Pápai Ernő

Isten szárnyainak oltalmában

Ruth könyvének magyarázata

2009

Menyasszonyomnak, Nórának,

ajánlom ezt a könyvet,

aki Isten szárnyainak

oltalmát kereste,

és aki megtalálta azt.

Tartalomjegyzék

Bevezetés

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Felhasznált irodalom

Bevezetés

Ruth könyve az Ószövetség egyik leginkább szívet melengető, és egyszerűségében leginkább megindító könyve. Első látásra úgy tűnik, mintha pusztán egy nem mindennapi szerelmi történetet, és annak keretét mutatná be, de ha egy kicsit jobban odafigyelünk a mondanivalóra, az Isten kegyelmének olyan kincsesbányája nyílik ki előttünk, aminek gazdagsága magával ragad minket, és többé nem tudunk mellette szótlanul elmenni.

Ez nem a véletlen műve, hanem Isten eleve elrendelő kegyelmének tudatos megnyilvánulása. A szeretet Istene úgy rendelte, hogy ennek az egyszerű, szegény, emberektől elhagyatott özvegyasszony, és a rajta gyakorolt rokon-megváltói kegyelem előképe legyen egy sokkal nagyobb kegyelemnek, amely a golgotai kereszten teljesedett ki, amikor a mi Nagy Rokonunk, Jézus Krisztus, megváltotta azokat, akiket a világ teremtése előtt ismert, és szeretett.

Ez a könyv a párbeszédek könyve. A szó szoros, és átvitt értelmében is. Amikor olvassunk a történet menetét, nemcsak azokra a párbeszédekre leszünk figyelmesek, amik a történet szereplői között hangzottak el, hanem elkezdünk figyelni azokra a kérdésekre és gondolatokra is, amiket a Szent Lélek által az Ige sarjaszt a szívünkben. Isten megszólít minket az eseményeken keresztül, és a történés által nekünk is arra a mindent felülhaladó boldog tudatra hívja fel a figyelmünket, ami Ruth szívét feszítette, amikor az Úr szárnyai alatt védelemre talált.

A könyv szerzősége

Ruth könyvének, amely főszereplőjéről kapta elnevezését, szerzője ismeretlen. Nem tudjuk teljes pontossággal megmondani, hogy ki által volt lejegyezve, csak azt, hogy Isten ihletése nem egyes sorában tetten érhető. A rabbinikus hagyomány ahhoz a változathoz ragaszkodik, hogy Sámuel próféta volt a szerző. Mások úgy vélekednek, hogy a szerző Sámuel kora után élt.

A könyv megírásának ideje és körülményei

Három irányzat létezik arra nézve, mikor íratott meg Ruth könyve. Az első irányzat szerint a könyvet Sámuel korában jegyezték le (kb. Kr.e. 1050 körül). A Bírák és Sámuel első könyve közötti időszakot öleli fel, a történelmi könyvek közé tartozik, és Izrael történelmének egy érdekes, fordulatokban gazdag, az akkori kor hiteles bemutatásának szeletkéjével találjuk szembe magunkat. Ez egy építő jellegű könyv, amely azért jegyeztetett le, hogy rámutasson arra a nagy kegyelemre, amely kiáradhat olyanokra is, akik testileg, születésüktől fogva nem voltak részei Izrael népének, de beoltattak a szent népbe.  

A második feltevés szerint a könyv Dávid uralkodásának idején született (k. b. Kr. e. 1000 körül). Egyesek úgy gondolják, hogy Dávid nemzetségtáblázatának megjelenése arra utal, hogy a dávidi királyság konszolidálódott, a hatalom megszilárdult, és Júda törzsének vezető szerepét volt hivatott bemutatni, és erősíteni. Akik ezt az álláspontot képviselik, úgy vélekednek, hogy a könyv azért íratott, hogy Dávid házának dinasztikus uralkodását elfogadottá tegyék, és ezt propagálják. A feltevés alapján a szerző ismeretlen, a könyv megrendelésre íródott.

A harmadik feltevés szerint a könyv a fogságból való hazatérés után keletkezett (kb. Kr.e. 450 körül). Eme feltevés szerint a könyvet azért írták, hogy tiltakozzanak a pogány nők erőszakos elbocsátása ellen Ezsdrás és Nehémiás idején. Szerzője ismeretlenségbe burkolózott. Ezt az álláspontot főleg a liberális tudósok tartják fenn, akik arra törekednek, hogy a mindenképpen visszafelé datálják az eseményeket, csorbítva egy eleve elrendelt isteni terv pontos végbemenésének lehetőségét.

Nagy valószínűséggel, az első változat a legvalószínűbb arra nézve, hogy ki volt a szerző, és milyen célból jegyezték le a könyvet. A benne található személyek történelmi személyek, életük nyomon követhető, és az Isten általi szerepük kézzel fogható. Célja, hogy bemutassa: Isten népének mindenki tagja lehet, aki Isten megérint, és aki az Ő közelségét keresve, az Ő szárnyai alatt keres menedéket.

A könyv stílusa

Ruth könyvének mondanivalója történetiség igényével lép fel, minden része a való életet mutatja be, és a kor pontos mozzanatát tükrözi minden megnyilvánulásában. A könyv a héber kánonban a kötubimban (az Írásokban) található, és ünnepi alkalmakkor, főleg pünkösdkor (az aratás ünnepén) olvasták fel.

A könyv formája

Ruth könyve a héber próza egyik legnagyobb gyöngyszeme. Nem véletlen, hogy lendületessége, elbeszélésének elevensége, a szereplők jellemének szépsége minden olvasót magával ragad, aki ezt a könyvet annak mélységében tanulmányozza. A könyvnek elbeszélő költemény formája van, de nem abban az értelemben, amiben azt az irodalmi szerzők használják. Inkább abban az értelemben, hogy Isten dicsőséges dolgait annak mélységében, szépségében, teljességében, és emelkedett voltához mérten megfelelően tálalják. Minden szereplőn, minden nemzetségtáblázaton túlmutat az a csodás kegyelem, amit Isten áraszt azokra, akik igaz szívvel keresik Őt. Ennek az érthetetlen kegyelemnek a megéneklését tartotta szem előtt a könyv szerzője, hogy ezzel a történettel is megénekelje a Menny Urának örök dicsőségét, Aki olyan irgalmas szeretettel van átitatva, ami annak teljes mélységében az emberi értelem által megmagyarázhatatlan, és kibeszélhetetlen.

A könyv jelentősége

Terjedelméhez mérten ez a könyv nagy szerepet tölt be a kánonban. Nem véletlen ez, mert a történet által Isten olyan hatalmas, elévülhetetlen, és fenséges igazságokat tár elénk, amelyek utat mutatnak számunkra az Isten tervének örökkévalóságtól örökkévalóságig terjedő intervallumában.

E rövid könyv három nagyon fontos bibliai igazságra és tanításra hívja fel a figyelmünket.

1. Arra, hogy Izrael olajfájába majdan vad olajfaágak oltatnak be (Róma 11). Ruth esete által Isten világossá akarja tenni, hogy nem azok Ábrahám igazi gyermekei, akik testileg tőle származnak, hanem azok, akik azt teszik, amit ő tett: hitt Istenben, és ez igazságául szolgált (Gal. 3: 6) neki. Mindenki csatlakozhat Isten szövetségéhez és közösségéhez, azzal a feltétellel, hogy bűnbánatot tart, megtér, és Isten oltalmát keresi. Ez a könyv az isteni örök gondviselés bizonyítéka, rámutat arra, hogy Isten a szövetség szerzője, megtartója, és érvényre juttatója.

2. Arra, hogy a Messiás családfájában nem zsidó származású embereket találunk, ami rámutat arra, hogy a megváltásra minden egyes embernek szüksége van, és azt csakis a Megváltó által lehet elérni.

3. Arra, hogy a rokoni-megválói szerepkör nem más, mint egy messiási előkép. És mint a messiási megváltói munka előrevetítője, betölti azokat a követelményeket, amelyeket az idő teljességekor maga a Krisztus is betölt, megváltva az Ő választott népét a bűn rabsága alól.

         a. A rokon – megváltónak vérrokonnak kellett lennie. Isten úgy rendelte, hogy az Ő Felkentje asszonytól szülessen, ezzel vállalva a rokonságot és azonosságot (kivéve a bűnt) az emberi nemzetséggel.

         b. A rokon – megváltónak rendelkeznie kellett a megfelelő anyagi eszközökkel ahhoz, hogy az elveszett örökséget kiváltsa. Isten úgy rendelte, hogy az Ő Felkentjének legyen egyedül joga és rendelkezésre álló eszköze arra nézve, hogy a bűnösöket megváltsa. Azt is mondhatnánk, hogy a megváltói szerepkör egyes egyedül Krisztusra volt szabva. Egyedül Ő tudta elhordozni az Atya haragját, és egyedül Ő volt képes igazságát nekünk adni, hogy az Ő igazsága által örökölhessük a mennyet. Azt kell mondanunk, hogy Isten előtt egyedül csak Krisztus kedves, mint megváltó. Isten senkit sem akar látni ebben a tisztségben Krisztuson kívül.

         c. A rokon – megváltónak késznek kell lennie arra, hogy az elveszett örökséget visszavásárolja. Isten úgy rendelte, hogy az Ő Felkentje a legnagyobb örömmel és a legteljesebb derűvel vállalja ezt a megváltói tisztet. Krisztus önként és irgalommal telten adta értünk oda magát a kínos keresztfára, hogy az Ő halála nekünk életünk legyen.

         d. A rokon – megváltónak késznek kell lennie arra, hogy az elhalt rokon feleségét nőül vegye, és saját házába kísérje. Isten úgy rendelte, hogy az Ő Felkentje legyen az Ő Egyházának a Vőlegénye. Úgy rendelte, hogy a Fiú Isten kifizesse az Atyának a történelem legdrágább mátkapénzét. A Mindenható úgy rendelte, hogy Immánuel a vérén vásárolja meg az Egyházat.

Láthatjuk tehát a szemlélt dolgok alapján, hogy Ruth könyvének üzenete sokkal tovább mutat korán, és sokkal mélyebb gondolatokat vet fel, mint az elhalt rokon birtokának megvásárlása, annak feleségül vevése, és utód támasztása. Habár ezek mind megindító és felemelő dolgok, Ruth könyve ettől jóval tovább mutat. Talán bátran elmondhatjuk, hogy nincs még egy olyan könyve az Ószövetségnek, amelyben ilyen tisztán, és ennyire kikristályosodottan lenne szó a majdani Messiás megváltói munkájáról, és annak áldott következményéről mindazokra, akik részesülnek abban az áldásban, hogy a kiválasztottak seregét gyarapíthatják.   

Első fejezet

I. Moáb földjén, 1: 1-5.

1. És azokban a napokban. Izrael történelmének egy szakaszát tárja szemünk elé itt a Szentírás, amely rávilágít először egy egész nemzet életére, sorsára, majd ezen keresztül a zsidó társadalom egyik sejtjének, egy családjának hányattatására. Elbeszélésünk idején zűrzavaros idők uralkodtak az Isten választott népének életében.

Józsué halála után a nép lassan elhajlott az igaz istentisztelettől, nem engedelmeskedett annak a felhívásnak, hogy végezze be a honfoglalást, és űzze el, irtsa ki azokat a kánaánita népeket, amelyeknek örökségét az Úr nekik adta. S mint lenni szokott, a vallási hanyatlást egy lassú társadalmi, majd politikai hanyatlás követte. A választott nép ereje a Mindenhatóban volt, Aki Jahveként szövetséget kötött az Ő népével, és vezette azt. A nép tartását, erejét, erkölcsi magatartását az Istenhez való kötöttség szolgáltatta.

Míg a nép félte az Istent, addig a környező népek is féltek a zsidóktól. Mikor a nép elhagyta az Isten félelmét, akkor a környező népek sem féltek tőlük többé. Hamarabb megértették, mint maga a választott nép, hogy a zsidók ereje az Istennel való közösségben keresendő. Mikor megvettették az Urat, Isten ítélettel sújtotta őket, hogy visszatérítse őket Magához. Történetünk pont egy ilyen elhajlás – engedetlenség – ítélet – megtérés – visszafogadás – szabadulás kellős közepében zajlik.

A Szentírás eme könyve éppen ezért elszakíthatatlan a bírák korától, annak nagyon pontos jellemrajzát adja. Amilyen fázisokat figyelhetünk meg a Bírák könyvében, olyan fázisokkal találkozhatunk Ruth könyvében is.

Elment egy férfi a Júda Betleheméből, hogy Moáb mezején tartózkodjék. Mint tudjuk, a bírák kora a zűrzavar kora volt az Ígéret Földjén. Isten a választott népnek adta Kánaánt, a tejjel és mézzel folyó földet, de ez a kemény nyakú nép ahelyett, hogy birtokba vette volna azt, nem hitt Isten ígéreteiben, és saját erejére tekintett. Saját eszközök, saját gondolatok, saját elképzelések szerint akartak cselekedni, aminek siralmas következményei lettek. A törzsek belefáradtak a harcba, vagy inkább, pontosabban kifejezve, az Isten erejétől való függésbe, ahol nem ők irányították az eseményeket, hanem Istenre kellett várakozniuk. Saját elgondolásuk szerint akartak eljárni, ami, a későbbiekre nézve, súlyos következményekkel járt. Mert Isten földjét csak Isten erejével lehet elfoglalni. Isten ígéreteit csak Isten eszközei, és vezetése által lehet megragadni. Izrael nem így akart járni, ezért történhetett meg az, hogy megrabolva az Isten dicsőségét, nem voltak képesek örökségükbe lépni. Az Úr figyelmeztet itt minket arra, hogy az Ő dicsőségét senkinek nem adja (Ézs. 48: 11), és még a választottainak sem engedi meg, hogy az Ő nevét megcsúfolják engedetlenségükkel.

Azt láthatjuk itt, hogy ez az engedetlenség már felszínre került, a nép szívének romlottságát nem lehetett tovább rejtegetni, napfényre került az, és ezt a látványos engedetlenséget Isten, büntetésképpen, éhséggel sújtotta.

A népnek magába kellett volna szállnia, hogyan lehetséges az, hogy a tejjel és mézzel folyó föld hirtelen a mindennapi betevő falatot sem adja meg? A nép azonban befogta füleit, és nem akart emlékezni az Ebál és a Garizim hegyen mondott áldás és átok szavaira (5 Móz. 27-28). Ők maguk mondták, ha engedelmeskednek, áldást örököljenek, ha azonban engedetlenek lesznek – átkot. Isten saját szavaik szerint jár el velük, és ez az esemény még csak fel tűnik senkinek.

Az sem tűnik fel senkinek, hogy talán, Elimélekhez hasonlóan, sokan más vidékre költöznek, hogy túléljék az éhínséget. Szomorú, hogy nem látta meg senki (többek között Elimélek sem), hogy az igazi probléma nem az éhség volt, hanem a megkövéredett szív, amely a zsidókat eltérítette Szabadítójuktól. Az éhínség jel, és nem ok volt. Jelezte, hogy valami nagyon nincs rendben a választottakkal. Nem volt sem szőlő, sem füge, sem gabona, sem olaj, sem semmi. Mivel Isten nem válhat hazuggá, mert Ő nem ember, hogy hazudjon, el kellett volna gondolkodni azon, hogy ki vált akkor hazuggá és hitszegővé, hogy ilyen csapás érte el őket? A nép, a nép vált hűtlenné, de ezt nem akarta elismerni. Helyette inkább alternatív megoldásokat keresett. Inkább elhagyta a földet, mintsem elhagyta volna az ő vétkét. Szégyenszemre, a választott nép inkább Istent tett hazuggá, Aki kihozta erős kézzel választottait Egyiptomból, és megverte az egyiptomiakat csapásokkal, minthogy elismerje büszkeségében, hogy ő vált hitszegő asszonnyá, aki elhagyta fiatalságának férjét.

A család felkerekedett és legszentebb helyről, amely később a Messiás szülő- és származási helye lesz, elment Moáb földjére. Sajnos gyakran így teszünk, az ígéretet megvetve, másba kapaszkodunk. Isten azonban nem túlélésre, hanem a győzedelmes hit általi életre hívott el minket (Zsid. 10: 38-39). Ha megfeledkezünk erről, csak kellemetlenségben lesz részünk, mint Elimélek családjának is. Emlékezzünk ma elhívásunkra, arra, hogy Isten szentségre hívott el minket, és éljünk annak megfelelően!

2. A férfi neve Elimélek, és felesége Naomi. A házaspár felpakolt, és a Jordán folyótól keleti irányba költözött, a moábiták területére. A moábiták egy vérfertőző kapcsolatból származó nép voltak. Lótot lányai leitatták, és vele háltak, és az idősebb lányával való kapcsolatából született Moáb, a moábiták ősatyja (1 Móz. 19: 37). Már magának ennek a ténynek óvatosságra kellett volna inteniük Elimélekete és Naomit, hogy ne hagyják el ígéretük földjét, mert az Isten gondot visel rá, csak engedelmeskedniük kell, és ne költözzenek a jobb élet reményében egy olyan nép közé, amely ellene állt Izraelnek, és nem engedte meg, hogy a zsidók honfoglalásuk idején átvonuljanak területükön (Bír. 11: 17-18), sőt Bálák még Bálámot is felfogadta, hogy átkozza meg Izraelt (4 Móz. 22-24).

Elgondolkodtató, hogy míg Izrael engedelmes volt az Úrnak, Moáb ellene állt. Mikor Izrael engedetlen lett az Úrhoz, Moáb segítséget nyújtott nekik. Az addigi ellenségeskedést egy enyhülési folyamat váltotta fel, és Moáb úgymond tárt karokkal fogadta az izraeliták betelepülését. Ha ez nem így lett volna, ha nem lett volna érdemes oda költözni, vagy Moáb nyomorgatta volna a náluk élő zsidókat, nem költözött volna senki oda.

Két fiuk neve pedig Mahlon és Kiljon; efrataiak, a Júda Betleheméből. Ha megvizsgáljuk a szülők és a gyerekek neveinek jelentését, egy nagyon komoly eltérést fogunk tapasztalni. Elimélek (nevének héber jelentése „az én Istenem király”) és Naomi (nevének héber jelentése „szépséges”, „kedves”, „az én gyönyörűségem”) nevei az istenfélelemre, a Benne való bizalomra, a Tőle való függésre, és a Neki való alárendeltségre utalnak. Arra mutat, hogy a házaspár szülei mélységesen vallásosak voltak, és mindennapjaik az Úr ügye körül forogtak. Az előző nemzedék hite és példája azonban megkopott, a nép azt tette, ami kedves volt a szemei előtt, elindult egy hanyatlás a zsidó társadalomban, és ennek a következménye ki is tűnt a fiakban. Isten maga ígérte, hogy az atyák vétke nem marad büntetlenül, mert a fiak is átveszik példaként a rosszat, és abban fognak nevelkedni (2 Móz. 20: 5). Az engedetlenségnek és bálványimádásnak mindig ára van, Isten büntet. Ezt tette itt is. Virágzó fiak helyett Mahlon (neve héber jelentése „beteges”, „minden elhervad”) és Kiljon (neve héber jelentése „elepedni”, „minden elmúlik”) nem voltak valami mutatós utódok. Rettenetes volt látni, hogy Efratából (aminek héber jelentése „termékenység”, „termékeny vidék”) ilyen sarjak származtak.

De az emberek szíve meg volt kövéredve, és szemüket az engedetlenség hályoga fedte. Minden isteni jel hidegen hagyta őket, és nem akarták tudomásul venni, hogy változásra van szükségük. Nem, nem levegőváltozásra volt szükségük, amelyet egy moábita földre tett kirándulással orvosolni lehetett volna. Nem felületi kezelésre volt szüksége Izraelnek, hanem valódi gyógyulásra. Valódi gyógyulást azonban az Isten iránti bűnbánat, és a Neki való újbóli engedelmesség hozhatott volna. Ez nem történt meg, mert ez csak az én megöldöklésének árán történhetett volna meg. Helyette maradt az olcsó pótlék: kenyér, és viszonylagos jólét Moáb földjén. A keskeny út mindig a mennybe visz, a széles azonban soha. Ezt a leckét mindenkinek meg kell tanulnia.

3. Meghalt pedig Elimélek. Isten, mielőtt büntetne, mindig figyelmeztet. Senki elől nincs elzárva az Isten Igéje, és aki keresi annak útmutatását, meg is találja azt. Még soha senkit nem vetett el az Atya, aki Krisztusban Hozzá közeledett volna. Mielőtt eljött volna Izrael történelmében a büntetés, azt mindig megelőzte Isten irgalmas, figyelmeztető, aggódó szava. Amikor azonban ezt a csendes és szelíd hangot (1 Kir. 19: 12) az emberek visszautasítják, akkor eljön az ideje Isten ítéletének.

Isten elvette a családfő életét, aki idegen vidékre vezette a reá bízottakat, és messze vitte őket az Úr házától. Aki megbotránkoztatja Isten kicsinyeit, hasonló sorsra jut. De még az Ő ítélkezésében is irgalmas volt, mert nem ítélt meg mindenkit azonnal, hanem továbbra is türelmes volt. A két fiú megmaradt, de nem tanult Isten leckéjéből. Nemcsak ideiglenes volt az elszakadásuk az Úrtól, hanem véglegesnek tekinthető, mert mindketten jövőjüket Moáb mezején képzelték el.

4. Akik moábita leányokat vettek feleségül. Szövetséget kötöttek egy idegen néppel, és házasság által keveredtek velük. Ez nemcsak családi, de vallási, kultikus közösségvállalást is jelentett. A fiúk életüket Moábhoz kötötték, és Ézsauhoz hasonlóan, ők is megvetették származásukat, és örökségüket (Aki maga Jahve volt). Hátat fordítottak Kánaánnak, és berendezkedtek egy más életformára. Már nem hiányzott nekik a szövetség sátra, az istentisztelet, az ünnepek, az áldozat, és az Úr jelenléte. Szívük egy olyan néphez ragaszkodott, amelynek nem volt öröksége az Úrban. Amikor az Isten fiai keverednek az emberek leányaival, annak mindig valamilyen formájú ítélet a vége (1 Móz. 6: 2, 5). Nem a vallás úgy általában ad tartást és biztos menedéket, hanem az igaz vallás. Isten nem nézi tétlenül, mikor az igazság keveredik a gonoszsággal. Ő mindig közbelép.

Az egyiknek neve Orpa, a másiknak neve Ruth. És ott laktak közel tíz esztendeig. Az idő hosszúsága, és az egyszeri engedetlenség következménye néha olyan dolgokra is rákényszeríti az embereket, amiket általában eszük ágában sem volt megtenni. Elimélek nem úgy indult el Betlehemből, hogy Moáb mezején fogja kiházasítani fiait. Ő pusztán egy kis kenyérérért jött ebbe az országban, úgymond csak „átugrott a szomszédba”, hisz alig néhány tized kilométerre feküdt a terület az Ígéret Földjétől. Közel, mégis messze. Úgy tűnt, hogy a távolság kicsi, lelki értelemben mégis hatalmas volt. Egy kis hógörgeteg nagy lavinát tud okozni. Ha egyik szükségünket nem Istenre figyelve a magunk kezébe vesszük, ez történhet minden más szükségünkkel is. Ha nem figyelünk arra, hogy a mindennapi kenyerünk kérdése az Úr előtt legyen, akkor mi akadályoz meg minket abban, hogy házastársunk kérdése se legyen ott?

A moábita lányok szépek voltak, és kedvesek is. Könnyebb volt őket választani, mint megtenni hazáig az utat, és azt kockáztatni, hogy esetleg a leányzó nem követi őket ilyen távolra az örökségben megszabott otthontól. Ránézésre Orpa „zerge”, de szívében „csökönyös” és „hátat fordító” volt (ezek nevének lehetséges jelentései). Nem élt szívében istenfélelem, és igazából nem is kívánta azt, hogy megismerje Izrael Istenét. Ruth „szépség” volt, jó „megjelenése” (ezek nevének lehetséges jelentései) volt, de ő sem kereste az Urat, és ha rajta múlott volna, eszébe sem jutott volna a későbbiekben oltalmat keresni az Ő szárnyai alatt. Mert ha Isten nem ébresztgetné halott lelkünket, sosem szembesülnénk azzal, hogy vétkesek vagyunk, és Isten szárnyainak oltalmára van szükségünk ahhoz, hogy békességet találjunk.

A nyomorúság ideje megnyúlt, és az ifjak is hosszú időre rendezkedtek be, mert tíz közös év telt el. Nem kereste senki Istent, és úgy tűnt, hogy Isten sem kereste őket. Ez azonban nem így van. Az, hogy néha Isten hallgat, még nem jelenti azt, hogy Ő alszik, vagy késne. Az Ő terveinek menete van, Ő ütem szerint halad, és az ítélet előtt mindig időt ad a megtérésre. A tíz csodálatos esztendő alatt azonban senkinek sem indul meg a szíve. Ne hagyjunk, hogy a kegyelmi idő elmenjen mellettünk úgy, hogy mi ne használnánk ki annak áldásait. Sem az ifjak nem tartottak bűnbánatot vétkük miatt (a Targum egyértelműen gonoszságnak tartja tettüket, mert ezzel megtörték az Isten által adott törvényt), sem az asszonyaik nem váltak prozelitákká. Semmi nem változott. Közben eltelt tíz év. De az özönvíz előtt is eltelt százhúsz esztendő. Amikor azonban eljött az idő, és a bárka ajtaját Isten bezárta, eljött az ítélet.

