Dr. Martin Lloyd-Jones
Hit a próbák közepette
2009
A mű eredeti címe és kiadója:
D. Martin Lloyd- Jones
Faith on Trial
Inter-Varsity Fellowship
38 De Montfort Street,
Leicester LE1 7GP, England
© Hungarian translation, Pápai Ernő
A fordított anyaggal kapcsolatos minden észrevételt, kritikát, visszajelzést szeretettel fogadok az ernopapai@gmail.com e-mail címen.
2009
Tartalomjegyzék
Bevezetés
Habakuk könyvének vázlata
Isten kifürkészhetetlen útjai
A próféta értetlensége
Várakozás Isten válaszára
„Az igaz pedig az ő hite által él”
Hogyan kell imádkozni
Hogyan örvendezzünk a nyomorúság idején
Bevezetés
A történelem nem mindennapi jelensége
A hívő ember életében sok különböző probléma szokott megjelenni. A Biblia nem ígéri azt, hogy a mi keresztyén életünk ezen a világon könnyű és gondtalan lesz. Minket mindig acsarkodik ránk az ember lelkének ellensége. Az ő fő célja – hogy csüggedésbe vigyen, és ha lehetséges, elszakítson minket a hittől. Különböző kísértésekkel bombáz minket – mindennel, amivel csak rombolhatja hitünket.
Az egyik legfőbb problémát, ami ma leginkább nyugtalanítja a hívőket, úgy is nevezhetnénk, hogy a történelem nem mindennapi eseményei. Napjainkban sok embert nyugtalanítanak a világban végbemenő események. Nem mindig volt ez így. A XIX. század végétől, körülbelül 1914-ig, a hívőket leginkább magával ragadó probléma nem a történelem, hanem a tudomány nem mindennapi jelenségei voltak. Ebben az időben a hit kegyetlen támadása az úgynevezett „tudósok tekintélyében és a tudományos felfedezésekben” mutatkoztak meg. A nehézség abban volt, hogy a Biblia tanait megbékítsék azokkal a tényekkel, amelyeket a természetben lehetett felfedezni, és annak tudományos magyarázatával.
Sokakat ez ma is nyugtalanít, de napjainknak nem ez a fő problémája. A hit és a tudomány közötti konfliktus napjainkban nem aktuális. A legtöbb tudós elvetette azokat a materialista nézeteket, amelyek a tudomány népszerűsítői között uralkodtak néhány évtizeden keresztül. A fizika területén végzett néhány utolsó kutatás pontot tett a végére, és tanúi lehettünk annak, hogy sok ismert tudós arra kényszerült, hogy elismerje a felsőbb Értelem elismerését, aki a mindenség felett áll.
Következésképpen, napjaink fő problémája nem a tudomány, hanem a történelem jelenségében keresendő. Ez a XX. század legnagyobb problémája. Ez a probléma természetesen napjaink eseményeiből fakad. Őseink nem ütköztek ilyen problémákba, mivel az ő életük csendesen és zavartalanul folyt. Úgy tűnt, hogy a létezés szférájában el lehet érni a tökéletességet. Az emberiség a folyamat és az általános virágzás Ígéret földjére akart belépni, és azt feltételezte, hogy ehhez nem kell mást tenni, csak türelmesen kivárni azt a napot, amely végül is az „aranykorszak” kezdete lesz. Minket azonban, a huszadik század embereit, megrendítettek azok az események, amelyeknek tanúi lehettünk. Nem mindnyájan álltuk ki a hit próbáját. Sokan nem tudták megmagyarázni az első és a második világháború okait az isteni gondviselésről adott biblikus tanítás alapján.
Szükséges megjegyezni, hogy a történelem jelenségei semmilyen esetben sem szabad, hogy csüggedésbe vigyenek minket. Az ilyen reakció ellentmond a biblikus tanításnak. Nem szabad megfáradni, mikor konfliktus alakul ki a hit és a tudomány között. Annál inkább, nincs jogunk elcsüggedni akkor, mikor az emberiség történelmének keserű eseményeivel szembesülünk, mivel a Biblia világosan kifejezi ezzel kapcsolatban az álláspontját. Miért van az, hogy a végbemenő események ennyire nyugtalanítják az embereket?
Az legfőbb oka ennek, nekem úgy tűnik, abban van, hogy egyes emberek a Bibliát személyes üdvösségük eszközeként használják, és csak ebből a nézőpontból közelítenek a témához. Sokan úgy gondolják, hogy az Isten Igéjének egyedüli témája – minden egyes ember Istennel való személyes kapcsolata. Természetesen, ez nagyon fontos téma, és hálásak vagyunk Istennek azért, hogy Ő üdvösséget adott nekünk, amelynek megléte nélkül mi mindnyájan reménytelen helyzetben lennénk. De távolról sem az egyedüli témája a Bibliának. Még azt is merészelem mondani, hogy a Biblia az ember személyes üdvösségét egy sokkal szélesebb összefüggésben tárgyalja. Végső soron, a Biblia legfőbb témája – az egész világ állapota, és annak további sorsa. Mint az emberiség képviselői, mi együttesen a nagy egésznek részei vagyunk. Ezért kezdi a Biblia a maga mondanivalóját a világ, és nem az ember teremtésével. A mi bajunk abban van, hogy mindenek előtt a személyes szükségletekre és érdekekre összpontosítunk, miközben azonban a Biblia a kezdetekhez vezet vissza minket. A Biblia minden problémát az egész világ kontextusának a fényében tárgyal.
Ha nem értjük meg, hogy a Bibliának különleges nézőpontja van ezzel a világgal kapcsolatban, akkor annak állapota csüggedésbe vihet minket. Ha olvassuk a Bibliát, és helyes értelmezzük annak mondanivalóját, nem szakítva ki a különböző zsoltárokat, a Hegyi Beszédet, vagy az evangéliumokat annak általános szövegösszefüggéséből, amelyek annyira tetszenek nekünk, megláthatjuk azt, hogy a Biblia mély filozófiai értekezést ad az emberiség történelméről, és egyedi nézőpontot ennek a világnak az értelmezésére. Segít nekünk abban, hogy megértsük, mi is történik ma, ugyanakkor azt is megmutatja, hogy minden esemény az isteni elgondolás keretében történik. A Biblia nagy tanítása minden kérdésre választ ad, ami összefüggésben van ezzel a világgal, és annak további sorsával.
Habakuk próféta könyvében ennek az igazságnak nagyszerű alátámasztását láthatjuk. A próféta a világtörténelem eseményeit nem az akadémiai tanítás, vagy az absztrakt filozófiai teória szemszögéből vizsgálja, hanem egyetlen ember nézőpontjából – magának a prófétának a nézőpontjából, akit nyugtalanítanak a körülötte zajló események. Azért írta le ezt a könyvet, hogy megossza személyes tapasztalatait. Egy olyan ember áll előttünk, akit nyugtalanítanak azok az események, amelyek szemei előtt történnek. Ő arra törekedett, hogy összeegyeztesse a történteket azzal, amiben hitt. Ilyen próbálkozásokról máshol is szó van a Bibliában, különösen a Zsoltárok könyvében (ennek a témának egyik klasszikus kiterjesztése a 73. zsoltárban található). Minden próféta történelmi eseményekről beszélt, de ez a probléma nemcsak az ószövetségi szent írókat foglalkoztatta. A figyelmes olvasó ennek megoldásait találhatja meg az Újszövetségben. Látja, hogy a mi Urunk általános áttekintést ad az egész történelemre nézve, a Jelenések könyvében meg az egész világ általános prófétai áttekintését adja, tekintettel Jézus Krisztus feltámadására, és az Egyházra. Tehát, szükséges tudni, hogy a történelem problémája – a Szentírás nagy témája.
Habakuk próféta könyvének tanulmányozásakor meg fogjuk vizsgálni azt a helyzetet, amibe került, és le fogunk belőle vonni bizonyos következtetéseket. Akkor világossá válik számunkra: minden, ami a prófétát nyugtalanította, nyugtalanít sokakat is napjainkban, mikor össze szeretnék kötni az eseményeket a Biblia tanításával, az Isten természetének és az Ő tulajdonságainak tanával.
A próféta tanúja volt Izrael borzalmas hitehagyásának. Izrael elhagyta Istent, és megfeledkezett Róla. Elkezdett más isteneket szolgálni, és gonoszságokat követett el. Nem meglepő, hogy a próféta csüggedésében így kiáltott: „Meddig kiáltok még, oh Uram, és nem hallgatsz meg! Kiáltozom hozzád az erőszak miatt, és nem szabadítasz meg! Miért láttatsz velem hamisságot, és szemléltetsz velem nyomorgatást? [Itt a próféta a saját népéről és országáról beszél.] Pusztítás és erőszak van előttem, per keletkezik, és versengés támad! Azért inog a törvény, és nem érvényesül az igaz ítélet; mert gonosz hálózza be az igazat, azért származik hamis ítélet”![1]
Milyen rettenetes kép! A földet ellepte a „pusztítás és az erőszak”, „per keletkezik”, a hatalmasok hatalma részvétlen, és lassú. A törvényt nem alkalmazzák megfelelő módon. Mindenhol törvénytelenség uralkodik. Ha valaki, Habakukhoz hasonlóan, elkezdi megfeddeni a népet, a világ erősei hevesen ellene állnak. Mint ahogyan ez általában történik, a vallási hanyatlást elkerülhetetlenül erkölcsi és politikai krízis követi. Ilyen fenyegető körülmények közepett élet a próféta.
Ez egy reális probléma volt. Mindenek előtt, a próféta nem értette, hogy Isten hogyan engedheti meg mindezt. Tudakozta Tőle ezt imádságaiban, de nem kapott rá választ. Ez vezette a prófétát zsákutcába: „Meddig kiáltok még, oh Uram, és nem hallgatsz meg! Kiáltozom hozzád az erőszak miatt, és nem szabadítasz meg”! De mindez a veszedelemnek csak a kezdete volt. Habakuk panaszaira és könyörgéseire Isten egy váratlan választ adott: „Nézzetek szét a népek között, vizsgálódjatok, és csodálkozással csodálkozzatok, mert oly dolgot cselekszem a ti napjaitokban, mit el sem hinnétek, ha beszélnék! Mert íme, feltámasztom a káldeusokat, a kegyetlen és vakmerő nemzetet, amely eljárja a földet széltében, hogy hajlékokat foglaljon el, amelyek nem az övéi”.[2]Más szóval, Isten mintha ezt mondaná a prófétának: „Meghallgattam imádságaidat, és most elmondom neked, mit szándékozom tenni. Rátok küldöm a káldeusokat”. Az asszírokkal összehasonlítva, akik Izrael hatalmas és nagy kortársai voltak, a káldeusok nem nagyszámú, és félvad nép voltak. Isten, Aki megengedte, hogy Izrael törvénytelenségbe taszítsa magát, azt mondja Habakuknak, hogy felbátorított egy kegyetlen és megregulázatlan népet arra, hogy elfoglalja az Ígéret Földjét, és megbüntesse Izraelt. A prófétát nagyon megdöbbentette mindez. Ennek a problémának vannak szentelve a következő fejezetek, amelyeket veletek együtt áttanulmányozunk.
Habakuk könyvének vázlata
Az első fejezet 5 – 11. verseiben Isten kijelenti a prófétának szándékát. Ő leírja a veszélyes ellenség erejét és hatalmasságát, és arról a borzalmas megüresedésről beszél, amely meg fog történni. Isten ecseteli az ellenség dölyfösségét és büszkeségét, a vakmerőséget, amellyel saját istenségeinek tulajdonítja a győzelmet. Az első fejezet tizenkettedik versétől a második fejezet első verséig azt látjuk, a próféta hogyan próbálja értelmezni a hallottakat. A második fejezet befejező szakasza azt írja le, Isten hogyan mutat irgalmat Habakuk iránt, és segít neki a történtek mély értelmezésének megértésében. Isten egy csodálatos kinyilatkoztatást ad neki a biblikus történelemről és filozófiáról, arról, hogy minden eseménynek összeegyeztethetőnek kell lennie az Ő szentségével és nagysásával, és ugyanakkor arról, hogy minden az Ő hatalma alá van vetve, és az Ő céljai el lesznek érve. A harmadik fejezet a próféta reakcióját írja le erre a kinyilatkoztatásra.
Első fejezet
Isten kifürkészhetetlen útjai
Habakuk 1: 1-11
A. Két tényszerű megállapítás
Habakuk próféta könyve különösen aktuális napjainkban, mikor az embereket nagyon nyugtalanítja a történelem problémája. Tehát, vizsgáljunk meg két tényszerű megállapítást.
1. Isten útjai gyakran értelmetlennek tűnnek az emberek számára
(a)Isten tétlensége
Tanulmányozva Isten tetteit, mindenek előtt azt fedezhetjük fel, hogy Isten érthetetlen okokból hallgat és tétlen a legkritikusabb helyzetekben. Miért engedi Isten, hogy ezek vagy azok a történelmi események végbe menjenek? Miért van ma az Egyház ilyen helyzetben? Tanulmányozzátok át az egyháztörténelem utóbbi negyven vagy ötven évét. Miért enged meg Isten ilyen állapotokat? Miért engedte meg, hogy megjelenjen a „modernizmus”, amely a keresztyénség alapjait kezdte el rombolni? Isten miért nem sújtotta halállal azokat az embereket, akik káromolják és cáfolják a hitet a helyett, hogy védenék és hirdetnék azt? Isten miért engedi meg, hogy rettenetes események történjenek az Ő nevében?
Isten miért nem válaszok az Ő hív szolgáinak imádságára? Harminc vagy negyven éve imádkozunk egy ébredésért. Őszinték és kitartók vagyunk imádságainkban. Mélységesen aggódunk a dolgok állása miatt, és Istenhez kiáltunk. De eddig semmi sem történt. Habakuk prófétához hasonlóan, sokan kérdik: „Meddig kiáltok még, oh Uram, és nem hallgatsz meg! Kiáltozom hozzád az erőszak miatt, és nem szabadítasz meg”! Ez nemcsak az egész Egyház problémája, de az egyes hívők problémája is. Sok éven keresztül imádkoznak azokért, akik szívüknek drágák, de, úgy tűnik, Isten nem hallja őket. És akkor ezek a hívők körülbelül így kezdenek el gondolkodni: „Istennek az az akarata, hogy ez az ember keresztyénné váljon. Sokat imádkozok ezért, de semmi sem történik! Miért? Isten miért nem válasz az imádságaimra”? Az emberek gyakran türelmetlenek szoktak lenni. Isten miért nem válaszol imádságainkra? A szent Isten miért engedi, hogy az Ő Egyháza ilyen siralmas állapotban legyen?
(b) Isten váratlan válaszai
Másodszor, azt tapasztaljuk, hogy Isten egészen más válaszokat ad imádságainkra. Ez az igazság mindennél jobban megdöbbentette Habakuk prófétát. Úgy tűnt, hogy Isten hosszú ideig egyáltalán nem válaszol az imádságra. De mikor Ő válaszolt, a válasz sokkal furcsábbnak tűnt, mint az Ő eddigi hallgatása. Habakuk nem kételkedett abban, hogy Isten megbünteti a népet, és utána nagy ébredést küld. Mikor azonban Isten azt mondta: „Feltámasztom a káldeusokat, amely eljárja a földet széltében”, úgy tűnik, ilyen választ várt legkevésbé a próféta. Még azt sem tudta elképzelni, hogy Isten ilyen módon válaszolhat. De Isten éppen ezeket a szavakat mondotta, és azokat pontosan beteljesedtek.
John Newton leírt egy verset, amelyben hasonló átélésekről tesz bizonyságot. Értette, hogy az ő lelki életében szükség van változásokra. Azért imádkozott, hogy még mélyebben meg tudja ismerni Istent, és azt várta, hogy Isten majd megjelenik neki valamilyen csodálatos látomásban, átlép a felhőkön, és lejön a földre azért, hogy rá öntse nagy kegyelmét. E helyett Newton néhány hónapon keresztül nagyon nehéz helyzetben volt; úgy tűnt neki, hogy Isten átadta őt a Sátánnak. Megkísértetett és gyötrettetett, és úgy tűnt neki, hogy mindez ereje felett történik. Végül, ő megértette, hogy Isten éppen így felelt az ő imádságára. Isten megengedte a bukást, hogy megtanítsa Newton-t arra, hogy csak Reá támaszkodjon. Mikor Newton megtanulta ezt, Isten elküldte az Ő szabadítását.
Mindnyájunkra az a jellemző, hogy olyan választ várunk imádságainkra, amilyeneket kérünk. Azt gondoljuk, hogy Isten csak így léphet, sehogyan másképpen. De a Szentírás arra tanít minket, hogy Isten néha egészen másképpen válaszol imádságainkra, és megengedi, hogy helyzetünk egyre mélyüljön, mielőtt áldást nyernénk. Isten az ellenkezőjét is teheti annak, amit mi várunk: Ő megengedheti, hogy a káldeus sereg ránk támadjon. Az élet, és a hitben való járás alapvető elvei abban vannak, hogy, Istennel léve dolgunk, mindig készeknek kell lennünk a váratlan eseményekre. Érdekes, hogy mi lett volna őseink reakciója az Egyház mai helyzetére, ha előrelátták volna azt negyven évvel ezelőtt? Már akkor is nyugtalanította őket az Egyház helyzete, és szolgálatokat végeztek, hogy Istentők kiimádkozzák az Ő népének ébredését. De ha ők láthatták volna a jelenlegi Egyházat, aki nem hittek volna szemeiknek. El sem tudták volna képzelni, hogy az Egyház ilyen mélyre süllyedhet. De Isten megengedte ezt. Ilyen váratlan volt az Ő válasza. Emlékeznünk kell arra, hogy az előtt, mielőtt áldást küldene, Isten megengedheti, hogy állapotunk rosszabbra forduljon.
