az Onezimuszban végbemenő változás valódi volt. Krisztus megváltoztatta életének folyását. Aki valamikor haszontalan volt, most drága testvérré, alkalmassá vált Pált számára, és potenciálisan alkalmas lett Filemon számára is.

Harmadik, Onezimusz hűségesnek mutatkozott. Elég időt töltött Pállal Rómában ahhoz, hogy demonstrálni tudja Krisztushoz való hűségét. Pál szeretete a szökött rabszolga iránt és a benne való bizalom megerősödött. Onezimusz jó szolgálatot tett Pálnak, és ezzel megmutatta, hogy képes az üldöztetést is vállalni Krisztusért. Mások, Pál sokkal inkább elkötelezett munkatársai, mikor az üldöztetés elviselhetetlenné vált a számukra, cserbenhagyták őt (2 Tim. 4: 10). De Onezimusz, aki még a hitben kiskorú volt, elkötelezte magát a Pálnak való szolgálatra.

Ebben egy burkolt irónia is megbújik. Engedetlenségében megszökött Filemon fősége alól, de Isten kegyelméből Onezimusz Jézus Krisztus rabszolgája lett. Aki valamikor elutasította azt, hogy Filemonnak szolgáljon, most kész volt odaszentelni magát Pál apostol szolgálatára. És ez egy nagyon fontos helyzetben történt meg – mikor Pál apostol nagy szükségben volt. Valójában Onezimusz annyira hasznos volt a bebörtönzött Pál számára, hogy Pál maga jelenti ki, hogy visszaküldve őt Filemonhoz, úgy küldi vissza, mintha csak a saját szívét küldte volna el általa (12. vers). Ha Pál megtehette volna, Rómában marasztalja Onezimuszt, maga mellett. Tudta azonban, hogy Onezimusznak vissza kell térnie, és helyre kell állítania a megromlott kapcsolatot a gazdájával.

Pál apostol azt is tudta, hogyha ez lehetséges lenne, akkor maga Filemon jött volna Rómába, hogy neki szolgáljon. Ezért Pál biztosította Filemont arról, hogy ez helyett elfogadta Onezimusz szolgálatát, hogy „helyetted szolgáljon” (13. vers). De mivel nem szeretne továbbra is visszaélni szeretett barátja irgalmával, Pál úgy döntött, hogy eljött az ideje annak, hogy Onezimuszt visszaküldje gazdájához. A két testvér közötti kapcsolatnak a Krisztusban helyre kell állnia. Éppen ezért Pál az egyik barátja nevében a másikhoz fordul: „fogadd őt úgy, mint engem” (17. vers).

Pálnak volt egy előfeltételezése, hogy mindezek az események Isten eleve látásából voltak megengedve, egy jó cél érdekében: „Hiszen talán azért szakadt el tőled egy időre, hogy örökre visszanyerd, most már nem úgy, mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred” (15-16. versek).

Valóban, Onezimusz történetében nem nehéz felfedezni Isten kezét. A gondviselés messze Kolossétól létre hozott egy találkozót Pállal. Isten kegyelme vonta őt Krisztushoz, és újjáteremtette az ő életét, és az ő kapcsolatait. Most pedig a Szent Lélek vezetése mellett Onezimusz visszatért, hogy keresse a gazdájával való megbékélést, akit becsapott. Mindebben Pál apostol barátot és szeretett szolgálót nyert, nem beszélve a segítségről és buzdításról, amelyet Onezimusz részéről tapasztalt. Filemon meg visszanyerte rabszolgáját úgy, hogy maga sem tudva róla, kisegítve vele szeretett barátját, akinek amúgy is segitett és szolgált volna, de nem volt rá emberileg lehetősége. Csak Isten volt képes oly sok jót kihozni az ember bűnének aktusából (vö. az 1 Móz. 50: 20; a Róma 8: 28-al!).

Pál nemcsak arra kérte Filemont, hogy testvérként fogadja Onezimuszt, hanem arra is, hogy állítsa vissza az azt megelőző kapcsolatot közöttük. Ne egyszerűen úgy fogadja vissza, mint rabszolgáját, hanem Pál arra kérte, hogy úgy fogadja vissza, mint „hanem rabszolgánál jóval többet…, mint szeretett testvéred” (16. vers). Egyesek helytelenül értelmezik ezt a kifejezést, azt gondolva, hogy itt Onezimusz felszabadítását kéri. Nincs okunk arra, hogy Pál kéréséből ezt a következtetést vonjuk le. Mint ahogyan azt már korábban megjegyeztük, az apostolok nem úgy tekintettek Urunk nagy parancsolatára, mint ami a rabszolga felszabadítás programját tűzte volna ki zászlajára. Más helyen így ír erről Pál:

„Mindenki maradjon abban a hivatásban, amelyben elhívatott. Rabszolgaként hívattál el? Ne törődj vele. Ha viszont szabaddá lehetsz, inkább élj azzal! Mert az Úrban elhívott rabszolga az Úr felszabadítottja, hasonlóan a szabadként elhívott a Krisztus rabszolgája” (1 Kor. 7: 20-22).

Ennek ellenére, Pál arra kéri Filemont, hogy ne úgy fogadja Onezimuszt, mint egy egyszerű rabszolgát, hanem mint szeretett testvért a Krisztusban. Pál, látva Onezimusz Krisztus iránti elkötelezettségét, tudta, hogy az öröm, az ösztönzés, és az eszmecsere hatalmas forrása lesz Filemon számára.

Pál most egy nagyon meglepő ajánlatot tesz Filemonnak: „Ha tehát engem társadnak tartasz, fogadd őt úgy, mint engem. Ha pedig valamivel megbántott vagy tartozik, azt nekem számítsd fel” (17-18. versek). Pál felajánlja, hogy kártalanítja Filemont mindazért, amit Onezmiusz okozott neki.

A kártalanítás jogos és igazságos dolog; mikor a másik ember bocsánatát keressük, mindig helyénvaló felvetni a kártalanítás kérdését. Az Ószövetség polgári törvénye a legtöbb esetben kárpótlást irt elő, mikor az elkövetett vétket pénzben vagy tárgyban lehetett mérni. A tudatosan elkövetett gonosztettért az érték mellé még hozzá kellett tenni annak egyötöd részét (4 Móz. 5: 6-7).

Kétségtelen, hogy Onezimusz szökése sokba került Filemonnak. Természetesen találnia kellett valakit Onezimusz helyére. Az is lehetséges, hogy Onezimusz bűne magába foglalta Filemon megrablását vagy vagyonának meglopását. Egy rabszolga nem kérhette, hogy gazdája nyújtson neki kölcsönt. De ő maga sem volt képes arra, hogy megfizesse az adósságát. Ezért Pál szívesen felajánlotta annak lehetőségét, hogy ő majd fizet helyette.

Habár a kártérítés mindig helyén való és jogos, az a kegyelem, amir Pál vetett fel, még jobb. A legkegyesebb és irgalmasabb dolog, amit Filemon tehetett, – hogy teljesen elengedi rabszolgája felé való adósságát. Pál azonban nem akarta arra kényszeríteni Filemont, hogy csak úgy bocsássa és engedje el a vétket. Ezért ő személyesen viselt gondot Onezimusz adósságára.

Ezek a versek jó példaként szolgálnak arra nézve, hogy működik az átruházás (ld. az előző témát!). Pál arra kéri Filemont, hogy tulajdonítsa Onezimusznak az apostol érdemeit: „Ha tehát engem társadnak tartasz, fogadd őt úgy, mint engem” (17. vers). Azt akarja, hogy Onezimusz adósságát írja az ő számlájára (18. vers). Ugyanilyen módon lesz nekünk tulajdonítva Krisztus váltsága. Kifizetve bűneink adósságát, Ő nekünk tulajdonítja az Ő igazságát, ennek alapján fogad el minket az Isten (Róma 4: 5).

Pál a keresztyén kapcsolatnak olyan példáját adta Filemonnak, amely által azt remélte, hogy barátja hasonlóképpen jár el megtért rabszolgája irányában. Semmi sem mutatja meg jobban a Krisztushoz való hasonlóságot, mint mások adósságának rendezése a megbékélés eléréséért. Pál kész volt elhordozni Onezimusz bűnének ideig való következményét, mint ahogyan Krisztus is örömest kész volt minden megváltott hívő bűne örökkévaló következményeinek elhordozására, az idők kezdete óta.

Habár Filemon reakciója nincs megemlítve a Szentírásban, minden bizonnyal megértette Pál példájának lényegét, és kész volt elengedni Onezimusz adósságát. Így eljárva ugyanis maga Filemon vette magára sértőjének adósságát, ami pontosan megfelel annak, amit maga Krisztus is tett, meghalva a mi bűneinkért. Éppen ezért a megbocsátás aktusa nem más, mint Krisztus tökéletes kiábrázolása.

Akár elengedte, akár nem Filemon az adósságot, Pál annyira el volt kötelezve a békéltetés mellett, hogy megismételte az ígéretét, hogy magára vállalja az adósságot. Ahhoz, hogy azt törvényes szerződés alapján megtegye, saját kezűleg kötelezte el magát: „Én, Pál, saját kezemmel írom ezt, megadom neked!” (19. vers). Pál általában lediktálta leveleit, és utána, hogy garantálja azok hitelességét, gyakran egy rövid befejező üdvözleteket fűzött saját kezűleg melléjük (ld. a Kol. 4: 18; a 2 Thessz. 3: 17-et!). Esetünkben az ó-keresztyén hagyományok azt mondják, hogy Onezimusz volt Pál titkára. Azért fejezte be Pál ezt a levelet olyan világos kifejezéssel: „megadom neked”. Ezzel aláhúzta azt, hogy mennyire vágyik a két testvér egymás közti megbékélésére, és ezt hivataloson is megerősítette a Filemonnak tett ígérete által, ami egy szerződéses garanciát jelentett.

Maga Onezimusz nem rendelkezett a megfelelő eszközökkel, hogy kifizesse adósságát, hisz egy egyszerű rabszolga volt. Több annál, valószínű, a Rómába való visszatérése után élete Pál apostolnak való szolgálatnak rendelte alá (ld. a Fil. 1: 11-13; a Kol. 4:9-et!), és ez azt mutatja, hogy nem vállalt semmiféle fizetett munkát. Más oldalról, Pál rendelkezhetett a megfelelő anyagi javakkal, hogy kifizesse az adósságot, mivel a filippi gyülekezet bőkezű volt szüksége során (ld. a Fil. 4: 14-18-at!).

Ugyanakkor, mint tényre, Pál arra is emlékeztette Filemont, hogy ő maga is rendelkezett egy kiegyenlíthetetlen tartozással Pál felé: „Azt ugyanis nem akarom mondani, hogy önmagaddal is tartozol nekem” (19. vers). Ha Filemon Onezimusz adósságát Pál számlájára írta volna, akkor ez az adósság automatikusan elévült volna, mivel Filemon ettől jóval többel tartozott Pálnak. Onezimusz tartozását Filemon felé számokban is ki lehetett fejezni; Filemon adóssága azonban Pál felé örökkévaló, lelki kötelezettség volt. Végül is, Pál tett bizonyságot Filemonnak a Krisztusról. Ez olyan számban nem kifejezhető adósság volt, amit Filemon sohasem tudott volna visszafizetni.

Ilyen kapcsolatnak lennie minden keresztyén között. Magával a létezésünkkel mindnyájan adósok vagyunk Isten kegyelmének. Nincs is reményünk arra, hogy ezt az adósságot valamikor is le tudjuk róni. Ezért semmilyen körülmények között sem tudjuk igazolni azt, ha nem gyakorlunk irgalmat mások felett. Ha Krisztus kifizette a mi örökkévaló engedetlenségünk árát Istennek, akkor mi sem vehetjük magunkra annak az ideiglenes sértésnek a súlyát, amivel valaki megbántott minket? Ez az elv volt az alapja Krisztusnak az irgalmatlan szolgáról szóló példázatának (ld. az 5. fejezetet!).

Kétség kívül, a megbocsátás drága, és ezt maga az epizód bizonyítja a legjobban. De a legdrágább megbocsátás magának Jézus Krisztusnak a megváltói halála volt, és azoknak, akikre érvényes ez a hatalmas ajándék, minden okuk meg van arra, hogy bármilyen áron megbocsássanak másoknak. Bármely sértés, ami minket ér, viszonylag semmiség, függetlenül attól, milyen nagynak tűnik az emberi mértékkel mérve.

Pál meg volt győződve Filemon készségéről Onezimusz adóssága elengedését illetően. Lehetséges, hogy erre utal, mikor a 21. versben ezt mondja: „Engedelmességedben bízva írok neked, mert tudom, hogy többet is megteszel annál, amit mondok”. Ennek ellenére, Pál nyájasan néhány egyéb okos is felsorol Filemonnak, hogy bocsásson meg engedetlen rabszolgájának.

Maga Pál apostol reménykedett abban, hogy meg fogja látni Filemon megbocsátásának gyümölcsét. Mint a nagylelkűség kifejezésének felettes oka – Pál bejelentése, hogy hamarosan személyesen is meg fogja látogatni őt: „Egyúttal készíts szállást is nekem, mert remélem, hogy imádságotokért ajándékul kaptok engem” (22. vers). Lehetséges, sőt nagyban valószínű, hogy mikor Pál a levelet írta, ki volt tűzve annak időpontja, mikor meg kell állnia az uralkodó ítélőszéke előtt, és, úgy tűnik, hogy Pál teljes mértékben bízott a szabadon bocsátásában. Bízott abban, hogy Rómából visszatér azokba a gyülekezetekbe, amelyeket Kis-Ázsiában alapított. Ez is hatással volt Filemon gondolataira. Aligha imádkozott volna Pál apostol visszatéréséért Kolosséban, ha nem lett volna hajlandó megbocsátani Onezimusznak. Nem akarta volna, hogy szeretett barátját fogadva, csalódást okozzon neki. A lelki atyja előtti ilyetén felelősség arra buzdította, hogy megfelelő módon járjon el Onezimusszal szemben.

Pál levelének utolsó versei további okokat adnak a megbocsátásra. Pál a következőket írja: „Köszönt téged Epafrász, fogolytársam a Krisztus Jézusban, Márk, Arisztarkhosz, Démász és Lukács, az én munkatársaim.Az Úr Jézus Krisztus kegyelme a ti lelketekkel!” (23-25. versek).

Először, átadva a Filemon által ismert öt testvérnek az üdvözletét, Pál emlékeztette őt arra, hogy mindnyájan szemtanúi lesznek Filemonnal való kapcsolatának.

Másodszor, ebben a listában szinte észrevétlenül szerepel Márk neve is. Ez János Márk, a harmadik evangélium szerzője. Márk másod unokatestvére volt Barnabásnak, és még ifjúként kísérte el Pált és Barnabást első missziói útjuk során. Az út során azonban Márk hátrahagyta a csapatot, és visszatért Jeruzsálembe (Csel. 13: 13). Márk meghátrálása lett az oka annak, hogy Pál elveszítette bizalmát iránta. Később Barnabás magával akarta vinni János Márkot második missziói útjukra, de Pál ennek ellene mondott. Pál annyira ellene volt, hogy elváltak útjaik Barnabással, a nézeteltérések miatt (Csel. 15: 37-39). Valószínű, hogy Péter apostol, magához vette Márkot, és segített neki a lelki növekedésben (1 Pt. 5: 13). Később János Márk jó ajánlással rendelkezett, még Pál apostol előtt is.

Az adott pillanatig sok idő telt el azóta, hogy Pál megbocsátott Márknak. Végeredményben Márk olyan fontos részévé vált Pál szolgálatának, hogy nem sokkal halála előtt éppen Pál kérte, hogy küldjék el hozzá: „Márkot vedd magad mellé, hozd el magaddal, mert hasznomra van a szolgálatban” (2 Tim. 4: 11).

Az ezt megelőző feszültség Pál és Márk között ismert volt az egész egyházban. Ez az epizód még része lett a Cselekedetek könyvének is. Lukács, aki mindezt lejegyezte, szintén ismert volt Filemon által; ezért van benne abban a listában, akiknek üdvözletét Pál átadta ebben a levélben. És, habár Pál nem beszélt erről, ő maga lett példa Márknak való megbocsátással kapcsolatban, amely még egy buzdítás volt arra nézve Filemonnak, hogyan járjon el helyesen Onezimusz ügyét illetően.

Megbocsátott-e Filemon Onezimusznak? Habár a Szentírás nem tesz említést világosan arról, hogyan végződött ez az incidens, van néhány okunk azt feltételezni, hogy Filemon reakciója éppen az volt, amire Pál számított. Az azonban világos, hogy Pál eme levele bekerült az Újszövetség kánonjába. Ez egy Filemonnak irt személyes levél volt, és aligha valószínű, hogy megengedte volna, hogy azt szétküldjék a gyülekezetekbe, ha úgy döntött volna, hogy nem fogadja meg Pál tanácsát.

Több annál, ha Filemon határozott ember volt, mint ahogyan Pál is jellemzi, nem elképzelhető, hogy elvetette volna Pál tanácsát. (Ha ő nem lett volna hűséges és erényes ember, ahogyan őt Pál bemutatja, akkor problémánk lenne a Szentírás iránti bizalmunkkal). Mindehhez még, ha Filemon elutasította volna az Onezimusznak való megbocsátást, aligha hihető, hogy a korai keresztyén egyház tiltakozás nélkül elismerte volna a levelet a kánon részeként. Ezért maga az a tény, hogy a levél a kánon részévé lett – nagyon is erőteljes bizonyítéka annak, hogy Filemon úgy lépett fel, ahogyan azt Pál kérte tőle.

A történelmi adatok arról tudósítanak minket, hogy Pál kiszabadult a fogságból, mint ahogyan abban reménykedett is (22. vers). Tudjuk, hogy életének hátralevő részében sokat volt úton, és ha minden tervét meg tudta volna valósítani, akkor visszatért volna Kolosséba, hogy maga győződjön meg arról, hogy békült meg tökéletesen egymással két lelki testvére.

Néhány évtized múlva, a második évszázad elején, Ignáciusz, az egyik korai egyházatya, három levelet irt az efézusi gyülekezetnek. A két első levél beszél az efézusi gyülekezet pásztoráról is: „Onezimusz, a kifejezhetetlen szeretnek az embere”. Nehéz megmondani, hogy ez ugyanaz az Onezimusz volt-e. Ha igen, akkor már idős ember volt, valószínű, hogy több mint hetven éves. Ha ez más volt, egy fiatalabb Onezimusz, akkor a régi rabszolga néven át volt megszólítva, aki alkalmassá vált Pál apostol számára.

Csak a menny fogja már előttünk megnyitni ennek a történetnek a végét. És ott, meg vagyok győződve, meg fogjuk tudni, milyen messzemenő következményei vannak egy igaz megbocsátásnak. Ebben az esetben e gyümölcs magvai jóval az előtt lettek elvetve, hogy Filemon megbocsátott volna – a lelki gyümölcsök gazdag aratásának magvai, mivel ez a rövid levél, Pál felhívása Filemon irányába, megtalálta a maga helyét az Újszövetségben, ahol továbbra is felhívást intéz mindnyájunk felé, hogy úgy bocsássunk meg másoknak, ahogyan Krisztus megbocsátott nekünk.

Pál, Filemon, és Onezimusz számára a tönkrement kapcsolatok helyre állítása olyan kiemelkedően ünnepélyes pillanattá vált, amely során mindenki örül a győzelemnek – Pál is, mivel részese volt két, egymással megbékélt testvér örömének, Onezimusz is, mivel egy kifizethetetlen adósság volt elengedve a számára, Filemon is, mivel örökkévaló, kibeszélhetetlen áldásokat nyert, ami csak azoknak jár, akik megbocsátanak.

„Öltsetek tehát magatokra - mint Isten választottai, szentek és szeretettek - könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is” (Kol. 3: 12-13).

A keresztyének számára elfogadhatatlannak kell lennie a tudatos engesztelhetetlen lelkületnek. Ha maga Isten bocsátott meg számunkra, nincs jogunk elutasítani a másoknak való megbocsátást. Mindehhez még a Szentírás világosan megparancsolja nekünk, hogy ugyanolyan módon kell megbocsátanunk nekünk is, hogy nekünk megbocsátottak: „Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban” (Ef. 4: 32).

Mivelhogy Isten megparancsolja nekünk, hogy bocsássunk meg másoknak, ennek a kötelességnek a megtagadása az Iránta való engedetlenség jele. Más szóval, a megbocsátás megtagadása egy borzalmas bűn.

A megbocsátás Isten természetének a kifejezője. Következésképpen, a nem megbocsátás istentelenség. Ez azt jelenti, hogy a kérlelhetetlen lelkület – Istennek éppolyan meggyalázása, mint a házasságtörés vagy a részegeskedés, habár egyesek nagyon toleránsak iránta. Természetes, hogy a kérlelhetetlen lelkület többször található meg Isten népe között, mint azok a bűnök, amelyeket általában cégéreseknek tartunk. A Szentírás azonban világosan beszél arról, hogy Isten nem fogadja el a kérlelhetetlen lelkületű embert.

Nekünk, mint Isten gyermekeinek, vissza kell tükröznünk az Ő természetét. Üdvösségünk pillanatában új természetet nyertünk, amely lelkileg hasonló az Istenéhez (Ef 4: 24). Ezért a megbocsátás elválaszthatatlan része a keresztyén ember megújult természetének. Egy megbocsátani nem akaró keresztyén – összeegyeztethetetlen fogalmak. Mikor olyan embert láttok, akik keresztyénnek nevezi magát, aki következetesen ellent mond annak, hogy felszámolja kétséges kapcsolatait, minden okunk meg van arra, hogy az ilyen ember hitének valóságosságát kétségbe vonjuk. Ha azonban becsületesen megvizsgáljuk ezt a kérdést, mindannyian el kell ismernünk, hogy a megbocsátás nehezen megy még a keresztyéneknek is. Gyakran nem bocsátunk meg olyan gyorsan és könnyen, ahogyan azt meg kellene tennünk. Igen fogékonyak vagyunk arra, hogy melengessük sérelmeinket, és megtagadjuk a megbocsátást.

Ahogyan már láthattuk, nehéz rávenni magunkat a megbocsátásra. Megköveteli tőlünk, hogy tegyük félre önzésünket, és örömmel fogadjuk mindazt a rosszat, amit mások követtek el ellenünk, és ne követeljük azt a jót, ami szerintünk, minket megillet. Mindez természetesen szembe megy a mi természeti, bűnös hajlamainkkal. Még új teremtményekként is, megőrizzük a bűn maradékát halandó testünkben. A bűnös szokások és kívánságok továbbra is gyötörnek minket. Ezért parancsolja a Szentírás, hogy vetkezzük le a régi természetünk szerint ó-embert, és öltözzük fel az újat (Ef. 4: 22-24; Kol. 3: 9-10). A megbocsátás pedig – az új ember megkülönböztető vonása. Figyeljétek meg, hogy mindkét helyen, ahol Pál apostol ezeket a fogalmakat használja, úgy emeli ki a megbocsátást, mint az „új ember” ruházatának kötelező elemét (Ef. 4: 32; Kol. 3: 10).

A megbocsátás olyan fontos dolog a keresztyén ember életében, hogy mindig Jézus tanításának középpontjában van. Az Ő igehirdetései, példázatai, személyes beszélgetései, de még az Ő imádságai is telve voltak a megbocsátás példáival. Mellesleg megemlítve, a megbocsátás gondolata úgy átszőtte Jézus földi szolgálatát és kijelentéseit, hogy teljesen vaknak kell lenni, hogy ne vegyük észre ezt.

Példának okáért, láthatjuk, hogy a Mi Atyánk középpontjában a megbocsátás áll: „És bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt. 6: 12). Maga a szövegkörnyezet, és maga a párhuzamos vers a Lk. 11: 4-ben is arra utal, hogy az „adósság”, ami itt meg van nevezve, lelki jellegű kötelezettség; azok a mi „adósaink”, akik vétkeztek ellenünk.

Meglepő, hogy a Mi Atyánk összes verséből Krisztus elengedhetetlenül fontosan éppen ezt a frázist tartotta, ezért magyarázta azt kimerítő részletességgel. Az imádság elmondása után Ő rögtön tanítványai felé fordult, és azt mondta: „Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket” (Mt. 6: 14-15).

Ez a szöveg mindig nehézséget jelentett a teológusoknak és az igehirdetőknek. Első látásra úgy tűnik, mintha lehetővé tenné az Isten bocsánatának megmásítását. Egyesek arra használják ezt a verset, hogy bizonyítsák, ha nem bocsátunk meg azoknak, akik megsértettek minket, akkor Isten visszavonja az Ő bocsánatát, azt értve ez alatt, hogy az a keresztyén, aki nem bocsát meg, elveszítheti az üdvösségét.

Ahogyan azt már a harmadik fejezetben láthattuk, itt nem a megigazulás bírói megbocsátásáról van szó. Ez a mindennapi, atyai megbocsátás, amelyet naponként keresnünk kell, mikor bűneink haragra indították Mennyei Atyánkat. Ennek a szövegnek az egyik kulcsmondata az imádság címzettje: a „Mi Atyánk”. Ez az imádság az atyai, és nem a bírói bocsánatról szól. Az, amit itt Jézus a valóságban mond, a következő: „Ha ti megtagadjátok a megbocsátást, akkor a Mennyei Atya kegyetlenül meg fog benneteket büntetni a ti kérlelhetetlenségetek, és hajthatatlanságotok bűne miatt”.

Jól ismert mindenki számára a kérlelhetetlen szolga esete a Máté evangéliumából. Ideálisan példázza ennek a gondolatnak a mondanivalóját. A Szentírás egyik leggazdagabb igazságát mutatja be a megbocsátással kapcsolatban.

A kérlelhetetlen szolga példázata Krisztus válasza volt arra a kérdésre, amit Péter tett fel Neki. Olyan sokat hallva Jézustól ebben a témában, a tanítványok nem tudták elkerülni az Általa vázolt megbocsátásnak a fontosságát. Kétség kívül, mindnyájan kérdéseket fogalmaztak meg az Ő várakozását, valamint azt illetően, milyen messze kell nekik ebben elmenni, hogy megbocsássanak egymásnak. Mint általában, most is Péter beszélt mindnyájuk nevében.

El kell mondani, hogy Krisztus tanítása a megbocsátásról nagyon is radikális volt a tanítványok szemében. Az, amit Ő tanított, egyértelműen ellent mondott annak, amiben hittek korának rabbijai. A második fejezetben már említettük, hogy a rabbik mi módon forgatták ki a „szemet szemért” ószövetségi elvet, és hogyan használták azt fel személyes bosszújuk igazolására.

Úgy látszik, hogy a megbocsátást nem tartották komoly erénynek Jézus korában a befolyásos vallási vezetők. Itt említeném meg, hogy a rabbik úgy tekintettek a megbocsátásra, mint valami mellékes dologra, nem tartották kötelező érvényűnek. A rabbik elismerték, hogy az Ószövetség egyes esetekben megengedte, sőt egyes esetekben egyenesen ihlette a megbocsátást. Ugyanakkor azonban szigorú határvonalat húztak, mikor azt mondták, hogy a másik embernek ugyanazért a cselekményért nem lehetett többször, csak háromszor megbocsátani.

Úgy gondolták, hogy ennek biblikus alapja van. Ezt Ámós könyvéből vezették le, ahol Isten ezekkel a szavakkal mondott ítéletet Izrael ellenségei felett: „Három, sőt négy vétke miatt nem bocsátok meg Gázának” (Ám. 1: 3). Ugyanabban a fejezetben Isten hasonló ítéletet mondott Damaszkuszra, Tiruszra, Edomra, és Ammonra, minden esetben a következő szavakkal: „Három, sőt négy vétke miatt nem bocsátok meg” (vö. a 6, 9, 11, 13. versekkel!). Más szóval, mindnek e nemzetek közül háromszor volt megengedve az olyan vétek, amit Isten megbocsátott, és a negyedik miatt ítélte meg őket.

Az igemagyarázó rabbik úgy gondolták, hogy ha Isten az embereknek csak háromszor bocsát meg, akkor mi sem bocsáthatunk meg felebarátainknak többször. Ezért meghatározták azt a számot, ahányszor bocsánatot kell gyakorolni.

Hallva azt, hogy Krisztus a tanításaiban hogyan húzta alá a kegyelem és a megbocsátás fontosságát, az apostolok megértették, hogy Ő egy jóval magasabb mérce alkalmazására hív fel. Mivel maga Krisztus soha nem mondta, hányszor kell megbocsátani, Péter tisztázni akarta ezt a kérdést. A Mt. 18: 21-ben a következő van mondva: „Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle: „Uram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy, hogy én megbocsássak neki? Még hétszer is”?

Péter, kétség kívül, úgy gondolta, hogy nagyon is nagylelkűen lépett fel. Megkétszerezte a rabbik által előirt számot, és kikerekített a teljesség, a „hetes” számára, valószínűleg azt gondolva, hogy az Úr megdicséri majd nagylelkűségéért. Jézus válasza, kétséget kizáróan, megdöbbentette Pétert, és a többi tanítványt is.

Jézus a következőket mondta neki: „Nem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is” (Mt. 18: 22).

A testies gondolkozás azon nyomban fellázad az olyan követelményekkel szemben, amiről úgy gondolja, hogy számára magas. Tényleg nincs-e határa a megbocsátásnak? Úgy tűnik, a józan ész azt súgja, hogy azoknak, akik állandóan megbántanak minket, nem lehet mindig megbocsátani. Melyik pillanatban válik a kegyelem ésszerűtlen könnyelműséggé? Hétszer hetven – az négyszázkilencven! Senki sem tud még elképzelni sem ennyi bántást!

Éppen ez a lényege mindennek! A sértések feljegyzésének ugyanis semmi köze sincs a valódi megbocsátáshoz. Ha a sértés valóban meg van bocsátva, akkor mindez nem állhat fenn a sértő féllel szemben. A rabbinikus gondolkodás valójában azt követelte a sértett féltől, hogy emlékezzen a bántásra, és jegyezze fel, mely sértés van megbocsátva, és a harmadik után ne bocsásson meg. Jézus tanítása a megbocsátásról nem engedi meg az ilyesfajta számontartást. A „hetvenszer hétszer is” elve olyan magasra teszi a mércét, hogy a nekünk okozott bántás megjegyzése értelmetlenné válik. Ez azonban egy nagyon is megfelelő standard, mert az a szeretet, amit a keresztyéneknek jelképezniük kell, „nem rója fel a rosszat” (1 Kor. 13: 5).

Az az ember, aki vezetni fogja a sérelmek állását, azt gondolva, hogy felhagyhat a megbocsátással, ha eléri a négyszázkilencvenes számot, teljesen kiforgatja és félreértelmezi Jézus szavainak jelentését. Urunk ugyanis nem szabott határt a megbocsátásnak. Ellenkezőleg, Ő egyszerűen fogja a Péter által vett számot, és megszorozta hetvennel! Ily módon Jézus gyakorlatilag lehetetlenné tette a sértések észben tartását abban az értelemben, ahogyan ezt Péter felvetette. Valójában Ő teljesen elvetette a megbocsátás felső határát.

Jézus szavai felhívják a figyelmet az ószövetségi utalásra. A Mózes első könyvében Káin nemzetségi táblázatában találkozhatunk Lámekkel. (Ez nem ugyanaz a Lámek, aki Nóé apja volt). Az Írás keveset mond Lámekről, de az, ami fel van jegyezve róla, arra mutat, hogy nagyon kegyetlen ember volt, akik kedvét találta a bosszúban. Ő megölt valakit, önvédelem közben. Tudva azt, hogy Isten esküt tett, hogy hétszeresen torolja meg Káint, Lámek önhitten azt gondolta, hogy akkor ő hetvenszeres bosszút érdemel. Az Írás azt mondja, hogy Lámek olyan kifejezést ötlött ki, amely a héberben úgy hatott, mint valami ének, vagy költemény: „Egyszer ezt mondta Lámek a feleségeinek: Ádá és Cillá, hallgassatok szómra! Lámek asszonyai, figyeljetek mondásomra! Embert ölök, ha megsebez, gyermeket is, ha megüt. Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekért!” (1 Móz. 4: 23-24).

Lámek dicsekedése tipikus dolog a bűnös emberiség számára. A bűnös értelem szereti a bosszút és a „hetvenszer hétszer is” elvén nagyon is megfelelő mértéknek tartja a bosszúállás szorzójához. Krisztus azonban arra tanít, hogy a „hetvenszer hétszer is” elve – a megbocsátás mércéje. Más szóval, nekünk mindig jóval kell fizetnünk a gonoszért éppen olyan bőséges formában, amilyen gazdag módon fizethetnénk a gonoszért gonosszal, hiszen hajlamosak vagyunk a bűnre (vö. a Róma 12:17; 1 Thessz. 5: 15; 1 Pt. 3: 9-el!).

Jézus máskor a következőket mondta: „Vigyázzatok magatokra! Ha vétkezik ellened atyádfia, figyelmeztesd, és ha megbánja, bocsáss meg neki. És ha naponta hétszer vétkezik ellened, és hétszer tér vissza hozzád ezt mondva: Megbántam - bocsáss meg neki” (Lk. 17: 3-4)⁸. Újra csak hangsúlyozzuk, hogy nem az a cél, hogy egy számbeli mércét alkossunk, hanem hogy aláhúzzuk a megbocsátás szabadságának és gyakoriságának voltát.

Valaki azt kérdezheti: „Ki fog ugyanabban a dologban hétszer vétkezni ellenem, és fogja hétszer megbánni, és ki fog minden alkalommal bocsánatot kérni mindezért”? A lényeg az, hogy ez az állapot azt mutatja be, ahogyan mi naponként Isten ellen vétkezünk. Vétkezünk; utána bánkódunk bűneink miatt és keressük Isten bocsánatát; utána megfordulunk, és újból elkövetjük ugyanazt a bűnt. Aki volt már megkötözve bűnös szokásai által, jó ismeri ezt a helyzetet.

Isten megbocsát-e ebben a helyzetben? Igen, megbocsát. És mivel az Ő bocsánata határozza meg azokat a kritériumokat, amelyek által nekünk is meg kell bocsátanunk másoknak, ez a mérce mennyeien magas. Az, ami az elején hihetetlenül igazságtalannak, és elérhetetlen követelménynek tűnik, a valóságban csodálatos hír mindenki számára, akinek valamikor is Isten bocsánatát kellett keresnie újból csak elkövetett vétkei miatt. Itt Jézus arra tanít, hogy annak a bocsánatnak, amelyet mások felé kell gyakorolnunk, éppen olyan határtalannak kell lennie, mint amilyen az Isten felénk való kegyelmének. Ez a gondolat minden határt lerombol, amit valaha bárki is megpróbált felállítani az embereknek való megbocsátást illetően. Mindezt az a példázat húzza alá, amit Jézus mondott el válaszként Péter kérdésére. A példázat főszereplői – a kegyelmet gyakorló király, a királynak megfizethetetlen összeggel tartozó szolga, és a másik szolga, aki az elsőnek egy kis összeggel tartozott.

A példázat egy olyan, a király részéről gyakorolt bocsánattal kezdődik, amiről soha nem hallottak:

„Ezért hasonló a mennyek országa egy királyhoz, aki számadást akart tartani szolgáival. Amikor hozzákezdett, vittek eléje egy szolgát, aki tízezer talentummal volt adósa.Mivel nem volt miből fizetnie, megparancsolta az úr, hogy adják el őt és feleségét, gyermekeit és mindenét, amije van, és fizessen. A szolga erre leborult előtte, és így esedezett: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked. Az úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az adósságát” (Mt. 18: 23-27).

Ez az adós, aki itt szolgának van nevezve, nagyon valószínű, hogy egy magas rangú ember volt. Az ókorban az uralkodók olyan vezetőkkel rendelkeztek országuk körzetei felett, akiket satrafáknak hívtak. A satrafák egyik kötelessége az adók behajtása volt. Ez az adósságokban úszó szolga minden bizonnyal egy ilyen körzetfelelős volt, és lehetséges, hogy az az adósság, amiről a 24. versben van szó, a körzetből beszedett adók be nem fizetéséből eredt.

Kétségtelen, hogy egy ilyen hatalmas adósság a szolga tékozlása, vagy más kötelességmulasztása által jöhetett létre. Több annál, ha ő ellopta, vagy saját szükségeire használta fel ezt az összeget az adóból, valószínű, hogy lassan eltékozolta azt, mivel nem voltak javai arra nézve, hogy az általa okozott kárt megtérítse, visszafizesse.

Tízezer talentum hihetetlenül nagy összeg volt egy ember adósságát illetően. Az ókori Rómában egy talentum hatezer dénáriusszal vetekedett, és egy dénár kimagasló fizetség volt egy munkás napi bérének (vö. a Mt. 20: 2-vel!). Mellesleg, egy dénár a római katona egynapi zsoldjának felelt meg. Ezért 6000 dénár vagy egy talentum – komoly összeg volt, körülbelül 17 évi bér, míg 10000 talentum 10000 ember 17 évi bérének felelt meg. Ez személyes adósságnak hatalmas összeg volt. Mai viszonylatban – milliók, vagy lehetséges, hogy elérné a milliárdos tételt is. Összehasonlítás végett, az első század történelmi feljegyzései azt mutatják, hogy az évi összjövedelme a római császárnak a Palesztinából körülbelül 900 talentum volt. Több annál, Salamon temploma arról volt az egész világon híres, hogy nagy aranytartalékkal rendelkezett. Mindaz az arany, amelyről az Ószövetség beszél, valamivel több, mint 8000 talentum volt (1 Kr. 29: 4-7) – tehát kevesebb, mint ennek az egy embernek az adóssága!

Az a görög kifejezés, amelyet a „tízezerre” használnak, nem feltétlenül egy konkrét összeget takar. Ez a legnagyobb szám a görög nyelvben. Ebből a szóból ered nyelvünkben a „miriád” kifejezés, és az éppúgy volt akkor használva, mint ahogyan alkalmazzuk azt most – egy megszámlálhatatlan összeg kifejezésére. A Jel. 5: 11-ben és az 1 Kor. 4: 15-ben ez az szó „sötétségnek” van fordítva, vagyis valami olyannak, amit lehetetlen megszámlálni, behatárolni.

Ily módon, ez az ember olyan hatalmas összeggel tartozott az uralkodónak, hogy gyakorlatilag lehetetlen volt azt megadni.

Világos, hogy a rabszolgának való eladásából származó összeg messze nem fedezte volna adósságának legkisebb részletét sem. Ennek ellenére, az uralkodónak jogában állt ilyen büntetést kiosztani az okozott kárért.

Ennek a szolgának reménytelen volt az állapota. Az egyedüli reménysége az ura jóságára való apellálás volt. Ezért kezdett el kegyelemért könyörögni. „A szolga erre leborult előtte, és így esedezett: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked” (Mt. 18: 26). Ez jóval több volt egy uralkodónak megadott tiszteletnél. A szolga állapota kifejezte az ember leghatártalanabb, legszánalmasabb állapotát. Szó szerint a király elé vetette magát, és úgy esdekelt kegyelemért. Nem védekezett, mert nem volt mivel védekeznie. Teljességgel elismerte vétkét, és kegyelemért könyörgött.

„Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked”, kiáltott fel (26. vers). Kétségtelen, hogy ez az ígéret szívből fakadó volt, de emez adósság súlya olyan nagy volt, hogy száz ember sem tudta volna megfizetni, és ezzel tisztában volt az uralkodó is.

Az átlagos uralkodótól azt lehetett volna elvárni ebben a pillanatban, hogy szívtelenül elutasítsa ezt a szolgát. A hatalmával való egyértelmű visszaélés, a hatalmas vagyon eltékozlása, a szolga botor ígérgetése az összeg nagyságához viszonyítva, bármely királyt kihozott volna a sodrából. A szolga természetesen nem érdemelt kegyelmet.

Ő azonban nem volt egy átlagos uralkodó. Addig nem hallott nagylelkűséggel engedte el a szolga tartozását. Nem készített tervet arra nézve, hogyan szerzi vissza tőle a javakat; kész volt maga rendezni a veszteséget pusztán azért, hogy kegyelmet gyakoroljon tehetetlen szolgája felett. Ez meglepő, nagyon is mennyei kegyelem. Ez a kép pontosan képes kiábrázolni azt, amit Isten tesz minden megtérő emberrel.

A szolga – annak pusztulása felé száguldó bűnösnek a tökéletes képe, aki a vétek hatalmas, kifizethetetlen, és agyonnyomó súly alatt vergődik. Az adósok börtöne a poklot jelképezi, ahol a kárhozatra ítélt bűnösök az örökkévalóságot fogják tölteni, ahol törleszteni fogják a kifizethetetlen adósságukat. Az uralkodó magának a szerető és együtt érző Mennyei Atyának jelképe, annak a mindenható kegyelemmel és szentséggel rendelkező Istennek, Aki mindig kész és törekszik a megbocsátásra.

A király készsége a megbocsátásra nagyon meglepő. Gondoljatok bele mindabba, mit foglalt magába az irgalma. Ahhoz, hogy elengedje ezt az irdatlan mennyiségű összeget, törvényesnek kellett elismernie a kölcsönt, habár első látásra egyértelmű, hogy itt tékozlásról és visszaélésről volt szó. Még a legjobb esetben is az adósság egy abszolút helytelen cselekménysorozatnak volt a következménye, ha összevetjük azt ezzel a megmagyarázhatatlan tékozlással. Valójában, a szolga minden pontban bűnös volt. Ennek ellenére, a király kegyelmesen nemcsak az adósságát engedte el, hanem mindazt a sorozatos gonosztettet is, ami ennek a hatalmas adósságnak a kialakulásához vezetett. Nem tartóztatta le a szolgát, és nem büntette meg becstelensége miatt. Ő egyszerűen együttérzésből megbocsátott neki.

Lehet, hogy valaki csodálkozik azon, hogyan volt képes a király ilyen együtt érző lenni ezzel a mindenben vétkes alattvalóval szemben. Emlékezzünk azonban arra, hogy mindez pontos képe annak, amit Isten tesz a megtérő bűnössel. Ő nemcsak megbocsátotta a bűn vétkét, hanem valami felfoghatatlan, semmi módon meg nem érdemelt kedvességgel veszi körül őt.

Azt gondolhatjátok, hogy az az ember, akinek ilyen kegyelem adatott, megértette a mások felé való együttérzés fontosságát. A megbocsátásban részesült szolga viselkedése azonban megdöbbent minket: „Amikor azonban eltávozott az a szolga, összetalálkozott egyik szolgatársával, aki száz dénárral tartozott neki. Megragadta, fojtogatni kezdte, és ezt mondta neki: Fizesd meg, amivel tartozol!” (28. vers).

Száz dénár egy munkás száz napos bére volt. Maga magában ez egy jelentős összeg, de ahhoz az összeghez viszonyítva, amelyet az első szolgának elengedtek, ez semmi volt. Jézus szavainak sorrendje a példázatban elárulja, hogy a bocsánatot nyert szolgának azon nyomban, ahogyan kiment a kegyelmes király színe elől, az első dolga az volt, hogy megtalálta szolgatársát, aki az adósa volt, és követelni kezdte az összeg azonnali visszafizetését, a lehető legdurvább fenyegetésekkel fűszerezve követelését, tettlegességig ragadtatva magát.

Egy pillanatra képzeljétek magatok elé ezt a példázatban felvázolt képet. A társa adóssága – törvényes adósság volt. A törvény szemszögéből teljesen jogos elvárása volt arra nézve, ami megillette. Elméletileg, törvényes joga volt arra, visszakövetelje az összeget. De természetes és igazságos módon nem háborodunk-e fel mégis az ő tettén?

Tette erkölcsileg gyomorforgató volt, mert élete teljes mértékben a kegyelem ama érdemtelen aktusától függött, amit irányában gyakoroltak. Következésképpen, irgalmat kellett volna gyakorolnia mások felé.

A királytól nyert kegyelem abszolút érdemtelen bocsánat volt. Ennek mélységes elgondolkodásra és ugyanilyen szintű irgalomra kellett volna indítania a szolgát. Ezért az ő kérlelhetetlen viselkedés szolgatársa irányában gyalázatot hozott a felette kegyelmet gyakorló király nevére. Az általa elnyert felfoghatatlan kegyelemnek át kellett volna formálnia gondolkodásmódját és szívét. Ehelyett, eltökélten és szenvedélyesen azon ügyködött, hogy a saját adósságához viszonyítva egy jóval kisebb összeget visszaszerezzen. Tette felszínre a szívében levő hála teljes hiányát. Mintha elfeledte volna azt a nagy irgalmat, amit alig néhány pillanattal ezelőtt rajta gyakoroltak. A szolga viselkedése teljes abszurd, és embertelen volt.

De éppen ezt a képet akarta Jézus az Ő tanítványai elé tárni. Nem véletlenül mutatta be ezt a szolgát úgy, hogy annak viselkedése sokkolja az Ő tanítványait. Urunk itt alá szerette volna húzni az engesztelhetetlen keresztyén viselkedésének abszurditását. Ezt a furcsa, megmagyarázhatatlan viselkedés. Egyetlen józan értelmű ember sem viselkedhet így.

De éppen ezt történik azonban minden olyan esetben, mikor a keresztyén ember megtagadja a megbocsátást.

Figyeljétek meg, hogy az a szolga, aki a kisebb összeggel tartozott, éppen úgy kérlelte szolgatársát, ahogyan az első szolga fordult az uralkodóhoz: „Szolgatársa ekkor leborult előtte, és így kérlelte: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked” (29. vers). A bocsánatot nyert szolgát meg kellett volna érintenie saját könyörgésének visszhangja. Végül is, nem olyan régen ő még ettől is jóval rosszabb helyzetben volt, és ezek a szavak az ő szavai voltak! Ha valaki képes lett volna megérteni a könyörgő helyzetét, akkor ő erre képes lett volna, hisz maga is érdemtelen kegyelmet nyert.

Ő azonban mégis süket maradt társa kérlelésével szemben. Viselkedésének szívtelensége megdöbbentő számunkra: „De az nem engedett, hanem elmenve börtönbe vettette őt, amíg meg nem fizeti tartozását” (30. vers).