5. Meghaltak ők mind a ketten, Mahlon is, Kiljon is, és maradt az asszony az ő két fia és férje nélkül. Senki nem tud ma belegondolni abba, mi játszódhatott le ennek az asszonynak, Naominak, a lelkében. Nemcsak férjét, de két fiát is elveszítette. Minden önmaga által választott reménysége és vigasztalása oda lett. Nem pusztán arról volt itt szó, hogy testi értelemben elveszítette eltartóit és gondviselőit, hanem arról is, hogy lelki értelemben utódok nélkül maradt. Elveszítette annak a legkisebb lehetőségét is, hogy utódai legyenek, akik megláthatnák a Messiás eljövetelét, és győzedelmeskedését a kígyó felett. Habár nagy volt a szenvedése fiai miatt, még nagyobb volt az Istentől való eltaszítottság miatt. Izraelben nagy katasztrófának tartották az utód nélküliséget, Isten ítéletének tudták azt be. Egy kis kenyér reményében ez az asszony, azt lehet mondani, mindenét elveszítette. Isten csak az életét hagyta meg, minden mástól megfosztotta, mint Jóbot. De míg Jóbnak, igaz ember lévén, reménysége volt, hogy az ő Megváltója megáll sírja mellett, addig Naomi nem tudott erről bizonyságot tenni. Ha Istennek a későbbiekben nem lett volna magasztosabb terve vele, ez a tudat elemésztette volna. Ez a magasztos terv abban is megnyilvánult, hogy habár Naomi gyászolt és szenvedett az őt ért csapás miatt, nem keményedett meg, és nem gyalázta Istent, hanem szembesült nyomorult helyzetével, és a Mindenhatóra bízta ügyét. Legjobb megoldásnak, a tékozló fiúhoz (Lk. 15) hasonlóan azt tartotta, hogy visszatér az Ígéret Földjére, és még csak Isten irgalmára bízza magát az által, hogy valaki a Törvény szerint gondot visel rá. 

II. Visszatérés Betlehembe, 1: 6-13.

6. Felkelt azért ő és az ő menyei, és ő visszatért Moáb mezejéről; mert hallotta Moáb mezején, hogy meglátogatta az Úr az ő népét, hogy adjon nekik kenyeret. A hozzá elért hír nem hagyta nyugodni Naomit. Semmi sem tartotta Moáb mezején többé. Férjét és fiait itt temette el, semmi igazán szép dolog nem kötötte ehhez a földhöz. Az eledel és jólét nem minden. Mikor üres a szív, akkor a tele has csak még jobban megnehezíti az ember nyomorult állapotát. Az ember nem az eledelért teremtetett, hanem azért, hogy Isten dicsőítse, és Őbenne mindvégig teljesen gyönyörködjön” (Westminsteri Nagykáté, 1. kérdés). Isten az embert az Ő képére és hasonlatosságára teremtette (1 Móz. 1: 27), hogy betöltse az Általa nyert feladatait. Igazi gyönyörűséget az ember csak az Istennek való engedelmességben, és az Ő csodálattal vegyes szemlélésében találhat. Semmi más nem képes betölteni az ember ez irányú szükségét. Habár társas lényként a bűneset által okozott magányosságot a társas lét valamit tompít, igazi öröm csak a Teremtő személyének gyönyörűséges szemlélésében, és a Neki való tetszésben van.

Naomi megtapasztalta ezt még a nyomorúságban is. Semmi nem tudta szívében elhomályosítani a Teremtője utáni vágyat, még szeretteinek az elvesztése sem. Vágyott az Ő közelségére újból, vágyott az Ő népével való egységre, vágyott arra, hogy az Úr templomában kiöntse szívét, és megnyugvást, gyógyulást találjon az Ő jelenlétében lelke sebeire.

Ezt a vágyakozást az a jó hír ébresztette a szívében, hogy hallottam, Isten meglátogatta az Ő népét, és könyörült annak nyomorúságán. Az általános elfajzás, és elkorcsulás közepette is voltak olyan emberek, akik buzgón és szívből azért könyörögtek, hogy Isten tekintsen le az Ő népére. A Targum szerint erre Ibzán bíra igazságossága (Bír. 12: 8-10) és a kegyes Boáz könyörgése miatt került sor.

És ez az asszony azt akarta, hogy a sok megpróbáltatás közepette menyei is részesüljenek ebben az örömben, és menjenek vele. Hisz ezek a moábita asszonyok jog szerint örökséget nyertek a választott nép javaiból. Isten útjai néha nagy kanyarokat ír le, de mindig elvisznek Hozzá. Habár a házasság nem volt az Ő akarata szerint való, ez nem akadályozta Őt abban, hogy irgalma kiterjedjen ezekre a nőkre, hogy megismerjék Őt, Izrael igaz férjét, és Nála keressenek védelmet. Ő nem olyan Isten, Aki elvetné azokat, akik Hozzá jönnének. Jézus maga mondta, hogy Ő semmiképpen ki nem veti azokat, akik a Mindenható árnyékában akarnak menedéket találni (Zsolt. 91: 1-2). Nagy vigasztalás minden bűnös számára az a tudat, hogy Isten nem olyan Úr, Aki nem tudna megindulni a vétkes töredelmes bűnvallásán. Aki az Ő templomában oltalmat keres, azt Ő a dicsősége és kegyelme felhőjével takarja be.

7. És kiment arról a helyről, ahol volt, és vele a két menye. És mentek az úton, hogy visszatérjenek Júda földjére. Azt láthatjuk, hogy habár sok mindenben Naomi szembefordult Isten akaratával, nem fordított hátat Istennek. Habár egy időre megromlott a kapcsolata a Mindenhatóval, az Úr kegyelmes volt hozzá még az engedetlenség időszakában is, és habár Ő hallgatott, mégis figyelemmel kísérte az Ő szolgálóleánya sorsát. Habár engedetlenné vált a pillanatnyi előnyök miatt, Naomi nem vált hitehagyottá, és nem fordult Isten ellen. Mikor bűnbe esünk, emlékezzünk arra, hogy nincs mentségünk, rosszat tettünk, és megbántottuk az Istent, ne kezeljük könnyen az engedetlenséget, mert Isten igazsága fellángol. De ne essünk kétségbe se, és ne mondjuk azt, hogy minden odavan, és Isten úgyse bocsátana meg, mert olyan nagy a vétkünk, hogy már semmi sem segít rajtunk. Akik egyszer beléptek Isten szövetségébe, azokhoz hűséges az Úr, még akkor is, ha elbuknak, vétkeznek. A szövetség vére kötelezi Istent arra, hogy ne hagyja az Ő népét a veszedelembe. Ágoston, a nagy egyházatya azt mondta: „Titokzatos és kibeszélhetetlen módon nem történik semmi az Ő akaratán kívül az sem, ami az Ő akarata ellen történik. Mert nem történne meg, ha nem hagyná, hogy megtörténjen. És nem akaratlanul engedi meg, hanem akarva. És jó létére nem hagyná, hogy megtörténjen a rossz, ha mint mindenható, nem tudna a rosszból is jót kihozni”. Ilyen helyzetbe került Dávid is, mikor vétkezett Betsabéval. Igaz, hogy a bűnért lakolnia kellett, és bűnben fogant fiát elvette az Úr, de kegyelme folytán a Betsabéval kötött házasságból született meg Salamon, az utód, Izrael későbbi vezetője. Mi ez, ha nem Isten kegyelmének felmutatása? Ha Isten nem könyörült volna, Dávid bűneiben halt volna meg.

Habár Isten igazsága lesújtott Naomira bűne miatt, elvéve tőle férjét és fiait, az Ő kegyelmességét is megmutatta, mert olyan feladatot bízott rá, ami nem minden bokor alatt terem. Az Ő igazságának be kellett teljesednie a büntetésben, de az Ő kegyelme is megmutatkozott az Ő választásában. Mert Naomi menye, Ruth először anyósa által került kapcsolatba Jahvéval. De ha ez nem lenne elég, akkor jusson eszünkbe az is, hogy Naomi volt az eszköze annak, hogy egy moábita nő, Ruth vadhajtásként Júda törzsének olajfájába oltatott, és tőle származott a Csemete, Izrael későbbi Messiása. Isten Naomit, ezt a megbotlott asszonyt használta arra, hogy első tanítója legyen Ruthnak, Dávid, és egyben a Messiás ősanyjának. Mi ez, ha nem annak bizonyítéka, hogy Isten megbocsát, és az Ő háta mögé veti a mi vétkeinket, nem emlékezve meg azokról? Legyenek ez a gondolat vigasztalás azok számára, akiket elért Isten sújtó keze bűneik miatt. Emlékezzenek arra, hogy az atyai kéz néha lesújt, de Ő át is ölel, mert a büntetés nem megemésztő tűzként jön, hanem az arany tisztítására szolgáló segédeszközként. Aki megsebez, be is kötöz. Ő néha sírba visz, de vissza is hoz onnan, mert azzal is csak nevelő szándéka van (1 Sám. 2: 6)! Naomi sem azért kerekedett fel, hogy még messzebb menjen az Úrtól, hanem azért, hogy visszatérjen örökségébe. A büntetés keserű dolog, de az atyai otthon melege semmihez sem hasonlítható!

8. És mondta Naomi az ő két menyének: Menjetek, térjetek vissza, ki-ki az ő anyjának házához. Naomi felajánlja, hogy lemond arról a kötelességről, ami menyeit köti hozzá, és nem akarja őket azzal terhelni, hogy eltartassa magát. Tudja, hogy Izrael Istene gondot fog viselni rá, és hogy menyei nem könnyű döntés előtt állnak. Ha vele együtt térnek vissza az Ígéret Földjére, akkor szakítaniuk kell mindazzal, ami ide köti őket. Mivel emberileg egy ilyen döntés nagy áldozattal jár, nem akar ez a megtört asszony, ismerve az özvegység amúgy is hatalmas terheit, még nagyobbakat tenni menyei vállára. Isten nem kényszerít senkit az Ő közösségében, de mindenkit szeretettel hív abba. A hívás mindenki felé szól, és aki megnyitja szíve ajtaját, ahhoz Krisztus bemegy, és vele vacsorál azzal (Jel. 3: 20).

Isten kinek-kinek azt tanácsolja, hogy mielőtt elkötelezné magát, mérje fel, hogy döntése mivel jár rá nézve. Ő nem ígér semmi olyat, amit ne teljesítene be, és habár a keskeny út mentén sokszor sok tövis van, a Vele való közösség mindig felüdítő reggeli harmatként borul az Ő követő emberekre. Habár az Ő gyermekeinek mindennap fel kell venni a kereszten, az Ő házában egy nap mégis jobb, mint máshol ezer!

Cselekedjék az Úr irgalmasságot veletek, amiképpen ti cselekedtetek a megholtakkal és velem! Azt mondja Naomi, ha úgy döntenének is, hogy hátat fordítanak mindennek, nem volt akkor sem hiábavaló mindaz, amit tettek. Isten sosem feledkezik egyetlen jó cselekedetről sem, azokról sem, amit a hitetlenek tesznek. Ő mindent számon tart, és Neki mindenre gondja van.
Úgy tűnik, hogy Naomi példája lehet az anyósoknak, mert menyei annyira ragaszkodtak hozzá, hogy megfeledkeztek az anyai ház minden védettségéről, öröméről, és biztonságáról is. Ahogyan bánt a menyeivel, mindenki számára példa értékű lehetne. Türelmes volt hozzájuk, nem féltékenykedett rájuk, nem bánt velük durván, és gondja volt arra, hogy ezek a nők megismerjék Izrael Istenét.

9. Adja az Úr tinektek, hogy találjatok nyugodalmat, ki-ki az ő férje házában. Naomi a szenvedés hatására még inkább megértette, hogy csak Isten képes szíveket megnyitni, és megfelelőképpen irányítani. Tudja, hogy minden a Mindenható kezében van, hogy az Ő titkos akarata és eleve elrendelése alapján az emberek szíve nyitott könyv Előtte. Nem tudja pontosan mi az Isten akarata vele és menyeivel kapcsolatban, de azt tudja, hogy Isten mit jelentett ki, és mik a lehetőségei. Tudja, hogy nincsenek más fiai, ahogyan ezt lentebb ki is fogja fejteni, nem tudja hozzájuk adni menyeit, hogy magot támasszon elhalt fiainak. Mivel nem tud védelmezőről gondoskodni számukra, az általa legbölcsebbnek tartott tanácsot adja nekik: térjenek vissza családjuk körébe, és keressen újra férjet maguknak.

A Naomi által használt nyugodalom (menucha) szó békességet, védelmet, gondoktól, nyugtalanságtól való függetlenséget, és bármitől való félelem kizáró állapotát jelöli. Ezt a szót gyakran használták a katonák is az Ószövetségben. Jelentése leginkább a „támaszpontnak”, „alaptábornak” felel meg, amely teljesen védve van, és minden akciónak a kiindulópontja, ahol nem kell attól tartani, hogy az ellenség rajtunk üthet. Sokszor használták ezt a kifejezést az Ígéret Földjével kapcsolatban (1 Kir. 8: 56), valamint az üdvösséggel kapcsolatban is (Zsid. 4: 1, 11). Nem tudjuk pontosan, hogy Naomi tudatosan mondta ezt, vagy sem. De azt tudjuk, hogy ebben az értelemben mégis Istenre mutat, és gyakorlatilag azt mondja, hogy a legjobb férj maga Isten, Aki nem ment el Izrael mellett sem, aki kitett gyermek volt, aki vérében volt, akit nem mostak meg, és nem hintettek be sóval, és akit a szerelem idején senki sem takart be az ő köntösének szegélyével, és nem vitt feleségként sátrába, egyedül Jahve tette ezt meg vele (Ez. 16: 1-8).

Naomi ezzel azt mondja, hogy mindegy, ki lesz földi férjetek, az igazi nyugodalom egyedül Istenben található. Az özvegység gyászát egy új házasság leveheti, a szeretett férjet egy új gondviselő pótolhatja, a gyengébb nem védelmét egy új hitves biztosíthatja, de az Igazságos Isten haragjától senki nem képes megvédeni, és igazi békességet, örökkévalót, lelket melengetőt, csak Istenben lehet találni. Mert csak akkor lehet csendessége a szívnek, ha megbékélt Istennel, aki ellen vétett. Ruth végül mind erre, mind arra szó szerint is volt férje házában talált rá. Volt férje házának feje, Jahve megtalálta, és magához vonta őt, valamint volt férje rokona, Boáz volt az, aki özvegysége gyászát elvette, és megvigasztalta őt. Ruthnak minden útja a Messiáshoz vezetett.

És megcsókolta őket; és ők nagy fenszóval sírtak. De még nem tartunk a találkozásnál. Nekünk könnyebb a helyzetünk, mert az eseményeket utólagosan szemléljük, míg könyvünk szereplői még az események betöltése előtt álltak. Isten még nem fedte fel terveit az Ő gyermekei előtt, hanem nehéz és göröngyös úton formálta jellemüket, hogy képessé váljanak betölteni azt a hatalmas és magasztos feladatot, amit az Úr rájuk bízott.

Mivel Naomi azt látta a legjobbnak, mivel nem látott más kiutat abból a helyzetből, amibe Isten helyezte őket, azt mondta menyeinek, hogy térjenek haza anyjuk házába. Megcsókolta őket, ami nemcsak a szeretet, de az áldás és az imádság jele is volt. Nem volt kis dolog, hogy egy anyós ilyen szeretettel, gyengédséggel, és megértéssel bánt a menyeivel. Nemcsak visszaadta őket családjuknak, de biztosította is őket arról, hogy jó feleségei volt fiainak, és áldásáról is biztosította őket, arról, hogy sok örömet és békességet talált a velük való kapcsolatában. Arról a meggyőződéséről biztosította őket, hogy Isten gondot fog viselni rájuk, és megfelelő férjet fog nekik adni. Olyan jóindulattal volt irántuk, amilyennel ember csak lehet a másik iránt. Ez a jóindulat betekintést engedett annak az Isten szövetségén belüli jóindulatba, amit a világban, a külső sötétségben levők csak ritkán tapasztalhatnak meg. Naomi Isten örökkévaló szeretetének volt a bizonysága.

Annyira felemelő, megkapó, és egyben fájdalmas is volt a búcsúzás, hogy mindnyája teljes lelkükből sírásra fakadtak. Az öröm, és a fájdalom miatt is. Örömből, hogy eddig egymás közelségében lehettek, bánatból, hogy ez az állapot véget ért, és el kell válniuk. Isten azonban azt ígéri, hogy akik sírnak, vigasztalásra találnak (Mt. 5: 4). Így történt ez szereplőink esetében is. Akik Isten után vágyakoznak és epekednek, azoknak lelki szükségletét betölti az Úr. Akik Nála keresnek menedéket, sosem lesznek elutasítva. 

10. És azt mondták neki: Bizony mi veled együtt térünk a te népedhez! A későbbi események megértéséhez ez a vers szolgáltatja a magyarázatot. Az ünnepélyesség és szent komolyság, ami Naomit jellemezte, áthatotta menyeit is. Megértették, hogy nem egyszerűen anyósuk, elhalt férjeik anyja szól hozzájuk, hanem valami többről van itt szó. Az előttük felvonultatott szeretet nem emberi, nem emberi szívből fakad, hanem Izrael szövetséges Istenének lényéből ered, Annak minden értelmet felülmúló természetéből fakad. Az a nép, akinek ilyen Istene lehet, amely ilyen áldott légkörben élhet, amelyet az az öröm tölthet be, hogy tűz- és felhőoszlopban vezeti őt az Úr, csakis, még nyomorúságai közepette is, áldott nép, boldog nép lehet! A két fiatal özvegy először életében látta úgy a dolgokat, ahogyan Isten szemlélte azt. A gazdag és Lázár esetében az volt a nagy tragédia, hogy az őket körülvevő emberek nem a hit szemével tekintettek rájuk. Nem látták meg azt, hogy Lázár minden nyomorúságában is sokkal gazdagabb, mint a gazdag, és a gazdag minden pompájában is sokkal szegényebb, mint a kutyák nyalta Lázár. De elég volt egy kis dolog, a halál, hogy az eddigi nézőpontok teljesen felboruljanak, és előtűnjék Isten dicsősége.

Ez történt itt is. Eddig ez a zsidó család keresett menedéket Moáb földjén, és a moábiták szánakozva befogadták őket. Most azonban Isten az Ő Lelkének kis fuvallata által megértettette ezzel a két idegen asszonnyal, hogy nekik van szükségük menedékre, Izrael Istenének szárnyai alatt. Megértették, hogy a szövetség népe minden nyomorúság ellenére is nagyon gazdag, és népük, a szövetségen kívül, minden földi jóléte és gazdagsága ellenére is nagyon szegény. Adná az Isten, hogy ezt az igazságot ma is nagyon sokan ismernék fel, és Jézus Krisztus vérében keresnék nyugodalmukat!

11-13. Naomi pedig azt mondta: Térjetek vissza leányaim! Miért jönnétek én velem? Hát ugyan vannak-e még fiak az én méhemben, akik férjeitek lehetnétek? Naomi azonban menyeinek minden ragaszkodása mellett nagyon becsületesen viselkedik, és nagyon egyenes azokkal, akiket tisztel és szeret. Nem ködösít, nem beszél félre, nem szépíti a tényeket, hanem azt állítja, ami valóságos, és azt ígéri, amit megtehet anélkül, hogy túllépne azokon a kereteken, amit jelen pillanatban az Úr rendelkezésére bocsátott.

Ez a meggyötört, de lelkiekben egyre növekvő és ragaszkodó asszony nem hallgatja el menyei előtt, hogy az Isten népéhez való tartozás, habár gyönyörűséges, és könnyű, néha mégis kemény próbákon vezet át (Mt. 11: 30). Isten formálni akarja az övéit, és ennek céljából éppúgy felhasználja a nehézségeket, mint az örömöket. Ha végignézzük a Zsid. 11-et, ahol a hithősökről van szó, azt láthatjuk, hogy habár minden hithős Isten kiválasztott embere volt, a mennyei öröm mellett sok nehézség és nyomorúság is érte őket földi életük során.

Becsületeseknek kell lennünk, nekünk, keresztyéneknek, és mindenki előtt, aki az Ő népéhez akar csatlakozni, fel kell azt tárnunk, hogy a keskeny út tényleg keskeny. Ennek az útnak Isten adja meg mind az irányát, mind a hosszát, mind a nehézségi fokozatát, mind a próbák számát. Nekünk járnunk kell rajta, és nincs beleszólásunk annak jellemzőibe. Mert én vénebb vagyok, semhogy férjhez mehetnék. Naomi elmondja, hogy nem tud fiakat adni menyeinek, akik a sógorházasság zsidó törvénye szerint testvéreik helyébe léphetnének, és tovább vinnék elhalt férjeik neveit (5 Móz. 25: 5). Isten szabja a körülményeket, és Naomi bölcsen nem tesz olyan ígéreteket, amiket az Úr nem jelentett ki neki világosan. Mindent tényt feltár előttük, és arra kéri őket, hogy ennek fényében hozzák meg a maguk döntését. Mert ilyen döntést csak hitben lehet meghozni, mert ha az nem a hit Kősziklájára épül, nem áll meg.

Ugyan megvárhatnátok-e őket, amíg felnőnek? Emberileg semmi reménység nincs arra, hogy emberekben nyugodalmat találjon két hozzá hasonlóan megözvegyült menye. Mintha csak azt mondaná a bölcsebb és előrelátóbb jogán Naomi: „Ha Isten népe mellett akartok dönteni, akkor ne valamilyen esetleges áldásért tegyétek ezt, hanem a Hozzá való ragaszkodás okán. Nehogy utána keserű szemrehányásokat tegyetek azért, mintha elhallgattam volna a nehézségeket előttetek. Ha döntötök, akkor bízzátok magatokat arra, Aki tényleg be tudja tölteni minden szükségeteket, a Mindenhatóra, a Szentre, Izrael Őrizőjére (Zsolt. 121), Aki nem szunnyad, és nem alszik”!

Mert nagyobb az én keserűségem, mint a tiétek, mert engem talált az Úrnak keze. „Az Úrnak keze titeket is eltalálhat. Mit fogtok tenni akkor? Visszatértek anyátok házába? Ezért jól gondoljátok meg, mit akartok tenni”! Simon Péter azelőtt, mielőtt megismerte volna Izrael Messiását a saját ura volt, és oda ment, ahova akart. De miután Jézus követője lett, és belépett a tanítványi körbe, kötelességei határozták meg további lépéseit (Jn. 21: 18-19). Krisztus nem tagadta el, hogy Pétert, útjának végén nem az általános közmegbecsülés és népszerűség fogja várni, hanem egy éppen olyan durván ácsolt kereszt, amilyenre Mesterét is felfeszítették. Mielőtt kilehelné lelkét, még hallani fogja, hogy törnek el durva kezek ütései alatt lábszárcsontjai, hogy testének súlya kiszorítsa tüdejéből az utolsó levegővételt is. De a halálon túl ott lesz a dicsőség.

A ragaszkodás megpróbál, próbára teszi türelmedet, erődet, képességeidet, és mikor az Úr keze elér, csak egyetlen dologban reménykedhetsz (ha rendelkezel vele): abban az ígéretben, hogy Isten sosem hagyja el az övéit, még akkor sem, ha néha rájuk nehezedik az Ő keze. Ne legyünk olyan vakmerőek, hogy saját erőnkből vágjunk neki a halál árnyéka völgyének!

III. Ruth hűségnyilatkozata, 1: 14-18.

14. Nagy fennszóval tovább sírtak. És Orpa megcsókolta az ő napát; Ruth azonban ragaszkodott hozzá. Az elkövetkezendő néhány vers a Szentírás legszebb részeihez tartozik. Nagy magasságokba repít minket, de megmutatja a próbák nagy mélységeit is. Figyelmeztet arra, hogy ne legyünk álmodozók. Az Isten szövetsége ó-emberünk mindennapi megöldöklését vetíti elénk. A kereszt hordozása nem könnyű és felhőtlen feladat (Mt. 16: 24-26), de elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy egy nap Krisztussal együtt uralkodjunk a dicsőségben.

A nagy döntések nagy érzelmekkel is együtt járnak. A harcok mindig magukba foglalják a szenvedést, a küzdést, a lemondást, és az önfeláldozást. A csaták során az emberek hatalmas erőfeszítéseket tesznek, erejükön felül teljesítenek, sebeket szereznek, barátokat veszítenek el, és könnyeznek meg, sorsuk gyökeresen megváltozhat, megváltozik. Ne csodálkozzunk hát azon, hogy a lelki tusák során is előjönnek az érzelmek. Nem szégyen a sírás, ha azt a bűnbánat, a régi szokásoktól való szabadulás mindent betöltő öröme vezérli.

A sírás az első jele egy kisgyermek egészséges születésének, aki elhagyja az anyaméhet. Az lenne a baj, ha ez nem így lenne. De a sírás a tehetetlen dühnek, kilátástalanságnak a jele is lehet. Ebben a versben mindkettőre látunk példát. Orpa a lemondás miatt sírt, míg Ruth az új dolgok vállalása feletti örömében. Mindkettő eldöntötte, hogy mivel fog szakítani, és mihez fog ragaszkodni a jövőben. Orpa a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, míg Ruth az Isten népével való együtt szenvedést választotta, Mózeshez hasonlóan (Zsid. 11: 24-27). Orpa a maga erejére támaszkodott, általa akart célt érni, míg Ruth felismerte, hogy ilyen döntésnek valami komolyabbra kell épülnie, mint az ő ingatag emberi természetének az alapjára, és éppen ezért, a félelmei, kétségei, rettegései elől Isten karjában kereste a menedéket, és Benne bízott. Ez a ragaszkodás ahhoz a házastársi ragaszkodáshoz hasonlítható, amit az 1 Móz. 2: 24-25 olyan csodálatosan fejez ki.

15. Íme a te sógorasszonyod visszatért az ő népéhez, és az ő isteneihez. Naomi még tett egy utolsó kísérletet arra, hogy megvizsgálja Ruth ragaszkodásának forrását. Nem akarta elhinni, hogy Isten a csodás munkáját elvégezte ebben az idegen asszonyban, és szívét újjá téve, Magához szorította őt. Még mindig azt gondolta, hogy a másik menyét is csak az elszántság és az akaraterő tartja mellette, ami nála erősebbnek bizonyult, mint sógornőjénél. Talán a szebb napokon Naomi buzgón könyörgött Izrael Istenéhez, hogy érintse meg fiai feleségeit, hogy keressék az igazságot, és ragaszkodjanak Hozzá. Talán úgy voltak, mint a jeruzsálemi keresztyének, akik buzgón könyörögtek Péter szabadulásáért, de amikor imájukra Isten válaszolt, elteltek csodálkozással, és szinte nem is akarták elhinni, hogy Isten tényleg beavatkozott az eseményekben, és nagyságosan cselekedett (Csel. 12: 1-17).