(c) Isten nem mindennapi eszközei
Isten útjainak harmadik megdöbbentő sajátossága abban nyilvánul meg, hogy Isten néha nem mindennapi eszközöket használ arra, hogy megigazítsa az Ő Egyházát, és az Ő népét. Éppen a káldeusokat választotta ki arra, hogy megbüntesse Izraelt! Megdöbbentő, de ez tény, amit a Szentírás nem egyszer húz alá. Isten, ha Neki úgy tetszik, még a tisztátalan káldeusokat is felhasználhatja saját céljaira. Az emberiség történelme folyamán Ő a legmeglepőbb és legváratlanabb eszközöket használta fel arra, hogy elérje az Ő céljait. Ez a téma aktuális számunkra, mivel, a Bibliának megfelelően, sokat abból, ami napjainkban történik, ezeknek a szavaknak a fényében kell tekinteni. Még tovább lehet menni, és ki lehet jelenteni, hogy Isten felhasználja a kommunizmust, amitől úgy fél sok hívő, hogy felépítse kapcsolatát az Ő népével.
Ezt fontos figyelembe venni, mert másképpen helytelenül fogjuk értelmezni a történteket, és imádságainkból kevés haszon fog származni. Józanul kell értékelnünk az Egyház helyzetét, és el kell ismernünk annak elégtelenségét. Lehetséges, hogy Isten felhasználja azokat az erőket az Ő célja érdekében, amelyek ma az Egyház legnagyobb ellenségei, és ezt meg kell értenünk. A próféta tanításának lényege abban van, hogy Isten nagyon meglepő, nem mindennapi eszközöket is felhasználhat, és olyan szerszámokat is, amelyeket a legkevésbé szeretnénk az Ő kezében látni.
2. Isten útjait gyakran félre értelmezik
(a) Gondtalan vallásos emberek
Isten útjai néha nem kifürkészhetőek, és nemcsak egyféle embereknek figyelemre méltóak. Először, Isten útjai nagyon váratlanok azoknak a vallásos embereknek, akik gondtalanok és nemtörődömök. Habakuk könyve első fejezetének ötödik versében Isten Izrael törvénytelenségéről beszél, azokról, akik könnyelműekké és hanyagokká váltak. „Nézzétek szét a népek között, vizsgálódjatok, és csodálkozással csodálkozzatok, mert oly dolgot cselekszem a ti napjaitokban, mit el sem hinnének, ha beszélnék!”. A nemtörődöm emberek körülbelül így gondolkodtak: „Ez az ember azt mondja, hogy az Isten ránk küldi a káldeusokat. Nem, Isten sosem tenne ilyet! Nem fenyeget bennünket veszély. Ne hallgassatok rá! A próféták mindig pánikot keltenek, és mindenféle szerencsétlenségekkel ijesztgetnek minket. Isten odavetne minket a káldeusok prédájára?! Ez egyszerűen lehetetlen!”. Izrael szerencsétlensége abban volt, hogy nem hitt saját prófétáinak. De a tény ennek ellenére is tény marad: Isten éppen úgy tett az Ő népével, ahogyan arra az Ő prófétái által figyelmeztetett.
Izrael éppen úgy viselte magát, mint az özönvíz előtti emberek. Isten Nóén keresztül figyelmeztette az ősi világot az ítéletre, azt mondva: „Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben”.[3]De az emberek csak nevettek rajta, és kijelentették, hogy ilyen rettenetes dolgok egyszerűen nem mehetnek végbe. Ugyanez vonatkozik Sodomára és Gomorára is. Annak hányaveti lakói el sem tudták képzelni, hogy ezek a városok leromboltatnak. Ők azt gondolták, hogy Isten feltétlenül beavatkozik, és nem engedi meg, hogy ilyen katasztrófa történjék. Ugyanilyenek voltak Habakuk korának emberei is. De Isten felhozta a káldeusokat az Ő népére, és azok győzedelmeskedtek Izrael felett. A nép megaláztatott, legyőzetett, és fogságba vitetett.
Ennek nagyszerű illusztrációját láthatjuk az Apostolok Cselekedeteinek tizenharmadik fejezetében is, ahol Pál apostol, kortársaihoz fordulva, a Habakuk könyvének első részét idézi. Mintha csak azt mondaná nekik: „Ti semmivel sem vagytok különbek atyáitoknál. Azért, hogy Izrael nem ismerte meg és keresztre feszítette a Messiást, és most visszautasítja, hogy higgyen az Ő evangéliumában, Isten megítéli az Ő népét. Felhozza a Római Birodalmat, amelynek csapatai elfoglalják Jeruzsálemet, és lerombolják a templomot, és a zsidók szét lesznek szórva a többi népek közé. Tudom, hogy nem hisztek nekem, ahogyan Habakuk prófétának sem hittek, akik ezt jövendölte meg”. Elérkezett a Krisztus utáni 70.-ik esztendő. A római légiók körülfogták Jeruzsálemet, és elfoglalták azt. A zsidók a föld összes népei közé szétszórattak, és sokan közülük ma is szétszóratásban vannak. Tehát, a nemtörődöm vallásos emberek nem hisznek a prófétáknak. Ők mindig kijelentik: „Isten nem teheti ezt!”. De én emlékeztetlek benneteket az igazságra: Isten megteheti ezt, és azt is, amit el sem mertek gondolni. Ma Isten felhasználja a kommunistákat arra, hogy megbüntesse az Ő népét, és tanítsa azt. Nem hajszoljuk magunkat veszélybe, és nem fogjuk önhitten azt mondani, hogy Isten mit tehet, és mit nem tehet meg, milyen eszközt használhat Ő, és milyet – nem. Nem alacsonyodhatunk le Sion gondtalan lakóinak szintjére, akik nem ismerték fel napjaik jeleit.
(b) Ez a világ
Másodszor, Isten útjai megdöbbentik a világot. „Majd továbbszáll viharként, és elvonul, és bűnbe esik; ő kinek istene az ő hatalma” (Hab. 1: 11). A káldeusok nem értették, hogy Isten felhasználta őket, ezért minden sikerüket saját isteneiknek tulajdonították. Azt gondolták, hogy saját seregeik ügyessége, és hatalmassága miatt győzedelmeskedtek. Ezért büszkélkedtek annyira. De Isten hamarosan megmutatta nekik, hogy Ő emelte őket magasba, és Ő képes őket a porba is vetni. Ez a világ még kisebb mértékben, mint az Isten népe, érti meg Isten útjait. Az emberiség történelmének egész folyamán azok a hatalmas birodalmak, amelyeket Isten felhasznált az Ő céljai elérésének, büszkélkedtek győzelmeikkel és sikereikkel, kizárólag saját maguknak tulajdonítva azt. Napjaink világa is tudományos eredményeivel és politikai berendezkedésével büszkélkedik. Az Egyház ellenségei azt látják, hogyan hanyatlik, és sikerüket saját istenségeiknek tulajdonítják. Nem értik a világtörténelem értelmét, amelynek során sok nagy birodalom jelent meg, amelyek megrészegedtek önnön győzelmeiktől és elért eredményeiktől. Magasztalták nagyságukat, de hirtelen letaszítottakká váltak. A történelem valódi értelme el van rejtve ennek a világnak a szemei előtt.
(c) Maga a próféta
És végül, Isten útjai kifürkészhetetlenek voltak magának a prófétának is. Ő azonban erre egészen másként reagált. Mindennél jobban az nyugtalanította őt, hogyan lehet mindezt összeegyeztetni Isten szentségével. Ő így kiáltott: „Meddig kiáltok még, oh Uram, és nem hallgatsz meg! Kiáltozom hozzád az erőszak miatt, és nem szabadítasz meg! Miért láttatsz velem hamisságot, és szemléltetsz nyomorgatást? Pusztítás és erőszak van előttem, per keletkezik, és versengés támad!”.
B. Biblikus elvek
Ahhoz, hogy meg tudjuk magyarázni a történelmi eseményeket, néhány általános biblikus elvet kell megfogalmaznunk:
1. Isten kontrolálja a történelmet
„Mert íme, feltámasztom a káldeusokat, a kegyetlen és vakmerő nemzetet”. Isten hatalmában nemcsak Izrael található, hanem Izrael ellenségei – a káldeusok is. Minden földi nép alá van vetve Istennek, mivel a földön nincs hatalom, ami ne Istentől volna. A valós események egyáltalán nem azon elvek szerint mennek végbe, amit az emberek egyértelműnek tartanak. Úgy tűnhetett, hogy a káldeusok azért emelkedtek fel, mert jól tudtak harcolni, és hatalmasak voltak; de a valóságban Isten emelte fel őket, hogy azok az Ő célját teljesítsék. Isten – a történelem Ura. Ő a mennyekben trónol, és minden földi nép az Ő számára – „mint a sáskák”, „egy csepp a vedérben”, „egy porszem a serpenyőben”. A Biblia azt állítja, hogy Isten minden és mindenek felett való. Ő indította el a történelmet, és Ő is irányítja, és egyszer Ő fog véget is vetni neki. Nem szabad megfeledkeznünk erről a fontos igazságról.
2. A történelem az Isten tervének megfelelően fejlődik
Nincsenek véletlenek. A történelemnek van egy megfelelő irányba haladó terve, amelyben minden öröktől fogva előre van látva. Isten már a legelején látja annak végét. Ő ismeri a korszakokat és az időket. Ő az Ő felállított céljait eléri. Tudja, mikor kell megáldania Izraelt, és mikor kell az áldást megvonni tőle. Minden hatalom az Ő kezében van. Mikor eljött az idő teljessége, Ő odaadta az Ő Egyszülött Fiát. Ő megengedte, hogy először megjelenjenek a filozófusok, akik a dolgok rendjét magyarázták. Utána feltámadta a rómaiak, aki állami berendezkedésükről váltak híresekké. Utakat építettek, és az általuk meghódított területeken felállították a törvényes rendet. Csak ez után küldte el Isten az Ő Fiát. Mert ez volt az Ő terve.
Igen, az emberiség történelmének meg van a célja és értelme. Minden, ami a huszadik században történik, – nem véletlenül történik. Emlékezzünk arra, hogy az Isten tervének közepében az Ő Egyháza van, és nem feledkezzünk meg arról, milyen büszke és nemtörődöm ő ebben a huszadik században. Az önhittség trónusába telepedett, hivalkodva az úgynevezett „kulturális evangéliummal” és teológiával, és esetlenül szól a megtérésről, a Szent Lélek munkájáról, és más igazságokról. Emlékezzetek a viktoriánus idők pompázatos istentiszteleteire. Emlékezzünk meg annak tudományba vetett hitéről, és készségét, hogy Isten kijelentését felcserélje az emberi filozofálgatásra. Milyen gyakran cáfolták az Újszövetség lelkületét! Az Egyház megérdemli az ítéletet. Nem is olyan nehéz megérteni a huszadik század történelmét, ha a tizenkilencedik század prizmáján keresztül szemléljük azt. Minden esemény a megfelelő tervek szerint megy végbe.
3. A történelem fejlődése Isten időrendjének megfelelően történik
Isten szünet nélkül arra tanít minket, hogy minden az Ő „akaratának megengedése” által történik. Neki megvan a saját időrendje, Neki megvannak a saját céljai, és Ő ennek megfelelően, ezzel összhangban cselekszik.
4. A történelem az Isten országával van kapcsolatban
A világtörténelem megértésének kulcsa az Isten országának megértésében rejlik. Más népek történelme, akikről említést tesz az Ószövetség, a szent írókat csak annyiban érdekelték, amennyire ezeknek a népek érintkeztek Izrael sorsával. Napjainkban a történelem olyan mértékben fontos, amilyben érintkezik az Egyház történelmével. A világon a legfontosabb dolog – az Isten országa. Már a legelején, az ember bűnesetétől fogva, Isten belekezdett egy új ország létrehozásába. Még a felállítás fázisában van, de ez a folyamat sikeresen végbe fog menni. A különböző események jelentősége az által van meghatározva, mennyire vannak segítségére ennek a folyamatnak. Napjaink problémáit helyesen megérteni és magyarázni csak ennek fényében lehet. Minden, amit Isten megenged, hogy megtörténjék ebben a világban, közvetlenül kapcsolatban van az Ő magasztos tervével az Ő Egyházát és országát illetően.
Ne nyugtalankodjunk ezért, ha olyan kifürkészhetetlen események tanúi lehetünk, amelyek ebben a világban történnek. Inkább azt a kérdés tegyük fel: „Milyen kapcsolatban vannak ezek az Isten országával?”. Ha a megmagyarázhatatlan események veletek történnek meg, akkor a helyett, hogy zúgolódnátok, és panaszkodnátok sorsotokra, kérdezzétek meg magatoktól: „Mit akar ez által Isten nekem üzenni? Miben kell megváltoznom? Hol követtem el hibát, és Isten miért engedte meg, hogy ez megtörténjen?”. A legmegmagyarázhatatlanabb helyzetekben is lehet értelmet találni. Sosem szabad kételkednetek Isten szeretetében, és igazságosságában. Ha Isten nem válaszolna imádságainkra, vagy számunkra értelmezhetetlen módon válaszolna rá, mi lennénk a legszerencsétlenebb emberek. Szerencsére, Ő válaszol, habár néha nem késlekedik, hogy rámutasson hibáinkra, arra, hogy mit kell megváltoztatnunk életünkben. Ő gondot visel ránk. Ő azt akarja, hogy megfeleljünk annak az állapotnak, amely ránk vár az Ő országában, amelyet Ő készített el számunkra. Tehát, minden eseményre a nagy, örökkévaló és dicsőséges isteni célok fényében kell tekintenünk.
Második fejezet
A próféta értetlensége
Hab. 1: 12-17 (különös tekintettel a 12 és 13. versre)
A. Hogyan közelítsük meg a problémát
Nagyon fontos, hogy a keresztyén ne csak újságot olvasson, és naprakész legyen a világ eseményeit illetően, de megértse azok lelki értelmét is. Napjainkban az Egyházat nagyon sok veszély fenyegeti, és ha az olyan nemtörődöm és önhitt marad, mint az ősi Izrael, akkor a politikai erőkkel összefogva az ellen léphet fel, amit Isten elrendelt, hogy megtörténjen. Arra van szükség, hogy az Egyház ne csak értékelje az eseményeket, de lássa azoknak a lelki értelmét is, az Isten parancsolatainak fényében. Isten felhasználhatja azt is, ami nem elfogadott, sőt ami romboló az ember számára, hogy eszköze legyen a büntetésben és a megjavításban. Tehát, nekünk nem kell elhamarkodott következtetéseket levonnunk.
1. A megfelelő megközelítés fontossága
A zúgolódás, és a legtöbb probléma, ami előfordul a keresztyén életben, a problémák helytelen megközelítés folytán jönnek létre. Számunkra még fontosabb tudni, hogy minek a fényében kell tekinteni erre, vagy arra az életbeli eseményre, hogy ismerjük a helyes választ azokra a kérdésekre, amelyek ezekkel az eseményekkel kapcsolatban merülnek fel. Általában az emberek rövid és kimerítő válaszokat szeretnek kapni a konkrét kérdésekre, de a Biblia nem mindig adja azokat a válaszokat, amelyeket mi hallani szeretnénk. E helyett megmutatja a probléma megoldásához vezető utat. Hajlamosak vagyunk pánikba esni, és helytelen következtetéseket levonni, mikor valami előre nem látható történik velünk, és Isten nem mindennapi módon fordul felénk, vagy számunkra nem érthető módon. A 73. zsoltárban az van mondva, hogy milyen veszélyes elsietve, és átgondolatlanul nyilatkozni. Látva a gonosztevőt, a zsoltáríró a következőket kérdi: „Bizony hiába tartottam én tisztán a szívemet, és mostam ártatlanságban kezeimet”.[4]Utána hirtelen magához tér, felismerve, hogy szavainak bizonyos következményei lehetnek: „Ha azt mondom: Ilyen módon szólok…”. A zsoltáríró idejében megfékezte magát, nem engedve meg ajkainak, hogy balgatag beszédeket mondjanak. Ez előtt úgy kezdett el beszélni, hogy nem gondolkodott el, és nem mélyült el a probléma lényegében.
Hasonló helyzetekben viselkedésünknek helyes irányvonalat kell választanunk. A minket nyugtalanító problémának lehet személyes jellege, vagy érinthet minket úgy, mint országunk polgárait, vagy akár az egész világot. Tehát, figyelmesen szemrevételezzük a helyes megközelítés tökéletes példáját, amely nem egyszer találkozunk a Szentírásban.
2. A helyes megközelítés leírása
(a) Ne siessetek a következtetések levonásával
Az első szabály abban nyilvánul meg, hogy először gondolkodnunk kell, és csak utána kell levonnunk a következtetéseket. „Legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra” (Jak. 1: 19). Az a problémánk, hogy sietünk következtetéseket levonni, és haragunkat kifejezni a helyett, hogy elgondolkodnánk a történteken. A próféta szavainak megfelelően, az első, amit tennünk kell – komoly el kell gondolkodnunk arról, hogy mi is történik. Mielőtt valamilyen módon elkezdenénk viszonyulni az eseményekhez, megfelelő módon át kell gondolnunk azt. Lehetséges, hogy sok figyelmet szentelek ennek, de mindenki előtt jól ismert, hogy éppen ez nekünk nagy nehézségek árán sikerül.
