Richard Sibbs

Megrepedt nád és füstölgő mécses

Vigasztalás a csüggedőknek és a megfáradtaknak

2014

A mű szerzője és eredeti címe:

Richard Sibbs

The Reed and Smoking Flax

puritankonyvek@gmail.com

©Hungarian translation, Pápai Ernő

2014



A megtöretettség és a nád

Ézsaiás próféta a hit szárnyain, a Szent Lélek által abba az időbe repíttetett, mikor Jézus Krisztus testben megjelent. Most a hit szemeivel úgy látja itt a jövőt, mint a jelent, és Isten nevében lehetősége van az emberek elé tárni a látottakat: „Ez az én szolgám, akit támogatok, az én választottam, akiben gyönyörködöm. Lelkemmel ajándékoztam meg, törvényt hirdet a népeknek. Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el, igazán hirdeti a törvényt” (Ézs. 42: 1-3). Ezek a szavak igen fontosak minden hívő számára. Máté nemcsak egyszerűen rájuk támaszkodik, de valóban érti is eme szavak kétségbevonhatatlan fontosságát (Mt. 12: 18, 20). Bennük, elsősorban, megmutatkozik Krisztus elhívása a szolgálatra; másodsorban, mindaz, ahogyan ez az elhívás megvalósul.


Krisztus elhívása

Isten Őt Szolgájának (Fiának) nevezi. Krisztus – Isten Szolgája, Aki az Atya által volt elhívva és kiválasztva a szenvedésre, ezzel töltve be a legmagasztosabb szolgálatot. Az Ő elhívásában Isten irányunkba megmutatkozó szerelmét láthatjuk, mivel Isten az Ő szeretett Fiát odaadta érettünk a leghatalmasabb szolgálatra. A kis „ez” szó, amely a mondat elején áll, arra késztet minket, hogy egy pillanatra megálljunk, és gondolatainkat a mennyei magasságokba emeljük. Állj meg, ember, mik a te csüggedéseid, problémáid és szenvedéseid? Íme, a Fiú, Akiben a nyugtalankodó lélek nyugalmat találhat. A legveszélytelenebb hely a kísértések és szenvedések idején – a Krisztusban levés. „Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét!” (Jn. 1: 29). Az, Akire Isten ujja mutat, különleges módon nyugtatgatja a lelkeket, különösen akkor, ha a vigasztalásra szoruló nemcsak Krisztusra tekint, hanem az Atyára is, Aki elküldte Őt. Mindenben, amit a Fiú értünk tett, látnunk kell az Atyát, „Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával” (2 Kor. 5: 19).

Milyen hitbeli fogódzónak kell lennie annak, hogy az Atya Isten, Az, Akit mi gyalázunk bűneinkkel, megbékül velünk az üdvösség műve által! Milyen vigasztalásnak kell lennie annak, hogy Isten szerelme Krisztusban nyugszik, Aki jóakarattal van az Atya! Ha azonban mi Krisztusban vagyunk, ez azt jelenti, hogy Isten jóakarattal van irányunkba is! Isten nemcsak egy részét szereti Krisztusnak, hanem az egészet, azokat is, akik Őbenne vannak. Ezért törekedjetek arra, hogy Krisztus átöleljen benneteket, és ott merüljetek el Isten szeretetében, építsétek hiteteket a Megváltóra, Akinek minden hatalom a kezében van.

Nézzétek, vajon nem vigasztalás-e az, hogy Krisztus szolgálatra való elhívásában részt vesz Isten mindhárom személye: az Atya teljhatalommal bízza meg a Fiút, a Szent Lélek megszenteli őket, míg a Fiú él azokkal, betöltve közbenjárói szolgálatát. Üdvösségünk a Szentháromság megingathatatlan egységén nyugszik.


Hogyan hív el Krisztus

Az Ézs. 42: 1-3 azt mondja, hogy Krisztus mindezt alázatosan teszi, felesleges zaj nélkül: „Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán”. Az Ő tette nincs telve olyan pompával, amely e világ jelentős embereire olyan jellemző, az Ő szavát „nem hallatja az utcán”. Mikor pedig az Ő szavát halljuk, milyen ez a hang? Nyugodt és kedves: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Mt. 11: 28). Ő kiált, de hogyan teszi ezt? „Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért” (Ézs. 55: 1). Az Ő eljövetele alázatos volt, viselkedése pedig nyájas, erről tesznek bizonyságot szavai: „A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el”.

Kikhez jött el? Azokhoz, akik – nádként meg vannak töretve, és mécsesként füstölögnek. Nem a hatalmas fákhoz, hanem a nádakhoz, de nem a hibátlanokhoz, hanem a megtöretettekhez. Van-e még valami a világ szemében, ami kevesebbet ér a megtört nádszálaknál? Az Egyház gyakran valami gyenge dologhoz van hasonlítva: egyszer úgy, mint a galamb a ragadozó madarak között, másszor, mint szőlőfürt a vadszőlők közepette, megint máskor – mint bárány a farkasok között, végül asszonyhoz van hasonlítva, mint gyenge edényhez.

Isten gyermekei – olyan nádszálak, amelyek megtérésük előtt, sőt sok esetben megtérésük után is, – megtöröttek. A megtérésük előtt mindenki (kevés kivételt képeznek azok, akik az Egyházban nevekedtek, akiket Isten különleges kegyelmével még gyerekkorban hittel ajándékozott meg) valamilyen lelki szinten meg volt törve. Habár nem mindegyik egyformán volt megtörve, mégis meg voltak törve. Így is mondhatnánk: az embert természetétől, talentumaitól, életvitelétől függően, Isten különböző módon üresíti meg, és mikor azok megértik, hogy semmik maga magukban, Ő kezdi felhasználni őket az Ő szolgálatában.


Mit jelent lelkileg megtörtnek lenni

A megtöretett nád – olyan embert takar, aki elszomorító helyzetben van, és aki ennek tudatában is van, Krisztushoz menekül segítségért. A nyomorult állapot ahhoz vezet, hogy az ember elkezdi látni bűneit, amelyek ezt az állapotot okozták. A bűn ügyesen leplezi magát, de mikor a bűn elviselhetetlen súlyától és az azt követő szenvedéstől az ember megtörik, a bűn igazi képéről lehull az álarc. Az ember elkezdi érezni azt, olyan világosan, hogy minden megtörik benne, és mikor már nem érez több erőt magában ahhoz, hogy valamit változtatni tudjon a helyzeten, akkor másokhoz fordul segítségért, abban a reményben, hogy bizonyos megkönnyebbülést nyer, de még mindig nem a kegyelemre apellál. A reménység szikrája, amely ellene áll a kétségeskedésnek és a félelmeknek, amelyek testiek, füstölgő mécsessé teszi őt. A megtört nád és a füstölgő mécses egyesülése fájdalmas állapotba sodorja az embert, amelyet Krisztus „lelki szegénységnek” nevez (Mt. 5: 3). Ilyen állapotában az ember tudja, hogy mit akar; azon kívül, hogy érti, hogy felelős tetteiért, de nincs eszköze, hogy annak segítségével valamit tenni tudna, éppen ezért sír a bűnös ember. Mivel nem rendelkezik igazsággal, „éhezi és szomjúhozza” annak megszerzését, és mivel vannak előtte üdvösséges példák, más emberek, ugyanakkor ígéretei is, amelyeket az Úr adott, elkezd reménykedni.



A megtöretettségből származó áldások

Az ilyetén megtöretés előfeltételezi azt, hogy a Szent Lélek helyet készített magának ennek az embernek a lelkében, és ezért megfoszt minket a büszkeségtől, az alávalóságtól és az önmagunkba való bizodalomtól, rámutatva az embernek arra, hogy ő természete szerint kicsoda is ő valójában. Szeretünk menekülni magunktól. Hazánkat otthagyva, elmegyünk egy „távoli vidékre”, egészen addig idegenek vagyunk benne, míg Isten nem kelti bennünk azt az érzést, hogy elgondolkozzunk azon, hogy „Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok” (Lk. 15: 17). Isten megtör minket, ahogyan a tékozló fiút is megtörte. Valójában eléggé nehéz dolog a süket szívet arra kényszeríteni, hogy könnyezzen és kegyelemért könyörögjön. Nézzetek a bűnözőkre! Mikor kezdenek el kegyelemért könyörögni és sírni? Akkor, amikor a hóhér veszi a korbácsot és elkezdi őket korbácsolni, nem előbb. Ez a helyzet szíveinkkel is: csak a fájdalmat megtapasztalva kezd kegyelem után nézni.

A megtöretés újból csak arra késztet minket, hogy elkezdjük értékelni Krisztust, és az evangélium valóban örömhírré válik számunkra. A világi erkölcs fügefa levelei többé nem tudják elrejteni azt a sok gonoszságot, amely lakozást vett bennünk. Megtöretés nélkül a szükséges kegyelem nem lesz értékelve.

Éppen ezért Isten a saját útjaira tereli az embert, megtörve lelkében azt, hogy a világot nagyra tartsa. Az Ő Szent Lelkével lerombolja az emberi értelem erősségeit és magaslatait, és „minden okoskodást”, mivel az ember maga magában nem feddi meg azt (2 Kor. 10: 5). A felfuvalkodott szívet a megtérés előtt meg kell alázni, de a megtérés után a Szent Lélek begyógyítja ezeket a sebeket, és megszentelve azt, új energiákat bocsát rendelkezésére.

Azonban a megtérés után is szükség van a megtöretésre ahhoz, hogy emlékezzünk arra, hogy mi csak nádszálak, és nem tölgyek vagyunk. Időről időre szükségünk van az erre való emlékezésre, különben felfuvalkodnánk és megfeledkeznénk arról, hogy csak az Úr kegyelméből élünk. Ezen kívül, mikor az erőtlen keresztyének azt tapasztalják, hogy az erősek is megtöretnek, nem keríti őket hatalmába a csüggedés. Látjuk Péter apostolt, aki azért sír, mert megtöretett (Mt. 26: 75). Oh, ez a nádszál túlságosan is magasra emelte a fejét, mikor azt mondta: „Ha mindenki meg is botránkozik benned, én soha meg nem botránkozom” (Mt. 26: 33). Isten embereinek hasonló példákra van szükségük. A hit titánjainak hősies tettei nem vigasztalják meg úgy az Egyházat, mint megtöretésük. Nézzétek, a Szent Lélek hogy „törte meg” Dávidot (Zsolt. 32: 3-5). A csüggedés belemarkolt a király szívébe, és csillapíthatatlan fájdalommá nőtt, olyan szinten, hogy Dávid azt gondolta, hogy csontjai is összetörtek (Zsolt. 51: 10). Feltárta Isten előtt a vétkét, és Isten levett a válláról a bűn terhét. Ezékiás is hasonló módon beszélt arról, hogy Isten „úgy törte össze minden csontomat, mint az oroszlán. Reggeltől estig végez velem” (Ézs. 38: 13), míg választott edényéhez, Pálhoz, angyal volt küldve, hogy ne fuvalkodjék fel (2 Kor. 12: 7).