Abban a korban az adósok börtöne mindennapi dolog volt. Az adós börtönbe került, és olyan alantas munkát kellett végeznie, amiért csak filléreket kapott. Ez az összeg az adósság törlesztésére ment, és a bebörtönzött nem nyert addig szabadságot, míg ki nem fizette az adósságát. Az adósokkal való ilyetén eljárás azonban kétes volt, hisz a börtönben töltött idő megfosztotta őket a jövedelemszerzés lehetőségétől, plusz terheket rótt a családokra, és sok esetben gyakorlatilag lehetetlenné tette az adósság visszafizetését. Következésképpen, végül újra csak a hitelezőnek kellett elszenvednie a veszteséget. Ezért a börtönbe zárás az utolsó lehetőség volt, és csak a legcsökönyösebb adósokkal szemben alkalmazták.

Éppen ezért volt egyszerűen érthetetlen és nagyon kegyetlen dolog egy olyan adóst börtönbe vetni, aki kész volt adóssága törlesztésére. Még ha az első szolga követelte is az adósság megtérítését, nem kellett volna börtönbe vettetnie szolgatársát. Az ilyen eljárás esztelen, túlontúl kegyetlen és logikátlan volt. Tökéletesen bemutatja a szívében bosszút melengető keresztyén ember abszurd viselkedését.

Figyeljétek meg, ki volt leginkább felháborodva a kegyetlen szolga adósával való engesztelhetetlensége végett, – az ő társai. „Amikor szolgatársai látták, hogy mi történt, nagyon felháborodtak. Elmentek, és jelentették uruknak mindazt, ami történt” (31. vers).

Minden bizonnyal, ezeknek a szolgáknak tudomásuk volt arról a hatalmas adósságról, amit elengedtek az első szolgának. Igazságérzetük háborgott, mikor látták a reakcióját a másik szolga iránt. Lényegébe véve, a kérlelhetetlen szolga a király fölé helyezte ez által magát. Tettei azt mutatják, hogy úgy gondolta, jogában áll egy olyan helyzetben a retorziót választani, amelyben nem is olyan rég még maga is irgalomért esedezett. Ez hallatlan gonosztett volt. Nem csoda hát, hogy szolgatársai felháborodtak ezen.

A többi szolga részvétele rámutat arra, hogyan van hatással egy bűn a test minden tagjára. Ha a gyülekezetben csak egy kérlelhetetlen ember is van, képes miatta az egész közösség gyalázatot szenvedni, éppen ezért helyénvaló dolog a keresztyének számára, ha felveszik a küzdelmet a nyilvános bűnökkel szemben. Mellesleg, a Máté evangéliuma 18. részének részletesebb magyarázata magába foglalja Jézus azon tanítását, hogyan kell érvényt szerezni a közösségben az egyházfegyelemnek (ld. a 7. fejezetben az egyházfegyelmezés folyamatának részletesebb taglalását!).

Érthető ezután, hogy a történtekről tudomást szerezve, a király felháborodott:

„Akkor magához hívatta őt ura, és így szólt hozzá: Gonosz szolga, elengedtem minden tartozásodat, mivel könyörögtél nekem. Nem kellett volna-e neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, amint én is megkönyörültem rajtad? Ekkor haragra lobbant ura, és átadta őt a hóhéroknak, amíg meg nem fizeti neki az egész tartozást” (32-34. versek).

A király reakciója olyan zord volt, hogy ebből sokan arra következtetnek, hogy a történetben szereplő kérlelhetetlen szolga nem lehetett igazi hívő. Azt feltételezik, hogy egy ilyen szigorú büntetés nem jelenthet mást, mint a kárhozatot; és mivel a valóban megtért ember nem kerülhet a pokolba, ez az ember nem lehetett más, csak egy hitetlen ember.

Mások azért idézik ezt a példázatot, hogy alátámasszák abbeli nézetüket, hogy az engedetlen keresztyének el tudják veszíteni az üdvösségüket.

Széles körűen el van ismerve, hogy ez az igeszakasz egy nehezen magyarázható rész. A 34. verset („Ekkor haragra lobbant ura, és átadta őt a hóhéroknak, amíg meg nem fizeti neki az egész tartozást”) sokan úgy értelmezhetik, hogy a kérlelhetetlen szolgára ugyanazt az adósságot helyezték, amit azelőtt elengedtek neki. Ez azonban nyílvanvaló nehézségekhez vezet a példázat értelmezése során. Ez azt feltételezné, hogy Isten megváltoztathatja bírói ítéletét, vagyis a megigazulást, azoknál, akik nem akarnak másoknak megbocsátani? Egyértelmű, hogy nem. Ez, természetesen, azt jelentené, hogy az üdvösség végső soron a bűn ember cselekedeteitől függ, sőt azt is feltételezné, hogy maga Isten sem biztos döntéseiben – először üdvösséget ad, majd pedig visszaveszi azt. A Szentírás világosan kijelenti, hogy amilyen messze van kelet a nyugattól, olyan távolra veti Isten a mi bűneinket (Zsolt. 103: 12). Háta mögé veti a mi bűneinket, és azt ígéri, hogy nem emlékezik meg róluk (Ézs. 43: 25; Jer. 31: 34; Zsid. 8: 12). Nem azért bocsát meg, hogy utána lenullázza az Ő kegyelmét.

Lehetséges-e, hogy a kérlelhetetlen szolga olyan névleges keresztyént jelképez, aki gyakorlatilag sosem részesült az újjászületésben? Ez egy széles körben elterjedt nézet. Azok, akik erre a magyarázatra támaszkodnak, azt mondják, hogy a kérlelhetetlen szolga azt az embert jelképezi, aki hallja az evangélium hívó szavát, és külsőleg el is fogadja azt, de reálisan soha nem nyerte el az üdvösséget. Ennek a nézetnek van létjogosultsága, de még mindig azt tételezi fel, hogy a szolga reakciója, és nem a király döntése jelenti az üdvösség kulcspontját. Ez a nézet az üdvösséget a bűnös későbbi cselekedeteitől teszi függővé.

Fontos szempont a példázatok magyarázata során, hogy az alapgondolatot keressük, és kerüljük ki azt a kísértést, hogy beleragadjunk a másodlagos kérdésekbe. Eme példázat fő gondolata Krisztus által van tárgyalva a 35. versben: „Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő atyjafiának”. Ez a példázat gyakorlatilag a Mt. 6: 14-15 szavait ismétli: „Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket”.

Arra is emlékeznünk kell, hogy ez a példázat tanítást jelentett Péternek és a többi tanítványnak. Jézus ezzel a példázattal nem fordul meg nem szentelt szolgálattevők felé. Ő világosan kifejtette, hogy ezt figyelmeztetésnek szánja legközvetlenebb követői felé (35. vers). A benne foglaltak lényege már újjászületett embereknek szól, olyanoknak, akik valóban hívők, és nemcsak annak teszik magukat.

Következésképpen, az első szolga olyan keresztyént ábrázol, aki újjászületett ugyan, de nem hajlandó megbocsátani. A király büntetésének szigorúsága itt gyakorlatilag azt mutatja be, hogy Isten hogyan bünteti meg azokat a hívőket, akik nem akarnak megbocsátani. Néha a szülőknek viszonylag szigorúan kell fellépniük makacs gyermekeikkel szemben; szükség esetén Isten is komoly eszközöket alkalmaz az engedetlen keresztyénekkel szemben, hogy jobb belátásra bírja őket. Kemény fegyelmező eszközei – valójában az Ő szeretetének népe felé való kimutatása, és annak tisztasága feletti gondoskodásának jele. Ahogyan azt már a 3. fejezetben láthattuk, Isten fegyelmezése nem mindig elnéző és együtt érző; gyakran inkább a szigorú atyai elégedetlenség kifejezője. És gyakran az Ő legszigorúbb fegyelmezése azon hívők felé irányul, akik elutasítják a mások felé való nagylelkűség gyakorlását.

Megfigyeltétek, hogyan fordul a király a kérlelhetetlen szolga felé: „Gonosz szolga”? Természetesen, Ő nem vak a törvénytelenségeikkel szemben (vö. a 2 Kr. 7: 14-el!). A szolga ezzel a tettével egy kimondhatatlanul erkölcstelen viselkedést fejezett ki. A gonoszság bűn, függetlenül attól, hogy ezt egy hívő hitetlen ember vitte véghez. Valójában, a meg nem bocsátás ténye nagyobb gonoszság a hívőnél, mivel a bocsánat megtagadása magának annak a kegyelemnek a semmibe vételét jelenti, amit a hívő az üdvösség által nyert. Hasonló esetben Isten éppen olyan jogoson fogja „gonosznak” nevezni az illetőt, mint amilyen jogosan nevezte Jézus Pétert „sátánnak” (Mt. 16: 23).

Arra is fordítsatok figyelmet, hogy az itt alkalmazott büntetés, habár túlontúl kegyetlennek tűnik, csak a legszigorúbb fegyelmezést, és nem az örök kárhozatot jelképezi. A király „átadta őt a hóhéroknak” – vagyis a poroszlóknak – „amíg meg nem fizeti neki az egész tartozást” (34. vers).

Vizsgáljuk meg közelebbről ezt az igeverset. Mivel tartozott a királynak? Mivel az előbbi tartozását hivatalosan elengedték, a mostani tartozása abban állt, hogy éppolyan irgalmat gyakoroljon szolgatársán, mint ahogyan felette is irgalmat gyakoroltak. A poroszlók Isten fegyelmező vesszejét jelképezik. Ennek a példázatnak a tanulsága a következő: azok a keresztyének, akik nem bocsátanak meg másoknak, a legszigorúbb büntetésben részesülnek, míg meg nem tanulnak megbocsátani úgy, ahogyan nekik is megbocsátottak.

Az „egész tartozás” a bűn ideig való következményeit jelenti. A megigazulás leveszi vállunkról a bűn vétkét az örökkévaló Isten ítélőszéke előtt, de ez egyáltalán nem garantálja a bűneink következményeinek eltüntetését földi életünk során. Úgy tűnik, mintha ez a példázat azt feltételezné, hogy, mint atyai fenyítésének eszközét, Isten a bűn ideig-óráig való következményeit megnövelné. Habár a bűn vétke meg van bocsátva, hogy soha nem álljunk meg az örök ítélet előtt, Isten megengedheti, hogy elérjen minket a bűnnek jóval nagyobb következménye, hogy ez engedelmességre buzdítsa a hívő embert. Mivelhogy a megbocsátás megtagadásának abszolút idegennek kell lennie a keresztyén ember természetétől, Krisztus ezt a fenyegetést ehhez a konkrét bűnre alkalmazza: „Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő atyjafiának” (35. vers).

A keresztyéneknek kötelességük, hogy mindenkinél készségesebbek legyenek a megbocsátásra. Ezért azok, akik visszautasítsák azt, hogy másoknak megbocsássanak, méltók a szerető mennyei Atya legszigorúbb büntetésére.

A Jak. 2: 13 megmutatja az isteni igazságosság hajthatatlan elvét: „Mert az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot, az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten”. Az újjá nem született ember számára ez a perspektíva tényleg borzalmas. Azok, akik nem rendelkeznek kegyelemmel, nem nyernek kegyelmet Isten örökkévaló ítélőszéke előtt sem. Minden irgalmasság nélkül fogják elszenvedni az örök kárhozat minden kínját.

Ez az elv a hívők felé is alkalmazva lesz. Azok a keresztyének, akik nem mutatnak irgalmat, különösebb irgalom nélkül lesznek alávetve Isten fegyelmező kezének. Ez ennek a példázatnak az alapvető mondanivalója. Meg vagyok győződve, hogy azok a keresztyének, akiket nyomaszt a stressz, a depresszió, a csalódottság, a másokkal való együttélés problémáinak súlya, mindezt a megbocsátás megtagadása miatt élik át. A szívből jövő megbocsátás azonnal megszabadítja az embert az ilyetén „poroszlóktól”, – és ezzel Isten is megdicsőül.

Valójában, a Jak. 2: 13-ból származó elv következménye nem mást, mint a Boldogmondások egyik parancsolata: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek” (Mt. 5: 7). Az Isten kegyelme azoknak ígértetett, akik maguk is irgalmat gyakorolnak. A Szentírás egyértelmű világossággal beszél erről.

Figyeljétek meg, hogy Jézus mit mond a megbocsátásról: „ha szívetekből meg nem bocsátotok” (Mt. 18: 35). A valódi megbocsátás nem képmutató, és nem szűkmarkú, hanem éppoly könnyedséggel van ajándékozva, mint ahogyan azt mi magunk is óhajtanánk. Ez azt jelenti, hogy önkéntesen vonjuk vissza a másik ember feje felől a vétek lobogtatását. Ez a keserűség, a neheztelés, a harag végét jelenti, és elutasítja a sértés későbbi felemlegetését is, hisz azt már megbocsátotta. Ez egy olyan teljes elengedést jelent, ami nélkülöz a továbbiakban mindenféle szemrehányást és bosszút. Ez, amennyire csak lehetséges, egyenértékű azzal, amit maga Isten ígér – nem emlékezni többé a bűnre (vö. a Jer. 31: 34-el!).

Az ilyen megbocsátás nem adatik könnyen, különösen akkor, mikor olyan bűnöket érint, amelyek megrontják az életet és a kapcsolatokat. Mikor valamilyen személyes tiszteletlenségről vagy rossz szóról beszélünk, jóval könnyebb megbocsátani. De mi van akkor, mikor a sértés ettől jóval komolyabb? Hol találhatnak az emberek erőt a megbocsátásra, ha megtudják azt, hogy a házastársuk megcsalja őket, vagy egy ittas vezető lesz az oka egyik közeli hozzátartozójuk halálának? Emberileg lehetséges-e a megbocsátás egy ilyen helyzetben?

Emberileg talán lehetetlennek tűnhet, és természetesen, a bukott emberi természetnek nincs ereje a szívből való ilyetén megbocsátáshoz. A megváltott emberek azonban a Szent Lélek erejének hatására még a legsúlyosabb sértéseket is meg tudják bocsátani. A következő fejezetben még figyelmesebben fogjuk tanulmányozni mindezt, és elmélyülünk néhány olyan kérdésben, ami választ ad, hogyan is kell megbocsátanunk egymásnak.

„Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban (Ef. 4: 32).

Mindez egy kisvárosban, Paducah-ban történt, Kentucky-ban. 1997. december 1-én hétfőn, diákon egy kis csoportja imára gyűlt össze, ahogyan ezt máskor is, minden reggel tették, az iskolájuk folyosóján, egy sarokban. Néhány perc volt az órák kezdetéig, ezért a tanulók közül az egyik befejezte az imát.

Még el sem hangzott igazán az utolsó ámen, még szét sem széledtek a tanulók osztályaikba, mikor a pillanat csendjét lövések zaja verte fel. Egy tizennégy éves kamasz odament az ott álló csoporthoz, és egy automata pisztollyal egymás után az ott imádkozó diákokra lőtt.

Mikor a lövöldözés abbamaradt, három tanuló holtan hevert, öt másik diák pedig súlyosan megsebesült.⁹ Az eset néhány héten keresztül az újságok címoldalán volt. Ami a leginkább megdöbbentő volt – az ott imádkozó diákok semmi provokálót nem tettek, ami kiválthatta volna a lövöldöző fiatal haragját. Több annál, néhányan közülük előtte jó viszonyt ápoltak a lövöldözővel. A világi média csak találgatott, hogyan volt képes ez a fiatal ilyen egyértelműen gonosz tettre vetemedni.

A történek másik aspektusa szintén felkeltette a média figyelmét – azok a meglepő megbocsátások, amelyeket az áldozatok, és szeretteik gyakoroltak. Az áldozatok rokonai közül sokan adtak interjút az újságoknak az eseményt követő hetekben. Az értelmetlen mészárlás ellenére senki sem volt keserű, és senki sem akarta megbosszulni a történteket. Az egyik megsebesített kislányt Melissa Jenkins-nek hívták. Néhány nappal az események után, annak teljes tudatában, hogy gerince a lövöldözést követően olyan súlyosan roncsolódott, hogy többé nem lesz képes lábra állni, barátnőjén keresztül azt üzente a lövöldözőnek: „Mondd meg neki, hogy én megbocsátottam neki”.

Hogyan lehetséges, hogy valaki súlyos sebesültként, ilyen könnyen és gyorsan megbocsásson? Krisztus nélkül ez gyakorlatilag lehetetlen. „Bennünk pedig Krisztus értelme van” (1 Kor. 2: 16). A Szent Lélek bennünk lakozik, és erőt ad mindehhez. Következésképpen, a keresztyének képesek erejüket meghaladó megbocsátásra is.

Egyik rokonom maga is bement a börtönbe, hogy kifejezze bocsánatát, és felajánlja Isten bocsánatát annak a kábítószer élvezőnek, aki egy piaci rablás során lelőtte a fiát. Az ily módon gyakorolt bocsánat egyik legelső példája maga István vértanú. Mikor megkövezték, egész testét összetörve, vérét ontva, életét elvéve – mindezen kínok közepette talált időt arra, hogy imádkozzon az őt megkövezőkért. „Azután térdre esett, és hangosan felkiáltott: "Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!" És amikor ezt mondta, meghalt” (Csel. 7: 60). Az evilági erőszak ellenére István halála olyan békés volt, hogy a Szentírás úgy ábrázolja, mint aki egyszerűen lehunyta a szemét.

Az ilyen esetekben a legtermészetesebb dolog – bosszúért könyörögni. Mellesleg, az Ószövetségben Zakariás próféta halála sokban hasonlóságot mutat István halálával. Ahogyan Istvánt, úgy Zakariást is megkövezték, de figyeljük meg, mennyiben különbözik halála előtti imádsága:

„Erre azok összeesküdtek ellene, és a király parancsára ott az Úr háza udvarában megkövezték. Nem gondolt Jóás király arra a szeretetre, amelyet annak az apja, Jójádá tanúsított iránta, hanem legyilkoltatta a fiát. Amikor ez haldoklott, azt mondta: Lássa meg ezt az Úr, és kérje számon!” (2 Kr. 24: 21-22).

Nem vádolhatjuk Zakariást ezért az imáért. Természetesen elismerte, hogy a bosszúállás az Úré, és helyesen járt el, mikor ebben a dologban Reá bízta magát. Egy ilyen könyörgés nem minősül bűnnek.

Mellesleg, van egy törvényes ok, amelyre apellálva minden vértanú imádkozhat azért, hogy Isten megbosszulja halálát az üldözőin. A Jel. 6: 10 fellebbenti a fátylat egy grandiózus esemény felett. Megtudjuk belőle, hogy minden idők vértanúi a következő végeláthatatlan könyörgést mondják: „És hatalmas hangon kiáltották: "Urunk, aki szent és igaz vagy, meddig nem ítélsz, és meddig nem állsz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak”?

Természetesen, egy ilyen igazságos könyörgés nem bűn. Isten bosszút áll az Ő népéért, és mikor az Ő megtorlása végül beteljesedik, senki sem panaszkodhat azért, hogy az igazságtalan lenne. Több annál, egyszerűen csak csodálkozni tudunk Isten hosszútűrésén, hogy ilyen hosszan halasztja a bosszúállást.

Most azonban, az Újszövetség világos fényénél, míg az isteni igazságszolgáltatás le nem sújt, és az evangélium az egész világon hirdettetik, a bosszúállásnál van egy fontosabb késztetés is – ez a bocsánat, és a megbékélés azokkal, akik minket üldöznek. Jézus azt mondta: „Nektek azonban, akik hallgattok engem, ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket; áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket” (Lk. 6: 27-28). Maga Krisztus adott számunkra követendő példát, mikor gonosz emberek által megöletett, imádkozott azokért. István világosan megértette a megbocsátás gondolatát.

De mi a helyzet az igazságossággal? Természetes és helyes hozzáállás, ha tapasztalni szeretnénk az igazság érvényre jutását, és Isten ítéletének beteljesedését. A keresztyén ember számára azonban van egy fontosabb prioritás. Az igazság előbb-utóbb úgyis érvényre jut, addig azonban gondolatainkat és tetteinket mások felé inkább járja át az irgalom. Keresztyénekként inkább úgy kell, hogy minket ismerjenek az emberek, mint akik megbocsátanak, és nem úgy, mint akik bosszút állnak.

A Zsidókhoz irt levélben ezért egy ragyogó illusztráció van alkalmazva. A Biblia eme könyvének szerzője néhányszor megemlékezik Ábelről, akit igazságtalanul ölt meg a bátyja. Ábel neve először az ismert „hithősök” között tűnik fel a Zsidó levél 11. fejezetében. A Zsid. 11: 4 a következőket mondja Ábelről: „Hit által ajánlott fel Ábel értékesebb áldozatot, mint Kain, és ezáltal nyert bizonyságot arról, hogy ő igaz, mert Isten bizonyságot tett áldozati ajándékairól, úgyhogy hite által még holta után is beszél”.

A „hite által még holta után is beszél” kifejezés jól ismert mindenki számára, de elgondolkodtunk-e már arról, hogy miről is beszél ez? Ez az 1 Móz. 4: 10-re utal, ahol Isten a következőket mondta: „Mit tettél? Testvéred kiontott vére kiált hozzám a földről”. Habár Ábel halott volt, még mindi üzent ártatlan vére által, amely bosszúért kiáltott. Természetesen, ezek képszerű kifejezések. Szó szerint Ábel vére nem kiáltott. Az erőszakos és igazságtalan halál azonban – a bátyja kezétől származó halál – igazságosan kiáltott bosszú után. Az igazságosságnak érvényre kell jutnia. Bűncselekmény történt, amelyet szigorú büntetéssel kellett illetni. Ábel földre kiontott vére bizonyság volt Káin ellen. Képletesen kifejezve, Ábel vére bosszúért kiáltott Káinnal szemben.

Ábel volt az első vértanú, és ettől fogva minden tanú vére egy közös kiáltásba egyesül Isten népének üldözőivel szemben. Ebben az értelemben még mindnyájan kiáltanak, habár már holtak. Éppen ez az, amit a Jel. 6: 10 leir, hogy a trónus előtt az Istenhez könyörgők azért imádkoznak, hogy Isten dicsőítse meg magát, és gyakoroljon igazságot.

A Zsid. 12: 24 azonban egy érdekes kontrasztot mutat. Itt a szerző emlékeztet Krisztus vérére, „amely hatalmasabban beszél, mint az Ábel vére”. Ennek világos az értelme: mikor Ábel (és a többi vértanú) vére bosszúért, addig Krisztus vére kegyelemért kiált.

Krisztusnak megváltásunkért kiömlött vére a bűnösök iránt való kegyelemre hív fel. Ez egy figyelemreméltó igazság. Minden idők vértanúinak vére igazságosságért kiált, bosszúért, és megfizetésért kiált. Krisztus vére azonban „hatalmasabbról” beszél.

Újra csak hangsúlyozom, hogy nincs semmi rossz abban, ha az igazság érvényre jutását óhajtjuk. Az igazságosság Istennek tetsző dolog. És, természetesen, helyes dolog, ha azt kívánjuk, hogy az igazság ünnepélyes módon érvényre jusson, és a gonosztevők megbűnhődjenek tetteikért. A megbocsátásra törekedni azonban még ettől is jobb dolog. A megbocsátásra, együttérzésre, és irgalomra való törekvésnek, még ellenségeinkkel szemben is, kell jellemeznie a keresztyén embert.

Hogyan érhetünk el egy ilyen lelki állapotot? Keresztyénekként, akiket mások könnyen gyalázhatnak, meg tudunk-e tanulni „szívből” megbocsátani (Mt. 18:35)? Mi a helyzet arról, amiről a Szentírás is beszél, a minket bántók bűneivel való szembesítéssel? Honnan tudhatjuk, hogy mikor kell szembesíteni, és mikor kell elfedezni a vétket?

Több annál, hogyan bocsáthatunk meg azoknak, akik nem bánták meg tetteiket? Nem maga Isten mond-e nemet azok felé, akik nem tértek meg bűneikből? Ha meg kell bocsátanunk, hogyan bocsássunk meg, nem kell-e elvárnunk a bocsánat megadása előtt, hogy a sértő fél bocsánatot kérjen?

Mindezek aktuális kérdések. A Biblia ad-e válaszokat ezekre a kérdésekre? Úgy gondolom, igen. Kezdjük onnan, hogy tanulmányozzuk, mit is ért a Szentírás az alatt, mikor azt mondja, hogy úgy bocsássunk meg, ahogyan Isten is megbocsát.

Hogyan lehet összehasonlítani a bűnösök egymás felé szóló bocsánatát azokkal, akik magát Istent sértették meg? Bizonyos hasonlóság van a két dolog között, mivel az Írás azt parancsolja, hogy úgy bocsássunk meg másoknak, ahogyan nekünk is megbocsátottak. Ezzel a gondolattal abban a két versben is találkozunk, amit már nem egyszer idéztünk: az Ef. 4: 32-ben („Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban”), és a Kol. 3: 13-ban („Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is”).

Egyes hívők azon az állásponton vannak, mintha ezek a versek azt tanítanák, hogy a megbocsátást mindig valamilyen feltételhez kellene kötni. Alapvető érvük a következő: Isten csak azoknak bocsát meg, akik megbánják bűneiket. Következésképpen, ha mi is megbocsátunk, ahogyan nekünk is megbocsátottak, meg kell tagadnunk a megbocsátást azoktól, akik maguk nem bocsátanak meg. Ezen az állásponton van néhány ismert teológus is. Például Jay Adams a következőket írja:

„Kétség kívül egyértelmű, hogy mivel a mi bocsánatunk Isten mintáját követi (Ef. 4: 32), azt függővé kell tenni valamilyen feltételtől. Isten bocsánata világos, tökéletes feltételeken nyugszik. Az apostolok nemcsak hirdették, hogy Isten megbocsát az embereknek… Pál és a többi apostol hátat fordított azoknak, akik megtagadták a feltételek teljesítését, ahogyan ezt János és Jézus is tették, mikor az írástudók és a farizeusok nem tértek meg”.¹⁰

Adams nézőpontja tartalmaz némi igazságot. Vannak helyzetek, mikor a megbocsátásnak tartalmaznia kell bizonyos feltételeket, és ebben a fejezetben ezt is meg fogjuk tárgyalni. Nagyon tisztelem Adams-et, és a megbocsátásról szóló könyvét ajánlom mindenkinek, mint egy olyan könyvet, amely nagyon hasznos ebben a témában. Ebben a kérdésben azonban ki kell fejeznem egyet nem értésemet az általa elfoglalt nézőponttal szemben.

Feltételt szabni a keresztyén megbocsátás lényegének – azt jelenti, hogy elhomályosítjuk annak az értelmét, amiről a Szentírás beszél. Mikor az Írás azt parancsolja, hogy bocsássunk meg úgy, ahogyan nekünk is megbocsátottak, ez alatt nem azt érti, hogy nekünk meg kell tagadnunk a megbocsátást, míg a sértő nem kér először bocsánatot.

· Mt. 6: 12, 14-15: „És bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek… Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket”.

· Jak. 2: 13: „Mert az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot, az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten”.

· Mt. 18: 35: „Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő atyjafiának”.

· Lk. 6: 36-38: „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas. Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik. Adjatok, és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel adnak öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek viszonzásul nektek”.

A hangsúly itt a felszabadult, buzgó, szíves, nyílt, késedelem nélküli megbocsátásra van helyezve, – a szívből fakadóra. A megbocsátó kapcsolatára van ezeken a helyeken téve a Szentírásban a hangsúly, és nem a feltételekre.

Sokan azok közül, akik úgy gondolják, hogy minden megbocsátásnak van feltétele, olyan megbocsátást propagálnak, amely egy formális szerződéshez hasonlít, amelynek feltételeként a sértést okozónak bűnbánatot kell gyakorolnia, ennek ellentételezéseképpen pedig a sértett fél többé sosem fog megemlékezni erről a vétekről. Ha az alku nem jön létre, akkor valódi megbocsátást sem tételezhetünk fel. Bizonyos esetekben a sértést okozó megbánja tettét, és ösztönzés nélkül bocsánatot kér, és akkor késedelem nélkül meg kell bocsátani neki. A legtöbb esetben azonban, különösen akkor, mikor a sértést okozó nem ismeri el bűnösségét, a sértett félnek szembesítenie kell a sértő felet tettével, és hivatalosan el kell érnie, hogy a másik bánja meg tettét, mielőtt a megbocsátásra sor kerülne. Rövidre fogva, nem mehet végbe a megbocsátás folyamata addig, míg a sértő fél nem kér bocsánatot.

Sajnos, sokszor láthattam, hogy azokat, akik erre az álláspontra helyezkedtek, elnyeli a szembesítés utáni vágy, aminek következtében utálatosakká válnak mind barátaik, mind ellenségeik körében. Egyesek felszínre hozzák a gonoszságot, melengetik a szívükben a keserűséget, és még barátságokat is képesek viszonylag kis sérelmekért felrúgni, azzal igazolva magukat, hogy megsértették őket, és hogy addig nem kötelesek megbocsátani, amíg a sértő fél bocsánatot nem kér tőlük.

Habár a megbocsátás gyakran valóban magába foglalja mindkét fél rendezési szándékát, ez a felállás nem minden megbocsátásra érvényes. Vannak helyzetek, mikor a megbocsátásnak egyoldalúnak és feltétel nélkülinek kell lennie, de vannak olyan helyzetek is, amikor tartózkodni kell addig a megbocsátástól, amíg a sértő fél bocsánatot nem kér. Elég világosak azok a biblikus elvek, amelyek a megbocsátás különbözői formáit meghatározzák.

A Szentírásban világosan látszik, hogy néha a megbocsátás bizonyos feltételekhez van kötve. Egyes esetekben például a sértő felet elengedhetetlen szembesíteni, sőt végső esetben kizárni a gyülekezetből, ha bűnei megbánását megtagadja (Lk. 17: 3; Mt. 18: 15-17). A biblikus egyházfegyelmezés folyamatát közelebbről a 7. fejezetben fogjuk taglalni.

De vajon minden sértéssel szembesíteni kell-e az illetőt, ami végül akár egyházfegyelemhez vezethet-e? Nincs-e helye az egyoldalú bocsánatnak a kisebb horderejű ügyek esetében? Nincsenek-e olyan helyzetek, amikor a sértett fél szótlanul elhordozza az igazságtalanságot és megbocsát, formálisan nem szembesítve a sértő felet tettével, és nem várja meg, míg az bocsánatot kér?

Úgy látszik, hogy ezeknek a kérdéseknek nagyon fontos gyakorlati következményeik vannak. Ha volna egy olyan barátotok, aki minden esetben, mikor valami apróságot elkövettek, rigorózus módon elkezdene benneteket megfeddeni, fennmaradna-e közöttetek hosszútávon ez a baráti kapcsolat? Vagy ha a házastársak szent kötelességüknek tartanák minden kis apró sérelemmel szembesíteni egymást, nem tenné-e ez kibírhatatlanná a házastársi kapcsolatot?

Helytelen lenne azt feltételezni, hogy a Lk. 17: 3 („Vigyázzatok magatokra! Ha vétkezik ellened atyádfia, figyelmeztesd, és ha megbánja, bocsáss meg neki”) és a Mt. 18: 15 („Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát”) szavai abszolút receptként funkcionálnak mindenfajta vétekre nézve. Ha minden apróságért kötelességünk lenne szembesíteni a másikat, akkor csak ezzel foglalkozhatnánk, nem is lenne másra időnk.

Valóban, a Szentírás egy másik példát is elénk ad, hogyan viszonyuljunk a kisebb vétkek iránt: fedezzük el a sérelmet – vagyis egyoldalúan és feltételek nélkül bocsássunk meg, könnyen és pompa nélkül gyakoroljunk bocsánatot. Ezt kéri a szeretet. „Mindenekelőtt az egymás iránti szeretet legyen kitartó bennetek, mert a szeretet sok bűnt elfedez” (1 Pt. 4: 8). „A gyűlölet viszályt teremt, de minden hűtlenséget eltakar a szeretet” (Péld. 10: 12). „Aki szeretetre törekszik, fátyolt borít a vétekre, de aki folyton arról beszél, elszakad a barátjától” (Péld. 17: 9). A szeretet „nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr” (1 Kor. 13: 5-7). A Korszerű Fordítás a következőképpen fogalmazza meg az 1 Kor. 13: 5 értelmét: „A szeretet nem tartja számon a sérelmeit”.

Jay Adams elismeri azt, hogy a keresztyénnek kötelessége elfedezni a kisebb bűnöket, idézve ezen verseket. „De, – mondja ő, – ez nem… megbocsátás”.¹¹ Úgy határozva meg a megbocsátást, mint egy kétoldalú megállapodást, rendszerében nincs helye az egyoldalú, vagy feltétel nélküli megbocsátásnak. Ezért ő különbséget tesz a megbocsátás és a másik ember bűnének elfedezése között. Ha ez így lenne, ez azt jelentené, hogy minden olyan kis kellemetlenség, amit mi megbocsátunk (vagy biblikus szavakkal élve, „elfedezünk”), valójában nem számit megbocsátásnak.

Maga a Biblia azonban nem tesz ilyen különbséget. A másik ember tettének elfedezése – a megbocsátás lényege. Az Isten bocsánatáról beszélve, a 32. zsoltár egy szintre teszi a megbocsátást és a bűnök elfedezését. „Boldog, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett” (1. vers). Ez egy zsidó párhuzamosság, amely két kifejezést használ ugyanannak a gondolatnak a körülírására. Valaki bűnének elfedezése a megbocsátás lényege.

Ez a párhuzamosság mutatkozik meg a Zsolt. 85: 3-ban is: „Megbocsátottad néped bűnét, elengedted minden vétkét”.

A Jak. 5: 19-20 ugyancsak egyenlőség jelet von a megbocsátás és a bűnök elfedezése közé: „Testvéreim, ha valaki közöttetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti valaki, tudja meg, hogy aki megtérített egy bűnöst a tévelygés útjáról, megmenti annak a lelkét a haláltól, és sok bűnt elfedez”.

Ezért, mikor az 1 Pt. 4: 8 azt mondja, hogy „a szeretet sok bűnt elfedez”, akkor ott a megbocsátásról beszél.

Több annál, a Szentírás ugyancsak tanítja, hogy a megbocsátás lehet egyoldalú és feltétel nélküli. A Mk. 11: 25-26 világosan beszél az ilyetén megbocsátásról, sőt még feltételévé is teszi az Isten bocsánatának elnyerésére:

„És amikor megálltok imádkozni, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket. Ha pedig ti nem bocsátotok meg, mennyei Atyátok sem bocsátja meg vétkeiteket”.

Ez egy olyan azonnali megbocsátást ír le, amely egyetértés van mindenfajta hivatalos találka nélkül bocsánatot ad a sértő félnek. Ez a szöveg határozott világossággal beszél az egyoldalú megbocsátásról, mivel az „amikor megálltok imádkozni” szavakból fakad.¹² A „bocsássatok meg” – egy világos parancs ebben a versben, és annak azon nyomban meg kell történnie. Ott nincs szó szembesítésről, és nincs parancs arra nézve sem, hogy a sértő féltől megbánást követeljünk. Következésképpen azonban, különbség van a között a bocsánat között, amit a Mk. 11: 25-26, és a között, amit a Lk. 17: 3 tárgyal. Ezt a bocsánatot feltétel nélkül és egyoldalúan kell nyújtanunk.

Mit von maga után az egyoldalú bocsánat? Ha nincs magyarázat, ha nincs a bocsánat keresése, ha nincs formálisan is kifejezve a bocsánat, ha nincs kommunikáció a két fél között, akkor mit érünk az ilyen bocsánattal?

Annak alapvető céljait a megbocsátó fél szívébe vannak belevésve. Az ilyen bocsánat alatt olyan magatartást értünk, ami egy következetes döntésen nyugszik, hogy elfedezi a sértett fél részéről a gyalázatot. A „bocsássatok meg” kifejezés a Mk. 11: 25-ben felszólító módot tételez fel. Az itt felvetett bocsánat, kötelező érvénnyel a megbocsátani akarásra vonatkozik. Más szóval, ez egy döntés, és nem egy érzés, vagy egy önkéntelen reakció.

Ez, ahogyan azt a Mt. 18: 35 tárgyalja, szívből adatik; de még ez sem teszi a megbocsátást elsődleges módon az érzelmek hatása alá. A „szív” a Szentírásban általában véve az értelmet jelképezi (vö. a Péld. 23: 7; vagy a Lk. 9: 47-el!). Ily módon, ez egy mérlegelő, és józan értelemmel hozott döntést takar. Ez egy olyan, a sértett fél által hozott döntés, amely nem veszi figyelembe a másik ember tettét, és nem engedi meg a sértésnek, hogy az keserűséget, vagy a kapcsolat felbomlását eredményezze.

Ténylegesen, az az ember, aki eldöntötte, hogy megbocsát a másiknak, elhatározza, hogy nem emlékezik meg a sértésről, ellene áll a bosszú melengetésének, hátat fordít minden lehetséges olyan eszköznek, amivel bosszút állhatna, nem adja át magát a visszafizetés csábításának, vagy a bosszú gyakorlati megvalósításának. A sértett fél egyszerűen elhordozza a sérelmet. A sértést háta mögé veti, és azt Krisztusért szeretettel fedezi el. Az apró és jelentékeny sérelmek esetén ez a megbocsátási mód – egyoldalú, mindenfajta konfrontáció nélküli, és kerüli a viszály kialakulásának lehetőségét.

Erről beszél, úgy gondolom, a legtöbbet a Szentírás, mikor az egymásnak való megbocsátásra hívja fel a figyelmünket. A Szentírásban a megbocsátás hangsúlyos, és nem arra szolgál, hogy felerősítse a konfrontációt, hanem arra, hogy elejét vegye annak. Mikor az Írások a megbocsátó lelkületre hívják fel a figyelmünket, a hangsúly mindig a hosszútűrésen, a szívélyességen, az emberszereteten, a jóságon és az irgalmon van – és nem a konfrontáción.

Azt cáfolni, hogy a megbocsátás lehet egyoldalú, nézetem szerint, súlyos hibának számit, amely során túlságosan is nagy hangsúly helyeződik a szembesítésre. Ez pedig még nagyobb konfliktushoz vezethet. Azok az emberek, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy minden tettel szembesítve legyen az illető, gyakran csak viszály szítanak – teljesen ellentétes eredményt érnek el ahhoz képest, amit Jézus tanít a megbocsátásról. Az igazi szeretetnek a vétkek nagy részét el kell fedeznie, és nem kell azokat folytonosan előrángatni a nyílt rendezés végett (1 Pt. 4: 8).

Mindez arra hívja fel a figyelmünket, hogy megfelelő határokat állítsunk fel. Szemmel látható, hogy vannak helyzetek, mikor egyértelműen szükséges a szembesítés. Hogyan határozzuk meg ezeket a helyzeteket? Vannak-e világos biblikus elvek, amelyek megtanítanak minket arra, hogy mikor szembesítsünk, és mikor bocsássunk meg egyoldalúan?

Úgy gondolom, vannak. Néhány tanács segítségetekre lesz a határok meghúzásában:

Ha csak lehetséges, különösen akkor, amikor a sértés semmitmondó és önkéntelen, mindennél jobb, ha egyoldalúan megbocsátunk.

Ebben rejlik a nagylelkűség lényege. Az Ef. 4: 1-3-ban egy felhívás van a keresztyének közötti kapcsolatra:

„Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével”.

Ez a felhívás a kegyes tűrésre („hosszútűrés”), mások tettének elhordozására szólít fel, ami nélkülözhetetlen a békesség megőrzéséhez.

Más szóval, a hívőknek bizonyos kölcsönös immunitással kell rendelkezniük az apró sértések iránt. A szeretet „nem gerjed haragra” (1 Kor. 13: 5, vagy „nem lobbanékony”, más fordítások szerint). Ha minden vétek formális szembesítést követelne meg, a gyülekezet egész élete folytonosan a szembesítések fényében zajlana, és az egész gyülekezeti élet az apróbb sérelmek kibogozásával telne. Ezért, ahol csak ez lehetséges, türelmet kell gyakorolnunk a békesség és a Lélek egységének megőrzése végett.

Ezért, az alapszabály: ha a sértés nem követel szembesítést, kétség kívül, az egyoldalú megbocsátásnak el kell fedeznie a vétket. A sértett fél, elhordozva a sérelmet, Krisztus nyomdokait követi (1 Pt. 2: 21-25). Éppen ilyen hozzáállásra hív Krisztus a Mt. 5: 39-40-ben: „Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is. Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni az alsóruhádat, engedd át neki a felsőt is”.

Mikor egyedül ti vagytok a sértett fél, még ha a sértés nyílt és kellemetlen volt is, meg tudtok egyoldalú módon bocsátani. A Szentírás bővelkedik hasonló példákban. Például, József, aki testvérei megalázó tettének volt az áldozata. Először összeesküdtek ellene, hogy megöljék, utána meg eladták rabszolgának.

Ő mégsem melengetett haragot irányukban. Sok év múlva, mikor az éhség arra hajtotta tisztátalan testvéreit, hogy Egyiptomban keressenek élelmet, József felismerte őket, és szívből megbocsátott nekik, habár a megbánásnak semmiféle jelét nem produkálták. Mielőtt bátyjai felismerték volna, ki előtt állnak, könnyekig meg volt hatódva irányukban. Végül felfedte magát előttük, és azt mondta: „Én vagyok József, a testvéretek, akit eladtatok Egyiptomba!De most ne bánkódjatok, és ne keseregjetek amiatt, hogy engem ide eladtatok, mert azért küldött el engem Isten előttetek, hogy életben maradjatok” (1 Móz. 45: 4-5). Az ő bocsánata feltétel nélküli volt, egyoldalú; részükről semmiféle megbánásra nem alapozott.

Mellesleg, amennyire tudjuk az Írásokból, ezek a testvérek a vétkük formális megbánására csak Jákób halála után jutottak. Az után, hogy apjuk meghalt, és nem volt senki, aki visszafoghatta volna József kezét, feltételezték, hogy sértett öccsük helyet adhat a bosszúnak. Tudatosítva vétkük súlyosságát, valószínű, hogy a testvérei képtelenek voltak elhinni, hogy az irántuk való irgalma a legjobb indulatból fakadt. Féltek attól, hogy titokban még mindig bosszút forral ellenük. Ezért azt mondták Józsefnek, hogy az volt az ő atyjuk óhaja, hogy megbocsásson nekik (1 Móz. 50: 16-17). Formálisan nem ismerték el tettüket, és nem gyakoroltak megbánást, habár eléggé világos volt, hogy most nem ők ültek a magas lovon. Könyörgésükre azonban semmi szükség nem volt. József már rég megbocsátott nekik. Látva Isten gondviselésének jobbját életében azon gonosz események által, amit a testvérei okoztak neki, József már rég teljesen, könnyedén, és feltétel nélkül megbocsátott testvéreinek. Nézete a következőkre épült: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt” (1 Móz. 50: 20). Annak megértése, hogy Istennek kegyes tervei voltak az ő szenvedéseivel, lehetetlenné tette József számára, hogy gonoszt tegyen.

Az Írásokban más példák is vannak az egyoldalú megbocsátásra, még olyan körülmények között is, mikor a sértés nyílt és nagyon is súlyos volt. Például legalább az egyik ilyen eset, mikor Dávid egyoldalúan és feltétel nélkül megbocsátotta a legmegalázóbb nyilvános sértést.

Dáviddal mindez Absolon lázadása során történt meg. Dávidnak el kellett menekülnie Jeruzsálemből, hogy engedetlen fia ne rombolja le a várost Dávid trónfosztása során. A Jeruzsálemből való gyászos és kellemetlen kivonulás során Simei, aki egy semmirekellő ember volt, nyilvánosan gúnyolta a bús Dávidot, még jobban megalázva ezzel őt. A 2 Sám. 16: 5-8 mondja el mindazt, ami történt:

„Amikor Dávid király megérkezett Bahúrimba, kijött onnan egy ember, aki Saul rokonságából való volt, név szerint Simei, Géra fia, és amint ment, egyre ócsárolta őket. Sőt kővel hajigálta Dávidot és Dávid király szolgáit, bár jobbról és balról ott volt az egész hadinép és az egész testőrség.Így ócsárolta őt Simei: Gyere csak, gyere, te vérengző és elvetemült ember! Megtorolja rajtad az Úr Saul házának minden kiontott vérét, aki helyett te király lettél, és odaadta az Úr a királyságot fiadnak, Absolonnak. Most te kerültél bajba, mert vérengző ember vagy”!

Abisaj, Dávid egyik kísérője, azonnal igazságot akart szolgáltatni: „Hogy meri ócsárolni az én uramat, királyomat ez a döglött kutya?! Hadd menjek oda, hogy levágjam a fejét!” (9. vers).

„A király azonban ezt mondta: Nem rám és nem rátok tartozik ez, Cerúja fiai. Mert ha ócsárol, és ha az Úr mondta neki, hogy ócsárolja Dávidot, akkor ki mondhatná neki: Miért tetted ezt? Majd ezt mondta Dávid Abisajnak és összes szolgájának: Ha még a fiam is az életemre tör, aki pedig az én véremből származik, mennyivel inkább ez a benjámini! Hagyjátok, hadd ócsároljon, hiszen az Úr parancsolta neki. Bárcsak rám tekintene nyomorúságomban az Úr, és javamra fordítaná azt, hogy ma ócsároltak engem!” (2 Sám. 16: 10-12).

Simei folytatta Dávid közelről való követését, gyalázva őt, és köveket és port is szórva felé, Dávid azonban kegyesen és hosszútűréssel viselte a gyalázkodást – habár a törvények szerint Dávidnak, mint felkent királynak, teljes joga volt rá, hogy követelje a gúnyolódó megbüntetését.

Később, Dávid lázadók felett aratott győzelme után, Simei nyilvánosan bűnbánatot gyakorolt, kegyelemért könyörögve. Dávid, saját embereinek tiltakozása ellenére, újból megerősítette, hogy megbocsátott Simeinek (2 Sám. 19: 18-23). Egyoldalúan megbocsátva azt a gyalázatot, Dávid nyíltan is kifejezte, hogy nem tart haragot.

Még egy példája az egyoldalú, feltétlen megbocsátásnak István imája, amit megkövezőiért mondott el. Az a tény, hogy István Isten kegyelméért imádkozott azoknak, akik őt meggyilkolták, arra utal, hogy ő megbocsátott nekik. Az is igaz azonban, hogy Isten bocsánata nem volt függetlenítve az ő megtérésüktől; de maga István hozott egy önkéntes, következetes döntést, hogy lemond a bosszúról. Szívében megbocsátott nekik.