(b) Emlékezzetek a főbb elvekre
A következő szabály a következőkről beszél: nekünk nem kell késedelem nélkül megoldani a felmerülő problémát, de vissza kell fordulnunk, és alkalmaznunk kell az „elterelő hadmozdulat” fogását. Ez a fogás jól ismert a hadászat művészetében. Az utolsó háború idején a legfőbb ellenségünk Németország volt, a főbb hadmozdulatok Európában történtek, de az angol és amerikai szövetségesek a támadást Észak-Afrikában indították meg. Ebben rejlik az „elterelő hadmozdulat” taktikája. Idővel fontos szerepet játszik a lelki hadviselésben is. Mikor kialakult egy probléma, vissza kell fordulni, és meg kell vizsgálni azt egy másik nézőpontból.
Mindenek előtt emlékeznünk kell azokra az isteni igazságokra, amelyekben abszolút módon meg vagyunk győződve, és amelyek semmi kételyt nem ébresztenek bennünk. Jegyezzétek le azokat egy darab papírra, és mondjátok azt: „Igen, nehéz helyzetbe kerültem, de ez – az egyetlen, amire támaszkodhatom, hogy megálljak”. Mikor átvágtok az ingoványon, vagy megmásszátok a hegyet, egyszerűen szükségetek van arra, hogy lábaitok alatt szilárd talaj legyen. Valamire támaszkodnotok kell, hogy előbbre jussatok. Így történik ez a lelki szférában is: fel kell fedeznünk az örökkévaló és abszolút igazságokat. Ami azt illeti, visszatérve az alapokhoz, és az örök igazságokhoz, nem estek pánikba. Ezért nagyon fontos megnyugtatni lelkünket a megingathatatlan örök igazságokkal.
(c) Alkalmazzátok ezeket az igazságokat problémátokra
Ezt téve, a következő lépést tehetitek meg. A problémátokat azoknak az örökkévaló és abszolút igazságoknak az összefüggésében vizsgáljátok meg, amelyeket ismertek. A problémákat csak abban az esetben lehet megoldani, ha helyes összefüggésben látjátok azokat. A Szentírás nehezen érthető helyeinek helyes magyarázása csak akkor lehetséges, ha azokat más biblikus igerészek által magyarázzuk. Gyakran elcsavarjuk az igehelyek értelmét, kiragadva azokat összefüggésükből. De az összefüggés segít nekünk abban, hogy helyesen értelmezzük annak valódi értelmét. Ugyanez vonatkozik a konkrét életbeli problémákra is, amelyek zsákutcába vezettek minket.
(d) Ha ez után is kétségeink maradtak, adjátok át minden terheteket Istennek
Elérkeztünk az utolsó lépéshez. Ha titeket még mindig kétségek gyötörnek a válasszal kapcsolatban, imádságban adjatok át mindent Istennek. Így tett a próféta is (1: 13). Az előtte való versekből, és az első fejezet 13.-ik verséből az derül ki, hogy a próféta pánikban volt, de után mindent átadott Istennek.
Elsajátítva a probléma megoldásának helyes megközelítését, mi képesek leszünk alkalmazni azt minden körülmények között: mikor Isten „érthetetlen módon” bánik egyes népekkel, mikor globális problémákba ütközünk, vagy életünkben személyes problémák merülnek fel. Bármi is történne, ne siessetek gyorsan következtetéseket levonni. Emlékezzetek az abszolút isteni elvekre, problémátokat más események fényében vizsgáljátok, és, ha továbbra is kétségetek van, adjatok mindent át Istennek.
B. A helyes megközelítés alkalmazása
Kísérjük figyelemmel azt, hogy a próféta hogyan alkalmazta ezt a megközelítést a két legfőbb probléma megoldásakor, amelyek nyugtalanították őt: hogy Isten miért tétlen, és hogyan lehet összeegyeztetni az Ő szentségét azzal, hogy Ő felhasználja a káldeus sereget?
1. Az Isten tétlenségének problémája
Azokban az időkben az emberek ilyen kérdéseket tettek fel: „Isten miért engedte meg, hogy a káldeusok legyőzzenek minket, lerombolják országunkat? Lehet, hogy Ő nem elég erős, hogy megállítsa őket?”. Ma az emberek más kérdések érdeklik: „Isten miért engedte meg, hogy a Biblia „tudományos kritikája” olyan sok kárt okozzon az Egyháznak? Miért nem vet gátat a keresztyénség ellenségei elé? Lehet, hogy Neki nincs ereje erre? Isten miért engedte meg először az első, majd a második világháborút?”.
(a) Isten örökkévaló
Elmondva azt, ami nyugtalanította, a próféta a következőt kérdi: „Avagy nem te vagy-e Uram, öröktől fogva az én Istenem?” (1: 12). Valamilyen időre megfeledkezett problémájáról, és azzal kapcsolatban tesz fel kérdést, ami ismert előtte Istenről, és arról, ami felől meg van győződve. Az első, amit kérdez: „Nem te vagy-e Uram, öröktől fogva?”. A tizenegyedik versben a próféta azt mondja, hogy a káldeusok, szárnyakat kapva a sikertől, istenüket dicsőítették, és itt elkezd gondolkodni: „De hát kicsoda az ő istenük? Isten-e annak valóságában, vagy csak ők csináltak belőle istent? Ez ember kezeinek munkája!” (ld. az Ézs. 46-ot!). Elgondolkodva ezen, a próféta megemlékezik arról, amit tud, és amiben tökéletesen meg volt győződve: Isten örökkévaló, és Ő az örökkévalóságtól fogva ugyanaz. Ez nem emberek általi öntött bálvány, és nem a dölyfös káldeus sereg istensége. Ő – az öröktől fogva létező Isten. Mikor egy nehéz történelmi időszakban élünk, mikor nyugtalanít bennünk mindaz, ami a világban történik, nincs semmi, ami vigasztalóbb az arra való emlékezéstől, hogy Isten, Akit mi szolgálunk – az örökkévaló Isten, Aki független a történelemtől. Ő már annak elkezdődése előtt létezett, Ő hozta létre a történelmet. Az Ő királyi széke e világ, sőt az idő felett áll. Az örökkévaló Isten uralkodik az örökkévalóságban.
(b) Isten önmagában elégséges
Utána a próféta hozzéteszi: „Nem te vagy-e Uram, öröktől fogva?”. Ő az Úr hatalmas nevét használja – Jahve. „Nem te vagy-e Jahve, öröktől fogva?”. Ez a név arról beszél nekünk, hogy Isten önmagában elégséges, hogy Ő – a Vagyok. Ő azt parancsolta Mózesnek: „Így szólj Izrael fiaihoz: a VAGYOK küldött engem tihozzátok”.[5]A „Vagyok” kifejezés azt jelenti: „Én – a Teljesség vagyok; Én önmagamban elégséges vagyok”. Ez még egy nagy isteni igazság. Isten nem függ a világban történő eseményektől. Ő az Önmagához szükséges létezést saját magából meríti. Ő nemhogy csak nem függ a világtól, de sosem teremtette volna meg azt, ha ezt Ő maga nem akarta volna. A Szentháromságról szóló hatalmas igazság abban van, hogy önmagában elégséges élet az Istenségben – az Atyában, a Fiúban, és a Szent Lélekben – van. Milyen vigasztaló tudni azt, hogy Isten nem függ a világtól, hogy Ő önmagában elégséges, hogy Ő – az Úr, Jahve, a Vagyok! Ennek fényében Habakuk problémája elveszíti élességét.
(c) Isten szent
A próféta emlékezteti magát arra, hogy Isten egyik tulajdonsága – a szentség. „Nem te vagy-e Uram, öröktől fogva Istenem, Szentem?”. A próféta nemcsak arról van meggyőződve, hogy Isten örökkévaló, önmagában elégséges, és nem függ a teremtett világtól, de abban is, hogy Ő – Szent, más szóval, tökéletesen igazságos, „megemésztő tűz”. „Isten világosság, és nincs benne semmilyen sötétség”. Ahogyan megértitek ezt a biblikus igazságot, elkerülhetetlenül a következő kérdés fog bennetek felmerülni: „Az egész föld bírája lehet-e igazságtalan?”. Ez egyszerűen elgondolhatatlan.
(d) Isten mindenható
Utána még egy igazsággal találkozhatunk. A próféta így folytatja: „Ítéletre rendelted őt, oh Uram, fenyítőül választottad őt”. Tehát, a másik abszolút igazság, amiben Habakuk teljesen meg volt győződve, az, hogy Isten mindenható, és mindenre van ereje. Halljuk ezt a csodás felkiáltást: „Én erősségem!”[6]Az egész vers így hangzik: „Te, Uram, ítéletre hoztad fel őt. Kősziklám, büntetésre választottad ki őt”. Az „erősségem” kifejezés adja át Isten mindenhatóságának és erejének gondolatát. Isten, Aki mindent a semmiből teremtett, Aki azt mondta: „Legyen világosság”, abszolút erővel rendelkezik. Az Ő hatalma végtelen. Ő – a mi Kőszálunk.
(e) Isten hűséges
Ez még egy igazság Istenről, ami nagyon fontos volt a próféta számára, aki számolt azokkal a problémákkal, amelyek körülvették őt. „Nem te vagy-e Uram, öröktől fogva az én Istenem, Szentem? Nem veszünk el!”. Miért mondta éppen ezeket a szavakat – „nem veszünk el”? A próféta emlékeztette magát arra, hogy az Úr – a szövetség Istene. Nem tekintve arra, hogy Isten szuverén, abszolút, örökkévaló, mindenható, igazságos, és szent, Ő úgy döntött, hogy szövetséget köt az emberrel. Először Ő szövetséget kötött Ábrahámmal, akiről megemlékezik a próféta, majd utána megújította ezt a szövetséget Izsákkal és Jákóbbal. Ez után Ő szövetséget kötött Dáviddal. Egyedül csak az Isten szövetsége ad Izraelnek jogot arra, hogy a következő szavakkal forduljon Istenhez: „Istenem, Szentem!”. A próféta emlékszik arra, hogy mit mondott Isten: „és Istenük leszek nekik, és ők én népem lesznek”. Az igazak, a próféták, és az egész zsidó nép számára, akik lelki tapasztalattal rendelkeztek, ez volt a legfontosabb dolog. Habár az emberek hittek az örökkévaló Istenben, néha elcsüggedtem a miatt, hogy Isten a mennyben volt, messze tőlük, és, úgy tűnt, nem fordított figyelmet arra, hogy mit történik a földön. De őket Istennel annak tudata egyesítette, hogy Ő hűséges, és mindig megtartja a szavát. Isten azt ígérte, hogy megőrzi a szövetséget, és mindig megtartotta az Ő ígéretét. A szövetségről elmélkedve, a próféta így kiáltott fel: „Istenem, Szentem!”. Utána így folytatta: „Nem veszünk el!”. Bárhogyan is lepjen fel a káldeus sereg, ő sosem pusztíthatja el Izraelt, mert Isten olyan ígéretet tett neki, amit Ő sosem fog megszegni.
Megemlékezve a megingathatatlan örök igazságokról, a próféta ennek fényében szemléli problémáit. Ezt mondja: „Ítéletre rendelted őt, oh Uram, fenyítőül választottad őt”. Megtalálta a választ a káldeusokra, a következőképpen gondolkodva: „Isten Izrael javára támasztotta fel őket, ehhez nem fér semmi kétség. Ez nem jelenti azt, hogy a káldeusokat, akik kezükbe kaparintották a hatalmat, Isten ne tudná féken tartani. Az abszolút igazságok fényében ez egyszerűen lehetetlen. Isten saját céljai elérésére, használja a káldeusokat, – „Ítéletre rendelted őt, oh Uram, fenyítőül választottad őt”, – és Ő feltétlenül eléri őket. Ez én nem értem teljesen annak mélységében, de teljesen meg vagyok győződve róla, hogy „nem veszünk el”. Izrael történelme még nem befejezett, habár, a próféciákból kiindulva, lakosainak nagy részét fogságba fogják vinni, és a földön kevesen maradnak. De a maradék megtartatik, mivel a mi Istenünk mindenható, és az Ő szövetségének céljaira használja fel a káldeusokat. Isten nem erőtlen. Ő nem szokott csatákat veszíteni. Isten mindenható és minden erővel felruházott, ezért Ő minden helyzetben eléri az Általa kitűzött célokat”.
2. Az Isten szent természete összeegyeztethetőségének problémája azzal, hogy Isten saját eszközeinként használja fel a káldeusokat
Most pedig térjünk rá a második problémánkra. Ha Isten mindenható és minden földi eseményt irányít, hogy lehet az eseményeket összeegyeztetni az Ő szent természetével? Ha mi egyetértünk az isteni mindenhatóság tanításával, és megértettük, hogy a káldeusok – egyszerűen eszközök az Isten kezében, és a győzelem nem az ő istenségeiktől függ, akkor a szent Isten miért engedi meg mindezt? Habakuk saját megközelítését alkalmazza a következő elmélkedéseknél.
(a) A szent Isten gyűlöli a bűnt, és nem képes gonoszt cselekedni
A próféta egy állítással kezdi: „Tisztábbak szemeid, hogysem nézhetnéd a gonoszt, és a nyomorgatást nem szemlélheted…” (1: 13). Más szóval, mintha ezt mondaná: „Nem tekintve mindarra, ami körülöttem történik, egyben biztos vagyok: Isten képtelen közönnyel tekinteni a gonoszságra”. Bármilyen gonoszság gyűlöletes az Isten szemében, mivel Ő szent és szeplőtlen. Az Ő szemeire nem jellemző, hogy a gonoszságra tekint. Isten és a gonosz – örökkévaló ellenfelek. Minden igazságtalanság és erőszakosság idegenek az Ő természetének. Arról, hogy Isten igazságtalanul járhat el, szó sem eshet. Őt „nem lehet a gonosszal megkísérteni, és Ő sem kísért senkit”. „Isten világosság, és nincs Benne semmilyen sötétség”.
Ez után a próféta áttér az őt nyugtalanító problémára: „Miért szemlélet hát a hitszegőket? És hallgatsz, mikor a gonosz elnyeli a nálánál igazabbat?”.[7]Miért engedte meg Isten, hogy a káldeusok így bánjanak az Ő népével? Kétség kívül, ez a nép nem volt ideális, de hát a káldeusok sokkal rosszabbak voltak! Így van ez napjainkban is, egyes keresztyének ezt mondják: „Készek vagyunk egyetérteni azzal, hogy az Egyház sok éven keresztül méltatlanul viselkedett, de tekintsetek a kommunistákra! Ez igazi bűnözők! Isten miért tűri ezt?”. Jóval személyesebb vonalon gyakran lehet ezt hallani: „Egyetértek azzal, hogy sok tökéletlenségem van, de ez az ember sokkal rosszabb tőlem, és ennek ellenére neki jól megy sora”. Mit válaszolhatnánk erre?
(b) Átadom Istennek megoldatlan problémámat
Az adott igehelyen választ találunk kérdésünkre. A próféta választ kapott Isten mindenhatóságára, de az Isten szentségével kapcsolatos kérdés jóval összetettebbnek tűnt. Még az után is, hogy a próféta az abszolút és örök igazságok sziklájára állt, és ezeknek fényében tekintett problémájára, nem kapott feleletet. Ez nem ritkán megtörténik. Alkalmazzátok a kipróbált módszert, de nem láttok eredményt. Mit tegyen az ember ilyen helyzetben? Nem szabad elhamarkodott ítéletet hozni, és az jelenteni ki, hogy: „Nem értem mindezt, és ezért kételkedem Isten szentségében”. Nem! Ha ti nem értitek a végbemenő dolgokat, és az után, hogy alkalmaztátok az Isten által adott módszert, mondjátok mindezt el Istennek. Nagy hibát követünk el, mikor elsősorban saját magunkhoz fordulunk, és másokhoz, és csüggedten kérdezzük: „Miért történnek így a dolgok? Nem furcsa ez?”. Nekünk azt kell tennünk, amit a próféta is tett, – át kell adnunk Istennek a mi problémáinkat.
(c) Isten Fiának példája
A keresztyén hosszú napokra, hónapokra, és még évekre is hasonló helyzetbe kerülhet. Ez elég gyakori jelenség. De nekünk át kell adnunk mindent Istennek. Ehhez a módszerhez nemcsak Habakuk próféta folyamodott. Így tett az Isten Fia is, mikor a földön járt. Az Ő problémája abban volt, hogy „áldozattá váljon a bűnért”, az emberek üdvösségéért. Ő nagyon jól tudta, hogy az Atya meg tudná Őt menteni nemcsak a zsidóktól, de a rómaiaktól is, angyalok légióit küldve segítségére. De ha feltétlenül szükséges volt, hogy Ő áldozat legyen, és hogy a bűn megbüntettessék az Ő testében, ez az Atyától való elkülönítést jelentette. Ezzel a problémával kellett megbirkóznia az Isten Fiának, mikor Ő a földön volt. Mindennél jobban az Atyától való elkülönülés rettentette Őt. És mit tett Ő? Ugyanazt, amit a próféta is. Az Ő imádságában azt mondta: „Atyám! Ha lehetséges, múljon el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te” (Mt. 26: 39). Más szóval, Ő mintha azt mondta volna: „Istenem, nem értem, miért történik ez, de ha ez a Te utad, én elfogadom azt”. Ő átadta az Atyának a problémáját. Félelemmel teljes tisztelettel feltételezhetjük azt, hogy az Úr Jézus, lehet, nem értette annak mélységééig, miért kellett embernek lennie, és meghalnia a Golgotán, de abszolút meg volt győződve arról, hogy Isten útjai mindig igazságosak, és hogy a Szent Atya Isten sosem követ el hibákat.