Talán egy idő után Naomi is belefáradt a könyörgésbe, mikor úgy vélte, hogy Isten nem válaszol. De ne feledjük a még nem Istennél nem jelent nemet. Ő az Ő terveit az Általa alkotott tervek, és időtényezők alapján hajtja végre, és imáinkat beépíti ezekbe a tervekbe. Mi most akarunk sokszor mindent, de Isten az Ő bölcsességéből általában későbbre halasztja ezeket az azonnalokat. Amikor eljött Isten most-ja, Naomi nem ismerte fel azonnal az időket. Nem vette rögtön észre, hogy észre, hogy Ruthnak már nincs köze Moáb isteneihez, mert közben Jahve a hatalma által ennek a pogány asszonynak a Jegyesévé vált.

16-17. Ne unszolj, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak tőled. Ruth újból kihangsúlyozza, hogy anyósa ne akarja őt elűzni magától, mert ő Izrael Istenéhez akar csatlakozni hivatalosan is. Arra kéri Ruth az ő anyósát, hogy ne kergesse el őt az Isten Házától, mintha nem akarna jó szolgálóleánya lenni a Mindenhatónak. Többé nem akar elűzött, elvált, vagy özvegy lenni a bűnnek tengerében, hanem Izrael Szentjének akar az arája lenni, hogy Ő csodálatos szerelmével halmozza el őt, és ne találtassék semmilyen szeplő rajta. Ő már nem fordulhat vissza, és többé nem élhet népe között, mert a Szent rajta esett szerelmének tényét többé nem lehet meg nem történtté tenni, mert új élete minden szálával már a szövetség Istenéhez kötődik, elhagyva szeretett bálványainak házát, hátat fordított az eddigi családi tűzhelynek, és oda megy, ahová őt Mennyei Szerelmese vezeti.

Naomi még mindig nem fedezte fel, vagy nem akarta elhinni saját nyomorúságos sebeit nyalogatva, hogy Isten őt egy különleges küldetéssel bízta meg, ugyanazzal, amivel Ábrahám szolgája volt megbízva, hogy Mezopotámiából feleséget hozzon fiának, Izsáknak (1 Móz. 24).

Mert ahova te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled. Azt hiszem, nem túlzok, mikor azt mondom, hogy az egyik legszebb házassági eskü szövegével találkozunk itt, amit az emberiség történelme során valamikor is lejegyeztek. A maga egyszerűségével, ihletettségével, szerénységével, ugyanakkor tökéletes mondanivalójával, világosságával, és elszántságával ragyogást áraszt maga körül. Semmi felesleges nincs benne, és semmi felesleges pátoszt, bőbeszédűséget, cirádát nem tartalmaz. Egy asszony elkötelezte magát Mennyei Vőlegénye iránt, és az Ő népéhez számolta magát, és úgy beszél erről, hogy ezt a lépését sosem fogja sajnálni, megbánni, mert megtalálta az IGAZIT, a VAGYOKOT, Aki mindenek felett örökkévaló Isten, Akitől senki és semmi nem képes többé elszakítani őt (Róma 8: 38-39). Máriához hasonlóan, Ruth is a jó részt választotta, és meg sem fordult a fejében, Istenre tekintve, hogy ezt a döntését valaha megbánhatná! Olyan erős volt szerelme Isten iránt, hogy csak a halál szakíthat véget ennek a kapcsolatnak itt a földön.

Ruth teljesen azonosult Naomi népével, Naomi Istenével, és Naomi sorsával. Ez azt jelentette, hogy ez a nő belépett Isten örök választottainak családjába, és azt soha többé nem akarta elhagyni. Egész élete során, bűntől körülvéve, ezt a szívbeli nyugodalmat kereste, és most végre megtalálta azt! Kifejtette, hogy inkább meghal, minthogy ennek a drágakincsnek hátat fordítson, és visszatérjen a külső sötétségbe. Nem tudta mivel jár döntése, de azt tudta, hogy az Úr házában jobb egy nap, mint máshol ezer esztendő. Vajon így vélekedünk mi is? Vajon fontosabb-e számunkra az Isten minden másnál, ahogyan ezt Ruth olyan csodálatosan kifejtette? Mikor zúgolódunk, panaszkodunk, és siránkozunk körülményeink miatt, emlékezzünk vissza, hogy Isten Kivel ajándékozott meg minket!

18. Mikor pedig látta, hogy erősködik vele menni, nem szólt neki többet. A harc eldőlt. Isten angyalai megfújták az öröm kürtjeit a mennyben, és hangosan adták minden mennyei lény tudtára, hogy egy újabb lélek tért meg a bűnből Megváltójához, és arra hívtak fel mindenkit, hogy a háromszorosan szent Istent magasztalják (Ézs. 6: 3). A világra jövőt nem lehet elhallgattatni, mert bömböl, követeli, hogy táplálják, gondozzák, védelmezzék. A lélek felsírását nem lehet figyelmen kívül hagyni, és ilyen-olyan ürüggyel betömni a száját.

Sok nyomorúság érte ezt a két özvegyet, de annak tudata, hogy menye hitre jutott, és elkötelezte magát Isten népe mellett, örvendezésre okot adó tény volt. Helyzetük nem változott meg, de szívbeli állapotuk egészen másként kezdett el festeni. Naomi meggyőződött arról, hogy Ruth nem egy múló lángolásnak, vagy egyszerű lelkesedésnek lett az áldozata, mint ahogyan ezt másik menyénél, Orpánál tapasztalta. Mert Ruth hittel az Úrra tekintett, míg Orpa szíve köves volt, és habár örömmel fogadta a hívó szót, mikor nehézségek támadtak, lelkesedése csüggedéssé változott (Mt. 13: 20-21).

Ruth története, és Naomi hozzáállása figyelmeztessen minket még egy nagyon fontos tényre. Arra, hogy el kell fogadnunk mások bizonyságtételét. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell várnunk megtérésüknek gyümölcseit, hanem azt, hogy mindaddig jó reménységgel kell lennünk hitünk felől, míg cselekedeteik által nem tapasztaljuk ennek az ellenkezőjét. A facsemete sem azonnal hoz termést, de a rajta látható virágok előfeltételezik azt, hogy a megfelelő időben meghozzák gyümölcsüket. Így viselkedjünk mi is azokkal szemben, akik bizonyságot tesznek hitünkről, de nem látjuk azonnal megtérésüknek gyümölcseit. Konstatáljuk tényként valakinek a megtérését egészen addig, míg cselekedetei sorozatosan rá nem cáfolnak ennek az ellenkezőjére. Sehol nincs szó arról, hogy a tárzusi Saul megtérését nem fogadták volna tényként az első keresztyének, csak arról olvasunk, hogy nagyon óvatosan álltak hozzá, ismerve nem mindennapi, velük szemben eddig különösen kegyetlen viselkedését. Anániás azonban az Úr parancsára megtörte a jeget az Egyház és az Isten utolsóként elhívott apostola között (Csel. 9: 17-18). Tudjunk néha felülemelkedni kételyeinket, a szeretetnek hinnie is kell abban, hogy az igazság és a méltányosság felülkerekedik minden gonoszságon (1 Kor. 13: 7).

IV. Visszatérés Betlehembe, 1: 19-22.

19. És mentek mind a ketten, míglen Betlehembe érkeztek. Ahogyan Ádám által mindenki elbukott, úgy a Messiás Jézus által sokan hitre jutnak (Róma 5: 18-19). Ahogyan a kételkedés elszakít minket Betlehemtől, a kenyér házától, úgy a szívbeli bizodalom képes minket visszavezetni az Élet Kenyeréhez, Krisztushoz. Az engedetlenségnek mindig ára és következménye van, de Isten az Ő irgalmából nem ostorozza népét örökre. A próbák nevelő eszközök, Isten nem kétségbe akarja ejteni velük az Ő népét. Az éhínség jött, betöltötte küldetését, odahajtotta a választott nép szívét újra az Úrhoz, és elmúlt. Habár a Moáb földje minden drága dolgot elvett Naomitól, mégsem tért vissza üres kézzel. Menyével tért vissza, aki Isten ígérete volt a jövőre nézve még akkor is, ha nem volt fia, aki az elhalt özvegy férje helyébe léphetett volna. Isten megfoszt minket dolgoktól, de nem hagy minket üres kézzel, hanem az Ő ígéreteivel tölti be a mi kezünket. Habár a bűn levetkeztet minket, Isten minden esetben újra felruház bennünket. A tékozló fiú elherdálta vagyonát, az atyai háznál azonban egy pillanatig sem maradt régi gúnyájában, mert az ő atyja azt még a házban való belépés előtt a tarka ruhára, a sarura, és a gyűrűre cserélte. Nem a mi érdemünk ez, hogy így történik, hanem Isten eleve elrendelésének és választásának következménye. Mert akit Krisztus vére megmosott, nem járhat többé úgy, mint a sírboltokban tekergő gadarénus ördöngős. Talán nem lesz minden olyan, mint régen (nem is lehet), de ez nem jelenti azt, hogy Isten orrolna ránk az után, hogy megbocsátott, és háta mögé vetette beismert és megbánt bűneinket. Ha sok mindent el is veszítünk, az áldások és ígéretek csíráját újra birtokoljuk, ami a megfelelő időben meg fogja hozni a hit gyümölcseit. Amit a sáska és a szöcske letarolt, Isten kipótolja azt (Jóel 2: 25-26).

És mikor Betlehembe érkeztek, megmozdult az egész város miattuk, és azt mondták: Nemde nem Naomi ez? Sokszor csodálkozunk, ha azt látjuk, hogy Isten néha az övéire is lesújt, és az övéit is megregulázza. Ez azért van, mert megfeledkezünk arról, hogy Isten nem a mi kényelmünkre van, és nem az az Ő feladata, hogy a mi kívánságainkat teljesítse, hanem Ő a világ Ura, és irgalma által arra hívott el minket, hogy mi az Ő szolgálatában álljunk, az Ő dicsőségét szolgáljuk. Isten egyszerűen soha senkinek sem engedi meg, hogy az Ő dicsőségét megrabolja. Amikor Isten értékeihez kezdünk nyúlni, és azt kezdjük el pazarolni, Isten nem hagyja szó nélkül. Vigyázzunk ezért, hogy ne csak úgy közelítsünk Istenhez, mint Mennyei Atyánkhoz, hanem úgy is, mint megemésztő tűzhöz. A mi hitünknek mindig szent félelemmel kell párosulnia. A hit hiánya felfuvalkodottságot eredményez, míg a félelem hiánya tiszteletlenséget Istennek szemben. A Mindenható nem tűri, saját érdekükben is, hogy az Ő gyermekei korcsokká és fattyakká váljanak, ezért, ha szomorú szívvel is, bús haragját időnként kiönti fiaira is.

A másik dolog, amire fel kell hívni a figyelmet, és amiről büszkeségünkben sokszor megfeledkezünk, az, hogy az Isten által megvesszőzött hívő is hívő. Naomira alig lehetett ráismerni, a sorozatos csapások megtették hatásukat, és külső jelei is maradtak a nagy nyomorúságnak, amin Isten átvitte. Gyakran a segítségre szorulók sok tanácsot kapnak, de nagyon kevesen erőltetik meg magukat abban, hogy a tanács mellé kalácsot is tegyenek. Nagyon könnyű megítélni valakit, de sokkal nehezebb a segítségére sietni. Olyan nagyon készek vagyunk az elsőre, és oly gyakran hanyagoljuk a másodikat! Mindenki észrevette Naomi nyomorult állapotát, de nem nagyon akadtak olyanok, akik segítő jobbot nyújtottak volna felé. Amikor nálunk gyengébb és elesettebb hívőket látunk (akiket a bűnök megtépáztak), szeretjük kihúzni magunkat, szinte azt mondva Istennek, hogy „látod, én azért különb vagyok!”. Mások rovására mindig nagyon buzgók vagyunk. Álljuk meg, és nézzünk őszintén a szívünkben, és irtsuk ki onnan a képmutatást! Ne legyünk olyanok, mint Dávid, aki a példázatban szereplő gazdagot halálra adta volna azért, hogy elrabolta szegény embertársától féltett báránykáját, de saját cselekedete miatt nem szörnyedt el, hogy egyik leghívebb emberét megölette azért, hogy elrabolja annak feleségét (2 Sám. 12: 1-9)! Akik szörnyülködve, képmutatóan néztek Naomira, megfeledkeztek arról, hogy az alig előtte véget érő éhínség nem véletlen volt rajtuk, hanem bűneik miatt, úgyhogy túlzott volt nagy buzgalmuk, ami által igazságosságukat akarták fitogtatni. Légy irgalmas, testvér, hogy rajtad is irgalmat gyakoroljon az Úr!

20-21. És ő mondta nekik: Ne hívjatok engem Naominak. Időnként nagyon gyorsan változhatnak élethelyzeteink. Isten, ha szükséges, földre sújt minket, hogy alázatosakká tegyen minket. Nem feledkezhetünk meg arról egyetlen pillanatra sem, hogy az Atya az Ő Fiának hasonlatosságára formál minket, és azt akarja, hogy a Fiú visszatükröződései legyünk. Mi, őszintén megvallva, mindig félünk a szenvedéstől, mert ó-emberünk állandóan a kényelmet, biztonságot, és könnyebbséget keresi. Isten azonban nem ezeket keresi a számunkra, hanem olyan élethelyzeteket ad, amelyben hit által megállunk, és egyre inkább az Ő Fiához kezdünk el hasonlítani. Ezért sose a szenvedésekre nézzünk, hanem arra, hogy Isten milyen vadhajtást akar még általa rólunk lemetszeni. Ábrahámnak kínszenvedés volt a Mórija felé tartania fiával, az ígért fiúval, hogy megáldozza ott őt (1 Móz. 22: 2-3). De meg kellett tanulnia azt, hogy az Istennek való engedelmesség a legfontosabb ebben az életben! Ezért Isten olyan körülményeket adott, amelyben Ábrahám gyakorolhatta ezt. Naomiból is Márának kellett válnia ahhoz, hogy ne saját értelmére és terveire hagyatkozzon, hanem Izrael Szövetséges Istenére, Jahvéra. A lecke nehéz és keserű volt, de az ígéret a végén beteljesedett, és Naomit újra örvendezni látták azok, akik azt gondolhatták jelen helyzetben, hogy ezt az asszonyt el fogja emészteni a bánat. Isten elér minket néha, és egy-két dologtól megfoszt minket, hogy szembesítsen bennünket szívünk gonoszságával, alázatossá téve minket, és elérve ez által azt, hogy újra Benne bízzunk. Isten, a Shaddai, az Önmagában mindenre elégséges Isten, elveszi a mi emberi értelmünk minden támaszát, minden mankóját, minden önelégültségét, és büszkeségét, hogy megtanuljuk, kicsoda Ő! Hogy megtanítson minket Benne bízni.

Miért hívnátok engem Naominak? Ezzel ez a szegény özvegyasszony két dolgot is kifejez: azt, hogy megváltozott mind az eddigi státusa, mind az eddigi lelki hozzáállása. Nemcsak egyszerűen férjét és fiait, azaz ebben az értelemben szeretteit, rokonait veszítette el, de minden támaszát, vigasztalását, biztonságát is elveszítette haláluk által, és olyanná vált, mint az a kert, amelyet semmilyen fal sem védelmez a ragadozóktól, a szőlőt pusztító rókáktól. Habár Elimélek tekintélyes ember volt, és tekintélyes vagyonnal hagyhatta el Betlehemet, és ez segítségére volt Moáb földjén, mindezt Naomi elveszítette, és habár még annyi java maradt, hogy hazatérjen, az otthoni megélhetésre már nem volt semmilyen anyagi fedezete. Úgy tűnt, hogy Isten mindentől megfosztotta, és még annyit sem hagyott neki, hogy szűkös özvegyi magányát viszonylag rendezett körülmények között tudja eltölteni. Isten azonban azért fosztotta meg mindentől, hogy mindent neki adjon. Nem azért üresítette meg Naomi edényét, hogy az edénye üres maradjon, hanem azért, hogy az Ő ígéretével teljen meg az! Azért vette el férjét és fiait, hogy a Mennyei Vőlegénnyel és a Mennyei Fiúval ajándékozza meg őt menyén keresztül, olyan körülmények között, amit ő meg sem gondolt volna. Ne feledjük el, hogy amikor a legsötétebb az éjszaka, akkor van a legközelebb a pirkadat!

22. Így tért vissza Naomi, és vele a moábita Ruth, az ő menye, aki hazatért Moáb mezejéről. Az itt közölt információ megdöbbentő, és ha jobban megnézzük, meglepő számunkra. Az Ige két ember visszatéréséről beszél, nem egyéről. Tudjuk, hogy Ruth azelőtt sosem járt Izraelben, mégis arról beszél a Szentírás, hogy hazatért. Habár sosem járt itt, mégis hazatért, mégis ez volt az igazi hazája, mert lelkiekben ehhez a néphez tartozott, és Istenük az ő Istene is volt. Mindegy, hogy milyen népből, nyelvből, vagy fajból származunk, mikor megismerjük az Isten kegyelmét, Aki újjá szül minket lelki értelemben, ahhoz a néphez kezdünk el tartozni, amelyiket Ő választott ki a világ alapítása óta arra, hogy Ő magasztalják, és Őt szolgálják (Ef. 1: 3-6).  

Naomi visszatért, míg Ruth vele együtt hazatért. Csodálatosak ezek a szavak, és az az üzenet, amelyet képviselnek. A nyomorúság megtérésre való szomorúságot, és nem kétségbeesésre való szomorúságot hozott ennek a két szegény özvegynek az életébe. Megtépázatott földi sátoruk, néhány sátorszeget Isten bús haragja kitépett a földből, de sátoruk támasztékát nem veszítették el, mert Ő jóságosan betakarta őket. Valami módon minden ember, aki Istennel szemtől szembe találkozik, és aki megvívja Vele lelkének nagy harcát, úgy jár, mint Jákób is járt Jabbók révénél (1 Móz. 32: 21-32). Többé nem leszünk ugyanolyanok, mint annak előtte. Valami elveszítünk, és valamit megnyerünk. Ki kell innunk azt a poharat, amelyet a mennyei kéz nyújt felénk, akkor is, ha szomorúsággal van tele ez a keserű pohár. Mert ha ízlelésre keserű is, mégis a mennyei orvosságot tartalmazza számunkra, amely lelkünket mindig gyógyulásra vezeti. Büszkeségünk hajótörést szenved, de szívbeli bizodalmat, és békességet nyerünk a veszteségek által. Ez a két özvegy szomorú volt a veszteség miatt, de örültek annak, hogy Isten népe közé számláltattak.

Megérkeznek pedig Betlehembe az árpaaratás kezdetén. Naomi és Ruth érkezése éppen időben történt. Akkor érkeztek meg, mikor Izrael fiai elkezdték levágni az első árpakévéket, hogy azt az Úr előtt bemutassák. Az aratás Izrael életében mindig az öröm, az áldás, és a hálaadás ünnepe volt. A nép megállt az Úr előtt, és hálát adott azért, hogy a Mindenható táplálékkal ajándékozta meg őket, hogy megóvta az Általa adott termést, hogy az Ő választott népe békességben el tudja fogyasztani azt. Ha bármely hiányzott, az az áldás megvonására mutatott. A szárazság Illés idején (1 Kir. 17: 1), a rejtekhelyen csépelt gabona Gedeon idejében (Bír. 6: 11), valamint a korai és késői esők elmaradása, amely elengedhetetlenül szükséges volt mind a vetéshez, mind annak beéréséhez – Isten büntetésére utalt. Naomi és Ruth azonban az öröm ünnepére érkeztek meg a Betlehembe. Végre újra volt kenyér a Kenyér Házában! Istennek megesett a szíve az Ő népén, és meglátogatta őket.

Érkezésük a páskabárány és a kovásztalan kenyerek ünnepére esett (3 Móz. 23). Mindkét ünnep összefüggésben volt a Messiással és váltsághalálával ugyanúgy, ahogyan ennek a két szegény asszonynak is sok köze volt mindkét eseményhez, mert mindketten a megszületendő Messiás rokonai voltak. Míg a hivatalosan nem ülnek le a helyükre, nem kezdődik el az örömünnep. Míg a Bárány, Akinek el kellett vennie a világ bűnét, nem érkezett meg Jeruzsálembe, nem mehetett végbe az igazi Peszah. Isten az idők Ura, Aki tudja, hogy mikorra kell időzíteni a dolgokat ahhoz, hogy azok leginkább szolgálják az Ő dicsőségét. Mindkét ünnep az áldozatra, a megtisztulásra, és a feltámadásra utalt. Isten megújított népét, és ennek a két asszonynak nagyon fontos helyet tartott fenn ebben a folyamatban. Néha a kis dolgoknak sokkal nagyobb jelentőségük van, mint amit elgondolnánk felőlük.

Második fejezet

I. Ruth Boáz szántó földjén gyűjtöget, 2: 1-3.

1. Volt pedig Naominak egy rokona az ő férje után, előkelő derék ember Elimélek nemzetségéből; neve Boáz. A fejezetünk első verse egy bevezetést tartalmaz, amely bemutatja könyvünk harmadik főszereplőjét. Boáz, Ruth-hoz és Naomihoz hasonlóan, nem mindennapi ember Izrael fiai között. Ő is bizonyos értelemben, Ruth-hoz hasonlóan egy idegen, kívülről jövő személy. Érdekes megjegyeznünk, hogy a Messiás két ősszülője pogány gyökerekkel rendelkeztek, és mindketten hit által csatlakoztak a választott néphez. Isten az Ő érthetetlen és kifürkészhetetlen, magasztos bölcsessége által úgy rendezte, hogy már az ősszülők élete is kifejezze azt, hogy az ember igazi változásához egy Megváltóra van szükség, Aki kívülről érkezik, mégis rokonságban áll az emberi nemzetséggel (Jn. 1: 10-12). Krisztus Isten is, és ember is volt, Aki kívülről jött, hogy megváltsa rokonait, minket, az embereket. Ha Ő, a Hatalmas Rokon, nem áll mögénk, és nem vált ki minket, szegény, nyomorult, reménység nélkül való bűnösöket, nem lett volna vigasztalásunk.

Boáz nem más volt, amire sokszor nem figyelünk fel, mint a jerikói parázna Ráháb és Szalmon (Szalmá) fia (Mt. 1: 5). Nagyapja volt a júdabeli Náhson, aki Áron főpap feleségének, Elisebának volt a testvére (2 Móz. 6: 23). Náhson nem egy egyszerű közember volt Júda törzsében, hanem törzsének egyik hivatalos képviselője is a pusztai népszámlálás idején (4 Móz. 1: 7), a törzs fejedelme volt ez az ember (4 Móz. 2: 3). A nép vezetője a vándorlás során Júda törzse volt, míg a törzset Náhson vezette, ami egyben kiváltság, kegyelem, és felelősség is volt (4 Móz. 10: 11-14).

Szóval, Boáz nem akármilyen rokonokkal rendelkezett, családjának tagjai nem akármilyen tisztségeket töltöttek be, úgy is lehetne mondani, hogy Izrael „felső tízezeréhez” tartozott. Hatalma, tekintélye, bölcsessége, és szívbeli együttérzése, irgalomra hajló szíve nem mindennapi volt. Gazdag, sikeres, megbecsült, tekintélyparancsoló, kellemes, és jó volt. Nemcsak testiekben, de lelkiekben is. Minden júdabeli hajadon boldogan lett volna a felesége, és minden család megrendülve és megtisztelve érezte volna magát, ha Boáz azért állított volna be, lépte volna át valamely a ház küszöbét, hogy bármely család legszebb lányát feleségként saját házába kísérje. Szóval, szó mi szó, Boáz messze földön a legjobb „parti” lehetett az akkori Izraelben. Mindezek mellett még Elimélek rokona is volt. Nem a legközelebbi, de nem is távoli ahhoz, hogy ne lett volna kötelessége elmenni rokona nyomorúsága mellett. Boáz is, másokkal együtt, abba a rokoni körbe tartozott, akinek gondot kellett viselnie elszegényedett atyjafiára, valamint vérbosszuló rokonként kellett volna fellépnie akkor, ha közelije gyilkosság áldozata lett volna (4. Móz. 35: 19). Ebben a történetben azonban rokoni kötelességének nem ez, hanem a megváltói-kiváltói szerepe van kidomborítva.

Választottja, Ruth azonban, úgymond, nem illett a képbe. Egy megvett nép tagja volt, nincstelenül érkezett, se neve, se híre, se támasza nem volt. Férjezett volt, de férjét is elveszítette. A vagyonból semmi sem maradt, és teljesen kilátástalan volt a helyzete. És nem volt még csak fiatal sem. Az eltelt tíz év, az idő az ő arcára sem selyem betűkkel hímezte a sorsot. Még talán mutatós volt, szépnek is lehetett mondani, de a gondok alatt már elveszítette üdeségét, frissességét, fiatalságát.

Mi, emberek, bukott állapotunkban, olyanok vagyunk, mint ez a moábita özvegy. A bűn látszik rajtunk, ha nem is mindig annak teljes valójában, reménytelenek, kifosztottak, és letiportak vagyunk a Sátán által. Nincs reménységünk, épp csak tengődünk ebben a világban. De Krisztus mégis ránk tekintett, elhívott, megtisztított, és menyasszonyává tett minket. Boáz és Ruth szerelmi története csodálatos, amit ez a könyv lassan lépésről-lépésre kibont előttünk, de össze sem lehet hasonlítani azzal a „mennyei szerelmi történettel”, ami a Szentháromság Isten örök tervében került lefektetésre, és aminek a Bárány és a Menyasszony a szereplői! A Bárány, ez a hatalmas Rokon a mi Oltalmazónk hit által, úgy, ahogyan Boáz előképként megoltalmazta a védtelen nincstelen szegény Ruthot.

Boázt a héber szavak olyan embernek mutatják, aki harcképes, erős, tehetős, és tenni akaró ember. Aki segítséget akar adni azoknak, akik a támasznak híjával találtatnak. Nem feledkezik meg rokonságáról a megfelelő időben, és rokona özvegyét betakarja irgalma köpenyével, eleget téve ezzel mind a törvényben megkövetelt kötelességének, mind a kegyelem általi irgalmas, kiérdemelhetetlen szeretetének. Ki lehetett volna akkor Isten által alkalmasabbá téve arra, hogy a Messiás előképe legyen!?