Ez egy fontos kérdést vet fel. Még az után is, hogy mi megbocsátottunk sértőinknek az ellenünk elkövetett vétekért, Isten követelheti a bűneikért való igazságos büntetést, amit Ellene követtek el ezek az emberek. Mi csak azt a vétket tudjuk megbocsátani, amit ellenünk követtek el. Mi nem tudunk bocsánatot adni olyan bűnökre, amit Isten ellen követtek el. „Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?” (Lk. 5: 21). Valaki felé való bocsánatunk nem hordozza magában a bűn valamiféle szentséges elengedését, ami képes lenne megtisztítani a sértő felet az Isten előtt. Azoknak, akiknek megbocsátunk, még mindig számot kell adniuk tetteikről Istennek.

Például, István gyilkosainak való megbocsátása nem garantálta, hogy bűneik büntetés nélkül maradnak, hogy maguk nem keresik Isten bocsánatát. A tárzuszi Saul esetét nézve (aki István gyilkosainak ruháit őrizte, maga is helyeselve a vértanú megkövezését, Csel. 7: 58; 8: 1), akkor volt teljesen eltörölve bűne, mikor igaz szívből megtért. Sehol nem olvasunk arról, hogy mi történt azokkal, akik a köveket dobták. De ha ők nem fogták úgy Krisztust, mint Urat és Megváltót, akkor a gyilkosság miatt rajtuk maradt Isten haragja. István megbocsátott a gyilkosainak; de Isten ellen való vétekért még mindig el kellett számolniuk.

Még egy példa erre maga Simei. Dávid megtartotta ígéretét, és nem ölte meg Simeit, de Simei nem született újjá, és élete végéig továbbra is semmirekellő ember maradt. Tudva ezt, Dávid a halálos ágyán meghagyta Salamonnak, hogyan bánjon Simeivel: „Te azonban ne hagyd őt büntetlenül! Bölcs ember vagy te, és tudod, mit kell tenned, hogy ősz fejét vérbe borítva juttasd a halottak hazájába” (1 Kir. 2: 9).

Ezt az utasítást nehéz magyarázni, amíg meg nem értjük azt, hogy Dávid, mint Isten által felkent király, felelős volt azért, hogy Isten dicsősége nem legyen meggyalázva Izraelben. Megtartotta Simeinek tett ígéretét, és nem bosszulta meg a sérelmet. Ami Dávidot illette, megbocsátotta a személyes inzultust. Simei tette azonban súlyos istenkáromlást is magába foglalt magával Jahvéval szemben. Mivel Simei továbbra is szembement Istennel, az isteni igazságosságnak jogában állt számon kérni mindezt. A nép tisztasága miatt ezt a problémát meg kellett oldani. Most eljött a számla kifizetésének ideje – nem Dávidért, hanem Isten dicsőségéért. Dávid elfedezhette a személyén esett sérelmet; ez azonban nem jelentette azt, hogy elfedezhette az Isten ellen való nyílt ellenségeskedést. Ahogyan Matthew Henry, a puritán teológus irta Dávid Salamonnak adott utasításáról: „nem a személyes bosszú, hanem a törvény és a szövetség megvédése iránti őszinte buzgalom vezette, amire nézve Isten szövetséget kötött családjával, és a gyalázat, amely nem maradhatott büntetés nélkül”.¹³ Pontosan ezért várt vele Dávid halálos ágyáig, mielőtt kiadta volna a parancsot Simei büntetésére. Ily módon senki sem mondhatta azt, hogy Dávid mindezt személyes tisztessége megvédése érdekében tette.

Salamon is helyesen értelmezte Dávid bocsánatát Simeivel szemben. Ahelyett, hogy pusztán megbüntesse egy múltban elkövetett vétekért, Salamon behatárolta Simei mozgásterét, örökre megtiltva neki, hogy elhagyja Jeruzsálem területét. Míg Simei a városban maradt a király felügyelete alatt, szabad mozgása volt, teljesen biztonságban érezhette magát. Azon a napon azonban, mikor vakmerően átlépi a Kidron-patak völgyét, halálra adatik. Simei elfogadta ezeket a jószívű feltételeket (1 Kir. 2: 36-38), de mivel egy semmirekellő volt, meghazudtolta saját szavát. Elhagyta a várost, hogy megkeresse szökött szolgáit, és mikor erről Salamon tudomást szerzett, maga elé hívatta, és a következőket mondta:

„Ekkor hívatta a király Simeit, és ezt mondta neki: Hát nem eskettelek meg téged az Úrra, és nem figyelmeztettelek, hogy ha elmégy, és bárhova távozol, tudd meg, hogy meg kell halnod?! Te azt felelted nekem: Jól van, engedelmeskedem. Miért nem tartottad meg az Úrra tett esküt és a parancsot, amit parancsoltam neked? Majd ezt mondta a király Simeinek: Tudod te, és jól emlékszel mindarra a rosszra, amit apámmal, Dáviddal szemben elkövettél. Most majd visszahárítja fejedre gonoszságodat az Úr” (1 Kir. 2: 42-44).

Más szóval, Simei halála az Úrnak a felelete volt a bűnére, és nem Dávidnak. Dávid megbocsátott neki, és megtartotta a szavát, nem állt bosszút rajta. De látva Simei megátalkodottságát, amellyel következetesen ellent mondott a megtérésnek, maga Isten követelte az igazságszolgáltatást.

Az, hogy mi megbocsátunk a minket megsértő embereknek, még nem garantálja azt a sértő félnek, hogy elnyeri Isten bírói bocsánatát. Isten, Aki ismeri a szívek gondolatait, mindig igazságosan ítél. A mi oldalunkról irgalmasaknak kell lennünk, el kell hordoznunk a bántást, és imádkoznunk kell azért, hogy sértőink teljes bocsánatot nyerjenek. Isten pedig gondoskodik arról, hogy az igazság diadalmaskodjék, ha a sértő fél nem kezdi el keresni Isten bocsánatát.

Vannak helyzetek, mikor elengedhetetlen, hogy megfeddjük a bűnöst. Az ilyen esetekben ki van zárva a feltétel nélküli megbocsátás lehetősége. Általában ez alatt a komolyabb – nem apró, és figyelemre sem méltó dolgokat értünk, hanem nagyon veszélyes bűnök vagy bűntetteket, amely fenyegetettséget jelentenek a szentek gyülekezete számára. Az ilyen esetekben lép életbe a Lk. 17: 3-ban lefektetett elv: „Vigyázzatok magatokra! Ha vétkezik ellened atyádfia, figyelmeztesd, és ha megbánja, bocsáss meg neki”. Hasonló esetekben, ha testvérünk a Krisztusban megtagadja bűneinek megbánását, alkalmazni kell azokat az egyházfegyelmi eszközöket, amelyek a Máté evangéliumának 18. részében (ld. a 7. fejezetet!) vannak taglalva.

Itt van néhány elv, amely segítséget nyújt meghatározni az ilyen szembesítés szükséges alkalmazását:

Ha láttok egy súlyos bántást, amely bűnnek számit valakivel szemben, feddjétek meg az elkövetőt.

Az igazságosság nem engedi meg a keresztyénnek, hogy elfedezze a mások felé irányuló bűnöket. Én egyoldalúan és feltétel nélkül megbocsáthatom a személyem ellen irányuló sértést, mikor áldozat vagyok, mivel ebben az esetben én magam hordozom el az igazságtalanságot. De mikor azt látom, hogy valaki ellen bűnt követtek el, kötelességem az igazság érvényre jutásának keresése. (Egyetlen kivételt ez alól az az eset képez, mikor a sértett fél elhatározza, hogy nem vesz tudomást a megvetésről vagy sértésről. Ilyen volt az az eset, amikor Dávid megtiltotta Abisajnak, hogy bosszút álljon Simein).

Habár jogunkban áll, sőt parancsunk van az ellenünk elkövetett bűnök elfedezésére, az Írások megtiltja nekünk az olyan bűnök elfedezését, amelyek mások felé irányulnak.

· 2 Móz. 23: 6: „A szegény ember igazságát ne ferdítsd el peres ügyében”!

· Ézs. 1: 17: „Tanuljatok jót tenni, törekedjetek igazságra, térítsétek jó útra az erőszakoskodót! Védjétek meg az árvák jogát és az özvegyek peres ügyét”.

· Ézs. 59: 15.16: „Oda van már a hűség, és aki a rosszat kerüli, zsákmányul esik. Látta ezt az Úr, és rossznak ítélte, hogy nincs törvényes rend. Amikor látta, hogy nincs ott senki, és elámult, hogy nincs, aki közbelépjen, saját karja segítette őt, saját igazsága támogatta”.

· Jer. 22: 3: „Járjatok el törvényesen és igazságosan! Mentsétek meg a kizsákmányoltat elnyomójától! A jövevényt, árvát és özvegyet ne nyomorgassátok! Ne erőszakoskodjatok, és ne ontsatok ártatlan vért ezen a helyen”.

· Jer. Sir. 3: 35-36: „Amikor az embert kiforgatják jogából a Felségessel szembeszállva, amikor megcsalják az embert perében, azt nem nézi el az Úr”!

Nem a mi dolgunk „megbocsátani” mások sértését, ami valaki ellen irányul. Ezért annak, aki ilyetén sértés szemtanújává válik, kötelessége megfeddeni az elkövetőt az általa elkövetett tett miatt.

Akkor is szükség van a szembesítésre, mikor a feddés mellőzése károkat okozhat magának a sértő félnek. Néha a sértés elfedezése kárt okozhat magának a sértő félnek. Az ilyen esetekben elengedhetetlen a szeretettel való szembesités.

A Gal. 6: 1-2 azt mondja: „Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel. De azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél. Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét”.

Az a szó, ami itt „esés”-ként van fordítva, szó szerint „tetten érés”-t jelent.¹⁴ Ennek kétféle jelentése lehetséges: azt is jelentheti, hogy felfedjük valakinek a titokban elkövetett bűnét, és azt is, hogy az illető valamilyen bűnös szokás fogságában él, meg általa kötözve. Bármelyik igaz, elengedhetetlen a feddés. Ki van zárva, hogy ilyen esetben elfedezzük a bűnt. A bűnös testvér iránti szeretet azt követeli, hogy megfeddjük őt, és tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy visszanyerjük a közösség számára. Ez elengedhetetlen része annak az elvnek, hogy „egymás terhét hordozzátok” (2. vers).

Azok a bűnök, amelyeket meg kell feddeni, mert kárt okozhatnak a sértő félnek, a következők – komoly tanbeli tévelygés, ugyanannak a vétekben többrendbeli ismétlődése, bűnös szokások, és romboló tendenciák, vagy bármely egyéb törvénytelenség, amely komoly veszélyeket rejt magában a sértett fél lelki egészégét tekintve.

Mindezekben az esetekben szeretettel, és a sértő fél érdekeit szem előtt tartva, kell őt megfeddenünk. Ezeket a szembesítéseket sosem szabad felhasználni a személyes bosszúra, a sértő fél megbüntetésére, vagy az önbíráskodás bármely más formájának véghez vitelére. Ezért mondja a Gal. 6: 1 világosan, hogy a „lelkieknek” kell kibogozniuk a sértőn eljáró hívő ügyét.

De éppen ezekben a helyzetekben a legnehezebb a szembesítés. Nagyon könnyen átadjuk magunkat a kísértésnek, hogy megfeddjük azokat a bűnöket, amelyeket el kellene fedeznünk, és elfedezzük azokat, amelyeket meg kellene feddenünk. Attól függetlenül azonban, hogy egy helyzet elfedezésre hív fel, vagy feddésre, az alapvető motivációnak a sértő fél iránti szeretetnek kell lennie (ahogyan a sértett fél irántinak is).

Elengedhetetlen a feddés abban az esetben, amikor a bűn botrányos, vagy valamely egyéb formájában romboló a Krisztus testére nézve. Egyes bűnök képesek sokakat megfertőzni. A Zsid. 12: 15 figyelmeztet minket ezekre a veszélyekre: „Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön”.

Az egyház minden tagjának vállát nyomja nemcsak az a felelőssége, hogy „egymást kölcsönösen szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk” (Zsid. 10: 24), hanem az is, hogy figyelmeztessük egymást, hogy senki „meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától” (Zsid. 3: 13).

Pál apostol szemrehányást tett a korintusiaknak azért, mert nem voltak képesek megfeddeni vétkest és megbirkózni a hívők között uralkodó botrányos bűnnel. Felesége helyett „valaki apjának feleségével él” (1 Kor. 5: 1) – valószínűleg mostohaanyjával keveredett kapcsolatba; ennek a bűnnek olyan gyalázata volt a társadalomban, hogy egyenesen vérfertőzéshez hasonlították azt. Ilyen bűn „még a pogányok között sem fordult elő”. Még a legsemmirevalóbb korintusi pogányok is megbotránkoztak az egyházban található ilyetén bűnön.

Pál megfeddte őket: „Ti pedig felfuvalkodtatok ahelyett, hogy inkább megszomorodtatok volna, és eltávolítottátok volna közületek azt, aki ilyen dolgot cselekedett” (2. vers). A görög „felfuvalkodás” szó szerint azt jelenti, hogy valaki felfújta magát.¹⁵ Lehetséges, ahogyan napjainkban is meg szokott történni, hogy a büszkeség megtűrt dolog volt a korintusiak körében. Azzal dicsekedhettek, hogy nem annyira „korlátoltak”, hogy méltatlankodjanak ennek az embernek a igaztalan eljárása miatt.

Ezért Pál szigorúan megrótta őket: „Nem jól dicsekedtek ti. Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti?” (6. vers). Azt parancsolta nekik, hogy rekesszék ki maguk közül a vétkest, akit, Pál szavaival élve, ilyen dolgot cselekedve „eltávolítottátok volna” maguk közül (2. vers).

„Mert én, aki testben távol vagyok, de lélekben jelen, mint jelenlevő már ítéltem afelett, aki így cselekedett. Úgy ítéltem, hogy miután az Úr Jézus nevében összegyűltünk, ti és az én lelkem, a mi Urunk Jézus hatalmával, átadjuk az ilyet a Sátánnak, teste pusztulására, hogy lelke üdvözüljön az Úrnak ama napján” (1 Kor. 5: 3-5).

A nyílt bűn – mindig botrányos az egyházra nézve, és annak nagyon komolyan útját kell állni. Nincs jogunk „megbocsátani” azoknak, akik életüket nyílt engedetlenségben töltik. Mikor az ilyen bűn megengedtetik, akkor ettől az egész közösség szenved. A kovászhoz hasonlítható, amely az egész tésztát megkeleszti. Az ilyen helyzetekben abszolút helytelen eljárás a megbocsátás és a gonosztett elfedezése. Az ilyen bűnöket meg kell feddeni, és a 7. fejezetben pontról pontra meg fogjuk vizsgálni eme folyamatot, hogyan kell ennek történnie.

Minden esetben, mikor a gyalázat kapcsolatok felbomlásához vezet, a hivatalos bocsánatkérés elengedhetetlen része a megbékélésnek. Bármely sértést, amely a kapcsolatok szétszakadásához vezet, nem lehet csak úgy elfedezni. Mind a sértést, mind a kapcsolatok felbomlását meg kell feddeni, és keresni kell a megbékélést.

Mikor valakit szembesítünk az általa elkövetett bűnnel, mindig a megbékélésnek, mint célnak kell lebegnie szemünk előtt. Ha szemrehányásotok arra irányul, hogy megbüntessétek ezzel a sértő felet, vagy egyszerűen csak eszközül szolgál arra, hogy megkritizáljátok őt, helytelen cél vezet benneteket. Bármely helyes szembesítés igaz célja – a megszakadt kapcsolatok helyreállítása, és a sértő fél állapotának rendbe tétele.

Minden esetben, mikor a keresztyének között megromlik a kapcsolat, a megkélés felelőssége mindkét fél vállán nyugszik. Ha ti vagytok a sértett fél, akkor igaz rátok a Lk. 17: 3: „Vigyázzatok magatokra! Ha vétkezik ellened atyádfia, figyelmeztesd, és ha megbánja, bocsáss meg neki”. Ha ti vagytok a sértő fél, akkor a Mt. 5: 23-24 igaz rátok: „Ha tehát áldozati ajándékodat az oltárhoz viszed, és ott jut eszedbe, hogy atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj el, békülj ki előbb atyádfiával, és csak azután térj vissza, s vidd fel ajándékodat”.

A keresztyének közötti kapcsolat felbomlása kizárja az olyan megbocsátási formát, amely egyszerűen elfedezi a bűnt. Akár durva szavak hangzottak el, akár jéghideg csend uralkodik, ha mindkét fél tisztában van vele, hogy létezik közöttük nézeteltérés, és az egyedüli módja annak, hogy a kérdést megoldják – a megbocsátás hivatalos kinyilvánítása. Néha csak az egyik fél vétkes. Néha megköveteltetik mindkét féltől, hogy elismerje vétkét, és hogy mindkét fél keresse a megbékélést.

Bármely eset is forog fenn, elengedhetetlen a megbékélés. Ha vétkeztetek, akkor a helyzet nem rendezése – bűn. Ha a sértett fél vagytok, akkor a ti vállatokon is nyugszik a megbékélés keresése – hogy megnyerjétek ellenségeteket. Ha a keresztyén ember megtagadja a megbékélés keresését, nincs erre semmilyen mentsége, bármely oldalon is áll a megszakadt kapcsolatok apropóján. Az egyedüli eset, mikor egy ilyen helyzet megoldás nélkül maradhat, ha a Mt. 18 - ban leírt összes fegyelmezési fázisok átmentek, és a vétkes fél ennek ellenére nemet mond a megbánásra.

De még ebben az állapotban sem melengethetünk keserűséget a szívünkben, hanem szeretnünk kell sértőnket, ahogyan kötelességünk szeretni ellenségeinket, lelki jót kívánva neki, és azt, hogy helyre állíttassék a gyülekezetben. „De ne tekintsétek ellenségnek, hanem intsétek, mint testvéreteket” (2 Thessz. 3: 15). Habár nincs lehetőség a formális megbocsátás kifejezésére, a szívünk nem melenget rosszakaratot, és célunk továbbra is a megbékélés.

Több annál, ha ti vagytok a sértő fél, lehetőségetek van arra, hogy gyorsan a megbékélésre törekedjetek. Az Írások nem egyszer húzzák alá ennek lehetőségét. Például, a Mt. 5: 23-24 (amit fentebb már idéztünk) azt feltételezi, hogy ha az istentisztelet pillanatában eszedbe jutott, hogy vétkeztél atyádfia ellen, hagyd akkor az áldozatodat az oltárnál, és „békülj ki előbb atyádfiával”. Az ilyen esetekben a megromlott kapcsolatok helyreállítása, a megbékélés még az istentiszteletnél is fontosabb!

Ez tényleg igen magas prioritássá teszi a megbékélést, mivel még felülhaladja az Úrnak való áldozat bemutatását is. Könyvem témája alapján, a tiszteletet tekintve, akár a „Nagyobb prioritás” címet is viselhetné, hisz az imádat – valóban mindenekfelett álló prioritás a keresztyén ember életében. De van egy kivétel: ha tudjátok, hogy megsértettetek valakit, akkor a legfőbb kritérium – a megbékélés, és a szétzilált kapcsolat helyreállítása.

„Békülj meg ellenfeleddel hamar, amíg az úton együtt van veled, hogy át ne adjon ellenfeled a bírónak, a bíró pedig a szolgának, és így börtönbe kerülj.Bizony, mondom néked, ki nem jössz onnan, amíg meg nem adod az utolsó fillért is” (Mt. 5: 25-26).

Ilyen esetekben, különösen, ha helytelenül jártatok el, kötelességetek késedelem nélkül keresni a megbékélés lehetőségét. Az, aki oldalra teszi, vagy megnehezíti a megbékélés folyamatát, plusz következményeket fognak aratni. Ez a szöveg Isten ítéletére apellál, ami alatt azt értjük, hogy maga Isten hajtja végre akkor végső soron a büntetést, amit teljesen megérdemelnek azok, akik fontos dolgaikat háttérbe szorítják.

Úgy néz ki, hogy a Mt. 5: 22-26 azt feltételezi, hogy az a sértő fél, aki átadnak az ítéletre. Mivel bűnt követett el, bárki mást megelőzve, az a kötelessége, hogy sietve keresse, hogyan lehetnek rendezni a gonoszságot.

Néha azonban a sértett félnek még helyes dolog is, ha egyszerűen elviselni a sérelmet, különösen abban az esetben, mikor elengedhetetlen, hogy elkerüljük azt a gyalázatot, hogy ügyünkkel világi bírósághoz forduljunk.

A korintusi gyülekezetben példának okáért, voltak olyan hívők, akik megtagadták, hogy egymás között rendezzék vitás ügyeiket, és pogány bíróság elé járultak nézeteltéréseik miatt (1 Kor. 6: 1). Pál emlékeztette őket arra, hogy jobb, ha elhordozzák a bántást, mintsem pogány bíróság elé járulnak a másik hívővel szembeni perükkel. Ez a keresztyén megbocsátás legnyilvánvalóbb példája, még akkor is, ha esetleg ez nem egy kétoldalú megbékélés.

Szomorú, hogy találkozni szoktam olyan keresztyénekkel, akik készek megtörni ezt a világos parancsot. Mindig meg vannak győződve, hogy az ő ügyük kivételt képez az alól a rendelkezés alól, amit Pál meghatározott. Ha lehetőséget adsz nekik arra, hogy megmagyarázzák, miért gondolják úgy, hogy jogukban áll pereskedni a másik hívővel, feltétlenül elkezdik bizonygatni, hogy velük felettébb igazságtalanul jártak el, olyannyira, hogy ezt az ügyet csak maga a bíróság képes helyénvaló módon kezelni. Természetesen, Isten nem néz el egy ilyen égbekiáltó igazságtalanságot, jelenti ki általában ők, azt mondva ezzel, hogy Ő biztosan nem kívánja, hogy ez az ügy csak úgy elfedeztessék, és így tovább.

Pál elismeri, hogy a másik ember lehet igazságtalan. Ettől függetlenül azonban ő világosan azt mondja, hogy jobb megvezetettnek lenni, mintsem pereskedni a másik hívővel (1 Kor. 6: 7). Nem lehet igazolni semmivel egy olyan bírósági folyamatot, amelyben az egyik hívő egy másik hívőt idéz meg világi bíróság előtt.

De mit tegyünk, ha a sértő fél makacsul és tudatosan megtagadja a bocsánatkérést? Az ilyen esetekben a bírói szerepet a gyülekezetnek kell felvállalnia, és meg kell fegyelmeznie a sértő felet (1 Kor. 6: 2).

Meg vagyok győződve, hogy ha az egyházfegyelmet megfelelő következetességgel alkalmazzák, a keresztyének között jóval kevesebb konfliktus lenne, és az egyházban diadalmaskodna az igaz szeretet és a harmónia.

Folyamatosan nő azoknak az egyházaknak a száma, amelyek nemet mondanak annak a biblikus parancsnak, amely a vétkező bűnösök megfegyelmezésére vonatkozik. Mit tegyen az, aki minden lehetséges eszközt kimerített a gyülekezetben, de még mindig úgy gondolja, hogy nem szolgáltattak neki igazságot? Ebben az esetben életbe lép az 1 Kor. 6: 7 – tűrjön az illető Krisztus nevéért. Ha a gyülekezete folytatólagosan megsérti Krisztus parancsolatait a bűnnel szemben való harc hogyanjaira nézve az egyház berkein belül, egy olyan közösséget kell keresnie, amely híven betölti az Írások elvárásait.

Az igazságtalanságnak azonban vannak olyan momentumai, amelyek a földi élet során sosem oldódnak meg. Világos, hogy ezekben az esetekben a keresztyénnek kötelessége, hogy kegyesen, nagylelkűséggel kész legyen elhordozni mindezt Krisztusért. Végső soron, maga Isten fog minden igazságot helyre állítani. Most pedig ellent kell állnunk annak a késztetésnek, hogy gonoszságot melengessünk a szívünkben. Sosem engedhetjük meg magunknak, hogy a harag lelkülete megszeplősítse jellemünket. Törekednünk kell arra, hogy kezdjünk Józsefre hasonlítani, aki kész volt Isten ujját látni az eseményekben, amely jót hozott ki még a legigazságtalanabb helyzetekből is.

A bukott emberi természetnek, természetesen, nem sajátja a megbocsátás. Nagyon is hajlamosak vagyunk vágyainknak engedni. Azok, akik perlekednek saját keserű érzéseikkel, azt fogják tapasztalni, hogy a megbocsátás az ilyen talajból nem egykönnyen nő ki. Épp ellenkezőleg, megjelennek a gyalázatos befolyások. Ez nemcsak a keserűséggel megfertőzött ember számára romboló, hanem azok számára is, akik körülveszik őt (Zsid. 12: 15).

A megbocsátást gyakran legyőzik a vele ellentétes érzelmek, a hosszantartó harag, és az engesztelhetetlen düh. Egyesek helytelenül gondolják azt, hogy akkor nem kell megbocsátaniuk, ha nem „éreznek erre késztetést”.

Ahogyan azonban erről már röviden beszéltünk, a megbocsátás – nem érzés. Azok, akik feltétlenül ragaszkodnak az érzelmi vezetéshez, valóban nagyon nehezen fognak okot találni a megbocsátásra, mivel a megbocsátás alatt sokszor tudatos döntést értünk, amely gyakran ellentétes a mi érzelmeinkkel. A keserű érzelmek arra ösztönöznek, hogy melengessük a sérelmet. Ennek ellentéteképpen, a megbocsátás egy akarati és tudati döntés, hogy félre tesszük a sérelmet, és a legjobban szeretnénk annak, aki megsértett minket.

Valaki azonban azt mondhatja: „Én nem tudok így tenni. Próbálom félre tenni a sérelmeimet, de bárhová nézek, valami mindig emlékeztet rá, és folyamatosan azon kapom magam, hogy ezen elmélkedem, és kedveszegetté válok”.

Az ilyen gondolatok – arra csábítanak, hogy vétkezzünk. A sérelem melengetése nem kisebb bűn az irigységnél vagy indulatnál, vagy egyéb szívbeli bűnnél. Ahhoz, hogy elvessük magunktól ezeket a gondolatokat, tudatos döntésre van szükségünk. Vagyis tudatosan el kell fedeznünk a sérelmet, és nem szabad átadnunk magunkat a haragos és bosszúállást fontolgató gondolatoknak, akár tetszik ez nekünk, akár nem.

Azok, akik megbocsátanak még akkor is, amikor ez nagyon nehéz, azt fogják tapasztalni, hogy mindezt helyes érzelmek követik. „Nektek azonban, akik hallgattok engem, ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket; áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket” (Lk. 6: 27-28) – ez következetes, megfontolt, józan eljárás, és nem érzelmi reflex. Engedelmeskedjetek Krisztusnak eme rendelkezésben, és ennek következtében haragotok meghajlik az alázat előtt, kiábrándultságotokat felváltja a békesség, és a félelmeitek nem állnak meg a nyugalommal szemben.

A megbocsátás sok nehéz terhet vesz le a vállatokról. Valakivel szemben megbocsátást gyakorolni akkor, mikor megbánja bűneit, azt jelenti, hogy levesszük a lelkéről a nyomasztó terheket, viszont valakinek megbocsátani akkor, mikor ez egyoldalú és feltétel nélküli, a megbocsátónak lehetővé teszi, hogy még nagyobb irgalmat éljen át, amivel a bőkezű Mennyei Atya ajándékozza meg, Aki azt ígérte, hogy „amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek viszonzásul nektek” (Lk. 6: 38).

„Vigyázzatok magatokra! Ha vétkezik ellened atyádfia, figyelmeztesd, és ha megbánja, bocsáss meg neki” (Lk. 17: 3).

Valamikor egyszerűen csak meg kell feddeni a bűnt. Ha a sértő fél azonban elutasítja, hogy megbánja tettét, akkor, végső soron, alkalmazni kell az egyházból való kizárását. Esetenként ez akkor megy végbe, mikor a vétkes bűne továbbra is kifejti romboló hatását, vagy mikor a vétek okául szolgál arra, hogy nyilvánosan gyalázzák Krisztus nevét.

Azt a módot, amit az Írás meghatároz az egyházon belül uralkodó bűnnel szembeni harcra, „egyházfegyelemnek” nevezik. Ez találó elnevezés, mivel ahogyan a szülői fegyelmezésnél, itt is az elsődleges cél – a megjobbítás. Az egyházfegyelem akkor eredményes, mikor az bűnbánathoz és megbékéléshez vezet. Mikor nem vezet ilyen eredményekre, akkor a legszélsőségesebb eszközt alkalmazzuk – a kizárást.

Ma az egyházfegyelmezés témája képes eléggé komoly érzelmeket ébreszteni a keresztyénekben. Nem is olyan régen egyik rádióadásunkban vitattuk meg ezt. Ennek következményeként megrendítettek azon emberek levelei, akik határozottan meg vannak győződve arról, hogy lényegébe véve megengedhetetlen az egyházfegyelmezés bármely formája. Egyik női hallgatónk, aki csak egy részét hallgatta meg műsorunknak, a következőket irta:

„Az egyházfegyelmezés egész folyamata elképzelhetetlenül kegyetlenül és gyalázatos módon hangzik. Nem akartam elhinni, hogy bármely közösség bármikor is ijesztgetheti tagjait a kizárással azért, amit magánéletükben tesznek. El sem tudom képzelni, hogy a közösség bármilyen nyilvános kijelentést tegyen valakinek a bűne miatt! Ez minden embernek személyes ügye, mivel foglalkozik, és az egyháznak ehhez semmi köze. Az egyházban azért kell jönni az embereknek, hogy megtanulják, hogyan vegyenek uralmat bűneik felett. Hogyan tudják ezt megtenni, ha kizárják őket? Ha elkezdjük kizárni közösségünk tagjait, akkor semmivel sem vagyunk jobbak a kultikus szektáknál. El sem tudom képzelni, hogy Krisztus kizárt volna bárkit is az Ő egyházából. Nem a bűnösökért jött-e, szemrehányást téve az önhitteknek? Végül is, nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Örülök annak, hogy gyülekezetem nem zárja ki soraiból a vétkező tagokat. Különben senki sem maradna ott közülünk! Mindig is abban hittem, hogy az evangélium csak a megbocsátásról szól”!

Ez a kommentár magába foglal néhány általános és széles körben elterjedt félreértést az adott kérdésben.

Először, az egyházfegyelem nem mond ellent a megbocsátásnak. Mellesleg, Krisztus rendelkezései az egyházfegyelem folyamatát nézve világosan körbeírja, hogyan kell működnie a megbocsátásnak, mikor a hívő vétke kihatással van az egész egyházra.

Másodszor, a biblikus egyházfegyelmezés nem jelent kontrollt az adott személy életének minden apró részlete felől. Mint ahogyan azt már láthattuk az előző fejezetben, azok a cselekedetek, amelyek komoly szembesítést és fegyelmezést igényelnek, nem akaratlan vétkekre, apró bűnökre, jelentéktelen kellemetlenségekre, vagy általános előnyben részesítésre vonatkoznak, hanem a biblikus elvek világos, következetes áthágására. Ezek olyan bűnök, amelyek más hívőknek is kárt okoznak, rombolják a nyáj egységét, vagy más módon ejtenek foltot a gyülekezet becsületén. Az ilyen esetekben kell felvenni a bűnnel szembeni harcot. Az ilyen vétkeket nem lehet egyszerűen elfedezni. Mert hasonlítanak a kovászra, és ha figyelmen kívül hagyjuk őket, ez a romboló hatás az egész egyházat is legyőzheti (1 Kor. 5: 6).

Harmadszor, a helyes egyházfegyelmezés nem sérti meg a Krisztus Lelkével való harmóniát. Maga Krisztus írta elő a bűnnel szembeni harc eme módját az egyházban. Ha úgy gondoljátok, hogy Ő sosem helyeselte a vétkező tag kizárását az egyházból, akkor kiforgatjátok Krisztus tanítását.

Negyedszer, a helyesen alkalmazott egyházfegyelem teljes kompatibilis a szeretettel. Az előző fejezetekben már megvitattuk azt a tényt, hogy Isten az Ő szerelme által fegyelmezi a bűnbe esett hívőket. A Máté evangéliumának 18. fejezete elismeri az egyház törvényes szerepét, mint következetes figyelmeztetés, és az isteni fenyítés eszközét, egyes esetekben, azért, hogy megjobbításra vezesse a vétkezőt. Ezért a helyesen alkalmazott egyházfegyelem Istennek az Ő gyermekei iránt való szeretetére mutat (vö. a Zsid. 12: 7-11-el!).

Ötödször, a fegyelmezés nyilvános aspektusa a legszélsőségesebb esetet, és nem az első lépést mutatja be. Az ember bűnének nyilvánosság tétele az egyházban nem arra szolgál, hogy az egyház tagjai „elkerüljék” a vétkes felet, épp ellenkezőleg – hogy figyelmeztessék és szeretettel megfeddjék ezt az embert azért, hogy helyre állíttassék.

Mikor a fenyítés megvettetik, és átveszi helyét a mindent megengedő lelkület, akkor elkerülhetetlen lesz a káosz. Ez éppúgy vonatkozik az egyházra, mint a családra. A felnőttek közül senki sem talál örömet egy olyan gyerek társaságában, akit sosem fegyelmeztek meg. Hasonló a helyzet az egyházzal is, ha képtelen megfeddeni saját környezetében a bűnt, végül elviselhetetlenné válik az a felnőtt hívők számára. Az egyházfegyelem véghezvitelének lehetetlensége ahhoz vezet, hogy az egyház lelki téren teljesen elgyengül. Ez szintén egy útja annak, hogy Isten nemtetszését magunkra vonjuk (Jel. 2: 14, 20).

Jézus tanítása az egyházfegyelmezésről eléggé világos módon van taglalva a Máté evangéliumának 18. fejezetében. Ezért az adott kérdés jó fokmérője annak, milyen komolyan veszi az adott egyház a Krisztusnak való engedelmességet. Sokszor kérdeznek arról, melyek a jó egyház jellemzői. Az egyik első tétel a listámon – a következetes, helyén való fegyelmezés. Kétség kívül, az az egyház, amely nem fegyelmezi meg a tagjait, folyamatosan komoly problémákkal fog küszködni.

A Máté evangéliumának 18. fejezete Krisztus beszámolójával kezdődik a hívők gyermetegségét illetően. Az elején Ő egy kisgyermeket állított a tanítványai elé, szemléltetésképpen. Az ezt követő mondatok többször is hivatkoznak eme „kis gyermekekre” – akik alatt Ő hívőket, és nem szó szerint gyermekeket ért (vö. a 6, 10, 14. verseket!). A hit egyszerűsége, a kedves engedelmesség, a védelem és a fegyelmezés elengedhetetlensége miatt hasonlította össze a hívőket a kisgyerekekkel.

Az a szakasz, amely a fegyelmezés folyamatát tárgyalja, mindössze három verset foglal magába:

„Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened, menj el és dorgáld meg őt négy szem között: ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát;Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy két vagy három tanú vallomásával erősíttessék minden szó. Ha azokra nem hallgat, mondd meg a gyülekezetnek; ha a gyülekezetre sem hallgat, legyen előtted olyan, mint a pogány és a vámszedő” (15-17. versek).

Figyeljétek meg, hogy a 17. versben Krisztus kétszer is használja a „gyülekezet” kifejezést. A görög eklézsia szó szerint „kihívottakat” jelent. Ezt a szót használták akkor is, mikor egyszerűen egy tömeget akartak aposztrofálni. Példa lehet erre a Csel. 7: 38, amely úgy beszél Izrael népéről a Kivonulás idején, mint „gyülekezetről a pusztában”. Egyesek azt állítják, hogy mivel a Máté evangéliumának 18. fejezetében foglaltak megelőzték a pünkösdi eseményeket, itt nincs szó az újszövetségi egyházról. Krisztus azonban már lefektette tanítványai előtt az Ő Egyházának koncepcióját („Ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat”, Mt. 16: 18). Ezért a 18. fejezetben adott rendelkezések az újszövetségi szervezet előrelátásával és figyelme vételével adatott. Érthetetlen, hogyan lehet kizárni az újszövetségi egyház elvét a fentebb idézett szakaszból.

Mellesleg, az Urunk által kifejtett szöveg egész mondanivalója abban volt, hogy Isten megváltott népének gyülekezete a megfelelő hely mindenfajta vitás vagy fegyelmi kérdés megbeszélésére. Nincs más bíróság vagy felettes tekintély a földön, amely rendezhetné a bűn kérdését (1 Kor. 6: 2-3).

Az egyházban történő fegyelmezésnek helye van, mivel ezzel kapcsolatban ez az isteni elgondolás. Az igazi keresztyéneket az egymás iránt való igaz szeretet jellemzi (1 Jn. 3: 14). Ebben a szövegösszefüggésben a fegyelmezést lehet szeretettel alkalmazni, a szerető testvérek segítségével, hogy mindez valós áldást és igaz útmutatást adjon Krisztus egész Teste számára.

A helyesen alkalmazott fegyelmezés mindig a szeretetre alapoz. Elsődleges feladata – a vétkező testvére helyre állítása: „Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened, menj el és dorgáld meg őt négy szem között: ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát” (15. vers). Ugyanakkor megtisztítja az egyházat, mivel a hívők résen lesznek, és ennek következtében, odafigyelnek arra, hogy ne származzék feddés a viselkedésükből.

Az egyházfegyelmezés lényege nem abban van, hogy elvessük az embereket, valamiféle megalázó vagy diktatórikus elemet alkalmazva. A fegyelmezés célja – hogy az embereket újra helyes vágányra állítsuk az Istennel és a gyülekezettel való kapcsolatukban. A helyes fegyelmezés sosincs bosszúként alkalmazva az adott ember bűnei miatt. A cél mindig – a helyre állítás, és nem a megtorlás.

Ez egyértelműen látszik a Máté evangéliumának 18. fejezetéből. A görög kerdaino szó, amit a 15. vers „megnyerésnek” fordít, gyakran használt volt, mikor anyagi dolgokról volt szó. Ily módon Krisztus úgy ábrázolja a testvért, mint drága kincset, amelyet mindenképpen meg kell nyerni. Ilyennek kell lennie minden keresztyén viszonyának a bűnét megfeddeni kényszerülő testvérrel szemben.

Valójában Istennek ez a hozzáállása a fegyelmezéshez: Ő minden lelket drága kincsként tart számon, amit vissza kell nyerni. Ebben a szövegösszefüggésben hallattatta szavát Krisztus. Azok a versek, amelyek a fegyelmezésről szóló tanításokat tartalmazzák, úgy mutatják be Istent, mint egy gondoskodó pásztort, Aki nyugtalankodik a nyájból való minden juhának jólétén:

„Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és eltéved közülük egy, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyekben, és nem megy-e el megkeresni az eltévedtet? Ha azután megtalálja, bizony mondom néktek, jobban örül neki, mint annak a kilencvenkilencnek, amelyik nem tévedt el. Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül” (12-14. versek).

Minden keresztyént ilyen óvni akarás kell, hogy jellemezze. Néha csábító, hogy a kisebb ellenállást kiváltó utat válasszuk, és elkerüljük a szembesítést, különösen akkor, ha a bűn már leteperte a gyülekezetünkhöz tartozó testvért. De éppen ezekben a helyzetekben a legfontosabb a beavatkozás. Éppen az által is különböztetik meg az igaz pásztor, hogy ő legyőz minden távolságot, hogy megtalálja az elkóborolt vagy megsérült juhot, és visszahozza őt a nyájba.

A feddés – nem könnyű dolog, de hát nem is lehet könnyű. Nem kell tolakodóaknak lennünk, és nem kell folyton folyvást mások dolgába avatkoznunk. De ha tudomást szerzünk arról, hogy valaki vétkezett, Isten előtti kötelességünk, hogy szeretetben szembesítsük ezt az embert a tettével. Nem ellenkezhetünk, és nem mondhatjuk azt, hogy ez nem a mi dolgunk. Mikor tudomást szerzünk egy olyan bűnről, amely testvérünk lelkét veszélyezteti, akkor az a feladatunk, hogy figyelmeztessünk, feddjünk, és minden erőnkkel szentségre törekedjünk a közösségben, valamint a vétkező testvér életében. Ez egy áldott és szükséges tevékenység.

Emellett azonban óvakodnunk kell a túlzásoktól, és mindenkor szem előtt kell tartanunk a fegyelmezés fő célját. Reális a veszélye annak, hogy egymásnak szemrehányásokat tegyünk. A büszkeség éppúgy elronthatja a fegyelmezési folyamatot, mint ahogyan megronthat minden más erényes dolgot. Jézus Krisztus ezért figyelmezteti azokat, akik másokat szembesítenek, hogy mielőtt a másik szeméből ki akarják szedni a szálkát, tartsanak önvizsgálatot. Meg kell először győződnünk arról, hogy a saját szemünkből nem egy gerenda áll ki (Mt. 7: 3-5)! Valaki, aki rossz példáját látta a fegyelmezés alkalmazásának, a következőket írta: „Ha valamikor is bűnbe esem, azért fogok könyörögni, hogy ne essek ezeknek a kötekedő, bíráskodó, önhitt egyházi embereknek a kezébe. Inkább essek az utcai pletykafészkeknek és piaci kofáknak a kezébe, mert az egyházban az emberek sokkal gyorsabban széttépik egymást perlekedő nyelvükkel”. Ez eléggé szomorú képet fest az egyház jó

Másik oldalról nézve, azt a fegyelmezésben részesített embert, aki nem hajlandó bűnbánatot tartani, természetesen indokolatlanul megalázottnak fogja magát tartani, mint azok az engedetlen gyerekek is, akik néha elvetik maguktól szüleik fenyítését. Nincs abban semmi meglepő, ha a megtérést megtagadó személy vádaskodik azokkal szemben, akik szembesítették őt bűneivel, és szeretetleneknek, igazságtalanoknak, kegyetleneknek és gyalázatosaknak tartja őket. Ez még egy ok arra nézve, hogy azok, akik fegyelmet gyakorolnak, különös figyelmet fordítsanak a szeretetre, tüzetesen vizsgálják meg magukat, és legyenek nagylelkűen együtt érzők a fegyelmezésben részesített személlyel szemben.

Figyeljétek meg, hogy a fegyelmezés személyes szinten kezdődik. „Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát” (15. vers). A fegyelmezés nem a presbiterek szintjén kezdődik. Ha a vétkes megbánja tettét, nincs szükség arra, hogy mindenkit bevonjunk az ügybe. A sikeres fegyelmezés mind a bűn következményeinek mélységét, mind elterjedésének körét behatárolja. A fegyelmezés szükség nélkül egyáltalán nem teszi közhírré a vétkes bűnét, amennyire csak lehetséges, behatárolja annak nyílttá tételét. Az esetek számottevő részében, ha a szembesítés folyamata révén a megbánás elég gyorsan végbe megy, senkinek, természetesen a sértett és sértő felet kivéve, nem szabad tudomást szereznie a bűnről.

Az a személyesen történő szembesítés, amit a Mt. 18 ír le, ugyanakkor azt is jelenti, hogy a fegyelmezés az egyház minden tagjának kötelességei közé tartozik. Ez nem valami olyan dolog, amire csak az egyház vezetői vannak felhatalmazva. Több annál, ha látjátok, hogy testvéretek bűnben leledzik, az első helytelen lépésetek az lesz, ha erről vagy egy másik embernek, vagy az egyház vezetőinek beszámoltok. „Menj el hozzá, intsd meg négyszemközt” (15. vers).

Nagyon is sok keresztyén gondolja úgy, hogy a fegyelmezés kizárólagosan egyház vezetőinek vagy diakónusainak az előjoga. Ez azonban nem így van. Az egyház tisztasága minden keresztyénnek szívügyének kell lennie. A vétkes szembesítésének felelőssége, aki bűnével megfertőzi a közösséget, annak az első embernek a vállát nyomja, aki tudomást szerez arról. Ne helyezzétek azt valaki másnak a vállára! Feleslegesen ne szélesítsétek azok körét, akik tudomást szerezte róla. Több annál, ne mondjátok azt: „Nos, imádkozni fogok azért, hogy testvérem meglássa a helyes utat”. Ez ebben a helyzetben nem elég. Rendelkeztek a szükséges világossággal – akkor menjetek el, és világosítsátok fel őt ezzel a világossággal!

Milyen bűnökért kell valakit fegyelmezni? Bármely bűn, amelyet figyelmen kívül hagynak, kárt okoz mind a vétkesnek, mind Krisztus Testének (ld. a 6. fejezetet!).

Különböző fordításokban a Mt. 18: 15 két különböző, egymástól jelentéktelen módon eltérő értelmezéssel bír. Egyes modern változatok ezt mondják: „Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg”. A régebbi fordítások a következőképpen hozzák ezt: „Ha vétkezik a te atyádfia ellened…”. A régi átiratok ebben a kérdésben egy kicsit különböznek. Egyesek magukba foglalják az „ellened” kifejezést; mások pusztán azt mondják: „ha vétkezik atyádfia”, azt értve ez alatt, hogy meg kell feddenünk egymást, függetlenül attól, hogy személyesen mi estünk áldozatul, vagy sem.

A szövegbeli eltérések azonban viszonylag jelentéktelenekké válnak, ha megértjük, hogy minden bűn, ami érinti Krisztus Testét, ítélet alá esik. Ezért, függetlenül attól, hogy a testvér bűne személyesen „ellenem” irányul-e, vagy csak áttételesen érint engem, mivel annak a Testnek a gyalázatára szolgál, amelynek magam is tagja vagyok, menj el, és személyesen mutass rá a testvérednek tettére. Tételezzük fel, hogy testvéreteket egy erkölcsileg kompromittáló helyzetben találtátok. Meg kell-e őt feddenetek? Egyértelmű. Helytelen, és végül is az egész Testre nézve veszedelmes volna azon elmélkedni, hogy mivel a tett nem személyesen ellenetek irányult, ezért nem vagytok kötelesek szembesíteni testvéreteket az ő bűnével. Éppen a hasonló helyzetekben kifejtett elnézés miatt feddte meg környezetükben Pál apostol a korintusiakat (1 kor. 5).