Harmadik fejezet
Várakozás Isten válaszára
Habakuk 2: 1-3
1. Hitből való élet
Elmondva Istennek nyugtalanságát és értetlenségét, a próféta így folytatja: „Őrhelyemre állok, és megállok a bástyán, és vigyázok, hogy lássam, mit szól hozzám, és mit feleljek én panaszom dolgában” (2: 1). Az utolsó szavak ezt is jelenthetik: „hogy mit feleljek azoknak, akiknek nem tetszik a prófécia”, vagy: „mit válaszol Isten a panaszomra”? Fontos igazság rejlik abban, hogy Habakuk megértette: neki teljesen Istenre kell bíznia magát. Nem elég imádkozni, és feltárni Isten előtt a problémát, és Reá helyezni azt. Tovább kell menni, és teljesen át kell adni magunkat Istennek.
(a) Adjátok át Istennek a problémát
Mit jelent ez a gyakorlatban? Először, abba kell hagynunk a problémára való tekintést. A próféta egy magas bástyáról emlékezik meg, amely az egész környék fölé emelkedik, és amelyről az egész környéket szemmel lehet tartani. Ilyen tornyokat alkalmaztak a harcosok, hogy észlelni tudják a közeledő ellenséget. Az őrszemek a magasba emelkedtek, hogy szemlélni tudják az eseményeket. „Őrhelyemre állok, és megállok a bástyán, hogy lássam, mit szól hozzám, és mit felel nekem…”. Ebben a keresztyén élet pszichikájának egyik legfontosabb elvét találhatjuk, azokat az elveket, amelyek a lelki hadviselés nyugszik. Átadva Istennek problémáinkat, abba kell hagynunk az értük való nyugtalankodást. Nem a problémára, hanem Istenre kell tekintenünk.
De mi gyakran másként járunk el, nem igaz? Például, egy problémába ütközünk, és alkalmazzuk a próféta módszerét: megemlékeztünk Isten abszolút igazságairól, és utána annak fényében vizsgáljuk meg a problémát. Mi azonban nem kaptunk választ, és nem tudjuk, mit tegyünk. A probléma kapcsolatban lehet életünk helyzetével, vagy annak elengedhetetlenségével, hogy döntést kell hoznunk. Mivel nem kaptunk választ, habár arra törekedtünk, hogy a Szent Lélek vezetését keressük, semmi más nem marad nekünk, mint hogy problémánkat imádságban az Isten elé vigyük. Ez után gyakran a következő történik: meghajtjuk térdeinket, és elmondjuk Istennek félelmeinket és bajainkat, azt, hogy nem értjük a történteket. Azt kérjük, hogy Ő avatkozzon be, és mutassa meg számunkra az Ő akaratát, de, felemelkedve térdeinkről, tovább folytatjuk az aggodalmaskodást és nyugtalankodást.
Ha ily módon jártok el, ez azzal egyenlő, mintha nem is imádkoztatok volna. Ha átadtátok Istennek a problémáitokat, ne gondoljatok rá. Nem kell aggodalmaskodnotok és nyugtalankodnotok. Kiöntve félelmeit, Habakuk ezt mondta: „Az elnyomott állapotomból egy magas toronyba emelkedek. A magasba emelkedem. Onnan fogok Istenre, és csak az Istenre tekinteni”. Ebben rejtezik a sikeres keresztyén élet egyik legfontosabb titka! Ha átadtuk Istennek a problémáinkat, és továbbra is azokra gondoltok, ez azt jelenti, hogy imádságotok nem volt őszinte. Ha elmondtátok imádságban Istennek, hogy teljesen elcsüggedtetek, és nincs erőtök megbirkózni a problémákkal, adjátok át azt az Istennek. Hagyjátok abba a rá való gondolást, és ne osszátok meg azt más emberekkel. Nem mondjátok azt az első utatokba eső keresztyénnek: „Tudod, nagy problémám van. Nem tudom, mit tegyek”. Ne tárgyaljátok ki másokkal a problémátokat. Adjátok át azt Istennek, míg magatok „álljatok meg a bástyán”. Ez, lehet, hogy nem könnyű, és idővel arra kell kényszerítenünk magunkat, hogy így járjunk el. De ez nagyon fontos dolog. Nem szabad megengednünk, hogy a problémák és a nehézségek töltsék be gondolataitokat. Le kell ráznunk magunkról ezeket a béklyókat: „Őrhelyemre állok, és megállok a bástyán, és vigyázok, hogy lássam…”. Meg kell szabadulnunk ettől, és el kell szakítanunk minden kapcsolatot a múlttal, és Isten elé kell állnunk, Reá kell tekintenünk, és nem a problémáinkra.
A Szentírásban és az egyháztörténelemben sok figyelemre érdemes illusztrációját láthatjuk ennek az elvnek. „Istenre tekinteni” – azt jelenti, hogy nem gondolunk a magunk nehézségeire, és nem tárgyaljuk azt másokkal, hanem egészen Isten vállaira tesszük, és csak Reá támaszkodunk.
Habakuk meg hányta-vetette problémáját, de semmit sem volt képes megérteni. Azzal a ténnyel találta szembe magát, hogy Isten a káldeusokat használta fel, akik összehasonlíthatatlanul rosszabbak voltak az Isten népénél, arra, hogy betöltse az Ő terveit. A próféta nem volt képes megérteni ezt, és összeegyeztetni Isten szentségével, de ő képes volt arra, hogy átadja problémáját Istennek, és ezt is tette. Ez után ő nem tekintett többé a problémára, helyette inkább elkezdte Isten szemlélni. Csak így lehet békessége a szívnek. Ezt értette Pál, mikor az írta a filippieknek: „Semmi felől ne aggódjatok…” (Ld. a Fil. 4: 6-7-et!). Bármi is lenne az aggodalmaskodás oka, nektek nem kell nyugtalankodnotok, és nem kell félnetek. Nincs jogotok az aggodalmaskodásra. Nem szabad átadnotok magatokat a gondoknak, amelyek nemcsak lelkileg csüggesztenek el, hanem fizikailag is megterhelnek. „Semmi felől [abszolút semmi felől] ne aggodalmaskodjatok, hanem imádságban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusnak”. Másszatok fel az „őrhelyetekre”, és tekintsetek Istenre. Semmi másra ne figyeljetek, legkevésbé saját problémáitokra.
(b) Várjátok a választ Istentől
Meg kell tennünk a következő lépést, és várnunk kell a választ Istentől.
„Őrhelyemre állok, és megállok a bástyán, és vigyázok, hogy lássam…” – mondja a próféta. Az őrszemnek az a feladata, hogy figyelmesen kémlelje a környéket, és idejében felfedezze a legkisebb jelét is az ellenség megjelenésének. Habakuk válaszra várt. Gyakran azért szenvedünk vereséget, mert imádságban Istenhez kiáltunk, de nem várunk Tőle választ. Ha valamit kérünk Istentől, akkor reménykednünk kell abban, hogy Ő választ ad. Istenre emeljük-e tekintetünket, és az imádság után olyan választ várunk-e Tőle, amely bármely pillanatban megérkezhet? El lehet-e rólunk mondani, hogy mi, a prófétához hasonlóan, „őrhelyünkön állunk”, és várjuk a választ?
Isten a legkülönbözőbb módon képes nekünk választ adni. Például, a Szentírást olvasva kaphattok választ, mivel Isten rajta keresztül beszél a leggyakrabban. Az olvasás alatt csodás fény ragyoghat be benneteket, és választ nyerhettek. Ha hiszitek, hogy az Úr felhasználja az Igét, hogy kijelentse az embereknek az Ő akaratát, akkor Isten válaszolni fog nektek a Szentíráson keresztül. Virrasszatok, és várjátok a választ.
Néha Isten direkt módon a mi lelkünket érinti meg. A próféta azt mondta: „Őrhelyemre állok, és megállok a bástyán, és vigyázok, hogy lássam, mit szól hozzám”. Isten képes bennünk beszélni hozzánk. Ő gondolatot küldhet nekünk, amelyet úgy fogunk fel, mint az Ő válaszát, amely hatással volt lelkünkre a legmegfoghatatlanabb módon. Idővel próbálunk megszabadulni azoktól a gondolatoktól, amelyek ijesztgetik értelmünket, és szívünket, elkergetjük őket magunktól, de azok újból és újból visszatérnek. Isten így is válaszolhat a mi imádságainkra.
Ezen kívül, néha olyan körülményekbe ütközünk, hogy világosan megértsük: Isten avatkozott be a mi életünkbe, válaszolva imádságainkra. Isten sosem hív el minket valamilyen szolgálatra úgy, hogy ne nyitná meg előttünk az ajtót. Ez lehet, hogy nem azonnal történik így, de ha Isten valamilyen konkrét szolgálattal akar megbízni minket, Ő feltétlenül bezár minden más ajtót, és egyet nyit ki. Az egész élet csak erre az egy célra fog összpontosulni. Ez minden keresztyén általános szabálya. Isten gyakran megengedi, hogy a mi útjainkon akadályok keletkezzenek, de ezek nem mossák el a célt, amely felé tartunk. Isten akarata világos és érthető. A mi feladatunk abban van, hogy keressük azt, és várjuk Isten válaszát, legyünk készek arra, hogy megismerjük azt. Rábízva Isten problémámat, kell várnom az Ő válaszát. Várakoznom kell a Tőle való útmutatásra, mivel Isten következetes az Ő velem való kapcsolatában, és én nem kételkedhetek abban, hogy az Ő mindegyik útmutatása összefüggésben van egymással.
(c) Figyeljetek a történtekre, és ismerjétek fel Isten válaszát
A harmadik és egyben az utolsó elv lényege, amely tárgyalva van, abban van, hogy nekünk figyelnünk kell a történtekre, hasonlóan ahhoz, mintha a bástyán állnánk. Hinnünk kell, hogy Isten az Ő Igéjének megfelelően fog lépni. Az Ő ígéretei sosem maradnak beteljesületlenek. Tehát, Istenre bízva a problémáimat, figyelmesnek kell lennem, tudva azt, hogy Isten feltétlenül válaszolni fog rá. Ha hiszem, hogy Isten – az én Atyám, hogyan nekem „hajam szálai is meg vannak számlálva”, hogy Isten nagyobb, mint én magam, hogy gondoskodik előmenetelemről, és arról, hogy megdicsőüljön az Ő dicsőséges neve, becstelenül és méltatlanul járnék el, ha nem várnák választ az imádságomra. Ez hitem elégtelenségére mutatna rá. Semmi sem szilárdítja meg annyira a hitet, mint a cselekedeteink. A hithősök nemcsak imádkoztak, de választ is vártak imáikra. Idővel mi a pánik közepette kiáltunk Istenhez, de az után, hogy elmúlik a krízis, megfeledkezünk Róla. Hitünk abban mutatkozik meg, ahogyan mi választ várunk imádságainkra, ha várunk rá egyáltalán. A próféta felemelkedett az őrhelyre, és elfoglalta pozícióját. Nem értette Isten útjait, de rábízta problémáját Istenre, és kész volt várni az Ő válaszára.
2. Megjutalmazott hit
A második fejezet 2. és 3. versében az van közölve: „És felelt nekem az Úr, és azt mondta: Írd fel e látomást, és vésd táblákra, hogy könnyen olvasható legyen. Mert e látomás bizonyos időre szól, de vége felé siet, és meg nem csal; ha késik is, bízzál benne; mert eljön, el fog jönni, nem marad el!”. Ez valóban felbecsülhetetlen tanítás. Ha elkezdjük Habakuk módszerét alkalmazni, és hozzá hasonló módon cselekszünk, Isten beteljesíti az Ő ígéreteit. Ez a lelki élet tökéletes törvénye. Más szóval, Isten mintha azt mondaná: „Habakuk, minden rendben van. Meghallgattam imáidat. Megértem értetlenségedet, és félelmeidet. Ez a válaszom: a káldeusok, akiket Én küldtem Izraelre, hogy megbüntessék őt, a maguk idejében szintén meg lesznek büntetve, és teljesen el lesznek törölve”. A káldeusoknak a nagyság és a hatalom csak egy rövid időre volt adva. Isten felhasználta őket az Ő céljaira, de ők ezt a dicsőséget saját maguknak tulajdonították, és felfuvalkodtak sikereiken. Ennek következtében Isten elpusztította a káldeusokat, rájuk küldve a médeket és perzsákat, akik teljesen kiirtották őket. Isten megparancsolta Habakuknak, hogy jegyezze le a próféciát, hogy az azt „olvasó” megérthesse azt, és engedelmeskedjen neki, óvva más embereket a helytelen következtetések levonásától.
3. A prófécia valódi természete
Most térjünk rá a prófécia témájára. Megvizsgálva a történelem mai problémáit, valamint annak biblikus magyarázatát, lényeges megérteni a prófécia valódi természetét. A próféciák foglalják el a Biblia jelentős részét. Semmi sem hoz olyan vigasztalást, mint azok helyes értelmezése. A próféciák alapvető bibliai tanításai az Isten kijelentésének. Az utolsó száz évben ezért volt összefüggés a keresztyén hit támadása és a próféciák között. A hitetlenség mindig kritizálja a próféciákat. Ugyanígy van kritizálva a csodákról való biblikus tanítás is, hisz az is a keresztyén hit alapját képezi, ezért a racionalizmus elveti mind a prófécia, mind a csoda biblikus nézetét, mivel ezek arról tesznek bizonyságot, ami természetfeletti mind az emberiség történelmében, mind a Szentírásban.
(a) A prófécia – az Isten kijelentése az ember számára
Tehát, Habakuk próféta könyvében a próféciára elsősorban úgy kell tekinteni, mint olyan kijelentésre, amit Isten adott az embernek. „Írd fel e látomást, és vésd táblákra, hogy könnyen olvasható legyen”. Isten kijelenti Habakuknak, hogy mit fog történni a jövőben. A racionalisták (akik közül sokan magukat keresztyéneknek nevezik, és még fontos pozíciókat is töltenek be az egyházban) teljesen elvetik ezt a gondolatot. Az ószövetségi prófétákra úgy tekintenek, mint fontos politikai személyekre, akik előre meg tudták jósolni a dolgok későbbi alakulását, és nem hisznek abban, hogy Isten kijelentést adott a számukra. A racionalisták úgy gondolják, hogy a próféták nagy gondolkodók és filozófusok voltak, akik megdöbbentő intuícióval rendelkeztek, és képesek voltak látni a dolgok lényegét. Elismerik, hogy a próféták nem mindennapi emberek voltak, akik, a poétákhoz hasonlóan, különleges éleslátással rendelkeztek. Más szóval, a próféták látták a dolgok belső lényegét, és erről írtak. Kétség kívül, ez a tanítás teljesen ellentmond a Biblia tanításának, amely az állítja, hogy a prófécia lényege a következő: Isten elhív egyes embereket, és rajtuk keresztül adja az Ő kijelentéseit az embereknek. Más szóval, Isten így fordul Habakukhoz: „Te megkérdeztél Engem, és Én válaszoltam”. Itt az isteni kijelentésről van szó.
A 2 Pt. 1: 20-ban az van mondva, hogy „az írásban egy szó sem támad saját magyarázatból”. Ez azt jelenti, hogy nem emberi kigondolásról van szó. A prófécia nem az embertől származik. A prófécia – a szentek szava, amelyeket a Szent Lélek munkája által jelentenek ki. Péter apostol meg akarta vigasztalni a keresztyéneket, Habakukhoz, és hozzánk hasonlóan, a nehéz időkben, ezért arra hívta őket, hogy forduljanak a próféciák felé: „És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is…” (2 Pt. 1: 19). Az embereknek meg kell érteniük, hogy mi a prófécia. Itt nem az ószövetségi szerzők kigondolásáról van szó, hanem arról, amit a Szent Lélek jelentett ki más embereken keresztül, más embereknek. A prófécia – nem emberi beszéd, hanem az Isten kijelentése az ember számára.
(b) A prófécia – az események megjövendölése
A prófécia második jele – a jövendölés. A kritikusok nem értenek ezzel egyet. Ők úgy határozzák meg a próféciát, mint „mondást”, mint „jóslatot”, vagyis mint valami tanítás taglalását. Természetesen, a prófécia – a maga módján tanítás, de megkülönböztető vonása az elkövetkezendő események előre megjövendölése. Isten két jelenségről beszélt Habakuknak, amelyek be fognak következni: Ő felhozza a káldeusokat, és Ő elpusztítja őket az után, hogy elfoglalják Izraelt, és sok más népet. Ragaszkodunk ahhoz, hogy Isten jelentette ki a prófétáknak a fontos eseményeket jóval az előtt, mielőtt azok bekövetkeztek volna, azzal a céllal, hogy figyelmeztesse és megfeddje Izraelt.
(c) A prófécia kötelező módon beteljesedik
Még van egy jele a próféciának, amely buzgóságra indítja a hívőket, mégpedig: a próféciának kötelező módon be kell teljesednie. „Írd fel e látomást, és vésd táblákra… mert eljön, el fog jönni, nem marad el!”. Azok az események, amelyek ki vannak jelentve a próféciában, az Isten által rendelt időben be fognak teljesedni: „ha késik is, bízzál benne”. Az embereknek tudniuk kell, hogy az Isten által kijelentett dolog feltétlenül be fog következni. Tehát, minden bibliai prófécia be fog teljesedni.
(d) A prófécia pontosan fog beteljesedni
A prófécia utolsó jele, talán a legfigyelemreméltóbb mind közül: a prófécia pontosan fog beteljesedni. „Írd fel e látomást, és vésd táblákra… Mert e látomás bizonyos időre szól, de vége felé siet, és meg nem csal”. A prófécia beteljesedésének idejét maga Isten rendelte el. A prófécia beteljesedése nem késik, és ez nagyon fontos elv. Isten nemcsak előre kijelenti az eljövendő eseményt, és az Ő szolgáinak elmondja, mi fog történni, de arról is gondoskodik, hogy ezek az események pontosan és késedelem nélkül beteljesedjenek.