A fentebb elmondottakból azt a következtetést tudjuk levonni, hogy nekünk nem szabad elítélnünk magunkat vagy másokat azért, hogy Isten a megtérés után is „megtöri” a hívőket. Maga Krisztus is „vétkeinkért kapott sebeket” (Ézs. 53: 5), és mindez azért van, hogy ne gondoljuk azt, hogy a hit a fájdalomtól való garantált védelmet biztosít.

A tisztátalan emberek nem ismerik azokat az utakat, amelyeken az Úr az Ő gyermekeit a menny felé vezeti, ezért azt tanítják, hogy a szenvedések a hitetlenséget vagy a kishitűséget bizonyítják, habár valójában minden ellenkezőképpen van. Nagyon nem könnyű elvonni az embert a bűnös természetétől, és olyan irányba vezetni, ahol a kegyelem uralkodik. Ahhoz, hogy meggyógyuljunk, először meg kell tapasztalnunk a megtöretés fájdalmát.




Krisztus nem töri el a megrepedt nádat


Emlékeznünk kell arra, hogy betöltve küldetését, Krisztus sosem törte le a megrepedt nádat, és nem oltotta meg a füstölgő mécsest. Éppen ellenkezőleg, Ő megáldja ezeket minden lelki áldással.


Hogyan fordul Krisztus a megrepedt nád felé

Az orvos, függetlenül attól, hogy a betegnek fájdalmat okoz, nem pusztítja el őt, hanem arra törekszik, hogy meggyógyítsa azt. A sebész, kezébe véve a szikét, bizonyos szervek teljességét megbontja, de nem fogja szétmetszeni az illető beteget. Az az anya, aki magához öleli beteg gyerekét, nem fogja elvetni magától ezt a gyereket pusztán azért, mert nem kevés fájdalmat okozott neki. Hol mutatkozik meg jobban az irgalom: a forrásnál vagy a sodrásban? Kiben van több kegyesség: bennünk vagy Istenben?

Krisztus minden megtöretett emberhez kegyelmes. Velük való viszonyában úgy lép fel egyszer, mint a Vőlegény, másszor, mint Pásztor, megint másszor, mint Idősebb Testvér; vajon valaki ezek közül képes lenne-e kettétörni a szeretett lényt? Vajon azok közül, akik kegyelemből kiválasztattak, és az Ő szerelme által születtek újjá, nem érné el a végcélt? Fordítsatok figyelmet az Ő lényére: Ő az Isten Báránya, és az Ő neve is sok mindent elárul – Jézus a Megváltó, maga Isten nevezi Őt így. Miben mutatkozik meg elhívása? „Hogy bekötözzem a megtört szíveket” (Ézs. 61: 1). A keresztség során leszállt Reá a Lélek galamb formájában, és Ő maga, Aki a Közbenjáró olyan alázatosan töltötte be küldetését, mint egy galamb.

Nézzétek, az Ő szolgálatából áldás fakad! Mint próféta, áldással jön felénk: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt. 5: 3). Arra hívja a megfáradtakat és meglankadtakat, hogy Hozzá jöjjenek áldásért: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Mt. 11: 28). Szívét átjárja a fájdalom, mikor azt látja, hogy az emberek szenvednek: „Amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül” (Mt. 9: 36). Krisztus sosem fordított hátat azoknak, akik Hozzá akartak jönni, habár sokan hátat fordítottak Neki. Ő azért jött, hogy papként meghaljon azokért, akik fellázadtak Ellene. Testben lévén, Ő maga adott példát a tanítványoknak az imádságra, ajkukra adva az Úri Imádságot, szívükbe pedig – a Szent Lelket. Könnyeit hullatta azokért, akik az Ő vérét ontották, és elrejtette az Ő tanítványait az Isten haragja elől. Ő – egy alázatos Király, az Ő trónusához nyitott ajtó vezet a sírók, a szegények, és az erőtlenek számára, Ő telve van az irántuk érzett együttérzéssel. Ő – a „Békesség Fejedelme” (Ézs. 9: 6). Nem azért volt-e Ő megkísértve, hogy segítsen azokon, akik „kísértésbe esnek” (Zsid. 2: 18)? Vajon nem jogosan várjuk-e el a Közbenjárótól (1 Tim. 2: 5), Aki valamikor egy volt közülünk, hogy irgalmas legyen? Ő bármiféle nyavalyának az Orvosa, különösen az ember szívével való problémáké. Ő azért halt meg, hogy meg tudjunk mosni az Ő vérével sebeinket, és az Ő halála által bűneinkből való üdvösséget tudjunk szerezni. Vajon a mennyekben megváltozott volna az Ő szíve? „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” – fordult a mennyből a föld felé, emlékezve azokra az időkre, mikor az Ő lábai ezen a földön jártak (Csel. 9: 4). A Júda törzséből származó oroszlán darabokra szaggatja azokat, akik azt mondják: „Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék felettünk” (Lk. 19: 14). Ő azonban nem mutatja meg erejét azokkal szemben, akik az üdvösség miatt vannak megtörve.


Gyakorlati alkalmazások

1. Mire, ha nem arra tanít mindez minket, hogy „Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk” (Zsid. 4: 16) a csüggedés óráiban? Ha Ő a bűnösökhöz jött, akkor a vétkeinknek a fénytelen homályba kell-e taszítaniuk minket? Meg vagytok törve? Nyugodjatok meg, – Ő nem azért jött, hogy elveszítsen benneteket, hanem azért, hogy elhívjon benneteket. Ne rejtsétek el sebeiteket, ahogyan azt az ördög tanácsolja nektek, hanem mutassátok meg azokat az Úrnak. Még ha reszketnétek is a félelemtől, menjetek Krisztushoz, mint az a szerencsétlen asszony: „Ha csak megérinthetem ruháját, meggyógyulok” (Mt. 9: 21). Ő gyógyulást ad. Bátran járuljatok Elé, úgy, ahogyan testben vagytok, hisz Ő – test a testetekből és csont a csontotokból. Nem féljetek Isten elé járulni, hisz Közötte és közöttetek áll a Csodálatos Közbenjáró, Aki nemcsak Barátotok, hanem Idősebb Testvéretek és Vőlegényetek is.

Hallgassátok meg, mit mond az angyal: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz” (Lk. 2: 10). Az apostol is biztat bennünket: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek” (Fil. 4: 4). Pálnak volt alapja így beszélni, és felhívni erre a figyelmünket. A békesség és az öröm – az Isten királyságának fontos gyümölcsei. Ne vessétek meg a felhívást, ha képtelenek vagytok örülni a világnak, örüljetek az Úrnak. Az Ő jelenléte a leghomályosabb helyet is olyanná változtatja, ahol többé nincs helye a félelemnek. „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” – mondta az Ő tanítványainak, akik Őt szellemnek nézték (ld. a Mt. 14: 27-et!). Ahol Ő jelen van, nincs helye a félelemnek.

2. Nyugtassuk meg magunkat azzal a gondolattal, hogy Krisztus minket megtörve, először megsebesít bennünket, majd bekötöz minket. Nincs kétség afelől, hogy a mennyben abszolút egészséges lelket fognak kerülni. Krisztus miértünk volt megkísértve, és Ő tudja, hogy mit jelent megkísértve lenni; a megrepedt nádat ezért Ő nem töri el, és nem engedi meg, hogy a füstölgő mécsest az ördög, az ordító oroszlán, megeméssze.

3. Hasonlítsátok össze, hogyan cselekszik a Sátán, és hogyan tesz Krisztus. Egymásnak teljesen ellentétes módon. A Sátán akkor támad, mikor gyengék vagyunk, ugyanúgy, mint ahogyan Simenon és Lévi megtámadták azt a várost, ahol Sikem élt (1 Móz. 34: 25). Krisztus azonban az ördög és a bűn ütötte résre áll. Ő „bekötözi a megtört szíveket” (Ézs. 61: 1), irgalmasan gondot visel a gyengékre és a betegekre, ahogyan az anya gondoskodik gyermekéről. Ezen kívül, Ő arra biztatja a leggyengébbeket, hogy támaszkodjanak a leg Erősebbre. A szőlővessző nem létezik maga magában, szüksége van egy biztos támaszra, – ugyanúgy a gyengéknek elengedhetetlenül szükségük van egy biztos támaszra. A mi drága Megváltónk éppen ez a támasz.



De akkor ki a megrepedt nád?

Kérdés: Honnan tudhatjuk, hogy erre a fentebb leírt kegyelemre mi is támaszkodhatunk?

Válasz: 1. Esetünkben nem a kereszt által való megtöretésről van szó. Itt inkább a bűn általi megtörésről beszélhetünk. Mikor a lelkiismeret elkezd vétket érezni a bűn miatt, akkor a lélek elkezd aggódni az érte járó büntetésen. Minden kis probléma összefolyik a nagyokkal, és hatalmas BŰNNÉ alakul át. Nézzétek, a vér minden egészségtelen részecskét az egészségtelen testrészhez fog szállítani, és ott koncentrálja azokat. Éppen így van az adóssággal is, az összes hitelező ráveti magát az adósra, ha azt börtönbe akarják zárni. Éppen így történik minden, mikor felébred a lelkiismeret. Minden korábbi bűn egy közösbe áll össze, és a törés kibírhatatlanul fájdalmassá válik. Mag a megtört egyén eközben Annak a kegyelmével töltekezik be, Aki őt megtörte. „Mert ő megsebez, de meg is gyógyít, megver, de be is kötöz bennünket” (Hós. 6: 1). Az Úr megtört engem a bűneim miatt, de meg is gyógyít belőlük.

2. Újból csak, a megtöretett egyén most már a bűnt a legnagyobb gonoszságnak fogja tartani, míg Isten irgalmát a legnagyobb jónak.

3. Elkezd tetszeni neki a kegyelemről szóló üzenet.

4. Az előbbi önhittség eltűnt, a megtört embernek úgy tűnik, annyit sem ér, mint az a port, amit lábaival tapos.

5. A mások iránti negatív hozzáállás elpárolog, és az Urat félők felé való szimpátia növekszik.

6. Megjelenik az abban való meggyőződés, hogy az Isten előtt járók a legboldogabbak az emberek között.

7. Elkezd félni az Isten Igéje előtt (Ézs. 66: 2), és tisztelettel viszonyul azokhoz, akik ezt átadják neki (Róma 10: 15).