Egyes bűnök, amelyek ellenünk van elkövetve, magukba foglalhatnak: erős felindulásból elkövetett fizikai bántalmazást, lopást, csalást, pletykát, vagy más erkölcstelen lépést. Ezekben a helyzetekben, gonoszra gonoszul válaszolni, haragot melengetni, vagy beszámolni a bűnről másoknak, nem feddve meg személyesen az elkövetőt, helytelen reakció. Az iránta való szeretet azt követeli, hogy első reakciótok mindig a személyes feddés legyen.

A nem közvetetten ellenetek irányuló tettek magukban foglalnak bármilyen bűnt, ami az egyház gyalázatára van. Ez lehet ennek a világnak a szeretete, a hiúság, a lelki kötelességek hanyagolása, sőt még a tanbeli tévelygések is. Ha valami elszakítja testvéreteket a veletek való közösségtől, a veszteség az egész Testet érinti. Ezért bármely olyan bűnt, amely ilyen veszteséghez vezetne, meg kell feddeni. Bármely ismétlődő példa, amely ellene mond a Krisztus iránt való engedelmességnek, vagy bármely bűn, amely Jézus nevét gyalázatba öltözteti, áttételesen irántatok való bűnnek is számit, mivel, mint Krisztus küldöttei, mi is viseljük az Ő gyalázatát.

Még a hitetlen elleni bűnök is egyházi fegyelem alá esnek, mivel ez meggyalázza Krisztust a világ szemében, és ily módon szégyenbélyeget süt az egész egyházra. Ezért bármely bűn, amit észrevesztek, alapot szolgáltat az egyházi fegyelmezés alkalmazásának, tehát nemcsak azok a bűnök, amelyek személyesen titeket sértenek. Minden felsorolt helyzetben ugyanaz a felelősségetek: négyszemközt meg kell feddenetek a bűnöst.

Mi van azonban akkor, ha a vétkező testvér figyelmen kívül hagyja a lelkére való beszélést? Akkor a négyszemközti figyelmeztetés csak az első lépés volt. A következő három lépés nagyon világosan van meghatározva ebben a fejezetben. Vizsgáljuk meg az egész folyamatot, kezdve a szemtől szembe való feddéstől.

„Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát” (15. vers). Az az ige, amely „menj el”-ként van fordítva, kijelentő módban szerepel, azt mutatva, hogy ez egy parancs, és nem javaslat, vagy egy a lehetséges lépések közül. Ha azt látjátok, hogy testvéretek vétkezett, akkor el kell mennetek hozzá.

Legelőször magatok menjetek el hozzá. Ebben a helyzetben nincs semmi szükség, hogy másokat is beavassatok. Ne mondjátok el a történteket másoknak, még azért sem, hogy imádkozzanak érte. Egyszerűen csendesen menjetek el a testvérhez, és négyszemközt beszéljetek vele az ő vétkéről.

A legnehezebb lesz a szeretteitek, közeli barátaitok bűneire rámutatni. Azok, akik jól ismernek benneteket, úgy is reagálhatnak, hogy rátok jellemző bűnökre mutathatnak rá. De azokkal szemben is, akik nem tartoznak közvetlenül barátaitok közé, nem könnyű feladatok kell végre hajtanotok. Hajlamosak vagyunk azt gondolni: „Kicsoda vagyok én, hogy beleártsam magam egy másik ember életében”? Következésképpen, ijeszt minket barátaink megfeddésének gondolata, ugyanakkor hajlamosak vagyunk közömbösnek lenni azok felé, akikkel nem ápolunk olyan szoros kapcsolatot. Bárhogyan is van, azt kell meglátnunk, hogy Krisztus adott parancsa egy nagyon komoly kötelességünk, és nem cserélhető fel valamiféle előnyök miatt.

Mi van azonban akkor, ha mi éppoly bűnösök vagyunk, mint az adott testvér? Nem beszél-e arról Krisztus, hogy a saját szemünkben levő gerendának vissza kell tartania minket attól, hogy testvérünk szeméből a szálkát kihalásszuk? Egyáltalán nem. „Vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát” (Mt. 5: 7). Ha valóban szeretitek a testvéreteket, nem hagyhatjátok figyelmen kívül az ő vétkét. Először rendezve saját bűnötöket, utána jobb helyzetben lesztek ahhoz, hogy alázatos lelkülettel képesek legyetek megfeddeni a testvért. A testvér megfeddése során nem szabad jó színbe feltüntetni magatokat, ő pedig rossz színbe. Nyájas és alázatos lelkülettel kell megközelítenetek, hogy megnyerjétek őt.

A görög nyelvben az „intsd meg” („vagy mutass rá”) kifejezés annak a fénynek a gondolatát továbbítja, amely valami rejtett dolgot hoz napvilágra. Arra hív mindez fel, hogy egyértelmű, pontos módon feddjük meg a vétkes testvért. Az „intsd meg” kifejezés nem feltétlenül azt feltételezi, hogy ő eddig nem került tisztába az ő vétkével. Ezt a folyamatot nem határolja be a tudatlanság bűne. Éppen ellenkezőleg, ez a frázis azt jelenti, hogy elengedhetetlen, hogy rámutassatok neki, hogy tudtok a bűnéről, hogy megértse, hogy tette nyilvánosságra került, és ily módon felelősségre van vonva azért. Ha úgy gondolta, hogy bűne eddig mindenki előtt rejtve van, tudatosítania kell magában, hogy bűne nyilvánvalóvá vált. Ha úgy gondolta eddig, hogy vétkezhet következmények nélkül, most számot kell adnia erről.

Ha a fegyelmezési folyamatban az első lépés sikeres, akkor erre feleletképpen a bűnös bűnbánatot fog tartani. Ez a folyamat végét fogja jelenteni, amely során „megnyerted atyádfiát”. Ez által olyan közeli kapcsolatba kerültök egymással, amit semmi sem lesz képes lerombolni.

Ha megbánja tettét, akkor a legtöbb esetben szükségtelen, hogy más lépéseket foganatosítsunk ebben a kérdésben. Természetesen, buzdítanotok kell majd őt megbánásának igaz volta kifejezése érdekében arra, hogy megfelelő és elengedhetetlen lépéseket tegyen a helyzet megváltozása érdekében. Ha ez alatt kártérítést is értünk, akkor buzdítsuk őt arra, hogy véglegesen rendezze az ügyeit. Ha valaki más szenvedett bűne miatt, akkor el kell mennie ehhez az emberhez, és bocsánatot kell kérnie tőle (Mt. 5: 23-24). Ha meggyőződtetek arról, hogy valódi bűnbánatról van szó, akkor a fegyelmezési folyamatot itt le kell zárni. Azok, akik nem vettek részt benne, nem is kell tudomást szerezniük róla. Nincs szükség arra, hogy keresetet nyújtsunk be ellene. Egyszerűen örüljetek a megnyert testvérnek. Ideális esetben ez az utolsó lépése a fegyelmezési esetek többségének.

Sajnos azonban, néha a kérdés nem oldódik meg ezen a ponton. „Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást” (16. vers). Néha a vétkező testvér elutasítja annak lehetőségét, hogy hallgasson ránk. Cáfolhatja is a vétkét; továbbra is bűnben élhet; próbálhatja elkendőzni azt, amit tett. Bármely reakció esetén, ha ez nem a megbánás, és ha meg vagytok győződve vétkességéről, még egy vagy két embert magatok mellé kell vennetek a hívők közül, és újból meg kell őt feddenetek.

Egy vagy két hívő jelenlétének több célja is van. Az első, és legdrámaibb – a reá való nyomásgyakorlás. A más hívőkkel való jövetel által arra mutattok rá, hogy a folyamatban az egész egyház kezd részt venni. Ily módon, a vétkes a figyelem és figyelmeztetés középpontjába kerül, és ha továbbra is vétkezik, a következmények még könyörtelenebbek lesznek rá nézve. Ugyanakkor, újból csak a második lépés egyedül célja – nem más, mint a vétkező testvér megnyerése.

A két tanú elve Mózes törvényében volt lefektetve (5 Móz. 19: 15) azért, hogy mielőtt döntés születne, minden kétséget kizáróan legyen megállapítva a vétkesség, különös tekintettel a bírósági ügyekre. Következésképpen, a tanúk jelenléte a fegyelmezés második fokán azt feltételezi, hogy, ha a vétkes nem gyakorol bűnbánatot, a folyamat végén ítéletet fognak hirdetni felette.

Néha azt kérdezik, szükséges-e, hogy a „tanúk” tanúi legyenek-e magának a tettnek. Csak azért kéretnek fel, hogy megállapítsák a bűnös vétkességét, és csak akkor, amikor ő visszautasítja a bűn jelenlétének elismerését?

Egyesek ezt a nézetet támogatják, de az adott szövegkörnyezetben nem erről van szó. Először, ha ezek a tanúk már tudtak az esetről, nekik szintén kötelességük lett volna előbb elmenni hozzá, és személyesen megfeddeni a testvért, ahogyan ezt a 15. vers előirányozza.

Természetesen, az is igaz, hogy, ha a vétkes kétségbe vonja a bűn meglétét, akkor egy másik tanúnak, vagy egy másik objektív bizonyítéknak is kell lennie a vétek alátámasztása végett. Az az ószövetségi elv, amit a 16. vers leír, itt is érvényes: minden esetet végső soron két vagy három tanú vallomásával kell alátámasztani. Következésképpen, ha a vita során csak a vádló szava van a vádlottal szemben, e vád – nincs kellően megalapozva a fegyelmezés folyamatának folytatására nézve, és az ügyet le kell zárni.

Ha a vétkes azonban nem cáfolja a vád valós voltát, de ellene áll valami miatt annak, hogy megbánja és elhagyja a bűnét, akkor tanúkat kell bevonni, hogy megállapítsák azt a tényt, hogy a vétkes meg volt feddve, de nem bánta meg a bűnét. Nem szükséges, hogy ezek a tanúk magának a véteknek legyenek a tanúi, inkább annak, hogy akik objektíven bizonyságot tesznek arról, hogy volt feddés. Ha szükséges, akkor megerősíthetik, mi volt szemtől szembe kijelentve, arra az esetre nézve, ha a kérdés a gyülekezet elé kerülne (17. vers). Ők – annak a tanúi, hogy a fegyelmezés folyamata helyes mederben folyt. Ez a jelenlét ezen a szinten védelmet nyújt mind a vétkes, mind az őt intő testvér számára. Egy ember nem lehet megvádolva az egész gyülekezet előtt egy tanú szavára, hogy ő visszautasította a megbánás lehetőségét. Mellesleg, két vagy három tanú hasznára lehetett a megvádolt félnek akkor is, ha a vádló kegyetlen vagy igazságtalan lenne.

Ha azonban a vádló nem volt kegyetlen, és a folyamat tovább megy a második lépésnél, a vétkes bűnbánatot tartani nem akarását két vagy három tanú erősíti meg.

Sok esetben a vétkes, miután szembesítették tettével, bűnbánatot gyakorol. És ennek ebben az esetben a fegyelmező folyamat végét is kell jelentenie. Ezen a szinten helytelen dolog volna kiszélesíteni a résztvevők számát, azokon kívül, akik tanúkként szerepeltek az ügyben. „Testvéreim, ha valaki közöttetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti valaki, tudja meg, hogy aki megtérített egy bűnöst a tévelygés útjáról, megmenti annak a lelkét a haláltól, és sok bűnt elfedez” (Jak. 5: 19-20). A bűn elfedezése és későbbi nyilvánosságra nem hozása helyes reakció a vétkes bűnbánatára nézve.

Mit tegyünk tovább, ha a vétkes még mindig elutasítja a bűnbánat tartását? Jézus utasítása világos: „Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek” (17. vers).

Ez az a kérdés, amelyben sok egyház megbotlik. Nem könnyű engedni a szigorú utasításnak. Hisz mindez a megtérni nem hajlandó felet kellemetlen helyzetben hozza, és árnyékot vet a gyülekezet jó hírére, amely elriaszthatja a hitetleneket. Lehetséges, hogy jobb lenne láthatatlanul küzdeni a bűnnel szemben, hogy ne keltsük fel mások figyelmét?

Ezen érvekkel szemben azonban egy nagyon is komoly ok feszül szembe, amiért az egyház nem engedheti meg magának, hogy a fegyelmezés eme fontos lépését háttérbe szorítsa. Ez magának Krisztusnak a parancsa, és az mindenkire vonatkozik, aki Úrként akarja Őt tisztelni.

Tartsátok észben, hogy bármiféle fegyelmezés legfőbb célja – a vétkező valamiképpen való megnyerése. Ezért az adott szinten ez a cél továbbra is érvényben marad. Az egyháznak azért kell napvilágra hoznia a vétkező bűnét, hogy minden tagja segítségével arra törekedjen, hogy szembesítse tettével a vétkezőt.

A fegyelmezés mindezen szintjén egyetlen cél lebeg a szemünk előtt. Az első szinten egy ember szembesít. Ha erre nem pozitív reakció a válasz, akkor ketten vagy hárman elmennek a vétkeshez, és megismétlik a felhívást. Ha a bűnbánat még mindig nem jön el, akkor a testvér bűnére az egész gyülekezetnek rá kell mutatnia.

Azt látjuk, hogy a fegyelmezés – az egész egyház felelőssége. Nem egy emberre korlátozódik. Nem egyedül a lelkészre korlátozódik ez a felelősség. Ez közös felelősségünk. Emlékeztetek mindenkit, hogy ez segít megvédeni a gyülekezetet a hatalommal való visszaéléstől is, amiről János apostol a következőket írja:

„Írtam valamit a gyülekezetnek, de Diotrefész, aki köztünk elsőségre vágyik, nem fogad el minket. Ezért tehát, ha megérkezem, emlékeztetni fogom azokra a dolgokra, amelyeket művel, amikor gonosz szavakkal rágalmaz minket, de nem elégszik meg ezzel, hanem maga sem fogadja be a testvéreket, azokat pedig, akik akarnák, úgyszintén megakadályozza ebben, és kiveti a gyülekezetből” (3 Jn. 1: 9-10).

Mint ennek a gyülekezetnek a vezetője, Diotrefész, úgy látszik, visszaélt hatalmával és befolyásával, eltaszítva, sőt egyes embereket kizárva a gyülekezetből. Az ilyen eljárás sosem lehet egyetlen ember feladata. Az egyházi fegyelmezés – közös felelősségvállalás. Éppen ezért, mielőtt bárkit is kizárnának a gyülekezetből, az egyház fegyelmezési folyamatba be kell vonni az egész gyülekezetet. Csak az után, hogy a gyülekezet tagjai megpróbálták megnyerni a vétkes felet, zárható ki a gyülekezet tagságából.

Végül is, az egész egyház érdekelt a vétkes bűnében. Ha mindezek után a vétkes bűnbánatot tart, mindenki felelősségévé válik, hogy biztosítsák őt szeretetükről és bocsánatukról. A 2 Kor. 2: 5-8-ban Pál ugyanezeket az útmutatásokat adja:

Végső soron, az egész gyülekezet részt vett a vétkező testvér bűnének szembesítésében. Úgy tűnik, végső soron bűnbánatot gyakorolt. Pál éppen ezért mondja gyakorlatilag azt: „Most, hogy megtért, ne legyetek tőle kéznyújtásnyi távolságra, és ne taszítsátok el magatoktól. Éppen ellenkezőleg, fogadjátok be őt, és szeretettel bocsássatok meg neki”. Hisz újból visszanyerték testvérüket.

Dietrich Bonhoeffer német teológus volt, aki a második világháború során szenvedett a náci rezsim alatt. Természetesen, nem fogadjuk el a legtöbb teológiai nézetét, ennek ellenére azonban, adott néhány mélységes gondolatot arról, miért kell tudomást szereznie az egész egyháznak a vétkes testvér bűnéről. Bonhoeffer a következőket írta:

„A bűn az ember egész lényét követeli. Elszakítja őt a gyülekezettől. Minél inkább elszigetelődik az ember az egyháztól, annál inkább romboló hatást gyakorol rá a bűn, és minél inkább hatalmába keríti a bűn, annál inkább halálos lesz a számára a gyülekezettől való izolálódás. A bűn arra vágyik, hogy észrevétlen maradjon. Kerülni szeretné a fénnyel való érintkezést, és felfedezést. A sötétségben, megvallatlanul megmérgezi az ember egész lényét. Ez akár a legkegyesebb közösségben is végbe mehet. A bűnbánat pillanatában az evangélium fénye bevilágít a sötétségbe, a szív legsötétebb bugyraiba is. A bűnt fel kell fedni. Minden rejtett és rejtegetett dolognak napvilágra kell jönnie. Míg a bűnt nyíltan nem ismerik el, a vele való harc nagyon nehéz lesz, de Isten betöri az érckapukat és leveri az vaszárakat (Zsolt. 107: 16).

Mikor a bűn megvallásra kerül a keresztyén testvér jelenlétében, akkor az önhittség utolsó citadellája is elesik. A bűnös összetörik; elhagy minden gonoszságot. Megnyitja szívét Isten előtt, és Jézus Krisztus, valamint a testvér jelenlétében bocsánatot nyer minden bűnére. A felismert, és megvallott bűn elveszítette a maga erejét. Mint bűn, napvilágra került, és meg lett ítélve. Ő már nincs egyedül bűnével, mivel elhagyta bűnét, megvallotta azt, és Istennek ajánlotta. A bűn eltávolíttatott. Most már úgy áll a bűnösök gyülekezetében, mint aki Isten kegyelme és Jézus Krisztus keresztje által meg van váltva… A bűn takargatása elszakította őt az egyháztól, a látszólag közösség képmutatás volt; a bűn megvallása azonban segített neki helyre állítani a Krisztusban való testvérekkel az igazi közösséget”.¹⁶

Tegyük fel azonban, hogy a vétkes nem tartott bűnbánatot. Milyen hosszan kell várnia arra a gyülekezetnek, mielőtt megtenné a negyedik lépést? Addig, amíg nem lesz világos, hogy a vétkes egyszerűen megkeményítette a szívét. Az Írásokban nincs meghatározott idő erre adva. Hajlok azonban arra, hogy azt gondoljam, hogy ennek egészen rövid időnek kell lennie, a legjobb esetben néhány hét, de semmiképpen sem hónapok, vagy évek. Maga Isten követeli a választ, és a várakozás csak felerősíti a szív megkeményedését (vö. a Zsid. 4: 7-el!).

A fegyelmezés negyedik, egyben utolsó lépése a kizárás: „Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt” (Mt. 18: 17). Ez nem arra hív minket, hogy tiszteletlenül bánjunk az emberekkel. Ez nem azt szolgálja, hogy rosszul bánjunk az adott személlyel. A kizárás azt jelenti, hogy úgy kell rá tekinteni, mint hitetlenre. A szív további megkeményítése kétségbe vonja emez ember hitének valódiságát. Ettől kezdve őt az evangelizálás tárgyának kell inkább tekinteni, mintsem testvérnek.

Ebben az esetben egyértelmű a gyülekezetből való kizárása, tagságának elvesztése is. Többé nem tekinthetjük a Test tagjának. Mindenekelőtt úgy kell számon tartani, mint hitetlent, ennek következményképpen pedig, nem részesülhet a keresztyén közösség áldásaiban és kiváltságaiban. Egyértelmű, hogy nem vehet részt az úrvacsorai alkalmakon sem. Pontosan ezt takarja a kizárás.

Vele szemben azonban nincs jogába az egyháznak, hogy ellenséges vagy lenéző legyen. Mellesleg, Krisztus viszonyát a vámszedők és pogányok felé, az irántuk való szeretet jellemezte. Hasonló együtt érző, és szembesítő evangelizálás kell, hogy jellemezzen minket is azok felé, akik ily módon voltak kizárva, egy fontos különbséget téve azonban: míg ő, „akit bár testvérnek neveznek” (1 Kor. 5: 11), bűnbánatot nem gyakorol, a hívők nem tarthatnak fenn vele olyan kapcsolatot, mintha minden a megfelelő, normális kerékvágásban haladna. Ahhoz, hogy világos jelzést mutassunk a vétkes hívőnek, és a miránk tekintő világnak, még a mindennapi baráti kapcsolatokat is ki kell zárni a vele való érintkezésből. Az 1 Kor. 5: 9-11-ben Pál a következőket írja:

„Levelemben már megírtam nektek, hogy nem szabad kapcsolatot tartani paráznákkal. De nem általában e világ paráznáival vagy nyerészkedőivel, harácsolóival vagy bálványimádóival, hiszen akkor ki kellene mennetek a világból. Most tehát azt írom nektek, hogy ne éljetek közösségben azzal, akit bár testvérnek neveznek, de parázna vagy nyerészkedő, bálványimádó vagy rágalmazó, részeges vagy harácsoló. Az ilyennel még együtt se egyetek”.

A 2 Thessz. 3: 6-ban Pál kiemeli ezt a különbséget az átlagos hitetlen és azok között, akik keresztyénnek mutatják magukat, de úgy élnek, mint a hitetlenek: „Testvéreim, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében parancsoljuk nektek, hogy tartsátok távol magatokat minden olyan testvértől, aki tétlenül és nem a szerint a hagyomány szerint él, amelyet tőlünk vettetek át”. Hasonló szerepel a Róma 16: 17-18-ban: „Kérlek titeket, testvéreim, tartsátok szemmel azokat, akik szakadásokat és botránkozásokat okoznak azzal, hogy az ellenkezőjét tanítják annak, amit tanultatok. Térjetek ki előlük! Mert az ilyenek nem a mi Urunknak, Krisztusnak szolgálnak, hanem a saját hasuknak, és szép szóval, ékesszólással megcsalják a jóhiszeműek szívét”. Más szóval, a lehetőség miatt, hogy megcsalattatunk valaki által, aki vallja, hogy hisz Krisztusban, de továbbra is engedetlenségben él, a határt, amennyire csak lehetséges, a legvilágosabban meg kell húzni. Amennyire csak lehetséges, az ilyen emberekkel a minimálisra kell csökkenteni a közösséget.

A lényeg, újból csak, nem az, hogy ellenségesek vagy rosszindulatúak legyünk irántuk, hanem az, hogy világosan megmutassuk, hogy a tudatosan elkövetett bűn összeegyeztethetetlen a keresztyén közösséggel. Mivel ez az ember „testvérnek nevezve magát”, Krisztushoz hasonlítva magát, a gyülekezetnek elsőrangú kérdéssé válik világossá tenni előtte, hogy a Krisztusnak való nyílt ellenállás összeegyeztethetetlen a Benne való hittel.

Azonban még ebben a helyzetben is a vétkes iránti viselkedés fő célja – hogy visszanyerjük őt. A 2 Thessz. 3: 15 a következőket mondja: „De ne tekintsétek ellenségnek, hanem intsétek, mint testvéreteket”. Bizonyos értelemben, teljes mértékben azonban nem határolódtok el tőle, habár kizártátok az egyházból és személyes szférátokból, mégis hívjátok őt ebbe vissza. Ha egy bizonyos pontos a vétkes valódi bűnbánatot mutat, örömmel kell őt visszafogadni a gyülekezetbe. Eddig a pontig azonban úgy kell rá tekinteni, mint hitetlenre.

Pál, példának okáért, utasította a korintusi gyülekezetet, hogy zárják ki közösségükből azt a férfit, aki vérfertőzés bűnében volt vétkes. Azt irta: „Mindenfelé az a hír járja, hogy paráznaság van közöttetek, mégpedig olyan, amilyen még a pogányok között sem fordul elő; hogy tudniillik valaki apjának feleségével él. Ti pedig felfuvalkodtatok ahelyett, hogy inkább megszomorodtatok volna, és eltávolítottátok volna közületek azt, aki ilyen dolgot cselekedett”.

Nem tudjuk annak részleteit, mi indította ezt az embert a megtérésre, nincsenek feljegyezve. A bűne azonban már mindenki előtt ismert volt, és ő továbbra is vétkezett eme cégéresen bűnös paráznaság által. Már rég ki kellett volna őt zárni a közösségből. Ezért Pál élt apostoli jogával és arra utasította őket, hogy haladék nélkül zárják ki a vétkest:

Pál szavai keménynek tűnnek, de megértetik velünk, mi a kizárás. A vétkes személy átadatik „a Sátánnak, teste pusztulására”. Más szóval, átadatik a Sátán által kontrolált, legválogatottabb bűnös rendszernek, ahol ő learatja tettének minden következményét. A kizárt illető lesüllyedhet a bűn legmélyebb posványába, mielőtt megtérésre jutna. Ha ez az ember valóban hívő, ezt ösztönzést fog jelenteni neki a későbbi megtérésre, és mint tűzön keresztül, úgy lesz megváltva (vö. az 1 Kor. 3: 15-el!). A legfőbb dolog – a vétkes megtérése, és helyre állítása.

Ilyen fontos jelentőséggel bír a közösség tisztasága. A tudatos bűn olyan, mint a kovász. Ha nem lesz megbüntetve, végül az egész testen elterjed. „Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti? Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, már megáldoztatott” (1 Kor. 5: 6-7). A bűnbánatot nem tartó bűnöst ki kell zárni a gyülekezetből.

Figyeljétek meg, hogy Pál úgy jellemzi a vétkes megátalkodott ellenkezését, és az azt követő kizárást, mint „a test pusztulását” (5. vers). A bűn, különösen a következetes bűn, a vétkes számára gyakran fizikai sérüléseket is okoz. A bűn természetes következménye magában foglalhat betegségeket, vagy akár halált is (1 Kor. 11: 30). A fegyelmezés folyamán a gyülekezet lényegébe véve átadja az ilyen embert bűnei következményeinek.

Ebben büntetési elem van. A korábban idézett 2 Kor. 2:6-ban Pál is „büntetésnek” nevezi ezt.

Ott azonban, szerepel helyreállító elem is. Az 1Tim. 1: 20-ban Pál beszél Hümenaioszról és Alexandroszról beszél, akiket „átadtam a Sátánnak, hadd tanulják meg, hogy ne káromolják az Istent”. A bűn következményeinek elhordozása jó lecke mindenki számára. Pál reménykedett abban, hogy minden végül is megtérésükhöz fog vezetni.

A Máté evangéliumának 18. részében Jézus tovább folytatja az egyházfegyelmezés figyelemre méltó igazságának taglalását. A fegyelmezés az egyik olyan fegyver, amely által maga Isten gyakorol fegyelmezést az Ő népének életében. Ő maga vesz részt a fegyelmezés folyamatában:

„Bizony, mondom néktek: amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is, amit pedig feloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is. Bizony, mondom néktek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám” (18-19. versek).

Ezeket a verseket gyakran kiragadják szövegkörnyezetükből, és mindenfajta könyörgési formára alkalmazzák. Valójában azonban ez konkrétan az egyházfegyelem tárgyát képezi. Az „amit megköttök” és az „amit megoldotok” frázisok azokról a döntésekről beszélnek, amiket a fegyelmezés során hoznak. A megkötés és a feloldás kifejezéseket a rabbik használták, és, egyértelmű, hogy ez ismert volt a tanítványok előtt. Ez alatt a bűn fogságát és a vétektől való szabadulást értették. Jézus azt mondta, hogy az egyház helyesen levezényelt fegyelmezésével egyet ért a menny is.

Az igeidők a Mt. 18: 18-ban – szó szerint vannak fordítva. Itt nem arról van szó, hogy az egyháznak hatása van a menny döntésére, hanem arról, hogy mikor az egyházfegyelmezés helyesen van alkalmazva, akkor mindaz, ami a földön történik, már megtörtént a mennyben. A Miatyánk egyik kérése nem erről szól-e? „Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is” (Mt. 6: 10). Isten akaratának teljesítéséhez a földön úgy, mint a mennyben is van, az egyháznak a gyakorlatban helyesen kell alkalmaznia az egyházfegyelmi eszközöket a vétkes tagokkal szemben.

Ez az ígéret éppúgy szolgálja a vigasztalást, mint a buzdítást. Túlságosan is sok ember gondolja úgy, hogyha az egyház megfeddi a bűnt, ez nem jó dolog. Az igazság azonban az, hogy, amikor az egyház úgy alkalmazza a fegyelmező eszközöket, ahogyan azt Krisztus meghagyta, az ilyen közösség egyszerűen véghezviszi a földön azt, amiről a menny már döntött.

A 19. verset gyakran szintén félreértik. Az a görög szó, amit úgy fordítunk, hogy „egyetértenek”, ez az a szó, amiből ma a „szimfónia” zenei kifejezésünket nyertük. Szó szerint azt jelenti, hogy „együttes hangot adni ki”. Függetlenül attól, hogy a döntés köt-e vagy felold, mikor az egyház harmonikusan cselekszik – különösen „két vagy három tanú jelenlétében”, akik megerősítik azt a tényt, hogy a vétkes nem hajlandó a bűnbánatra, – akkor ezzel a döntéssel a Mennyei Atya is egyetért. Ez a vers nem azt jelenti, hogy minden esetben, mikor két vagy három ember valamiben egyetért, akkor Istennek figyelembe kell vennie a könyörgés tárgyát. A 19. versben szereplő „ketten” – két tanút jelent, akiknek szava fedi egymást. Ha ők olyan fegyelmezési mércét alkalmaznak a vétkessel szemben, ami megegyezik Isten akaratával, meg lehetnek győződve arról, hogy közöttük, és nevükben maga Isten cselekszik.

A 20. vers a következőket mondja: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük”. Nemcsak az Atya munkálkodik együtt velünk (19. vers), hanem a Fiú is (20. vers).

Habár a 20. verset gyakran úgy idézik, mint kérést, hogy Krisztus legyen jelen az imaközösségben, a vers értelme nem ebben keresendő. Természetes, hogy Isten mindenhol jelenlevő; ezért Ő ott van, függetlenül attól, hogy egy, vagy ötven ember imádkozik. Ebben a szövegösszefüggésben azonban a „ketten vagy hárman” azt a két vagy három tanút jelenti, akikről már szó volt a 16. versben. És ez a vers nem egyszerűen Krisztus jelenlétéről szól, hanem az Ő egyházfegyelmi folyamatban való részvételéről is. Krisztus csatlakozik az egyház által végrehajtott fegyelmezéshez. Annak az embernek, aki makacsul ellenáll a bűnbánatnak, ez a véres valóság, azok számára azonban, akiknek alkalmazniuk kell ezt a fegyelmezést, hatalmas vigasztalást jelent.

Ahogyan azt már láthattuk, az egyházfegyelem fő célja – a bűnös megnyerése. Ezt a célt sosem szabad szem elől tévesztenünk, még az után sem, hogy az adott személy kizárják a gyülekezetből. És ha bizonyos idő eltelte után bűnbánatot gyakorol, vissza kell helyezni, szelíd szeretettel és együttérzéssel kell körbevenni. A másik hely a Szentírásban, a Galata levél 6. fejezete, három fontos lépést emel ki a bűnbe esett testvér visszafogadását illetően.

A Gal. 6: 1 a következőket mondja: „Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel. De azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél”. Az a szó, amely itt bűnbeesésként van fordítva, az eredetiben „megcsúszást”, félrelépést, durva hibát, vagy elesést jelent. Ugyanez a szó van használva a Mt. 6: 15-ben („Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket”), valamint a Róma 4: 25-ben is („Aki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért”).

Pál arra hív, hogy a bűnön kapott személyt a „lelkiek” állítsák helyre. Így mutatja be azokat, akik érettek és józanok: „A lelki ember azonban mindent megítél, de őt senki sem ítéli meg” (1 Kor. 2: 15). A Lélekkel betelt hívőt nevezi lelkinek (Ef. 5: 18), akiben lakozást vett az Isten Igéje (Kol. 3: 16).

Az a szó, amely helyreállításként van fordítva, szó szerint „javítást, megjavítást, restaurálást” jelent. Azt a gondolatot fejezi ki, hogy valami elromlott dolgot eredeti állapotában állítunk helyre. Ez a szó van használva a Mt. 4: 21-ben is, ahol Jakabról és Jánosról van szó, mikor a hálóikat javítgatták. Ugyanez mutatkozik meg az 1 Kor. 1: 10-ben, ahol a megbékélésről van szó.

Az az ember, aki bűnbe esett testvérét szándékozik helyre állítani, mindezt mélységes alázattal kell tennie, a „vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél” elv alapján. Ez sugárzik az 1 Kor. 10: 12-ből is: „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” Egyetlen keresztyén sem minősül sérthetetlennek. Közülünk senki sem mentes a bűntől; ezért nem szabad nagyra tartanunk magunkat azok előtt, akiknek szükségük van a helyre igazításra. Az irántuk való szeretet megköveteli, hogy ne próbáljuk meg eltávolítani a szemükből a szálkát addig, míg nem vizsgáltuk meg, hogy saját szemünkből nem áll-e ki egy gerenda.

Ezért az elbukott testvért csak az képes felemelni és buzdítani, aki érett, józan, és alázat hívő. Ne gondoljátok azt magatokban: „Nos, jobb lesz akkor, ha ezt a feladatot másokra ruházom át”. Az adott szakasz arra mutat rá, hogy milyen keresztyéneknek kell lennünk mindnyájunknak.

Ez azonban nem minden. A támogató testvérnek késznek kell lennie arra, hogy magára veszi a bűnbe esett testvér terhét. A 2. vers így folytatódik: „Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét”.

Milyen terheket kell hordoznunk? Figyeljétek meg, hogy Pál témájának középpontjában – a keresztyén élete van. „A Lélek szerint éljetek” (Gal. 5: 16), és „ha a Lélek által élünk” (Gal. 5: 25). A Galata levél 6. fejezetében két zarándok van ábrázolva. Az egyik túlságosan is súlyos terhet cipel, ami miatt elesik (1. vers). A másik utoléri őt, segít neki talpra állni, és a teher egy részét átveszi tőle.

A „teher” szó itt azt a lelki gyengeséget jelent, amely végül is bukáshoz vezet. Az ilyen terhek cipelésében úgy vehetünk részt, hogy buzdítjuk, bátorítjuk, és elismerünk dolgokat egymás előtt. Néha az olyan egyszerű dolog, mint a barátságosság, hatalmas megerősítő hatást gyakorolhat a gyenge keresztyénre.

Egyszer eljött hozzám egy fiatalember, akit elcsüggesztett saját erkölcsi bukása. Mielőtt keresztyén lett volna, abszolút erkölcstelen életet élt, és most, bűneire visszaemlékezve, mindez folyamatos kísértést jelentett a számára. Néhányszor újból bűnbe esett. Azt állította, hogy megpróbált mindent, amit csak tudott, hogy legyőzze a kísértést, de nem tudta elkerülni a szennyes gondolatokat, és néha utat engedett a bűnös tetteknek. Segíteni szerettem volna neki, ezért ezt mondtam: „Azt akarom, hogy vezess listát ezekről a bűnökről. Nem érdekelnek a részletek, egyszerűen csak azt szeretném, hogy jegyeznéd magának a bűnnek a tényét. Azt is szeretném ugyanakkor, hogy írd le, hogy abban a pillanatban mivel foglalkoztál, mi ihlette ezeket a szennyes gondolatokat. Utána pedig gondold át jól, mit kell neked a következőkben tenned, hogy elkerüld a kísértést, mivel a Szentírás az 1 Kor. 10: 13-ban arra tanít minket, hogy ezekből a helyzetekből mindig van kimenekedés”. Arra törekedtem, hogy buzdítsam őt tettei felülvizsgálatára, hogy világosan lássa, mi vitte őt a kísértésbe.

Mikor azonban két hét múlva újból találkoztunk, és kértem tőle a listát, elmosolyodott és azt mondta, hogy nincs. „Nem volt mit feljegyeznem, mivel nem estem ezekbe a bűnökbe. Annyira féltem, hogy mit kell mondanom önnek, hogy következetesen elkerültem azokat a helyzeteket, amelyek kísértésbe vihettek volna engem”. Kiderült, hogy tudta, hogyan tudja elkerülni ezeket a bűnöket. Egyszerűen szüksége volt egy olyan emberre, aki segített volna neki tudatosítani magában a felelősségét. Ez a felelősség segített neki abban, hogy könnyebbé váljon a teher.

Sok mód van a másik ember terhének hordozására. Gyakran szoktam mondani az embereknek, akik a bűn láncaival viaskodnak, hogy emeljék fel a telefonkagylót, és csengessenek nekem, ha azt tapasztalják, hogy megkísértette őket a bűn. A bűn felett való közös imádság a teher egy részét leveszi a vállukról. Néha elég egy barát, aki tud a küzdelmekről, képes megerősíteni, és megkönnyíteni a terheket.

A terhek hordozásában nyújtott segítség azonban minden esetben magával hozza a másik ember életében való részvételt is. Ez sokkal többet jelent puszta frázisnál: „Valaki pedig ezt mondja nekik közületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól, de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az?” (Jak. 2: 16). Együttesen kell hordoznunk a terheket.

Áttérve a Gal. 6: 6-ra, azt olvassuk: „Akit pedig az igére tanítanak, az minden javából részesítse tanítóját”. Első látásra úgy tűnhet, hogy ez a vers kevés közös vonást mutat fel a helyreállítással kapcsolatban. De mi is mond itt Pál: az „igére tanított” – az az ember, aki helyre állítottak, míg a „tanító” – az a valaki, aki helyre állította testvérét. A tanított és a tanító az egymást buzdító és egymásra odafigyelő szolgálat részeseinek kell lenniük.

Ezért a helyre állítás folyamata abból áll, hogy felemeljük az elbukott testvért, megtartsuk őt, és utána meg is erősítsük.

Meg vagyok győződve, hogy a biblikus fegyelmezés folyamata, ha azt helyesen alkalmazzuk, új fellélegzést tesz lehetővé. Kétség kívül, sokan ellen fognak állni, és azt fogják mondani, hogy az egyházi fegyelmezés nem eléggé „együtt érző”. Sok évvel azelőtt, hogy elkezdtem volna prédikálni az egyházfegyelem témájáról gyülekezetemben, egy sor hang arra figyelmeztetett, hogy ha alkalmazni fogjuk ezeket az elveket gyülekezetünkben, akkor ajtót nyitunk sokaknak, mert el fogják hagyni a gyülekezetet. A valóságban ennek teljesen ellentétes eredmények születtek. Világosan kifejtve azt, hogy a gyülekezet tisztasága nagyon fontos kérdés a számunkra, nemcsak elképzelhetetlen lelki növekedésnek és tagjaink lelki érettségre jutásának lehettünk tanúi, ha átéltünk, és még most is tapasztaljuk a számbeli növekedést is. Azokat az embereket, akik elkötelezték magukat Krisztus mellett, vonzza a gyülekezetünk, mert engedelmeskedni akarnak az Igének.

A helyesen alkalmazott egyházfegyelem – folyamatos demonstrálása annak, hogyan működik Isten szeretete és megbocsátása. Ahogyan erről szó van a Zsid. 12: 11-ben, bár úgy tűnik, mintha Isten büntetésének csak negatív vetületei lennének, annak végső és véghetetlen célja – az örök üdvösség. Ugyanez vonatkozik az egyházfegyelemre is. Néha úgy tűnik, hogy az kérlelhetetlen és ítélkező, reáli célja azonban – a megbocsátás elérése és Krisztus Testének közös buzdítása.

„Akinek pedig ti megbocsáttok, annak én is megbocsátok. Mert amit én megbocsátottam, ha volt mit megbocsátanom, az tiértetek volt Krisztus színe előtt, hogy rá ne szedjen minket a Sátán. Az ő szándékai ugyanis nem ismeretlenek előttünk” (2 Kor. 2: 10-11).

A meg nem bocsátás olyan, mint a szívünket átjáró méreg, ami az ember gondolatait keserűséggel tölti meg, és eltorzítja az élet elfogadását. Azt az embert, aki nem bocsát meg, körbe veszi a harag és a megkeményedés, és negatív érzelmeket ébreszt. Az ilyenfajta keserűség könnyen elérhet más embereket is, sokakat megfertőzve (Zsid. 12: 15).

Eme méreg egyedüli ellenszere – a megbocsátás. A megbocsátás – egészséges, kegyes, bölcs, és felszabadító cselekedet, amely új kezdetet tesz lehetővé. A megbocsátás békességet és örömöt hoz. Mozgásba hozza az ember lelkének legmélyebb húrjait is.

A megbocsátás, bizonyos értelemben – a keresztyénség legmagasztosabb formája.

A második Korintusi levél 2. fejezetében egy olyan megbocsátásról van szó, amely odaillő módon kiegészíti az egyházfegyelem kérdésének vizsgálatát, és jó képet fest a megbocsátás magasztosságáról. Itt Pál apostol arra hívja a korintusiakat, hogy bocsássanak meg annak az embernek, aki fegyelmezés alkalmazására késztett őket, de időközben megbánta tettét. Pál kéri őket, hogy fogadják vissza a gyülekezetben a bűnbánatot tartó testvért, és hagyjanak fel a további büntetéssel. Ebben a folyamatban Pál a megbocsátás áldásaiból ki is emel néhányat.

Kevés ismerhető az incidens részleteiből, amely végül is Pál kommentálásának alapját képezik. Nem tudjuk, ki volt ez az ember, aki számára Pál szorgalmazta a megbocsátást. A szövegkörnyezet azt feltételezi, ennek az embernek a bűne minden valószínűség szerint Pál személyét is érintette, így személyes vonása is volt az ügynek. Ha ez így van, akkor Pál nemcsak tanácsolta a megbocsátást; saját példáján mutatta be a keresztyén megbocsátás lényegét.

Egyes igemagyarázóknak az az álláspontjuk, hogy az az ember, akiről a második Korintusi levél 2. fejezetében szó van, ugyanaz a férfi, akinek megfenyítését kérte Pál a vérfertőzés miatt az első Korintusi levél 5. fejezetében. Abból azonban, amit tudunk a levelek megírásának történelmi hátteréről, aligha hihetjük ezt. Az első és második Korintusi levél megírása közötti időszakban sok esemény ment végbe. Úgy tűnik, hogy a korintusi gyülekezetben volt egy valaki által szervezett ellenállás. Még Pál apostolságát is kétségbe vonták. Ezért szól a második Korintusi levél jelentős része Pál apostolságának megvédéséről (pl. a 2 Kor. 3: 1-3; 6: 4-10; 10: 7-8; 11: 5-33; 12: 11-13).

Nem meglepő, hogy ez a gyülekezet vált ennek az ellenállásnak a forrásává. A jó kezdést leszámítva Korintusban a problémák átlagos dolognak számítottak. Maga Pál apostol alapította a korintusi gyülekezetet (Csel. 18), tizennyolc hónapot töltött ott, biztatva és támogatva a szenteket az igaz tanításban. De szinte azonnal, ahogyan elhagyta Korintust, a gyülekezetben egyre több nehézség jelent meg.

Az a tény, hogy Korintusban egyáltalán gyülekezet volt, a maga nemében sem volt mindennapi dolog. Az egész Római Birodalomban ez a város kiemelkedő erkölcstelenségéről és feslettségéről volt híres. Korintus telve volt nyilvánosházakkal. Pogány templomaiban a paráznaságot úgy tartották számon, mint magasztos liturgiát, a kéjsóvárság komoly lelki megtapasztalásnak számított. Ilyen környezet vette körül a fiatal korintusi gyülekezetet, amely állandóan komoly kísértéseknek volt kitéve. A pogány világ feslettsége kezdett beszivárogni az egyházba is. Pál olyan híreket kapott, hogy a visszaélések és a botrányok kezdik felemészteni a korintusi gyülekezetet. Egyes hívők a kenyér megtörését a test jóltartására kezdték használni, az istentiszteletek versengésbe torkolltak arra nézve, hogy ki rendelkezik több lelki ajándékkal. Emellett, a gyülekezetben olyan cégéres bűnök is megengedtettek, hogy abban a gonosz kultúrában érdekelt pogányok is meghökkentek tőle. Az első Korintusi levélben Pál az egyház ezen, és más komoly kérdéseit vetette fel.

Az első Korintusi levél megírása után rövidesen Pál ellen egy lázadás indult. Egyes hamis tanítók (olyan emberek, akik apostoloknak tűntek) felkeresték a gyülekezetet, és olya fülekre találtak, akik hajlandók voltak meghallgatni eretnek tanításukat (2 Kor. 11: 13-15). A hamis tanítók, természetesen arra törekedtek, hogy diszkreditálják Pál apostoli tekintélyét a gyülekezetben. Támadás alá fogták jellemét, életét és tanításait. Ezek az emberek megtettek mindent annak érdekében, hogy lealacsonyítsák őt, hogy elvessék józanságát, kétségessé tegyék a korintusi gyülekezet előtt apostoli tekintélyét.

Függetlenül attól a meleg szeretettől, amit Pál tanúsított a korintusi gyülekezet felé, és hogy emberi eszköz volt, akin keresztül először hallhatták az evangéliumot, és attól, hogy személyes életükkel tartoztak az apostolnak, sokakat elhitettek a korintusi gyülekezetben a hamis tanítók. Elkezdték nyíltan megkérdőjelezni apostoli tekintélyét, megvetően nyilatkoztak külsejéről, és beszédkészségéről is (2 Kor. 10: 10). Kétségbe vonták jó szándékát és becsületességét (1: 12), valamint határozatlansággal vádolták meg (1: 17), és nyíltan kételyeket ébresztettek őszinteségét illetően (2: 17).

Azért, hogy kibogozza a lázadás okait, Pál irt egy levelet a korintusiaknak, amiről utalást is találunk a 2 Kor. 7: 8-ban. Pál magyarázata a levelet és a környezetet illetően, arra utalnak, hogy az a levél, amire ő később hivatkozik, nem az első Korintusi levél, hanem egy másik, egy későbbi levél, amely nem maradt fenn az újszövetségi kánon részeként. (Az első Korintusi levél előtt Pál már irt egy levelet, amely szintén nem maradt fenn, de hivatkozik rá az 1 Kor. 5: 9-ben). Hiányuk a kánonban arra mutat, hogy sosem képezték részét a Szentírásnak. Ha Istentől ihletettek lettek volna, fennmaradtak volna (vö. az 1 Pt. 1: 25-el!).

Az 1 Korintusi levél megírását követő időben Pál, úgy tűnik, tett egy rövid látogatást Korintusban, mert kétszer is hivatkozik arra a második Korintusi levélben, hogy „harmadszor” is meglátogatja őket (12: 14; 13: 1). Ez az első és második Korintusi levél között megejtett rövid látogatás során, miközben az apostol úton volt, valahová igyekezett, azt szolgálta, hogy tisztázza azokat az elemeket, amelyek közéjül álltak. Úgy tűnik, ez a látogatás nem tartóztatta fel a lázadást. Több annál, nagyon is lehetséges, hogy Korintusban lévén, Pált nyíltan is megalázták. Valószínű, hogy csüggedten, szomorú szívvel és a tapasztaltak, átéltek miatt keserűen hagyta el Korintust (vö. a 2 Kor. 12: 20-21-el!). Nagyon komolyan arra figyelmeztette többek között a korintusiakat, mielőtt azonban elhagyta volna a várost (13: 2).