Ha meg akarjuk őrizni a békességet a mi nyugtalan világunkban, elengedhetetlen, hogy megértsük, miben rejlenek az isteni prófécia hatalmas elvei. Az Ószövetség sokat beszél nekünk erről. Fordítsatok figyelmet az özönvízről szóló isteni próféciára. Attól fogva, hogy el lett mondva, százhúsz év telt el, és, úgy tűnt, hogy semmi sem szólt mellette. Az emberek nevettek Nóén, aki várta a prófécia beteljesedését, de a meghatározott isteni időben az özönvíz eljött a földre. Ugyanezt lehet elmondani Sodoma és Gomora lerombolásáról. Isten elrendelte annak idejét, és, mikor az az idő eljött, Ő elkezdett cselekedni. A legfeltűnőbb példát erre Ábrahám életében találunk. Az 1 Móz. 15-ben a következők vannak leírva: „És mondta az Úr Ábrámnak: Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a földön, mely nem övé, és szolgálatra szorítják, és nyomorgatják őket négyszáz esztendőig. De azt a népet, melyet szolgálnak, szintén megítélem én, és annak utána kijönnek nagy gazdagsággal” (13- 14. versek). Ugyanígy a 2 Móz. 12: 40-41-ben azt olvashatjuk: „Az Izrael fiainak lakása pedig, amíg Egyiptomban laknak, négyszáz harminc esztendő. És a négyszáz harminc esztendő végén, ugyanazon a napon lesz, hogy az Úrnak minden serege kijön Egyiptom földjéről”. Micsoda pontosság – „ugyanazon a napon”! Habakukkal kapcsolatban is nem volt semmilyen késlekedés. Isten elrendelte az „ugyanazt a napot”. Jeremiás kapott egy kijelentést, hogy Isten népe Babilonba kerül kerek hetven esztendőre, miután visszatér onnan. Így is történt minden. Hasonlóan Dániel is kijelentést kapott az Isten Fiának – Krisztusnak az eljöveteléről.
Tehát, emeljétek tekinteteteket Istenre, és Ő feltétlenül választ ad nektek. Minden, amit Ő eltervezett, meg fog történni a megfelelő időben.
Azoknak a keresztyéneknek, akik ma nyugtalankodnak, hogy mi történik az Egyházban és a világban, szintén el van készítve Isten válasza. Isten nemcsak tudja az emberiség történelmének menetét, és kijelenti akaratát az Ő Egyházával kapcsolatban, de feltétlenül be is teljesít mindent az Által rendelt időben. Néha úgy tűnik nekünk, hogy az Úr késik, és nyugtalankodunk, mivel nem értjük az Ő útjait annak teljes mélységében. De az Úrnál „ezer esztendő annyi, mint a tegnapi nap”. Várjátok a látomást; „feltétlenül megtörténik, nem késlekedik”.
Negyedik fejezet
„Az igaz pedig az ő hite által él”
Habakuk 2: 4-20 (különös tekintettel a 4, 14, 20. versekre)
Fontos az a közlés, amelyet ennek a fejezetnek a negyediktől a huszadik verséig van lejegyezve, arról tesz bizonyságot, hogy a káldeusok, akiket Isten felhasznált Izrael megbüntetésének eszközeként, meg lesznek semmisítve. Isten elrendelte a káldeusokat az Ő céljai betöltésére egy röpke kis időre, de végüket nem kerülhetik el. Az Úr megalázza a dölyfös népet, és kiönti rá az Ő haragját. Ezekben a versekben részletesen le van írva a káldeusok kegyetlensége és esztelensége, amit alátámasztanak a történelmi tények. Hogy helyesen megértsük ezt a tanítást, bizonyos elveket kell megvizsgálnunk, amelyeket az adott igeszakaszban találhatunk.
1. A történelmi eseményeket az Isten országának prizmáján keresztül kell szemlélni
Fontos megérteni, hogy ezek az elvek napjainkban is ugyanazok. Azok az igazságok, amelyeket tanulmányozunk, illusztrációi az Isten emberiséggel szembeni viselkedése univerzális elvének. Napjaink világában elengedhetetlen helyesen értelmezni ezeket az elveket. Ha békességet akarunk nyerni a szívünkben, függetlenül attól, hogy mi van körülöttünk, az egyedüli módszer erre a történelem biblikus filozófiájának helyes megértése, valamint annak kapcsolata az Isten Egyházával. A fő elv abban van, hogy a történelmet csak az Isten országának prizmáján keresztül lehet megérteni, vagyis Isten vezetését szemlélve az Egyházban, és a világban. Isten vezeti a történelem menetét, hogy elérje az Ő Egyházával kapcsolatban kitűzött célokat. A mi feladatunk abban van, hogy részletesen tanulmányozzuk ezt az elvet.
2. Az eseményekkel kapcsolatos értetlenség nem valami új, vagy különös dolog
Ez a probléma nem ma, és nem tegnap jelent meg. Mi, a huszadik század emberei, balgatagon járunk el, ha azt képzeljük, hogy a mi problémáink valamilyen különleges problémák. Ez nem így van. Ugyanazt éljük át, amit az Isten népe jóval előttünk átélt, mielőtt mi megjelentünk volna ezen a világon. Fontos emlékezni arra, hogy a történelem ismétli önmagát, ezért fel kell hagynunk azzal a gondolattal, hogy századunkban valami különös problémákkal találkoznánk. Tapasztalataink és nehézségeink nem képviselnek semmi újat. Ma sokan azt gondolják, hogy azért nem tudnak keresztyének lenni, mert összeütközés van a hit és a történelmi események között, de ez a probléma olyan ősi, mint maga a világ. Ez a probléma már a legelején is létezett. Napjaink tudományának és történelmi eseményeinek nincs hozzá semmi köze, ezért minél hamarabb szabaduljunk meg ettől az intellektuális fennhéjázástól. Ez a probléma foglalkoztatta a 73. zsoltár szerzőjét (ld. a 11-13. verseket!), Habakukot, és az egész Izraelt is. A Zsidó levél azért volt megírva, hogy feloldja ezt a problémát, mivel a hívő zsidók körülbelül így gondolkodtak: „Hittünk az evangéliumnak, megmaradtunk a júdaizmusban, és csatlakoztunk az Egyházhoz, mivel beszéltetek nekünk Krisztusról, az Ő üdvözítő kegyelméről, az Ő visszajöveteléről, és arról, hogy fel fogja állítani földi királyságát. De Ő még mindig nem jött vissza! Ehelyett egyre inkább üldöznek és megvetnek minket. Rettenetes állapotba kerültünk. Mit mondotok erre?”.
Azok a keresztyének, akiknek Pál apostol leveleket írt, szintén hasonló kérdéseket tettek fel: „hol van az Ő visszajövetelének ígérete?”. Gyakran nevettek rajtuk: „Hittetek az evangéliumban, és elfogadtátok Jézus Krisztust. Azt mondták nektek, hogy Ő hamarosan visszajön, és felállítja az Ő királyságát. Hol van hát Ő, és az Ő királysága?”. Péter apostol arra mutat rá, hogy ez a probléma korábban is feltűnt. Emlékeztet arra, hogy így beszéltek az emberek az előtt, mielőtt eljött volna az özönvíz, így beszéltek Sodoma és Gomora lakói is. A bűnösök mindig így beszélnek. Így felel az apostol az ellenfelek támadására: „az Úrnál egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap. Nem késlekedik az Úr ígérete betartásával, mint ahogyan sokan azt késlekedésnek tartják”. Így beszél Habakuk is: „Mert e látomás bizonyos időre szól, de vége felé siet, és meg nem csal; mert eljön, el fog jönni, nem marad el!”.
A történelmi téma a Jelenések könyvének legfontosabb témája. Bárhogyan is magyarázzák ezt a könyvet, az történelmi eseményeket vetít előre, amelyek a korszak végén végbe fognak menni. Sok magyarázó annyira el van foglalva a Jelenések könyvének szimbolikájával, hogy megfeledkeznek erről a témáról, és annyira elmélyülnek a részletekben, hogy nem veszik figyelembe a lényeget. A fától nem látják az erdőt. A Jelenések könyve – az emberi történelem általános áttekintése. Az Úr Jézus Krisztus letöri a „pecséteket” a történelem titkairól, ezért a Jelenések könyve arra hivatott, hogy nemcsak az első század keresztyénjeit buzdítsa, hanem minden idők és népek keresztyénjeit is.
3. Két életbeli út: a hit útja és a hitetlenség útja
Térjünk vissza ehhez az igevershez. A negyedik versben az van mondva: „az igaz pedig az ő hite által él”. Ahogyan emlékezhetünk rá, ez a nagyon fontos megjegyzés sok esetben van említve az Újszövetségben. A kutatók vitatkoznak a vers első felének fordítási pontosságán. Ez az egyik lehetséges verzió: „a felfuvalkodott lelke nem igaz benne”. Vagy, ahogyan a Zsid. 10: 38-ban van mondva, Isten nem áldja meg azokat, akik ingadoznak hitükben. Bármelyik esetben, ennek a versnek a jelentősége a következőkben van: csak kétféle életbeli út van – a hit útja, és a hitetlenség útja. Vagy hitben élünk Istenben, ennek minden következményével, vagy elvetjük Istent. Vagy hiszünk Istenben, vagy nem hiszünk Benne. Önmagába véve ez két utat, két életvitelt feltételez. Az ember olyan, amilyen az ő hite. A hit meghatározza az ember viselkedését: „az igaz pedig az ő hite által él”. Más szóval, a hívő igaz módon fog élni. Más oldalról, ha az ember „ingadozik”, nem igaz módjára fog élni, mivel nem hitből él. Minden ember kiválaszt magának egyet ebből a két útból. Bármilyen politikai, vagy filozófiai nézete lenne, az a választás csak arra mutat rá, hogy a hitre, vagy nem a hitre van-e felépítve az életem. Ha nem, akkor meggyőződésemnek nincs semmilyen jelentősége. Egy a fontos: elfogadom-e az Isten szuverenitását. Jól ismert előttetek a Zsidó levél tizedik, tizenegyedik, és tizenkettedik fejezetei, amelyek kitárják, és megerősítik ezeket az igazságokat.
Előttünk két lehetőség van, amelyek a világ jelenlegi helyzetének, és későbbi fejlődésének elemzése során jön elő. Figyelemmel kísérem azt, hogy mi történik, és elmélkedem a politikai, a hadászati szakértők, valamint az állami vezetők és tudósok kijelentésein. Mindennek alapján próbálok saját következtetéseket levonni, és saját nézőpontot formálni. Legtöbbünk ezért olvas újságot! Azt mondjuk: „Ez az ember – az adott terület szakértője. Érdekes megtudni, mit gondol erről a kérdésről?”. A szakértők az állították, hogy 1939-ben nem lesz háború, mivel „komoly kutatások” azt mutatták, hogy Hitlernek kifizetődő a béke. Sok ember hitt ezeknek az előrejelzéseknek, és ezekre építették életüket, és tevékenységüket. Saját nézeteik, véleményük, és végül, józan eszük vezette őket, „e világ bölcsessége”, valamint a szakértők jóslata.
Van egy másik megközelítése is az eseményeknek, amelyeket a Biblia ír le. Nem számolja a hadosztályok számát, amelyek fel vannak sorakoztatva a határnál, vagy a másik sere felkészültségét arra, hogy visszaverje a támadást. Nem ad racionális magyarázatot a jövendölésének. Egyszerűen azt állítja, hogy ez az esemény meg fog történni, azért, mert Isten kijelentette azt. Ilyen állítással találkozunk, mikor a káldeusokról szóló próféciát tanulmányozzuk. Semmilyen érveléssel nem találkozunk benne, nincs elemezve az ellenfél hadereje, egyszerűen meg van állapítva a tény. Isten adta a próféciát, és a próféta hisz benne, és ennek megfelelően cselekszik.
4. A választás elkerülhetetlensége az egyik, vagy másik utat illetően
Az ember élete attól függ, milyen döntést hozott. Vagy elfogadom Isten Igéjét, és annak megfelelően élek, vagy elvetem azt. Ha nem értetek egyet azzal, hogy a próféták megjövendölték a jövőt, ha nem hisztek a csodákban, és a természetfeletti jelenségekben, ezt összeegyeztethetetlennek tartva ezzel a tudományos évszázaddal, akkor ez azt jelenti, hogy eltávolodtatok az Istenben való igaz élettől. A Biblia útja – a hitben való út. „Az igaz pedig az ő hite által él”. Hinni – azt jelenti, hogy teljesen megbízom az Isten Igéjében, és benne élek. A hithősök, akikről szó van a Zsidó levél tizenegyedik fejezetében, csak azért hittek az Isten Igéjében, mert az Istentől származik. Nem volt más alapjuk a hitre. Például miért fogta meg Ábrahám Izsákot, és vitte fel magával a hegyre? Miért volt kész arra is, hogy feláldozza őt? Csak azért, mert Isten parancsolta meg neki, hogy ezt tegye.
A hitben való élet – olyan élet, amely teljesen az Istenbe való hitre van építve. Az ószövetségi hithősök életének titka abban van, hogy úgy éltek, hogy „látták a Láthatatlant”. Mózeshez hasonlóan, ők inkább „együtt szenvedtek az Isten népével, mintsem a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét élvezzék”. Az egyik oldalon állt az összes világi bölcsesség, amely a fáraó udvarára összpontosított, a másik oldalon – az Isten Igéje, amely megnyitotta Mózes előtt Isten céljait az Ő népével, amelyhez Mózes is tartozott. Abban az időben az izraeliták rabszolgák voltak, akikkel a legkegyetlenebb módon bántak. Mózes csak az Isten Igéjével rendelkezett, és ennek megfelelően cselekedett. Elvetette a fáraó pompázatos udvarát, és az előtte álló fényes karriert. Ő, Ábrahámhoz hasonlóan, kiment a nép közül, és oda ment, ahová Isten vezette. Úgy cselekedett, hogy „látta a Láthatatlant”. „Az igaz pedig az ő hite által él”. Minden hithős csak az Isten Igéjére épített. Készek voltak szenvedni érte, és, ha kellett, mindent feláldozni érte. Hasonló helyzetben voltak az első keresztyének is. Arra kényszerítették őket, hogy azt mondják: „A császár az Úr”, de ők azt felelték: „Nem mondhatjuk ezt, mivel tudjuk: az egyedüli igaz Úr – Jézus Krisztus”. Az uralkodók fenyegették őket: „Ha nem ismeritek el a római uralkodó isteni eredetét, az oroszlánok vermébe dobnak benneteket!”, de a keresztyéneket nem voltak képesek megingatni. Miért? Mire támaszkodtak? Egyedül az Isten Igéjére! Hittek abban, amit az Ige mondott: az Ember Fia egy szegény istállóban született Betlehemben, a földön élt, egyszerű ács volt, és a végén meghalt a kereszten. Hittek abban, hogy az Ember Fia a dicsőség Ura volt, és hogy Ő feltámadt a halottak közül. A Szentírásból merítve erejüket, képesek voltak megállni. Nem ismerték el az uralkodót saját Uruknak, és feláldozta mindent, amijük csak volt. Hit által, és hitben haltak meg.
Ilyennek kell lennie napjaink keresztyénjeinek is. Nekünk is meg kell hoznunk a magunk döntését. Mi lehetne értelmetlenebb, minthogy ezt a világot, és amit az ajánlani tud, az első helyre tesszük? Mi vezeti az életünket? A pragmatikus mérlegelés, a világ bölcsessége, vagy az „életre valóság”? Vagy Isten Igéje, amely arra tanít minket, hogy ez az élet és ez a világ múlékony, és csak felkészülés az elkövetkezendő világra? Ez az Ige nem tanít minket arra, hogy a világra támaszkodjunk, de arról akar minket meggyőzni, hogy az egyedüli helyes nézetet mutatja meg az életre vonatkozólag. Állhatatosan arra tanít, hogy a legfontosabb – az Isten országának felállása. Nekünk, úgy Isten előtt, mint magunk előtt, őszintén fel kell tennünk a kérdést: az életem a hit elvére épül-e? Elismerem-e azt az igazságot, hogy a Biblia – Isten tévedhetetlen Igéje? Kész vagyok-e ezért az igazságért feláldozni mindent, az életemet is? „Az igaz pedig az ő hite által él”.
5. A bűn megbüntetésének elkerülhetetlensége, és Isten győzelme
Az öt előrejelzés az elkövetkezendő „jajra” nemcsak a káldeusokra vonatkozik, de az emberiség egész történelmére. Nem tekintve arra, hogy a káldeusok jól megy soruk, és uralkodnak más népek felett, az ő szerencséjüknek határát Isten szabta meg. A tisztátalanoknak jól mehet dolguk egy ideig, de ez nem tart örökké. Az Isten népe értetlenkedett: „Isten miért engedi meg a gonoszt?”. De Isten a gonoszt az Ő céljainak elérése érdekében engedi meg. A gonosz erői uralkodnak a világban, de Isten feltétlenül beavatkozik, és megmutatja az Ő erejét, hogy beteljesedjen az Ő szuverén akarat. Mindig emlékeznünk kell arra, hogy az Úr mindenek felett áll. „A tisztátalanok útja elvész”. Nincs fontossága, ki követte el a gonoszt – az egyes ember, egy nép, vagy az egész világ. A világ embere tisztátalan úton sokra juthat, és sikereinek csúcsán állhat, de tekintsetek az ő végére! Nézzetek rá, mikor a halotti ágyán fog feküdni, gondolkozzatok el azon, hogy mi várja őt a halál után, mi az ő rettenetes örökkévaló sorsa! Együttérzést kell mutatnunk ennek a világnak szerencsétlen emberei iránt, akik büszkélkednek az időleges földi sikereikkel. Rettenetes az ő végük.