8. Az egyházi ceremóniák formalizmusa háttérbe szorul, az válik sokkal fontosabbá, ami a lélekben történik.

Kérdés: Hogyan tudjuk mi elérni ezt az értelembeli állapotot?

Válasz: Először is, úgy kell fogadnunk a megtöretést, mint olyan állapotot, amire Isten vezetett bennünket, és mint olyat, amire kötelességszerűen el kell jutnunk. Mind ez, mind az elengedhetetlen eszköznek minősül. És ha Isten megtöretésünk mellett döntött, nekünk alázatosan kell elfogadnunk az Ő akaratát. Mikor Ő megaláz bennünket, nekünk alázatosakká kell válnunk, és nem szabad ennek ellene állnunk, különben megtörténhet az is, hogy Ő megkettőzi a nyomást, a mi érdekünkben. Értelemmel viszonyuljunk Jézus Krisztus minden tette iránt, még akkor is, ha azok nem tetszenek nekünk, vagy nem érthetőek számunkra, tudva azt, hogy Ő visszavezet minket az Atyai házba. Az Ő törekvései, hogy megtörjön minket, találjon közösséget annak elfogadásával, hogy mindent az Ő kezéből fogadunk el, és mikor elfogadjuk mindezt, akkor készek legyünk arra, hogy saját magunk is megtörjük magunkat. Ha ez nem történne meg, akkor keseregjünk saját nyakasságunk felett, és mondjuk azt: „Uram, mi ez a csökönyösség az én szívemben”? Elengedhetetlen, hogy megfékezzük lázongó szívünket, amely keménységünkből származik, és próbáljunk elszaladni a bűn elől. Nekünk kötelességünk felnézni a bűneinkért megfeszített Krisztusra, feltekintenünk Arra, Aki bűneink döftek át. Azonban minden törekvésünk haszontalanná válik, hacsak Isten Szent Lelke meg nem pirongat minket, be nem takarja bűneink minden szégyenét, és nem állít minket a veszedelem felé vivő úton. És akkor felszakad szívünkből az irgalom hangja. A bűn felismerése alázatot eredményez. Éppen ezért könyörögjetek Istenhez azért, hogy Ő hozza el a világosságot lelkünk minden zugába, megvilágítsa minden rejtett sarkát, és tépje le a szívünket beborító pókhálót.

Nehéz meghatározni azt az erőt, amely szükséges a megtöretéshez, de annak meg kell felelnie a következő követelményeknek:

a) képesnek kell lenni arra, hogy értékelni tudjuk Krisztust, és megértsük, hogy Ő elengedhetetlen számomra;

b) képesnek kell lenni arra, hogy megértsük: változásoknak kell bennem végbe menniük, még ha ehhez arra is van szükség, hogy levágjam jobb karomat, vagy kivájjam a szememet.

Mindemellett meg van annak a veszélye, hogy megtöretésként fogjunk fel kis átéléseket, olyanokat, amelyek nem törések, azzal magyarázva mindezt, hogy Krisztus nem töri el a nádszálat, ezért ha valami nyugtalanít, akkor mindezt törésnek fogom értékelni. Ezért fontos tudni, hogy nem mindenfajta csüggedés vagy félelem az, ha az ember „lehajtja fejét, mint a káka” (Ézs. 58: 5), nem minősül törésnek – mindezt a Bűn felismerése nagy kezdőbetűvel.

És még valami, ha elfogultak vagyunk magunkkal szemben, utat nyitunk Istennek arra, hogy – megtörjön bennünket. Ez után késedelem nélkül meg kell térni. Másik oldalról viszont, egyes lelkek számára az a veszély áll fenn, hogy túlfeszítsék a húrt, és eltörjék a nádat. Az ember nem bírja elviselni a reá zúduló nyomást, és megtörik véglegesen, vagy akár meg is hal. Minden lélek számára nagyon óvatosan kell megválogatni a nyomás mértékét, nem feledkezve meg Krisztus irgalmáról és a kegyelemről. Újból csak, jobb a mennybe nemcsak megtörtként, de egyes helyeket áttörtként kerülni, minthogy egészségesen szálljunk a pokolba. Ezért, ne siessetek letépni a kötést a nem begyógyult sebről, a gyógyír hadd tegye meg hatását. A bűnnek mennie kell, Krisztusnak pedig maradnia. Emlékezzünk arra, hogy a bűn – minden gonoszság gyökere, és habár csüggedést hoz, de éppen ez a csüggedés nyitja meg a bűn megsemmisítésének útját.

Kérdés: Vajon nem töretünk meg akkor, ha jobban csüggedésbe esünk a szenvedéstől, mint magától a bűntől?

Válasz: Nem, habár néha csüggedésünk, amelyek a külső körülményekből fakadnak, a lélek számára nehezebbé válhat annál a csüggedésnél, amit Isten megszomorítása kapcsán tapasztalok. A helyzet megoldása a hitre van hárítva, annak szikrája mindent megváltoztathat. Honnan vegyük azonban ezt a szikrát, különösen akkor, ha minden fajta természeti csapás történik: például áradás, földrengés, komoly betegség? Jakab apostol azt írja, hogy ha valaki megbetegedik közülünk, akkor „Hívassa magához a gyülekezet véneit” (Jak. 5: 14). Ők arra hivatottak el, hogy a gondolatokat a helyes mederbe tereljék – az evangélium irányába. Isten elfogadja azokat az imákat, amelyek telve vannak keserűséggel, panasszal és csüggedéssel – példa erre a 6. zsoltár. „Hiszen tudja, hogyan formált, emlékszik rá, hogy porból lettünk” (Zsolt. 103: 14). Erőnk nem vasból öntött dolog.

Isten hűséges marad irányunkba, mint az Ő teremtményei irányába, ezért Ő „hű Teremtőnek” van nevezve (1 Pt. 4: 19). „Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni” (1 Kor. 10: 13). A törvény egyes parancsolatai azért adattak, hogy ellene álljanak, gátat vessenek az ember kegyetlenségének, Isten például megtiltja, hogy kegyetlenül bánjunk az állatokkal: „Ne főzz gödölyét anyjának tejében!” (2 Móz. 23: 19), és „A nyomtató ökör száját ne kösd be” (1 Kor. 9: 9). Csak a „barmokról gondoskodik-e Isten”, vagy odafigyel a teremtés koronájára is? Ezért nekünk is együttérzést és türelmet kell mutatnunk Isten azon gyermekei iránt, akik bizonyos helyzetben megtorpantak. Isten Jóbot alázatos és türelmes embernek tartotta, akit nem fertőztek meg a vétkes indulatok. A haldokló újból feltámad, és a bűn miatti kesergés megújul, függetlenül attól, hogy most minden természetes módon összefüggésben van a komoly veszteségek gondolatával, és saját magunk iránti sajnálattal. Azok a patakok, amelyek éltető erek táplálnak, vígan csobognak a földellő fű közepette, míg az állott vizűek – kiszáradnak. Jézus Krisztus – a kiapadhatatlan forrás.

Buzdításunk befejezéseképpen hozzá kell tennünk, hogy a megtöretés és a hozzá való türelmes viseltetés a végén váratlan megnyugváshoz fog vezetni, mellesleg szólva, minél elképzelhetetlenebbnek tűnik a vigasztalás, annál hatékonyabb lesz az. Nagy többségben a hívők teljesen nem veszítik el Krisztust a tekintetük elől. A szent csüggedés táptalaja a reménységnek, csak Istennél „talál irgalmat az árva” (Hós. 14: 4). Az árváknak atyára van szükségük, és az Atya azt mondja: „Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos lelkűvel is. Felüdítem az alázatosak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét” (Ézs. 57: 15). Krisztus bárányai – gyönge teremtmények, nekik folytonosan hiányzik valami. Ő azonban kész kielégíteni minden szükséget, megkeresi az eltévedt juhot, és megtalálva azt, visszaviszi a nyájhoz. „Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszaterelem, a sérültet bekötözöm, a gyengét erősítem, a kövérre és az erősre vigyázok; úgy legeltetem őket, ahogy kell.” (Ez. 34: 16). Neki különös gondja van a legelesettebbekre. „Mint pásztor, úgy legelteti nyáját, karjára gyűjti a bárányokat, ölébe veszi őket, az anyajuhokat szelíden terelgeti” (Ézs. 40: 11). Azt parancsolta Péternek: „Legeltesd az én bárányaimat!” (Jn. 21: 15). Mindennél jobban a szenvedő lélek kiáltására nyitott. Krisztus követői az Ő halála után voltak a leggyámoltalanabbak, és Ő, feltámadása után, az asszonyokat küldte el hozzájuk: „De menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak” (Mk. 16: 7). Krisztus tudta: azért csüggedtek, mert elhagyták Őt, és meg kell vigasztalni őket. Olyan alázatosan erősíti meg Tamás hitét, hogy még megengedte, hogy hozzáérjen sebeihez is.



Füstölgő mécses


Szolgálatában, Krisztus nem oltja meg a füstölgő mécsest (ez alatt a Szent Lélek munkáját értjük az ember szívében), éppen ellenkezőleg, mindez úgy szétfújja a parazsat, hogy az elkezd lángolni. A füstölgő kanóc nem sok fényt ad, gyenge a lángja, és a lámpabél inkább füstöl, mintsem égne. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a megtérés előtt az ember a kegyelemnek csak korlátozott hatását tapasztalja meg, és elkezd „fulladozni” a világi környezetben (füstben), Krisztus azonban nem oltja meg a füstölgő mécsest.