2. És mondta a moábita Ruth Naominak: Hadd menjek, kérlek, a mezőre, hogy kalászokat szedegessek az után, akinek szemei előtt kedvességet találok. Ruth, mint eddig is láttuk, nem volt egy tétlen, semmittevő nőszemély. Megérkeztek Betlehembe, és mivel a vetésről lemaradtak, földjeik elhanyagoltak voltak, nem volt mit aratniuk. Ezért egyetlen dolog maradt aratás idején, hogy elmenjenek a tehetős emberek mezeire, és a törvény értelmében (5 Móz. 24: 19) összeszedjék azt az irgalomból hagyott maradékot, amit Mózes által elő volt írva. Ruth olyan nő volt, aki szeretett, és aki akart is dolgozni. Serény nő volt, aki gyorsan felmérte a helyzetet, és annak megfelelően járt el. Csak szegénysége akadályozta meg abban, hogy többet tegyen, és még inkább kibontakoztassa képességeit.

Ruthot ez a maradék háromszorosan is megillette, ami különösen nagy nyomorúságára mutatott rá: özvegy is volt, jövevény is volt, szegény is volt. Ha volt ember, aki Betlehemben rá volt szorulva erre a „szociális segélyre”, akkor ez az asszony a lista legelején lehetett. A törvény azonban nem munka nélkül írta elő ezt a segélyt, a szegénynek magának kellett összegyűjtenie a rendelkezésére bocsátott kicsi részt. Isten senkinek nem engedi meg, hogy tétlenkedjen, még azoknak sem, akik nagy szükségben vannak. Ez nem lehet ok arra, hogy kibújjanak az Isten által az embernek a munkára adott parancsa alól (1 Móz. 1: 28). Ahhoz, hogy a szegény se váljon tolvajjá, rablóvá, és hazuggá, neki is keményen dolgoznia kellett (3 Móz. 19: 9-11).

Szüksége volt a szegénynek a földbirtokos kedvességére és engedélyére is ahhoz, hogy szedegethessen. Ez mindkét felet szintén kegyességre tanította. A birtokosnak szembesülnie kellett azzal, hogy nem mindenki él olyan jól, mint ő. Hogy minden, amije van, az Úr ajándéka, és Ő szuverén módon annak adja, akinek akarja. A birtokosnak is meg kellett értenie, hogy csak Isten irgalmassága miatt van az, hogy ő felebarátja adományozója lehet, és ez nagyobb kiváltság annál, mintha kérelmező lenne. A szegénynek is meg kellett értenie azt, hogy habár a törvény szerint járt neki az irgalmi rész, azt nem követelhette, nem léphetett fel követelőző módon, tiszteletlenül.

Emlékezzünk arra, hogy Krisztus betöltötte szükségeinket, és Ő annyit ad, amennyit Ő jónak tart, nehogy valami megrontson minket, és elszakítson Tőle. Mindenünknek határát Ő szabja meg, és éppen ezért Hozzá kell folyamodnunk, és el kell fogadnunk, amennyit ad, nem követelőzhetünk, mert amúgy nekünk nem jár semmi. A kedvesség, a szerénység, és az alázat még mindig olyan dolgok, amelyek megindítják az emberi szíveket, és a legkeményebb csontokat is megtörik.

3. Elment azért, és oda érkezett, szedegetett a mezőn az aratók után, és történetesen oda talált a Boáz szántóföldjére, aki Elimélek nemzetségéből való volt. Ruth, anyósa igenlését és áldását élvezve, kiment a mezőkre, és elkezdett szedegetni. Nem várt arra, hogy jobb körülmények adódjanak, nem kereste-kutatta a legjobb falatokat, a legzsírosabb helyeket, hanem nekiállt dolgozni. Tudta és hitte, hogy Istennek gondja van rá, és gondot is fog viselni róla. Ahol aratókat látott, utánuk szegődött, és gyűjtötte azt, amit Isten az Ő kegyelméből az olyanoknak tartott fenn, mint amilyen ő is volt. Gyakran meglepődve kell tapasztalnunk, hogy Isten nagy emberei szegények voltak, és sokat kellett dolgozniuk nem a luxusért, mint ahogyan mi ma azt tesszük, hanem a mindennapi betevő falatért. József és Mária olyan szegények voltak, hogy az Elsőszülött, és Egyszülött Fiú felmutatásakor gerlicével, vagy galambbal áldoztak, mert szegények voltak (3 Móz. 12: 8; Lk. 2: 22-24). Maga Jézus is kezével kereste meg a kenyerét, ács volt, és keményen dolgozott. Mikor meghalt semmit sem hagyott maga után, csak egy köntöst, amire sorsot vetettek a római katonák. Tegyenek ezek a dolgok alázatossá minket, és igényeink megszabásakor a szerénység és egyszerűség vezessen minket, tudva azt, hogy nincs itt maradandó városunk.

Ruth mindenhol összeszedte azt, amit tudott, így jutott el Boáz mezejére, és szegődött aratómunkásai nyomába. A Szentírás itt érdekesen fogalmaz, rámutatva arra, hogy minden esemény Isten ellenőrzése alatt van, és Ő a maga terveinek betöltésére használja a körülményeket. Ruth „történetesen” éppen Boáz aratóit kezdte el követni, „véletlenül”, „sorszerűen” jó időben volt jó helyen. Nem akarattal szegődött melléjük, nem előre eltervezetten történtek így a dolgok, rámutatva ezzel arra, hogy az emberi szándékon kívül estek a körülmények. Ő egyszerűen csak szedegetett, és nem kérdezte, hogy kinek a mezején van. Isten Gondviselése olyan utakat jár be, amiket mi nem ismerünk, csak szembesülünk vele. Ahogyan a Szent Lélek is fúj, amerre akar, és nem tudjuk Őt befogni, úgy van a gondviseléssel is (Jn. 3: 8). Ő öröktől fogva elrendelte, hogy ez a két ember találkozzon, és minden akadályt elgördített az útból. Mikor Isten rendezi a dolgokat, akkor biztosak lehetünk abban, hogy előbb-utóbb felragyog az Ő dicsősége! Így történt ez esetünkben is.

II. Boáz és Ruth találkozása, 2: 4-7.

4. És íme Boáz kijött Betlehemből, és azt mondta az aratóknak: Az Úr legyen veletek! És ők azt mondták neki: Áldjon meg téged az Úr! Boáz jelleméről e rövid köszöntés ékesen tanúskodik. Első látásra is több dolgot szűrhetünk le belőle.

Először azt, hogy Boáz egy istenfélő ember volt, aki napjait az Úr jelenlétében élte meg. Tudta, hogy mindaz, amivel rendelkezik, az Isten ajándéka, és az, hogy rendelkezhet ezekkel a javakkal egyes egyedül annak köszönthető, hogy a Mindenható erre kiválasztotta. Egész lényéből az sugárzik, hogy mindene, amije van, nem magának tulajdonítja, hanem úgy tekint magára, mint aki Isten sáfára, és mindene, amije van, arra kapta, hogy azzal bölcsen éljen, és kész legyen a végzett dologgal beszámolni Mennyei Gazdájának. Tudja, hogy ahogyan aratói számot adnak neki az elvégzett munkáról, úgy kell neki is számod adnia arról, mire használja fel a kapott vagyont.

Másodszor azt, hogy munkásai tisztában vannak azzal, hogy uruk Kit szolgál. Tudják, hogy olyan vezetőjük van, aki Isten félelmében él. Mikor gazdájuk Jahve nevében köszöntötte őket, akkor ez nem egy egyszerű köszöntés volt számukra, nem egy egyszerű frázis, hanem valóság, ami mögött valódi erő volt, aminek igazát százszor is megtapasztalták. Az Ige több helyen beszél olyan gazdákról, akik nem adták meg az aratók bérét (3 Móz. 19: 13; Jak. 5: 4), de Boáz nem ebbe a körbe tartozott. Nemcsak szájával volt istenfélő, hanem a szívével is. Megadta azt, amivel Istennek tartozott, és megadta azt is, amivel munkásainak tartozott. Olyan úr volt, aki nem az erősebb jogán zsarnokoskodott, és kizsákmányolta a szegény védteleneket, hanem olyan, aki bőségesen megadta a munkások bérét, és időben.

Harmadszor azt, hogy munkásait megérintette a mennyei fény. Aki igazán istenfélő, és annak megfelelően is igazgatja dolgait, ellenállhatatlan erőt sugároz. Nem tudjuk, hogy munkásai újjászületett emberek voltak-e, de azt tudjuk köszöntésükből, hogy hatással volt rájuk gazdájuk hite. Tudták, hogy ő más, és inkább neki szolgáltak, mint másnak. Köszönésük nem sablonos volt, hanem szívből kívánták is jótevőjüknek, hogy bárcsak Jahve letekintene rá, megőrizné őt, és gyarapodást adna neki. Áldották gazdájukat, mert jóságon kívül nem kaptak mást tőle. Ábrahám szolgáihoz hasonlóan, akik életük kockáztatásával megszabadították unokaöccsét, Lótot, az idegenek kezéből (1 Móz. 14: 14-16), Boáz szolgái szintén készek lettek volna tűzbe menni érte. Szomorú dolog néha azt látni, hogy azok, akik az első padokban ülnek a templomban, úgy bánnak az emberekkel, mintha soha nem ültek volna ott. Boáz nem olyan ember volt, aki néha ellátogatott az Úr jelenlétébe, hanem olyan, aki az Úr jelenlétében élt. Isten volt a Vezetője kis és nagy dolgokban egyaránt. Vajon ilyen bizonyságtevők vagyunk-e?

5. És azt mondta Boáz az ő szolgájának, aki az aratók felügyelője volt: Kié ez a leányzó? A kérdés mindennaposnak tűnik, nagyon szokványosnak, mégis sok dolgot szűrhetünk le belőle.

Az első dolog, amire Boáz figyelmet fordított, a származás, és a családi háttér. Az ókori Keleten a leány, az asszony mindig volt valakié: vagy az apja, vagy a bátyja, vagy a fia, vagy valamilyen más férfi rokona tekintélye, s egyben védelme alá tartozott. Isten népe között az Úr úgy rendezte a dolgokat, hogy minden gyengébb edénynek legyen vigasztalója, gondviselője, aki vigyáz rá, és megóvja őt a veszedelmektől. Mivel Ruth magában volt a mezőn, úgymond védelem nélkül, rögtön felötlött az emberekben, hogy valami nem lehet rendben, mert ő védelem nélkül maradt, és akkor ezt a helyzetet rendezni kell. Ennek az asszonynak nem volt goel-je, és a Gondviselés úgy rendezte, hogy nemcsak az őt jogosan megillető részt szedegette, hanem olyan férfit is keresett, aki betölthette volna ezt a fontos és felelősségteljes szerepet. Talán azért is érdeklődött itt a gazda, mert kegyes emberként többet akart juttatni ennek a szegénységre jutott családnak, mint ami megillette volna őket.

A másik dolog, amire felfigyelhetünk, hogy Boáz leánynak, nagyon fiatal nőszemélynek tartotta ezt a moábita özvegyet, habár tudjuk, hogy az akkori viszonyok között már nem lehetett őt éppen a legfiatalabbnak nevezni. Akkor is használták ezt a kifejezést régen, ha valakinek a szépségét, kedvességét, vonzóságát akarták hangsúlyozni. Minden bizonnyal ez vezette Boázot is, mikor ilyen megtisztelő jelzővel illette Ruthot. Az igaz szerelem mindig így látja szerelme tárgyát. Csak nézzünk Krisztusra, Aki Menyasszonyává tette az Egyházat, Aki tökéletesnek látja azt, habár olyan sok hiányosság találtatik még benne! Boáz nagyon szépnek találhatta Ruthot, ha ilyen nagy kegyet gyakorolt a későbbiekben felette. Ruth helyesen járt el, mikor minden reménységét, aggodalmát, kívánságát, hitét Isten kezébe tette, mert Ő gondot viselt rá, és olyan férfit vezetett hozzá, akit méltán nevezhetünk igazi istenfélő jellemnek. Isten letekintett Ruthra, mint ahogyan letekintett a két fillért adó özvegyre is, és megáldotta őt.  

6. És felelte a szolga, az aratók felügyelője, és azt mondta: Az a moábita leányzó ez, aki Naomival jött a Moáb mezejéről. Boáz intézője három dologra mutatott rá, mikor választ adott urának kérdésére. Rámutatott arra, hogy Ruth idegen, védtelen, ugyanakkor hite van. Mindhárom megnevezett dolog nagy hatással volt Izrael tekintélyes emberére, amelyből kitűnik, hogy ez az ember nem mindennapi jellemmel rendelkezett.

Először is, Ruth idegen volt. Olyan idegen, aki származása szerint ki volt zárva az Úr jelenlétének áldásaiból. Az 5 Móz. 23: 3-4 világosan beszél arról, hogy a nép, amelyhez tartozott, ki volt zárva az Isten imádatából. Habár bizonyos értelemben gazdagabb volt, mint Isten népe, a gazdagsága csak világi javakat jelentett. Semmi olyannal nem rendelkezett, ami kedves lett volna Istennek. Nem volt természetes, hogy itt tartózkodott, és az, hogy itt tartózkodott, arra mutatott, hogy Isten nagy kegyelmű Úr, és gondja van az elesett, lelkileg vak, reménytelen népekre, amelyeknek Izrael népétől hallaniuk kellett volna a szabadításról.

Másodszor, Ruth védtelen volt. Habár idegen volt, férj által test szerint öröksége volt Izraelben. Habár azonban öröksége volt, nem jelentkezett a legközelebbi rokon, hogy védelme alá vonja őt, és a sógor-házasság által gondot viseljen Elimélek fiainak örökségére, valamint, hogy utódot támasszon azoknak. Teljes mértékben védtelen volt ez az özvegy, ki volt szolgáltatva minden váratlan eseménynek. Sem anyagi, sem társadalmi helyzete nem volt megoldott. Ez rokonsága részéről nagy szívtelenségre mutatott. Habár a bűn által embertársaink még inkább eltávolodnak tőlünk, a mi Főpapunknak, Krisztusnak, Aki hasonlóvá lett hozzánk, megesett rajtunk a szíve. Habár a bűn miatt elidegenedtünk egymástól, Isten nem hagyta, hogy reménység nélkül maradjunk.

Harmadszor, Ruthnak hite volt. Ez nem mindennapi dolog volt egy pogány asszony részéről. Férje meghalt, ami elég okot szolgáltathatott volna arra, hogy hátat fordítson férje Istenének, Aki elszakította őt tőle. Mégsem ez történt, hanem ennek az ellenkezője. A nehézségek csak még közelebb vitték Ruthot a Szövetség Istenéhez. Hite kiteljesedett, szárba szökkent, és meghozta a maga idejében annak kellemetes gyümölcseit. Nem volt ez abban az időben még Izrael fiai között sem egy természetes jelenség. Jól tudta ezt Boáz is, aki saját maga tapasztalta ősanyja, Ráháb példáján ezt a nagyságos dolgot. Tudta ő, hogy mit sem ér a szépség és a kedvesség, ha nem párosulnak mindezek az ajándékok igaz istenfélelemmel (Pl. 31: 30). Azt kell mondanunk, hogy mindaz, amit Boáz megtudott Ruthról, csak még kedvesebbé tette őt a szemében.

7. Aki mondta: Hadd szedegessek, kérlek, és hadd tarlózgassak a kévék között, az aratók után. És idejött, és itt maradt reggeltől fogva mind mostanig: és csak éppen most pihent egy keveset a házban. Ahogyan az előző versben, úgy ebben is arról van szó, hogy Ruth milyen jó tulajdonságokkal rendelkező nő volt.

Ő nemcsak hívő volt, hanem egy szorgalmas hívő. Nem lopta a napot, hanem azzal foglalkozott, amivel foglalkoznia kellett az Isten törvénye szerint. Gondoskodnia kellett magáról és anyósáról, ezért azt tette, amit tennie kellett: az irgalmassági törvény alapján kalászokat gyűjtögetett, hogy az így nyert eleség által biztosítsa kettejük megélhetését. Bízott Isten ígéreteiben, és tette a dolgát. Imádkozott, és dolgozott. Ezt kell tennie minden hívőnek. Pál megfeddte a tesszalonikai keresztyéneket, akik nyugtalan tanításaikkal felborították ezt az isteni rendet, és henye életvitelbe fogtak (1 Thessz. 4: 11-12; 2 Thessz. 3: 6-10). Úgy kell megkeresnünk a kenyerünket, hogy ezzel ne terheljünk meg másokat, hanem szorgalmasaknak kell lennünk. Ugyanakkor egy másik igazságra is emlékeztet minket a szolga kijelentése.

Arra, hogy Ruth nemcsak szorgalmas hívő volt, hanem egy olyan hívő, aki bölcsen ismeri mindennek az idejét. Szorgalmasan dolgozott, de bölcsen megpihent akkor, mikor ennek ideje volt (Pr. 3: 1). Nem volt lusta, mert mikor dolgoznia kellett, akkor dolgozott, és nem volt telhetetlen és hitetlenkedő sem, mert amikor eljött a munkától való pihenés ideje, akkor bölcsen megpihent. Ez az asszony ismerte az időt sorrendjének fontosságát, és ki is használta az Isten által adott idők áldásait. Örült, mikor szedegethetett, és örült, mikor a munkától megpihenhetett. Mindent a maga helyén tett. Nem meglepő, hogy felkeltette gazdag és tekintélyes rokona érdeklődését.

A harmadik dolog, ami kitűnik a szolga beszámolójából, hogy amellett, hogy Ruth szorgalmas és az idővel jól gazdálkodó asszony volt, emellett még szerény is volt. Kikérte az intéző engedélyét ahhoz, hogy szedegethessen, és megelégedett azzal, amit a föld adott, mert nem saját leleményességében bízott, hanem a Teremtőben, Aki felhozza napján mind az igazakra, mind a hamisakra. Mondanom sem kell, hogy nem kellett csalódnia! Értékelte másban is ezeket a tulajdonságokat, ugyanakkor őt is értékelték. Van-e szebb jutalom annál, mikor még a kívülállók is áldják nevünket, és jó bizonysággal vannak felőlünk?

III. Boáz nagy jóindulata Ruth felett, 2: 8-16.

8. És azt mondta Boáz Ruthnak: Ugyan hallod-e édes leányom! Ne menj szedegetni más mezőre, és el nem menj innen; hanem menj mindenütt szolgálóim után. Maga a megszólítás, és maga az ajánlat, amit Boáz tett itt Ruthnak, nem mindennapi volt. Itt lépte át Boáz a rá háruló kötelesség és irgalmasság határát, és tett olyat, ami már kívül esett a felebarát egyszerű megsegítésén, a róla való gondoskodáson. Az eddigiek folyamán, ami történt, a kötelesség törvénye alapján történt, de ettől a ponttól mindaz, amit Boáz felajánlott, az önkéntesség törvénye alapján történik. Úgy is mondhatnánk, hogy átlépve a törvény kereteit, ettől a ponttól kezdve Boáz kegyet, kegyelmet gyakorol.

Az édes lányom megszólítás nem a közöttük levő korkülönbségre utalt, hanem egy formája volt a nagyobb a kisebb, az erősebb a gyengébb, a tekintélyesebb az alacsonyabb sorban levő felé való fordulásnak. Olyan ember megszólítása ez, aki tisztában van kötelességeivel, és azzal, hogy mivel tartozik mások felé azzal a tekintéllyel, gazdagsággal, jósággal, és könyörülettel, amivel Isten ruházta fel, hogy mások védelmezője legyen.

Boáz azt javasolja Ruthnak, hogy kövesse kéveszedegető szolgálólányait, váljon eggyé közülük, de úgy, hogy az általa gyűjtött termény az övé legyen. Normális körülmények között a szegényeknek és az elesetteknek nem volt jogukban az, hogy a kévét kötő és szedő lányok között forgolódjanak. Ezeknek a lányoknak az volt a feladatuk, hogy a feladogassák a férfiaknak a kévéket, és a kibomlottakból kihulló kalászokat összeszedegessék. Csak az után következhetett a szegények tallózása, hogy a betakarító munkások elhagyták azt a területet. Nagy kegyre és jóindulatra utalt Boáz cselekedete! Jézus Krisztus is, nemcsak hogy elvállalta megváltásunkat, hanem mindezt örömmel és önszántából tette, nem kellett az Atyának győzködnie a Fiút. Csodálatos az a nagylelkűség, amely megindul az erőtlenek és kiszolgáltatottak nyomorúságán. Mi is ki voltunk téve a Sátán kényje-kedvének, de Krisztus Megváltónkul és Vigasztalónkul szegődött, és a bűn felhőinek szürke fenyegetése nem ráncolja többé homlokunkat.

Nagy előrelátásra és körültekintésre vallott az is, hogy Boáz a szolgáló leányai közé osztotta be ezt a moábita özvegyet. Így megóvta őt attól, hogy bármely sóvár férfiú szabad prédának tekintse, és attól is, hogy valakivel hírbe keverjék. Az igazi bölcsesség nemcsak akkor tűnik elő, mikor veszély van, hanem arról is gondoskodik, hogy ne tudjon veszélyes helyzet kialakulni. Boáz mindezzel azt jelképezte, hogy Jahve szárnyai alatt tényleg menedékre lehet találni. Így csak az cselekszik, aki tényleg szívén viseli a reá bízottak sorsát.

9. Szemeid legyenek a mezőn, amelyet aratnak, és járj utánuk. Íme meghagytam a szolgáknak, hogy bántsanak téged, és ha megszomjazol, menj az edényekhez, és igyál abból, amit a szolgák merítenek. Boáz olyan ember volt, aki minden kis apró részletre odafigyelt. Azt láthatjuk, hogy nála öröm volt szolgálni, mert megbecsülte szolgálóit, és körültekintően gondjukat viselte. Gondja volt arra, hogy legyen eledelük, és ivóvizük, hogy a munka hevében meg tudjanak pihenni, és fel tudjanak frissülni. Nem kiszipolyozni, kizsákmányolni akarta a szegényt, hanem tisztességes bérért tisztességes munkát várt el tőlük. Hány és hány munkaadó tanulhatna ettől a férfitől! Milyen gyakran megesik, hogy az erősebbek minden lelkiismeret-furdalás nélkül elseperik útjukból a szegényeket és az elesetteket. Boáz ereje abban nyilvánult meg, hogy a hatalmat felelősségnek tartotta, és nem kiváltságnak. Amivel egy nap el kell számolni a Mennyei Gazda előtt.

Nemcsak munkásaira volt gondja, hanem azokra a rászorulókra is, akiket a kényszer arra vitt, hogy tallózva szedegessenek. Őket is védelmébe vette, és gondoskodott arról, hogy ne elcsigázottan térjenek este haza. Nemcsak ő járt így el, hanem szigorúan ráparancsolt szolgáira is, hogy így cselekedjenek a náluk alacsonyabb rangúakkal. Mert minden Isten kezében van, és Ő úgy adhatja az Ő ajándékait, ahogyan akarja. Egyeseket megfoszthat vagyonuktól, és másokat megajándékozhat vele. Boáz itt konkrétan is (és nem csak úgy általánosan) felajánlotta Ruthnak a segítségét, magára véve a rokoni kötelezettségeket. Ezt mutatja az is, hogy jóval szélesebb jogokat biztosított elhalt rokona szegény özvegyéhez, mint amit általában el lehetett volna várni tőle. Emlékezzünk arra, hogy tegyünk jóval többet, mint ami elvárható tőlünk. Jézusért, hálából. Mindazért, amit Ő értünk tett, hogy újjászületésünk bizonysága igaz legyen. Boáz nemcsak az ünnepeken, az áldozatok során mutatta meg, hogy tiszteli az Istent, hanem abban is, ahogyan bánt az őt körülvevő emberekkel.

10. Akkor ez arcra borult, és meghajtotta magát a földig, és azt mondta neki: Hogy-hogy ilyen kedvességet találtam a te szemeid előtt, hogy rám tekintettél, holott én idegen vagyok? Mindezen nagy kegy gyakorlása ellenére, Ruth nem vált bizalmaskodóvá, és felelőtlenné. Habár gazdag rokona reá tekintett, és oltalmába fogadta, nem vált ezzel a kapcsolatuk parlagivá, vagy tiszteletlenné. Mert ez a szegény asszony tudta, hogy nem az ő kiemelkedő volta, hanem az erősebb gyengébb felé való jóindulata késztette Boázt arra, hogy gondoskodjon róla. Tehát, az okot nem valami kiemelkedő jó tulajdonságban kell keresni, hanem a másik megmagyarázhatatlan jóindulatában. Ennek kifejezése volt az, hogy ez az asszony, habár jogosult bizonyos irgalomra, mégis hódolata, tisztelete, nagyrabecsülése, úgy is mondhatnánk, hogy rajongása, és a jóság viszonzása érdekében földig hajtotta magát jótevője előtt.

Szíve telve volt hálával, hogy Izrael Istene olyan helyre, olyan környezetben vezette, ahol védelemre, élelemre, és gondoskodásra talált. Tudta azonban, hogy az előtte álló férfi Isten eszköze, és habár elsősorban a hódolat Istennek szólt, az eszköz sem volt lebecsülve. Gyakran olyan hanyagul és tiszteletlenül bánunk azokkal az eszközökkel, amiket Isten arra rendelt, hogy áldásokat nyerjünk általuk. Ne tegyük! Akkor vagyunk igazán hálásak, ha az eszközöket is tiszteletben, és becsben tartjuk. Mert mi vajon nem azon lehet-e lemérni, hogy szeretjük Istent, Akit nem látunk, hogy becsüljük, és tiszteletben tartjuk az Ő eszközeit, amiket, és akiket látunk? (1 Jn. 3: 17-19; 4: 12-13). Habár Ruth idegen volt, mégsem volt idegen, mert eljött, hanem hazatért (Ruth 1: 22). Mindazokat, akiket Krisztus megváltott, és szárnyai alá fogadott, nem idegenek nekünk, hanem a testvéreink, akikre különös gondunknak kell lenni, hisz egy család tagjai vagyunk. Ezért kedvességet kell találniuk nekik szemeink előtt, mert azzal tartozunk nekik, hogy szeretnünk kell őket. Boáz nem feledkezett meg az atyafiságról, és Isten bőségesen megjutalmazta ezért!