Ez a helyzet egyes népekkel is. Olvassátok el az istentelen birodalmak történelmét, akiknek lábai előtt hevert az egész világ. Emlékeztek, hogy mi történt Egyiptommal, Babilonnal, Görögországgal, Rómával? Ugyanez megy végbe most is. Volt idő, mikor úgy tűnt, hogy Törökország elfoglalja az egész világot, de vereséget szenvedett. Az egyik „nagy nép” mások fölé emelkedett, csak azért, hogy a maga idejében a porba taszíttasson. Eljön az idő, mikor a „jaj” elérkezik, amit Isten hoz a népekre. Mi magunk vagyunk annak tanúi, hogy ez az elv vezeti az életet, és érvényben van, bármi is történne a világban. Mindenkit jajszó fogad, akik ellene áll az Istennek. Meg van pecsételve a sorsuk. Ideig-óráig jólétben lehetnek, és nekünk erre készeknek kell lennünk. Uralkodhatnak a világ felett, de csillagjuk, ahogyan feljött, úgy fog leáldozni. A jaj, az ítélet és az Isten büntetése eljön a tisztátalanokra.
Ennek az igazságnak pozitív aspektusához fordulva (14. vers), azt olvassuk: „Mert az Úr dicsőségének ismeretével betelik a föld, amiképpen a folyamok megtöltik a tengert”. Senki sem képes előre látni a jövendőt minden részletében, de meg kell győződve lennünk egy nagy igazságról – Isten végső győzelméről.
Jézus, a rég várt, eljön örökre,
Sem halál, sem sírás nem lesz akkor.
Isten Fia fog trónolni örökké,
Szabadság és életet nyer az ember.
Igen, „dühösködnek a pogányok, és hiábavalóságot gondolnak a népek”, de az Úr azt mondja: „Én felkentem az én Fejedelmemet a Sionon…”. Isten ellenségei, és népeik ünnepeljenek, tűnjön úgy, hogy az Isten Egyházát kiirtják, mégis eljön a nap, mikor „Jézus neve előtt minden térd meghajol. Földieké, föld alattiaké, és minden nyelv vallani fogja, hogy Úr Jézus Krisztus az Atya Isten dicsőségére”. A föld be fog telni „az Úr dicsőségének megismerésével”. A Sátán a tüzes tóba lesz vetve. Isten minden ellensége meg lesz semmisítve, és a meg fog jelenni az új ég és új föld, ahová „nem megy be semmi tisztátalan”, és Isten lesz minden mindenekben. Isten győzelme elkerülhetetlen.
Milyen következtetést tudunk ebből levonni? „Mit használ a faragott kép, hogy a faragója kifaragja azt? Vagy az öntött kép, és amely hazugságot tanít, hogy a képnek faragója bízik abban, csinálván néma bálványokat?” (18. vers). Óvjon meg bennünket Isten attól, hogy bízni kezdjünk valamilyen más erőben, amely az Úron kívül esik, még ha ez az erő – Nagy-Britannia, vagy az Egyesült Nemzetek Szervezete lenne is! „Jaj annak, aki fának mondja: Serkenj fel! Néma kőnek: Ébredj fel! Taníthat-e ez? Íme, borítva van arannyal, és ezüsttel, lélek azonban nincs benne semmi!” (19. vers). Vessétek bizalmatokat Istenbe, és nem az emberekbe.
„Ellenkezőleg az Úr az ő szent templomában, hallgasson előtte az egész föld!” (20. vers). Isten színe előtt el kell hallgatniuk nemcsak a pogányoknak, de a keresztyéneknek is. Nem kételkedhetnek az Isten jóságában, szentségében, és erejében. Ne zúgolódjatok, és ne tegyetek fel ilyen kérdést: „Miért így lép fel Isten, és nem másként?”. Mélyüljetek el az Isten Igéjében, forduljatok a próféta felé. Tekintsetek Istenre. Elmélkedjetek arról, ami tökéletes és örök, és utána tegyétek kezeteket szátokra, amely állandóan kész arra, hogy esztelenséget szóljon. Emlékezni fogunk arra, hogy „az Úr szent az ő templomában”, hogy az Ő trónusa a mennyekben van, mindenek felett. Némuljunk el Előtte, hajtsuk meg térdeinket Előtte, és dicsérjük Őt. Magasztaljuk az Ő jóságát, erejét, és hatalmát, és szívünk, értelmünk csendességében várjunk Reá.
Ötödik fejezet
Hogyan kell imádkozni
Habakuk 3: 1-2
1. Az igaz imádság ismérve
Habakuk válasza az Isten kijelentésére imádságban volt kifejezve. Abban az időben ez a válasz – egy kiemelkedő költői mű volt ilyen címmel: „Habakuk próféta könyörgése sigjonot szerint” (3: 1). Világos, hogy az imádságnak zenei kísérete volt – nem egyszerűen vidám vagy szomorú, hanem mély és erős érzelmekkel telített volt. Kétség kívül, a próféta el volt mélyedve a saját egymásnak ellentmondó érzelmeivel, amelyek között a győzelem várása uralkodott.
Az egész harmadik fejezet a próféta imáját foglalja magába. Az imádság – nem egyszerű kérés. Magába foglalja mind a dicsőítést, mind a hálaadást, mind az elmélkedést, mind a magasztalást. Azok a nagy imádságok, amelyek le vannak jegyezve a Bibliában, például szolgálnak arra nézve, hogyan kell megemlékezni Isten múltban tett dolgairól. Ezekben az imádságokban a kérés azzal van alátámasztva, amit az Isten a múltban tett. Tehát, az egész harmadik fejezet egy imádságot foglal magába.
Az adott fejezet második verse arra tanít, hogyan kell fellépnie a keresztyénnek a nehéz időkben. Ma olyan helyzetben vagyunk, hogy lelki értelemben olyan kategóriákban kell gondolkodnunk, amilyenekben Habakuk próféta gondolkodott. Újra és újra ezek a kérdések állnak az ember előtt: „Isten miért nem avatkozik be? Miért engedi meg Ő a gonoszságot? Miért uralkodnak a tisztátalanok? Miért nem ébreszti fel Isten az Egyházat?”. Vajon mindehhez nem úgy kellene viszonyulnunk, mint ahogyan a próféta viszonyult hozzá? Mi történt az utolsó háború nehéz napjaiban? Lehet-e azt bizonygatni, hogy az úgynevezett „nemzeti imanap” során úgy jártunk el, mint Habakuk, vagy Dániel (Dán. 9)? El kell ismernünk, hogy azokban a napokban imádságainkból valami hiányzott. Mikor a keresztyének Habakuk próféta könyvét olvassák, sok veszély fenyegeti őket. A Sátán, aki képes magára ölteni a „világosság angyalának képét”, minden lehetségest megtesz annak érdekében, hogy elfordítsa tekintetünket az igazságról, és lerombolja Istennel való kapcsolatunkat, de az igazi keresztyének a próbák idején azt az álláspontot veszik fel, amiről itt szó van.
2. Az igaz imádság alapvetői elemei
(a) Alázat
Mindenek előtt azt látjuk, hogy a próféta önmaga megalázta, alázatos volt. „Uram, hallottam, amit hirdettél, és megrettentem! Uram! Évek közepette keltsd életre a te munkádat, évek közepette jelentsd meg azt! Haragban emlékezzél meg kegyelmességről!”. Ő most nem akadékoskodik az Istennel, és nem kételkedik az Isten útjainak valóságosságában. Alázattal elfogadja azt, amit mond az Úr. A körülmények fölé emelkedik, amelyeket korábban nem értett. Még azt sem kéri meg, hogy Isten változtassa meg az ítéletét, hogy Ő vonja vissza haragját, és könyörüljön Izraelen. Azt látjuk, hogy teljesen el van ismerve Isten igazságos volta abban, amit Ő mond és tesz. Istennek tökéletesen igaza van, és Izrael megérdemli a büntetést.[8]A próféta teljesen egyetért Isten akaratával, és nem tesz semmilyen lépést, hogy megvédje Izraelt, vagy saját magát. Nyíltan elismeri, hogy a nép bűnös, míg Isten igaz, szent, és igazságos. Más szóval, a próféta aláveti magát Isten akaratának, egyetértve azzal az ítélettel, amelyet Isten mondott ki Izrael népére.
Hogyan ért el Habakuk egy ilyen állapotot? Világos, hogy ez akkor történt, mikor abbahagyta a népe helyzetén, és a káldeus megszálláson való elmélkedést, és elkezdett csak Isten szentségére és igazságosságára tekinteni, amely ragyog ennek a világnak bűnös sötétségében. Problémáink oka abban van, hogy mi állhatatosan ugyanezekre a problémákra koncentrálunk, ahelyett, hogy az Isten szentségének és igazságosságának fényében szemlélnénk azokat. Addig, amíg Habakuk el volt foglalva az Izrael és a káldeus megszállás problémájával, nyugtalankodott és aggódott. De most mintha megfeledkezett volna Izraelről és a káldeusokról, és tekintetét Istenre emelte. A lelki valóságok szférájához tér vissza – Isten szentségéhez, úgy az egyes ember, mint a világ bűnösségéhez, – és az eseményeket teljes más fényben kezdte el látni. Most már egyedül Isten dicsőségére összpontosít, és csak arra. Nem gondolja, hogy a káldeusok nagyobb bűnösök lennének, mint a zsidók, és nem ütközik meg azon, hogy Isten felhasználja ezt a kegyetlen népet az Ő céljaira. A próféta azért nem volt képes meglátni saját népe bűneit, mert figyelmét más népek bűne felé fordította. Míg ilyen állásponton volt, nem volt képes felfogni a történteket, és szerencsétlennek érezte magát. De mikor felemelkedett a magasságokba, egészen más kép tárult a szemei elé. Ő meglátta Isten csodálatos látomását az Ő szent templomában, Aki a letekint a bűnös emberiségre. A káldeusok és zsidók közötti különbség nem is olyan nagynak bizonyul, ha ilyen magasból szemléljük a dolgokat. Nincs értelme annak, hogy az egyes ember, vagy nép felé emelkedjünk. Amikor lelki nézőpontbók tekintesz a világra, csak egyet lehet elismerni: „mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének”; „az egész világ bűnben van”. Akkor csak Isten szentségének és az ember bűnösségének van jelentősége.
Éppen ebben napjainknak a legfőbb problémája. Látjuk-e azt, hogy alázatra van szükségünk? Elismerjük-e ezt, mint a keresztyén Egyház tagjai, és országunk polgárai? Olyan helyzetbe kerültünk, amikor senki sem tudja, hogy mit fog holnap történni. Mi van akkor, ha holnap még egy háború kezdődik? Ha továbbra is azt kérdezzük: „Isten miért engedi meg mindezt? Tényleg megérdemeltük, hogy így bánjanak velünk?”, akkor ez azt jelenti, hogy nem sajátítottuk el Habakuk leckéjét. Nem eléggé váltunk alázatosokká, átélve az első, vagy a második világháborút. Képtelenek voltunk megérteni, hogy ezek a háborúk annak az istentelenségnek elkerülhetetlen következményei voltak, amely az utóbbi száz évben uralkodott, amelyet az emberi büszkeség szült. Megértette-e az Egyház, hogy az ő valódi állapota, és azok a szenvedések, amelyeken átment, Isten büntetése lehetnek a hitetlenségért és hitehagyásért? Száz éven keresztül az Egyház cáfolta a természetfeletti jelenségeket és a csodákat, kétely alá vetette Jézus Krisztus istenségét, és a filozófiát a kijelentés elé helyezte. Hát panaszkodhat-e a nehéz időkre? Megtért-e zsákba öltözve, és hamuba ülve? Megvallotta-e bűneit? Nézzünk csak saját népünkre – arra a népre, amelyet Isten olyan sok esetben felhasznált az Ő céljaira, és amelynek oly sok áldást ajándékozott. Zúgolódhat-e? Hogyan viszonyult az őt megáldó Úrhoz? Toporzékolhatunk-e, ha megértettük, hogy eltértünk a lelki zsinórmértéktől? Van-e a világnak egy kis joga is a panaszkodásra, és az elégedetlenségre? Isten haragja a mi alázatunkhoz vezetett-e? Megtértünk-e? Ha igen, akkor hol találjuk azt?
Tehát, a Szentírás nézőpontjából helytelen dolog figyelmet fordítani az istentelenség szélsőséges megjelenési formáira. A keresztyének, sok esetben még az egyház szolgái is, úgy tesznek, mintha csak egy probléma állnak előttünk – a kommunizmus. Ugyanazt a hibát követik el, amit Habakuk is elkövetett. Néha azt kell hallanunk: „Az egyház nem tökéletes, de tekintsetek a kommunistákra! Az egyház ma nem olyan, amilyennek lennie kellene, de tekintsetek a társadalomra!”. Azok, akik hasonló kijelentéseket tesznek, nem látják szükségüket, hogy alázatosakká váljanak. Sokan csak a káldeusokban, a kommunistákban stb. látnak problémát, de, másokra tekintve, nem lesznek képesek arra, hogy alázatosakká váljanak. Habakuk egy nagyon fontos leckét sajátított el – nem rasszizmusról, vagy a népek közötti ellenségeskedésben van a lényeg. Semminek nincs jelentősége az Isten szentségén, és az ember bűnösségén kívül. Semmi sem marad nekünk, mint az, hogy megalázzuk magunkat az Isten előtt. Nem romlottabb és nem biblikus gondolat attól a gondolattól, hogy a keresztyén Egyháznak küzdenie kell a kommunizmus ellen, különösen a katolikus Róma vezetése alatt. Az Egyház és az állam között nem lehet semmilyen szövetség. Az Egyháznak a problémákat nem politikai, hanem lelki síkon kell megoldania. Mindennél inkább az Isten szentségével kell foglalkozni, és az ember bűnösségével, bárhol is jelenne meg az – az Egyházban, az államban, vagy a világban. Bármilyen gonosztettek is követtetnek el a kommunisták, és azok által, akik ellene állnak Krisztusnak, mindig azt kell megkérdezni magunktól: „Milyen vagyon én magam? Ha mások rosszabbak is nálam, azt jelenti-e ez, hogy velem minden rendben van?”. Dániel és Habakuk nem így gondolták! Mi mindnyájan, Habakukhoz hasonlóan, meg kell vallanunk vétkünket: „Vétkeztünk Ellened, Istenünk, és már nincs jogunk kérni bármit is, és a Te jelenlétedben lennünk”. Ezt jelenti önmagunk megalázása, amire szükségünk van.
(b) Imádat
Az alázat mellett az imában meg találhatónak kell lennie az imádat elemének is.
„Uram, hallottam, amit hirdettél, és megrettentem!”. Ez nem azt jelenti, hogy a próféta attól rettent volna meg, ami a jövőben fog végbe menni, és attól, amit Isten megnyitott előtte. Ő nem félt a szenvedéstől. A „félni” szó félelemmel vegyes imádatot jelent, amelyeket a próféta a magasztos Isten jelenlétében tapasztalt, betöltekezve és leborulva Isten előtt, és az Ő útjai előtt. Isten megjelentette az Ő tervét a prófétának a történelemre nézve, és a próféta, látva az Istent az Ő szent templomában, és az egész világot az Ő lábai alatt, a félelemtől elhallgatott. Felismerve Isten mindenhatóságát és nagyságát, azt mondta: „Uram, hallottam, amit hirdettél, és megrettentem!”. Ilyen állapot van leírva a Zsidó levélben is, mint „félelem és rettegés”. Bármilyen furcsa is, de éppen ez hiányzik ma az evangéliumi hívőkből. Megszoktuk az Istennel való bizalmaskodást. Hála az Istennek azért, hogy bátran jöhetünk Hozzá Krisztus vére által, de ez nem jelenti azt, hogy meg kell feledkeznünk a félelemről és rettegésről. Isten emberei annyira átélték Isten szentségét és hatalmát, hogy reszkettek már attól is, hogy megemlékeztek az Ő nevéről. Isten szentsége és mindenhatósága volt az, ami arra késztette őket, hogy elhallgassanak. „Félelemmel és rettegéssel” kell közelítenünk Istenhez, mivel Isten „megemésztő tűz”.
Ez segít abban, hogy helyesen értelmezzük az időket, amelyekben élünk. Látnunk kell Istent az Ő szent templomában, amely a történelem összes eseménye felett áll. Az egyedüli dolog, amelynek jelentősége van az Isten jelenlétében, – ez Isten szentsége és az ember bűne.
(c) Könyörgés
Végül, elérkeztünk az imádság utolsó eleméhez – a könyörgéshez. „Semmi felől nem aggodalmaskodjatok, hanem imádságban és könyörgésben hálaadással jelentsétek azt meg az Isten előtt…”. Tehát, az igaz imádság magába foglalja az alázatot, az imádatot, és a könyörgést. Mi is kér Habakuk? Nem azt kérte, hogy Isten óvja meg Izraelt a büntetéstől. Nem azt kérte, hogy fordítsa el az Isten a káldeusok megszállását, hogy lágyítsa meg az Ő haragját, nem engedve meg Jeruzsálem ostromát, és hogy óvja meg a templomot. A próféta nem ezt kéri, mivel megértette: ezek az események elkerülhetetlenek. Nem azért imádkozik, hogy Isten változtassa meg az Ő célkitűzéseit. A prófétát leginkább Isten céljai, Isten ügye, Isten az Ő népe, és az egész világ iránti terve aggasztja. A próféta azt szeretné, hogy az igazságosság jusson diadalra. Megértette, hogy a legfontosabb – Isten ügye, és ezért volt képes azt mondani: „Bármennyire is szenvedne az én népem, és én magam is, ennek nincs semmilyen jelentősége. Az a fontos, hogy a Te ügyed teljesedjen be, és a Te neved magasztalva legyen!”. A próféta azért imádkozott, hogy meglássa népe ébredését: „Évek közepette keltsd életre a te munkádat”. Az „évek közepette” kifejezés a következőt jelenti: „mikor eljönnek a rettenetes események, amiket Te megjósoltál”, vagy „a szenvedés és nyomorúság közepette, amiket Te, Uram, megjövendöltél”. Ez az imádság illik legjobban napjaink Egyházához. Ha egy újabb háború kitörése jobban nyugtalanít bennünket, mint az Egyház szentsége, ez nagyon sokat mond el rólunk, mint keresztyénekről. Mi nyugtalanítja legjobban a keresztyéneket? A világban végbemenő események? Vagy a Mindenható Isten dicsősége, az Ő Egyházának állapota, az Ő ügyének folytatása a földön? Habakukot csak egy dolog érdekelte. Nem tekintve semmire, aminek meg kellett történnie, azért imádkozott, hogy Isten ügye megvalósuljon Izraelben.