Az elején a kegyelem hatása korlátozott

A hit értelmében, a keresztyének lehetnek kiskorúak, ifjak, felnőttek és öregek. Hitük mustármagnyi lehet (Mt. 17: 20), és a kegyelem az elején gyakran kevésnek tűnik, utána azonban a dicsősége csak még nagyobb lesz. A növekedéshez sok időre van szükség: minél összetettebb egy élőlény, annál többet követel. Az ember a legtökéletesebb élőlény, és a felnőtt korra csak fokozatosan jut el. A haszontalan dolgok, mint például a gombák, vagy Jónás növénye, gyorsan nőnek, de ugyanolyan hamar adatnak át az enyészetnek is. A tökéletessé válás folyamatosan nő, maga mögött hagyva a fejlődés bizonyos stádiumait. A tölgy példának okáért egy makkból nő ki, és fejlődésében jó néhány szakaszt lehet megkülönböztetni. Ugyanez történik a keresztyénnel is; de nemcsak a keresztyén emberrel, – magával Krisztussal is. „Az Úr gyökere ága” Dávid házából származott, Jesse jelentéktelen nemzetségéből, és „mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből” (Ézs. 53: 2). Kinőve az alacsony sorból, Ő elérhetetlen magasságban ment fel. Az igazság fája gyökeresen különbözik azoktól, amelyek a paradicsomban voltak, az utóbbiak az elején tökéletesek voltak, telve erővel, szentséggel, míg az elsőnek át kellett törnie a zöldellő erdő káoszán. Azok, akik elérték az igazságot, nem mindig voltak ilyenek. Nézzétek meg, a fák magjaiban benne vannak az eljövendő törzsek, ágak, rügyek, és gyümölcsök. A nádban levő apró szikra az a mag, amelyben el van rejtve a szentek jövőbeli ereje és gyümölcse.

Ezért nem szabad elcsüggednünk, ha nem tapasztaljuk a kegyelem erőteljes jelenlétét, inkább úgy kell magunkra tekintenünk, mint akik arra vagyunk elhívva, hogy „hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben” (Ef. 1: 4). Úgy tekintünk majd tökéletlenségeinkre, mint olyan lépcsőkre, amelyek a tökéletesség felé visznek bennünket, amelyeket fel kell emelkednünk a szentségig úgy, hogy közben nem emeljük mások fölé magunkat, de túlságosan azért le sem alacsonyítjuk magunkat. A meglankadás óráiban majd úgy tekintünk magunkra, ahogyan Krisztus is szemlél bennünket. Ő nem azért értékel minket, hogy kik vagyunk, hanem azért, hogy kikké válunk, Ő látja a végcélt. A földből alighogy kibújt csírában felismerjük a fát, és fának nevezzük, habár még nem olyan, mint egy fa. „Mert akik gúnyolódtak a kicsiny kezdet napján, azok is örülni fognak” (Zak. 4: 10). Krisztus nem tesz ilyet, és másoknak is megtiltotta: „Vigyázzatok, hogy egyet se vessetek meg e kicsinyek közül” (Mt. 18: 10).

A dicsőséges angyalnak nincs megengedve az, hogy lenézéssel viszonyuljon „e kicsinyekhez” – akik kicsik a saját szemükben, és a világ szemében is. Még a kicsiny kegyelmi hit is hatalmas erővel rendelkezik, és sokat érő. Krisztus nagyra értékelte a kicsit és jelentéktelent. Betlehem – egy kis városka volt (Mik. 5: 2; Mt. 2: 6), ennek ellenére azonban minden városnál ismertebbé vált: hisz Krisztus benne született meg. A második templom jelentéktelenebb volt az elsőnél a maga grandiózusságában és gazdagságában, de „Nagyobb lesz e későbbi templom dicsősége, mint a korábbié volt, mondja a Seregek Ura” (Agg. 2: 9), mivel Krisztus bement rajta. A templom Ura bemegy Ő saját templomába. A szem pupillája nagyon kis szerv, mégis nagyon értékes. Nincs semmi a világon, ami értékesebb lenne a kegyelem harmatjánál.


A kegyelem dolgainak a test megnyilvánulásaival való váltakozása

A kegyelem mértéke nemcsak kicsi, de váltakozik is a bűnös test megnyilvánulásaival, ezért a keresztyén nagyon hasonlít a füstölgő mécsesre. Ebből azt láthatjuk, hogy a kegyelem nem győzedelmeskedik azonnal az enyészetre ítélt test felett. Marad valami, amivel küzdenie kell az embernek. Ahhoz azonban, hogy valami jót tegyen az ember, szüksége van Krisztusra. Még mikor könyörgünk is, szükségünk van az Ő közbenjárására, hogy Ő kijavítgassa a mi erőtlen imáinkat. Vizsgáljuk meg a füstölgő mécses megjelenéseit, vagyis a Szent Lélek munkáját a csalárd szívben.

Mózes a Vörös-tengernél nehéz helyzetbe került: nem tudta, hogy merre menjen, mit mondjon, és mit tegyen. Istenhez kiáltott. Kétség kívül, Mózes lelkében harc dúlt. A nehéz helyzetekben nem tudjuk, hogy mit mondjunk imáinkban, de „segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal” (Róma 8: 26). A megtört szívek megtört imákat mondanak.

Mikor Dávid Ákis király elé került, „félkegyelműnek tettette magát előttük, eszelősként viselkedett köztük, firkált az ajtószárnyakra, nyálát pedig a szakállára csurgatta” (1 Sám. 21: 13), de mindebben a „füstben” mégis volt egy kis szikra. Nézzük meg, ezzel kapcsolatban milyen gyönyörű szavak voltak lejegyezve a Zsoltárokban: „Én már azt gondoltam ijedtemben, hogy eltaszítottál magadtól. De te meghallgattad könyörgő szavamat, amikor hozzád kiáltottam segítségért” (Zsolt. 31: 23). A hozzád kiáltottam – az a tűz, amelyet a kis szikra csiholt. „Uram, ments meg minket, elveszünk!” – mondták a tanítványok (Mt. 8: 25). Itt sok füst van, mégis jelen van a hit és a Krisztushoz való könyörgés, vagyis a tűz.

Hiszek, Uram” – az áldott tűz jelenlétét mutatja a szívben, mikor minden felesleges dolog megégett.

Hiszek, segíts a hitetlenségemen!” (Mk. 9: 24) – ez füst. Jónás sírt: „Azt gondoltam, hogy eltaszítottál engem magad elől” – ez szintén füst, de a „bárcsak újra megláthatnám szent templomodat” (Jón. 2: 5) – már tűz.

Én nyomorult ember!” – mondja Pál apostol (Róma 7: 24), a test hatalmát értve alatta (vagyis a füstöt), utána azonban az Úr dicsérete következik: „Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” (Róma 7: 25) – ez már tűzláng, az evangélium csodás fénye, a kegyelem munkájának bizonysága.

Aludtam, – mondja a Menyasszony - Egyház – de ébren volt szívem” (Én. 5: 2).

A hét gyülekezet, amely arany gyertyatartókén jelenik meg (Jel. 2-3), jellemzésében több füstöt és kevesebb fényt találunk, ennek ellenére van bennük fény.

Miért jött létre akkor mégis ez a váltakozás? Azért, mert a keresztyénekben két lényeg van: a test és a lélek, az enyészet és a kegyelem. A végcél azonban az, hogy megóvassunk attól a két szirtnek való ütközéstől, amelyekre a természetes törekszik. Ez a két szirt – a megnyugvás és a büszkeség, ezért a füstölgő mécses behatárolása azért is van, hogy ne a Megszentelődés, hanem a Megváltás kikötőjében keressünk menedéket. A láng a felső részében a legtisztább, – ez a megszentelődés csúcsa, ezt csak a mennyben fogjuk elérni, és habár a legalján nem olyan tiszta, mégis ott vannak annak az alapja, amelyből az egész láng kiindul, és ez nem más, mint – a megigazulás.

A hívő ember az aránytalan lángra emlékeztet minket, egyszer a kegyelemre hasonlít, másszor saját testére. Úgy tűnik neki, hogy a kegyelem nem is érintette meg őt, mikor a testi dolgaira tekint. Függetlenül azonban attól, hogy szereti Krisztust, az Ő sákramentumait és az Ő gyermekeit, annak ellenére gyakran kételkedik abban, hogy Hozzá tartozik. Tekintsetek meg egy nem megfelelően égő lámpást: úgy tűnik néha, hogy teljesen bealudt. A hívőnek úgy tűnik, hogy meg van váltva, néha meg úgy, hogy nem.



Krisztus nem oltja be a füstölgő mécsest


Ezen kívül, figyelmet kell fordítanunk arra, hogy bármilyen gyenge keresztyének is lennénk, bármilyen kis kegyelmi örökséggel bírnánk is, Krisztus nem oltja el a hitnek ama kis szikráját, ami ég vagy gyengén pislákol a hívő ember lelkében. Erre két elv érvényes. Az első abban van, hogy a szikra mennyből kapott, az Ő tulajdona, a Szent Lélek által lett meggyújtva. A másik ok az, hogy Ő gondot visel dicsőségére, és azt a dicstelenséget nem engedné meg, amit a bealvás okozna. Ő kihívta gyermekeit a sötétségből a világosságra, megvilágítva előttük a kegyelem útját, úgyhogy a sötétségben csiholt szikra nemcsak véletlen dolog, az örökkévalóságtól elő volt készítve a helye a lélekben, és rothadás poshadó vizei nem olthatják be azt.



Minél kisebb a szikra, annál értékesebb a kegyelem

A kis szikrácskában különösen ott van a kegyelem. „Olyan maradt Sion leánya, mint kunyhó a szőlőben, mint csőszház az uborkaföldön, vagy mint egy ostromlott város” (Ézs. 65: 8).

Láthatjuk, hogy a Megváltó Krisztus hogyan oldja meg Tamás gondját, akit kétségek gyötörtek (Jn. 20: 27), azzal a két tanítvánnyal együtt, akik Emmausba mentek, „abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt” (Lk. 24: 21). Ő nem oltotta meg a kis tüzecskét sem ott, sem itt, még a Péterrel történt események során sem, aki megtagadta Őt. Ő maga azonban nem tagadta meg Pétert (Lk. 22: 61). „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz” (Mt. 8: 2). „Ha valamit lehet tenned, szánj meg minket, és segíts rajtunk!” (Mk. 9: 22). Mind ebben, mind abban az esetben füstölgő mécsessel van dolgunk. Ha Krisztus büszke lett volna, Ő átlépte volna ezeknek az embereknek a „ha” gondolatait. Jézus azonban kegyelmes, és a valószínűtlen „ha” gondolatot is áldássá teszi a bizakodók számára: „Tisztulj meg”! A vérfolyásos asszony reszkető kézzel érintette meg az Ő ruhája szegélyét, és gyógyultak térhetett haza. A hét gyülekezetben (Jel. 2 – 3) minden hiányosság ellenére talál jót. A tanítványok elaludtak a Gecsemáné-kertben, ezt nagyon elszomorította a Megváltót, de Ő mégis lehajolt hozzájuk: „A lélek ugyan kész, de a test erőtlen” (Mt. 26: 41).