11-12. Boáz pedig felelt, és azt mondta neki: Bizony elmondtak nekem mindent, amit cselekedtél a te napaddal, férjed halála után. Boáz szavaiból kiderült itt, hogy nem hirtelen szeszély folytán cselekedett, és hozott ilyen nagylelkű döntést. Mint, Ruth, úgy Boáz is, látja az értéket, és nagyra is értékeli azt. Sok mindent elmondtak neki, de ő látta az események hátterét is, látta azt is, ami a hírvivők szemei előtt el volt takarva. Látta azt, hogy Ruth hitből szerette a férjét. Látta azt, hogy Ruth hitből maradt anyósa mellett férje halála után. Hogy elhagytad a te atyádat és a te anyádat, és a te születésed földjét, és jöttél ahhoz a néphez, amelyet nem ismertél azelőtt. Látta azt, hogy hitből viselt gondot az anyósára. Látta azt, hogy hitből hagyta ott Moáb mezejét. Látta azt, hogy hitből csatlakozott az általa nem ismert néphez, amelyet nem ismert, de amelynek ismerte az Istenét. Látta azt, hogy hitbeli kötelességből tért vissza, hogy férje nemzetsége utód nélkül ne maradjon, és hitből volt kész az Isten szárnyai alatt új férjre várni, hogy magot hagyjon elhalt férje nemzetségének.

De amit még Boáz sem látott, az volt, hogy pontosan ebből a vérvonalból fog származni a Mag, az asszony magva, Jessének gyökere és ága, a Csemete, Izrael „arany ágacskája”: a Messiás, Aki népek és nemzetek Szabadítója lesz, Akiben van a mi üdvösségünk, és életünk! Isten útjai kifürkészhetetlenek, de mindig csodálatosak, és alázatra intenek minket. Egy elhalt család idegen asszonya eljön, hogy szeretete és kötelessége folytán utódot adjon halálában is férjének, és ebben a lehetetlen és kilátástalan helyzetben Isten csodás munkája által ez a zsidó család adja a népek Magasztos Üdvözítőjét! Hát van-e valaki Istenen kívül ebben a világmindenségben, Aki úgy tudná rendezni az eseményeket, hogy az ember általa még alázatosabbá váljon, míg Isten dicsősége még fényesebben tudjon ragyogni? Mi mindnyájan csak törékeny agyagedények vagyunk, de ami bennünk van, Isten fénye, mindennél gazdagabb és dicsőségesebb!

Fizessen meg az Úr a te cselekedeteidért. Boáz, igaz emberként, Isten szolgájaként, azt kívánja Ruth-nak, hogy Isten bőségesen viseljen reá gondot az ő hűségéért. Ezt a magas társadalmi tisztséget betöltő embert megérintette az az istenfélelem és engedelmesség, amit talált ebben az egyszerű, már nem is olyan nagyon fiatal, alázatos, derűs, és maga iránt nyomorúságai közepette is szimpátiát ébresztő özvegyben. Nagy valószínűség szerint nem gondolta, hogy saját magára kérte az áldást, hogy ő maga lesz az eszköze annak az áldásnak, amit Isten fog közvetíteni Ruth irányába. Talán meg sem fordul itt még Boáz fejében, hogy ő lesz ennek a szegény özvegynek a goel-je, és Isten arra fogja használni őt, hogy teljessé tegye Ruth jutalmát, aki az Úrnak, Izrael Istenének szárnyai alá oltalmat keresni jött. Vajon mi együtt szoktunk-e örülni az örülőkkel, és sírni a sírókkal, hogy a Mindenható éppen úgy meg tudjon áldani minket, ahogyan Ő megáldotta ezt a két kedves embert is, akiknek életbeli legfőbb céljuk az volt, hogy Őt magasztalják, és az Ő akaratát betöltsék?

13. Ez pedig azt mondta: Találjak kedvességet a te szemeid előtt uram, mert megvigasztaltál engem, és mert a te szolgálódnak szívéhez szólottál, holott én nem vagyok a te szolgálóleányaid közül. A nemes lelkűség és jóindulat mindig épít. A cselekedetekkel párosuló kegyes szavak mindig nagy hatást gyakorolnak. Ruth szavai sokkal többet jelentettek, mint egy egyszerű hálaadást egy nemes lelkű tettért. Boáz szavai reményt adtak neki, aki annyira meg volt fáradva. Hisz, habár Isten népéhez tartozott, és élvezte a Mindenható kegyelmét, az élete nem volt éppen könnyűnek mondható. A tallózgatás nehéz foglalkozás volt, és szükségből, nem jókedvből végezték. Aki szedegetett, nem gyarapodott, csak a legszükségesebbet nyerte el, amire szüksége volt az életben maradáshoz. Sokkal jobb volt az ember sorsa egy gondos, figyelmes férj mellett, mint egyedül a mezőn, szedegetve a betevőt.

Boáz reményt adott Ruth-nak arra nézve, hogy talán még nem túl idős, és valaki feleségül veszi, és gondoskodik róla, minden értelemben. Óvja, őrzi, megvédi, szereti, becézgeti, figyelemmel lesz szükségei iránt. Ruth arra kéri Boázt, hogy ne hagyja abba a biztatást, hogy még inkább legyen segítségére, hogy még jobban bízni tudjon az Úrban. Egy lelkiekben gyengébb testvér tud így kérlelni egy erősebb testvért, hogy legyen segítségére lelki harcai közepette. Ruth kérése a gyengébb hívő kérése az erősebb felé, ugyanakkor a gyengébb nem kérése az erősebb felé is, hogy legyen vigasztalója. Boáz úgy viselt gondot Ruth lelki állapotára, hogy ez nem volt kötelessége, hisz volt közelebbi rokon is tőle. Boáz kegyelmet gyakorol, és ez a nagy kegy nem marad visszhang nélkül Ruth szívében. Boáz, Krisztus előképeként bemutatja itt, hogyan reagál a Menyasszony, az Egyház a Vőlegény, Krisztus szeretetteljes áldozatára. Mert nem másban, csak Benne, Krisztusban van az igazi vigasztalás. A megváltás reménye és ténye az, ami a háborgó szívet lecsendesíti, és boldogsággal tölti el.

14. És az evés idejekor szólt neki Boáz: Jöjj ide, és egyél a kenyérből, és mártsd be a te falatodat az ecetes lébe. És ő leült az aratók mellé. És pergelt gabonát nyújtott neki, és evett, és jóllakott, sőt még hagyott is. Boáz, a mező gazdája, a vidék egyik legnagyobb földbirtokosa, Betlehem megbecsült, kiemelkedő polgára, figyelt a kis dolgokra. Az olyan kis dolgokra is, hogyan tudja az ember kis dolgok által kimutatni szeretetét, tiszteletét, nagyrabecsülését. Erre az emberre jellemző volt a tapintatosság, ami a szeretet egyik kifejezési módja. Ruth talán hozott magával valamicske kis ennivalót, de Boáz nem hagyta, hogy feszélyezve érezze magát, és elvonuljon szegénységében egy kicsit távolabb a többiektől. Mivel úgy kezdett el már korábban bánni Ruth-al, mint egyik szolgálóleányával (amely a rokonság jogán meg is illette), háza népe közé sorolta őt, és gondot viselt róla. Ahogyan a mi Megváltónknak gondja van a mi mindennapi kenyerünkre, úgy volt gondja Boáznak rokonára. Milyen szépen fejezte ki ez az ember a gyakorlatban Isten felén való irgalmát!

A gazda nem csupán valami eledelt tett elé, nyújtott át neki, hanem csemegét, minden étel zsengéjét, pergelt gabonát. Ez a falat a nagyratartás és gondoskodni akarás jele volt, és jóval vidámabb, felemelőbb esemény annál, amikor Krisztus a tálba mártott falatot adta át Júdásnak (Mt. ). Isten falatja mindig megbékélést, és biztonságot ad, áldás származik belőle. Míg a bűn eledele, még ha édes is, és gyönyörűségnek tűnik, a végén megkeseríti a szívet, és elveszíti az ember lelkét. Ruth evett, és megelégedett, jóllakott az eledellel, és szívét öröm járta át, hogy ilyen gondviselője akadt. Aki az Élet kenyerét eszi, megelégedik duplán is a kegyes élettel: úgy, hogy elégedetté, hálássá válik, és úgy is, hogy Isten eledele valóban betölti szükségleteit. Az Ige azért utal itt a maradékra, hogy mindenki világosan lássa, hogy milyen gazdag volt a terített asztal, és milyen gondos, nagylelkű volt a birtokos, hogy az egyszerű napszámosokat is milyen nagy becsben tartotta. Vajon el tudják-e mondani rólunk az alacsonyabb sorban élők, hogy nagylelkűek, és irgalmasok vagyunk velük szemben? Mi ér a sok beszéd, ha szívünket nem osztjuk meg az emberekkel?

15. Az után felállott, hogy szedegessen, és Boáz megparancsolta az ő szolgáinak, mondva: A kévék között is hadd szedegessen, és meg ne pirongassátok őt. Milyen jóságos volt ez az ember! Olyan nagyra értékelte ezt a szegény asszony, hogy külön megparancsolta szolgáinak, hogy bántódás ne érje őt. Gyakran megesik ebben a bűnös világban, hogy pont a nyomorultak a legkegyetlenebbek hasonló állapotú társaikkal szemben. Minden bizonnyal tudta ezt Boáz is, azért adott külön rendelkezést Ruth-ra nézve.

A szolgák meglepődhettek ilyen jótéteményen, habár sokszor tapasztalták uruk jóságát. Olyan nagylelkű volt, hogy valószínűleg nem tudták ezt mivel magyarázni. Minden törvényes követelményen túltett jósága. Igaz is, mert mindaz, amit tett, nem a törvény miatt tette, hanem szíve szeretetéből. Vajon másokkal csak azt tesszük meg, ami a törvény szárazon elénk tár, és megkövetel tőlünk, vagy szívünket kitárjuk mások felé, és bőségesen adunk? Nagylelkűek tudunk-e lenni, vagy patikamérlegen egyensúlyozzuk mindazt, amit számon lehet rajtunk kérni? Nem feledjük el, hogy a világ sosem indult meg a vallásoskodó viselkedésen, de az igazi szeretet mindig megdöbbentette és meghökkentette, még akkor is, ha nem értette annak okát. Boáz más volt, mint az átlag, és ez messzire látszott. A szegényeknek méltósággal adott ez az ember, és a szegények méltósággal vették el az adományt a kezéből, áldva az Istent, nem is az adományt tartva már nagyra, hanem azt a felemelő gesztust, ahogyan az átadás történt. Csoda-e, hogy ezt az ember mindenki áldotta?

16. Sőt húzogassatok ki neki a kévékből is, és hagyogassátok el, hogy szedje fel, és meg ne dorgáljátok őt. Azt láthatjuk, hogy Boáz csak egyetlen kérdésben szigorú: a szeretet kifejezésének fontosságában. Olyan nagylelkű, hogy az már szinte arcpirító, és ő is tudja, hogy ilyen, minden értelmet felülmúló adományt már az ajándékozott is túlzásnak tartana, ezért azt mondja szolgáinak, hogy ők maguk, direkt szórják maguk után a kalászokat, hogy a szedegető Ruht-nak muszáj legyen azokat felszednie.

Újból megismétli a szigorú parancsot: ne merjék megdorgálni, valami bántást szerezni ennek a szegény, nehéz körülményeken átesett asszonynak. Minden erejét arra használta ez a minden erővel rendelkező ember, hogy jót tegyen másokkal, hogy irgalmat gyakoroljon a szerencsétlenek, védtelenek felett. A Westminsteri Hitvallás azt mondja, hogy Krisztus a legnagyobb örömmel vállalta a mi megváltásunkat, a kereszthalált, hogy éljünk, és magasztaljuk az Isten jóságát. Hát nem a világ legcsodálatosabb dolga-e az, ha Isten szerint jót tudunk tenni? Ha nem vagyunk ilyen értelemben jók, mi különböztet meg minket a világtól?

IV. Ruth hazatérése, és anyósával való beszélgetése, 2: 17-23.

17. És ő szedegetett a mezőn mind estig, és kicsépelte, amit szedegetett, és lett abból szinte egy efa árpa. Ruth egy nagyon szorgalmas nő volt. Türelmesen, egészen estig szedegette szemenként össze az elhullatott árpát. Nem fecsegett, nem panaszkodott a nehéz, derekat megpróbáló munkára, nem keresett kibúvókat, nem sopánkodott, hanem egyszerűen végezte a dolgát. Hűséges volt a kevesen, amit azonban Isten csodálatosan megáldott. A szíve a nap végén tele volt hálával, és, habár ki volt fáradva a nehéz munkától, mégis öröm volt a szívében, mert látta, hogy Isten nem hagyta magára, és gondoskodott arról, hogy több napi eledelhez jusson mind ő, mind az anyósa.

Habár az általa felszedegetett mennyiség nem volt sok a mező urának, vagy a munkások felügyelőjének, neki, a szegény és nincstelen özvegynek, nagyon is sokat jelentett, mert Isten gondoskodott a mindennapi kenyeréről. Habár az evangéliumokban szereplő özvegyhez hasonlóan, neki is kevés jutott eddigi életében, hálás volt ezért a kicsiért is a Teremtőnek, Akiről tudta, hogy gondját fogja viselni. Az igazi hálaadás nem a kapott dolgok mennyiségétől és milyenségétől függ, hanem a szív állapotától. Másoknak ez a mennyiség megvetendő lett volna, de annak, aki életét megtarthatta e kicsi által, nagyon sokat jelentett. A gazdagnak csak ítéletére szolgált a mindennapi lakoma, míg a szegény Lázárnak áldására szolgált az a kevés morzsa is, amely a gazdag asztaláról hozzá került, mert életben tartotta általa az Úr addig, amíg ezt jónak látta. Ne vessük meg a kis dolgokat, mert Isten nagy áldásokat is tud rajtuk keresztül adni!

18. És felvette, és bement a városba, és anyósa látta, amit ő szedegetett. Aztán elővette, és odaadta neki, amit meghagyott, minek utána jóllakott. Ruth-nak szegénységében nemcsak magára volt gondja, hanem anyósára is. Az az igazán nagy dolog, amikor a kevésből, és nem a maradékból tudunk adni. Hudson Taylor egyszer azt mondta, hogy Izsákunknak, és nem feleslegünknek kell az oltárra kerülnie. Igaza volt, mert mit ér az olyan áldozat, amelynek nincs tétje? A szeretet igazi bizonysága az, mikor azt is oda tudjuk egyes esetekben adni, amire magunknak is szükségünk lenne.

Jegyezzük meg, hogy nincs olcsó bizonyságtétel, nincs olcsó megszentelődés, nincs olcsó önmegtagadás, nincs olcsó szeretet. Minden, ami igazi, sokba, testünk megfeszítésébe kerül. Gyakran azért nincs eredménye a sok bizonyságtételnek, mert nincs súlya. Azért nem térnek meg az emberek, mert viselkedésük miatt nem veszik komolyan a keresztyének üzenetét.

19. És azt mondta neki az ő anyósa: Hol szedegettél ma, és hol munkálkodtál? Áldott legyen, aki rád tekintett. És elbeszélte az ő anyósának, hogy kinél munkálkodott, és azt mondta: Annak a férfinak a neve, akinél ma munkálkodtam: Boáz. Ruth anyósa tudta, hogy csak olyan helyen lehetett ennyit gyűjteni, ahol különös módon rá tekintenek a szegény emberre. Tisztában volt vele, hogy mindenki mennyire vigyáz az életet adó gabonára, milyen nagy becsben tartják azt az aratók, és nem sok jut a nyomorultaknak. Ahhoz, hogy valaki ilyen nagy mennyiséget legyen képes tallózni, nagy jóindulatra volt szükség.

Naomi áldásmondását itt kettős értelemben vehetjük. Először is, hálás Istennek, Aki rájuk tekintett, és gondoskodott róluk a mai napon. Tudja, hogy ahhoz, hogy a menye bármennyit is össze tudott gyűjteni, Isten gondviselő jóságára volt szükség. Ha Isten nem adott volna neki erőt, szorgalmat, kitartást, akkor semennyit nem tudott volna gyűjteni. Másodszor, tisztában volt azzal is, hogy ehhez a mennyiséghez a törvényt átívelő jóindulat meglétére volt szükség. Tudta, hogy a törvény betűjénél több kellett ahhoz, hogy ilyen gazdagon térjen haza este a menye. Mindkét esetben Isten volt a kiinduló pont, és Neki adott hálát azért, hogy Ő nem feledkezett meg ígéretéről, és gondot viselt a kiszolgáltatottakra.

20. És azt mondta Naomi az ő menyének: Áldott legyen ő az Úrtól, aki nem vonta meg irgalmasságát az élőktől, és a megholtaktól! És Naomi azt mondta neki: Közel valónk nekünk az a férfiú; legközelebbi rokonaink közül való ő. Mind a társadalmi különbség, mind az idegenség miatt nagy szó volt, hogy Boáz ennyire gondot viselt elszegényedett rokonaira. Kétszeresen is jót tett ezzel a családdal (amelyet később még világosabban fogunk látni): gondot viselt az élőkre (Naomira és Ruth-ra), és a holtakra is (Elimélekre és Mahlonra), mivel a házasság által feltámasztotta Izrael egyik családjának elhalt ágát. Boáz ebben is előképe volt a Megváltónak, Aki azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elhalt (elveszett) a bűneset által.

Boáznak ezt tenni a két özveggyel kötelessége is, és joga is volt. Neki, aki a megváltó (vagy más néven bosszúálló) rokonok közül való volt, oda kellett figyelnie közeli hozzátartozóira, még ha direkt módon nem is tartotta velük a kapcsolatot, tudnia kellett, mi van velük. Mivel belőle is lehetett goel, a zsidó társadalom előtt felelősséggel tartozott. Ez a tudat, és a nap eseményei reménységet adtak arra Naominak, hogy egy nap megváltozhat az a nyomorúságos helyzet, amiben most voltak menyével. Talán ekkor gondolkodott el először arról ez a szegény asszony, hogy a törvényre támaszkodva, oltalmat kellene keresnie menye számára. Míg Ruth gondoskodott Naomiról, Naomi is elkezdett gondolkodni Ruth jövőjéről, mert az igazi szeretet sosem marad viszonzás nélkül, nagy annak a hatása! Ez az özvegy jól megjegyezte Boáz nevét, mert megtapasztalta azt a szeretet, ami ebből az emberből olyan gazdagon áradt.

21. És szólt a moábita Ruth: Még azt is mondta ő nekem: Menj mindenütt az én munkásaim után, amíg csak el nem végzik az én egész aratásomat. Boáz figyelme mindenre kiterjedt, nemcsak testi eledeléről gondoskodott rokonának, nemcsak példázta előtte, hogyan jár el egy istenfélő férfi, lelkileg hatást gyakorolva másokra, hanem figyelme kiterjedt Ruth jóhírére is. Arra utasította az özvegyet, hogy mindenhol marokszedő lányainak nyomában haladjon, azok társaságát, ugyanakkor biztonságot adó közösségét keresse, nehogy hírbe hozhassák egyik arató munkásával. Mint a föld gazdája, felelősséget mutatott mindazok iránt, akik valamilyen okból földjén tartózkodtak, és ott munkát végeztek.

Ezt az ő munkásai nem találták terhesnek, hanem megértették, hogy ez is a gazda irántuk való szeretetéből fakad. Nagyon is igaz az a tapasztalat, hogy az igazi szeretet, amely külsőségekben is szeretet légkörét árasztja, mindig hatással van az emberekre, és a szeretettel adott utasításnak alá is vetik magukat. A szeretetből fakadó cselekedeteknek úgy kell mások javát szolgálnia, hogy mások meg is tapasztalják, hogy ennek megtételére a szeretet indított. Hazug és romboló dolog a szeretet nevében másoknak kárt okozni, másokat elnyomni, és másokat kényszeríteni dolgokra. Ez nem szeretet, hanem önzés, amit a gondviselés köntösébe próbálunk csomagolni. Boáz nem így lépett fel. Ő azért utasította Ruth-ot, hogy mindenhol munkásai társaságát keresse, mert valóban gondja volt rá. Vajon mikor tanácsokat, utasításokat, megjegyzéseket teszünk, akkor a szeretet vezet minket, vagy csak saját akaratunkat akarjuk érvényesíteni?

22. És azt mondta Naomi Ruth-nak, az ő menyének: Jó, édes lányom, hogy az ő szolgálóival jársz, ne is találjanak téged más mezőn. Naomi, Ruth anyósa, helyben hagyja Boáz utasítását, és arra figyelmezteti menyét, hogy ne vesse meg, ne tartsa kevésnek a rokonuk által megelőlegezett bizalmat és szívességet. Hálátlan lélekre vall az olyan viselkedés, amely a felajánlott jóindulatot és kedvességet megvetve, saját feje után hoz döntéseket. Nagyon ritkán fordul elő, hogy a magasabb társadalmi rétegű emberek jóindulattal fordulnak az alacsonyabb sorsúak felé. Ezeket a drága pillanatokat meg kell ragadni, és élni kell azzal a keggyel, amit gyakorolnak felettünk. Isten alkalmas idejét ki kell használnunk, és nem szabad elpazarolnunk azokat a lehetőségeket, amelyeket Ő hoz az utunkba. Saul Dávidot halálra üldözte, mégis, mikor egyszer-egyszer szembe kerültek egymással, Dávid minden tiszteletet megadott a nála hatalmasabbnak, aki több tiszteletet érdemelt. Ne vessük meg az irántunk mutatott jóindulatot, hanem legyünk hálásak érte, mert Isten ajándéka az!

Boáz tanácsa nemcsak jóindulatot, hanem biztonságot fejezett ki. Ahogyan később Méfibóset Dávid király asztaltársaságához tartozott, ezzel biztosított volt minden téren az ő megélhetése, úgy ajánlotta fel ezt a biztonságot, Boáz is. Az aratás végéig kifejezés kegyet fejezett ki. Azt, hogy a kegyet gyakorló nemcsak a jelenéről, hanem a jövőjéről is gondot akar viselni az arra rászorulónak. Ruth hálásan belekapaszkodott ebbe a felajánlásba! Mi is ezt tegyük! Ne feledjük el, hogy mi is rászorulók vagyunk, és ha Isten nem gondoskodna szükségünkről, mind lelkileg, mind testileg, elpusztulnánk. Ne legyünk büszkék, hanem ismerve helyzetünket, hálásak fogadjuk mindazokat az eszközöket, amelyeket Isten másokon keresztül felajánl nekünk! Tanuljunk meg elfogadni, mert az elfogadás tudja leginkább megtörni büszkeségünket, amely szegényre, gazdagra egyaránt jellemző.

23. Így járt ő mindenütt a Boáz szolgálói után, szedegetve, míg az árpaaratás és búzaaratás bevégződött; és az ő anyósával lakott. Ebből a rövid versből több fontos dolgot is megtudhatunk Ruth-ról. Először is, azt, hogy Ruth szerény volt. Ahogyan eddig is, csendesen, követelőzés nélkül követte a marokszedő lányokat, és összegyűjtötte a maradékot. Nem panaszkodott a melegre, arra, hogy milyen élesen tud vágni a tarló, nem kesergett a kevés miatt, nem hozta szóba, hogy milyen nehéz és keserves is ez a munka, csak derűsen, csendesen és alázatosan a dolgát végezte. Másodszor, Ruth szorgalmas volt. Sok szegény talán feladta a szedegetést, nehéznek tartva azt, hogy minden egyes nap kimenjen azért a kevés gabonáért, amit a mezőn találhat. Ruth azonban minden nap elvégezte munkáját, még ha nem is sikerült sokat gyűjtenie. Harmadszor, Ruth hálás volt. Hálás volt a kevésért, mert Isten kezéből vette ezt a keveset el. Tudta, hogy Isten gondoskodik róla, és ezért nem a sokra tekintett, hanem Isten bölcsességére bízta magát. Nagy ajándék, ha az ember, – hálás tud lenni a kis dolgokért. Negyedszer, Ruth kitartó volt. Nem könnyen adta fel. Fegyelmezetten végezte feladatát. Nem ijesztette meg a kevés, mert tudta, hogy Isten jót tartogat a számára. Tudta, hogy Isten megpróbálja a hitét, és már előre örült, hogy engedelmeskedett Neki, és hogy ki fogja állni a próbát. Mindez azért történhetett így, mert Ruth nem a körülményekre tekintett, még csak nem is saját maga erejére, hanem az Úr eljövendő szabadítására. Végig dolgozta mind az árpa, mind a búza aratását. Végül, ötödször, Ruth feddhetetlen volt. Nem keresett jóhírére, becsületességére veszélyt jelentő társaságot, előrelátó volt, és úgy intézte dolgait, hogy vigyázott a tisztességre. Továbbra is anyósával lakott, alávetve magát felügyeletének és tanácsainak.

És tanult. Mindig tanult, hogy másnap még jobban tudja betölteni azokat a feladatokat, amiket Isten rábízott. A mindennapok taposómalmában és a nagy események közepette is ugyanolyan kiegyensúlyozott, derűs, és odaadó tudott maradni. Nem véletlen, hogy magára vonta Boáz folytonos figyelmét és fürkésző szemét. Nem mindennapi asszony volt, és ez az ember tudta értékelni azt az értéket, amit Isten hozott elé. Míg Dina nem foglalta el magát, és szertejárt az országban, bajba keverve magát az előrelátás hiánya miatt, addig Ruth körültekintően viselkedett, és minden olyan helyzetet került, ami veszélyt jelenthetett volna lelki növekedésére, engedelmességére, vagy jóhírére. Bárkit kérdeztünk volna meg Betlehemben abban az időben, csak elismerően tudott volna nyilatkozni erről az asszonyról. Vajon mi is ilyen bölcsen forgolódunk dolgainkban? Vajon rólunk is csak elismerően tudnának nyilatkozni az emberek? Ne feledjünk el, hogy Krisztusért járunk követségben, és viselkedésünk által formál véleményt a világ a mi Urunkról!