Látogatása, vagy az utána való levelének írás során (minden valószínűséggel), Pál rámutatott arra, hogy elengedhetetlenül szükséges megfegyelmezni azt az illetőt, akiről a 2 Kor. 2-ben szó volt. Úgy látszik, ez az ember a korintusi gyülekezet tagja volt. Az is lehetséges, hogy ő lehetett a lázadás értelmi szerzője. Az sem kizárt, hogy Pál apostol nyílt vagy személyes megtámadása volt a bűne. Mindez teljesen megfelelt volna annak a szövegkörnyezetnek, amiben Pál az észrevételeit teszi.

Bármi is lett volna azonban a felállás, látogatását követően Pál elküldte Tituszt Korintusba, hogy a legfrissebb fejleményeket tudja meg, ami végbe ment a gyülekezet közösségében. Titusz azzal a konkrét feladattal kereste fel őket, hogy beszámoljon arról, hogyan fogadták a korintusiak a nekik küldött levelet. Pál egyik kérdése az volt, mi végre jutottak ezzel az emberrel.

Ilyen állapotok uralkodtak a második Korintusi levél megírása során: Titusz visszatért, és jelentette Pálnak azt a megnyugtató tényt, hogy a korintusiak bűnbánatot gyakoroltak (7: 6-16), valamint arról is beszámolt, hogy helyre szeretnék vele állítani a megszakadt kapcsolatot. Megbánták tettüket (7: 7). Az volt azonban a legjobb, hogy elcsüggesztette őket a lázadás, amely elkezdte uralni köreiket, és most mindent megtettek annak érdekében, hogy meggyőzzék a gonoszt (7: 11).

Azt a személyt, aki megsértette Pál apostolt, fegyelmezésben részesítették. Ennek hatására bűnbánatot tartott.

A bosszúvágyat azonban nem mindig lehet legyőzni a bűnbánattal, és úgy tűnik, Korintusban egyesek még szerették volna megbüntetni a vétkezőt. Nem elégítette őket ki a bűnbánat. Büntetést követeltek mindazért a rosszért és rendetlenségért, amit ez az ember a gyülekezetnek okozott.

Az egyik oldal gyakorlatilag vissza akart fizetni mindazért a sértésért, ami Pál apostolt érte. Pál megemlékezik erről a csoportról az 1 Kor. 1: 12-ben és a 3: 4-ben, ahol megfeddi azokat az elkülönülést támogató tendenciákat, amelyek teret nyertek a korintusiak között. Lehetséges, hogy ezek közül egyesek annyira kötődtek Pál apostolhoz, hogy folyamatosan arra törekedtek, hogy visszafizessenek a vétkesnek, habár az már megbánta tettét. Pál azonban nem ezen az állásponton volt. Nagyon is készségesnek mutatkozott a megbocsátásra. Azt parancsolta nekik, hogy bocsássanak meg az illetőnek, és késedelem nélkül állítsák helyre őt:

„Ha pedig valaki megszomorított, nem engem szomorított meg, hanem - hogy ne túlozzak - részben titeket mindnyájatokat is. Elég az ilyennek az a büntetés, amit a többség mért rá. Most viszont inkább bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg, hogy a túlságos nagy szomorúság valamiképpen meg ne eméssze az ilyet. Ezért kérlek titeket, tanúsítsatok iránta szeretetet. Mert levelemet azért is írtam, hogy meggyőződjem megbízhatóságotokról: vajon mindenben engedelmesek vagytok-e. Akinek pedig ti megbocsáttok, annak én is megbocsátok. Mert amit én megbocsátottam, ha volt mit megbocsátanom, az tiértetek volt Krisztus színe előtt, hogy rá ne szedjen minket a Sátán. Az ő szándékai ugyanis nem ismeretlenek előttünk” (2 Kor. 2: 5-11).

Pál szíve egy megbocsátó pásztori szív volt. Habár előző levelével elcsüggesztette a korintusiakat, nem ez volt a célja (1-4. versek). Szeretettel átitatva (4. vers), könnyek között irt nekik, nem azért, hogy megfenyítse őket, hanem azért, hogy bűnbánatot tartsanak, és helyre álljon közöttük a megromlott kapcsolat. Sosem használta fel apostoli tekintélyét arra, hogy parancsolgasson, hanem mindig örömüket munkálta (1: 24). Az a csüggedés, amit levele által óhajtott kiváltani, kegyes szándékból fakadt, arra szolgált, hogy elérje az ő megtérésüket, hogy felszabadítsa őket a bűn terhe alól, és átadja őket ismét az örömnek.

Ez jól mutatja, hogyan is működik a megbocsátás. Teljesen megváltoztatja a tett keserű következményeit, és helyre állítja a bűn által szétdúlt kapcsolatokat.

Ahhoz, hogy rámutasson a főbb dolgokra, Pál arra használja ezt a bűnbánatot gyakorolt testvért, hogy példát mutasson a korintusiak előtt. A megbocsátásra tanította őket, és arra, hogy fogadják vissza az illetőt, és hogy ne mérjenek eztán rá még több csapást. Az apostol rendelkezései rámutatnak a megbocsátásból fakadó hét áldásra.

Nagyon valószínű, hogy Pál maga utasította arra a korintusiakat, hogy ezt a személy vonják fegyelem alá addig, míg bűnbánatot nem gyakorol – mint ahogyan tette mindezt azzal az illetővel is, aki a vérfertőzés vétkében volt bűnös, amiről az 1 Kor. 5 is beszámol.

Most azonban, hogy ez az ember bűnbánatot tartott, eljött az ideje annak, hogy megbocsássanak neki. Pál pedig, aki emez ember gúnyolódásának céltáblája volt, maga vette kézbe a dolgot a megbocsátást illetően.

Ez egy helyeslendő és kegyes példa volt. Gyakran a sértett oldal helyesnek tartja, hogy megtagadja a megbocsátást. Pál azonban nem várta el a személyes bocsánatkérést. Másvalaki várta el, hogy a sértő fél ügye maradjon addig nyitott, míg Pál nem érkezik Korintusba, és személyesen nem állapítja meg a sértő fél bűnbánatának valódiságát. Pál azonban nem kötötte az ebet a karóhoz. Kész volt megbocsátani.

Mindez a Pál szívéből hiányzó büszkeségről tesz bizonyságot. Meg vagyok győződve, hogy a büszkeség – az az alapvető ok, amiért sok ember megtagadja a megbocsátást. Az „énjük” megbántják, és ezt nem tudják elviselni. A sértésre a büszkeség nagyon is széles körűen tud reagálni: az önsajnálattól kezdve egészen a bosszúvágyig. Bármely ehhez hasonló reakció helytelen, mivel mindezt a büszkeség serkenti.

Páltól mindez távol állt. Szívében nem volt helye a dicsőségvágynak, a védekezésnek, az önzésnek, a büszkeségnek, vagy a bosszúnak. Nem kereste az együttérzést. Nem támogatta azokat, akik vissza akartak térni a sértéshez, hogy arra kényszerítsék a sértő felet, hogy teljesen kielégítse igényeiket. Pál nem akart betelni azok együttérzésével, akik fel voltak háborodva az őt ért sértés miatt.

Ezek természetbeli hajlamok, amik a büszkeség bűnéből táplálkoznak. Mikor valaki megsért minket, és valaki más kifejezi a nemtetszését afelé, akik minket megbántottak, az a tendencia, hogy mindezt önző szándékból elfogadjuk. Valaki azt mondja: „Szegény! Mi mindent kell elhordoznod! Mit szenvedtél! Dicséretet érdemelsz azért, hogy ily gyötrő kínokat viselsz el”! És el vagyunk ragadtatva ezektől a szavaktól.

Pál nem akart semmi hasonlót meghallani. Elutasította azt, hogy felnagyítsák a sértést. „Ha pedig valaki megszomorított, nem engem szomorított meg, hanem - hogy ne túlozzak - részben titeket mindnyájatokat is” (2 Kor. 2: 5). Más szóval, az apostol elutasított minden követelést a bántó testvér felé. Teljesen elutasította a sérelem személyes aspektusát.

Ez bárki érzelmeit megállította volna, aki úgy gondolta, hogy a sértő félnek dupla büntetés jár Pál megsértéséért. Ez a hozzáállás mindenki kezéből kiütötte a kardot. Pál egyszerűen lenullázta a személyes sérelmét. Elutasította annak lehetőségét, hogy személyesen reagáljon erre a bántásra. Önmaga sajnálata nem hozta lázba. Nem szólított fel másokat arra, hogy osztozzanak fájdalmában. Nem adott helyet a haragnak. Visszautasította a személyes bosszút. A személyes keserűség és a nyilvános meghurcolás, ami a sértést követte, nem játszott nála szerepet. Ami Pált illeti, úgy gondolta, hogy semmiség az irányába elhangzott sértés.

Ezért Pál, személyesen bocsátva meg ennek a testvérnek, nyájasan viselkedett vele szemben. A gyülekezet úgy kérhette számon a sértő felet, hogy nem kellett gondolnia a jóvátételre, nem kellett tekintenie arra a fájdalomra, amit az apostolnak okoztak. A korintusi hívőknek nem kellett valamiféle személyes vizsgálatot indítani Pál nevében. Nem volt szabad dupla büntetés szabniuk a sértő félre Pál miatt. Nem volt mit személyesen rendeznie Pálnak és az őt megsértő illetőnek. Pál tudta, hogy éljen a bőség és a szükség idején is (Fil. 4: 12). Neki öröme telt Krisztusért az „erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban” (2 Kor. 12: 10).

Pál úgy fogta fel ennek a személynek a sértését, mint ahogyan Krisztus fogadta azok sértését, akik keresztre feszítették Őt. Hasonló példát mutatott István is, mikor megkövezték őt (Csel. 7: 60).

Ez az igazi kegyesség annak legjobb változatában. Pál egyszerűen felül emelkedett a bántáson, és nem hagyta, hogy az áldozat szerepében tetszelegjen.

Napjaink pszichológiája épp a másik irányba taszítja az embereket, arra tanítva gyakran őket, hogy áldozatként tekintsenek magukra, és növeljék velük szemben a vádat. Nemrég egy olyan könyv került a kezembe, amit egy pszichológus irt, és aminek az egyik fejezete így hangzott: „Nem vagy köteles megbocsátani”. Ez rossz tanács. Az önsajnálat – a bűnös büszkeség cselekménye. Az a sértett „én”, amely képtelen felülemelkedni a sértésen, ellentéte Krisztus hasonlatosságának.

Pál kegyes ember volt. Nagyon is szerény volt ahhoz, hogy a bosszúállást keresse, mikor büszkeségét sérelem érte. Nem nyugtalankodott a személyes sértések és kellemetlenségek miatt.

Az 5. versben egy jogos kijelentést tett: „Ha pedig valaki megszomorított, nem engem szomorított meg, hanem - hogy ne túlozzak - részben titeket mindnyájatokat is”. Pál határozottan kész volt csökkenteni az illető irányában tanúsított sértésének komolyságát – és nemcsak a személye ellen irányuló sértés nagyságát. Pál azt is szerette volna, hogy a korintusiak lemondjanak személyes sérelmük jó részéről is, hogy visszanyerjék az illetőt. A „részben” kifejezés azt feltételezi, hogy az a szomorúság, amit a korintusiak a sértőnek köszönhettek, nagyságában mérsékelve volt. A „hogy nem túlozzak” kifejezés azt jelenti, hogy „ne fújjátok fel a helyzet állását”. Más szóval, „bizonyos értelemben megbántott minket, de nem fújjuk fel mindezt”. Előre kellett haladni, el kellett fedezni a bűnbánatot gyakorolt bűnös vétkét, és nem tehették ki folytonos konfliktusnak a gyülekezetben.

Ezért Pál hátat fordított mindenféle személyes sérelemnek, és lebeszélte a korintusiakat is arról, hogy felnagyítsák azt a szomorúságot, amelyet a sértés nekik okozott. Most, hogy ez az ember megbánta tettét, nem kell többet foglalkozniuk a sértéssel, mint amennyi feltétlenül szükséges. Gyakorlatilag meg volt nekik tiltva, hogy felnagyítsák a Pált ért sértést. Arra is figyelmeztetve voltak, hogy ne nagyítsák fel a gyülekezetet ért sérelmet, és ne fújják irreálisra fel az általuk elhordozott sértés mértékét. Az illető megtért. A korintusiaknak pedig nem kellett ragaszkodniuk Pál nevében a visszafizetéshez. Mindazt a keserűséget, amit nekik okozott, meg kellett bocsátaniuk.

Bűnös büszkeségünk arra sarkall minket, hogy egészen másként reagáljunk az eseményekre. A büszkeség mindig a „szemet szemért” elv alapján akar igazságot szolgáltatni. Amennyire csak lehet, próbáljuk növelni a büntetést, az utolsó cseppet is kiszorítva belőle.

A megbocsátás azonban nem így lép fel. Hamar fátylat borít a sértésre, még ha ez személyes büszkeségébe kerül is. Éppen ilyen hozzáállást mutat be Pál az adott szövegben. Pál nagyon nehéz volt megsérteni, pusztán azért, mert ő nem reagált a sértésre. Ez egy csodálatos tulajdonság. Ez valódi jóság és a cselekedetben való igaz szeretet megmutatása: „[A szeretet] nem rója fel a rosszat” (1 Kor. 13: 5).

Pál szívében semmi nem volt a megbocsátáson és a sértő fél iránt érzett szereteten kívül. Már szívből megbocsátott neki. A fegyelmezés folyamata azért volt elengedhetetlen, hogy ezt bűnbánat kövesse. Pál nem táplált haragot a szívében. Most, hogy a folyamat meghozta a várt gyümölcsöt, Pál arra törekedett, hogy megbocsássanak és visszaállítsák a sértő felet.

Az igazi megbocsátás figyelmen kívül hagyja a sértett „én”-t. Ennek az egyik legragyogóbb példája a Bibliában Józsefnek a története. Testvérei eladták rabszolgának Józsefet Egyiptomba. Egyiptomban Józsefet hamisan vádolta meg Potifár felesége, és hosszú évekre tömlöcbe került. Sokak számára a börtönben töltött idő a méltatlankodás és a bosszú forralásának időszaka lett volna. De nem József számára. Mikor végül újra találkozott testvéreivel, olyan helyzetben volt, hogy megszabadította őket az éhezéstől. Azt mondta testvéreinek: „De most ne bánkódjatok, és ne keseregjetek amiatt, hogy engem ide eladtatok, mert azért küldött el engem Isten előttetek, hogy életben maradjatok” (1 Móz 45: 5).

József mindabban Isten gondviselését látta, hogy ott volt, ahol lennie kellett, hisz így képes volt jól tartani testvéreit, mikor az éhség elérte környezetüket. „Mert már két esztendeje tart az éhínség a földön, és még öt esztendeig nem lesz sem szántás, sem aratás. Isten küldött el engem előttetek, hogy maradékotok legyen a földön, és életben tartson benneteket nagy szabadítással” (6-7. versek). Hol van itt az „én”? Hol van itt a „szegény én” érzés? Hol van a melengetett fájdalom? Hol van az önsajnálat? Hol van a bosszúvágy?

Semmi hasonlót nem találunk. Mert a megbocsátás elfedez minden rosszat. A megbocsátás megszabadít a büszkeség keserű láncaitól, és az önsajnálattól.

Pál azt is meghagyta a korintusiaknak, hogy mutassanak nagylelkűséget a megtérő bűnös iránt: „Elég az ilyennek az a büntetés, amit a többség mért rá” (2 Kor. 2: 6). Az a büntetés, amit elhordozott az illető, elégséges volt. Megbánta bűnét, és megtért belőle. Pál azt akarta, hogy a korintusiak hagyjanak fel a további üldözéssel. Eljött az ideje a kegyelem gyakorlásának.

A görög szó epitimia szó, ami a 6. versben „büntetésként” van fordítva, törvényes büntetésről, vagy formális cáfolatról beszél. Nem személyes bosszút, vagy büntetést értünk alatta, amit valamely személy követne el. Egyértelműen hivatalos szankciót, kollektív döntést, „sokak” által felállított ítéletet jelent (6. vers). Világos, hogy itt a büntetés hivatalos, formális aktusáról van szó. A cselekmény a gyülekezet elé került, és „sokak” döntése alapján volt meghozva az ítélet mértéke, amely, ha figyelmesen követjük azt a folyamatot, amiről a Mt. 18-ban szó van, formálisan kizárással végződhetett.

Mint ahogyan azt már a 7. fejezetben láthattuk, az egyházfegyelem nem a bosszú kifejezésének egyik formája. Ez feljogosítás, amit a Biblia ad az egyház számára a nyílt bűnre való feleletként. A gyülekezet végzésének a vétkes felé azonban nem lehet megtorló jellege. Célja, mindenekelőtt – a vétkes megnyerése.

Addig azonban, míg ez az ember bűnbánatot nem gyakorol, kerülnie kell a korintusiaknak a vele való érintkezést. Pál a következőket írja a 2 Thessz. 3: 6-ban: „Testvéreim, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében parancsoljuk nektek, hogy tartsátok távol magatokat minden olyan testvértől, aki tétlenül és nem a szerint a hagyomány szerint él, amelyet tőlünk vettetek át”. A későbbiekben még ezt is írja ennek a gyülekezetnek: „Ha pedig valaki nem engedelmeskedik a mi levélbeni intésünknek, azt jegyezzétek meg magatoknak: ne tartsatok vele kapcsolatot, hogy megszégyenüljön. De ne tekintsétek ellenségnek, hanem intsétek, mint testvéreteket” (2 Thessz. 3: 14-15). Pál a római gyülekezetnek a következőket mondta: „Kérlek titeket, testvéreim, tartsátok szemmel azokat, akik szakadásokat és botránkozásokat okoznak azzal, hogy az ellenkezőjét tanítják annak, amit tanultatok. Térjetek ki előlük!” (Róma 16: 17). Hasonlóképpen hangzanak Jézus utasításai is: „Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek. Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt” (Mt. 18: 17). A korintusi gyülekezetnek pedig azt parancsolja Pál, hogy „Most tehát azt írom nektek, hogy ne éljetek közösségben azzal, akit bár testvérnek neveznek, de parázna vagy nyerészkedő, bálványimádó vagy rágalmazó, részeges vagy harácsoló. Az ilyennel még együtt se egyetek” (1 Kor. 5: 11).

A korintusiak pusztán azzal foglalkoztak, amit a rabbik „megkötésnek” neveztek (vö. a Mt. 16: 19; 18: 18-al!). Míg a vétkes nem tért meg, hozzá volt kötve bűnéhez, és a fegyelmezés jogos volt. Ahogyan az 1 Kor. 5: 5-ben Pál is megparancsolta azzal a testvérrel szemben, aki a vérfertőzés bűnében volt vétkes, „átadjuk az ilyet a Sátánnak, teste pusztulására, hogy lelke üdvözüljön az Úrnak ama napján”. Ebben az esetben – „Távolítsátok el azért a gonoszt magatok közül!” (13. vers). A fegyelmezést nyilvánosan kellett alkalmazni, „az Úr Jézus nevében összegyűlve” (4. vers).

Ez az illető azonban a büntetés jóvoltából megtért, és most eljött az ideje annak is, hogy kegyelmet gyakoroljanak felette. A megkötés az egész közösség által volt végrehajtva, a megoldásnak is ilyen nyilvános keretet kellett biztosítani.

A keresztyéneknek jóval készségesebbeknek kell lenniük a megoldásra, mint a megkötésre, mivel a megbocsátás, és nem a megítélés fejezi ki inkább Urunk szívének állapotát (Lk. 9: 56; Jn. 3: 17). Több annál, nekünk, akik egyedül Isten kegyelméből élünk, arra kell törekednünk, hogy irgalmat mutassunk mások irányába. Mikor a vétkes megbánja bűneit, aki alázatos lelkülettel kell őt helyreállítanunk, figyelembe tartva azt, hogy akár mi is állhatnánk az ő helyén (Gal. 6: 1). Nem szabad túlontúl szigorúaknak lennünk, nem szabad elrettentenünk a bűnbánatot gyakorlót, vagy élethosszig tartó büntetés alá vetnünk. Arra sem szabad kényszerítenünk, hogy valamivel kiváltsa bűnbánatát. El kell fogadnunk bűnbánatát. Ezt a kérdést le kell zárni. Ez az Ef. 4: 32 és a Kol. 3: 13 értelme, amelyek arról számolnak be nekünk, éppen ugyanúgy kell megbocsátanunk, ahogyan Krisztus is megbocsátott nekünk – készségesen, vágyakozva, és nagylelkűen. Hogyan viselkedik Isten a bűneiket bánó bűnösökkel? Ő azonnal, teljesen megbocsát. Az Ő szívében megbocsátás és szeretet van, és várja azt a pillanatot, mikor a bűnbánatot gyakorló bűnös eljön, és kéri ezt a bocsánatot. És akkor Ő földöntúli örömmel és nagylelkűséggel adományozza az Ő kegyelmét.

Pál, példát mutatva a korintusiaknak a megbocsátásban, sietett, hogy az illető visszanyerje örömét: „Most viszont inkább bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg, hogy a túlságos nagy szomorúság valamiképpen meg ne eméssze az ilyet” (2 Kor. 2: 7).

A bűn lerombolja az örömet. Dávid maga számolt be erről hatalmas bűnvallásában, az 51. zsoltárban. „Vidámíts meg újra szabadításoddal, támogass, hogy lelkem készséges legyen” (14. vers). A megbocsátás visszahozza az örömet is. Két verssel lejjebb Dávid azt írta: „Ments meg, mert vért ontottam, ó Isten, szabadító Istenem! És igazságodat ujjongva hirdeti nyelvem” (16. vers).

Pál ezért biztatja arra a korintusiakat, hogy bocsássanak meg testvérüknek, és szabadítsák ki őt a csüggedésből. A fegyelmezés által okozott örömtelenség bűnbánatra vitte; most azonban eljött az örömnek az ideje. A korintusi gyülekezet hívőinek jobban kellett vágyniuk arra, hogy az illetőnek visszaadják az örömet, mint arra, hogy elcsüggesszék.

Ez a lelkület lakozik Isten szívében. Mindig készséges a bánkódó bűnösök irányába. Nem talál örömet a tisztátalan megbüntetésében, de örül, mikor a tisztátalanok megtérésre jutnak (Ez. 18: 23, 32; 33: 11). „Mert nem szíve szerint alázza és szomorítja meg az embereket” (Jer. Sir. 3: 33), és, ahogyan a tékozló fiú atyja is, aki eléje futott, és felemelte őt, mikor „még távol volt” (Lk. 15: 20).

Ez a lelkület jellemzi Krisztust is. Ézsaiás próféta azt mondta Róla: „A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el” (Ézs. 42: 3; vö. a Mt. 12: 20-al!). A nádszál a pásztor furulyáját jelképezte, amit puha, bambuszhoz hasonló növényből készítettek. Idővel a kis furulya végül kopottá és puhává vált, vagyis – „megrepedtté”. Elveszítette kellemesen vékony hangját, és már nehéz volt rajta játszani. Általában a pásztor elhajította az ilyen megrepedt furulyát, és újat készített.

Ézsaiás azonban azt mondta, hogy a Messiás nagyon gyengéd pásztor lesz, olyannyira, hogy Ő még egy olyan kis furulyát sem fog eldobni, amely már elveszítette kellemes dallamát. Ehelyett, Ő helyreállítja melódiáját, és visszatér az előbbi énekre.

A „füstölgő mécses” olyan kanócos lámpát jelölt, ami öreg és erősen elhasznált volt, vagy valamilyen más okból kifolyólag égés közben füstölt, homályos fényt és sűrű kormot adva. Általában az ilyen kanócot beoltották és kicserélték. Jézus kívánsága azonban az, hogy még a füstölgő lámpabelet is felhasználja, és ne lökje ki. Épp ellenkezőleg, Ő megtisztítja azt, és levágja a végét, hogy fényesebben égjen.

Isten meg akarja újítani, és fel akarja emelni az alázatos szívűeket. Más helyen Ézsaiás a következőket írta:

„Ezt mondja a magasztos, a felséges, aki örök hajlékában lakik, szent az ő neve: Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos lelkűvel is. Felüdítem az alázatosak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét. Mert nem örökké perlek, és nem vég nélkül haragszom, hiszen elalélna előttem a lélek, az emberek, akiket én alkottam. Megharagudtam a haszonlesés bűne miatt, haragomban megvertem őt, és elrejtőztem. Ő pedig elpártolt tőlem, és a maga esze után járt. Láttam útjait, mégis meggyógyítom és vezetem őt. Vigasztalással fizetek neki és gyászolóinak. Megteremtem ajkán a hála gyümölcsét: Békesség, békesség közel és távol! Ezt mondja az Úr: Meggyógyítom őt!” (Ézs. 57: 15-19).

Isten azt akarja, hogy az Ő népe megtapasztalja az öröm teljességét. János apostol a következőképpen fejezte ki mindezt: „Ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen” (1 Jn. 1: 4). Az öröm – a Lélek gyümölcse (Gal. 5: 22). Mikor az a keresztyén, aki fegyelmezés alá volt vetve, bűnbánatot tart, Isten megdicsőül, és Ő visszaadja az örömet ennek az embernek.

Ezért írja Pál a következőket a korintusiaknak: „Most viszont inkább bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg, hogy a túlságos nagy szomorúság valamiképpen meg ne eméssze az ilyet” (2 Kor. 2: 7). Nem tagadhatták meg tőle a megbocsátást; ellenkezőleg, kötelességük volt megvigasztalni, hogy visszanyerje az örömöt. A Zsid. 12: 12-13-ban van lejegyezve ez a folyamat: „Ezért tehát a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg, és egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon, hanem inkább meggyógyuljon”.

Az egyház nem határozhatja meg a kegyelem határait. Isten bűnösök felé irányuló kegyelmének nincs határa. A bocsánat elé nincs semmiféle akadály gördítve. A gyülekezetnek meg kell büntetnie a bűnt saját keretein belül, de nem szabad elfordulnia a megtérőtől, függetlenül attól, milyen súlyos volt az általa elkövetett bűn.

Valaki azt mondhatja ellenvetésként: „Mi azonban meg akarunk győződni arról, hogy ő soha többé nem ismétli meg ezt a bűnt”. Nem cselekedhetünk ilyen meggyőződés alapján. Ha ő hetvenszer hétszer is vétkezik, akkor nekünk kötelességünk annyiszor megbocsátani neki.

A megbocsátás megtagadása – bűn. És ez a bűn kétszeres romboló hatással rendelkezik a keresztyén örömre nézve, mivel nemcsak a megtérő örömét rabolja meg, de azoknak az örömét is, akik megtagadták a megbocsátást. Ahogyan azt már nem egyszer megjegyeztük, a megbocsátásra való képtelenség Isten haragját vonja arra, aki nem hajlandó megbocsátani. Meggátolja az Istennel való közösséget, és csak szakadást okoz a közösségen belül. Ez nagyon is romboló bűn.

A megbocsátás megváltoztatja mindezeket a folyamatokat. A megbocsátás visszaadja mindkét fél számára az örömet. Begyógyítja azokat a sebeket, amelyeket a bűn ütött. Messze űzi a csüggedést mind a vétkestől, mind megbocsátást gyakorlótól.

Ennek abban a pillanatban kell megtörténnie, mikor a vétkes bűnbánatot tart. Ahogyan eljön a bűnbánat, úgy kell őt helyreállitani és megvigasztalni, „hogy a túlságos nagy szomorúság valamiképpen meg ne eméssze az ilyet” (2 Kor. 2: 7).

Figyeljétek meg Pál anonim kifejezését: „az ilyet”. Nem volt oka arra, hogy megnevezze ezt a személyt, mivel megtért. Többé nem volt szükséges bűnét közhírré tenni, mivel ez az ember megbánta tettét. Többé nem kellett elmondani mindent a gyülekezetnek, csak arra kellett őket biztatni, hogy fogadják őt vissza. Abban a pillanatban, ahogyan a vétkes elismerte bűnösségét, és megtért abból, Isten kész volt bánatát örömre fordítani.

Isten nem leli örömét az ember véghetetlen vagy mérhetetlen szomorúságában. Ő úgy szeretne minket látni, mint akik örömmel vannak betelve, és nem csüggedéssel. Ő nem szeretné, hogy a bűnös egész életét szenvedések és csüggedések közepett töltse. A vétekhez való mogorva ragaszkodás – nem a kegyesség mutatója. A valóságban ez az önhittség egyik formája. Ha valaki gyászol a bűne felett, megtagadván az Úr örömében való belépést – mindez megjátszott lelkiségre utal. Ez gyakorlatilag egyenértékkel bír arra nézve, hogy megtagadjuk Isten bocsánatát, mivel a megbocsátás mindig meghozza az örömöt is.

Pál további utasításokat ad a vétkező testvér megnyerését illetően: „Ezért kérlek titeket, tanúsítsatok iránta szeretetet” (8. vers). A megbocsátás törvényszerűen magába foglalja a vétkes iránti szeretetet is. Mellesleg, a megbocsátás megtagadása egyet jelent a szeretet megtagadásával is. A szeretet az az új parancsolat, amit az egyház Krisztustól nyert (Jn. 13: 34). A Jak. 2: 8-ban a szeretet úgy van definiálva, mint „királyi törvény”. Következésképpen, a meg nem bocsátás tényleg rettenetes bűn.

Az a görög szó, ami „tanúsításként” van fordítva, nagyon fontos; ez egy jogi kifejezés, ami egy dokumentum vagy szerződés legális megerősítéséről beszél. Ugyanez a szó van használva a Gal. 3: 15-ben is, ahol a végrendelet formális ratifikálásáról van szó. Itt, a 2 Kor. 2-ben, egyértelműen a formális, nyilvános tájékoztatásról beszél. Mint ahogyan azt már megjegyeztük, a 6. vers azt jelenti, hogy ez a személy nyilvánosan és hivatalosan volt megítélve. Itt Pál azt tételezi fel, hogy az ügynek a vétkes fél felé való szeretet hivatalos és nyilvános kifejezésével kell zárulnia. A büntetés nyilvánosan kijelentetett az egész gyülekezet előtt; a megbékélést szintén közhírré kell tenni.

Pál azt írta Timóteusnak, hogy a vétkező presbitert „mindenki előtt fedd meg, hogy a többiekben is félelem támadjon” (1 Tim. 5: 20). Ha a bűnnel való nyilvános küzdelemnek az a célja, hogy mindenki megértse, milyen komoly dolog a bűn, akkor a helyreállításnak is nyilvánosnak kell lennie, hogy azt is mindenki megértse, hogy milyen fontos a megbocsátás. A jóság – összehasonlíthatatlanul magasabb szempont, mint a törvény. A megoldás sokkal jobb a megkötésnél. Ha az egész menny örül egy bűnös megtérésén (Lk. 15: 7), akkor természetesen a szenteknek a földön is részt kell venniük ebben az örömben. Ezért az ügynek nyilvánosan kell befejeződnie.

A szeretetteljes, nyilvános végnek azonban csak a kezdetének kell lennie a szeretet kinyilvánításának. A szentek szeretetének a visszatért testvér felé személyes síkon is meg kell valósulnia. A görög agapé szó, ami itt a szeretetre van használva, egy döntést fejez ki, a szeretet akaratát, a szeretet alázatban való szolgálatát.

Ez egy olyan tulajdonság, amelynek jellemeznie kell az egyházat: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Jn. 13: 35). Hogyan tudja meg a világ, hogy a keresztyének szeretik egymást? Az egymás iránt való szeretetünkben mi az, ami megrázza és meglepi a világot körülöttünk? Egymás segítése? Nem. A hitetlenek is segítenek egymáson. Nem a szeretetvendégségünk, nem a közös kirándulások, hanem a megbocsátás. A szeretet a leginkább a megbocsátásban mutatkozik meg. Valójában a mi szeretetünk az által ellenőriztetik le, hogy mennyire vagyunk készek megbocsátani a sérelmeket.

Gyakorlatilag semmi sem tudja szétzúzni azt a gyülekezetet, amelyben van megbocsátás, mivel ott a rendezetlen problémák sosem lesznek figyelmen kívül hagyva, ami romboló hatással lehetne a közösségre nézve. A sérelmeket ott megbocsátják, és a bűnt elfedezik. Ezért fontos az egyház számára a fegyelmezés gyakorlati alkalmazása. A fegyelmezés folyamata a megbocsátásra és megbékélésre törekszik, amelyek képesek sértetlenül megtartani az egységet és a szeretetet az egyházban.

Mikor a megbocsátás el lesz érve, a megtérő testvér felé való szeretetnek még ünnepélyesebbnek kell lennie, mint a fegyelmezés volt. Hasonlóan az atyához, aki tékozló fiát a legjobb ruhába öltöztette, levágatta a hízott tulkot, és meghívta a szomszédait is az ünnepségre (Lk. 15), nekünk sem szabad fösvénykednünk a megbocsátással. A valódi megbocsátás örömmel biztosítja a megtérő bűnöst, a szeretet kifejezésének serénységéről.

Már láthattuk, hogy a megbocsátás összefüggésben van a megbékéléssel, a kegyelemmel, az örömmel és a szeretettel. Mindezek az áldások – a Lélek gyümölcsei (Gal. 5: 22-23). Mindezeket a megbocsátás táplálja és formálja. De még ha a megbocsátás nem is lenne kapcsolatban a keresztyén jellem ezen meghatározó tulajdonságaival, még ha semmit sem tennének a Lélek gyümölcseinek tökéletessége érdekében, mindazonáltal helyes lenne megbocsátani.

A megbocsátás ugyanis – engedelmesség. Ez az, amit Pál a 2 Kor. 2: 9 alatt ért: „Mert levelemet azért is írtam, hogy meggyőződjem megbízhatóságotokról: vajon mindenben engedelmesek vagytok-e”. A fegyelmezés alkalmazása a vétkes iránt volt az engedelmességük első lépése. Most tovább kell folytatniuk az engedelmesség kifejezését az által, hogy helyre állítják vétkező testvérüket.

Viszonylag könnyű engedelmeskedni egyes kérdésekben. Például a Szentírás azt parancsolja nekünk, szívből adjunk hálás az Úrnak (Kol. 3: 16). Ez nem nehéz feladat. A Biblia azt mondja, hogy imádkoznunk kell (Lk. 18: 1). Ez szintén viszonylak könnyű, habár a feladathoz való hűség néha nehéznek tűnik.

Krisztus minden parancsa közül azonban a legnehezebbnek az egyházon belül a bűn elleni harc tűnik. Ezért kerüli el a legtöbb egyház messziről a fegyelmezés kérdésének tárgyalását. A bűnnel szembeni minden lépés megtétele nehéz. A bűnös négyszemközti megfeddése nehéz. A meg nem tért testvér bűnének gyülekezet elé vitele még nehezebb. A megbánást nem tanúsító személy szembesítése, akik hátat fordított a gyülekezetnek, az egyik legnehezebb feladat. Minél tovább haladunk a fegyelmezés folyamatában, annál nehezebb lesz engedelmeskedni az előírásoknak.

A visszaállítás folyamata azonban szintén nagyon nehézzé válhat. Szálanként összeszedni a dolgokat az után, hogy a vétkes fél megtér, és helyreállítani őt a gyülekezetben, támogatni és szeretettel körbe venni őt – szintén nem könnyű dolog. Ennek ellenére azonban mindez kötelező aspektusa az Úrnak való engedelmességnek.

Napjainkban az egyház szinte minden olyan területen vereséget szenvedett, amely kapcsolatban van a bűn megfeddésével. Sok egyházban egyáltalán nem alkalmazzák az egyházfegyelmet. Nem feddik meg a bűnt, nem büntetik meg a bűnöst, aminek az a következménye, hogy elvesztik az engedelmesség lehetőségét a megbocsátás kérdésében. Engedetlenségük a bűnös megbüntetésében lenullázza az azoknak való megbocsátást, akik megbánják bűneiket.

Igaz ennek az ellenkezője is. Azok, akik helyesen szembesítenek másokat bűneikkel, és megbüntetik a bűnt, elkerülhetetlenül több lehetőségük lesz megbocsátani és szeretetet gyakorolni azok felé a vétkesek felé, akik megbánják tettüket. A fegyelmezés és a megbocsátás gyakran kéz a kézben járnak. Egyenlő mértékben szükség van rájuk az egyház egészségének fenntartása és tisztaságának megőrzése során.

A bűn kigyomlálása a fegyelmezés által nem feltétlenül garantálja az egyház tisztaságát. A vétkes bűne meg lehet bocsátva, de a nyáj többi tagja viszonyának és reakciójának is helyesnek kell lennie (vö. a Gal. 6: 1-el!). Pál megemlékezik erről a 2 Kor. 7: 12-ben, ahol azt mondja a hívőknek: „Ha tehát írtam is nektek, nem a sértő miatt, és nem is a sértett érdekében írtam, hanem azért, hogy nyilvánvalóvá legyen buzgóságotok, amely az Isten színe előtt van bennetek irántunk”. Más szóval, mindabban, ami Korintusban végbe ment, Pál nem azért szorgalmazta a vétkes megbüntetését, hogy magát védje (mint sértett felet). Mindennél jobban Pál a korintusi gyülekezet reakciójával volt elfoglalva. Szerette volna meglátni, hogyan valósul meg megbocsátásuk által a teljes engedelmesség.

Most, a hiányosságoktól függetlenül, a korintusi gyülekezet elkezdte felmutatni az engedelmesség azon jeleit, amit Pál látni szeretett volna. Az a beszámoló, amit Titusz hozott Korintusról, megvigasztalta őt, mivel addig éppen úgy jártak el, ahogyan azt Pál remélte (7: 13). Eddig Pál minden várakozása teljesült, és Titusz szíve el volt kötelezve a korintusiak felé (7: 14-15). Engedelmeskedtek a vétkes megfegyelmezését illető kérdésben. Most azonban elengedhetetlen volt, hogy engedelmeskedjenek a vétkes visszafogadását illető kérdésben. Annak a gyülekezetnek, amely egykor olyan könnyedén figyelmen kívül hagyta a fegyelmezést (1 Kor. 5), most engedelmeskednie kell a bűnös visszafogadását illetően. Fegyelmezési mércéjük meghozta a várt eredményt. Most más próba állt előttük: meg kellett mutatniuk megbocsátásuk a vétkes illető felé, és ily módon mindenben meg kellett erősíteniük engedelmességüket.

Pál tovább a következőket írja: „Akinek pedig ti megbocsáttok, annak én is megbocsátok. Mert amit én megbocsátottam, ha volt mit megbocsátanom, az tiértetek volt Krisztus színe előtt” (2 Kor. 2: 10).

Itt újból Pál alázatosságának lehetünk tanúi. Szeretné meggyőzni azokat, akik miatt nem akartak közösséget vállalni a vétkessel. Ezért Pál igyekszik megerősíteni azt, hogy megbocsátott a vétkezőnek.

Újból minimálisra csökkenti a sértés mértékét: „Mert amit én megbocsátottam, ha volt mit megbocsátanom, az tiértetek volt” – mintha csak Pál nézőpontjából a sértés alig észrevehető lett volna. A korintusiak kedvéért azonban egyértelműen világosan és hivatalosan megerősíti azt, hogy megbocsátott a vétkesnek. Senki nem mondhatta: „Nem fogadhatjuk vissza ezt az embert, mert akkor megtagadnánk Pál iránti hűségünket. Hisz ő megsértette Pált”.

Lényegébe véve Pál azt mondja nekik: „Nem, minden le van zárva. Ha megbocsátottatok, akkor én is megbocsátottam. Helyre akarom állítani értetek a kapcsolatot”. Nyugtalankodott amiatt, hogy a gyülekezetben legyen helyre állítva az egység, és ennek egyedüli útja a megbocsátáson keresztül vezetett. A korintusiak Pál kedvéért nem hanyagolhatták ezt a kérdést. Ő azt szerette volna, hogy a gyülekezetbeli kapcsolatok megújuljanak és felfrissüljenek. Pál azt akarta, hogy az egész gyülekezet fogadja vissza a megtért testvért. Ő egységesnek szerette volna látni a gyülekezetet. Mindenfajta széthúzást, amit eme testvér tette okozott, el kellett simítani. Mindenfajta nézeteltérést tisztázni kellett. A keserűséget és a megtorlást el kellett felejteni. A gyülekezet megújulása és felfrissülése minden egyéb dolognál fontosabb volt. Ezt a megbocsátás tette lehetővé.

A végén Pál felszólítja a korintusiakat a megbocsátásra: „Hogy rá ne szedjen minket a Sátán. Az ő szándékai ugyanis nem ismeretlenek előttünk” (2 Kor. 2: 10-11).

A megbocsátás lerombolja a Sátán terveit. Ha megbocsátás megsemmisíti a büszkeséget, kegyelmet gyakorol, visszahozza az örömöt, megedzi az engedelmességet és megújítja az egymással való közösséget, képzelhetitek, hogyan gyűlölheti azt a Sátán! Ezért a megbocsátás elengedhetetlen része annak, hogy meg tudjuk hiúsítani a Sátán terveit.

A megbocsátás megtagadása nem mást jelent, mint a Sátán tőrébe való esést. A megbocsátás megtagadása olyan következményekkel jár, amik ellentétesek a megbocsátással: gátat vet az alázatnak, a kegyelemnek, az örömnek, a szeretetnek, az engedelmességnek, és kapcsolatoknak, következésképpen éppúgy leépíti mind a különálló személyt, mint az egyház harmóniáját.

Az 1 Pt. 5: 8 azt mondja, hogy az ördög „mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el”. Az emberek elnyelésének egyik módja éppen a meg nem bocsátás lelkületének alkalmazása. A megbocsátás megtagadása nagy előjogokat ad neki.

Pál azonban azt mondja, hogy „nem ismeretlenek előttünk az ő gondolatai”. Együttműködni az ördög elgondolásaival, megtagadva a megbocsátást, nem akármilyen esztelenség. Ahol az engesztelhetetlenség uralkodik, ott az ördög van hatalmon. Előtte ajtót nyit az a gyülekezet, amely megtagadja a megbocsátást.

Ott azonban, ahol a megbocsátás túlcsordul, az ördög tervei leromboltatnak.

A megbocsátás azért – a lelki gyümölcsök és az isteni kegyelem bőségének táptalaja. A megbocsátás talajára való odafigyelés és törődés – az egyik legigazabb útja a lelki érettség és egészség elérésének.

Más oldalról, ahogyan azt már ebben a könyvben láthattuk, a megbocsátás megtagadása elapasztja a lelki erőt. Isten büntetését vonja maga után, és sok bűn forrásává válik.

Miért fordul akkor elő mégis, hogy a keresztyének szántszándékkal megtagadják a megbocsátást? Hisz létezésünk teljes mértékben attól a felbecsülhetetlen kegyelemtől függ, amit Krisztusban nyertünk. Az egymással való kapcsolatunkban előnyben kell részesítenünk ezt a kegyelmet, példát kell mutatnunk a világnak a megbocsátás kérdésében, amelynek kétségbeejtő módon szüksége van Isten bocsánatára, és amely figyelemmel kísér minket.

Gondolkozzatok el azon, hogy a megbocsátás – ez áldás is, és út is a jövendő áldások elnyerésében. Azok, akik megtagadják a megbocsátást, a megbocsátás sokrétű áldásaitól fosszák meg magukat. Azok azonban, akik irgalmat gyakorolnak, utat nyitnak számos isteni áldás előtt nemcsak azokra nézve, akiknek megbocsátottak, hanem saját maguknak is. Éppen erre vagyunk elhívva.

„Végül pedig legyetek mindnyájan egyetértők, együtt érzők, testvérszeretők, könyörületesek, alázatosak. Ne fizessetek a gonoszért gonosszal, vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek” (1 Pt. 3: 8-9).

„Mert te jó vagy, Uram, és megbocsátasz, nagyon szereted mindazokat, akik hozzád kiáltanak” (Zsolt. 86: 5).

Ismerek egy fiatalembert, akit Márknak hívnak, aki már néhány éve nem tud megbocsátani hitbeli testvérének. A vita azért húzódott el, mert nehéz kideríteni, ki a hibás a történtekért. Márk a gyülekezet vénjei elé vitte az ügyet, hogy határozatot hozzanak. Azok próbáltak a dolog végére járni, de arra a következtetésre jutottak, hogy a tények elégtelensége és a szemtanúk hiánya miatt lehetetlen meghatározni azt, hogy a felek közül ki volt a hibás. Végül azt javasolták Márknak és a másik testvérnek, hogy bocsássanak meg egymásnak, és felejtsék el a dolgot.

Márk azonban kategorikusan elutasította ezt a lehetőséget. Elolvasott egy nagyon népszerű könyvet a megbocsátásról, amelyben arról volt szó, hogy sosem szabad megbocsátani addig, míg a vétkes fél nem bánja meg tettét, és nem kér bocsánatot érte. Most Márk úgy gondolja, hogy addig, míg a vétkes nem ismeri el bűnösségét, nincs joga megbocsátani. Márk eltökélte, hogy igazságot szolgáltat, és már néhány éve keres valakit, aki megoldaná ezt az ügyet. Gyakorlatilag azonban mindenki ugyanazt a tanácsot adta neki: „Ez egy jelentéktelen kérdés, hagyj fel vele, és lépj tovább, mert ez a kérdés kezd átvenni az irányítást az életed felett, és megakadályoz a lelki növekedésben, és gyümölcstermésben”.

Márk elutasította ezeknek a tanácsoknak a megfogadását. Meg van győződve arról, hogy Isten, Aki gyűlöli az igazságtalanságot, sosem akarhatja, hogy vereséget szenvedjen, és egyszerűen feltétel nélkül megbocsásson annak, aki megsértette. Habár sok hívő mutatott rá neki az 1 Pt. 2: 20-23-ra, Márk nem képes saját maga előtt igazolást találnia. Egyik lelkigondozótól megy a másikig, eredménytelenül próbálva megtalálni azt, aki egyet értenek vele és segítenek neki igaza megszerzésében testvérével szemben, aki, elmondása szerint, vétkezett ellene. Úgy gondolja, hogy a Kol. 3: 13 elvét követi: „ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is”, mivel Isten nem bocsát meg bűnbánat nélkül a vétkesnek. (Tüzetesen kell tanulmányozni azt a kérdést, hogy van-e mindig feltétele a megbocsátásnak, vö. a 6. fejezettel!).