Ha Krisztus nem lenne kegyelmes, akkor ellene ment volna a Neki kijelentett dolgoknak: „De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged” (Zsolt. 130: 4). Ezért mindenki jöhet az Ő szerelmének palástja alá, amelyet Ő kiterjeszt választottai fölé: „hozzád fordul minden ember” (Zsolt. 65: 3). Ő visszafogott és gondoskodó, „hiszen elalélna előttem a lélek, az emberek, akiket én alkottam” (Ézs. 57: 16). Krisztus szíve összetörik, mikor, mint ahogyan az Írás is mondja, az embereket eledel nélkül látja, „nehogy kidőljenek az úton” (Mt. 15: 32). Ha pedig Ő el van foglalva az Ő gyermekeinek testi szükségleteivel, akkor mennyire foglalkoztatja Őt lelki szükségük.


Az erőtleneknek nyújtott segítség

Nem szabad megfeledkezni a Krisztus természete és az ember között feszülő teljesen ellentétességről. Az ember ezért, hogy ne zavarja a füst, beoltja a tüzet. Krisztus azonban, mint ahogyan ezt már láttuk, éppen fordítva jár el, óvatosan viszonyul minden szikrácskához, a füst mennyiségétől függetlenül. Az ember kétségeskedik, hogyan is tudta Ő elhordozni a tanítványok minden tökéletlenségét? Ha azonban Krisztus meg is feddte őket, akkor mindez egyetlen célnak alávetve történt: hogy egyre jobban ragyogjanak. Reménykedhetünk-e több megértésre annál, mint amit Ő adhat nekünk, Aki által üdvösségünket várjuk? „Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk” (Róma 15: 1). „Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket: mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket” (1 Kor. 9: 22). Oh, bárcsak közülünk sokan tudnának így eljárni! Gyakran nem vagyunk együtt érzőek, hanem nyomást gyakorlunk az emberekre, és ez által elveszítjük őket.

Nézzétek, hogyan lép fel az emberi lelkek legnagyobb halásza, Pál apostol: „Hiszel-e Agrippa király a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel” (Csel. 26: 27). Utána üdvösséget kíván a királynak, és semmiféle kötelezettségekkel nem köti meg őt. Ő rája helyezhette volna mindezeket, és úgy tűnt, hogy maga Agrippa is kész lett volna erre, az apostol azonban nem akart nyomást gyakorolni az emberre, – annak önkéntesen, egyedül a Szent Lélek által, kellett eljutnia az igazság megismerésére. Az áldott Megváltó védte a tanítványokat a farizeusok támadásaitól, és sosem bántotta meg őket. Ő nem töltött új bort a régi tömlőkbe (Mt. 9: 17), és ezzel sosem idegenítette el a Hozzá jövőket, és nem kényszerítette arra őket, hogy külső vallási ceremóniákat (amire a túlságosan is elkötelezett egyházi szolgák olyan nagy hangsúlyt fektettek) végezzenek. Lesz idejük akkor is a böjtölésre, ha a Vőlegény eltávozik tőlük, és befogadják a Szent Lelket.

Azt követelni a fiatal hívőktől, hogy a jelentéktelen dolgok miatt hanyagolják a fontosabb dolgokat – nem vall bölcsességre, helyesebb lesz először megismertetni őket az evangélium elsődleges igazságaival. Akkor útjuk első szakaszában nem ütköznek bele a botránkozás kövébe. Adjatok időt és esélyt arra, és a jelentéktelen tökéletlenségek eltűnnek, ne fordítsatok túlságosan nagy figyelmet a bocsánatos ballépésekre, inkább bátorítsatok, ahol az csak lehetséges, és ne kötözzétek meg az embereket különböző vallási ceremóniákkal. Adjatok időt a meggyökerezéshez, hogy az illető felálljon, megerősödjék – mindez segít abban, hogy elkezdjük az Úrnak való szolgálatot. Emellett a másokkal való nyájas viselkedés jótékony hatással lesz saját magunkra is, jóval szigorúbban fogunk magunkhoz viszonyulni, hogy ne botránkoztassunk meg a kicsinyek közül akár egyet is, akik az Úrban hisznek (Mt. 18: 6). Az erőtlenek nagyon gyakran hajlanak a csüggedésre, viselkedésükkel segítségükre leszünk abban, hogy ne essenek bele. Egyik oldalról, a keresztyén arra törekszik, hogy ne bántsa meg a felebarátját, másikról – ne fertőztesse meg saját magát. Gondoskodva saját lelkünkről, mások lelkére is gondot viselünk. Mindemellett nem szabad megengedni, hogy az erőtlenekről való gondviselés okot szolgáltasson önmagunk megnyugtatására és az egyházi életben való engedékenységre, ami veszélyt jelenthet lelkeinkre és megfertőztetheti az Egyházat.

Ugyanakkor nem szabad könnyelműen viszonyulni más hívők ajándékaihoz, a kegyelem arra tanít bennünket, hogy figyelmesek legyünk irántuk. Meg kell értenünk szerepünket és helyünket, és nem szabad magunkra felettébb sok kötelezettséget ruházni, ami kárt okozhat nekünk, és elveszíthetjük általa környezetünk tiszteletét. Mikor a lelki vakság és a rátartiság, az illetlenség, a büszkeség és a helyzet meg nem értése összegyűlik egy emberben, akkor ez az ember Isten szemében utálatossá válik. Ezen kívül, kibírhatatlanná válik a közösség számára, tanácsai veszélyes formát öltenek, ő maga lelkileg nehezen gyógyíthatóvá válik, és képtelen lesz arra, hogy valamit megfelelő módon csináljon. Mikor Krisztus megmutatja az Ő kegyelmes erejét az erőtlenségben, akkor ez megengedi az embereknek, hogy maguk is megértsék, hogy mit jelent alázatosnak lenni. Ez nem taszítja az embert, hanem arra kényszeríti, hogy szeretettel Isten felé forduljon. Krisztus úgy jár el, hogy ne ejtse kétségbe a hívőt, hogy ne taszítsa őt el a kegyelemtől, hanem ezzel segítse őt abban, hogy meg tudja szerezni a lelki szegénységet, és ellent tudjon mondani a büszkeségnek. Krisztus nem utasítja el az embert pusztán gyengesége miatt, és senkit sem fogad el pusztán nagysága miatt. A felfuvalkodottak képtelenek megbékélni Istennel. A Mester számára abszolút nem bír jelentőséggel, milyen tanulatlan az a tanítvány, aki elfoglalta helyét az Ő iskolájának padjában. Az elsős még semmit sem tud, és a Mester nem írja elő számára, hogy azonnal ezt vagy azt megtanulja. Ő egyszerűen úgy rendezi, hogy a tanítvány, még ha az a legtapasztalatlanabb is, megértse azt, amit neki feltétlenül meg kell tanulni, – az örömhír lényegét.

Az Egyház szenved, ha annak tagjai gyengék, ezért szabadságunk által, meg kell erősítenünk őket, nyájasan, de határozottan és következetesen kell velük bánnunk. Az adott esetben a szeretetnek célja van – a gyenge támogatása és megerősítése. Az alázatosság lelkének ebben az esetben érvényre kell jutnia, nem szabad elfelejtkeznünk azonban a vesszőről sem. Valakit ki kell ragadnunk a tűzből is (Júd. 1: 23) erőnek erejével, és a meglátogatás napján az ilyenekért jutalmat nyertek. Láthatjuk, hogy Megváltónk újból és újból jajt hirdet a megcsontosodott képmutatóknak (Mt. 23: 13), mivel a képmutatók szíve annyira megrothadt, hogy az elhalt részt kemény feddéssel kell kimetszeni.

Hogy el tudjuk választani az egészséges szöveteket a betegektől, éles késre van szükségünk. Ez fájdalmat okoz, de gyógyít, úgyhogy a bűnről szóló meztelen igazság képes megváltoztatni a szívet. A kemény, de igazságos szó néha drágagyöngy és édes balzsam. A bűnös semmit sem halló védekezését nem lehet egyszerű cirógatással vagy kedves szavakkal begyógyítani. A Szent Lélek nemcsak galamb formájában száll le, hanem tűznyelvekben is, és a Szent Lélek tanít meg benneteket arra, hogyan legyetek óvatosak és értelmesek, hogy a megfelelő időben a megfelelő szavakat mondjátok. „Az én Uram, az Úr, megtanított engem mint tanítványát beszélni, hogy tudjam szólni igéjét az elfáradtaknak” (Ézs. 50: 4). A gyengének segítséget kell nyújtani, míg az erőst – fékezni kell. Jákób nem terelhette a jószágot gyors tempóban, ha „csak egy napig is hajszolják azokat, elhullik az egész nyáj” (1 Móz. 33: 13). Mindenkivel megfelelő módon kell eljárni, mindenkihez meg van a neki megfelelő hozzáállás, amely mindenekelőtt, abban a vágyban van, hogy megmentsük őt, hogy igaz útra állítsuk azt, a testi gyengeségeknek azonban nem szabad engednünk.

A gyenge keresztyének üvegpoharakra emlékeztetnek minket: az óvatlan bánásmód által könnyen törnek, ha azonban odafigyelve használjuk őket, akkor hosszan fognak szolgálni minket. Péter apostol arra tanít, hogy a gyengékkel úgy kell bánnunk, „mint a gyengébb féllel” (1 Pt. 3: 7), ugyanakkor megóvjuk őt, és ez javára fog válni az Egyháznak, valamint a többi embernek is.

Ha a betegnek megtisztítjuk a vérét, akkor az egész test megtisztul, és a nyavalya legyőzetik. Ezért Isten azt mondja: „megtisztítom őket, ahogyan az ezüstöt tisztítják” (Zak. 13: 9), más helyen Ő azonban ezt mondja: „De megolvasztottalak, mint az ezüstöt, megpróbáltalak a nyomorúság kohójában” (Ézs. 48: 10), – ez pedig azt jelenti, hogy ismerve a gyengék erőtlenségét, Ő nem fűti be annyira a kemencét, hogy minden salaktól megtisztuljanak. A tökéletes olvasztás az eljövendő világra van félretéve, a tökéletes emberek világa számára.




Az irgalomnak kell vezetnie minket


Az igehirdetőnek nagyon óvatosnak kell lennie, hogy a fiatal hívőknek nehogy kárt okozzon. Az igehirdetés anyagának nem szabad túlságosan az értelemre támaszkodnia, inkább a kegyelemnek kell benne visszatükröződnie. Nem szabad olyan témákat elővenni, ami a gyenge lelkeket el tudná távolítani a kegyelemtől. Az üdvözítő kegyelem megfelelő ismerete olyan helyrehozhatatlan következményekkel járhat, hogy sem maga az elbukott fiatal hívő nem képes felállni, sem a többiek nem lesznek képesek ebben az ügyben a segítségére sietni. Ezen kívül, a kegyelem küldöttének, aki arról prédikál, nem szabad saját egyéni képességeivel megragadnia a hallgatóságot, hisz azoknak egyedül Krisztushoz kell ragaszkodniuk. Az ember kiemelt magasztalása az alapja a pápista rendszernek, de „úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit” (1 Kor. 4: 1), nem többeknek, de nem is kevesebbeknek. Pál apostol ebben a kérdésben nagyon óvatos volt. Róla kell nekünk is példát vennünk.