Harmadik fejezet

I. Naomi terve, 3: 1-5.

1. És azt mondta Naomi, az ő anyósa: Édes lányom! Ne keressek-e neked nyugalmat, hogy jó legyen dolgod? Habár minden bizonnyal ez a két nő végleges özvegységre rendezkedett be, Naomi mégis elgondolkozik Ruth viszonylagos fiatalságán. Isten látószögébe hozta Boázt, és ez reményt hozott az anyósnak arra, hogy derék és kedves menyét férjhez adja, valamint arra is, hogy egy esetleges fiú utód születése által nem halna ki családjuk, és újból Izrael megbecsült nemzetségéhez tartozhatnának.

A nyugalom itt egy nagyon fontos szó, több okból is. Először azért, mert Isten minden embert (hacsak Ő maga nem ad egy különleges feladatra való elhívást, amit akadályozna a házasság) társas létre hívott el. Maga Isten mondja, hogy nem jó az embernek egyedül (1 Móz. 2: 18). A társas életben való kiteljesedés békességet hoz az embernek, abban való békességet, hogy betölti Istentől neki szánt feladatát ebben az életben. Ruth-nak a férjhez menés felüdülést hozott volna. Másodszor, a nőknek védelemre, gondoskodásra, és figyelemre van szükségük, mint törékenyebb edényeknek. Mi hozhat nagyobb nyugalmat, mint az a tudat, hogy férjük gondoskodik róluk, megvédi őket, és szeretete minden melegével körbe veszik őket? Ruth-nak ez megkönnyebbülést hozott volna. Harmadszor, itt a nyugalom a megbecsülést is jelképezi. A zsidó társadalomban a gyermektelen nőt másodrangú emberként kezelték. A gyerekszülés megbecsülést, tiszteletet, és nagyratartást hozott számukra. Habár Ruth nem panaszkodott, minden erénye ellenére, naponta magán tapasztalta a megvetés, vagy a háttérbe szorultság érzését. Ruth-nak ez a megbecsülés megnyugvást hozott volna.  

Naomi szerette menyét, és mindent meg szeretett volna tenni annak érdekében, hogy az ő megillető tisztelet, szeretet, és általános jóindulat vegye őt körül. Bárcsak minden nőnek ilyen áldott, irgalmas, és jóindulatú anyósa lenne, aki komoly érdeklődést és nagylelkűséget tanúsít menye iránt!

2-3. Avagy nem rokonunk-e Boáz, akinek szolgálóival voltál? Az isteni gondviselés anyósa által is Ruth elébe hozza Boáz személyét. Boázban egyesültek mindazok a tulajdonságok, amelyek késszé tették őt egy ilyen fontos szerep betöltésére. Olyan férfi volt ő, aki mellett az a sok nehézségen keresztül ment özvegy igazi, minden értelembe vett nyugalmat találhatott volna. A jelölt minden szempontból ideális volt arra, hogy jó férje tudjon lenni Ruth-nak.

Íme ő az éjjel árpát szór a szérűn. Habár Boáz betölthette volna szerepét, mégis jó értelembe véve emlékeztetni kell őt erre. Bizonyos dolgok elvégzéséhez, azok kifejtéséhez alkalmas pillanatra van szükség. Naomi úgy gondolta, hogy erre a legalkalmasabb pillanat a termés kirostálása után megrendezett lakoma időszaka, mikor emelkedett hangulat van, mikor megemlékezik mindenki arról, hogy a Mindenható milyen kegyes volt Izraelhez, és nem törte el a kenyér botját, hanem népének eleségről gondoskodott. Vannak különösen fontos pillanatok, amelyeknek meg van az ünnepélyességük. Mikor, ha nem ekkor van az ideje annak, hogy valamilyen isteni parancsolatra emlékeztessük az embereket?

Annak okáért fürödjél meg, és kend meg magadat, és vedd magadra ruháidat, és menj le a szérűre. Nemcsak az időpont, a hely, hanem a mód is nagyon fontos, hogy egy-egy ügyet megfelelő tálalásban tudjunk előhozni. Ahhoz, hogy leginkább alátámassza Ruth, hogy törvényre való hivatkozása (az 5 Móz. 25: 7-9 beszél a sógorházasság intézményéről) komoly és ünnepélyes, felékesített menyasszonyként is kellett viselkednie. Ahogyan a menyasszonyt készíti fel a vőlegény ünnepélyes fogadására, úgy készült Ruth is a Boázzal való találkozásra. Vajon nem az-e a legmeggyőzőbb, mikor egész lényem sugározza kérelmem fontosságát és komolyságát? Ruth eddig minden alkalommal illő módon viselkedett. Miért ne tette volna ezt most is? Hát lehet-e egy gyönyörű menyasszonynak ellenállni, kérését megtagadni?

Észre ne vétesd magadat a férfiúval, amíg el nem végzi ételét és italát. Naomi arra is ügyelt, hogy ne az ünneplés hevében, hanem egy későbbi időpontban keresse fel menye Boázt, amikor józanul, tisztán át tudja gondolni menye felvetését. Senki nem akarta ezt az embert sem elcsábítani, sem ármánykodva megnyerni magának, vagy tőrbe csalni. Mindkét fél becsületes, erényes, és tiszta volt, akik egymást nagyra értékelték, és akik egymás iránt mélységes vonzódást éreztek. Senki sem akart semmit erőszakolni vagy rákényszeríteni a másikra.

Talán pont azért húzódott el ez a lánykérés, mert Boáz nagyon is nemes lelkű volt, és nem próbált az özvegy kiszolgáltatott helyzetére apellálni, míg Ruth is attól félhetett, hogy túl nyomasztó lenne a levirátusi jogra való hivatkozás. A Lót lányától származó moábita asszony pont az által tette világossá, hogy szakított régi örökségével, és teljes szívvel egy új néphez, és annak Istenéhez ragaszkodik, hogy nem kiszolgáltatott állapotban, hamis módon szerez utódokat. Ruth-nak nagy gondja volt arra, hogy minden tisztességesen történjen. Vajon mi, keresztyének, vigyázunk-e arra, hogy minden dolgunk tisztességesen, a körülményeknek és elvárásoknak megfelelően történjen-e?

4. És majd, ha lefekszik, jegyezd meg a helyet, ahol fekszik, és menj oda, és hajtsd fel a leplet lábánál, és feküdjél oda. Ő majd megmondja neked, mit cselekedjél. Néha, az embereket kész tények elé kell állítanunk, hogy cselekvésre serkentsük őket. Az itt található tanács számunkra egy kicsit megütköző, és furcsa, de Keleten természetesnek számított. Általában az ókori Keleten az asszonyok törvényes uruk lábához feküdtek, kifejezve ezzel szerénységüket, alávetett voltukat, és férjük iránti tiszteletüket, mielőtt, felhajtva annak felső ruháját, amivel takarózott, mellette kerestek volna meleget és védelmet. Ruth-nak a törvény értelmében joga volt úgy apellálni Boázra, mint férjre, a lepel felhajtásával kifejezve készségét arra, hogy feleségéül szegődjön, és Boáznak a törvény értelmében joga volt eldönteni, hogy él-e a jogával, és leplével betakarja, eljegyzi (Ez. 16: 8) az asszonyt, vagy sem. Ruth a maga részéről megtette, amit meg kellett tennie, és hagyta, hogy Boáz eldöntse, mi a terve vele. Naomi Istenre bízta az ügyet, és azt mondta, hogy úgy fog Boáz cselekedni, ahogyan Isten akarja. Ruth-nak tennie kellett a dolgát, és Boáz eldönthette, hogy eljegyzi-e őt, vagy sem, ezzel egyik másik megváltó rokonhoz irányítva őt. Ruth-nak fel kellett fednie kérelmét, és bíznia kellett abban, hogy Istenre támaszkodva, nyugalmat talál.

5. És ő azt mondta neki: Mindazt, ami mondasz, megcselekszem. Nagy bizalomról és alázatról tesz bizonyságot ez a mondat. Ruth még zsenge volt az istenfélelemben, azért olyan valakire bízta magát, aki ezekben a kérdésekben sokkal járatosabb volt. Anyósa tanácsában Isten tervét látta, és alávetette neki magát. Tudta, hogy a Mindenhatónak gondja van rá, és nem engedi, hogy olyan utakra tévedjen, ami ellentmondana az Ő akaratának. Nekünk is oda kell figyelnünk azokra a tanácsokra, amiket adnak nekünk, és le kell mérnünk azokat az Ige mérlegén. Nem szabad azonnal elvetni egy olyan tanácsot, amit féltésből és az irántunk való aggódásból adnak. Mindig számot kell vetnünk azzal, hogy szívünk nem akar-e minket megcsalni az által, hogy csak saját döntéseinkre támaszkodunk, és nem vesszük komolyan azokat a figyelmeztetéseket, amikkel mások keresnek fel minket.

II. Ruth pontosan végrehajtja anyósa utasítását, 3: 6-7.

6. És lement a szérűre, és mindent úgy cselekedett, amint anyósa parancsolta. Ruth nemcsak azt ígérte, hogy komolyan fogja venni anyós utasításait, hanem meg is cselekedte azokat. Várt, míg az ünneplés elcsitul, és Boáz, szolidságának és mértékletességének megfelelően, a kellő időben nyugovóra tér. Ruth mindenhol azzal bizonyítja kegyes voltát, hogy engedelmes az isteni útmutatásoknak, és nem saját feje után megy, hanem engedi, hogy megfelelő körülmények, és tanácsok által Isten vezesse őt eleve elrendelt célja felé. Ő nem saját vágyait, hanem Isten akaratát akarja betölteni. Nem tudja, hogy mit tartogat számára Isten, de azt tudja, hogy Isten harcait az Ő eszközeivel és törvényének lelkületével kell megharcolnia. Nem fél semmitől, mert szíve teljes bizalmával Istenbe kapaszkodik. Hagyja, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogyan ez Istennek kedves. Átadja magát az isteni akaratnak, és ebben az átadásban feloldódik önzése, és boldoggá teszi az a tudat, hogy az Úr akaratának eszköze lehet. Amikor ilyen sorforduló érkezik el az ember életében, nem könnyű dolog engedni az isteni parancsolatnak, de az a békesség, ami az Istennek való alávetést követi, minden képzeletet felülmúl. Ruth talán izgult egy kicsit, de semmiképpen nem volt kétségbe esve az eredményt illetően. Úgy, ahogyan eddig is, az Úr ítéletét várta.

7. És Boáz evett, és ivott, és felvidámult az ő szíve. És elment, hogy lefeküdjék a garmada szélén; és az eljött titkon, és felhajtotta lába felől a leplet, és lefeküdt. Talán sokan úgy gondolhatják, hogy egy szabados evés-ivás után Boáz nem egészen józan fejjel került az ágyba. Ez azonban nem így volt. Az aratás utáni hálaadási lakoma nem a mértéktelenségről szólt, hanem a hálaadásról. Inkább az imádkozó lelkület, és az Isten ajándékainak öröme járta át ilyenkor az emberi szíveket. Az ilyen alkalmakkor azért adtak hálát, hogy Izrael Szövetséges Istene lehetővé tette a vetést, és az időben történő aratást. Hálát adtak azért, hogy Isten korai esőket adott, hogy lehetővé váljon a köves és kemény talajon a gabona elvetése, valamint irgalmából nem feledkezett meg a kései esőkről sem, hogy a termés be tudjon érni, és azt le tudják aratni.

Ilyenkor minden ember azért adott hálát, hogy Isten haragja nem sújtott le, hanem Ő rátekintett népére, és eltávoztatta tőle az éhséget, gazdagon megáldva a termést. Boáz emelkedett hangulata nem a bornak, vagy más italnak, hanem az imádságnak, és a hálaadásnak volt köszönhető. Imádsággal tért nyugovóra, abban a boldog tudatban, hogy Isten áldása újra kiáradt reá. Ekkor még nem is sejtette, hogy Isten az aratáson túlmutatva, egy egészen más ajándékkal (ismerve Boáz szükségét) is szeretné megajándékozni őt, aki a nehézségek között vigasztalója, öröme forrása, és szívének gondolata lehetne. Isten úgy döntött, hogy ezen az éjszakán vezeti oda az Általa választott, hozzá illő társat Boázhoz. Azok, akik Isten kedvét és akaratát keresik, sosem maradnak mennyei vezetés nélkül, hanem a Mindenható gondoskodik róluk, hogy útjaik szerencsések legyenek. Ennek szép példája mindaz, ami ezen az éjszakán e két ember között történt.

III. Boáz eljegyzi Ruth-ot, 3: 8-15.

8. Történt pedig éjfél tájon, hogy felrettent a férfiú, és odafordult. És íme: asszony fekszik az ő lábainál. Az időpontból is láthatjuk, hogy ezen az éjszakán mindenki időben ágyba került, és semmiféle mulatozás és feslettség nem jellemezte azt az áhítatos ünneplést, amiért a mező gazdája összegyűjtötte napszámosait. Maga a gazda is mélyen, megszokott módján, békésen aludt, és még csak az sem verte fel álmából, hogy valaki lábaihoz kuporodott. Dáviddal együtt tudta volna, mondani, hogy nem fél sok ezernyi néptől sem, mert álmára Isten vigyázott (Zsolt. 3: 6-7).

Mikor ezt észrevette, hogy valaki a lábánál fekszik, megremegett, megrettent. Nem tartotta természetesnek, amit, a kicsapongó életvitelt folytató emberek mindennapi dolognak tartottak: azt, hogy valaki mellettük fekszik nyughelyükön. Ruth nem zavarta meg álmában Boázt, nem járt a dolgok előtt, nem próbálta meg bevetni báját, hanem alázatosan várt a megfelelő időig, míg megszólítják.

Várt addig, amíg eljött az ideje annak, hogy előterjessze kérelmét. Nemcsak saját maga sorsa, hanem elhalt férje egész nemzetségének további sorsa is a kezében volt. Felelőssége teljes tudatában, békességgel a szívében, amit az Istennek és anyósának való engedelmesség gerjesztett, várt, hogy eljöjjön az ideje annak, hogy élete további folyásáról döntsenek. Tudta, hogy semmi olyan nem fog vele történni, ami becstelen, vagy ami Isten tervét életével kapcsolatban keresztül húzhatná. Miért is kellett volna aggódnia? Igaz, a megkeresés nem volt mindennapi, de a tét sem volt az, ami ehhez a kérelemhez köttetett.

9. És azt mondta: Kicsoda vagy te? És ő azt mondta: Én Ruth vagyok, a te szolgálód. Ruth itt gyakorlatilag azt mondta Boáznak, hogy teljesítse kötelességét, és legyen a férje, megvédve őt. Ez a kifejezés ezt tükrözi az 5 Móz. 22: 30 és 27: 20 alapján. Ez a moábita nő azt mondja Izrael egyik kiemelkedő nemzetségfőjének, hogy jegyezze el őt, és vonja őt az ő gondoskodása alá! Mint nemzetségének egyik képviselője, mint az egyik család ősanyja, mint védelemre szoruló szerelmes nő kéri ezt attól a férfitól, akit mindennél többre becsül, akinek viselkedése elragadtatással tölti el, akihez mindennél jobban vonzódik, és akinek kezébe bizalommal helyezné életét.

 Ez a Biblia egyik olyan helye, ahol szemtanúi lehetünk annak a csodálatos eseménynek, mikor egy erényes, becsületes, csendes lélek, akit mindenki nagyra tart, és akinek lénye mindenkit elbűvöl, kitárja szívét választottja, leendő kedvese előtt. A legszebb virágok Isten kertjében nőnek, és erről magunk győződhetünk meg ezekben a sorokban. A szív sehol sem telik meg olyan sok őszinte csodálattal, szeretettel, örömmel, mint Isten közelében. Kevés olyan hely van, ahol a szerelemmel vegyes kötelességtudat, nagylelkűség, és szent indulat a szívnek ilyen csodás ötvözetét hozta volna létre.

Terjeszd ki hát takaródat a te szolgálódra, mert te vagy a legközelebbi rokon. Mikor Izraelben egy ifjú eljegyzett egy hajadont, ruhájának szárnyával betakarta, annak jeléül, hogy többé ez a nő nem szabad, hanem védelmezője, pártfogója van. Ruth azt kérte Boáztól, hogy töltse be a megváltó megtisztelő szerepét, aki megvédi a védtelenné váltat. Habár volt közelebbi rokon is, Ruth-nak szíve vonzalma alapján Boáz lett a legközelebbije, és nem szégyellte kijelenteni ezt, mert hit által tudta, hogy kérése nem talál elutasításra. Szívének kincsesházát feltárta az előtt a férfi előtt, akit ez a vallomás megilletett. És a szerelemmel, tisztelettel, és nagyrabecsüléssel teljes indulat utat tört Boáz szívéhez, ahogyan ezt a későbbiekben látni fogjuk.

10. És ő azt mondta: Az Úrnak áldottja vagy te, édes leányom! Utóbbi szereteteddel jobbat cselekedtél, mint az elsővel: hogy nem jártál az ifjak után, sem szegény, sem gazdag után. Ebből a versből az derül ki, hogy Ruth kérése és Boáz vágya, – találkoznak, és eggyé olvadnak. Boáz örömteli szívvel fejezi ki azt, hogy Ruth kérése jogos, tisztességes indokból fakadó, mindenki javát szolgáló, és Istennek tetsző.

Ha nem így lett volna, egy ilyen kegyes férfiú nem nevezte volna áldottnak ezt a szegény özvegyet. Ruth istenfélő, tiszta, és mindenki által nagyra értékelt menyasszonyként lép fel, és úgy is bánnak vele. Boáz, mint már oly sok esetben bizonyította, most is felismerte, és meg is dicsérte azt a ritkaságszámba menő bölcsességet, méltóságot, és derűs engedelmességet, amely olyan nagyon jellemezte Ruth-ot. Habár semmire sem gondolva, Ruth kacér módon férjet foghatott volna, mégis elsősorban Isten akaratát kereste, éppen ezért gondot viselt nemcsak a maga szükségeire, hanem elhalt, utód nélkül maradt férje nemzetségére is. Minden tettével azt fejezte ki, hogy azt keresi ebben az életben, ami jogos, igazságos, helyes, kedvelt, kedves, és jó bizonysággal bír Isten szemében.

Az édes lányom kifejezés nem a korra való utalás volt, hanem inkább a nagyobb tekintéllyel bíró személy kedves, nagyrabecsülő kifejezése volt ez a kisebb tekintéllyel bíró felé. A hatalommal bíró személy őszinte csodálata, megbecsülése, szimpátiája volt bele sűrítve ebben a kifejezésbe. Mert Boáz elragadtatással tapasztalta, hogy Ruth nem a törvény látszatát, hanem annak szellemiségét kereste, ami minden időben nagy értéknek, ritka kincsnek számított. Boázt az isteni gondviselés egy olyan nővel hozta össze, aki őszintén kereste Isten akaratát, és a Neki való tetszést. Ez még Izrael népe között is olyan ritkaság volt, hogy méltán ámult egy ettől Boáz, aki nemcsak származás szerint, de hite folytán is Ábrahám fiának számított.

Két szív között itt az utolsó akadály is ledőlt, ami egyéniségük folytán esetleg közéjül állhatott volna. Isten egymáshoz vezette ezt a két kegyes embert, akiknek az volt leghőbb vágyuk, hogy a társas létben is Istent magasztalják forró szívvel. Hát van ettől szebb dolog a világon?

11. Most hát, édes lányom, ne félj! Mindent, amit mondasz, megteszek neked; mert tudja az én népemnek kapuja, hogy derék asszony vagy. Hall püspök azt mondja, hogy itt Boáz nem mindennapi tapintatról, bölcsességről, és nagylelkűségről tett bizonyságot. Azt mondta, hogy Boáz úgy áldotta meg Ruth-ot itt, mint apa a lányát. Bátorította, mint a barát bátorítja a barátját. Reményt és vigasztalást adott neki, mint vérrokon. Megjutalmazta őt, mint ahogyan egy patrónus visel gondot a pártfogottjára. Ajándékokkal és reménységgel megrakottan küldte haza. Tisztábban, örömtelibben irányította anyósa házához, mint ahogyan eljött onnan. Nem rabolta meg őt, nem hozta hírbe, nem élt vissza az asszony kiszolgáltatottságával, hanem még inkább felöltöztette a kegyesség ruházatába, még inkább megtöltötte szívét Isten iránti vággyal, és a Benne való reménységgel, még sugárzóbbá tette az ő lényét. Mert az igazi szeretet nem rabol, nem tékozol, és él vissza, hanem ad, gyarapít, és tisztességes. Az igazi istenfélelem onnan ismerszik meg, hogy körülötte mindenhol az Úr kegyelmének és jóságának áldott illata terül szét. Úgy, mint amikor Mária megkente drága kenettel a Megváltót. Ahogyan a különleges alkalomra eltett olaj illata bejárta a helyiséget, úgy árad szét az igaz szeretet mindent átható légköre.

Boáznak gondja van a törvényességre, és a társadalmi normákra is. Azt mondja, hogy a közöttük létrejövő kapcsolatnak sem Isten részéről, sem az emberi társadalom részéről nincs olyan akadálya, amely meghiúsíthatná házasságukat. A népem egész kapuja azt jelenti, hogy minden törvényhozó szerv (az ókori Keleten minden ügyes-bajos dolgot a város kapuiban rendeztek, ahol a város vezetőit bárki megtalálhatta), akinek volt tekintélye és hatásköre felettük, ismeri a részleteket, és megfelelő „erkölcsi bizonyítványt” tudna kiállítani mindkettejükről. Ábrahám egyik nagy utóda ígéretet tesz arra, hogy kiterjeszti szárnyait e szépséges és mindenkit megnyerő özvegy felett: szeretetből, kötelességből, irgalomból, kötelességtudatból, saját kívánsága szerint, azért, mert vágyik, hogy közösségben legyen ezzel a nem mindennapi nővel. Ez az igevers egyike azon kevés kiemelkedő helynek a Szentírásban, amelyben magasztosan kidomborul a társas lét minden áldásának sugara, annak a közösségnek nem mindennapi volta, amelyre mindenki vágyik.

12. És most: bizony igaz, hogy közeli rokon vagyok: de van nálamnál még közelebbi rokon is. Látnunk kell azt, hogy habár a törvény szerint volt közelebbi rokon is, ez a két ember a döntéseit a törvényen túlmutató hitre építette. Nem pusztán egy egyszerű sógorházasságról volt szó ebben a történetben, hanem egy kölcsönös tiszteleten, megbecsülésen, szereteten és szerelmen alapuló kapcsolatról.

A sógorházasság intézménye csak elősegítette ennek a házasságnak a megkötését. A törvényesség csak még erősebbé tette a házasság megkötésének a vágyát, de az igazi ok nem a rokonság volt, mert láthattuk, hogy Ruth másokhoz is férjhez mehetett volna, nem volt ebben megkötve (de ő Boázhoz akart szabad akaratából és kívánsága szerint férjhez menni), hanem az a tiszta vágy, hogy az Isten által adott társ kezébe tegye kezét. Vajon mi adhatna nagyobb békességet, és örömöt, mint az a tudat, hogy Isten féltő szeretettel rendelte el számára férjét, aki az Istennek tetsző módon fog gondot viselni rá? A hirtelen felmerülő akadály egy pillanatra visszarettentette őket, de tudták azt, hogy Izrael Istene, Akinek eddig is gondja volt életükre, eztán sem hagyja magukra őket.

13. Ez éjszakán hálj itt; s majd reggel, ha az megvált téged, jó: váltson meg; ha azonban nem akar téged megváltani, akkor én váltalak meg. Él az Úr! Feküdj itt reggelig. Ez a vers több fontos tudnivalót is tartalmaz, amire érdemes odafigyelnünk. Először is, Boáznak komoly gondja volt Ruth személyére. Függetlenül attól, hogyan alakulnak az események, védelme alá vette őt. Nem engedte, hogy éjszaka maga térjen haza, inkább rokoni pártfogásába vette, és biztonságot nyújtott számára. Ugyanakkor nemcsak testi épségét, hanem jóhírét is védelmezte. Ő nem egy egyszerű férfi volt, hanem pártfogói státust töltött be. Sáfárként van jelen, akinek elszámolási kötelezettsége van mind Ruth anyósa felé, mint a legközelebbi rokon felé, mint a zsidó társadalom felé. Ezen az éjszakán ez az asszony rá volt bízva, és ő maradéktalanul betöltötte kötelességét, mert minden értelemben védelmet nyújtott Ruth-nak. Másodszor, látnunk kell azt is, hogy ez az ember nem a maga élhető hasznát keresi, hanem az Isten akaratát. Szeretné feleségül venni Ruth-ot, minden feltétel adott ehhez, és úgy tűnik, hogy Isten akaratával egyező a vágya, de ennek ellenére újból és újból arról tesz bizonyságot, hogy elfogadná azt is, ha a Mindenható másként vezetné életét. Tudja, hogy a társ kérdése egy nagyon fontos kérdés, de nem a legfontosabb kérdés. Az életkörülmények az Úr kezében vannak, és Ő bölcsen tudja, hogy mit ad meg nekünk, és mit tagad meg tőlünk. Boáz kifejezte, hogy kész örömmel elfogadni azt, amit Isten a jövőben tartogat számára. Tudta nagyon jól, hogyha Isten az Ő gondviseléséből úgy döntött, hogy ők ketten összeházasodjanak, akkor ez meg is fog történni. Harmadszor, Boáz tett egy ígéretet, amit egy esküvel pecsételt meg. Megfogadta, megígérte, hogy feleségül veszi Ruth-ot, ha minden zavaró akadályt Isten félre állít az útból. Ez a kijelentés nagy vigasztalás volt az asszony számára. Olyan biztos alap volt ez, amire építeni lehetett. A férfi szavai zálog volt Ruth kezében, ígéret arra, hogy ez a drága férfi mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy a felesége legyen. Már eddig is meghódított Boáz az asszony szívét, de úgy gondolom, hogy ez az ígéret csak még inkább kedvessé tette őt a szemében. Negyedszer, Boáz újból nagylelkűséget gyakorolt, mikor ott marasztalta Ruth-ot a szérűn, és mindent a rendelkezésére bocsátott, hogy nyugalmas legyen az éjszakája. Ahogyan kedves álmot ad az Isten az Benne bízók számára (Zsolt. 127), Boáz is éppen úgy megtett mindent annak érdekében, hogy Ruth álmát ne zavarják meg az éjszaka neszei és félelmei. Helyet, védelmet, és gondoskodást biztosított számára. Nemcsak megvédte őt, de arra is gondja volt, hogy a vele töltött idő alatt Ruth-nak eszébe se jusson aggodalmaskodni. Krisztus nemcsak megváltott minket, hanem minden olyan kétségünket eloszlatott az Ő tökéletes megváltói munkája által, ami azt a félelmet kelthette volna bennünk, hogy az egyszer megszerzett megigazulást valamilyen módon elveszíthetnénk.