Nem tudom, hogy Márk vagy a testvére volt-e vétkes az elsődleges vitában. Nagy valószínűséggel részben mindketten hibásak. De még ha teljes mértékben a másik lett volna is a hibás, úgy gondolom, hogy Márk abszolút igaztalan abban, ahogyan a keserűséget melengeti a szívében, és visszautasítja a megbocsátást azon a jogalapon, hogy a testvére nem kért bocsánatot. Azonban éppen az ilyen helyzetekre volt az parancsolva, hogy tartsuk oda a másik arcunkat is (Mt. 5: 39). Azok, akik lajstromot vezetnek a személyes sértésekről, folyamatosan elégtételt keresve, meggyalázzák Krisztus Lelkét.

Ahogyan arról már említést tettem könyvem legelején, meg vagyok győződve arról, hogy a sok probléma, ha nem az oroszlánrésze a gondoknak, amellyel a keresztyének lelkigondozókhoz fordulnak, a megbocsátás kérdését érinti. Ennek a témának nem kevés nehezen megválaszolható kérdése van. Fejezetünkben néhányat tárgyalunk közülük. Ezen nehezen megválaszolható kérdések közül sokkal találkoztam harmincéves szolgálatom során.

Mi a különbség a valódi megbánás és az egyszerű elnézéskérés között?

Az igazi bűnbánat mindig magába foglalja a vétek megvallását, és annak készségét, hogy változtatni szeretne a kialakult állapoton. A szabadkozásnak azonban mindig valamilyen kifogás- vagy mentegetőzés szerű formája van. Az elnézéskérés a görög apologia szóból ered, ami szó szerint „védelembeszédet” jelent. A szabadkozás általában nem más, mint önvédelem: „Elnézést kérek, ha önt ez megbántotta, de…”. A valódi megbánás azonban őszintén elismeri a vétket, és bocsánatot kér: „Bocsásson meg nekem. Részemről helytelen volt így beszélni önnel”.

Óvakodjatok attól, hogy az elnézéskérés üres frázisát használjátok akkor, mikor megbánást kell mutatnotok.

A bűnt mindig Isten előtt kell megvallani. A megvallás arra is vonatkozik, akit bűneinkkel megsebeztünk. A bűn megvallásának éppen olyan nagy hallgatóság előtt kell megtörténnie, mint amilyen hallgatóság volt szemlélője az elsődleges sértésnek. A mindenki előtt nyitott tettek a vétek széleskörű megvallását követelik; a ránk tartozó bűnöket csak Isten előtt kell megvallanunk.

Csak a tényszerű sértés követeli meg a bűnvallást. Helytelen lesz, ha egy férfi, aki vágyakozással tekintett egy nőre, ezt megvallja neki. Ezekben az esetekben ezt a bűnt csak Isten előtt kell megvallania.

Ez azonban nem zárja ki azokat az eseteket, mikor az áldozat nem tud a sértésről. Ha ti valakit a háta mögött kipletykáltatok, az illetőnek a fülébe sem juthat az eset. Ennek ellenére, a sértés valóságosan megtörtént. Ezt rendezni kell, nemcsak azokkal, akik hallották a pletykát, hanem azzal is, akit kipletykáltatok, még ha az illető nem is tud arról, hogy megsértették.

Meg kell-e vallanom hűtlenségemet a feleségem előtt még akkor is, ha ezzel nagyobb fájdalmat okozok neki, mintha elkendőzném előtte a bűnt?

Egyes esetekben kétségtelen, hogy a bűn megvallása legalább akkora fájdalmat okoz, mint maga a bűn. Ennek ellenére, úgy gondolom, hogy minden esetben a hűtlen félnek meg kell vallania a házasságtörést a házastársának.

Miért? Mindenekelőtt azért, mert a házasságtörésben mindig ketten vesznek részt. A másik résztvevő már tud az eseményről. Az még inkább felnagyítja a vétket, hogy a titkot megosztjátok azzal, akivel vétkeztek, ugyanakkor azonban házastársatokat tudatlanságban hagyjátok. A nyitottság teljes hiánya, annak szükségessége, hogy valamilyen titkot megőrizzetek és elhallgassatok előle, gátat fog vetni a házastársi egység kibontakozásának. Ha valami olyan komoly dolog, mint a házasság megtörése, akkor ez nem rendezhető el az által, hogy az igazságot elrejtjük a másik fél elől. A bűn megvallásának képtelensége a bűnpártoláshoz csak hozzáadja a hazugság bűnét is. Végső soron mindez lerombolhatja a családot, függetlenül attól, megismétlődött-e a házasságtörés, vagy sem.

Függetlenül attól, milyen nehéz lehet ez mind számotokra, mind házastársatok számára, becsületesen meg kell vallani az ilyen bűnt. Ha a megbántott fél más forrásból tudja meg a dolgokat, a sérelem csak még nagyobbá válik. Nektek magatoknak kell megvallanotok ezt a bűnt.

Jézus világosan tárgyalta ezt a kérdést a Lk. 17: 3-4-ben: „Ha vétkezik ellened atyádfia, figyelmeztesd, és ha megbánja, bocsáss meg neki. És ha naponta hétszer vétkezik ellened, és hétszer tér vissza hozzád ezt mondva: Megbántam - bocsáss meg neki”. A megbocsátásunknak nagylelkűnek és ihletettnek kell lennie, nem mesterkéltnek és vontatottnak még azok felé sem, akik gonoszul támadtak ellenünk. Végül is, Isten előtt mi mindnyájan gonosz vétkezők vagyunk.

Mi van akkor, ha van alapunk azt gondolni, hogy a vétkes fél „bűnbánata” nem más, mint alakoskodás?

Általános esetekben a szeretet arra kötelez minket, hogy higgyünk azoknak, akik megvallották bűneiket (1 Kor. 13: 7). Az Írások azonban feltételezik, hogy lehetnek olyan esetek, mikor igazságos dolog elvárni a bűnbánat gyümölcseit, mielőtt arra a feltételezésre jutnánk, hogy az adott fél bűnbánata valódi (Mt. 3: 8; Lk. 3: 8).

Az egyik szerző olyan képzelt helyzetet ír le, amely során a sértő fél előre megfontolt szándékkal, ököllel orrba vágta a másik felet. Az első vétek után a sértő fél bocsánatot kér, és megbocsátanak neki. Egy leheletvételnyi idő múlva újból az arcába sújt annak, akit először megütött. Az eset újból és újból megtörténik. Minden egyes eset után a garázdánk bűnbánatot tanúsít, és az áldozat minden esetben megbocsát neki. A szerző úgy gondolja, hogy Jézus szavait a következőképpen kell értelmezni: „Ha napjában hétszer vétkezik is ellened, és naponta hétszer kér bocsánatot, azt mondva: vétkeztem – bocsáss meg nekem”. Mindaz, amit a sértőnek mondania kell, az, hogy „vétkeztem”, és az áldozatnak meg kell bocsátania.

Ez azonban Krisztus szavainak ostoba értelmezése. Urunk nem gondolta úgy, hogy tanítványainak meg kell tagadniuk józan eszüket, mikor felmerül annak kérdése, hogy valaki őszintén megbánta-e, amit tett. A Lk. 17: 3-4 szövegösszefüggésében semmi sem utal arra az előfeltételezésre, hogy itt Jézus az előre megfontolt szándékra vagy az alakoskodásra utalt volna.

Mellesleg, nagyon is óvakodni kell az alakoskodástól azokban az esetekben, amiket az előbb vizsgáltunk meg. Az ilyen előre megfontolt tettek, különösen, ha azokat hamis bűnbánat kíséri, nem akármilyen gonosz természetről és az igazság iránt való cinikus gyűlöletről árulkodnak. Keresztelő Jánosnak igaza volt, mikor megtagadta a farizeusoktól a keresztséget addig, míg jelét nem adják megtérésüknek (Mt. 3: 8).

Ezért vannak olyan helyzetek, amikor nem bölcs dolog csak úgy elfogadni egy bocsánatkérést, különösen azokban az esetekben, mikor ennek nyomában már jár egynéhány nemtelen és előre megfontolt tett.

Ennek ellenére azonban, még néhány sérelem után is, az áldozatnak késznek kell lennie a megbocsátásra – késznek kell lennie törekedni a megbocsátásra, ha nem merül fel semmilyen komoly kétely a sértő fél bűnbánatát illetően. Még a legkegyetlenebb és leggonoszabb embert sem szabad véglegesen leírni; a sértett fél szemei előtt a teljes megbékélés és bocsánat kell lebegjen.

Természetesen, a jóvátételnek mindig helye van, ha a gonoszság reális károkat okozott. A megbocsátás automatikusan nem nullázza le a vétek elfedezésének szükségességét, különösen akkor, ha ez a sértő fél részéről számszerűsíthető. Vagy ha a kár előre megfontoltan volt okozva (például egy lopás esetén), vagy véletlenül (egy figyelmetlenség során), akkor mindezt jóvá kell tenni.

Az ószövetségi törvényben, legtöbb esetben a jóvátétel amennyire csak lehetett, megközelítette az okozott veszteséget (3 Móz. 24: 18-21). Ha egy ember figyelmetlensége a másik barmának pusztulásához vezetett, akkor meg kellett térítenie felebarátjának a barom árát (3 Móz. 6: 4-5; 4 Móz. 5: 6-7). Az állatok ellopása esetén (pláne ha az adott állatot leölték) négyszeres vagy ötszörös jóvátételt írt elő a törvény (2 Móz. 22: 1).

Zákeus négyszeres jóvátételt ajánlott fel azoknak, akiket becsapott, vagyis jóval többet annál, amit a törvény követelt (Lk. 19: 8). Ilyen jóvátételi szándéknak kell kísérnie az igaz beismerésnek mindenféle fajtáját.

A jóvátételre sosem kell úgy tekinteni, mint a vétek kiváltásának örömteli aktusára. A jóvátétel egyedüli célja – egyszerűen az, hogy törlesszük a károk értékét. Mózes törvénye szerint, mikor olyan jóvátételre volt szükség, amely meghaladta a reálisan okozott kár értékét, a jóvátétel célja a büntetés is volt, hogy visszatartsa az illetőt a tett megismétlésétől.

Annak, aki megbocsát, természetesen joga arról lemondani, elviselheti a neki való kár okozását, és, ha neki úgy tetszik, nem kell követelnie a jóvátételt. De ez a sértett fél döntése. A sértő félnek, ha valóban megbánta tettét, amennyire az csak lehetséges, jóvá kell tennie az általa okozott károkat (vö. a Mt. 18: 26, 29-el!).

Milyennek kell lennie a jóvátételnek, ha a bűn rágalmazás, hazugság, szülők felé való tiszteletlenség vagy egyéb olyan vétek volt, amit nem lehet számszerűsíteni?

Egyes esetekben lehetetlen anyagi jóvátételt gyakorolni, ennek ellenére azonban a vétket be kell fedezni. A hazugságot meg kell vallani, és az igazságot minimum olyan mértékben kell nyilvánosságra hozni, amilyen mértékben a hazugság el volt terjedve. A rágalmazás jóvátételét annak a megbántott ember becsületének és presztízsének őszinte helyreállítása akarásának kell kísérnie.

Mindezekben az esetekben a jóvátétel a tett egyszerű elismerésével kezdődik, és azzal a készséggel, hogy megtesz mindent annak érdekében, hogy helyreállítsa az igazságot.

A „megbocsátani és elfelejteni” kifejezés mára olyan lett, mint egy klisé. Mikor megbocsátunk, akkor ez magába foglalja-e annak az ígéretét is, hogy abszolút megfeledkezünk a tettről?

Igen is, meg nem is. Egyértelmű, hogy lehetetlen kitörölni az emlékezetből a bántást. Minél nagyobb a bántás, annál nehezebb ellentmondani az emlékezés hullámainak.

Hallottam embereket, akik azt mondták, hogy mikor Isten megbocsát nekünk, akkor Ő elfelejti a mi bűneinket. Általában a Zsid. 8: 12 és 10: 17-et szokták idézni: „Bűneikről és gonoszságaikról pedig többé nem emlékezem meg”. Vagy az Ézs. 43: 25-öt: „Én, én vagyok az, aki eltörlöm álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem”.

Ezek a versek azonban nem azt mondják, hogy Isten megfeledkezik a mi bűneinkről. Arról szólnak, hogy Ő nem emlékezik meg róluk. Mi a különbség? Valamit elfelejteni azt jelenti, hogy kiesett az emlékezetünkből. Egyértelmű azonba, hogy a mindent tudó Istennek nem esnek ki az emlékezetéből azok a törvénytelenségek, amiket elkövettünk. Inkább arról van itt szó, hogy Ő megtagadja, hogy felhánytorgassa azokat. Ő az ígéri, hogy nem emlékezik meg róluk.

Éppen ezt kell a megbocsátás alatt értenünk – nem emlékezünk meg a gonosztettekről. Jay Adams ezt úgy jellemzi, mint egy hármas ígéretet: „Ígéretet teszel arra, hogy nem hánytorgatod fel a bűnt sem magadnak, sem neki, sem másoknak. A bűn feledésbe merül”.¹⁷

Én megértem, hogy vannak olyanok, akik azt tanítják, hogy szüksége van az ilyen formájára. A Szentírásban azonban sehol sem találok utalást minderre. Nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akik állították, hogy nem tudnak maguknak megbocsátani, de tüzetes vizsgálat után kiderült, hogy ez nem más, mint bűnös büszkeség, amelyet az önbecsülés mai filozófiája táplál. Az az ember, aki arra panaszkodik, hogy képtelen megbocsátani magának, gyakran csak kibúvót keres arra, hogy mások hízeleghessenek neki vagy megnyugtassák őt. Mindez nem más, mint egy módja annak, hogy megnyugodjanak és csillapítsák azt a fájdalmat, amit a vétek okozott büszkeségüknek.

„A probléma nem az önmagunknak való megbocsátásban van. Emez emberek látható szenvedései abból a tényből fakadnak, hogy ők mindennél jobban saját maguknak akarnak megbocsátani. Mindent hátuk mögött akarnak hagyni, ők mindent azonnal és véglegesen feledésbe akarnak meríteni…

A probléma abban van, hogy azok az emberek, akik így vélekednek, elismerik annak szükségességét, hogy még valamit tenniük kell. A megbocsátás – csak a kezdet; az elveszi a vétket. Azok is elismerik, hogy ők még mindig ugyanazok az emberek, aki elkövették a bűnt – még nem változtak meg, habár már megbocsátottak nekik. Mivel nem tudják mindezt világosan kifejteni, ezek az emberek olyan változásokat követelnek, amelyek garantálnák azt, hogy soha többé ezeket a dolgokat nem fogják újból elkövetni. Mikor, mint lelkigondozó, segítek az embereknek abban, hogy megoldják azokat a problémákat, amelyek összefüggésben vannak a gonoszsággal, úgy, hogy eztán biblikus módon tudjanak élni, és megkérdezem, hogy nehéz-e még mindig megbocsátani maguknak, azt felelik: „Nem”.¹⁸

Mi van akkor, ha a sértés nagyon nagy volt, és én még mindig szenvedek tőle? Nem kell-e megvárnom, míg minderről nem tudok becsületesen beszélni? Nem lesz-e képmutatás a részemről, ha fordítva járok el?

Egyes bűnök, mint például a házastársi hűtlenség, olyan fájdalmat tudnak okozni, hogy a sértett fél úgy vélheti, hogy az adott helyzetben nem kell megbocsátania. Azzal próbálják ezt igazolni, hogy Jézus megbocsátásról szóló tanítása csak a kisebb kellemetlenségek esetén érvényes, a komoly vétket azonban természetesen igazolják azt, hogy legyen egy „emocionális gyógyulási” periódus.

Azonban, általában azok, akik ilyen állásponton vannak, csak betöltekeznek mindezzel, és így a negatív érzelmek csak elfekélyesednek, és az a törés, amit az elsődleges sértés okozott, csak még inkább növekszik a sértett önérzet által, megkeményítve az ember szívét.

Krisztus tanításában a megbocsátással kapcsolatban azt szolgálja, hogy megtanuljuk, hogy ne az indulataink vezessenek bennünket ezekben a kérdésekben. Ha megengedjük az érzelmeinknek, hogy felülkerekedjenek, és úgy irányítsanak minket, hogy tudatosan megszegjük kötelességeinket, akkor átadjuk magunkat érzekeink gyönyöreinek. Az érzéki gyönyörűség pedig – bűn, függetlenül attól, hogy olyan bűnök felé visz-e, mint a paráznaság, vagy csak egyszerűen utat enged az érzelmeknek, hogy azok meggátolják a megbocsátást.

A megbocsátás, mindenekelőtt, egy akarati döntés. Nem lesz képmutatás a megbocsátás vágya akkor sem, bosszúra vágyakozva tombolnak az indulatok. Engedelmeskedjetek az Úrnak függetlenül attól, hogy mit éreztek. Ha elutasítjátok az gyűlölködést, vagy azt, hogy újból és újból a sértést melengessétek, a bűnös gondolatok éhen halnak. Több annál, Urunk rendbe fogja tenni szíveteket. Ha teljesen Neki szentelitek magatokat, előbb vagy utóbb teret nyernek a jó érzelmek.

„Ezért mindenben hasonlóvá kellett lennie a testvéreihez, hogy irgalmas és hű főpap legyen az Isten előtti szolgálatban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért” (Zsid. 2: 17).

A megváltás tanításának megértése nélkül lehetetlen megfelelő módon tárgyalni az Isten bocsánatának kérdését.

A megváltás tana a megbocsátásról szóló üzenet középpontjában van. Az az evangélium, amit hirdetünk, végső soron nem más, mint a megváltás általunk való értelmezése. Ha az ember pedig nem hirdeti Krisztus halálának igazi értelmét, akkor nem igaz módon hirdeti Őt (vö. az 1 Kor. 1: 23; 2: 2; Gal. 3: 1-el!).

Az első fejezetben már röviden megismerkedtünk ezzel a témával. Figyelembe véve azonban ennek jelentőségét, újból visszatérünk hozzá, hogy még közelebbről szemügyre vegyük azt. Ahogyan már megjegyeztük, a történelem során különböző gondolatok ütötték fel fejüket a megváltással kapcsolatban. Megkérdőjelezhetetlen realitás az, hogy az ember nézőpontja a megváltással kapcsolatban következményekkel jár arra nézve, hogyan értette meg azt a tanítást, amit Isten elébe tárt. A megváltás nem megfelelő megértése pusztító hatású lehet. Az egyháztörténelem színterei telve vannak olyan példákkal, amikor az emberek helytelen következtetésre jutottak ebben a kérdésben, akkor a hitben is hajótörést szenvedtek.

A megváltás tana gyakran válik harctérré a keresztyének és a hamis tanítók között. Az egyik legfontosabb különbség a sok közül az igaz egyház és a hamis tanítások lényege között egyértelműen a megváltás kérdésének helytelen értelmezéséből fakad a szektákon belül. Tehát, ez egy különösen fontos kérdés, ebből kifolyólag pedig jobb nem hagyni lehetőséget a vitára a szakértők között. Az egyszerű keresztyéneknek rendelkezniük kell a megváltás tanának elementáris értésével ahhoz, hogy ki tudjanak állni a pástra ezekkel a kárhoztató tévelygésekkel szemben.

A tévelygések legrosszabb formái gyakran nagyon szelíd formába vannak öntve. Nagyon sok ezek közül a hamis nézetek közül tartalmaznak egy csepp jól hangzó igazságot, amely még biblikusnak is tűnik. Az utóbbi években gyakorlatilag báránybőrbe bújtatták őket. Ezek az ősi, régen kiszuperált tévelygések ma állhatatosan újból arra törekednek, hogy a keresztyének elfogadják őket. Mindebben az a legrosszabb, hogy a protestáns körökben növekvő tanbeli tolerancia a legtöbb hívőt nem megfelelően készítette fel arra, hogy meghatározza, és még inkább elvesse ezeket a tévelygéseket az általunk tárgyalt kérdésben.

Az a feladatom az adott mellékletben, hogy felvázoljam és megmagyarázzam azokat az alapvető nézeteket a megváltással kapcsolatosan, hogy miért ennyire veszélyesek ezek a nézetek. Ha figyelmesek lesztek, akkor meg fogtok ismerkedni ezekkel a nézetekkel, és még az előtt el fogjátok őket vetni, mielőtt azok megizmosodhatnának és kárt okozhatnának. Mindennél fontosabb, hogy ezeknek a kérdéseknek a megértése megerősítse hiteteket az evangéliumban, és segítségetekre legyen az igazság hirdetésének hatékonyabbá tételében.

Az egyik legelterjedtebb nézet a megváltással kapcsolatban az, hogy Krisztus halála – a Sátánnak fizetett váltság volt. A Mk. 10: 45 a következőket mondja: „Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért”. Az 1 Tim. 2: 6 azt tanítja, hogy Krisztus: „váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében”. Az a nézet, amit éppen most tárgyalunk, azt állítja, hogy az a „váltság”, amelyről ez a vers szól, a Sátánnak volt kifizetve a bűnösök szabadságáért, mivel ő valamilyen módon jogot formált ezekre a lelkekre. Sokan a korai egyházatyák közül, úgy látszik, hajlottak a megváltás eme értelmezése felé (gyakran nevezve ezt a „váltság gondolatának” a megváltásban). Ez a nézet azonban inkább feltételezett, mint vitatott volt. Az első évszázadok során az olyan fogalmak, mint a „megváltás” vagy a „váltság”, gyakran pontosabb meghatározás nélkül voltak használva.

A korai keresztyén egyház tele volt ellentmondásokkal Krisztus személyét illetően. A gnosztikus tévtanok cáfolták Krisztus emberi természetét, míg az ariánusok isteni természetét kérdőjelezték meg. Az első négy évszázadban az Egyház hitvédői ezekkel az eretnekségekkel voltak elfoglalva, és a megváltás tanát egyszerűen nem tanulmányozták abban az időben. Következésképpen, az egyházatyák kommentárjaira nagy részben nem úgy kell tekinteni, mint alapvetően kimunkált tanbeli hitvallásra, hanem inkább, mint olyan művekre, amelyek kiformálatlanul és nem teljes módon tartalmazzák a megváltás tanát.

A. Hodge rámutatott arra, hogy a megváltásról szóló egészséges tanítás minden eleme világosan ki volt fejtve az egyházatyák műviben, habár sosem szisztematizálták azokat. Hodge azt írta, hogy habár az egyházatyák műviből hiányoztak a megváltás széles körben elterjedt nézetei, ennek ellenére gyakran „nagy részben háttérbe szorultak, rendezetlenül keveredtek az igazság vagy hamisság más elemeivel”.¹⁹ Következésképpen, hiba lenne, ha az egyházatyák műveiből túl sok következtetést vonnánk le a Sátánnak való váltság megfizetését illetően.

Az utóbbi években a váltság teóriája nagyon durva formában volt újjáélesztve különböző karizmatikus vezető személyek, olyanok, mint Kenneth Coupland és Kenneth Hagin által, akik a 20. század eleji karizmatikus evangélista, E. V. Keynone hatása alá kerültek.²⁰ Ezek az emberek azt tanítják, hogy Krisztus úgy szerezte meg a bűnösöknek a váltságot, hogy szó szerint szenvedett a pokolban (és nem úgy, hogy azt kereszten való halálával szerezte meg). Azt feltételezik, hogy mikor Krisztus meghalt, lement a pokolba, és ott szenvedett azért, hogy kifizesse a bűnök árát a Sátánnak.

A Szentírásban azonban semmi sem feltételezi, hogy a Sátánnak bármilyen módon is törvényes joga van a bűnösökre. A bűnösök szabadulása érdekében nincs szükség a Sátán kiengesztelésére vagy kielégítésére. A Bibliában használt „váltság” szó magába véve nem a „megváltás árát” jelenti. A Bibliában nincs olyan állítás, hogy a Sátánnak bármilyen hatalma lenne is arra, hogy váltságdíjat követeljen a bűnösök üdvössége érdekében. Több annál, aki így gondolkodik, egyértelműen egy hamis tanításnak nyit ajtót. Maga a Sátán kárhoztatva van Isten által (Mt 25: 41); ezért semmilyen módon nem tarthat igényt valamilyen fizetségre a bűnösök lelke miatt.

Emellett, a Szentírás világosan beszél arról, hogy Krisztus váltsága Istennek bemutatott áldozat volt: „Ahogyan a Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk "áldozati ajándékul, az Istennek kedves illatként” (Ef. 5: 2). Krisztus haláláról prófétálva, Ézsaiás a következőket mondta: „Az Úr akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az Úr akarata célhoz jut vele” (53: 10). Az engesztelési áldozat olyan áldozat volt, amelyet Istennek mutattak be, és ahogyan erről ez a vers is beszél, Krisztus halálának értelme abban állt, hogy kielégítse az Isten igazságosságát, és nem abban, hogy kiváltson a Sátántól.

Még egy hamis nézet a megváltással kapcsolatban – az a gondolat, hogy Krisztus halála alapjába véve egy erkölcsi példa. Ez a gondolat (más szavakkal az „erkölcsi hatás teóriájának” is nevezik a megváltással kapcsolatosan) különböző formában végighaladt az egész egyháztörténelmen. A tizenkilencedik század elején Peter Abelard fejtette ki, mint reagálást Anselmus nézetére (ld. lejjebb). Abelard cáfolta azt, hogy az Isten igazságossága bármilyen váltságot is követelne a bűn miatt, és azt állította, hogy Krisztus megváltói halálának értéke leginkább abban a példamutatásban volt, amit Ő a bűnösökre hagyott.

Szinte ugyanez a gondolat volt kifejezve a szociánusok által a Reformáció idejében. Napjaink liberalizmusán előfutárai – a szociánusok, azt állították, hogy Isten szeretete Isten legfontosabb atribútuma, gyakorlatilag semlegesítve az Ő haragját. Vagyis azt hitték, hogy Isten képes úgy is megbocsátani a bűnösöknek, hogy semmilyen váltságot nem követel ezért.

A szociánusok azt állították, hogy vagy a bűnök lehetnek megbocsátva, vagy meg lehetnek váltva, de a kettő egyszerre semmiképpen sem lehetséges. Ha a bűnök meg vannak bocsátva, akkor nincs helye a váltságnak. Mivel minden, ami ki van fizetve, a valóságban nem lehet megbocsátva. A Szentírásból tudjuk, hogy Isten nagylelkűen és készségesen megbocsát (Neh. 9: 17; Ézs. 55: 7; Mik. 7: 8). Ezért, a szociánusok gondolatmenete szerint, Krisztus halála semmiképpen sem lehetett fizetség a bűnért, egyszerűen csak az engedelmesség és a hívők iránti szeretet példájaként szolgál, utat mutatva az életre.

Úgy látszik, sokan meggyőzőnek találják ezt a képlékeny állítást, ami nagyon sok kárt okozott az egyháznak. Eme nézet tragikus öröksége a megváltásra nézve leginkább a liberális teológia térhódításában mutatkozott meg, amely nagyon sok vezető protestáns felekezetet elért.

Több annál, maga az érvelés egyértelműen bibliaellenes. Emlékezzünk arra, hogy a szociánusok érvelésének lényege a következő: az Isten kegyelme olyan nagy, hogy abszolút szükségtelenné teszi a bűn váltságát; a bűnök mindentől szabadon megbocsáttatnak, semmiféle isteni igazságosságot nem kell kielégíteni. Azok közül azonban, akik a megváltás eme nézőpontját támogatják, úgy gondolják, hogy a véres áldozat bemutatása a megváltás elnyerése érdekében – pogány gondolat.

Mit mond azonban a Szentírás? „A törvény szerint majdnem mindent vérrel tisztítanak meg, és vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat” (Zsid. 9: 22). A Szentírás azt tanítja, hogy az Isten kegyelme az üdvösség szempontjából a vér általi engesztelésre van alapozva, és az által erősíttetik meg. Abszolút nem úgy tartja, hogy szükségtelen a bűnökért való váltság, hisz maga az isteni szeretet fejeződött ki az által, hogy Jahve saját Fiának vére által kész volt kifizetni a váltságot.

Több annál, mikor az ember azt az álláspontot fogadja el, hogy Krisztus halála nem más, mint egy példaadás, akkor jócselekedetekkel veszi körbe magát. Ebben az esetben a személyes üdvösség és megjavulás felelőssége a bűnös vállát nyomja.

Ha Krisztus megváltói tette – csak példaadás, akkor az tényleg semmis a mi életünkre nézve. A bűntől való szabadulás akkor a bűnös szubjektív ügyévé válik az Ő példáját illetően. Újból csak kikerülhetetlen az eredmény – az üdvösség valamilyen cselekedetek általi megszerzése.

Még egy pár szót szeretnék ejteni az üdvösség egy másik hamis nézetéről – a „kormányzói nézetre”, amiről már röviden szót ejtettünk az 1. fejezetben. Ez egy kompromisszumos álláspont a tradicionális nézet (ld. lejjebb), a szociánusok által hirdetett erkölcsi példa, valamint napjaink liberálisai között. A kormányzói nézet azt az álláspontos foglalja el, hogy Krisztus halála csak Isten haragjának kifejezése volt a bűnnel szemben, és nem reális váltság a bűnösökért. Ennek a nézetnek megfelelően a kereszt mind Isten haragját (ami Krisztus kegyetlen szenvedésében mutatkozott meg), mind Isten szeretetét (ami Krisztus készségét mutatta, amely által kész volt elhordozni ezt a szenvedést) fejezte ki. Ennek a nézetnek az alapján azonban a szenvedés nem helyettes áldozat valakinek a bűneiért. Krisztus halála egyszerűen csak nyílt demonstrálása volt annak, hogyan néz ki Isten haragja a bűnnel szemben, és nem a bűnök váltságának realitását foglalta magába. Ezért ahelyett, hogy kielégítette volna az isteni igazságosságot, Krisztus halála csak egy indíttatás a megtérésre, felmutatva előtte mind a kegyelmet, mind Isten szigorúságát. A kormányzói teória támogatói, a szociánusokhoz hasonlóan, azt gondolják, hogy Isten váltság nélkül is megbocsát, egyszerűen elengedve azok bűnét, akik megtérnek Hozzá.

A kormányzói teória jogi értelemben, jogi szempontból igazodik a megváltáshoz. A bűn szembe ment mind az Isten törvényével, mind az Ő erkölcsi vezetésével. Krisztus halála megmutatja a bűnösöknek Isten szigorúságát a bűnnel szemben. Ily módon, meg van óvva a törvény nagysága és zsinórmértéke, ezért Isten igazságos tud lenni a kegyelemben, még akkor is, ha Ő egyszerűen elengedi a bűn büntetését.

Eme nézet fényében Krisztus valójában nem fizetette ki senki helyett a bűn váltságát. Ahogyan a szociánusok nézete, ez a teória is azt tartja, hogy a megváltás semmilyen objektivitással nem bír a bűnös számára; ez egyszerűen egy szimbolikus gesztus. Következésképpen, a megszabadulás – egy szubjektív dolog, ami teljes mértékben a bűnös reakciójától függ. A kormányzói nézet kötelességszerűen az arminianizmus extrém formájához vezet (ez az a tanítás megnöveli az ember felelősségét az Isten mindenható hatalmának kárára), sőt peligianizmushoz (annak cáfolata, hogy a bűnös ember állapota képtelenné teszi őt saját maga megváltására).

A kormányzói teória első támogatója Hugh Grotius, a XVII. század elejének holland teológusa volt. Grotius gondolata elfogadásra talált New England néhány XVII. és XVIII. századi teológusa körében, ezt a gondolatot támogatta többek között Charles Finney is. Napjainkban a kormányzói nézet szintén újjá éled olyan csoportok hatására, mint a Youth With A Mission, valamint néhány népszerű keresztyén író és igehirdető által.

A kormányzói teória azonban halálosan veszedelmes. Úgy kiforgatja az evangéliumot, hogy annak hirdetése helyett, hogy mit tett Isten a bűnösökért, a hangsúly arra tevődik, mit kell a bűnösöknek tenniük. Ennek a teóriának logikus következménye, hogy gyakran ahhoz vezet, hogy ellentmond a hitből való megigazulás fundamentális tanításának. A szociánusok gondolatmenetéhez hasonlóan, a kormányzói teória a bűnöst teljes felesen a bűnösre helyezi a megmenekedés és a megigazulás felelősségét.

George Otis, a kormányzói teóriának napjaink legnagyobb képviselője, így írja le azt az erkölcsi dilemmát, amit meg szeretne oldani.

„Isten szereti az embert. Ő annyira szereti őt, hogy szoros kapcsolatban szeretne vele lenni. Ugyanakkor Ő azt is elismeri, hogy a bűn – rettenetes, de egyben hatalmas gonoszság, és Ő nem szeretné, hogy a bűn elterjedjen az egész világmindenségre, és kontroll nélkül maradjon. Hogy segítsen az embernek annak megértésében, mennyire utálatos a bűn valójában, és Ő mennyire elítéli azt, Isten a bűnhöz büntetési tételt is kötött, és ez a szankció nem más, mint a halál.

Mit fog ennek következtében tenni Isten? Vajon tényleg azt teszi-e, hogy a bűnt átadja a felejtésnek, és azt mondja: „Jól van, tudom, hogy mit mondtam, hogy „amely lélek vétkezik, az meghal” – az adott esetben azonban a bűnös lelke élni fog, mivel Nekem az élet nagyon tetszik, és nem szeretném, ha meghalna”?

Mi lesz azonban akkor, mikor a következő ember vétkezik? Ő szintén kedves Istennek. És a következővel mi lesz, mivel nagyon hamar senki sem fog meghalni a bűnei miatt. A másik alternatíva azonban az, hogy mindenki meghal. Ez azonban nem egy vigasztaló alternatíva. Ezért ez Isten vezetésének problémája. Hogyan képes Isten, Aki ennek a világmindenségnek az igaz erkölcsű Ura, Aki felelős mindezért – betartatni a világmindensége törvényét és igazságát, és megvédve a társadalmat, kilábalni ebből a dilemmából? Ez Isten vezetésének a problémája”.²¹

Ha hiszünk Otis-nak, akkor Isten úgy oldotta meg ezt a „dilemmát”, hogy az isteni igazságosságot dramatikus módon Krisztus halálában mutatta be. Otis itt a Róma 3: 25-öt idézi: „Mert az Isten őt [Krisztust] rendelte engesztelő áldozatul azoknak, akik az ő vérében hisznek, hogy igazságát megmutassa. Isten ugyanis az előbb elkövetett bűnöket elnézte”.

Figyelmen kívül hagyva a megkegyelmezést (amely kötelezően beszél az Isten haragjának kielégítéséről), Otis a „rendelte” szóba kapaszkodik, és azt állítja, hogy Krisztus halála nem volt a bűnért való reális fizetség, csak arra szolgált, hogy csak bemutassa az Isten igazságosságát. Azt mondja:

„Krisztus nem fizette ki az adósságot, és szó szerint nem hordozta el a törvény kárhoztatását az Ő népéért. Ő előkészítette bűneink elengedésének útját. Vagy egyszerűen fogalmazva, megkerülve minden szóképet, Ő a bűnbocsánatot az evangélium elvárásainak megfelelően következetessé, megfelelővé, és érdemessé tette. Az az igazság, hogy Krisztus nem azt adta, amit az emberek érdemeltek volna”.²²

Összehasonlítva ezt a szociánusok történelmi nézetével, valamint a kormányzói teória képviselőinek nézetével, Otis szintén azt állítja, hogy a bűnbocsánat nem követeli meg a váltságot:

„Isten személyes alapon a bűn elkövetése után egy pillanattal: „Igen, megbocsátok neked”. Semmiféle haragot vagy keserűséget nem táplál. Az Ő megbocsátása nincs váltsághoz kötve. Az Ő szeretetének nincs feltétele. Mint igazságos, erkölcsös Fenntartója a világmindenségnek, óvatosnak kell lennie a maga szerepében, nem mint Atyánknak, hanem mint a világmindenség igazságos Uralkodójának, hogy ne váljon figyelmetlenné a megbocsátásában úgy, hogy az másokat vétkezésre buzdítson. Ő ezt nem engedheti meg”.²³

Ezért a megváltással kapcsolatosan kormányzói teória azt mondja, hogy mindez csak az Isten neve jóhírének fenntartása érdekében, és nem a bűnösök helyetti reális helyettes halál miatt volt erre szükség.

Charles Finney elfogadta ezt a nézetet a megváltással kapcsolatban, mivel ő arra az előfeltételezésre épített, hogy sem a bűn, sem az igazság nem tulajdoníttathatik az embernek egy másik ember által. Finney azt állította, hogy az a helyettes áldozat gondolata, amely által a bűnös vétke Krisztusnak tulajdoníttatik, igazságtalan.²⁴ Ezért ő cáfolta annak lehetőségét, hogy Krisztus igazságát a bűnösöknek tulajdonítsák (a Róma 4: 5; a Fil. 3: 9 ellenében). Ez ahhoz vezetett, hogy cáfolt néhány alapvető evangéliumi tantételt, olyanok például, mint a hitből való megigazulás, vagy az eredendő bűn tana.

A megigazulás kérdésével kapcsolatban Finney cáfolta, hogy Isten megigazítja a tisztátalant (vö. a Róma 4: 5-el!). Ehelyett azt tanította, hogy ahhoz, hogy valaki üdvösséget nyerjen, a bűnösnek gyakorlatilag magának kell igazzá válnia. Azt írta:

„Nincs megigazulás törvényes vagy bírói értelemben, kivéve, ha az általános, beteljesített, és a törvénynek való állandón engedelmesség alapján járunk el. Ezt, természetesen, elvetik azok, akik azt a nézetet vallják, hogy az evangélium szerinti megigazulás, vagy a bűnösök megigazulása a megigazulás bírói vagy jogi természetéhez tartozik. Ragaszkodnak ahhoz a törvényes elvhez, hogy mindaz, amit az egyik ember tesz a másik érdekében, maga teszi azt, és következésképpen a törvény nekünk tulajdonítja Krisztus engedelmességét annak alapján, hogy Ő engedelmeskedett helyettünk. Erre azt felelem… Az Ő engedelmessége csak Őt tudta megigazítani. Azt sosem lehet nekünk tulajdonítani… Számára egyszerűen lehetetlenség volt engedelmeskednie helyettünk”.²⁵

Finney szerint akkor milyen alapon igazulnak meg a keresztyének? Csak a törvénynek való engedelmesség tudná őket megigazítani. Finney egész ellenvetése abban áll, hogy a bűnös képtelen megigazulni valaki igazságának neki tulajdonítása által. Ennek következtében Finney-nek egyetlen lehetősége marad: az önmegigazulás teológiájának elfogadása. Bármilyen oldalról vennénk szemügyre, ez nem más, mint a cselekedet általi üdvösség. Más szóval, ez egy más evangélium, aminek az igazi keresztyénséghez nincs semmi köze.

Finney teológiai hagyatéka miniatürizálva azt mutatja be, elkerülhetetlenül hová vezet a kormányzói teória az üdvösségre nézve. Finney világosan látta az üdvösségről vallott nézetének az eredményét. Azt állította, hogy nemcsak a megigazulás, de maga az újjászületés is magának a bűnösnek, és nem Istennek a műve. Azt írta:

„[A bűnösöknek] mindenek mielőtt meg kell változtatniuk szívüket, vagy célirányosságukat, mielőtt egyáltalán valamilyen akaratot mutatnának saját önző céljaikon kívül. Ez a Biblia mindenhol tetten érhető, világos tanítása. Ez úgy mutatja be az újjá nem született embereket, mint akik teljesen meg vannak romolva [Finney állítása szerint ez tisztán önkéntes választás, nem örökölt romlottság], és megtérésre hívja őket, hogy magukban új szívet alkossanak”.²⁶

Mindezek a hamis nézetet azért jöttek létre, mert Finney el volt kötelezve a megváltás kormányzói modellje iránt. Ezek az elengedhetetlen következményei eme nézet alkalmazásának. A kormányzói nézet nagyon gyakran kéz a kézben jár az „ébredésesek” tanításával. Már az 1. fejezetben megemlítettem, hogy van egy oldal az interneten, amely úgy propagálja ezt a teológiát, mint Revival Theology Resources, vagyis az ébredés teológiájának erőforrásait.

Az „ébredésesek” tanításának, amely össze van kötve a megváltás kormányzási teóriájával, elkerülhetetlenül nagyon is emberközpontú hangsúlya van. Azt állítják, hogy az ébredés – az emberi döntés és cselekedetek következménye, és nem a szuverén Isten munkája. Mellesleg, ennek a teológiának teljes hangsúlya nem arra támaszkodik, hogy mit tett Isten értünk, hanem arra, hogy mit kell tennünk nekünk magunknak annak érdekében, hogy jobbá váljunk.

Ez az elkerülhetetlen eredménye annak a teológiának, amely minden által kifejezi a megváltást, kivéve azt az objektív dolgot, amit Isten tesz mindenkiért, akit Ő megvált. Elvetve a megváltást, mint olyan fizetséget, amit Krisztus hozott az emberek bűnéért, a megváltás feltételeként elkerülhetetlenül azt megneveznetek, amit a bűnös tett saját magáért.

Ez pedig másként határozza meg a kereszt jelentőségét. Ahelyett, hogy meglátnák Krisztus megváltói munkáját, mint objektív, befejezett cselekményt, ez a teória úgy határozza meg a megváltást, mint szubjektív erőforrást. George Otis, akinek igehirdetését idéztük fentebb, ennek klasszikus példáját adja. Azt mondja: „A kereszt ereje nem valami meghatározhatatlan, absztrakt, forma nélküli, mindent átfogó rendezésben mutatkozik meg. A kereszt ereje, Krisztus vére erejének képessége szó szerint, szó szerint, szó szerint abban rejlik, hogy maga alá vesse az ember szívét”.²⁷

Úgy jellemezve a megváltást, mint „meghatározatlan, absztrakt, forma nélküli rendezést”, Otis befeketíti az objektív, befejezett ügy gondolatát. Magára marad a megváltás szubjektív elemeivel. Ahogyan pedig azt láthatjuk Charles Finney, valamint azok örökségéből, akik eme gondolat propagálói voltak, azt látjuk, hogy eredmények végső soron pusztítóak voltak az igaz evangéliumra nézve.

A megváltás igaz tanítása, úgy, ahogyan azt a Szentírás taglalja: Krisztus halála a bűnösökért bemutatott helyettes halál volt. Isten törvényszegésük vétkét Krisztusnak tulajdonította, és utána megbüntette Őt mindezért. Krisztus igazsága mindazoknak tulajdoníttatik, akik hisznek. Ez taglalva van az 1. fejezetben, de engedtessék meg, hogy emlékeztessek a Biblia egyes helyeire, amelyek alátámasztják és kiemelik ezt az igazságot:

● Ézs. 53: 5-6: „Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért”.

● 2 Kor. 5: 21: „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne”.

● Gal. 3: 13: „Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk - mert meg van írva: "Átkozott, aki fán függ".

● 1 Pt. 2: 24: „Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg”.

● 1 Pt. 3: 18: „Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint”.

● 1 Jn. 2: 2: „Mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világ bűnéért is”.

A megváltás tökéletes fizetség volt a bűnökért, hogy az kielégítse Isten igazságát és haragját, hogy Ő meg tudja bocsátani a bűnt, nem kötve kompromisszumot az Ő szentséges mércéjének rovására.

Ahogyan azt már fent megjegyeztük, A. Hodge azt állítja, hogy eme nézet minden eleme már a kezdet kezdetén a keresztyén tantételek szerves részét képezték. Hodge a következőket írja: „Néhány kivételt figyelmen kívül hagyva, az egyház az elejétől a végéig a megváltás tanán szó szerint Isten kegyelmét értette, a bűn elfedezésének eszköze által”.²⁸ Hodge ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy, minél tisztább volt az egyház koncepciója a megváltás kérdésében, annál több igaz erőt és energiát tapasztalt az egyház. A megváltás tanának nem megfelelő értelmezése mindig a helyi egyház lelki egészségének hanyatlásához vezetett.

Ahogyan azt már azonban megjegyeztük, az első évszázadokban a megváltás helyes látásának szomszédságában gyakran ütötték fel fejüket különböző merész gondolatok, amelyek babonasággal voltak átitatva, és a kivásárlás gondolatát kísérték.

A megváltás jóval pontosabb értelmezése annak világosságában Canterbury-i Anselmus (1033-1109) műveiben jelentek meg. Anselmus volt az első nagynevű teológus, aki erejét összeszedve, arra törekedett, hogy a megváltást doktrínaként megértse. Az az alap, amit a megváltás meghatározásának vetett, végső soron annak alapját adta, amelyre a protestáns Reformáció építkezett.

A későbbiekben az egyháztörténelem azt mutatja, hogy a megváltás helyettes aspektusai ki voltak emelve, és megfelelően voltak értelmezve, az egyháznak jól ment sora. Mikor ezeket a tanításokat kétségbe vonták, vagy homályossá váltak, az egyház komoly hanyatlásnak indult.

„Ezért mondom nektek: minden bűn és káromlás meg fog bocsáttatni az embereknek, de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg. Még ha valaki az Emberfia ellen szól, annak is megbocsáttatik, de aki a Szentlélek ellen szól, annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben” (Mt. 12: 31-32).

Nem egyszer lehettünk tanúi annak, hogy Isten az Ő természete szerint – egy megbocsátó Isten. A megbocsátás témája az elejétől a végéit áthatja a Szentírást. Még akkor is, mikor Mózes lejött a Sinai-hegyről a törvény kőtábláival, Isten aláhúzta a megbocsátásra való készségét: „Elvonult előtte az Úr, és így mondta azt ki: Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy! Megtartja szeretetét ezer ízig, megbocsátja a bűnt, hitszegést és vétket. Bár nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem megbünteti az atyák bűnéért a fiakat és a fiak fiait harmad- és negyed ízig” (2 Móz. 34: 6-7). Azt lehet mondani, hogy mind a törvény, mind az evangélium arra vannak rendelve, hogy megbocsátásra tanítsanak minket: a törvény – aláhúzza a megbocsátás szükségességét, míg az evangélium – látva ezt a szükséget, gyakorlatilag felajánlja a megbocsátást a bűnösöknek.