Egyszerűség és alázat

Az igehirdetőnek nem szabad elrejtenie az igazságot a túlságosan bölcselkedő következtetések mögé, vagy homályos és kétértelmű kifejezéseket megengednie magának az igehirdetés során. Semmi sem árt annyira az igazságnak, mint a tisztázatlan értelmezés és homályos tartalom, és semmi sincs olyan jó hatással annak elterjedésére, mint az örömhír világos és egyértelmű taglalása. Mikor az gyönyörűséges egyszerűségének teljes díszében van kifejtve, akkor a legszebb és legerőteljesebb. A mi áldott Szabadítónk emberi testet öltött magára, felvéve ezzel az emberi beszédmódot is, ami az Ő önkéntes alábbszállásának része volt. Pál apostol kimagasló ember volt, és az emberek között fontoskodva is járhatott volna, mégis a csendességet tartotta szem előtt, és úgy viseltetett az emberekkel szemben, mint ahogyan a szoptatódajka bánik a csecsemővel – gyengédséggel (1 Thessz. 2: 7).

Az irgalomnak ama lelke, amely megvolt Krisztusban, kell, hogy jellemezze tanítványait is, hogy gyengédek legyenek a gyengék iránt és lehajoljanak hozzájuk. „A mennyek országa erőszakot szenved” (Mt. 11: 12). Miért? Nem azért-e, hogy Keresztelő János idejétől fogva úgy hirdettetik, hogy az emberek megengedik a Szent Léleknek, hogy megtörje őket?

Krisztus a kegyelem evangéliumának hirdetőit a kegyelemmel bírók közül válogatja ki. Péter és Pál a legnagyobb példái eme igazságnak. Pál apostol mindeneknek „mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket” (1 Kor. 9: 22), megalázva magát azok javára. Krisztus leszállt a mennyből, otthagyva az Ő dicsőségét, hogy megmutassa az emberek iránt való szeretetét. Miért ne hagyhatnánk ott mi is „magaslatainkat” azokért a szegényekért, akiknek meg van gyötörve a lelkük? Az ember büszke maradhat-e akkor, ha az Úr megalázta magát? Hogyan lépnek fel a Sátán szolgái? Ők utánozzák a nagy szenteket, hogy „egyetlen pogányt zsidóvá tegyenek” (Mt. 23: 15). Azok az emberek, akik bizonyos tisztséget óhajtanak megnyerni, kedveskednek azoknak, akik által fel szeretnének magasztaltatni. Miért ne vennénk át Krisztustól mi is azt, amire szükségünk van a szolgálat során? Hisz mi nemcsak azt szeretnénk, hogy Ő a későbbiekben felmagasztaljon minket, hanem már most Vele ülünk a mennyei trónuson? Igen, Krisztusba burkolózunk, de a teljes felöltözésre mindenekelőtt fel kell magunkra hívni a figyelmet.

Újból csak, nem szabad túlterhelni a „hitben erőtlent” (Róma 14: 1), hisz ezzel hamar elfáraszthatjuk őt, és kibúvót biztosítanánk az önigazolásnak – hogy ez számomra túlságosan nehéz. Az ész hamarabb felforr, mint a szív, jó emlékezni erre. Mikor azonban az erőtlenek vélekedésével elvi kérdésekben ütközünk, akkor serény kézzel kell munkálkodnunk. Isten nehéz kérdéseket hoz elénk, ezzel megpróbálja szeretetünket és edzi lehetőségeinket. A legyőzött vélekedések megingathatatlan meggyőződéssé válnak. Egy nehéz tárgy, ami ugyanoda sújt le újból és újból, bármit képes megtörni.

Napjainkban bölcseknek kell lenniük a keresztyéneknek, és tudniuk kell, mire támaszkodhat a lélek. A szeretet szolgálata abban is megnyilvánul, hogy a köveket elhengerítse az útból, és menny felé tartó utat minél zökkenő mentesebbé tegye. Eközben azonban vigyázni kell, nehogy a kegyes eszmecsere által az evangélium igazságát az emberi megvilágosodás hamis humuszával terítsük be, hisz ez árulás lenne Istennel, és az emberek lelkével szemben. Ezért helytelenül járnak el azok, akik túlzott szigorukkal megfosztják a megterhelt lelkeket a vigasztalástól, és ennek következtében arra kényszerítik őket, hogy magukba forduljanak, mivel nincs senki, akik előtt megnyithatnák szívüket, ami komoly szenvedéseket okoz nekik.

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy kötözködjünk ott, ahol az Úr oldott, és bezárjunk ott ajtókat, ahol az Úr megnyitotta azokat. Ha helyesen használjuk a kulcsot, akkor az ajtókat nyit meg. Minden lélekkel való foglalkozás során nagyon óvatosaknak kell lennünk, hisz az ember megmondhatja úgy is az igazságot, hogy akár hamis próféta is lehet. Ennek következményeképpen, a hamis prófétának köszönhetően és az Istennel való szembemenésnek, a lélek felháborodik. A szavak jók, de hamis szövegkörnyezetben vannak alkalmazva. Bizonyos eledelek fogyasztásra alkalmasak egyeseknek, másokat viszont megbetegít, sőt megmérgezhet is.

A legtöbb esetben az Írásokból idézett szigorú tónus elégséges ahhoz, hogy kijózanítsa és felbuzdítsa az eléggé erőseket, de vannak gyengébbek is, megtört lelkek, akiknek elsősorban vigasztaló szavakra van szükségük. Még a legnehezebb időkben is a próféták megtalálták az Isten szent maradéka számára. A prófétáknak parancsba volt adva: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!” (Ézs. 40: 1), de arról sem szabad megfeledkezni, hogy az is parancsba volt adva nekik: „Kiálts, ne sajnáld a torkod! Harsogjon hangod, mint a kürt!” (Ézs. 58: 1).


Józan ítélet

Komoly figyelmeztetés szükséges a hitetlenség következményeire nézve. A kedvesség nem feltételezi a határtalan megengedést, különben a tüzecske bealszik, és csak füst marad a helyén. Senki sem követel magával szemben olyan óvatos eljárást, mint azok, akikkel szemben teljes mértékben szigorúságot kell alkalmazni. Nekünk semmilyen esetben sem szabad üdvözölnünk a bensőséges viszonyulást azokkal szemben, akik meghidegültek, és akiknek fenyítésre van szükségük. A meghidegülés esetén forró gyógyírt kell alkalmazni.

Az Úr támogatja azt, hogy az efézusi gyülekezet „nem viselheti” el a gonoszokat (Jel. 2: 2). Gyengédnek lenni egyáltalán nem jelenti azt, hogy az „elfajzottaknak” parolázunk. A mi Megváltó Krisztusunk eléggé szigorúan megmondogatta tanítványainak a dolgokat, mikor azok azt tették, amit nem kellett volna tenniük. „Átkozott, aki az Úr dolgát hanyagul végzi, átkozott, aki kíméli kardját a vértől!” (Ézs. 48: 10). Úgyhogy a bűnnek való engedés egyszer a fejünkre szálló átokban végződik.

A Szent Lélek nélkül azonban lehetetlen megtartani az egyensúlyt a gyengédség és a szigorúság között. A bölcsesség együtt jár a tudománnyal (ld. a Péld. 8: 12-őt!), mivel felülről származik, nélküle a bölcsesség nem lenne bölcsesség, és az igazság nem lenne – igazság. A törvény normáját és a körülményeket nem szabad egymástól elkülönítetten vizsgálni, a dolgok külső azonossága mondvacsinált is lehet, az egyik esetben valami kihágásnak bizonyulhat, másik esetben ugyanaz a dolog (amely hasonlatos az elsőhöz) már bűncselekménynek számít.

A máglyákat meggyújtó inkvizíció a pápa szolgái segítségével tűzzel-vassal terjesztette a vallást. Kegyetlenségük megmutatta, mennyire messze álltak az ideális mennyből jövő gondolkodástól, amely az embereket igazán békeszeretőkké, másokat figyelmeztetőkké és irgalmasokká teszik. A visszafogottság – a jellem olyan szépséges tulajdonsága, amelyet Krisztus helyesel.

Ennek ellenére, nagyon gyakran azt tapasztaljuk, hogy jelen van a gonosz szellem azokban, akik arra vannak elhívva, hogy mértéktartóak legyenek. Ez a lelkiség arra ösztönzi az embereket, hogy az szerint járjanak el, amit saját maguk jónak vagy rossznak gondolnak. Ugyanakkor jó emlékezni arra, hogy a mértékletesség nem engedékenységet jelent, egyes konkrét esetekben szükséges szigorúságot mutatni, szükséges a kettő között fenntartani az egyensúlyt.



Hogyan kell a gazdagoknak hatalmukkal élni

Ami az Egyházat illeti, jobban illik hozzá a mértéktelesség lelke a szigorúság lelkénél, nincs joga kalapáccsal agyonverni a bűn poloskáját az ember homlokán, vagy azt mondani, hogy bezárja a menny felé vezető utat. A lámpásokhoz rendelt csiptetők a szentélyben színaranyból voltak készítve, azért, hogy jelképezzék általuk, hogy a fényt az Egyházban tiszta eszközökkel kell fenntartani. Az a hatalom, amely az Egyháznak adatott, arra van rendelve, hogy tanítson, és ne romboljon általa. Pál apostol arra tanít bennünk, hogy óvatosan bánjunk az emberekkel, ha a bűnös megbánta tettét, akkor „inkább bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg, hogy a túlságos nagy szomorúság valamiképpen meg ne eméssze az ilyet” (2 Kor. 2: 7).