14. És az ő lábainál feküdt reggelig, és felkelt, mielőtt valaki az ő felebarátját megismerhetné, mert azt mondta: Meg ne tudja senki, hogy ez az asszony a szérűre jött. Boáz, mint már említettük, mind Ruth testi épségét, mind Ruth jóhírét szerette volna megőrizni, megvédeni, ezért azt tartotta legjobb ötletnek, hogy nem bocsátja haza az asszonyt, hogy reggelig megóvja. Éppen a kísértés végett nem maga mellett, hanem a maga lábainál készített helyet az asszonynak.

Gondosan vigyázott arra, hogy az asszony kora reggel elhagyja a szérűt. Még olyan korán, amikor elég fény van a tájékozódásra, de a derengés miatt még nem lehet egy kicsit messzebbről felismerni, aki felénk közelít.

Boáz nem azért akarta titokban tartani azt, hogy Ruth a szérűn járt, mintha valami illetlen dolgot tettek volna, hanem azért, hogy elkerülje a félreértések és a szándékos rosszindulatból fakadó esetleges pletykák kialakulásának lehetőségét. A férfinek gondja volt arra, hogy a gyengébb hitűeknek ez az eset ne adjon táptalajt arra, hogy megbotránkozzanak, és hitük hajótörést szenvedjen, és arra is, hogy a folyton áskálódók és gyalázkodók ne találjanak fogást Isten szentjein. Boáz nemcsak arra vigyázott, hogy ne kövessen el bűnt, és teljes tisztességgel bánjon az asszonnyal, hanem arra is, hogy ne kerüljenek botrányos helyzetbe, ami az istenfélelem ügyére árnyékot vetíthetne. Boáz úgy szerette az Urat, és felebarátját, Ruth-ot, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy bármiféle gyalázat essen Isten, valamint a felebarát nevére. Vajon mi is ennyire szem előtt tartjuk (saját magunk érdeke elé helyezve), hogy ne hozzunk szégyent Isten nevére, és ne gázoljunk bele még csak akaratlanul se felebarátunk, testvérünk becsületében, féltőn őrizve annak jó hírét? A szeretet nemcsak a konkrétumokra, hanem a lehetőségekre is vigyáz.

15. És azt mondta: Add ide a nagy kendődet, amely rajtad van, és tartsd. És ő oda tartotta azt. Boáz pedig mért hat mérték árpát, és feladta neki, maga pedig bement a városba. E. E. Vardiman szerint Boáz nem akarta feleségül venni Ruth-ot, hanem egy szerelmes éjszakát töltött vele, és reggel hat mérték árpát ajándékozott neki, hatszor annyit, amennyi egy nap alatt képes lett volna összeszedni. Ez a feltevés azonban teljesen ellentmond annak, amit a Szentírásban láthatunk. A bőséges ajándék inkább Boáz szándékainak komolyságát hivatott igazolni, mintsem azt, hogy próbált volna megszabadulni a kellemetlenné vált rokontól. Azt is mondhatjuk, hogy gyakorlatilag Boáz ajándéka amolyan „elő mátkapénz” volt, amit az ókori Keleten a vőlegény fizetett jövendőbelije apjának. Olyan komolyan elkötelezte magát, hogy, habár nyugodtan tovább alhatott volna birtokán, korán felkelt, hogy minél előbb végére járjon ügyének. Azzal a határozott céllal vált csak el Ruth-tól, hogy pontot tegyen annak az ügynek a végére, amit az éjszaka folyamán tárgyaltak. Ez arra mutat, hogy Boáz nemcsak rendelkezett megfelelő erővel és hatalommal, hanem élni is tudott ezzel a hatalommal és erővel. Vajon azok a kiváltságok, amelyekkel a Megváltó felruházott minket, ugyanilyen megfelelően vannak-e általunk alkalmazva? Amikor Krisztus azt parancsolja, hogy az Általa adott erő által szeressük egymást, vajon ezt tesszük-e? Boáz nem húzta-halasztotta kötelessége teljesítését, hanem határozottan engedelmeskedett az isteni parancsnak.

IV. Ruth visszatér anyósához, 3: 16-18.

16. És elment az ő napaasszonyához, és az azt mondta: Hogy vagy édes leányom? És ő elbeszélt neki mindent, amit cselekedett vele az a férfi. Naomi itt elsősorban nem menye hogyléte felől érdeklődött, hanem menye státusza iránt. Arra volt kíváncsi, hogy menye özvegyi fátyla esküvői fátyolra lesz-e felcserélve? Hisz nemcsak egy egyszerű sétát tett az éjjel Ruth, hanem nagyon is konkrét céllal indult este útnak. Naomi izgatottan várta vissza őt, szerette volna tudni, hogy mi történt időközben vele. Reménykedett abban, hogy Ruth végre révbe ér, és nyugodalmat, igazi nyugodalmat talál az Ígéret Földjén, Isten választott népének örökségében.

17. És azt mondta: Ezt a hat mérték árpát adta nekem, mert azt mondta: Ne menj üresen a te napadhoz. Ruth beszámolója mellett felmutatta azt az ajándékot is, amit Boáz küldött Naominak. Két dolgot is jelent ez a dolog. Először azt, hogy Boáz nem volt közömbös rokonai iránt. Habár a jövőben feleségül akarta venni Ruth-ot, addig is gondot akart viselni a jelenre. A jövőbeli jóra való törekvés még nem laktat jól minket ma. Boáznak mindenre kiterjedt a figyelme, és jólelkűségéről nem lehet eleget beszélni. Másodszor, azzal akarta kifejezni, hogy nem a levegőbe beszél, hogy nem üres ígéretekkel küldte vissza Ruth-ot az anyósához, hanem konkrétumokkal.

Az igazi szeretet nem beszédben van, hanem tettekben. Krisztus annyira megindult a mi bűnös, nyomorult, és kilátástalan helyzetünkön, hogy Önmagát adta értünk. Nem pusztán sajnálkozott, szánt minket, hanem tettleg lépett fel annak érdekében, hogy szánalmas kilátástalanságunknak búcsút tudjunk mondani! Ő feláldozta magát azért, hogy nekünk örök életünk legyen. A szeretet a valós dolgok cselekvésében nyilvánul meg. Ha ebben bármikor is kételkednénk, olvassuk el újra az első korintusi levél tizenharmadik részét. A szeretettel kapcsolatban nem érzésekről, hanem tettekről olvashatunk.

18. És azt mondta Naomi: Légy veszteg leányom, míg megtudod, hova dől el a dolog; mert nem nyugszik az a férfiú, míg véghez nem viszi a dolgot még ma. Mindig jó Istenre várni, akkor is, amikor ez annyira nehéznek tűnik. Isten azért ad különböző élethelyzeteket, és nehézségeket, hogy megpróbáljon minket, hogy előhozza mindazt, ami a szívünkben van. Ruth szívében hálaadást volt mindazért, amivel Isten eddig megajándékozta, és örült, hogy bármi is fog történni, az Isten dicsőségét és nagyságát fogja magasztalni.

Ebben Naomi is megerősítette. Tudta Ruth azt, hogy Isten családjába tartozik, hogy Ő veszi körül, és visel rá gondot, és tudta azt is, hogy bírja annak a férfinak a szerelmét, és ígéretét, akitől reggel elbúcsúzott. Mitől kellett volna akkor félnie? Mind a mennyei, mind az Általa delegált földi vőlegény szereti. Vajon van-e ettől nagyobb sálom? Van-e védettebb, biztonságosabb, teljesebb állapot ennél? Nincs. Akkor vajon mitől kellene tartania? A jövő csodálatos perspektívákat lebbentett fel Ruth előtt. Nyugtalannak kellett volna lenni? Nem. Inkább izgalommal várta az előtte álló boldogság kiteljesedését. Helyesen tette. A későbbi események az ő bizalmát és hitét támasztották alá.

Negyedik fejezet

I. Boáz tárgyalása a közelebbi rokonnal, 4: 1-6.

1. Boáz pedig felment a kapuba, és ott leült. És íme arra ment az a legközelebbi rokon, akiről Boáz beszélt, és azt mondta neki: Jer csak, ülj ide atyafi. És az oda ment, és leült. Boáz nemcsak hatalommal rendelkező férfi volt, hanem olyan ember, aki hatalmát és erejét a törvény megvédése érdekében vetette latba. Nem volt jellemző rá, hogy hatalmát és befolyását fitogtatva, a gyengébbek ellenében lépjen fel. Ügye volt rokonával, és ezt az ügyet úgy akarta vele rendezni, hogy az teljesen megfeleljen a törvény követelményeinek. Azt akarta, hogy a későbbiek során senki se tudja megkérdőjelezni tette jogosságát és tisztességes voltát. Ezért nem pusztán rokoni eszmecserét akart, hanem a város kapujába, az ókori hivatalos ügyintézés helyére ment el.

Nagyon valószínű, hogy Boáz azért ment már jó reggel a város kapujába, mert nemcsak törvényt kereső ember volt, hanem egyike lehetett a város vezetőinek, a helyi kormányzó testület egyik tagja volt. Nemcsak magánemberként, nemcsak újjászületett szíve miatt, hanem hivatalból is a törvény tisztelőjének, és betartójának kellett lennie. Ebben is későbbi utódjának, Jesse gyökerének és ágának, a Messiásnak előképe volt.      

Mivel rokona is törvénytisztelő ember volt, tudta, hol keresse. Valószínű, hogy ő is a kormányzó testület tagja lehetett, ezért nem véletlen, hogy neve nincs sehol említve, nehogy az ügyben képviselt nem éppen dicsőséges szerepe árnyékot vessen hivatalára, tisztségére, későbbi döntéseire. A szerző szent íróként feljegyezte ennek a rokonnak az önző voltát, de nagyon tapintatosan és óvatosan kezelte személyét, nehogy egy rosszul átgondolt cselekedet tönkre tegye ennek az embernek a jó hírét. Ezért minden információt, ami tudtunkra jut, nagyon óvatosan kell kezelnünk, és szeretetünknek el kell fedeznie az ilyen tetteket.

2. Ekkor ő maga mellé vett tíz férfiút a város vénjei közül, és azt mondta: Üljetek ide! És azok leültek. Mivel Boáz minden kétséget kizáróan akart egy ügyet elrendezni rokonával, nem két, vagy három tanút vett maga mellé, hanem tíz olyan férfit, akik a várost irányították, és akiknek becsületessége felől senki sem kételkedett.

Nem tudjuk pontosan, hogy miért ilyen, „túlméretezett” módon rendezte Boáz az ügyet. Azt azonban tudjuk, és hálásak vagyunk utólag érte, hogy így történt. Azért, mert így a Messiás igaz vérvonalához, és törvényes örökösi voltához semmi kétség nem férhet. Isten úgy vezette az emberek szívét az Ő Szent Lelke által, hogy azok a legkörültekintőbb módon cselekedtek, és semmilyen kételynek, spekulációnak nem maradt hely. Senki sem vádolhatta később azzal a Megváltó ősét, hogy törvénytelen módon, vagy a törvényeket semmibe véve lett felesége Ruth. Bármi merült volna is fel, tíz tanú tudta volna bizonyítani, hogy Izrael egy igaz embere igaz módon igaz feleséget választott magának.

3. És ő azt mondta a legközelebbi rokonnak: Azt a darab szántóföldet, mely a mi atyánkfiáé, Eliméleké volt, eladja Naomi, aki hazajött Moáb mezejéről. Olyan információt tudunk itt meg, ami eddig nem került látókörünkbe. Talán éppen azért, mert Naomi aratás idején érkezett haza. Ez nem a földvásárlás időszaka volt. Az aratás mindennél fontosabb dolog volt, hisz a learatott termés a megélhetést, a létfenntartást biztosította. Mivel ilyen fontos volt az aratás, minden más dolog, ami nem ezzel volt kapcsolatos, aratás idején másodrangú dolog volt, és csak aratás után kezdtek vele foglalkozni. Minden bizonnyal Naomi már megérkezésekor rendezni akarta a földdel kapcsolatos dolgokat, de mivel mindenkinek kisebb gondja is nagyobb volt ennél, a dolgok rendezése aratás utánra maradt.

Boáz kijelentése többféleképpen is értelmezhető. Többek között a 3 Móz. 25: 23-28 rendelkezik a földek eladásáról. A törvény értelmében a földet véglegesen nem lehetett eladni, mert a föld nem Izraelé, hanem Istené volt (23. vers). Ennek értelmében csak bérbeadásról lehetett szó, vagy olyan társadalmi esemény (pl. házasság) általi változásról, amely értelmében a földbirtok egyik család tulajdonából a másikéba került, de semmiképpen sem került ki az adott törzs felügyelete alól. Ha egy családapa fiú utód nélkül halt meg, és leányaira szállt az öröksége, akkor csak abban az esetben maradhatott a lányok tulajdonában a föld, ha törzsükből való férfihoz mentek feleségül. Ily módon, mikor Boáz a földről, mint annak lehetséges eladásáról beszél, akkor alatta ezt a két lehetséges dolgot kell érteni: bérbeadást, vagy házasság általi hozományt.

4-5. Én pedig azt gondoltam, hogy füledbe juttatom, azt mondva: Vedd meg az itt ülők előtt, és az én népemnek, vénjei előtt. Ha megváltod: váltsd meg; és ha nem váltod meg: jelentsd ki előttem, hogy tudjam; mert rajtad kívül nincs, aki megváltaná, és én vagyok utánad. És azt mondta: Én megváltom. Az, hogy a dolgok ilyen irányba fejlődtek, több dolog együttes összetalálkozásából fakadtak. Ott volt Ruth és Naomi kiszolgáltatott özvegyi helyzete, amelyre a rokonoknak megoldást kellett találniuk. A mózesi törvény értelmében az elszegényedett emberek rokonainak kellett azok szociális biztonságát. Mindehhez az is hozzájárult, hogy a földdel megfelelően kellett bánni, és gondoskodni kellett arról is, hisz Isten tulajdona volt, és Ő azért adta, hogy az ember azzal megfelelő módon éljen, és bölcsen uralma alá hajtsa.

Tehát, mikor Boáz a város vezetői elé vitte az ügyet, mindhárom problémára megoldást keresett. Szerette Ruth-ot, de ugyanakkor a legjobb megoldást is kereste, és kész volt elállni tervétől, ha Isten valami mást tartogat számára, vagy valaki más által akarja elhozni a szabadítást. Annak azonban, aki meg akarta váltani a földet, azt Ruth-ot is az otthonába kellett vezetnie, mivel lehetetlen volt úgy megváltani a földet, hogy ne váltsa meg ez által az embert is: ne támasztana örököst, aki a Csemete őse lehetne.

A legközelebbi rokon önzősége abban mutatkozott meg, hogy habár kész volt saját vagyona gyarapítására, teljesen figyelmen kívül hagyta mások javát (Fil. 2: 4).

Opciója volt a vásárlásra, és élni is akart vele, de nem érdekelte az özvegy, és semmibe vette a kötelességét. Boáz világossá tette előtte, hogy a moábita Ruth-tól, a megholtnak feleségétől kell azt megvásárolnia, azzal a feltétellel, hogy nevet támaszt a megholtnak az ő örökségében. Ennek emlékeztetnie kell minket arra, hogy örökségünk nem öncélú dolog, hanem felelősséggel tartozunk vele kapcsolatban mind őseinknek, mind utódainknak, mind Istennek, Aki mindenek Ura. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy nemcsak személyiségek, hanem egy nagycsalád részesei is vagyunk ugyanakkor, és úgy kell élnünk, hogy ez a két dolog az isteni törvények alapján egyensúlyban legyen egymással. Jó, ha látjuk, hogy Isten népe örökkévalóságtól örökkévalóságig terjedő láncolatának részesei vagyunk, és fontos szerepünk van abban, hogy kik fognak minket váltani az Isten ügyének terjesztésében, hirdetésében.

Boázt ezzel szemben újra csak más színben látjuk. Nemcsak tisztességes és a törvény szerint jár el, hanem előzékeny és tisztelettudó. Nagyon valószínű, hogy szívében harc dúlt, mert a szeretett nőről volt szó, de ez mégsem akadályozta meg abban, hogy nagylelkűen járjon el, hogy ne ravaszkodjon. Ügyét a Mindenható kezébe tette, és tudta, hogy ott van a legjobb helyen. Nem babra ment a játék, de Boáz úrrá tudott lenni a kísértésen, és kiállta a próbát. Vajon sok esetben, amikor igazán komoly dolgokról van szó, felül tudunk-e kerekedni önzőségünkön, és azt tudjuk-e tenni, amit Isten elvár tőlünk? Boáz így tett, és ebben is Krisztus előképe volt, Aki tudta, hogy mi vár rá a kereszten, mégis azt akarta tenni, amit Atyja elvárt Tőle!  

6. A legközelebbi rokon pedig azt mondta: Nem válthatom meg magamnak, hogy el ne veszessem a magam örökségét; váltsd meg te magadnak az én rokoni részemet, mert én nem válthatom meg. A legközelebbi rokon kibúvót próbált keresni kötelessége teljesítésére. Szavai nem azt jelentették, hogy képtelen lett volna megváltani Ruth örökségét, hanem azt jelentette, hogy nem akarta ezt megtenni.

Ennek három oka lehetett, mindhármat szégyenletesnek kell tartani. Az egyik ok az lehetett, hogy vagy nem volt gyermeke, vagy csak egy volt, és ezért minden erővel arra törekedett, hogy saját házának alapját vesse meg. A másik ok talán az volt, hogy Ruth öröksége túl kicsi volt, ő magának sokkal nagyobb vagyona volt, és Ruth esetleges fiának saját örökségéből kellett volna adnia, és ezzel forgácsolódott volna a vagyon. A harmadik ok az lehetett, hogy egyszerűen nem akart utódot támasztani rokonának. Nem foglalkozott azzal, mit fog történni rokona nemzetségével, csak saját magával, és családjával törődött. Nem akart áldozatot hozni, és nem akart nagylelkű lenni felebarátjával. Ezért az első adandó alkalommal próbált megszabadulni a nyűgtől, és Boázra hárítani.

II. Boáz és Ruth házassága, 4: 7-12.

7. És az volt a szokás régen Izraelben, a megváltás és cserélés alkalmával, minden dolognak megerősítésére: A férfi lehúzta az ő saruját, és oda adta felebarátjának, és ez volt a bizonyság Izraelben.  Ami Boáz és a legközelebbi rokon között történt, törvényes és megfelelő eljárás volt Izraelben. A szandál lehúzása és átadása szimbolikus eljárás volt, amivel azt fejezték ki, hogy az a saru, amely a jogos földet taposta, legyen bizonyítéka annak, hogy a föld jogosan került az új tulajdonoshoz. Mivel a föld az életet jelentette az által, hogy Isten kegyelméből táplálta a földművest, és annak családját, nagyon fontos volt, hogy ne legyen vita annak származása, és tulajdonosa felől, nehogy később bárki is igényt tartson arra.

Ezzel a jelképes aktussal mind az Isten, mind az emberek előtt állva, a felek kifejezték, hogy mind az eladás, mind a vétel jogos, törvényes, és végleges volt, és a felek nem támasztanak a jövőben egymás felé olyan igényeket, amit az adásvételkor nem fektettek le. A lehúzott saru azt jelképezte, hogy az új tulajdonos nem ármánykodva, lopva, csalárd módon jutott a földhöz, hanem becsületesen, annak árát megadva, tanúkkal tudja bizonyítani, hogy az adásvétel törvényesen, mindkét fél beleegyezésével, és javára történt.

Boáz úgy váltotta meg a földet, és úgy vette el elhalt rokona özvegyét, hogy abban még a kákán esetlegesen csomót kereső emberek sem találhattak hibát, vagy valamilyen apróbb adminisztratív hiányosságot, amit valamikor kijátszhattak volna vele szemben. Boáz úgy rendezte el a legközelebbi rokonnal való ügyet, és úgy váltott meg mindent, amire neki előjoga volt, hogy ezzel minden szájra pecsét került, és még csak az ellenvetés árnyéka sem vetülhetett a későbbiek során erre az ügyletre. Isten titkos módon úgy vezette a Szent Lélek által a szereplők szívét, hogy évszázadokkal később a Messiás tisztességes származására ne vetülhessen semmiféle árnyék. Nekünk is úgy kell forgolódnunk ebben a világban, hogy ügyeinket a legnagyobb körültekintéssel tudjuk bonyolítani, hogy abban ne legyen semmilyen botránkoztató, vagy felháborodásra okot adó elem!

8. Azt mondta annak okáért a legközelebbi rokon Boáznak: Vedd meg magadnak! És lehúzta saruját.  Ez a vers azt jelzi, hogy a Boáz és a legközelebbi rokon közötti szerződés megtörtént, ennek ténye feljegyzésre került, és hivatalosan is Boáz vált a legközelebbi rokonná, így már joga volt arra, hogy elhalt rokona helyébe lépve, elvegye az özvegyet, megváltsa annak örökségét, és utódot támasszon neki Isten dicsőségére.

Azt láthatjuk itt, hogy minden érintett félnek tetszésére és javára volt ez a szerződés. Istenére, Aki az Ő Szeretett Fiának biztosította a megfelelő időben történő testet öltést. A legközelebbi rokonéra, aki így megóvta házát, és elkerülte azt, hogy esetlegesen konfliktus alakuljon ki családjában. Boázéra, aki szerette Ruth-ot, és szárnyai alá akarta venni az asszonyt. Ruth-éra, aki nyugalmat keresett, és talált is Isten szerint. Valamint a zsidó társadalom javára is, amely örvendezett annak, hogy egy ilyen kiemelkedő férfiú ilyen nagy kegyet és jótetszést gyakorolt Izrael egyik családja felett, és nem hagyta, hogy Elimélek nemzetsége kihaljon, hanem utódot támasztott neki. Egy mondás szerint, az a döntés, amely mindenki javát és tetszését szolgálja, Istennek tetsző döntés.

9-10. És azt mondta Boáz a véneknek, és az egész népnek: Ti vagytok tanúi ma, hogy megvettem mindent, ami Eliméleké volt, és mindent, ami Kiljoné és Mahloné volt, Naomi kezéből. Boáz, miután ügyét tisztázta, és elrendezte a legközelebbi rokonnal, és ily módon minden esetleges akadály elhárult, ami megakadályozhatta volna ezt a kiemelkedően becsületes és istenfélő embert abban, hogy teljesítse Ruth-nak tett ígéretét, nekifogott annak végrehajtásához, egy pillanatot sem késlekedve.

Miután a rokonok közötti ügy Mózes törvényének értelmében elrendeződött, Boáz tovább lépett. A város vezetőihez, azaz a zsidó társadalom képviselőihez fordul, hogy tanúi legyenek sógor-házasságának. A város vezetői előtt, a menyasszony beleegyezését bírva, Boáz házassági szerződést kötött a jelen nem lévő Ruth-al. Ennek tényét a város vezetői megerősítették, és ezzel hitelesítették is ennek a két embernek a házasságát. Ettől a pillanattól kezdve a zsidó társadalom, a betlehemi közösség úgy tekintett Boázra, a gazdag földbirtokosra, és Ruth-ra, a szegény, de erényes és nem mindennapi özvegyre, mint férjre és feleségre.

Sőt a Moábita Ruth-ot is, Mahlonnak feleségét feleségül vettem, hogy nevet támasszak a megholtnak az ő örökségében, és ki ne vesszen a megholtnak neve az ő atyjafiai közül, és az ő helységének kapujából. Tanúk vagytok ma. Ez a vers nem más, mint a hivatalos hatalom előtt tett házassági eskü, amiben a vőlegény kötelezi magára arra, hogy gondot visel feleségére, helyébe lépve az elhalt férjnek, valamint arra, hogy utódot támaszt a meghalt rokon nemzetségének.

Ruth moábita voltát hangsúlyozva, annak a nagyrabecsülésnek ad Boáz hangot, amit a szívében hordozott ez iránt az asszony iránt. Az asszony olyan kiemelkedő tulajdonságokkal rendelkezett, ami minden esetleges akadékoskodást és ellenkezést elsöpört. Ez a vers arra hívja fel figyelmünket, hogy Elimélek és Mahlon örökségét megvásárolhatta Boáz, de igaz és hozzá illő feleséggel csak Isten ajándékozhatta meg ezt a nem mindennapi férfit. Azt kell itt látnunk, hogy Boáz nemcsak a törvény értelmében vehette el Ruth-ot feleségül, hanem azért is, mert Istennek ez volt az örökkévaló akarata. Isten az örökkévalóságban eleve elvégezte, hogy kik legyenek a Messiás ősszülei testileg, és ez az isteni akarat a történelem meghatározott időpontjában megtörtént, be is következett. Boáz Isten kegyelméből, eleve végzése szerint vehette el a moábita Ruth-ot feleségül, Isten kegyelméből, eleve végzése szerint lehetett rokona Eliméleknek és Mahlonnak, Isten kegyelméből, eleve végzése szerint válthatta meg mindazt, ami az övék volt, Isten kegyelméből, eleve végzése szerint támaszhatott nekik utódot, hogy ne vesszen ki nevük, és nemzetségük, hanem abban a hatalmas megtiszteltetésben részesüljenek, hogy vérvonalukon szülessen meg a Megváltó, Izrael Szentje. A város vezetői, tudtukon kívül, nemcsak ennek a házasságnak, hanem magának a Messiás igaz és törvényes frigyből való születésének is a tanúi lettek. Ez az aktus az ügy végére pontot tett, és bárki, aki kétségét fejezi a Messiás származásával kapcsolatban, ebbe a kőbe ütközik. Isten jelenlétében minden szájnak el kell némulnia. Mert az Ő minden dolga törvényes és igaz, hisz az Igaz Bíró követhetne-e el törvénytelenséget és méltánytalanságot?