A „megvalósulni” ókori héber nyelven azt jelenti, hogy „megőrizni”, „nem hagyni meghalni”. Habakuk izgult, hogy Isten népe kiirtathat. Ezért így imádkozik: „Oh, Uram! Mentsd meg, és őrizd meg a Te népedet, nem engedd, hogy elpusztuljon!”. A „megvalósulni” néha nemcsak a „megőrizni”, vagy „nem hagyni meghalni”-t jelenti. Ennek a szónak egyik értelme – „megtisztítani”, „megjavítani”, vagy „megóvni a gonosztól”. Mindez Isten ügy megvalósulásához járul hozzá. A történelem arra tanít minket, hogy a lelki ébredés idején megtisztulás, bűntől, és mindattól való szabadulás megy végbe, ami akadálya lehetne Isten ügyének.
Ennek az igazságnak van még egy aspektusa. Az Egyház megtisztulása és megjavulása idején Isten felkészíti azt a megszabadulásra. Az eljövendő veszedelemről kapva kijelentést, a próféta így kiáltott: „Uram! Még mikor Te büntetsz is minket, Te felkészítesz minket a szabadulásra. Tedd a Te népedet méltóvá a Te áldásaidra. Ne feledkezz meg a Te ügyedről, és az legyen méltó Hozzád. Isten gyülekezete legyen olyan, amilyennek lennie kell”. Isten meghallgatja úgy Habakuk, mint Dániel imáját. Mikor Isten népe a babiloni fogságban volt, és a káldeusok rabságában, Isten válaszolt az isteni ügy megvalósulása érdekében mondott imára. Ez az ügy még a büntetés idején is megvalósult.
Habakuk utolsó felhívása nagyon megindító volt: „Haragban emlékezzél meg kegyelmességről!”. Matthew Henry arra mutat rá, hogy a próféta a következő szavakkal fordul Istenhez: „Uram, én megértem, hogy elengedhetetlen a büntetés, de szeretnélek emlékeztetni Téged arra, hogy mi méltóképpen akartunk eljárni, és hogy történelmünkben voltak jobb pillanatok is”. Nem azt kéri, hogy Isten vegye figyelembe Izrael jócselekedeteit, hanem azt, hogy Isten „haragjában emlékezzen meg kegyelméről”. A „harag” alatt nekünk a tökéletes igazságosságot és Isten igazságosságát kell értenünk. A próféta azt kéri, hogy Isten emlékezzen meg az Ő természetéről az Ő olyan tulajdonságában is, mint az irgalom. Mintha ezt mondaná: „Lágyítsd meg a Te haragodat a Te irgalmaddal. Nincs mit mondanunk az igazságunkról, ezért arra kérünk, hogy Te úgy cselekedj, ahogyan Neked tetszik, és haragodban mutass irgalmat”.
Korunkra nézve ez az imádság példája. Az utolsó háború idején, mikor „nemzeti imanapok” tartattak, az az érzésünk támadhatott, hogy velünk minden rendben van, és csak arra kell kérni Istent, hogy Ő büntesse meg a mi ellenségeinket, akik okozói minden bajunknak. De nekünk magunknak nincs miért megalázkodnunk, vagy bűneinket megvallanunk, siratnunk helyzetünket, és Istentől való elpártolásunkat. Habakuk próféta könyvének alapvető gondolatat a következőkben van: míg nem válunk valóban alázatosokká, míg nem bocsátunk meg az ellenségeinknek, és azoknak, akiket nagyobb bűnösöknek tartunk magunknál, míg nem látjuk magunkat olyannak, amilyennek Isten lát bennünket, és nem valljuk meg bűneinket, teljesen átadva magunkat a Mindenható kezébe, nincs jogunk arra, hogy boldogságot és békességet várjunk. Míg ez a világ nem tanulja meg az Isten Igéjének nagy leckéit, nem várhat jobbat. Az egyik háború a másikat fogja követni. Isten legyen segítségünkre abban, hogy elsajátítsuk ezt a biblikus üzenetet, és az eseményekre ne politikai, hanem lelki nézőpontból tekintsünk.
Van egy személyes alkalmazás is ennek az elvnek. Körülményeinkre a következő kérdések fényében kell tekintenünk: „Van-e olyan dolog az életemben, amely megérdemli azt, hogy Isten megbüntessen? Milyen az én lelki állapotom?”. Vizsgáljuk meg magunkat, és „alázzuk meg magunkat az Isten kemény keze” alatt, gondolkodjunk el komolyan lelkünk állapotán. Bajainknak az a forrása, hogy a saját problémáinkra összpontosítunk ahelyett, hogy tisztáznánk: Isten miért bánik velünk éppen így? Mikor elkezdett aggodalmaskodni lelkem állapota felől, és nem problémáim felől, akkor Isten áldásainak útját választom. A Zsidó levél megerősíti, hogy magának Isten büntetésének ténye bizonyítja azt, hogy mi – Isten gyermekei vagyunk. „Akit Isten szeret, azt megfenyíti…”. Ha „fenyítés nélkül maradunk”, el kell kezdenünk aggódni, mivel Isten csak abban az esetben kezd megjavításunkhoz, ha az Ő gyermekei vagyunk. Ha nem hallgatunk az Ő szavára, akkor Ő más módszerekkel hoz minket a szükséges állapotba. „Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad”.[9]Mikor ügyeink rosszul mennek, mikor úgy tűnik, hogy minden ellenünk fordult, nem szabad csak saját problémáinkra koncentrálnunk, és azt kérdeznünk: „Miért? Hova tekint Isten?”. El kell gondolkodnunk arról, hogy milyen állapotban van a lelkünk, hogy mit akar nekünk Isten mondani, és mit vár Ő tőlünk az adott helyzetben. És utána alázatosan át kell adnunk magunkat az Isten kezébe, és azt kell mondanunk: „Legyen meg a Te akaratod, és ne az enyém! Arra kérlek Téged, Uram, hogy Te segíts nekem, hogy minden körülmények között a megfelelő állapotban tudjak lenni. Arra kérlek, hogy „haragodban emlékezzél meg irgalmadról”. De mindenek előtt őrizd meg az én lelkemet minden elhajlástól, és add, hogy úgy cselekedjek, hogy Neked kedves!”.
Habakuk így tett. Isten minden prófétája is így tett. Így tett Isten Egyháza a lelki ébredések idején. Ez az egyetlen helyes, biblikus, lelki pozíciója az Egyháznak, és napjaink minden keresztyénjének. Kevesebbet kell gondolnunk a kommunizmus, és az Egyház ellenségeinek fenyegetésére, és többet kell foglalkoznunk lelki egészségünkkel, és tisztaságunkkal, mindig meg kell emlékeznünk Isten szentségéről és az ember bűnösségéről.
A saját sorsnak való meghajlás, az önszuggesszió, és az akarati erőpróbák helyett a Szentírás valódi örömöt ajánl: „Mert a fügefa nem fog virágozni, a szőlőkben nem lesz gyümölcs, megcsal az olajfa termése, a szántóföldek sem teremnek eleséget, kivész a juh az akolból, és nem lesz ökör az istállóban. De én örvendezni fogok az Úrban, és vigadok az én szabadító Istenemben” (17-18. versek). Ilyennek kell lennie a keresztén pozíciójának. A világi ember megbékélhet a sorssal, ha van elég lelkiereje, összeszedhet annyi akaraterőt, mint amit sokan tettek az utolsó háború idején, és ma is folytatják. Mindez dicséretre érdemes, de ettől van valami összehasonlíthatatlanul jobb. A keresztyénnek ígéret adatott, hogy még egy csüggesztő helyzetben is nemcsak erőt nyerhet, de mindent betöltő örömet. Örvendezhet a próbák közepette, és győztesként jöhet ki egy megoldhatatlan helyzetből. „Minden lehetséges a hívőnek”. Mint keresztyének, különböznünk kell a világ fiaitól. Mikor az ügyek egyre rosszabbul mennek, mikor úgy tűnik, hogy elborított minket a gonosz minden ereje, nem pusztán „kézben kell magunkat venni”, nem pusztán „talpon kell maradnunk”, hanem derűs lélekkel kell rendelkeznünk. Mindent le kell győznünk, nem pusztán kitartást, és vasakaratot kell tanúsítanunk. Nekünk „örvendeznünk kell az Úrban, és örülnünk szabadításunk Istenének”. A próbák ideje jó vizsga a keresztyének számára. Ha mi nem győzünk le mindent, akkor keresztyénekként hajótörést szenvedtünk.
(d) A történelem helyeslése
Mi teszi ezt lehetővé? A próféta vigasztalást talált a világtörténelem helyes értelmezésében, amire már hivatkoztunk. A Zsoltárok könyvének szerzőihez hasonlóan, ő, miközben a kialakult helyzetet szemlélte, emlékezett arra, hogy Isten mit tett a távoli múltban, és az ő szíve megtelt Isten iránti hálával, és örömmel. Habakuk visszaemlékezett Izrael történelmének kiemelkedő eseményeire, különös figyelmet fordítva a zsidóknak Egyiptomból való szabadulására, a Vörös-tengeren való átkelésre, a pusztában való vándorlásra, az ellenségek felett aratott győzelmekre, és Kánaán elfoglalására.
Meg kell tanulnunk elsajátítani ezt a módszert. Lehet, hogy csak ez képes megtartani minket akkor, mikor eljön a próbák ideje. A jelenlegi világra tekintve, találhatunk-e más okot az örömre, ezen kívül? Ilyen helyzetbe kerülve, amilyenbe Habakuk is került könyvének leírása szerint, vissza kell tekintenünk a múltra.
Először, szükséges, hogy a tényekre összpontosítsunk, és tudatosítsuk magunkban, hogy ezek tények. A próféta elmerül a részletekben, és elbeszéli azt, Isten hogyan cselekedett a múltban: Ő hogyan választotta ketté a Vörös-tengert, hogyan állította meg a nap pályáját, hogyan rendezett el előre minden kis apró részletet. Kétség kívül, napjainkban különösen szükségünk van arra, hogy megbízható bibliai tényekkel támogassuk meg magunkat. Egyes teológusok azt állítják, hogy napjainkban vissza kell térnünk a biblikus tanításhoz, és másként kell azt értelmeznünk. Azt mondják, hogy az utóbbi időben a Biblia tanítása átértelmezésre került. Ez a tanítás úgy ismert a teológia területén, mint „neo-ortodoxia”,[10]sokan azonban az ő követői közül olyan kifejezéseket használnak, mint „mítosz”, mikor a bibliai eseményeket írják körül, és azt állítják, hogy a történelem magába véve semmilyen komolyabb jelentőséggel nem bír.
Hatodik fejezet
Hogyan örvendezzünk a nyomorúság idején
Habakuk 3: 3-19
1. Hit és félelem
„Hallottam és reszket a bensőm, a szózatra remegnek ajkaim; porladni kezdenek csontjaim, reszketnek lábaim: hogy nyugton legyek a nyomorúság napján, amely feljön a népre, mely megsanyargatja azt” (16. vers). A prófétát többé nem nyugtalanítják teológiai, vagy filozófiai kérdések. Ragyogóan érti, hogy ő – ember, és megijeszti az eljövendő ítélet perspektívája. Hogyan nyerhet belső békességet, mikor körülötte valami rettenetes dolog történik? Hogyan állhat meg? Nagy vigasztalásnak kell számunkra lennie annak, hogy Isten nagy prófétái éppen úgy féltek és nyugtalankodtak, mint mi is veletek. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a prófétákat elkülönítsük magunktól, különleges embereknek állítva be őket, akiknek különleges kijelentéseik vannak. De az ilyen hozzáállás megakadályoz minket abban, hogy még több hasznot merítsünk az írásokból. Tehát, ez az igevers valamilyen formában feltárja előttünk a próféta karakterét. Habakuk becsületesen elismerte, hogy félelem fogta el, mikor Isten feltárta előtte a jövendőt. Urunk ugyanazokat az érzéseket élte át, mikor ezt mondta: „a lélek kész, de a test erőtlen”. Áldanunk kell az Urat azért, hogy különbséget tesz a „hitetlenség” és a „test erőtlensége” között. A hit nagy hősei félelmet tapasztaltak, mikor feltárult előttük a jövő képe. Ismerni az igazságot és megérteni a biblikus tanítást nagyon fontos, de még világos tudással rendelkezve is remeghetünk a félelemtől. Tehát, a félelem nem mindig jelenti a hit hiányát, habár a Sátán ennek ellenkezőjéről próbál minket meggyőzni. Ha titeket is elfog ennek kísértése, emlékezzetek Habakukra! Habakuk mindent értett, mégis a test erőtlensége miatt remegett a félelemtől.
2. Isten gondoskodása a megfélemlett prófétáról
(a) Isten szolgáinak példája
Isten „ismeri állapotunkat, tudja, hogy mi – por vagyunk”. Ő tudja, hogy mi erőtlenek vagyunk, és tökéletesen gondot visel ránk. Mindenek előtt Ő irgalmasan kinyilatkoztatja nekünk, hogy még az Ő legnagyobb szolgái is időnként félelmet tapasztaltak, habár igaz hittel rendelkeztek. Ezt látjuk Habakuk esetében is. Még Ábrahám is, a hit nagy embere, tudta, hogy mi a test erőtlensége. Dávid szinté elismerte azt, hogy megkísértette a test, hitétől függetlenül. Jeremiás, Habakukhoz hasonlóan, kijelentést nyert a szabadulásról, de idővel úgy tűnt neki, hogy nem lesz képes elhordozni Isten ítéletét. Habár lélekben kész volt elfogadni ezt a rettenetes kijelentést, az ő teste remegett a félelemtől. Arra a következtetésre juthatunk, hogy Keresztelő János, mikor a tömlöcben volt, félt, és nagyon nyugtalankodott, gyötrődött mind testileg, mind lelkileg. Pál apostol szintén hasonló helyzetekben volt. A második korintusi levélben azt írja, hogy az ő testének nem volt semmiféle nyugodalma. Minden oldalról szorongatták: „kívülről – a támadások, belülről – a félelem”. Először prédikálva Korintusban, „félelem és nagy rettegés közepette” végezte szolgálatát. A hasonló példák arról győznek meg minket, hogy Isten megért bennünket, és az Ő kegyelméből megmutatja számunkra a szabadulás útját az eljövendő nehézségektől.
(b) Az öröm ajándéka, és nem önkontrol
Mit tehet az ember, ha ilyen helyzetbe kerül? Mi támogatta a prófétát abban az időben, mikor az ellenség lerombolta az ő városát? Mi tartotta meg a nép maradékát akkor, mikor, úgy tűnt, hogy minden ellenük fordult? Ez nem pusztán a sorsuk előtt való meghajlást jelenti: „Mit tehetnék? Értelmetlen dolog könnyeket hullatni, és szenvedni a miatt, ami történt. Már semmit sem lehet ezzel megváltoztatni”. Ez nem egy pszichológiai fogás volt: „El kell ezt felejteni, és nem kell rá visszagondolni! Ezért festéssel, vagy költészettel fogok foglalkozni, nem gondolva többé arra, hogy mit történik!” – ez olyan lenne, mint valami menekülés. Ez azonban nem volt kísérlet arra, hogy kézbe vegyük magunkat, és ellene álljunk minden veszélynek. Valami összehasonlíthatatlanul jobbal ütközünk, mint egy akarati döntés: „Nem fogok ijedezni, és pánikba esni. Férfiasan fogok viselkedni”. Még Habakuk is elismerte, hogy, mikor nehéz helyzetben volt, „belseje reszketett”, „ajkai remegtek”, „csontjai porladni” kezdtek.
A pszichológiai fogások a probléma megoldására homlokegyenest különböznek a biblikus módszerektől. Egyszerűen kegyetlen dolog azt javasolni az embernek, aki remeg a félelemtől, hogy vegye kézbe magát. Maga is ezt tenné, ha képes lenne rá. A prófétának nem volt ereje arra, hogy uralkodjon az őt eluraló érzéseken. Nem volt képes leküzdeni félelmét, bárhogyan is próbálkozott. Azok a fogások, amelyeket a világ javasol hasonló helyzetekben, csak részben hatékonyak, azok is akkor, mikor az embereknek nagyon-nagyon szükségük van rá. Ha azonban zsákutcába jutnak, ezek a módszerek semmiben sem tudnak segítségükre lenni.