A városi tanácsosoknak, a polgári rendnek megfelelően, és a kötelesség követeléseiből kiindulva, biztosítaniuk kell a törvény működését, de mindezt nyájasan kell tenniük, és nem szabad saját kegyetlenségüket azzal magyarázni, hogy Istentől kapott hatalommal rendelkeznek. A hatalmak Isten nagyságának csatornái, ennek ellenére azonban, Isten nagysága a hatalom gyakorlása során keveredik az emberi természettel. A kormányzóktól az váratik el, hogy bölcsek legyenek, és helyesen ítélkezzenek. A húrt nem szabad túlfeszíteni, de megengedni sem szabad, mert különben a kellemes melódia helyett az egész kakofóniába megy át. Az ilyen megközelítésben rejlik a helyes döntés bölcsessége. A túlhevített vagy a túlhűtött orvosság méreggé válhat, és ölhet, a gyógyulást adás helyett. A túlságosan szigorú eljárás helytelen tevékenységbe mehet át. Bizonyos körülmények között a felesleges szigorúság ellentétes hatást fog kiváltani. Ebben az esetben az történik, hogy a kegyelem hatásosabb a szigorúságnál.

Senki sem tökéletes annyira közülünk, hogy kegyetlen és irgalmatlan lehetne a gyengékkel és eltévelyedett lelkekkel szemben. A szerencsétlen állapotnak mágnesként kell működnie ahhoz, hogy vonzza a kegyelmet, de nem szabad a büszkeség és a pökhendiség kivirágzásának katalizátorává válnia. Azonban megtörténhet az is, hogy a mások hatalma alatt levők olyan nyakasságot és engedetlenséget mutatnak, ezzel gátolva és behatárolva a kormányzók hatalmát, ami idővel rendetlenséghez vezet és aláássa a társadalmi békét. Figyelembe véve az emberi természet gyengeségét és napjaink esztelenségét, értékelnünk kell a hatalom azon törekvéseit, hogy fenntartsa a rendet, és nem szabad arra törekedni, hogy tüskék legyünk a vérző sebben. A hatalom követ el hibákat, de ne vegyük észre azokat, ha jelentéktelenek. Azon kell munkálkodnunk, hogy úgy magyarázzuk a hatalmon levők tetteit, hogy visszafogjuk a társadalomban uralkodó ingerültséget.



A gyengék előtt való kötelezettségeink

Van még valami, ami minden keresztyént érint: mindenkinek vannak bizonyos kötelezettségei a szegények előtt.

1. Legyünk óvatosak abban, hogyan élünk a nekünk adott szabadsággal, és úgy járjunk el, hogy ne gyalázzunk viselkedésünkkel másokat, hogy példamutatásunk senkit se botránkoztasson meg. Egyesek viselkedése mások számára ösztönzés lehet, ahogyan ez Péter esetében történt (Gal. 2). Nemcsak magának, de környezetének is ártott. Függetlenül attól, hogy nem tudunk segítséget nyújtani az elveszőknek, ennek ellenére, eltéríthetjük azokat az üdvösség útjáról, akik próbálnak arra ráállni.

2. Óvakodjuk a Sátán taktikájának alkalmazásától, aki kifordítottan magyarázza azokat az okokat, amelyek által az emberek a jó dolgokat teszik. Így tett Jób esetében is: „Nem ok nélkül féli Jób az Istent!” (Jób 1: 9). Ő azt sugallja, hogy az emberek saját romlottságukon keresztül ítéljék meg mások tetteit, vagy pletykákat terjesszenek róluk, azt sugallva, hogy mindenki úgy tesz, ahogyan ők is tesznek. Ilyen viselkedéssel az ördög többet árt az Egyháznak, mint az inkvizíció máglyáival. A rosszakarat és a pletyka a hirtelen fagyra emlékeztetnek a tavaszi virágzás idején, amely elpusztítja a virágocskákat azon kinyílása pillanatában. A keresztyén nem pusztán ember, hanem – Krisztus megszentelt temploma, és ha „valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten, mert az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok” (1 Kor. 3: 17).

3. Hogy mitől kell még óvakodnia a keresztyénnek, hát attól, hogy túlzott szigort mutasson úgy mások irányába, hogy nem vizsgálta meg a dolgok lényegét. Dühös szívvel az embert ki lehet zárni az egyházból, vagy meg lehet fosztani a testvéri közösségtől, de vajon mindez a javát fogja-e szolgálni? A gyermek haragjában elfordulhat az édesanyjától, de az anya a gyermekétől – nem.

Ezért, ha eljön az ideje az adott kérdésben való ítélethozatalnak, emlékezni kell arra az elvre, amelyet Jakab taglalt: „Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, hiszen tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk” (Jak. 3: 1). Nem szabad egymást szigorúsággal elhamvasztani, különösen akkor, amikor jelentéktelen dolgokról van szó. Annál inkább, hisz ugyanazt a dolgot meg lehet tenni az Úrért, és ugyanakkor nem tenni meg Érte: „Aki az egyik napot megkülönbözteti, az Úrért különbözteti meg. Aki eszik, az is az Úrért eszik, hiszen hálát ad az Istennek. Aki pedig nem eszik, az Úrért nem eszik, és szintén hálát ad az Istennek” (Róma 14: 6).

A végcél a fontos, amelynek érdekében végbemegy ez vagy az a cselekmény. Jézus nagyon sok érdemtelen dolgot lát bennünk, de az Ő kegyelméből veszít el bennünket. Az embereknek nem szabad túlságosan kiváncsinak lenniük, nehogy beleüssék orrukat mások gyengeségeibe. Nem kiváncsinak kell lenni, hanem arra kell törekedni, hogy meglássák, hogy gyengeségükben is az örökkévalóság érdekében tesznek, és arra kell törekedni, hogy megszeressük őket. Valaki azt gondolhatja, hogy az erőseknek semmi közük sincs a gyengékhez, ugyanakkor az erő a gyengékhez való viszonyuláson méretik le. Az erős mindig kegyelmes.

Minél több bennünk a szentség, annál több bennünk a visszafogottság is: a mások szentségében való meggyőződés hiánya és az előítéletek nem tesznek semmit hozzá azok szentségéhez, akik előítéletekkel bírnak, és ez nem szolgálja mások javát. Nézzetek Krisztusra, az Ő abszolút szentségére, de arra is, hogy közben Ő milyen visszafogott! Mi lenne a mi üdvösségünkkel, ha Ő állhatatosan a törvény mindenre vonatkozó betartását követelné, és nem hajolna le alázatosan hozzánk? Nem kell szentebbeknek lennünk Krisztusnál, ez a törekvés a büszkeség bűnébe taszít minket.

A Szent Lélek nem fut el a bűntől füstös és kormos lelkünk mellett. Oh, bárcsak olyan türelemmel ihletne meg minket, amellyel Ő viseltet irányunkba! Az üröm és egyéb gyógyír keserűségét csak azért hordozzuk el, mivel saját magunk tapasztaltuk meg (vagy hittünk benne) annak hatékonyságát. Akkor miért merészeljük az embereket elvetni azért, mert valami keserű dolog van bennük? Miért nem tekintünk arra a haszonra, amit azok nekünk hoznak?

Addig vesz lakozást a kegyelem lelkünkben, amíg ezen a földön élünk, a nem megfelelő megújulás következtében szívünk az érzelmek és kívánságok negatív hatása alá kerül. Martin Bucer kiemelkedő igehirdető volt, de a végtelenségig ragaszkodott személyes meggyőződéseihez, és nem ismerte el keresztyéneknek azokat, akikben személyesen nem látta meg Krisztus visszatükröződését. Még a legjobb keresztyének is kerülhetnek bűnös hatások alá, és megtapodhatják az aranyrögöket, amelyeknek nincs ragyogásuk. Ahhoz, hogy ragyogjanak, az ötvös munkájára van szükségük. De még tökéletlen állapotukba is, a sárban is, sokat érnek.

Irgalmat kell gyakorolnunk azok irányába, akiknek szükségük van rá. Krisztus Egyháza – általános ispotály, amelyben mindenki valamilyen lelki betegségben szenvedő nyomorult ember, ezért szüksége van a gondoskodásra és az együttérzésre.

Bízzunk a Szent Lélekben, hogy Ő megtanít minket arra, hogyan építsünk ki kapcsolatokat a keresztyénekkel. Isten Lelke mindenható, míg a test telve van evilági benyomásokkal, a büszkeség mindig büszkeség marad, ezért „hadakozásunk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására” (2 Kor. 10: 4). A nagy apostolok nem tudtak volna megbirkózni a rájuk bízott küldetéssel, ha rendelkeztek volna felülről jövő erővel (ld. a Lk. 24: 49-et!). A Szent Lélek bennünk van, és azokban a keresztyénekben is, akikkel dolgunk van. A jó orvosnak éles szeme van, de együtt érző szívvel, és nyájas beszéddel rendelkezik, amelyek által megvigasztalja a pácienseket, ugyanakkor erős és biztos keze is van, amelyben a sebészkést tartja.

Ezen kívül, nem lenne rossz saját magunkat annak a helyébe tenni, akivel dolgunk van. Több annál, valószínű, hogy mi valamikor voltunk már hasonló helyzetben, vagy még leszünk, és lehetséges, hogy jelenleg is ilyen állapotban leledzünk. A mellettünk álló keresztyén – testvér, és az üdvösségben való örököstárs. Miért ne viselnénk gondot rá is? Különösen az ő lelkéről, hisz a lélek sérülékeny és sebezhető. A lélek olyan, mint egy rossz lakat, amelyet nehéz kinyitni, de mégis szükség van erre.



A „füstölgő mécses” ismertetőjegyei


Vajon olyan „füstölgő mécses” vagyok-e, akit Krisztus nem olt meg? Fordítsátok figyelmeteket a következő ismertetőjelekre:

1. Kétféle lelki szemmel kell rendelkeznünk: az egyiknek látnia kell a magunkban és környezetünkben való negatív dolgokat, a másiknak – a pozitív dolgokat kell észrevennie. „Én barna vagyok, – mondja az Egyház, – de szép” (Én. 1: 5). Ha nem rendelkezünk hasonló kiegyensúlyozottsággal, mindig stresszhelyzetben találjuk magunkat, és nem fogunk nyugalmat találni. Az életünk a fekete felhő alatti létezésbe fog átmenni.

2. Nem szabad az érzelmek alapján megítélni magunkat, mivel azok a csalóka gondolatok csípős füstjével homályosíthatják el látásunkat. A tűz a hamu alatt is éghet, miközben el van takarva szemeink elől, a fák élte télen nem látható, az a törzsben van elrejtve.