11-12. És azt mondta az egész nép, amely a kapuban volt, és a vének: Tanuk vagyunk! Tegye az Úr ezt az asszonyt, aki a te házadba megy, olyanná, mint Ráhel és Lea, akik ketten építették fel Izrael házát, és gyűjts vagyont Efratában, és szerezz nevet Betlehemben. A történetből az derül ki, amit gyakran figyelmen kívül hagyunk ebben a mai egyénieskedésre oly gyakran hajló világunkban, hogy ez a házasság nagy társadalmi esemény volt. Nemcsak a két fél, de az egész közösség is akarta, helyeselte, és törvényesnek ismerte el ezt a frigyet. Egyetlen ellenvetést sem látunk, ami annak a bizonyítéka, hogy mindenki által várt, és akart volt ez az egybekelés. Jó dolog, és nagyon üdvös, amikor döntéseinknek a közösség is örül, osztozik benne, és magáénak tudhatja. Nagyon valószínű, hogy Boáznak már nem élt az apja, így a város vezetőinek jókívánságait egy második atyai áldásként is értelmezhetjük. Mivel a zsidó világ szociálisan, Mózes törvényének alapján, nagyon jól szervezett volt, a vezetők nemcsak, mint előjárók, hanem az elhalt apa képviselőjeként is jelen voltak.  

Azt látjuk, hogy nemcsak a város vezetői, de az egész nép is áldásával kísérte ezt a két embert, akiket annyira tisztelt, elismert, és kedvelt. A jókívánságok nagyon szívélyesek, őszinték, igazak voltak. Habár a formula, amit itt használt a közösség, lehetett általános jellegű is, én mégis arra hajlok, hogy Isten adta ezeket a szavakat az emberek szájába, hogy azok beteljesüljenek. Az évszázadok azt bizonyítják, hogy Isten meghallgatta ezeknek az embereknek a kívánságait, mert Ruth segédletével, aki a Messiás egyik ősanyja volt, felépülhetett Izrael lelki háza a Szabadító megszületésével. Ő, Jézus Krisztus lett Efrata legnagyobb kincse és gazdagsága, és Általa szerzett igaz nevet magának Betlehem, a kenyér háza, amely az Élet Kenyerét adta ennek a világnak!  

És a te házad legyen, miként a Pérec háza – akit Támár szült Júdának – abból a magzatból, amelyet az Úr fog adni neked ettől az asszonytól. A nép azt kívánta, hogy ahogyan Párec háza is gazdag, termékeny, és számottevő volt, úgy Boáznak, és utódjainak is ez legyen az osztályrészük. Úgy tekintettek a jelenlevők erre a valamikor idegen asszonyra, mint Betlehem egyik kiemelkedő asszonyára, akitől kivételes utód fog származni, aki nemcsak családja boldogsága lesz, de az egész közösségé is. Nagy megtiszteltetésnek számíthatott, ha kívánságaik mértékét Pérechez mérték, hisz ő volt az ősatyja Júda törzsén belül a betlehemi családoknak. Ilyen kívánságokkal csak a közösség legkiemelkedőbb és legtiszteletreméltóbb tagjait illették. Boázt úgy ismerték, mint lelkiismeretes és előzékeny földesurat, akiről munkásai, és mindenki, aki kapcsolatba került vele, csak jót tudott mondani. Ruth, habár idegen földről származott, szövetséget kötött a Szövetséges Istennel, és az Ő népével, teljes jogú tagjává vált a közösségnek (máskülönben nem is rendelkezhetett volna férje vagyonával, és nem kellett volna őt a kiváltás során feleségül venni, és elhalt férjének magot támasztani), és jelleme, szegénysége ellenére, Betlehem egyik megbecsült asszonyává tette. Szó mi szó, egy nem mindennapi házaspárnak nem mindennapi körülmények között született utóda, akitől egy nem mindennapi Sarj, a Messiás származott.       

III. A sokak által várt elsőszülött, 4: 13-17.

13. Elvette annakokáért Boáz Ruth-ot, és felesége lett neki, és bement hozzá, és megadta az Úr, hogy foganjon az ő méhében, és fiút szült. Boáz és Ruth házassága végbe ment, és ily módon egy erényes, tiszta, és szeplőtlen özvegy a város első asszonyainak sorába lépett. Erre nemcsak a férje társadalomban betöltött szerepe hatalmazta fel, hanem az a nagy erkölcsi tartás, istenfélelem, és bölcsesség, ami jellemezte őt. Isten ígéretei beteljesedtek rajta. Elhagyta természeti környezetét, népét, népének isteneit, és a Lélek munkája által csatlakozott Isten népéhez, szövetségéhez, jelenlétéhez.

Habár Isten megtiltotta, hogy moábiták csatlakozzanak a gyülekezethez, ez nem vonatkozott a nőkre. Isten így gondot viselt rá, hogy Ruth ne maradjon nyugalom, védelmező nélkül, hanem élete biztonságban legyen, és jólét vegye körül.

Isten megadta, hogy Ruth nem csak feleségként, hanem anyaként is betöltse szerepét. Akkor ágyazódott be teljesen Isten népébe, foglalta el az őt megillető helyet, mikor gyermekkel ajándékozta meg elhalt férjét, ezzel új ágat oltva bele Elimélek kihalásra ítélt nemzetségébe. Ruth minden tekintetben hűséges volt. Hűséges volt választott férjéhez, választott népéhez, és választott Istenéhez.

14. És azt mondták az asszonyok Naominak: Áldott az Úr, aki ma nem engedte meg, hogy rokon nélkül maradj; emlegessék az ő nevét Izraelben! Ekkora megdöbbentő jótett, és letekintés arra Betlehem asszonyait hálaadásra és dicséretre ösztönözték a Mindenható iránt. Az asszonyok, akiket Isten úgy teremtett, hogy gyengébb és gyengédebb edények legyenek a férfiaknál, gyakran ösztönszerűen is megérzik a nagy dolgokat. A fáraó lányát valami megmagyarázhatatlan érzés vezette, hogy a Nílusban úszkáló kosárból parancsára kimentettek egy zsidó gyermeket, aki Mózesként tűnt fel, és akit Isten arra használt fel a későbbiekben, hogy az Ő népének vezetője legyen (2 Móz. 2: 5-6). Abigail ösztönösen megérezte, hogy baj lesz abból, hogy bolond férje durván elutasította Dávid elkeseredett harcosait, és kiengesztelte a nagy királyt (1 Sám. 25: 23-25). Mária szíve által vezérelve törte el az alabástrom szelencét, és öntötte annak drága tartalmát a Megváltó fejére (Jn. 12: 3). Ez vezette a csodálkozás mellett Naomi ismerőseit is, hogy Isten jótettét magasztalják, és vigasztalják ezt a megtört asszonyt.

Tudták, milyen megkönnyebbülést hoz a zsidó ember számára a nagy rém, a gyermektelenség, és ezzel együtt a nemzetség kihalása veszélyének elmúlása. A rokon-megváltó, a goel megjelenése által megújult a nemzetség, és a család vonala tovább folytatódott, azzal a reménységgel, hogy az utódok meg fogják látni a Messiást, az asszony magvát, Aki a kígyó fejére fog taposni, és megtöri annak hatalmát. 

Azért is nagy dolog volt ez, mert a goelnek áldozatot kellett hoznia, meg kellett tagadnia magát, és nem a maga hasznát kellett keresnie, hanem rokon nyomorúságára kellett tekintenie, akinek elesett voltára nézve olyan nagylelkűségre kellett indulnia, ami nem átlagos dolog volt. Azt láthatjuk, hogy Boáz, majd Krisztus, Akinek Boáz az előképe volt, tökéletesen betöltötte ezt a feladatot. Rátekintett a törvény alatt született emberiség nyomorúságára, és látva azt, hogy menthetetlenül elpusztult ez az emberiség a bűn súlya alatt, elvállalta, hogy eljön ebbe a világba, legyőzi a Sátánt, és szabadulást hoz az emberiség számára, újra megbékéltetve azt az Igazságos Istennel. Ezért le kellett mondania mennyei dicsőségéről, szolgai formát kellett Krisztusnak magára öltenie, és a legkínosabb halálra kellett adnia magát értünk (Fil. 2: 5-8)! Ő megtette ezt, értünk, mert így volt kedves az Atyának!

Isten gondoskodott arról, hogy mind Ruth férjét, mind Ruth utódját emlegessék Izraelben. Az Ő Igéje által mind Boáz jócselekedete, mind Krisztus váltságműve eljusson mindenhova. A lelki Izrael, Isten öröktől fogva választott népe a Megváltó által támadt fel, és ajkán az örökkévalóságig magasztalja a mennyei Vőlegényt!

Az asszonyok nem láthattak ennyire előre, de a maguk helyén, a maga idejében magasztalták az Urat a kis dologért, hogy Ő nem hagyta kihalni Izrael egyik családját. Ezt a kis dolgot mégis arra használta Isten, hogy meghallgassa őket, és évtizedekkel később megszülessen Dávid, Izrael legnagyobb királya, évszázadokkal később pedig maga a Messiás. Hát nem csodálatos, hogy Isten néha egy jókívánságot ennyire betölt, és kiteljesít?

15. És legyen ő a te lelkednek megvidámítója, és vénségednek istápolója, mert menyed szülte őt, az, aki téged szeret, és aki többet ér neked hét fiúnál. Itt Boázról a hangsúly átkerül Boáz és Ruth fiára, aki a levirátusi házasság által Naomi utódjává lépett elő, férjének hivatalos örökösévé (Boáz arra vállalkozott, mint rokon-megváltó, hogy ilyen utódot támasszon Eliméleknek), a család nevének tovább vivőjévé. Nem maga Boáz, hanem ez a fiú, Obed (akinek nevét a Naomit vigasztaló asszonyok adták, nevének egyik jelentése: „szolga”, „szolgáló”, „szolgálatban álló”) volt hivatva arra, hogy Elimélek leszármazottja legyen.

Az újszülött Obed Naominak, nagyanyjának megvidámítója lett öreg napjaira. Már volt róla szó, hogy az ókori Keleten nem az egyén egyéni érdeke körül történtek az események. Az ókor emberei úgy tekintettek magukra, mint egy hosszú láncolat egy láncszemére, és ebben az értelemben sokkal fontosabbnak tartották az egész folyamat sikerét. Az egészet szemlélve, sokkal nagyobb áldozatra voltak képesek, mint korunk emberei, akik inkább saját személyükre összpontosítanak. Naomit sokkal inkább foglalkoztatta az, hogy mi fog történni nemzetségével, mint saját magával. Igaz, hogy nyomorúságos körülmények között élt, igaz, hogy özvegységre jutott, de az a tudat, hogy férje nemzetsége fiai halálával megszakadhat, és sírba szállhat, sokkal inkább nyugtalanította, mint saját sorsa. A szomorú, sivár jövő, amely nemzetségének pusztulását vetítette előre, jobban elkedvtelenítette, és elvette az életkedvét, mint az, hogy mi fog saját magával történni. Ezért, mikor Obed megszületett, teljesen visszatért az életkedve, mert abban a boldog tudatban élhetett tovább, a beoltott ágacska által férjének neve fennmarad, nemzetsége új erőre kap, és utódai meg fogják látni a megígért Messiást.

Az is vidámsággal töltötte el Naomit, hogy menye, Ruth, ajándékozta meg ezzel az örömmel: törvényes úton, szeretetből. Normális esetben elképzelhetetlen lett volna, hogy bármilyen okból kifolyólag egy meny többet érjen hét fiúnál. Két okból azonban igazzá vált ez a kijelentés Naomi esetében. Először azért, mert Ruth nemcsak tisztelte és gondját viselte anyósának, hanem szívből szerette is őt. Ruth, habár vágyott arra, hogy gondviselője legyen, és férje szárnyai alatt biztonságban legyen, azért is akart férjet találni, hogy férjének utód biztosítása mellett az anyósa nyugtalanságát is elvegye, és életvágyát újra visszaadja. Mások talán kötelességből gondját viselték volna Naominak, de nem foglalkoztak volna annyira anyósa érzéseivel, mint menye, aki tapasztalatból is tudta, hogy nem könnyű a gyermektelen özvegyek sorsa. Másodszor, akárhány fia lett volna Naominak, azok nem adhattak volna olyan csodálatos Sarjat az asszonynak, mint Ruth. Egy olyan asszony, aki nem pusztán olyan utódot ad az anyósának, aki látni fogja a Messiást, hanem magát a Messiást, többet ér hét fiúnál is! Az az asszony, aki magát a Fiút adja nemzetségének, kihez hasonlítható? Nem a legkülönb-e? A Naomival együtt örvendező asszonyok tudtukon kívül olyan kijelentést tettek, ami annak teljességében csak évszázadokkal később vált minden dicsőségében láthatóvá. Egy olyan évszázadokkal később beteljesülő próféciáról, és értelmének megértéséről beszéltek, amiről még maguk sem tudták, hogy prófécia. Csodálatos dolog az, hogy egyes kijelentések tovább mutatnak az egyes embereken, mert Isten Igéjének építőköveivé válnak, és örök kőbe vési azokat a Mindenható! Az asszonyok nevei nem maradtak fenn, de kijelentésük ma is táplál lelkileg minket, és nagy örömet okoz nekünk.

16. Ekkor megfogta Naomi a gyermeket, és ölébe vette, és dajkájává vált. Miután Ruth elválasztotta fiát, nevelését és gondviselését nagyanyja irányította. Az, hogy Naomi ölbe vette a gyermeket, azt is jelképezte, hogy az újszülött családja törvényes fia, minden vagyonának örököse, a nemzetség nevének tovább vivője. Azzal, hogy Naomi ezt tette, nem terhet, hanem örömet vett magára, hisz látta családja reménységét, férje nevének tovább vivőjét, öregségének megörvendeztetőjét, a Messiás ősatyját. Öregségét ez a fiatal gyermek megvidámította, és felfrissítette, hajlott korára betelt az élettel. Azzal, hogy Naomi gondozta a gyermeket, nemcsak megörvendeztette vén szívét, de életét is meghosszabbította. Gyakran a célok elvesztése az élet lassú elhalásához vezetnek. Azok az emberek, akik nem rendelkeznek célokkal, sokkal hamarabb meghalnak, mint azok, akik tele vannak életerővel és távlatokkal. Isten kegyelméből Ábrahám százéves volt, mikor az Úr gyermekkel ajándékozta meg. Ez az esemény olyan erőt és lendületet vitt a pátriárka életébe, hogy további fiakat és leányokat nemzett második feleségének. Ha nem született volna meg az ígéret gyermeke, Izsák, nem születtek volna meg, minden bizonnyal, testvérei sem. 

Az elhalt remények, és a veszteség iránti fájdalom elvette Naomi életkedvét, de a kisded születése felett érzett az öröm, és az a tudat, hogy nemzetségének neve nem hal ki, hogy térdein tarthatja utódját, új életcélokkal ajándékozták meg. Hasonló módon tette fiatallá Ábrahámot Ketura, akit Sára halála után vett feleségül (1 Móz. 25: 1), és Dávidot Abiság, aki azért volt a király ágyasának rendelve, hogy fiatal testével felmelegítse az uralkodót (1 Kir. 1: 1-3). Isten néha a nyomorúságok, a leglehetetlenebb körülmények közepette ajándékoz meg minket a kimenekedéssel, és ez arra biztat bennünk, hogy bízzunk Benne, és várjuk az Ő drága szabadítását!

17. A szomszédasszonyok pedig nevet adtak neki, azt mondták: Fia született Naominak, és nevezték az ő nevét Obednek. Ez az apja Isainak, a Dávid atyjának. Naomi nemcsak nagyanyja volt az újszülöttnek, hanem örökbefogadója, adoptálója is, hisz, mivel ő is, és menye is özvegységre jutott, a vagyon kezelése, örökbeadásának joga őt illette. Ezért nem úgy van szó Obedről, mint unokáról, hanem mint fiúról, aki felnőtt korúságát elérve teljes joggal mind Elimélek, mind Mahlon, mind Kiljon, azaz az egész nagycsalád jogos örökösévé válik, és teljhatalmat fog azon gyakorolni.

A fiú kifejezés itt éppen azért nem az egyenes ági leszármazottat, a gyermeket jelöli, hanem elsősorban azt a személyt, aki az elhaltak helyébe, minden vagyonuk örökébe fog lépni, aki kezelni fogja ősei javait, és gondoskodni fog arról, hogy utódai meglássák a Messiást.

Azzal azonban, abban a helyzetben senki sem volt tisztában, hogy itt sokkal nagyobb horderejű dolgok végére lett pont téve. Mert nemcsak az történt, amit a kívülállók láttak, hogy nem halt ki egy család Izraelben, és az utódok megláthatják majd Izrael Szabadítóját, hanem az a végtelenül hatalmas kiváltság érte ezt a családot, hogy a nemzetség vérvonalából született meg testileg a Fiú, az Örökös, a Csemete, a Sarj, az Örökkévaló, Egyszülött Isten! Mert Obed fia volt Isai, akinek legkisebb fia volt Dávid, aki Izrael legnagyobb királya lett, aki ősatyja volt a Királyok Királyának és az Urak Urának. Naominak, ennek a szerencsétlenségek sorozatán áteső özvegynek Isten olyan kiváltságot tartogatott, amit nem mindenki tudhatott magáénak: fogadott fia volt személyes Megváltójának őse! Az ember csak ámulhat azon, hogy Isten milyen nagy irgalommal látogatja meg az Ő gyermekeit!    

IV. Dávid, és egyben a Messiás nemzetségtáblázata, 4: 18-22.

18. És Pérec nemzetségei ezek: Pérec nemzette Hesront. Eddigi történetünk itt időrendileg be is fejeződött. Tovább a könyv nem foglalkozik szereplőink életével. Nem ismertünk meg minden részletet életükből, de annak tanúi lehettünk, Isten hogyan halmozta el őket, és általuk természetesen minket is, a kegyelmével. A most következő verseknek az a fő célja, hogy megmutassák, hogy Dávid – Obed utódja, és ez által nagy szerepet játszott a Messiás testet öltésében.

Pérec, akitől Betlehem lakosai származtak (ezért vezeti vissza a szerző Boáz származását egész Pérecig), szintén sógorházasság által született. Júda elsőszülött fia Hér volt (1 Móz. 38: 7), akit gonoszsága miatt az Úr megölt. Támárt, az ő feleségét férjhez adták Onánnak, de Onán gonosz okokból nem akart magot támasztani bátyjának, ezért az Úr őt is megölte (1 Móz. 38: 10). Ekkor Júda azt ígérte, hogyha harmadik fia felnő, akkor ő fog magot támasztani Hérnek, de mikor a legkisebb fiú felnőtt (minden bizonnyal félelemből a két fia elvesztése miatt), nem adta hozzá Támárt. Ekkor az asszony fondorlatos módon teherbe esett apósától, és ikreket támasztott meghalt férjének (1 Móz. 38: 27-30): Pérect és Zerákot.

Pérec fiút nemzett, Hesront. Róla azonban semmi közelebbi adatot nem közöl a Szentírás. Neve jelentése: „zöldellő”, „virágzó”, „szép”, amiből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy egy erős és szép gyermek lehetett, akiben szülei örömüket lelték.

19. Hesron pedig nemzette Rámot, és Rám nemzette Amminádábot. Rám Hesron fiaként jött a világra. Nagyon kevés adatot tudunk róla. Csak azt tudjuk, hogy Jerahmeél és Kelubaj voltak a testvérei. Nevének jelentése: „magas”. Ez azt is jelentheti, hogy atyjához hasonlóan, ő is szép ember volt, megjelenése tiszteletet parancsolt. Egyesek úgy gondolják, hogy neve az Adonirám rövidítése. Ebben az esetben neve az Úr magasztosságára, nagyságára utalna. Ha így van, akkor ebből arra következtethetünk, hogy életében fontos szerepet játszott Isten, Akinek magasztossága ott lebegett a szemei előtt.

Rámot fia, Amminádáb követi ebben a rövid nemzetségi táblázatban. Neve jelentése: „népem bőkezű”, „legközelebbi rokonom”. Mivel nemzetsége fontos szerepet töltött be, és származási vonalán született meg a Messiás, elképzelhető, hogy azért adták neki ezt a nevet, mert ősei istenfélők voltak, akik megemlékeztek a Mindenhatóról, és az Ő jelenlétében éltek. Neve utalhat felmenői, Boáz és Ruth, házasságára is, ahol a legközelebbi rokon személye nagyon fontos szerepet töltött be.

20. Amminádáb pedig nemzette Naássont, és Naásson nemzette Sálmont. Naásson nevének jelentése: „kicsi kígyó”. Nagyon fontos ember volt a pusztai vándorlás során. Testvére, Elisebát (2 Móz. 6: 23), Áron főpap felesége volt. Ő volt Júda törzsének vezetője (4 Móz. 2: 3), ő képviselte az egész nemzetséget a pusztai népszámlálás során. Mind törzsében betöltött szerepe, mind a nép között betöltött szerepe azt mutatja, hogy nagy befolyással bírt, és nem mindennapi tisztelettel bírt a vándorló zsidók között. Hatalma, a nép élén viselt tisztsége folytán olyan döntések meghozatalában is részt vett, ami kihatással volt az egész népre. A pusztában vándorló népet Júda törzse vezette, és a menet élén maga Naásson ment (4 Móz. 10: 11-14). Bizonyos értelemben a legkülönbek között az egyik legkülönb volt. Istenfélelme, rátermettsége, komolysága képessé tették őt arra, hogy betöltse azt a fontos tisztséget, amit viselt.

A kimagasló apát, Naássont, egy nem mindennapi fiú követte, Sálmon. Ahogyan Naássonnak fontos szerepe volt a vándorlás során, úgy Sálmonnak fontos szerepe volt a bírák korában. Sálmon ugyanis Ráháb férje volt, aki elrejtette az Izrael által kiküldött kémeket, és ezzel megkönnyítette a zsidóknak az Ígéret Földjének birtokba vételét. Sálmon azért volt fontos ember, mert a Szentírás úgy beszél róla, mint Betlehem atyjáról (1 Kr. 2: 51, 54), olyan emberről, aki ezt a várost alapította, és akinek ez a város nagyon sokkal tartozott. Itt nincs megemlítve (mivel sok nemzetségtáblázatból ki-kimaradt egy-egy ember, kihagyva a nagyapa és az unoka közötti helyet), de a nemzetségtáblázat részese volt Káleb is, aki szintén nem egy egyszerű izraelita volt, hanem kitűnt népe fiai közül.

Itt láthatjuk igazán, milyen fontos szerepe van a szövetséges néphez való tartozásnak, és annak, hogy a szülők milyen hitben nevelik gyermekeiket. Mert Ábrahám igaz fiai sosem feledkeztek meg arról, mivel tartoztak atyáiknak, akiktől tisztességes nevet és hitre való buzdítást örököltek, és mivel tartoznak fiaiknak, akiket hitben kellett nevelniük, hogy a következő nemzedék is az Élő, Örökkévaló Isten akaratát keresse!

21. Sálmon pedig nemzette Boázt, és Boáz nemzette Obedet. Obed tehát, mint látjuk, olyan ősökkel rendelkezett, akik nemcsak magukkal törődtek, hanem sokat tettek népük felemelkedéséért is. Boáz olyan ősök leszármazottja volt, akiknek neve kötelezett. Egy olyan láncolat részese volt, amelyben minden egyes láncszem gyarapította népét, erősítette nemzetségét, és félte Istenét.

Tudjuk, hogy a szülők nem tudnak hitet adományozni gyermekeiknek, de példamutatásuk, életvitelük, hitük megélése, becsületességük olyan tündökléssel ragyog, és olyan erővel lengi körül a környezetet, amely mellett senki sem mehet el úgy, hogy valamilyen módon ne szembesülne Isten nagyságos jelenlétével. Az üdvösség arra kötelez minket is, hogy olyan példamutatással éljünk mind a világ, mind hozzátartozóink, mind közeli környezetünk előtt, hogy azok vágyjanak keresni és megtalálni a minket jellemző békességet, és boldogságot.

Boázt megérintette ősei istenfélő életmódja, és arra vezette őt, hogy maga is Jahve szárnyai alatt keressen oltalmat bűneire. Mivel a megtalálta a békességet, maga is békességet sugárzott. Mikor Ruth-ot feleségül vette, hitte, hogy Isten kegyelmesen le fog rá tekinteni, és nemcsak őt áldja meg, hanem utódait is. Obed születése nagy bizonyítéka volt annak, hogy Isten kegyelme mindazokra kiárad, akik Nála keresik az üdvösséget.

22. És Obed nemzette Isait, Isai pedig nemzett Dávidot. Isai, abból következtetve, ahogyan később Saul és Nábál nyilatkozott róla, nem lehetett olyan általánosan ismert és elismert, mint ősei, de családja elég jelentős volt továbbra is Betlehemben. Isten sosem ígéri, hogy állandó növekedést és egyre nagyobb vagyont, elismerést ad azoknak, akik őt követik, de Isten ígérete minden vonatkozik arra, hogy a hívők gyermekeire különös figyelmet szentel, és olyan áldott körülményeket, alkalmakat teremt, amelyekkel élve, azokat kihasználva, Őt megismerhetik, és az üdvösséget megszerezhetik.

Habár Isai nem volt különösebben ismert, legkisebb fia, Dávid, aki ágyékából származott, Izrael legnagyobb és legismertebb királya lett. És aki előképe volt később leszármazottjának, a legismertebb királynak, a Királyok Királyának, Jézus Krisztusnak!    

Felhasznált irodalom

Edward J. Young : An Introduction to the Old Testament (William B. Eerdmans Publishing Co., Grand Rapids, Michigan, 1949).

Gleason L. Archer: Az Ószövetségi bevezetés vizsgálata (Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, Budapest, 2000).

New Geneva Study Bible (Foundation for Reformation, 1995).

Jubileumi Kommentár

Keresztyén Bibliai Lexikon