A sorsukba való belenyugvás, az önszuggesszió, és az akarati erőlködés helyett a Szentírás valódi örömöt kínál nekünk: „Mert a fügefa nem fog virágozni, a szőlőkben nem lesz gyümölcs, megcsal az olajfa termése, a szántóföldek sem teremnek eleséget, kivész a juh az akolból, és lesz ökör az istállóban. De én örvendezni fogok az Úrban, és vigadok az én szabadító Istenemben” (17-18. vers). Ilyennek kellene lennie a keresztyén álláspontjának. A világi ember megbékélhet a sorssal, ha van elég lelki ereje, férfiasanösszeszedheti magát, mint ahogyan sokan tették ezt az utolsó háború idején, és teszik ezt ma is. Mindez dicséretet érdemel, de van ettől valami összehasonlíthatatlanul jobb is. A keresztyénnek ígéret adatott, hogy még a legnyomorultabb helyzetben is nemcsak erőt nyerhet, de mindeneket felülhaladó örömet is. Örülhet a próbák közepette, és győztesen kerülhet ki egy kiút nélküli helyzetből. „Minden lehetséges a hívőnek”. Mint keresztyének, különböznünk kell a világtól. Mikor a dolgok egyre rosszabbul mennek, mikor úgy tűnik, hogy legyőzettünk a gonosz ereje által, nem pusztán „össze kell szednünk magunkat”, nem pusztán „ki kell tartanunk”, de lelki örömnek kell a szívünkben lennie. Mindent le kell győznünk, nem pusztán kitartást és vasakaratot kell mutatnunk. Vigadoznunk kell „az Úrban, és örvendeznünk szabadulásunk Istenében”. A próbák ideje jó vizsgáztatója keresztyénségünknek. Ha nem vagyunk képesek legyőzni mindent, hajótörést szenvedünk, mint keresztyének.
(c) A történelem bátorítása
Mit teszi ezt lehetővé? A próféta vigasztalást a világtörténelem helyes magyarázatában talált, amire már hivatkoztunk. A Zsoltárok könyve íróihoz hasonlóan, ő úgy tekintett a kialakult helyzetre, hogy megemlékezett arról, amit Isten a távoli múltban véghezvitt, és az ő szíve Isten iránti örömmel és hálaadással telt meg. Habakuk visszaemlékezett Izrael történelmének kiemelkedő eseményeire, különös figyelmet fordítva a zsidóknak az egyiptomi fogságból való szabadulására, a Vörös-tengeren való átkelésre, a pusztában való vándorlásra, az ellenségek felett aratott győzelmekre, és Kánaán elfoglalására.
Meg kell tanulnunk ezt a módszert. Lehet, hogy csak ez lesz képes támogatni minket, mikor eljön a próbák ideje. A jelenlegi világra tekintve, találhatunk-e másban örömet, mint ebben? Olyan helyzetbe kerülve, amiről Habakuk is írt könyvébe, a múlthoz kell fordulnunk.
Először, elengedhetetlen, hogy a tényekre összpontosítsunk, amelyek kimondottan tények. A próféta elmélyül a részletekben, elmesélve azt, Isten hogyan lépett fel a múltban: Ő hogyan osztotta ketté a Vörös-tengert, hogyan állította meg a nap pályáját, hogyan rendelt el előre minden a legapróbb részletekig. Kétség kívül, napjainkban nagy szükségünk van a biblikus tények megbízhatóságára. Egyes teológusok azt állítják, hogy ma vissza kell térnünk a biblikus tanításhoz, és másképpen kell azokat magyaráznunk. Kijelentik, hogy az utóbbi időkben a Biblia tanai újra át lettek értelmezve. Ez a tanítás úgy ismert a teológiában, mint a „neo-ortodoxia”,[11]azonban sokan közülük olyan kifejezéseket alkalmaznak, mint a „mítosz”, mikor a bibliai eseményeket írják le, és kijelentik, hogy önmagába véve a történelemnek nincs semmiféle különleges jelentősége. Számukra az a – tanítás a fontos, amely a konkrét dolgokon áll. Azon erősködnek, hogy az Ószövetség történelmi részletei nem is annyira fontosak, és nem is kell bennük hinnünk. Az a fontos, hogy higgyünk annak az üzenetnek, ami mögöttük áll. Ennek az irányzatnak a támogatói közül éppen ezért nem hiszik, hogy a zsidók szó szerint száraz lábbal keltek át a Vörös-tengeren. Azt mondják, hogy ez az esemény ellentmond a tudománynak, de egy fontos elvet tartalmaz, amelyet el kell sajátítanunk. Maga a „mítosz” fogalma azt feltételezi, hogy a lelki igazság „magva” a fontos, és nem a történelem „azt beborító „polyvája”. Azok az események, amelyek le vannak jegyezve a Bibliában, lehet, hogy sosem történtek meg a valóságban, de számunkra fontos igazság van abban, amit illusztrálnak.[12]
Tehát, ha ez a nézet igaz, akkor én minden vigasztalás nélkül maradok. Ha Isten nem cselekedte meg Izrael számára mindazt, ami le van jegyezve az Ószövetségben, akkor a Biblia – egy a könyvek közül, amely segít megőrizni lelki egyensúlyunkat. A Biblia azonban világos rámutat arra, hogy a szívben levő békesség objektív tényekre alapszik, azokra a tényekre, hogy Isten a valóságban megtesz bizonyos dolgokat. Az az Isten, Akiben én hiszek – az az Isten, Aki képes volt átvezetni, és át is vezette az Ő népét a Vörös-tenger vizein, és a Jordán folyón. Emlékeztetve magát és minket is ezekre az eseményekre, Habakuk próféta nem pusztán absztrakt gondolatokkal vigasztalódik meg, hanem arról elmélkedik, hogy Isten mit is tett valójában. A keresztyén hit tényekre épül, és nem ideákra. Ha azok a tények, amelyeket a Biblia lejegyez, csak kigondolások, ez az jelentené, hogy nincs semmilyen reménységünk, sem vigasztalásunk. A mi üdvösségünk nem ideáktól függ, hanem tényektől, reális történésektől. A keresztyén hit abban különbözik a különböző hiedelmektől, hogy ennek tanai valós történéseken alapszik. A buddhizmus, a hinduizmus, és más vallási irányzatok elvont teóriákra és ideákra épülnek, de a keresztyénségben nekünk reális történésekkel és eseményekkel van dolgunk. Ezért el kell vetnünk napjaink „mítosz”-elméletét, mint ami a gonosztól származik. Azok az események, amelyeknek történetiségében hitt a mi Urunk, nagy fontossággal bírnak a számunkra.
Megvizsgálva a tényeket, el kell gondolkodnunk az Isten hatalmának nagyságán. A próféta visszaemlékszik az Isten csodáira, amiket Egyiptomban tett: „Ragyogása, mint a napé, sugarak támadnak mellőle; és ott van az ő hatalmának rejteke. Előtte döghalál jár, és nyomaiban forró láz támad” (4-5. versek). Utána megemlékezik a Vörös-tengeren való átkelésről: „A folyók ellen gerjedt-e fel az Úr? Vajon a folyókra haragszol-e, vagy a tengerre bőszültél-e fel, hogy lovaidon és diadal-szekereiden robogsz?” (8. vers). Fontos elismerni azt a történelmi tényt, hogy a fáraó és az ő serege valóban belefulladt a tengerbe. Ez nem pusztán egy allegórikus mese a szabadulásról, hanem reális történelmi esemény, amelyen keresztül Isten megmutatta az Ő erejét.
Utána a próféta megemlékezik a Sinai hegyről, arról, hogyan nyíltak szét a Jordán vizei, utána egy figyelemre méltó állítás következik: „A nap és hold megállnak helyükön cikázó nyilaid fényétől, és ragyogó kopjád villanásától” (11. vers). Isten megállított a nap pályáját, hogy Izrael fiai győzelmet arassanak. Isten, Akiben mi hiszünk, képes így cselekedni, és úgy is cselekszik, ahogyan Neki tetszik. Habakuk az Ő hatalmának nagyságán elmélkedik, azokon a csodákon, amelyeket Ő tett az Ő népe érdekében. Ha ezeknek az eseményeknek a megbízhatóságában kételyek merülnének fel, akkor honnan meríthetnénk vigasztalást és erőt? A tények fontos dolgok, mivel Isten nagyságáról és hatalmáról tesznek bizonyságot, csodák azok, amiket Ő tesz.
A harmadik igazság abban van, hogy Isten, Akivel nekünk dolgunk van, – olyan Isten, Aki hűséges az Ő szavához, és minden teljesíti az Ő ígéreteit. „Csupasz, meztelen a te kézíved, a törzseknek esküvéssel tett ígéret szerint! A föld folyókat ömleszt” (9. vers). A próféta megemlékezik Isten erejéről, és az bizonyítja magának, hogy ily módon Isten betartja az Ő szavát, és betölti esküvéssel tett ígéretét, amit adott Ábrahámnak, Izsáknak, és Jákóbnak. Isten azt ígérte, hogy Izrael az Ő népe lesz, és hogy Ő felhasználja Izraelt az Ő céljaira. Ezért Isten kivezette a zsidókat az egyiptomi fogságból, és megszabadított őket minden veszedelemtől.
Tehát, lássuk, hogy mit kell tennünk a félelemmel, amit nem vagyunk képesek legyőzni. Tekintsünk hátra, és elmélkedjünk Istenről. Mikor a próféta ezt tette, egészen másként kezdte érezni magát. Megfeledkezett a saját félelmeiről, és, Isten nagyságán és csodáin elmélkedve, betöltekezett örömmel és elragadtatással. Ezek után már nem rettentették őt semmiféle megpróbáltatások. Mindenek ellenére ő „örvendezett az Úrban, és örült szabadítása Istenének”. Egy ilyen Isten sosem feledkezik meg a prófétáról, és, kétség nélkül, képes megtartani őt bármilyen szorongatott körülmények között is.
3. Isten gondot visel az Egyházra, mikor az nehéz időket él át
Ezek azok a tények, amelyekre Habakuk emlékezett, hogy megvigasztalódjék. Mi, modern keresztyének, jobb helyzetben vagyunk, Habakukhoz viszonyítva. Számunkra sokkal több történelmi tény ismert. Tudjuk azt, hogy minden, amit Isten kinyilatkoztatott a prófétának, tökéletesen beteljesedett. A káldeusok serege betört Izraelbe. A zsidók elvitettek a babiloni fogságra. De a kijelölt időben Isten feljött a káldeusok ellen, és elpusztította őket. Isten visszavezette Jeruzsálembe az Ő népének maradékát. A város és a templom újra felépült.
Több annál, emlékezhetünk arra a nagy szabadításra, amit Isten végzett el Krisztusban. Mi örülhetünk Krisztus feltámadásának. Az Isten Fiának megfeszítése, és az Ő eltemetése után az események teljesen reménytelennek tűntek. A tanítványok elcsüggedtek, mivel úgy gondolták, hogy most mindennek vége. De Isten továbbra is cselekedett, és elhozta a feltámadás csodáját, megmutatva ezzel, hogy Ő – Isten, és semmi olyan nem létezik az Ő számára, ami lehetetlen lenne. Jézus Krisztus feltámadása – nem pusztán egy idea, hanem történelmi valóság. Ha ez nem így lenne, akkor nem létezne evangélium. Mi nem pusztán hiszünk a halál utáni életben, és abban, hogy Jézus most is él. Mi abban hiszünk, hogy Ő szó szerint, fizikai testben feltámadt a halottak közül. Ettől az igazságtól függ minden.
Nézzünk meg más tényeket is. A zsidók, kegyetlenül üldözve az Isten szolgáit, figyelmeztetve voltak arra, hogy ezért drágán meg fognak fizetni. Figyelmeztették őket az Ószövetség prófétái, Keresztelő János, és maga Krisztus is. Mikor a zsidók megkeményedtek bűneikben, Isten elpusztította Jeruzsálemet. Ez Kr. u. 70-ben történt meg. A templomot lerombolták, és a zsidók szét lettek szórva más népek közé, amit ma is látunk. Sose feledkezzetek meg a Római Birodalom részéről, amely szintén üldöztek a keresztyén Egyházat, és megpróbálta megsemmisíteni azt. A Jelenések könyvében azt van mondva, hogy rettenetes pusztulás fogja elérni azokat, akik üldözni fogják az Isten népét, és ezt láthatjuk is a Római Birodalom példáján. Ezeket az események más egyéb eseményekkel is lehet pótolni, amik megtörténtek az évszázadok során. A középkori egyháztörténelem, a Reformáció időszaka, és a protestánsok üldözése megerősíti ezt az elvet: a gonosz megpróbálta elpusztítani az Egyházat, és volt idő, mikor úgy tűnt, hogy ez sikerült is neki, de az Egyházban továbbra is Isten ügye győzedelmeskedett. A puritánok és más evangéliumiak történelmében ugyanezeket az elveket látjuk megvalósulni. Emlékezve minderre, nekünk, Habakukhoz hasonlóan, örvendeznünk kell az Úrban, figyelmen kívül hagyva a körülményeket.
De mindezek fölött – a Jézus Krisztusról való dicsőséges igazság áll. Az Ő földi életének részletei, amelyek le vannak jegyezve az evangéliumokban, vigasztalást nyújtanak számunkra a nyomorúság idején. Mindenek előtt arra fogunk emlékezni, hogy Jézus Krisztus ebben a világban élt. Magán érezte a bűnösök haragját és gyűlöletét. Nem tekintve arra, hogy Ő Isten Fia volt, Ő éhezett és szomjazott. Az Ő homlokáról véres verejték folyt, mikor a Gecsemáne-kertben imádkozott. Ő tudta, hogy mit jelent ellene állni ennek az egész világnak, és a gonosz erejének, amely feltámadt Ellene. „Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt” (Zsid. 4: 15). Ő mindent tud rólunk. Az Ő teste öltése – nem elvont idea, hanem reális tény. „Az Ige testté lett”. Mikor minket kemény próbák érnek, meggyőződéssel Hozzá fordulhatunk, mert Ő megért minket, és Ő segítségünkre lesz. Az Isten Fia emberi testet öltött magára, hogy a mi tökéletes Főpapunk legyen, és Istenhez vezessen bennünket.
A félelemtől a bizonyosságig
Krisztus vérére építettem fel
Örök reménységemet;
Más neveket nem ismerve,
Csak Krisztus nevében hiszek.
Krisztus kőszikláján állok,
Más alap csak homok lenne.
Arcát pillanatra homály fedi –
Én mégis kegyelmébe kapaszkodom;
A félelem, vihar és gonosz közt
Az Ő horgonya tart meg engem.
Az Ő szent vére szövetsége
Őriz meg a bajok folyamán;
Mikor minden leomlik körül,
Benne találok támaszra.
Krisztus kőszikláján állok,
Más alap csak homok lenne.
Tehát, bármi is történne, én „az Úrban örvendek, és örülök szabadításom Istenében”!
[1] Hab. 1: 2-4 – a Fordító megjegyzése.
[2] Hab. 1: 5-6 – a Fordító megjegyzése.
[3] 1 Móz. 6: 3 – a Fordító megjegyzése.
[4] Zsolt. 73: 13 – a Fordító megjegyzése.
[5] 2 Móz. 3: 14 – a Fordító megjegyzése.
[6] Az angolban itt Kőszálról, Kőszikláról van szó – a Fordító megjegyzése.
[7] Hab. 1: 13 második fele – a Fordító megjegyzése.
[8] Ld. Dániel imáját a Dán. 9-ben!
[9] Zsid. 12: 6 – a Fordító megjegyzése
[10] A „neo-ortodoxia” Karl Barth német teológus által létrehozott teológia irányvonal, amely arra hivatott, hogy megreformálja az eluralkodott istentelen liberális teológiát, ami által egy új, „lelkiesített” liberális irányvonalat hozott létre. Sokak meggyőződése ellenére azonban Barth a szó szoros értelmében nem teológus volt, hanem egzisztencionalista filozófus. Tanítása lényegét képező „hitbeli ugrás” közkedvelt elmélet magyar teológiai körökben, mára már az eddig biblikus irányvonalat képviselő kisegyházak is teljes mértékben adaptálták teológiájuk megfogalmazása során. Kimerítőbb tanulmányozás végett Dr. Theol. Heinrich Jochums A Nagy Csalódás című könyvét ajánlom (megjelent a PRIMO Kiadó gondozásában), amely komoly kritikát gyakorol Barth istentelen elmélete felett, valamint Demeter Géza Liberalizmus Magyarországon című rövid esszéjét – a Fordító megjegyzése
[11] A Karl Barth nevével fémjelzett úgynevezett „neo-ortodoxia” valójában nem más, mint a racionalista liberalizmus egy újabb, „lelkiesítettebb”, és éppen ezért sokkal veszélyesebb módosulása, irányzata. Barth álláspontja éppen olyan istentelen, mint a többi liberális „teológusé”, csak a „hit Krisztusának” és a „hit ugrásának” fogalma segítségével álláspontja jóval ravaszabb és megfoghatatlanabb köntösben díszeleg. A téma behatóbb tanulmányozása érdekében ajánlom az Olvasónak Dr. Theol. Heinrich Jochums A nagy csalódás (megjelent a PRIMO Kiadó gondozásában), Demeter Géza Liberalizmus Magyarországon esszéjét, és Grasham Machen Keresztyénség és liberalizmus (megjelent a Presbiteriánus Kiadó gondozásában) című könyvét. Sajnos ma ezek a tanítások egyre inkább teret hódítanak nemcsak a történelmi egyházakban, hanem az evangéliuminak nevezett egyházakban is. A valóságban Barth nem teológus, hanem egzisztencionalista filozófus volt, teológusi köntösben – a Fordító megjegyzése
[12] Ez a mondat nem Martin Lloyd-Jones gondolatát tükrözi, pusztán idézi a bartiánusok istentelen, és az Igétől teljesen elrugaszkodott vélekedését. Az a tanítás, amely kitalált mesékre épülne, ezzel hazugságra épülne, mert egy meg nem történt eseményt megtörténtként állítanánk be, vajon hogyan lenne képes szolgálni lelki növekedésünket? – a Fordító megjegyzése