Következésképpen, a megbocsátás elidegeníthetetlen része Isten erkölcsi természete meghatározásának. Isten kész megbocsátani. Bárki, aki Hozzá fordul igaz bűnbánattal – még a legalávalóbb bűnös is – bőséges, készséges, kifogyhatatlan kegyelmet talál.

A legtöbb bűnösnek azonban bűnös tendenciája van arra nézve, hogy kételkedjen Isten készségében, hogy az ő bűneit is megbocsátja. Gyakran találkozom olyan emberekkel, akik úgy gondolják, hogy egyes általuk elkövetett bűn megbocsáthatatlan. Igaz-e mindez? Vannak-e olyan bűnök, amelyeket Isten nem tud megbocsátani? Vajon kizárja-e az embert a megbocsátás szférájából a bűn kegyetlensége, vagy mennyisége?

Meg vagyok győződve, és hiszem, hogy támogattok ebben, hogy a lehető legnagyobb bűn, amit el tudunk képzelni – Jézus Krisztus halálra adása. Nem tudok elképzelni ettől galádabb bűnt. Azonban épp így jártak el emberek az Isten Fiával. Ennek ellenére azonban, mikor Urunk a kereszten függött, és haldoklott, azokért imádkozott, akik megfeszítették Őt: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk. 23: 34). Ha Isten Fiának meggyilkolása meg lehetett bocsátva, akkor természetesen a bűn súlyossága nem foszthatja meg az embert a megbocsátástól.

Mi a helyzet azonban a bűn mennyiségének kérdésével? Bárkinek – akár egy olyan valaki az illető, aki több mint hetven évet töltött engedetlenségben, teljes erkölcstelenségben, vagy egy gyerek, aki hétévet élt le – az engedetlenség a legnagyobb bűne, de ha Isten felé fordul, megbánva és megvallva azt, Isten megbocsát neki.

És végül az utolsó, van-e olyan fajta bűn, amit Isten nem bocsát meg? A Szentírás áttekintése azt mutatja, hogy Isten megbocsátja a bálványimádást, a gyilkosságot, a telhetetlenséget, a paráznaságot, a házasságtörést, a homoszexualitást, az istenkáromlást, a részegeskedést, a rablást, és bármely más elképzelhető bűnt, még az önhittséget is. Még azoknak is megbocsát, akik elvetik Krisztust. Ha Ő nem bocsátaná meg ezt, senki sem nyerne üdvösséget. Minden ember, ilyen vagy olyan formában, üdvössége előtt elvetette Krisztust.

Ennek ellenére azonban van egy olyan embercsoport, amely elvetette Krisztust, és azt tapasztalták, hogy valóban van egy olyanfajta bűn, amelyet Isten nem bocsát meg. A farizeusok üldözték Krisztust egész földi szolgálata során, szóval és tettleg is elvetve Őt. Elutasításuk következtében Krisztus a következő vészjósló szavakat mondta nekik: „Ezért mondom nektek: minden bűn és káromlás meg fog bocsáttatni az embereknek, de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg. Még ha valaki az Emberfia ellen szól, annak is megbocsáttatik, de aki a Szentlélek ellen szól, annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben” (Mt. 12: 31-32). Mi az a Lélek elleni káromlás, és mi vezette a farizeusokat arra, hogy elkövessék ezt a bűnt? Vizsgájuk meg eme fejezet szövegösszefüggését, és nézzük meg a megbocsáthatatlan bűn természetét.

Jézus galileai szolgálata során egyszer Hozzá vittek „egy vak és néma megszállottat, és ő meggyógyította, úgyhogy a néma beszélt és látott” (22. vers). Krisztus szolgálata során sok hasonló esettel találkozott. Mint az átlagemberek, mind a vallási vezetők sok olyan váratlan, teljes, megváltozhatatlan, és egyértelmű gyógyulást láttak, amit Urunk végzett el (9-15. versek, vö. a 4: 23-25; 8: 2-4; 9: 1-8). Az Ő természetfeletti hatalmának forrása többé nem volt közszemlére téve a tömegek, vagy a vallási vezetők előtt.

Ennek ellenére sok ember továbbra is nem döntötte el, hogyan viszonyuljon Jézus személyéhez, és az Ő erejének forrásához. Az írástudók és farizeusok azonban jóval messzebb jutottak az ingadozástól. Szkepticizmusuk és Jézussal való elégedetlenségük más lapra tartozott; Ő most már fenyegetést jelentett számukra, és ellenségesen viselkedtek Vele szemben. Úgy tűnik, hogy Krisztus azért tette ezt a csodát, hogy arra ösztönözze a farizeusokat, hogy nyíltan is kifejezzék Iránta való ellenségességüket. A megszállott vak volt, és nem volt képes beszélni (valószínűleg süketsége miatt), ezután azonban váratlanul beszélt és látott. Jézus ezt úgy tette, hogy „Az egész sokaság elcsodálkozott ezen, és ezt mondta: Csak nem ez a Dávid Fia? (23. vers).

Valószínű, hogy ez a különálló csoda annyira megdöbbentette őket, hogy „az egész sokaság elcsodálkozott ezen”. A görög ige arra utal, hogy az emberek annyira megdöbbentek, hogy telve voltak álmélkodással és elragadtatással. Az ilyen reakció arra mutat, hogy Jézus tudatosan növelte meg eme csoda természetfeletti jellegét, természetét.

Az emberek reakciója azt mutatta, hogy úgy ismerték el ezt a csodát, mint egy lehetséges messiási jelet: „Csak nem ez a Dávid Fia”? Az Írásokban a „Dávid Fia” kifejezés a Messiás egyik titulusa volt (2 Sám. 7: 12-16; Zsolt. 89: 4; Ézs. 9: 6-7). Az a tény, hogy Jézus a Messiás, arra kényszerítette a farizeusokat, hogy erőteljesen cáfolják eme vélekedés megalapozott voltát.

Amaz igyekezetükben, hogy ellene álljanak a nép reakciójának, a farizeusok kutyaszorítóba kerültek, ami maga Jézus hozott létre számukra: „A farizeusok azonban, amikor ezt meghallották, kijelentették: Ez nem űzheti ki az ördögöket másként, csak Belzebubnak, az ördögök fejedelmének a segítségével” (24. vers).

A farizeusok gyakorlatilag azt állították, hogy Jézus nemhogy nem a Messiás volt, hanem „Belzebubnak, az ördögök fejedelmének” a szolgája. Ily módon azonban elég nehéz helyzetbe hozták magukat. Krisztus természetfeletti ereje egyértelmű volt, és eme erő forrása csak vagy Isten, vagy a Sátán lehetett. Mivel a farizeusok elutasították annak elfogadását, hogy Jézus Krisztus Istentől származott, arra voltak kárhoztatva, hogy azt állítsák, hogy Ő a Sátán küldötte.

És mikor a farizeusok próbálták a tömeget a saját oldalukra állítani, Jézus világosan látta, mivel próbálkoznak. Ezért Ő elkezdte őket feddeni vádaskodásuk logikátlansága miatt.

Először is Krisztus elkezdte kritizálni vádaskodásuk abszurd voltát: „Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul, és egyetlen város vagy ház sem maradhat fenn, amely meghasonlik önmagával. Ha pedig a Sátán a Sátánt űzi ki, meghasonlott önmagával, és akkor hogyan maradhat fenn az országa?” (25-26. versek). Logikus, hogy bármely királyság, város, ház, amely meghasonlik magával, elpusztul. Ezért ugyanez érvényes a lelki dolgokra is. A Sátán túlontúl ravasz, hogy azt parancsolja meg szolgáinak, hogy harcoljanak egymás ellen, mert ez lerombolná az a tervet, amelyet ő eszelt ki az emberek életét illetően.

Ugyanakkor az is igaz, hogy természete szerint a gonoszság romboló, és gyakran a gonosz erők saját magukat is elveszejtik (Mk. 5: 13). A démoni erők néha harcolnak egymás ellen. De sátáni erők sohasem fognak nyílt háborút viselni egymás ellen.

Abszurd dolog volt azzal vádolni Jézust, hogy az ördögűzést a Sátán ereje által végezte.

Utána Jézus elkezdte felfedni a farizeusok szívében húzódó gonosz, tisztátalan szenvedélyességet. „És ha én Belzebubbal űzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok kivel űzik ki? Ezért ők lesznek a ti bíráitok!” (27. vers). A „fiaitok” kifejezés gyakran jelzőként volt használva a tanítványokra vagy követőkre nézve (ld. a 2 Kir. 2: 3-at!). A farizeusok megmutatták előítéletüket az által, hogy támogatták azokat az igézéseket, ráolvasásokat, amelyeket követőik gyakoroltak. Ennek ellenére azonban, mikor Jézus űzte ki az ördögöket, és minden elképzelhető betegséget, akkor mindezt a Sátán mesterkedéseinek tudták be.

Az alapvető ok, amiért az emberek elvetették Krisztust, nem a bizonyítékok hiányosságában keresendő, hanem a személyes ellenérzésekben. Azok, akik gonosz dolgok cselekvésébe merülnek, bármi áron próbálják elkerülni a Krisztus igazságával való szembesülést. A farizeusok képviselték a sötétség mindazon fiait, akik állták, és nem is állhatták az Ő fényét (Jn. 3: 19). Ahelyett, hogy keresték volna a kimenekedést gonosz útjaikból a megigazulás által, el akarták pusztítani azokat, akiknek volt merszük szembesíteni őket tetteikkel.

Mivel a farizeusok támogatták követőik ördögűző praktikáit, Jézusnak joga volt feltételezni, hogy ezek a követők értik Krisztus farizeusok általi megvádolásának logikáját. Mi volt bűbájosságuk forrása? Ha a Sátán, akkor saját magukat ítélik meg, és azokat a vallási vezetőket, akik támogatták őket. Ha Isten, akkor ez a farizeusok vádja nem áll meg Krisztussal szemben.

A harmadik és legfontosabb oka a farizeusok részéről a vádnak, az Istennel való ellenkezés, amelyet Krisztus ily módon feddett meg: „Ha viszont én Isten Lelkével űzöm ki az ördögöket, akkor bizony elérkezett hozzátok az Isten országa. Vagy hogyan mehetne be valaki egy erős ember házába, és hogyan rabolhatná el annak javait, ha előbb meg nem kötözi azt az erős embert? Akkor azonban kirabolhatja a házát. Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem velem gyűjt, tékozol” (28-30. versek).

Egyetlen lehetőség maradt, vagyis az, hogy Jézus a csodákat az Isten ereje által vitte véghez, ebből pedig az következett, hogy nem lehetett más, mint a Messiás. Bármely zsidó ember, aki ismerte az Írásokat, tudta, hogy a Jézus által véghezvitt minden csoda előre meg volt jövendölve, mint a Messiás kísérőjele (Ézs. 29: 18; 35: 5-6). Mivel a Messiásnak Izrael örökkévaló királyának kellett lennie, logikus volt az az előfeltételezés, hogy Isten országa (mint Krisztus érdekszférája minden helyen és minden időben) szintén elérkezett.

Jézus szavait alátámasztották az Általa tett csodák. Az erős fegyveres házába betörő rabló példázatával illusztrálta ezt. A rabló nem vihet ki addig a semmiféle megszerzett zsákmányt, amíg meg nem kötözi a ház urát. Hasonló módon Jézus sem lett volna képes ördögöket űzni, míg azelőtt meg nem kötötte volna őt. És csak Isten képes bemenni a Sátán lakhelyére, megkötözni őt, és sikeresen kiüríteni annak hajlékát. Egyedül Istennek volt erre ereje és hatalma.

Jézus utána meghatározta a farizeusok Hozzá való viszonyát: ha ők nem Vele vannak, akkor Ellene támadtak. Csak kétféle viszony létezik; nem lehet szó semmiféle semleges álláspontról. A farizeusok vádaskodása felszínre hozta ellenállásukat és álláspontjukat, vagyis bemutatta, hogy Isten ellenségei.

Milyen messze tudnak az emberek elmenni a bűnben, hogy elveszítsék az üdvösség elnyerésének lehetőségét? Jézus azt mondta a farizeusoknak: „Ezért mondom nektek: minden bűn és káromlás meg fog bocsáttatni az embereknek, de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg. Még ha valaki az Emberfia ellen szól, annak is megbocsáttatik, de aki a Szentlélek ellen szól, annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben” (31-32. versek).

Az istenkáromlás – a bűn egy formája, itt azonban Jézus a bűnt és az istenkáromlást külön tárgyalja, és úgy emeli ki az istenkáromlást, mint a bűnnek legextrémebb formáját. Jézus a „bűn” szót alkalmazta, hogy körülírja a tisztátalan gondolatokat és tetteket, míg a „káromlás” szót arra használja, hogy bemutassa a tudatos vádaskodást, és az Isten elvetésének bármilyen lehetséges formáját. Azok, akik káromolják Istent, vétkesek abban, hogy az Úr nevét tudatosan gyalázzák és nevetik ki (vö. a Mk. 2: 7-el!). Az Ószövetség büntetése az istenkáromlásra a halálra kövezés volt (3 Móz. 24: 16).

Ennek ellenére Jézus azt mondta, hogy Isten még az káromlást is megbocsátja, ha az ember megtért belőle, és megvallja ezt a bűnét. Pál apostol is átélt egy ilyen megbocsátást: „Jóllehet előbb őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem, mert hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. De bőségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel” (1 Tim. 1: 13-14). Péter átkozta Krisztust (Mk. 14: 71), de az Úr megbocsátott neki, és helyre állította őt. Egy hívő sem kivétel ebben, mivel minden olyan gondolat és szó, amely az Úr nevét gyalázza, nem más, mint istenkáromlás.

Még Krisztus káromlása is megbocsáttatik: „Még ha valaki az Emberfia ellen szól, annak is megbocsáttatik” (32. vers). Az „Ember Fia” kifejezés az Úr emberi természetéről beszél, és következésképpen az Ő testben való földi életéről is. Ha az emberek helytelen módon vélekednek Krisztusról, és vétkeznek Ellene, nem lévén átfogó képük az Ő istenségéről, még mindig lehetséges a bocsánat, ha az ember teljes ismeretet nyerve, hisz. Pál megtérése megerősíti ezt az állítást; üdvössége előtt „hitetlenségébe tudatlanul cselekedett” (1 Tim. 1: 13).

Van azonban az istenkáromlás egy olyan formája, mikor Isten nem bocsát meg, ez pedig „a Szentlélek ellen való szólás” (Mt. 12: 31-32). Ez Krisztus következetes elvetése, a Szent Lélek teljes tanúskodó ereje mellett, és annak ellenére. Ezek az emberek elvetik a Szent Lélek ébresztette szembesítést, hogy Krisztus minden felhívása igaz, és politikai okokból elnyomták azt (Jn. 11: 47-48). Mikor az emberek olyan bizonyságot nyernek, amely megerősíti az Úr minden szavának és tettének forrását, és mindezek ellenére mégis elvetik Jézust, mint Messiást, akkor ezzel a megbocsátás határán kívülre helyezik magukat, és saját hitetlenségüket súlyosbítják. Számunkra, akik ismerjük és szeretjük az Urat, felfoghatatlan, hogy bárki is, aki teljes kinyilatkoztatást nyert, képes Őt elvetni és elítélni.

Azoknak, akik elutasítják a Krisztusban való hitet, nem lesz lehetőségük a megbocsátásra „sem ebben a világban, sem az eljövendőben” (Mt. 12: 32). Az „ebben a világban” alatt az egész emberi történelmet kell érteni, az „eljövendő” világ alatt pedig az örökkévalóságot. A megbocsátás örökké el lesz zárva azok elől, akik káromolják a Szent Lelket.

Azok az emberek, akikről szó van ebben a szövegben, hallották, hogyan tanított Krisztus, és hogyan prédikálta Isten igazságait, ennek ellenére elutasították a benne való hitet. Ők látták a Szent Lélek isteni erejét, amely Benne, és Általa munkálkodott, látták a mindenfajta betegségből való gyógyulásokat, az ördögi erők kiűzését, és minden bűn megbocsátását; ennek ellenére azonban azzal vádolták Őt, hogy csaló, az ördöggel cimborál, és a Sátán ereje által űzi ki az ördögöket. Isten nem tesz semmit azok számára, akik ily mértékben és módon, ilyen szembetűnő bizonyítékok mellett is elvetik Krisztust, mint Istent. A teológus William Hendricksen azt mondta ezekről az emberekről:

„Bűnük megbocsáthatatlan, mivel nem óhajtanak rálépni arra az ösvényre, amely az üdvösségre visz. A rabló, a házasságtörő, és a gyilkos számára van remény. Az egész avangélium arra buzdítja az ilyen embert, hogy emelje fel a hangját: „Isten! Légy irgalmas, nekem, bűnösnek”! Amikor azonban az ember úgy megkeményedik, hogy eldönti, nem veszi figyelembe a Lelket… olyan ösvényre lép, amely a pusztulásba vezet”.²⁹

Krisztus földi szolgálata során a farizeusok és mások, akik káromolták a Szent Lelket, Isten kegyelme nélkül maradtak. Isten Krisztusban kegyelmet mutatott irányukba, de ők elvetették azt, és gúnyolódtak Rajta, mintha a Sátán cimborája lenne. A Zsidó levél szerzője komor hangon figyelmezteti azokat, akik a farizeusok útján járnak, és elvetik Krisztust, figyelmen kívül hagyva az eléjük tárt igazságot, és a Biblia tanúságát az Ő természetfeletti tetteiről:

„Akkor hogyan menekülünk meg mi, ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel, amelyet az Úr hirdetett először. Azok pedig, akik hallották, megerősítették ezt számunkra,Isten pedig velük együtt tett bizonyságot jelekkel és csodákkal, sokféle erővel és a Szentlélek ajándékaival, amelyeket akarata szerint osztott szét. Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, s megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szentléleknek,akik megízlelték az Isten felséges beszédét és a jövendő világ erőit, de elestek: azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt” (Zsid. 2: 3-4; 6: 4-6).

A másik világháború folyamán az amerikai haditengerészet részt vett az Atlanti-óceán északi részén dúló harci cselekményekben. Egyszer egy sötét éjjel egy repülőgép anyahajót ütközet közben felfedezett az ellenség, és megtámadta azt. A hajón kiadták a parancsot, hogy minden fényt le kell kapcsolni, életbe lépett a teljes elsötétítés. Hat repülő azonban, amely bevetésről érkezett vissza, képtelen volt fények nélkül landolni. Kérésüket, hogy kapcsolják fel a jelzőfényeket, elutasították, mert ez halálos veszedelembe sodorta volna a hajót tartózkodó több ezer ember életét. Mikor a repülőknek elfogyott az üzemanyaga, a pilóták arra kényszerültek, hogy a jéghideg vízre tegyék le a gépeket, és mind a hat repülőnek a legénysége életét vesztette.

A bűnösök számára szintén eljön az az idő, mikor Isten lekapcsolja a fényeket, és az üdvösség lehetősége egyszer s mindenkorra elúszik. Az, aki elvetik az üdvösség mindent beborító fényét, többé nem talál rá arra. Mindörökre elveszti az üdvösség elnyerésének lehetőségét.

„Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban”

Azok a pogány moralisták, akik erkölcsöt tanultak, képtelenek voltak isteneiket példaként állítani az emberek elé, mivel mitológiájukban ezek az istenek telve voltak mindenféle elgondolt és elgondolhatatlan tökéletlenséggel. Sok klasszikus istenség gaztettekben túltett a legrosszabb fajta embereken is. Mi ebből a következtetés? Azok az istenek, amelyek megrontják az emberek életét, rosszabbak maguknál az embereknél.

Ezzel ellentétben szentséges hitünk kegyes tisztasága nemcsak annak parancsolataiban mutatkozik meg, hanem annak az Istennek a természetében is, Akit képviselnek. Mi magunk képtelenek vagyunk ideális jótéteményeket felmutatni, de képesek vagyunk arra, hogy lássuk annak világos ragyogását a mi Urunkban. Nincs a viselkedésnek olyan területe, ahol a hívő ember ne bizonyulnak felülmúlhatatlannak, ennek ellenére rá tudunk mutatni Jézus Krisztusra, Urunkra és Vezérünkre, mint Aki viselkedésünk mintája. A keresztyén hit mindent felülmúló áldásaiért minden dicsőség Istent, a mi Atyánkat, és az Úr Jézust illeti.

Mi arra a megbocsátó lelkületre hívunk fel, amely arra az Istenre mutat rá, Aki Krisztusért megbocsátott nekünk. Milyen ettől nagyobb áldott ösztönzésre van szükségünk, hogy megbocsássunk egymásnak? Milyen erkölcsi példával rendelkező embereknek kell nekünk lennünk, testvérek? Hallottunk már olyan emberekről, akik jótéteményben felülhaladták mindazt, amit az általuk képviselt vallás követelt tőlük, mindez számunkra azonban lehetetlen. Tetteinkkel vagy lelkületünkkel mi sosem tudjuk túlhaladni Istentől kapott hitünkön. Ha túl is szárnyalnánk a legmegbocsátóbb keresztyén testvéreinket is, mindig ott lesz felettünk Urunk és Megváltónk. Nekünk, erőnek erejével kell eljutni egyik kegyes gondolattól és tettől a másikig, Jézus azonban mindig felettünk fog állni, és folyamatosan Reá kell tekintenünk, mikor a kegyelem szentséges halmait ostromoljuk.

Most egy kicsit beszéljünk arról, hogy mire kötelez minket a szeretet és a megbocsátás. Itt azonnal látni fogjuk, hogy az apostol magát Istent állítja példaként elénk. Istennek eme mindent megbocsátó szeretetének példája előtt még életünk idejének nagy részét el fogjuk tölteni, és remélem, ez által még jobban megismerjük azt a kegyelmet, amely által képesek leszünk megbocsátani másoknak még hetvenszer hétszer is.

Szóról szóra meg fogjuk vizsgálni ezt a szöveget, ahhoz, hogy világos képet kapjunk.

1. Az első gondolatébresztő szó – „a Krisztusban”, vagy „Krisztusért”. Gyakran használjuk ezt a szót, de valószínű, hogy sosem gondolkodtunk el azon, hogy mi is annak igazi jelentése. Nézzük meg eme szó mélyebb értelmét, kérve a drága Lélek vezetését ehhez. „Krisztusért”. Mindaz a jó, amit Isten nekünk ajándékozott, „Krisztusért” ajándékozta nekünk, de ezen felül is különösen bűneink bocsánatát ajándékozta nekünk „Krisztusért”. Ez ennek a szakasznak a világos kijelentése. Azt jelenti – azért a hatalmas megváltásért, amit Krisztus ajánlott fel. Mint igazságos Bíró és Király, a Nagy Isten azért bocsátja meg a mi bűneinket, mert Krisztus megváltotta azokat. Ha a bűn egyszerűen Isten felé egy személyes sértés lenne, akkor lehetséges, hogy Ő, mint nagykegyelmű és mindent megbocsátó Isten, nem kívánt volna jóvátételt. A bűn azonban jóval több Isten személyes megsértésénél. A bűn Isten erkölcsi törvénye ellen irányul: felszaggatja a társadalmi rend alapjait, és ha szabadjára lenne engedve, akkor által minden anarchiába torkollana, és még magának az Uralkodónak a kormányzói hatalmát is megdöntené.

Isten hatalmas királysággal rendelkezik, amely nemcsak azokból az emberekből áll, akik ezen a földön élnek. Az Ő hatalma alatt vannak a másvilág angyalai, fejedelemségei, és hatalmasságai is. Nem volna ésszerű azt feltételezni, hogy Isten azért alkotta meg azon csillagok miriádjait, amelyeket este az égbolton látunk, hogy lakatlanul hagyja őket. Jóval ésszerűbb annak feltételezése, hogy a mi földünk csak egy jelentéktelen morzsa Isten birtokai közepette, egy egyszerű provincia az Urak Urának végtelen birodalmában. Ennek a világnak felháborító, önhatalmú engedetlensége Istennel szemben, és a jóvátétel hiánya, amit az engedetlenség miatt megkövetelhető, gyalázza a mindenekfelett ülő Nagy Bírót, lekicsinyelve az Ő birodalma feletti királyi hatalmát. Ha a bűn az ember esetét illetően büntetés nélkül maradna, az hamar nyilvánvalóvá válna az Ő teremtésének milliónyi világában, és ez azt sugallná, hogy lehet büntetlenül vétkezni – ha egy megtehette, miért ne tehetné meg a többi is? Ez felhívás lenne egy általános engedetlenségre. Ez a legveszedelmesebb katasztrófa lenne, ami csak végbemehet – ha csak egy olyan bűn is lenne, amit a legfőbb Bíró büntetlenül hagyna.

Egy olyan országban, ahol nem hajtják végre a törvény követelményeit a bűnözőkkel szemben, veszélyessé válik az élet. Így van ez Istennél is eme bűnös világot illetően. Éppen az Ő szeretete, valamint szentsége és igazságossága buzdítja Őt erre a szigorú ítéletre. A bűnt nem lehet és nem is szabad csak úgy elfedni addig, míg nincs az tökéletesen megváltva. Mindenek előtt meg kell történnie a bűnért való áldozatnak, amelyet maga a Mindenható Isten biztosít, hogy megmutassa az Ő szeretetét. Az Ő Egyszülött Fiát a halálba adta, vagyis maga az Atya biztosítja a megváltást Fián keresztül, Aki tökéletes egységben van Ővele. Ez számunkra felfoghatatlan, mégis nagyon is valóságos. Ha Isten az Ő igazságossága miatt megköveteli a büntetést, akkor azt Ő maga helyezi annak súlyát szeretetből magára. Ez egy csodálatos titok, ez a megváltás általi üdvösség útjának titka. Az azonban világos, hogy most Krisztusért bocsátott meg nekünk, mivel Isten törvényének megtépázott becsülete helyre lett állítva, és az igazságosság újból győzedelmeskedik.

Azt szeretném, hogy egy percig elgondolkozzatok azon, hogy Isten milyen könnyen és egyszerűen tudja elfedezni a bűnt az után, hogy Krisztus meghalt érte. A bűn elfedezése nehéz dolognak tűnik, míg nem szembesülünk a kereszttel, utána azonban elég könnyűnek látszik. A bűnre tekintettem, amely rettenettel töltött el, és azt nem mondtam: „Ezt az utálatos foltot sosem tudom lemosni; a legerősebb súrolószer sem képes kivenni a színét; előbb veti le a szerecsen az ő bőrének színét, és előbb szabadul meg a párduc az ő foltosságától. Oh bűn, te abszolút örökkévaló gonoszság, mi képes téged eltüntetni”? Utána megláttam az Isten Fiát, Aki meghalt a kereszten, szembesültem az Ő lelkének gyötrelmével, meghallottam kiáltásait, melyek bizonyságot tettek lelkének kínjairól, mikor Isten magára hagyta Őt, és úgy tűnt nekem, mintha a bűn elfedezése a legkönnyebb dolog lett volna az ég alatt. Mikor láttam, hogyan halt meg Jézus, többé nem értettem, milyen nehézségek lehetnének a bűn megöldöklésével. Ha az ember felmegy a Golgotára, és elkezd Arra tekinteni, Akit ő maga döfött át, akkor hisz Benne, és elfogadja a tökéletes megváltást. Akkor egyszerűvé és világossá válik, hogy az ő adóssága ki van fizetve, és most rendelkezésére áll a szabadság, és soha többé nem kerül ítélet alá, mivel az őt megítélő bűn elpusztíttatott az Úr és az Ő hatalmas megváltói váltsága által. Ezért, azon szenvedések alapján, amit Krisztus szenvedett helyettünk, Isten Krisztusért megbocsátott nekünk.

Eme szöveg második magyarázata az lenne, hogy Isten megbocsátott nekünk Krisztusnak, a mi Közbenjárónknak állapotának alapján. Sosem szabad elfeledni, hogy elsődlegesen mi Ádámban, mint képviselőnkben, buktunk el. Ha ő betartotta volna a szövetség feltételeit, akkor meg tudtunk volna állni általa; de mivel ő elbukott, mi is elbuktunk benne. Azért imádkozom, hogy ne álljatok ellen állapotunk ilyetén megfogalmazására, mivel van remény az emberek számára. Az angyalok valószínűleg ettől külön, függetlenül buktak el, egyik a másik után, ezért bukásuk visszafordíthatatlan volt, számukra nincs többé helyreállítás. Mivel azonban mi az első Ádámban buktunk el, számunkra maradt lehetőség a megbékélésre, a második Ádám által. Ezért az idő teljességében Isten elküldte az Ő Fiát, Jézus Krisztust, Aki asszonytól született, a törvény alatt, hogy második Ádámmá váljon. Ő arra vállalkozott, hogy levegye a vállunkról a terhet, és teljesítse helyreállíttassunk feltételeit. Az Isten szövetségének megfelelően Neki meg kellett jelennie a mi természetünkben, és ezt a természetet az idő teljességében Ő magára is vette. Neki el kellett hordoznia a kárhoztatást, amit Ő meg is tett a személyes szenvedése, és halála által. Neki alá kellett vetnie magát a törvénynek, aminek Ő messzemenőkig eleget is tett.

Most pedig, Jézus Krisztus, elhordozva a kárhoztatást, és betöltve a törvényt, igazságot nyerve Isten előtt, úgy áll Őelőtte, mint azoknak Közbenjárója, aki Benne vannak. Krisztusért Isten elfogadott bennünket Benne, megbocsátott nekünk, és Rajta keresztül változhatatlan és határtalan szeretettel tekint ránk. Így ér el minket minden áldás – Krisztusban, és Krisztus által. Ha pedig mi valóban Benne vagyunk, az Úr nemcsak megbocsátja bűneinket, hanem Benne ránk helyezi az Ő kegyelmének végtelen gazdagságát. Ezen felül úgy viszonyul hozzánk, mint ahogyan saját Fiához. Éppúgy bánik velünk, ahogyan Jézussal is bánna. Mily kellemes annak értése, hogy mikor az igazságos Isten ránk tekint, akkor a mi Megbékéltetőnkön keresztül – Közbenjárónkon keresztül néz ránk. Néha ezt énekeljük egyik dicséretünkben:

Pontosan így tekint ránk az Úr. Igazaknak könyvel el minket annak a megváltásnak az alapján, amit Megváltónk, mint az emberiség Közbenjárója, végzett értünk.

Most menjünk egy kicsit tovább. Mikor azt olvassuk, hogy „Krisztusért”, ez azt jelenti, hogy azért a hatalmas szeretetért, amit az Atya érez a Fiú iránt. Testvéreim, el tudjátok-e képzelni, milyen az Atya szeretete az Ő Egyszülött Fia iránt? Mi nem látunk be az Isten Fia örökkévaló fiúi állapotának magasztos csodája mögé anélkül, hogy ennek fénye el ne vakítana minket. Azt azonban tudjuk, hogy ők az egy Isten – az Atya, a Fiú, és a Szent Lélek; és a közöttük levő szövetség ereje minden értelmet felülhalad. „Az Atya szereti a Fiút” – ez mindig igaz volt, ahogyan igaz most is. De hogy milyen mélyen és milyen forrón szereti a Fiút, nem tudjuk értelmünkkel felfogni. Az Úr nagy dolgokat tesz az Ő szeretett Fiáért, mert szereti Jézust, mivel az Ő Fia iránti örökkévaló szeretetének bizonyítékaképpen, Akivel Ő egy mind természetben, mind lényeg szerint, amely még egy okként szolgál az Ő szeretnivalósága mellett, ezért az Úr Jézus Isten Szolgájává tette magát. Emlékezzetek arra, hogy az Úr Jézus engedelmes volt az Ő Atyja akaratának – egészen a halálig, mégpedig a keresztfának haláláig; minek utána felmagasztal Őt mindenek felé, és mindenekfelett való nevet adományozott Neki. Az egyik legédesebb gondolat, amelyben magamban vigasztalást nyerek, a következő – az Atya Isten mindent Krisztusért tesz. Van ebben még egy gyönyörűség – amikor Krisztus nevében könyörgök valamiért, meg lehetek róla győződve, hogy az meghallgattatik. „Krisztusért” van olyan könyörgés, ami a Magasságos Isten szívét mindig eléri. Mutassátok ki, hogy az általatok elfogadott áldás magasztalja Krisztust, és az Atya nem fog tudni ellentmondani, mivel Neki örömet okoz Jézus tisztelete, hisz kifejeződik benne az Iránta való szeretete. Ők minden időben közösségben voltak egymással. Ők mindig egyek voltak gondolatban; Ők sosem különböztek össze, és nem lehet közöttük nézeteltérés. Láthatjátok, hogy Ők annyira egyek, hogy mikor Urunk azt mondta: „Dicsőítsd meg a te Fiadat”, akkor nyomban azt is hozzáteszi: „a te Fiad is dicsőítsen téged”. Egymás iránti szeretetük olyan megfoghatatlanul magasztos, hogy ennek következtében Isten mindent Jézusért tesz. Isten Ő érte bocsát meg nekünk. Ő ezt már ezrekkel tette meg előttünk. És te is, nagy bűnös, ha ebben a pillanatban Isten felé fordulsz, és azt mondod: „Uram, nem tudlak arra kérni, hogy bocsáss meg nekem magamért, de tedd ezt meg, kérlek, a te drága Fiadért”, akkor Ő megteszi ezt, mivel Ő mindent megtesz Jézus kedvéért. Ha ti most számot vettek bűneitekkel oly mértékben, hogy ez csüggedésbe visz benneteket, akkor ez természetese, hisz nincs kire támaszkodnotok. Ezért úgy kapaszkodjatok bele ebbe a reménységbe, mint egy mentőövbe – Jézus nevében könyörögjetek bocsánatért, mivel Isten mindent megtesz értetek az Ő szeretett Fiáért.

Ezért olvassuk el még egyszer annak az igazságnak a fényében ezt a szövegrészt, hogy amely Isten szeretetéből nő ki, vagyis, hogy Isten azért bocsátja meg a bűnt, hogy ezzel is Krisztust dicsőítse. Krisztus elhordozta a gyalázatot azért, hogy magasztalja az Ő Atyját, most pedig az Atya örömmel magasztalja fel Őt, elmosva az emberek bűneit. Ha képesek vagytok bizonyítani, hogy bármely ajándék Krisztus dicsőségét tükrözi vissza, akkor számíthattok arra, hogy azt meg is nyeritek. Ha van valami az ég alatt, ami még inkább Krisztus dicsőségére van, az Atya nem fog fukarkodni annak megadásával. Ha azt látjátok, hogy a bűneitek bocsánatának elnyerése a Megváltó dicsőítését szolgálja, és ezt az érvet felvonultatjátok Isten előtt, akkor mindenképpen megnyeritek azt. Nem lesz-e öröm Krisztus számára, ha Ő olyan bűnösöket ment meg, mint amilyenek ti is vagytok? Akkor ezen szavakkal az ajkatokon menjetek: „Atyám, megbocsátva nekem, magasztald fel a te Fiadat, úgy mutatva be Őt, mint Csodás Megváltót”. Gyakran ezzel a csodás segédeszközzel mozdítom el a nehéz terhet, azt mondva Istennek: „Uram, Te tudod, milyen helyzetben vagyok. Te tudod, milyen állhatatlan is vagyok. Te tudod, milyen szegény, semmirekellő teremtmény is vagyok előtted. De ha a te drága Fiad segít rajtam, és megment engem, még az angyalok is el fognak képedni az Ő hatalmas kegyelmétől, és az dicsőséget hoz az Ő számára, azért könyörgöm, hogy légy irgalmas hozzám”.

Mindenképpen győzedelmeskedni fogtok, ha meg tudjátok alapozni, hogy mindez Krisztus dicsőségét szolgálja, és természetesen ti semmi olyat nem akartok, ami ne magasztalná Őt. Imáitokra mindig feleletet nyertek, ha szívetek olyan állapotban van, hogy készek vagytok elfogadni valamit vagy visszautasítani azt, ami tiszteletet vagy tiszteletlenséget hozna Uratokra. Ha ezt nem szolgálja Krisztus dicsőségét, akkor legyetek készek megkerülni a legnagyszerűbb földi dolgot is; de legyetek kétszeresen is hálásak, ha az adott áldás megbecsülést hoz Jézus drága és méltó nevére. „Krisztusért”. Ezek drága szavak; elmélkedjetek ezeken, és emlékezetetekben őrizzétek meg azokat: az Atya mindent Jézus Krisztusért, az Ő Fiáért tesz.

II. Most áttérünk annak áttekintésére, hogy mit mond a szöveg arról, hogy nekünk mit kell tennünk Krisztusért. „Isten Krisztusban megbocsátott nektek”.

Először, fordítsatok figyelmet arra, hogy mit tett Ő feltétel nélkül. Az apostol nem azt mondja, hogy reménykedik mindebben, hanem azt: „Isten Krisztusban megbocsátott nektek”. Kedves olvasóim, azok között vagytok-e, akik bocsánatot nyertek? Hittetek-e az Úr Jézus Krisztusnak? Van-e bizalmatok az Ő megváltói halála felől? Ha hittel hittetek, akkor Isten Krisztusban megbocsátott nektek. Remélem, hogy keresztyén életeteket nem azzal a reménykedéssel kezdtétek meg, hogy valamikor, valamikor a távoli jövőben lehetséges, hogy elnyeritek az üdvösséget. Nem. „Isten Krisztusban megbocsátott nektek”. A megbocsátás – az nem egy jutalom, amiért törik magukat, hanem kegyelem, amelyet a pályára való lépés legelején nyerünk. Ha hitettek Jézusnak, minden bűnt hátatok mögött hagytatok; minden múltbeli bűnötök eltöröltetett, hogy azok soha többé ne legyenek felhozva ellenetek. Abban a pillanatban, amikor a bűnös Krisztusra emeli tekintetét, a bűn terhe leomlik vállairól, és soha többé nem tér vissza oda. Ha Krisztus megmosott benneteket, és ezt Ő megtette, ha hittetek Benne, akkor ti teljesen megtisztultatok, és úgy álltok az Úr előtt, mint akik minden vétketektől megszabadultatok.

A megbocsátás nem reménység kérdése, a megbocsátás – tény, tudomásul vett irgalom. Ha Jézus magára vette terheinket, akkor nem hagyhatja azt vállainkon; ha Krisztus kifizette adósságainkat, azok nem maradhatnak meg Isten feljegyzéseiben. Hogy is lehetne ez másként? Magától érthető, hogyha a Helyettes Áldozat magára vette bűneiteket, akkor az többé nem terhel benneteket. Isten Krisztusért megbocsátott nektek. Kapaszkodjatok bele ebbe a magasztos igazságba, függetlenül attól, hogy a Sátán mit suttog a fületekbe. Ebbe acélosan kapaszkodjatok. „Isten Krisztusban megbocsátott nekem”, – mindenki legyen közülünk meggyőződve erről. Nem tudjuk megtapasztalni eme szavak isteni édességét és erejét, ha a Szent Lélek által nem tesszük meg ezt életünk kérdésének.

Ez után jegyezzétek meg azt is, hogy Isten megbocsátása – egy folytonos folyamat. Ő nemcsak az elejét bocsátotta meg bűneiteket, hanem Ő minden nap megbocsátja azokat, mivel az Ő megbocsátásának nincsenek határai. Volt alkalmam hallani olyan kijelentéseket, hogy, mivel nekünk megbocsáttattak a bűneink, mikor hitre jutottunk, többé nem kell nekünk megbocsátani. Erre én csak azt mondom: nekünk teljesen megbocsátottak, mikor hitre jutottunk, de ahhoz, hogy az Úr ki tudja fejezni továbbra is irányunkba az Ő megbocsátó kegyelmét, az elején teljesen megigazítva minket, hogy Előtte tudjunk járni a megbocsátás teljes tudatával, világosan látva és kétségek nélkül, folyamatosan azt kell kérnünk, hogy ennek a rég történt eseménynek létében éljünk. Tudom, hogy megbocsáttattak nekem, mikor hitre jutottam Krisztusban; és ebben most is meg vagyok győződve. Az egyszer elnyert bocsánat továbbra is omlik ránk. Mikor kétségek és félelmek vesznek körül, és nem vagyok meggyőződve a bocsánatról, az továbbra is valóságos marad a számomra, mivel a Benne hívő nem ítéltetik meg, még ha keserűség gyötörné is szívét. Szeretett testvérek, kapaszkodjatok bele ebbe az igazságba, és el ne engedjétek azt. Az isteni kegyelem a folytatólagos folyamat.

Ez a bocsánat az Isten oldaláról ingyenes volt. Semmit sem tettünk, hogy kiérdemeljük azt, és semmit sem hoztunk, ami által megszerzettük volna azt. –Ő Krisztusért megbocsátott nekünk, és nem azért, amit mi magunk tettünk. Való igaz, megtértünk és hittünk, de Ő adta nekünk a megtérést és a hitet, ezért Ő nem azért bocsátott meg nekünk, amit tettünk, hanem az Ő nagy szerelméért, mivel Ő gyönyörködik az irgalomban, és leginkább abban mutatkozik meg az Ő természete, mikor megbocsátja a mi bűneinket és törvénytelenségeinket.

Emlékezzetek arra is, hogy Ő teljes mértékben megbocsátott nekünk, és utálatos bűneink teljes lajstromát egyszerre semmisítette meg. Urunk helyettes áldozata véglegesen befejezte ezt a művet.

Minden gonosztettünk azonnal lemosatott, mintha valami víztömeg úgy elvitte volna azt, hogy ne maradjon semmi nyoma vétkeinknek. Mind levétetik rólunk! Kedves hívők, gondolkozzatok el ezen, mivel minden bűn – a szent Isten ellen, az Ő szerelmes Fia ellen, az evangélium ellen, a törvény ellen, az emberek ellen van, a test bűnei, a gondolati bűnök, és minden más bűn garmadája is olyan messze van tőlünk elvetve, amilyen messze van a napkelet a napnyugattól. Mindez a gonoszság össze lett gyűjtve és Jézusra lett helyezve; és Ő örök időkre végzett vele. Mikor Urunk megbocsátott nekünk, minden adósságunkat elengedte. Nem vette elő a lajstromot, és nem azt mondta: „Kihúzom ezt, ezt, és ezt”, hanem egyetlen tollvonással az egész halmazra az lett ráírva, hogy: „Kifizetve”. Ez mindennek a tökéletes megfizetését jelentette; Jézus vette a rólunk szóló írást, és felszegezte a keresztre, hogy megmutassa az egész világmindenségnek, hogy annak ítélő ereje örökre megszűnt. Benne teljes bocsánatot nyertünk.

Emlékezzünk arra is, hogy Krisztusban eme isteni bocsánat egy örökkévaló bocsánat. Ő sosem fogja elővenni régi bűneinket, hogy azokat másodjára nekünk tulajdonítsa. Ő nem fog megkeresni minket vétkünk közepette, hogy azt mondja: „Sokáig tűrtem neked, de bűneidnek megfelelően lépek fel veled szemben”. Ellenkezőleg, a Krisztusban hívőnek örök élete van, és nem lesz megítélve. A menny bocsánatát nem lehet visszafordítani. Isten soha sosem bánja meg azt, amit nekünk adott, vagy amit megbocsátott nekünk. „Ezért tehát nincs többé semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak”. Ki kárhoztathatná Isten választottait? Isten megigazította őket. Ki vonhatja őket ítéletre? Dicsőség Istennek az Ő örökkévaló bocsánatáért!

Ő nekünk isteni módon bocsátott meg. Ebben van az igazság, ez a valóság, és ennek különleges értelmes van, mivel habár az ember meg is bocsát mindent, amit ellene tettetek, de ha ez a gonosztette eléggé komoly volt, körülményes elvárni azt, hogy ő teljesen elfeledi azt. Az Úr azonban azt mondja: „Törvénytelenségeikről és bűneikről nem emlékezem meg többé”. Ha egy ember becsapott benneteket, ha meg is bocsátottatok neki, valószínű, hogy nem fogtok többé megbízni benne. Egy régi közmondás is ezt erősíti meg: „Sánta lóra ne ülj fel”. Mi azonban látjuk, hogyan bánik az Úr az Ő népével. Mikor Péter újra lábra lett állítva tagadása után, ő egy „sánta ló” volt, és ennek ellenére, nézzétek, az Úr milyen csodás módon használta fel őt Pünkösd napján. Nem győzedelmesen ment-e tovább? Az Úr annyira háta mögé veti a múltat, hogy a megbocsátott lelkekre bízza az Ő titkait, mivel „az Úr az Őt félőknek jelenti ki magát”. Ő egyesekre közülünk a legdrágább kincseit is rábízza, maga Pál mondja: „Isten rám bízta az evangélium hirdetését, habár egykor kárhoztattam azt”. Ő ránk bízza az Ő felbecsülhetetlen ékszerdobozát, amely telve van az emberek számára reménységgel, vagyis Krisztus örömhírét. „Minden kincsünk agyagedényekben van”.

Ez azt mutatja, milyen tökéletes, sőt még azt is mondhatom, hogy isteni az általunk elnyert bocsánat. Örüljünk annak a nagy ígéretnek, amit Jeremiás szavai által nyertünk: „Azokban a napokban, abban az időben - így szól az Úr -, keresni fogják Izráel bűnét, de nem lesz, és Júda vétkeit, de nem fogják találni, mert megbocsátok azoknak, akiket meghagyok”. Ez az egyedüli lehetősége a bűn felszámolásának – megbocsátás, amelyet az Úr embereknek ajándékoz. Úgy énekeljük el ezeket a szavakat, mintha a legcsodálatosabb dicséretek lennének: „Keresni fogják Izráel bűnét, de nem lesz, és Júda vétkeit, de nem fogják találni, mert megbocsátok azoknak, akiket meghagyok”.

III. Tehát, ha lelkileg elmélyültetek a témánkban, buzdítás lesz számotokra hallani mindazt, amit a megbékéléssel kapcsolatban nektek mondani fogok: „Bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban”.

„Bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban”. Azt mondja-e az apostol: „Bocsássatok meg másoknak”? Nem. Ő azt parancsolja: „Bocsássatok meg egymásnak”! Ez azt jelenti, hogyha ti ma megbocsátotok, akkor teljességgel lehetséges, hogy holnap ti fogtok megbocsátásra szorulni, mivel meg van mondva: „Egymásnak”. Egy kölcsönös tevékenység és egymást felváltó közös szolgálat. Ez a dolog a kölcsönösségen alapszik, és a helyi gyülekezet tagságához számító keresztyéneknek ki kell venniük oroszlánrészüket ebből. „Bocsássatok meg egymásnak”. Te megbocsátasz nekem, én megbocsátok neked; mi megbocsátunk nekik, és ők megbocsátanak nekünk, és így tovább forog a lehajlásnak és a szeretetnek a végtelen köre az egész világban. Van bennem valami, ami nem helyes, amit meg kell bocsátania a testvérnek, de a testvéremben szintén van valami, amit meg nekem kell megbocsátani, és ez az, amit az apostol ez alatt ért – hogy mindnyájan együttesen kell az egymásnak való megbocsátás készségének művészetét kimunkálnunk.

Ha mi minden esetben így járnánk el, nem lennének olyanok, akik direkt keresnék a hiányosságokat. Bármely gyülekezetben találunk olyan dolgokat, amelyek dicstelenségbe rántják a keresztyének jó hírét. Sokaktól hallottam már, hogy „a keresztyének között abszolút nincs szeretet”. El kell mondanom, hogy az az ember, aki ilyen következtetéseket enged meg magának, nem szereti a többieket. Mások ezzel védekeznek: „A világban most egyáltalán nincs őszinteség”. Az ilyen ember képmutató, meg lehettek efelől győződve. A madarat az éneke után, az embert a szavai után ítélik meg. Az embereket értékeljétek azon következtetéseik után, amit másokról vonnak le, és ritkán fogtok tévedni. Szavaik megmutatják, mi lakozik a szívükben. Annak, aki rosszat mond a szomszédjára, gonoszság lakozik a szívében. Úgy fussunk neki keresztyén életünknek, hogy tisztában legyünk vele, sokat kell majd másoknak megbocsátanunk. Számoljunk feltétlenül arra, hogy le kell majd hajolnunk másokhoz. „Bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban”.

Még egyszer fordítsatok figyelmet arra, hogy: mindaz, amit másoknak megbocsátunk, csak kis és jelentéktelen dolog ahhoz a megbocsátáshoz viszonyítva, amit Isten, mint a mindenség Bírája, megbocsátott nekünk, akik vétkeztünk az Ő nagysága ellen. Az Isten bocsánata – nagy kegyelem; a mi bocsánatunk azonban, habár sokan úgy vélik, hogy ez nagy dolog, csak jelentéktelen ehhez viszonyítva.

Most gondolkodjatok el azon a sértésen, amit meg kell bocsátanotok. Urunk azt mondta példázatában, hogy az egyik szolga rendelkezett egy olyan adóssal, aki fillérekkel tartozott neki, míg ő maga nagyon sok adósságot halmozott fel gazdájánál. Isten előtti adósságunk határtalan, míg az, amivel a másik tartozik nekünk – nagyon is jelentéktelen. Mit tette, aki titeket annyira megbántott? „Nagyon illetlenül vélekedett rólam”. Kétségtelen, hogy ez nem helyes az ő oldaláról. „Utána gonosz játékot űzött velem, nagyon szeretetlenül bánt velem; több annál, nagyon botrányosan viselkedett, és ha hallanád az egész történetet, nagyon fel lennél háborodva”. Igen, szomorú vagyok. Ő nem valami jó ember, ez nem kétséges; de te sem vagy különb. Te is ilyen voltál, mikor először találkoztál Istennel; rosszul bánt veled, de te még rosszabb helyzetben voltál, mikor az Úr előtt álltál. Azt azonban garantálom, az ő előtted levő vétke – semmiség ahhoz képest, amilyen a te bűnöd az Isten előtt. „Igen, de el sem tudjátok képzelni, milyen alávaló módon járt el velem szemben”. Nem, de azt ki merném jelenteni, hogy nehezen hinném el, hogy te milyen alávaló módon álltál az Úr színe előtt. Minden esetben könnynek kell a szemünkbe futnia, ha arra emlékszünk, hogyan dühítettük fel Istenünket, és szomorítottuk meg az Ő Lelkét. Egyesek közülünk olyan egyértelmű bocsánatot nyertünk, olyan sok látható bűn volt nekünk megbocsátva, hogy a megbocsátásnak olyan természetesnek kell lennie számunkra, mint a levegővételnek. Egy olyan megbocsátás után, amit az Úr ajándékozott egyeseknek közülünk, valójában gonosz szolgákká válunk, ha torkon ragadjuk testvérünket, és azt mondjuk neki: „Add meg, amivel tartozol”. Megérdemeljük ebben az esetben, hogy haragvó Urunk átadjon minket a poroszló kezébe, ha örömmel nem bocsátunk meg testvérünknek.

Ha valakinek nehezére esik megbocsátania másoknak, akkor adok neki egy szót, amely nagyban segítségére lesz ebben. Ez a szó: „Krisztusért”. Ennek alapján képesek vagytok-e megbocsátani a vétkesnek? Igen, fiatok nagyon helytelenül járt el, és semmi sem okoz annyi fájdalmat az atyjának, mint a fia erkölcstelen viselkedése. Első felindulásotokban nagyon szigorú döntést hoztatok, hogy kitagadjátok az örökségéből őt. Kérlek benneteket Krisztusért, hogy fogadjátok vissza őt. Néha, mikor hasonló esetekben azok az emberek, akik jobb belátásra bírtam, kedvesen azt mondják: „Ezt megteszem magáért, tiszteletes”. Azt feleltem nekik: „Köszönöm, ha ezt megteszed, de annak még inkább örülnék, ha ezt az Úrért tennéd meg, annak okán, hogy Isten olyan kegyelmes volt irányodba! Tedd meg ezt Érte”.

Lehet, hogy vannak közöttetek olyanok, akik azt ígérték, sosem fognak megbocsátani megátalkodott fiaiknak. Hozzátok fordulok. Ne mondjátok ezt többé, hanem Krisztusért tekintsetek másként erre a kérdésre. Nem fiatokért, nem szomszédért, aki megsértett benneteket, nem valami más okból hívom fel a figyelmeteket az irgalmasságra, hanem Krisztusért. Ha testvérekként összekülönböztetek, mutassatok szeretetet egymás iránt. Ha nővérek vagytok, ha barátok vagytok, és idegenné váltatok egymás számára – találkozzatok ismét, és vessetek véget a rossz érzéseknek, – Krisztusért. Nem szabad a haragnak egyetlen cseppjét sem melengetnetek a lelketekben, – Krisztusért. Oh, bárcsak ezek a csodálatos szavak meglágyítanának benneteket, és a haragnak a nyomát is eltüntetnék. Krisztusért a szeretetünknek hosszútűrőnek kell lennie, és sosem szabad elfogynia.

Meg kell bocsátanotok, mert különben nem lehettek üdvözültek; mindemellett ezt nem kényszerből kell tennetek – ezt szabadon, szívből kell érvényre juttatnotok. Emlékezzetek arra, hogy nincs haszna az áldozatvállalásnak, ha képtelenek vagytok testvéreteknek megbocsátani. Isten visszautasítja az ajándékot, az imádságot, vagy a dicsőítést, ha nem talál megtérést a szívben, még akkor sem, ha egész vagyonodat az Isten ügyének szentelnéd. Ahol nincs készség a hiányosságok nem észrevételére, ott a kegyelemnek sincs hely szorítva. János apostol azt mondja: „Mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát”. Az az ima, amely kegyelmet kérni tanít minket, azt mondja: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, ahogyan mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeznek”. Ha nem bocsátotok meg másoknak, akkor a Mi Atyánkot elmondva, saját halálos ítéleteteket írjátok alá.

Mint Krisztusban testvéreknek, ha megbocsátunk egymásnak, még valami mást is meg kell tennünk. Az első, hogy nem szabad egymást megbocsátásra provokálni. Ha tudom, hogy ennek az embernek valami nem tetszik, akkor nem fogom afelé tolni őt. Nem mondjátok azt: „Nos, ha nem tudja visszafogni magát, akkor én semmiben sem tudok neki segíteni; nem szabad ilyen könnyen indulatba jönnie. Nem fordíthatok mindig figyelmet az ő túlságosan nagy érzékenységére”. Igen, de ti tudjátok, hogy barátotok nagyon érzékeny a vitákra; akkor tiszteljétek az ő természetének hiányosságait, mintha azok ugyanolyanok lennének, mint a fizikai tökéletlenségek. Ha reumások vagytok, vagy köszvényetek van, akkor barátaitok nem legyintenek a kezükkel, azt mondván: „Nem kell erre figyelnie; nem kell ezt éreznie”. Az érzékeny emberek az attól való félelemtől óvatosan lépkednek, nehogy fájdalmat okozzanak megsérült szervüknek. Ha az embernek van egy fájó pontja, és nagyon könnyen ingerültté válik ez által, óvatosak közelítsétek meg őt, szánjátok meg erőtlensége miatt, és ne ingereljétek őt.

Nem is olyan rég az egyik testvér egy nagyon komoly panaszlevelet írt egy másik testvérre, aki haragjában nagyon durván bánt el vele. Meghallgatva azonban a másik oldalt, azt kellett mondanom: „Testvéreim, egyiknek sincs igaza. Testvérem, kijöttél a sodrodból. Te pedig, testvér, ingerelted őt, éppen ezért nem vagyok meglepve, hogy kikelt magából. Mikor láttad, hogy elveszítette a kontrollt maga felett, miért nem hagytad őt, vagy miért nem próbáltad megnyugtatni őt? Te azonban maradtál, hogy felkorbácsold a dühét, utána pedig nekem írtál, hogy feddjem meg őt”. Megfeddem a fát az égésért, de mit mondjak a szélről, amely felszítja ezeket a lángokat? Gyakran megtörténik, hogy mikor az ember haragra gerjed, nemcsak ő a vétkes ebben. Ezért, testvéreim, ha meg kell bocsátanunk egymásnak, akkor ne is ingereljük egymást, nehogy sérelem származzon belőle.

A következő, ne keressetek sérelmet ott, ahol nincs. Az ember gyakran megsértődik akkor is, amikor erre nincs semmiféle oka. Az egyik ember mondta a másikról, mikor az elhaladt mellette az utcán: „Még a fejével sem biccent. Túlontúl büszke ahhoz, hogy megismerjen, mivel szegény vagyok”. A sértett azonban nem látott tovább saját kezénél sem, mivel rövidlátó volt. A másik, aki nagyot hallott, azért vádoltatott meg, mert valamit ő maga nem hallott meg. A harmadik azért, mert nem nyújtotta köszönésre a kezét, habár a keze meg volt nyomorodva. Ne gyártsatok sértést, ha az nem szándékos.

Ugyanakkor, akkor se adjatok helyet a sérelemnek, ha az előre megfontolt. Jobb, ha sértetlenek maradtok. Semmi sem alázza meg jobban az embert, mint az, ha sértését bóknak veszitek, és megköszönitek. Tudtok-e ily módon uralkodni magatokon? Emlékezzetek arra, hogy mikor képesek vagytok saját magatokat legyőzni, akkor tudjátok csak legyőzni a világot. Bárkit képesek vagytok legyőzni, ha képesek vagytok a saját lelketeket úgy legyőzni, hogy elégedettek lesztek azzal, ami más esetben haragra ingerelt volna benneteket.

Ezután, ha megsértenek benneteket, testvéreim, ne nagyítsátok fel az elszenvedett sérelmet. Egyes jóakarók továbbadják a pletykát, nyilvánvalóvá teszik azt, és hozzá is tesznek. Eljönnek hozzánk, és sok szóbeszédet hurcolnak be magukkal valamilyen kérdést illetően, bizonyos dolgokat feltételeznek, bizonyos dolgokra céloznak, utalnak, míg csak, ahogyan mondani szokás, a légypete strucctojás nagyságúra nem dagad. Ezekben az esetekben objektíven kezdem tisztázni a dolgokat: „Nem látom tehát, hogy ennek a vélekedésnek vagy feltételezésnek valami köze is lenne az adott kérdéshez. Mindaz, amit látok, amikor a meztelen tényekre tekintek, ez és ez, és ez messze nem sok, nemde”? „Igen, de ott sokkal többről van szó”. Ne higgyen ennek, testvérem. Ha van is ott valami helytelen, legyen minél kevesebb. Ha rendelkeztek teleszkóppal, nézzetek bele a nagyobb ablakba, mert ezzel nagyítás helyett kicsinyíteni fogtok. Jobb azonban egyáltalán bele sem nézni.

A vak szem – gyakran a legjobb szem arra nézve, amivel az ember rendelkezhet, és a süket fül néha sokkal jobb annál, ami túl sokat hall. „Ne figyelj mindenféle szóbeszédre, – mondja Salamon – és ne halld meg, ha a szolgád átkoz”! Valamely cselekedetünk irritálhat másokat, és tehetnek ezzel kapcsolatban nem odaillő vagy elhamarkodott kijelentést. Ne halljátok meg, mit dörmög. Emelkedjetek felé. Holnap már sajnálni fogja, és ha azt fogja gondolni, hogy meg sem hallottátok őt, akkor kapcsolatotok még jobbá válik, és hűséges lesz hozzátok. Mit tennétek ti, ha a ti főnökötök minden szót számon kérne rajtatok, és kritikusan viszonyulna minden általatok kimondott mondathoz? Hogyan tudnátok élni egyáltalán, ha mindenben durva módon járna el veletek szemben? Nem, kedves barátaim, ha nektek meg kell bocsátanotok egymásnak, akkor nem szabad sértődötteknek sem lennetek; amikor pedig sértés ér benneteket, egyáltalán ne fordítsatok rá figyelmet.

Továbbá, ne tárjátok a nyilvánosság elé a benneteket ért sérelmeket. Valaki mondott valami sértőt. Mi van akkor? Ne ismételjétek meg. Ne menjetek vele egyikhez, másikhoz azt mondva: „Ez maradjon köztünk, titokban – valaki szégyenletes dolgot mondott”. Jobb lenne inkább, ha megszomorodnátok, mintsem ide-oda mennétek a hírrel, és megbélyegeznétek az illetőt. Ha a testvéred helytelenül járt el, akkor neked miért kell ugyanolyan helytelenül eljárnod? Emlékezzetek arra, hogyan érte el az átok Nóé fiát azért, hogy felfedte apja szemérmét. Mennyivel jobb nekünk, ha valami nem megfelelő, akkor segíteni tudunk, és el tudjuk mindezt fedezni. A szeretet sok bűnt elfedez.

Mindezek felett, testvéreim, soha, semmilyen módon, se közvetlenül, se közvetve ne álljatok bosszút magatokért. Minden gonosztettre, ami ellenetek irányul, az Úr azt mondja: „Ne álljatok ellene a gonosznak”. Mindenben engedelmeskedjetek, engedjetek, mindennek vessétek alá magatokat. „Még ha egy féregre is taposol rá, még az is megpróbál ellenállni”, – mondhatják egyesek. A féregnek kell-e lennie számunkra a példaképnek? Számomra Krisztus a példakép. Borzasztó, ha a keresztyén ember megfeledkezik az Uráról, és olyan szerencsétlen teremtmények segítségével akarnak kibúvót találni, amelyek a lábuk alatt hevernek. Ha ennek így kell lennie, mit fog tenni a féreg, ha ráléptek, harapni fog? Kárt fog-e tenni valakiben. Természetesen nem. Elkezd agonizálni, és előttetek fog kimúlni, ennyi az egész. Megtehetitek ezt, ha akarjátok. Testvérek, a legjobb megtorlás, amit valaha alkalmazhattok – hogy jót tesztek azzal, akin nektek rosszat tett, és áldjátok azokat, akik titeket átkoznak. A szégyen fogja mardosni őket, és nem fognak tudni a szemetekbe nézni, és soha többé nem fognak nektek rosszat tenni, ha fogják látni, hogy titeket a jóságon és a szereteten kívül semmi másra nem lehet felingerelni.

A keresztyén ember számára ennek normatívának kell lennie. Nem a „majd a törvény megtalál téged”, vagy a „majd visszaadom ezt neked” fenyegetések, hanem az „elhordozom és elviselem a végsőkig”. „Nálam a bosszúállás, én megfizetek” – mondja az Úr. Ne vegyétek kezetekbe azt, ami az Úré. Ellenkezőleg, ahogyan Ő Jézusért megbocsátott nekünk, úgy bocsássatok meg ti is azoknak, akik rosszat tettek veletek. „Milyen hosszan bocsássak meg?” – kérdezte valaki. „Nem vagyok ellene ezt háromszor, négyszer megtenni”. Jézus Krisztus azonban ezt mondta: „Még hetvenszer hétszer is”. Ez egy nagyon nagy szám. Számon tarthatjátok, hogy megközelítettétek-e, és ha igen, örülni fogtok, hogy újból elkezdhetitek, továbbra is megbocsátva, ahogyan Isten is megbocsátott nekünk Krisztusban.

Isten segítsen benneteket abban, hogy türelmesek legyetek a végsőkig. Ki kell ábrázolnunk a Krisztus Jézust, Aki azt tanította, hogy szeressük felebarátainkat, és bocsássunk meg ellenségeinknek. Higgyetek Jézusban, kövessétek Őt, arra emlékezve, hogy Ő megbocsátott azon a kereszten az Ő megölőknek is, amelyen megváltott minket. Az Ő Lelke maradjon veletek és bennetek örökké. Ámen.

„Hogy pedig megtudjátok, hogy van hatalma az Emberfiának megbocsátani a bűnöket a földön: Kelj fel - így szólt ekkor a bénához -, vedd az ágyadat, és menj haza!” (Mt. 9:6).

Urunk prédikálásának egyik remek példája, amelyet Hegyi Beszédként ismerünk, folytatódott azokban a tettekben, amelyeket Máté evangéliumának nyolcadik és tízedik fejezetében találunk. Ezek az evangélista által három részre vannak osztva, amelyben mindegyik három-három csodát foglal magába. Az a csoda, amelyről az adott szakasz beszél, az utolsó hármasban található, amelyben a másik kettő – a vihar lecsendesítése, és a két gadarai megszállott található.

Ebben a három eseményben bizonyos hasonlóságokat lehet felfedezni. Mindegyikben bemutatta Urunk, hogyan hozta el Ő a békét. De az a közeg, amelyben mozgott, – mindhárom esetben más és más volt. A szélcsend, amit a tajtékzó tó lecsendesítésével ért el, szintén békesség volt, de ez a békesség egy alacsonyabb formája volt annál, amit betöltötte a megszállottak lelkét, mikor az őket szaggató erő ki lett űzve. De még ez az a békesség is alacsonyabb szintű volt annál, amit a bűnbocsánat által a gutaütött nyert. A megbocsátás magasabb szintű áldás, mint az ördögök kiűzése. A megbocsátásban a szeretet egy erősebb formában jelenik meg.

A szöveg aláveti a nyilvánvaló csodát a megbocsátásba való határozott meggyőződésnek, és ilyen módon arra tanít minket, hogy az esemény legfontosabb része nem a meggyógyulás, hanem a bűnbocsánat. Mi itt figyelemreméltó utasítást látunk, amelyet maga az Úr adott az Ő csodáival és az Ő örökkévaló dolgaival kapcsolatban, amelyeket tett minden időben, valamint tesz most is, és amelyet továbbra is tesz, ha mi ezt engedjük Neki. Mindez kimagaslik a csodák közül, és a csoda annak csak a megerősítésére szolgál. Ez az elbeszélés felfedi előttünk azokat a nagy elveket, amelyek jelen vannak ezekben a csodálatos tényekben.

Milyen furcsának és oda nem illőnek hathattak Jézus szavai, amit válaszképpen adott, a gutaütött néma könyörgésére, és az őt hozók buzgalmára: „Bízzál, fiam, megbocsáttattak bűneid” – ez egyáltalán nem úgy hangzott, mint amit az a helyzet megkövetelt volna. Ez volt azonban a legegyenesebb válasz a gutaütött legmélyebb szükségére. Valószínű, hogy maga a gutaütött érezte azt, hogy függetlenül attól, amit jó barátai szerettek volna, mindennél jobban a megbocsátásra volt szüksége. Lehetséges, hogy a semmittevés kényszerű órái során nem kerülte el figyelmét a megtérés gondolata, lelkiismerete felébredhetett, habár kezei és lábai képtelenek voltak a mozgásra. Bárhogyan is lett volna azonban, fontos megjegyezni, hogy az Úr a csodára úgy mutat rá, mint annak bizonyítékára, hogy Ő képes megbocsátani, amit nem a gutaütöttnek mutat, hanem a mellette állóknak, mintha a gutaütöttnek nem is lesz volna szüksége bizonyítékokra, mintha még az előtt rendelkezett volna ezzel az eltökélt bizalommal, mielőtt hite igazolva lett volna. Ily módon, Krisztus szava azt fejezik ki, hogy ebben a mozdulatlan testben, amelyet hordágyon hozta Elé, a megtérés belső vihara tombolt. Hisz Krisztus nem veti gyöngyeit azok elé, akik képtelenek meglátni saját bűnösségüket, és nem ajánlja fel a megbocsátás ajándékát azoknak az embereknek, akiknek szívét nem törte össze a bűn nyomasztó volta. Ez a vihart pedig csak a testi gyógyulásnál nagyobb dologgal lehet lecsendesíteni.

Ebből a gyógyításból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a mi legmélységesebb szükségünk – a megbocsátás. Vajon a mi Istennel való viszonyunk nem a legfontosabb-e mindazok közül, amivel rendelkezünk? Ha ez így van, nem kell-e mindent ennek megfelelő sorrendbe állítani? Igaz-e az, hogy függetlenül a látható különbségektől, minden emberre jellemző a bűnös természet? Király és udvari bolond, filozófus és műveletlen ember, értelmiségi és huligán ebben egyformák, mivel „mindnyájan vétkeztek, és híjával vannak az Isten dicsőségének”. A királyi köntös és a darócruha ugyanazt az emberi szívet takarják, amely kisebb vagy nagyobb mértékben ugyanazt nyugtalanságot élik meg – az Istentől való elszakadás következményét.

Következésképpen, minden embernek szüksége van az evangéliumra, amely nem játszadozik a szimptómákkal, hanem direkt módon a mélyen elhelyezkedő szükségre, és a gyakran rejtett betegségre tapint. Ha úgy vizsgáljuk a felszínes bűnöket, hogy nem hatolunk le a probléma gyökeréig – felesleges időpazarlást folytatunk. A bűn a forrása mindenféle csüggedésnek. Még a legfelszínesebb vizsgálat is azt mutatja, hogy az ember szenvedésének legjelentősebb része vagy saját cselekedeteiből, vagy mások ugyanilyen cselekedetéből származnak. A többi hitbeli kérdés, amelyet az Isten akaratának megfelelően kell meghozni, és elengedhetetlen a fegyelmezést és bűntől való megtisztulást illetően.

Az első, amit meg kell tenni annak érdekében, hogy be tudjuk kötözni az emberek sérüléseit, és könnyíteni tudjunk szenvedéseiken, hogy kitisztítjuk a sebeiket. Ahhoz pedig, hogy ki tudjuk tisztítani, meg kell erősíteni őket abban, hogy Isten képes megbocsátani nekik múltbeli bűneikért. Ezért az a szarkazmus, amely gyakran a hívők felé irányul azért, hogy „az embereknek vallásos brossúrákat osztogatnak, mikor azoknak kenyérre lenne szükségük”, nagyon korlátolt, és csak egyszerűen arra mutat rá, hogy a kritikus felszínesen állította fel a diagnózist, és ezért helytelenül állapította meg, milyen gyógymód szükségeltetik a probléma felszámolására. Ne adj Isten, hogy akár egy szóval is lesajnáljuk mások igaz törekvésének értékét, vagy ne szimpatizálnánk, és ne csodálnánk azt a buzgóságot, amely másokat tölt el áldozatos és hűséges munkájuk során, amely arra viszi őket, hogy kiálljanak „civilizációnk” fertője és minden tökéletlensége közepette is. A keresztyéneknek kötelességük teljes szívvel támogatni és örülni az ilyen munkának, látva annak szükségességét és áldott voltát, mint egyes következményét a keresztyén világnézetnek az emberiség egységét és az élettel való rendelkezést illetően.

Nekünk azonban ettől jóval mélyebbre kell leásnunk annál, amit át tudnak fogni az erkölcsi, politikai vagy gazdasági reformok, mielőtt képesek lennének elérni az emberi szerencsétlenség igazi okait. Hasztalan dolog kiszárítani a mocsarat, ha előtte nem találjuk meg annak forrását. Csak akkor vagyunk képesek hatékonyan és megfelelő módon kezeli a szenvedést, ha ott kezdünk neki, ahol Krisztus is kezdte, és először a bűnnel vesszük fel a harcot. A társadalom részére csak olyan ember képes „gyógyírrá” válni, aki képes elmenni nyomorult és szerencsétlen testvéréhez, és mint szolgáló, az Isten szeretetét hirdetve, azt mondja neki: „Bízzál, fiam, megbocsáttattak bűneid”. Akkor a paralízis megszűnik a mozgásképtelen tagokban, és új energiával töltődnek fel, és a szenvedő feláll, felveszi a nyoszolyáját, és elkezd járni.

Azt olvastuk, hogy abban a házban, amelyben Jézus prédikált, és ahol nagy sokaság gyűlt össze, tartózkodtak nagy tudású emberek is, egyesek az írástudók közül. Egyházi inkvizícióként voltak jelen, hogy megvizsgálják annak a fiatal galileai tanítónak az ügyét, Akit tanítványai nem jogosultság nélkül „Rabbinak” szólítottak. Őket nem érintette meg sem Krisztus kedves együttérzése, sem a gutaütött reménykedő, halovány ábrázata. Viszont nagyon jó szimatuk volt a tévtanokat illetően, és zsigerből fennakadtak Jézusnak a gutaütötthöz intézett szavain. „Hogyan beszélhet ez így? Istent káromolja! Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?” (Mk. 2: 7). Azon pedáns emberek, akik számára a vallás csak tilalmak gyűjteménye volt, olyan vakok voltak, mint a denevér, ők is képtelen voltak meglátni a magasztos kegyelem vakító szépségét, és olyan érzéketlenek voltak a bűn által megnyomorított emberek szükségei iránt, mint a kő.

Ennek ellenére azonban abszolút igazuk volt azt az elvet illetően, amelyet szavaik szerint Jézus megsértett. A megbocsátás kizárólagosan isteni aktus. Kétségtelenül. A bűn megrontja kapcsolatunkat Istennel. A „bűn” szónak nincs értelme, ha az Istennel való viszonyunk fényében tekintünk rá. Ugyanaz a cselekedet egyidejűleg lehet bűn, bűncselekmény, vagy jellembeli tökéletlenség is. Mint bűn, gyalázza Istent; mint bűncselekmény, kihívást intéz az társadalmi törvények és a környezetünkben élő emberek felé; jellembeli tökéletlenségként pedig megsérti az erkölcsi normákat, és saját magunknak is árt. A társadalmi törvények képviselői elnézhetik a bűncselekményt. Az erkölcsiség megfakult kódexe semmit sem mond a jellemhiba megbocsátását illetően. Egyedül Isten nevezi bűnnek a bűncselekményt vagy a jellemhibát, és mivel egyedül Ő ellene vétkeztünk, csak Ő tudja megbocsátani törvényszegéseinket.

Egyedül Isten bocsáthatja meg a bűnöket, mivel a megbocsátásnak a lényege nem a külső ítélettől való megszabadulásból áll, hanem Jahve, Aki ellen elkövettünk ezeket a bűnöket, megszomorított szívéből áradó végeláthatatlan szeretetében. Mikor ti, apák és anyák, megbocsátotok gyermekeiteknek, csak abból áll-e a megbocsátásotok, hogy visszautasítanátok a vessző alkalmazását? Nem jóval több-e ennél, nem azt fejezi-e ki, hogy szeretetek nem változott meg, és nem keményített meg benneteket gyermekeitek tette, hanem árad arra a kis csintalanra, amint ahogyan áradt rá a tette elkövetése előtt is? Ezért Isten természete ilyen: „Gyermekem, nincs a szívemben más irántad, csak tiszta, tökéletes szeretet”. Bűneink továbbra is elhomályosítják az eget, amelyen keresztül a nap nem tud másként látszani, csak tűzvörös fényében. Mégis süt, és elhessegeti a felhőket. A megbocsátás – Isten határtalan, elhalványulhatatlan szeretete a bűnösök felé. Ez kizárólagosan isteni aktus. Nem mondtak-e igazat azok a gonosz nyelvek, akik azt hajtogatták: „Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül”?

Az ilyen megbocsátás nem mond ellent annak, hogy bizonyos büntetést magával vonhat az elkövetett bűn. „Ítélő és megbocsátó Isten voltál számukra”. Mikor a bűn bűncselekményt takar, akkor általában gondoskodnak annak megbüntetéséről. Az olyan bűnök, amelyek jellemhibának vagy az erkölcsi normák megsértésének számítanak, általában nem büntettetnek meg, mivel az a tett, amely az adott ember ellen irányult, a múltba veszett, és a köztudatban úgy szerepel, mint amit Isten megbocsátott. Annak az embernek a megbüntetése, akinek Isten megbocsátott, teljes felszámolás alá kerül, mivel az ilyen büntetés az Istennel való elszakadást jelentené, ez az egyedül igazi halál. És az, akinek megbocsátottak és tudja, hogy neki megbocsátottak, szintén tudja is, hogy közösségbe került Istennel, habár érdemtelenül, mégis reá zúdult ez a végtelenül kegyelmes és türelmes szeretet. A megbocsátás a szeretet győzedelmessége a fölött a gát fölött, amelyet mi emeltünk saját magunk között és Isten között, és betöltötte szívünket ezekkel a tiszta folyamokkal.

Hozzátehetnénk még, habár ez egy kicsit eltér a témánktól, hogy attól függetlenül lehetséges a megbocsátás, hogy napjainkban az ellenkezőjét állítják. Mikor keresztyén alázattal arra kérjük napjaink bölcselkedőit, hogy magyarázzák el, miért lehetetlen a megbocsátás, rámutatnak az ember jelene és múltja közötti közvetlen kapcsolatra, és azt állítják, hogy sem Isten, sem az ember nem tudja megakadályozni az elvetett mag kikelését, és annak learatását, amit az adott ember elvetett. Mondhatjuk nyugodtan azt, hogy hiszünk az „amit vet az ember, azt is aratja” elvben. Utána azonban megkérdezzük azt, hogy mi köze van ennek ahhoz, amit a Szentírás mond a megbocsátásról, hisz ez nem változtatja meg azt a szentséges törvényt, amivel ellenfeleink vádolnak minket, és azt hangoztatja, hogy az az ember, aki hátat fordított bűneinek, és magáévá tette Krisztus váltságát, éppen annyi figyelmet nyer, mintha sosem léteztek volna a bűnei, amelyek Isten szeretetének folyamait feltartóztathatták volna.

Nekünk magunknak is tisztáznunk kell az isteni megbocsátás értelmét. Ha valamikor is leereszkedtünk szíveink mélységébe, és láttuk azt a sok borzalmat, amely ott van, akkor számunkra nem elégséges egy ismeretlen Isten ködös kegyelmébe való ködös hit. Az a puszta feltételezés, hogy Isten kegyelmes, nagyon is pontatlan, hogy bele tudjuk kapaszkodni, és túlságosan is törékeny, hogy nyugtalan lelkiismeretünk reá támaszkodhasson. A Király bocsánatának pecsétje nélkül nincs ereje; és ha Istent igazán nem ismerjük meg, és így vagy úgy nem az Ő szájából halljuk, hogy megbocsátott nekünk, lelkünk szüksége sosem elégül ki.

Az a tény, hogy Jézus válaszolt az írástudók titkos gondolataira, meggyőzhette volna őket arról, hogy Ő más isteni jogosultságokkal is rendelkezett, és hogy nálunknál jóval tisztábban látott bele az emberekbe. És úgy kell Hozzá viszonyulni, mint olyan Úrhoz, Akiről ezt mondhatjuk: „Még a szó nincs a számon – Te már, ismered azt, Uram”. Ha Ő rendelkezik azzal az isteni képességgel, hogy az emberek szívében olvasson, akkor joga van isteni hatalma által megbocsátani, ahogyan Ő ezt ebben az esetben meg is tette.

Figyeljétek meg azonban az Ő ellenségeinek adott feleletét. Teljes mértékben egyetért az elmondottakkal. Azt mondták: „Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül”? Ha Jézus csak egy egyszerű ember lett volna, mint mi mindannyian, olyan kapcsolatban lévén Istennel, mint más szentek, próféták és tanítók, ha csak annyi közel lett volna Isten bocsánatához, akkor csak azt tudta volna mondani a nyugtalan szívnek, amit bárki közülünk: „Testvér, serkenj fel; azt mondom neked, hogy Isten megbocsát neked, és másoknak is, akik keresik az Ő bocsánatát”, ha az Ő szavai a gutaütött felé csak pásztori és magyarázói szavak lettek volna. Ebben az esetben vallási vezetőként kötelessége lett volna ellenfelei felé fordulni, és elmondani nekik, hogy félreértették az Ő szavait. Miért nem mondta egyszerűen azt: „Istent káromolom? Nem, nem ezt értettem a mondottak alatt. Tudom, hogy egyedül csak Isten bocsáthat meg, csak azt akarom mondani ennek a szerencsétlen embernek, hogy Ő megbocsát. Félreértelmezitek szavaimat, ezért hiszitek, hogy káromolom az Istent”.

Krisztus válasza azonban egyáltalán nem ez volt, habár bármely józan gondolkodású és istenfélő törvénytanító ezt a feleletet adta volna. Valójában azt mondta: „Igazatok van. Egyedül Isten bocsáthatja meg a bűnt. Én megbocsátom a bűnöket. Akkor kinek tartotok engem, az Ember Fiát? Azt állítom, hogy képes vagyok megbocsátani a bűnöket. Könnyű ilyen kijelentést tenni, könnyebb, mint kijelentve a hatalmat felemelni ezt a bénát az ő ágyából, mivel láthatjátok, hogy követi-e tett a szót, mivel az előbbi kijelentést nem lehet látható módon alátámasztani. Mindkét mondatot éppolyan könnyű kimondani, az ember számára megtenni mindkettőt pedig éppolyan lehetetlen; de az egyik megtevése látványos, a másiké viszont – nem. Megteszem akkor a lehetetlen látható részét, és utána eldönthetitek, hogy van-e jogom, ahogyan azt állítom, arra, hogy megtegyem a láthatatlan részt is”.

Ebben a válaszban világosan jelen van Jézus félreérthetetlen állítása arra nézve, hogy Neki, mint Istennek, hatalmában áll a bűnök bocsánata. Az az ellenállásba való ütközés, és az a mód, ahogyan Ő a „bűnöket megbocsátotta”, arra utalnak, hogy a megbocsátásra csak isteni értelemben tekinthetünk. Úgy tűnik, ez a kijelentés szembe állít minket azzal az egyértelmű alternatívával, amelyet bátorkodok megfontolás végett elétek adni. Egy olyan érvet felvonultatni, ami a döntést „két tűz közé” teszi, nem éppen a legjobb megoldás az igazságban kétségeskedők meggyőződésére; ennek ellenére azonban igazságos lesz kijelenteni azt, hogy egyesek számára ez meggyőző lesz, hogy itt egy hangsúlyos „vagy-vagy” érvet alkalmazunk. Vagy a farizeusoknak volt igazuk, és akkor Jézus Krisztus, az alázatos, szerény, istenfélő bölcselő, az önfeláldozás, bölcsesség, és egészséges tanítás példaképe, Akinek tanai tizennyolc évszázadon keresztül sem lettek kimerítve és elhasználva, nem volt más, csak egy vakmerő istenkáromló, vagy a testben megjelent Isten volt. Ez az eset arra ösztönöz bennünket, annak legtisztább magyarázatában, hogy az Ő szavát úgy adjuk át a beteg embernek, ahogyan azt a farizeusok értelmezték, hogy ilyen kijelentést csak egyedül Istennek van jogában tenni. Ő nem azon az alapon vette magára az ember bűnének rendezését, valamint az ehhez való hatalmat, ami Ő hirdetett, vagy ahogyan elhozta az isteni bocsánatot, hanem azon az alapon, hogy Ő képes volt megtenni azt, amelyre képtelen volt bármely más ember.

Ha Jézus Krisztus megtette mindazt, amit ez az elbeszélés Neki tulajdonít – és ha mi egyáltalán tudunk is Róla valamit, akkor azt tudjuk, hogy Ő megtette mindazokat – nincs olyan feltevés, amely képes lenne az Ő hírnevét megóvni az emberiség előtt, de van olyan, amely szerint Ő a testté lett Igen, a világmindenség Bírója, és egyesül Őáltala nyerheti el a világ az Isten bocsánatát.

Jézus elénk tárja azokat a látható bizonyítékokat, amelyek a bűnök megbocsátását szolgáló láthatatlan hatalmáról tesznek bizonyságot

Kétségtelen, hogy mind a gutaütött csodálatos meggyógyítása, mind az a megbocsátás, amit láthatóvá lett, egyformán olyan isteni aktus volt, amely kívül esett az emberi hatás szféráján. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy itt Urunk arra tanít minket, hogy azok fontosságát összehasonlítva, a csodálatos gyógyulást alávetette a megbocsátás magasztos történésének. Megengedő módon mi is használhatjuk ezt az elvet a keresztyénség hatását illetően a dolgok látható, materiális szférájában, mint belső ereje bizonyítására, amelyet igazából csak az ismert meg, aki a kereszt tövében megtapasztalta, hogy a bűn terhe hogyan omlik le az ember válláról. A keresztyén hit egyes személyekre gyakorolt látható hatása és a társadalomra gyakorolt kevésbé látványos hatása azt bizonyítja, hogy Krisztusnak reális hatalma van a bűnök bocsánatát illetően. Bármely őszinte törekvés látható eredménye az evangélium továbbadására, és az a hatás, amely megmutatkozik azoknak az életében, akiket elért az örömhír, valóban komolyan előfeltételezi azt a reális hatalmat, amivel Krisztus rendelkezik. El kell ismernünk a szélsősségeket és a hiányosságokat is, amelyek túlontúl gyakran deformálják ezeket a törekvéseket, és akadályt gördítenek az újjászületettek lelki növekedését. Amikor azonban minden dühödt kritika habként lelohad, nem marad-e meg a serlegben az a magasztosság, ami kinézetre és ízre a Királyság új borára emlékeztet minket? Az a lecsendesedett szenvedély, amely megváltoztatta a reménységet, az a törekvés, amely új, áldott irányt nyert, az a megjuhászolódott személyes érdek, amely áldott virágként nyílik ott, ahol eddig tövisekkel benőtt vagy gyümölcstelen pusztaság volt – ez a bizonyítéka annak, hogy amikor Jézus Krisztus azt mondta: „Megbocsáttattak a te bűneid”, akkor Ő nem egy elhamarkodott kijelentést tett, és nem olyan reménységet nyújtott, amit nem tudott volna megvalósítani.

Minden esetben, mikor Krisztus bocsánatának ereje eléri az ember szívét, az élet szebbé, tisztábbá, és áldottabbá válik, és ezt követi másodsorban az anyagi jó is. Rámutathatunk az úgynevezett keresztyén és nem keresztyén országok közötti különbségre, amely bizonyítékként szolgál Krisztus üdvözítő hatalmának realitására. Ez komoly válasz napjaink sok kételyére. Ma is alkalmazható az Ő válasza, amelyet János tanítványainak adott: „Menjetek el, és mondjátok el Jánosnak mindazt, amit láttatok”. Vannak olyan Jézus Krisztus által tett csodák, amelyek érzékelhetők és láthatók, és meggyőzőbbek azoknál, amelyeket azelőtt látott, mielőtt hite megbillent volna. Ma is igaz, hogy „az Ő neve, az Ő nevében való hit által gyógyul meg az ember”, és ez a hitetlenek szeme előtt történik, akik bizonyságot tudnak tenni erről a gyógyulásról. A halottak feltámadnak, a süketek hallanak, a kiteljesedetlen képességek felélednek, és az élő, törekvő lelke ezernyi nemzedéke származik Jézustól, és „minden élővé lesz, amit elér a folyam”. Ezt csinálja utána bármely hitrendszer, ha tudja. Napjaink csodagyártói ezt utánozzák hókuszpókuszaikkal, ha tudják.

Ezek a gondolatok két világos tanulságot tárnak elénk. Az egyik azok felé irányul, akik úgy tesznek, mintha Jézus Krisztus követői lennének. Azt mondjátok, hogy lelketek mélyén megtapasztaltátok az Ő megbocsátást adó kezének munkáját, amelynek segítségével rendezte bűneiteket. Senki nem tudja megmondani, hogy ez így van-e, míg nem látta az életeteket, ami bizonyítani tudná, hogy megtérésetek valódi volt-e. A világ rajtatok keresztül, akik keresztyéneknek valljátok magatokat, sokkal inkább formálódik az elképzelése a keresztyénségről, mint az igehirdetők vagy a hitvédők által. Ti olyan üzenet vagytok, akiket mindenki olvas. Ezért figyeljetek oda, hogy életetek méltóképpen kifejezésre juttassa Urunk üdvözítő hatalmának erejét, hogy azok az emberek, akik végignéznek nagyszerű, szent és alázatos életviteleteken, azt mondják: „Igen, van valami ebben a vallásban, ha ezt az ember így volt képes formálni”.

A második tanulság mindenkire vonatkozik. Mivel mi mindnyájan hasonlatosak vagyunk abban, hogy a megbocsátás – legmélységesebb szükségünk, keressük annak lehetőségét, hogy ezt az elsődleges és mindennél fontosabb szükségünk be legyen töltve; mivel Jézus Krisztus biztosít minket arról, hogy az Ő kezében van a megbocsátás isteni hatalma, és Ő ezt a kijelentést az Ő ereje munkájával támasztja alá. Mindnyájan járuljunk Elé bocsánatért, hisz mindenekfelett mindnyájan ebben szűkölködünk, és ezt csak Ő tudja megadni nekünk. Nem pazaroljátok az időt, elfoglalva magatokat azzal, hogy a forrástól nagyon messze próbáljátok megtisztítani az életeteket; engedjétek, hogy Isten meggyógyítsa folyamotokat, és a keserű vizeket édessé tegye. Ne gondold azt, kedves barátom, hogy a kilátástalanság, akaratod gyengesége minden jó iránt, vagy helytelen elképzeléseid, amelynek segítségével eddig a gonoszt követted, amiből semmi más nem származott, csak folytonos gyötrelem, máshol gyógyulásra találnának. Menjetek Krisztushoz, a megbocsátást gyakorló Krisztushoz, és engedjétek, hogy Ő reátok helyezze a kezét. Halljátok meg az Ő tévedhetetlen ajkáról elhangzó legédesebb szavakat, amelyek olyanok, mint az egész lényeteket beborító gyógyír: „Bízzál, fiam, megbocsáttattak bűneid”. „Leányom, a te hited megtartott téged. Eredj el békével”. Akkor megnyílnak a vakok szemei, a sánták ugrándozni fognak, és dicséretet énekelnek a némák. Akkor elmúlik a korlátoltság, a csüggedés, a lélek nyavalyája, és a megbocsátás megtermi gyümölcsét az öröm és az erő által, a szentségben, a józanságban, és a békességben.

6Ld. részletesebben a biztonság kérdését John McArthur Saved Without a Doubt (Wheaton, IL: Victor, 1992) cimű könyvében!

7Matthew Henry, Matthew Henry’s Commentary on the Bible, 4 vols. (Old Tappan, NJ: Revell, n.d.), oldalszám ismeretlen.

91997. december 1-én a West Paducah-i Heat középiskolában a 14 éves Michael Adam Carneal tüzet nyitott a társaira, minek következtében három fiatal életét vesztette, öt iskolás pedig súlyos sérüléseket szenvedett. 1998. december 15-én Carneal-t a biróság bűnösnek találta, elitélte. Leghamarabb 25 év múlva szabadulhat – a Forditó megjegyzése.

10Jay Adams, From Forgiven to Forgiving (Amityville, NY: Calvary, 1994), 34. oldal.

12Jay Adams is idézi ezt a verset, de emellett azon a véleményen van, hogy ez a sziv, megbocsátásra való készségére hivja fel a figyelmet. Úgy gondolja, hogy a „bocsássatok” meg parancs ebben a versben csak azt jelenti, hogy az imádkozónak késznek kell lennie a megbocsátásra (u. o. 30. oldal). Adams azonban úgy gondolja, hogy a valódi megbocsátás nem lép szinre addig, míg a sértő fél nem kér bocsánatot. Következésképpen, az az ember, aki ily módon bocsátott meg, nem nevezheti teljesnek a bocsánatot addig, míg nem szembesiti a sértő felet tettével, és nem hallja a bocsánatkérés szavát, valamint míg maga hivatalosan nem bocsát meg (A Forditó itt Adams gondolatát támogatja, és tartja valószinűbbnek más igeversek fényében).

13Matthew Henry, Matthew Henry’s Commentary (Old Tappan, NJ: Revell, n.d.), oldal ismeretlen.

15A Károli forditásban nem lehet észlelni a két szó közötti árnyalatot, mert a forditók nagyon pontosan adták vissza a szó jelentését – a Fordító megjegyzése.

16Dietrich Bonhoeffer, Life Together, (New York: Harper and Row, 1954), 112-113. oldalak.

17Jay Adams, From Forgiven to Forgiving (Amityville, NY: Calvary, 1994), 25. oldal.

20John MacArthur, Charismatic Chaos (Grand Rapids, MI: Zondervan, 1994), 278. oldal.

21George Otis, Jr., The Atonement (transcribed from a message delivered at a series of YWAM meetings in Tacoma, Washington, autumn 1981). Transcripts of these messages are available on the World Wide Web at: http://www.concentric.net/~for1/otisa.htm.

24Finney, a maga életrajzában viszonylag sok időt fordított arra, hogy ellene álljon a „beszámítás eme teológiai kigondolásának” (Old Tappan, NJ: Revell, 1908), 56., és azt követő oldalak.

26Charles Finney, Systematic Theology, (Minneapolis: Bethany House, 1994), 249. oldal.

29William Hedricksen, The Exposition of the Gospel According to Matthew, (Grand Rapids, Mich.: Baker, 1973), 529. oldal.