3. Óvakodnunk kell a hamis következtetések levonásától, az olyanoktól, mint például: mivel tüzem nem világít úgy, mint másoké, akkor az is lehetséges, hogy nem is rendelkezem vele. A hamis következtetések megtörhetik a hazugságról szóló törvényt (az adott esetben a saját magunk ellen való bizonyságot). A tékozló fiú nem azt mondta, hogy nem fiú, hanem azt mondta, hogy „nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek” (Lk. 15: 19). Nem szabad a csalóka látszatra adnunk, az igazságot azonban szintén nem szabad cáfolnunk, mivel ez meggyalázná Isten Lelkének bennünk való munkáját, és ez által elveszítenénk a bizonyság segítségét, amely szeretetünket Krisztus felé fordítja, ugyanakkor pedig a csüggedés fegyverét adnánk a Sátán kezébe ahhoz, hogy azzal támadjon minket. Idővel ebben a dologban túl messze mennénk, és úgy járnánk el, mint az ördög bérencei, „testvéreink vádlójává” (Jel. 12: 10) válnánk ez által.



A mi törvényünk a kegyelmi szövetség

Meg kell értenünk, hogy az Isten kegyelmének alapját a kegyelem adja, és nem más. A tűz szikrája – tűz, lényegébe véve ugyanaz a tűz, mint hatalmas lángok. Ezért arra törekedjünk, hogy ugyanolyan kegyelmet tulajdonítsunk a szikrának, mint a hatalmas lángoknak. Nem minden hívő egyformán erős, de mindegyik „ugyanabban a drága hitben részesült” (2 Pt. 1: 1), amely Krisztus igazságán áll meg, és abba takarózik. Még a gyenge is meg tudja ragadni az igazgyöngyöt. A szőlőfürtön levő egyetlen szem is arról tesz bizonyságot, hogy a fürt – szőlő, és nem gyom. Egy dolog, hogy nem vagyunk tökéletesek a kegyelemben, és egészen más dolog, hogy abszolút nem rendelkezünk vele. Isten tudja, hogy nincs bennünk semmi jó, ezért a kegyelem szövetsége alapján Ő nem követel tőlünk többet, mint amit ad, de Ő azt adja, amire szükségünk van, és azt fogadja el, amit adott: „De ha nem telik neki bárányra, akkor fogjon két gerlicét vagy két galambfiókát” (3 Móz. 12: 8). Mi az evangélium, ha nem az a kegyelem, amelynek köszönhetően engedelmességünk feloldódik a Krisztusnak való engedelmességben, melynek köszönhetően bűneink Reá helyeztetnek, és Isten Bíróból Atyává válik, Aki megbocsátja bűneinket és elfogadja engedelmességünkre, habár az messze áll a tökéletességtől? A mennybe a kegyelmi szövetség, a szeretet és az irgalmasság feltételei által kerülünk.

Meg kell tanulnunk meglátni azt, hogy mennyire különbözik a munka szövetség és a kegyelmi szövetség egymástól, meg kell tanulnunk meglátni a különbséget Mózes és Krisztus között. Mózes szánakozás nélkül eltörte volna a megrepedt nádat és eloltotta volna a füstölgő mécsest, mivel a törvény szívből jövő, személyes, állandó, és tökéletes engedelmességet követel, de mindehhez nem nyújt segítséget. Mint kemény gazda, aki hasonlatos a fáraóhoz, több agyagtégla elkészítését követeli meg, eközben azonban nem ad szalmát. Krisztus azonban, éppen ellenkezőleg, akiket Mózes kárhoztat, azoknak a Mózes által okozott sebeit bekötözi.

Függetlenül attól, hogy mind az, mind ez a szövetség ugyanazt kéri – „Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!” (5 Móz. 6: 5), – ennek ellenére, a törvény tökéletes engedelmességet követel meg, míg a kegyelmi szövetség lágyít a követeléseken. Az őszinte törekvést tökéletessé teszi a kegyelem, másképpen hogyan értelmeznénk azt, ami Józsuéról és másokról van mondva, akik az Úr szemének tetsző dolgokat vittek végbe?

A törvényt meglágyítja az örömhír, és a hívő számára az örömforrássá válik (Róma 7: 22). A kegyelem hatása alatt az őszinteség tökéletességnek minősül, és ennek megértése halálos a pápista egyház számára, amely nem lát különbséget a két szövetség között. Éppen ezért ezek a személyek önkéntesen maradnak fogságban akkor, mikor Krisztus kinyitja előttük a szabadság ajtaját.

Emlékeznünk kell arra, hogy a kegyelem tetteit nem lehet sokszor azonnal felfedezni. A Szent Lélek néha titokban munkálkodik, és mi nem látjuk ezt a munkát, de látja azt Krisztus. A megkísértés alatt megtapasztalt fájdalmak és keserűségek idővel ahhoz a gondolathoz vezetnek, hogy Isten ellenünk cselekszik. A megterhelt lélek hasonlatos a zavaros folyamhoz: míg az üledék le nem száll, addig semmi sem látható. A mindent elborító füstben nemhogy a tüzet, de még a napot sem látjuk, ezért nehéz megállapítani, hogy nappal vagy éjszaka van az utcán. Így van ez a keresztyén emberrel is: a nehéz időkben bonyolult megérteni, hogy hívő-e ő, vagy csak képmutató. A kegyelem azonban nem ad lehetőséget arra, hogy annyira befelhősödjön az ég, hogy semmit se lássunk.



A mennyei tűz jelenléte

Mit lehet elmondani a mennyei tűzről? Először, ha bennünk szent tűz van, akkor azt a Mennyei Atya gyújtotta meg bennünk, Aki elrendelte, hogy a sötétségből világosság ragyogjon fel (2 Kor. 4: 6). Azok az eszközök, amelyek meggyújtották ezt a tüzet, táplálják is azt. A világosság az Ige által ért el bennünket a Szent Lélek hathatós segedelme által, ezért azokról, akiknek nincs komoly gondolatuk az Igéről, elmondhatjuk, hogy „nincs jövőjük” (Ézs. 8: 20). A mennyei igazságoknak mennyei fénnyel kell rendelkezniük ahhoz, hogy láthatóakká váljanak. Az ember a maga természete szerint nem láthatja meg megfelelő módon a mennyei igazságokat. Minden megtérő lelki szemeit Isten lelki fénnyel tölti be, amely lehetővé teszi eme lelki igazságok látását. A világi szem sosem láthatja meg a lelki dolgokat.

Másodszor, még a legkisebb az Isten fényének szikrácskája is mennyből jövő „utánpótlással” rendelkezik. A világosság értelmet ad és meghatározza azt, hogy mihez ragaszkodunk. A megszentelt értelem a dolgokat a maguk eredeti fényében látja, és bizonyságot tesz arról, hogy mi a jó, és mi a – rossz. A gyönge fényecske gyenge hatást gyakorol, míg az erős fény – erős benyomást kelt. A kis lelki fény is elégséges erőt ad arra nézve, hogy ellene tudjunk állni a test és vér erős vágyainak, és meg tudjuk látni azt, ami láthatatlan azoknak, akik nem rendelkeznek ezzel a fénnyel. Minden megszenteletlen fényt, amelyet nem érintett meg a kegyelem, a legkisebb kísértés is a hatása alá vonja azt, ha az egybeesik saját hajlamaival. Ebből kifolyólag azok a gyönge keresztyének, akik rendelkeznek fénnyel (még ha nem is sokkal, és ereje sem nagy), képesek ellene állni annak, aminek nem tudnak ellene állni azok az erős emberek, akik nem rendelkeznek eme fénnyel. Az ok, amely miatt a fénnyel rendelkezők győzelmet aratnak, abban rejlik, hogy a megszentelődés fénye kéz a kézben jár az isteni lelki erővel (2 Tim. 1: 7), hogy a szívet az igazság felé fordítsa, és megtapasztalja annak édességét. Akik nem rendelkeznek mennyei fénnyel a legjobb esetben is csak ellenszenvet éreznek az igazsággal szemben, a legrosszabb esetben pedig – ellenségesek vele szemben. A kegyelem megváltoztatja az ember ízlését.

Harmadszor, a lélekben fellobbanó mennyei tűz megmutatja a helyes utat. Őszintén szólva, azért is adatott, hogy megvilágítsa a helyes irányt és segítsen megtalálni a kiutat a nehéz életbeli helyzetekből. Ellenkező esetben, miben különbözne a mindennapi fénytől? Valaki például rendelkezhet a tudás tüzével, de ha nem követi annak tiszta fényét, akkor a testi gondolatok és a vétkes vágyak hajtják, azokat fogja követni. Ezekről mondja a próféta: „De mindnyájan, akik tüzet szítotok, gyújtónyilakat gyártotok, saját tüzetek lángjába kerültök, nyilaitok tüzébe, melyeket gyújtottatok! Az én kezem teszi ezt veletek, kínok közé kell jutnotok!” (Ézs. 50: 11). Istennek tetszik az, ha elgondolkodtatja a testi gondolkodásmódot. Mi a teremtmény gondolata a Teremtő gondolataihoz képest? Az embernek ama lényegnek mentén kell haladnia, amit Isten világít meg előtte, és nem az után, amit az ember ad eléje. „Mert te gyújtasz nekem mécsest, Uram, fénysugarat ad nekem Istenem a sötétségben” (Zsolt. 18: 29).

Azok a szikrácskát, amelyeket nem a mennyből szórtak ránk, nem képesek megvigasztalni minket. Habár hasonlítani az igaz fényre, és nagy fénnyel ragyognak, a bennük rejlő hajtóerő ugyanaz, ami az eszteleneket is hajtja, akik tettei világosabban ragyognak, mint az értelmes emberek tettei, habár azok helytelenek. „A bűnösök világossága kialszik, tüzük lángja nem fénylik” (Jób 18: 5). Az a fény, amellyel sokan találkoznak, a villámláshoz hasonlatos, amely a hirtelen felvillanás után még nagyobb sötétséget hagy maga után. Szerethetik a fényt, mivel az ragyog, de gyűlöli azt, ha az megvilágítja dolgaikat. A menny fénye, habár néha nem olyan ragyogó, segítségünkre van abban, hogy Krisztusba kapaszkodjunk, és ne szakadjuk el Tőle, ahogyan ezt a filadelfiai gyülekezet is tette (Jel. 3: 8).

Negyedszer, az isteni fény jelenléte segít elválasztani az igazságot a hazugságtól, a salakot az aranytól. Elválasztja a testet a lélektől, és megmutatja, hogy mi származik a testből, és mi ered a kegyelemből. A rossz dolgokban nem minden abszolút módon rossz, és a jóban – nem minden jó. Az ércben ott van az arany, és a Szent Lélek előhozza az aranyat szíveinkből. A testi ember szíve hasonlatos ahhoz a tömlöchöz, amelyben semmi más nem található a rettegésen és sötétségen kívül. A mennyei fény értelemmel és alázattal ruház fel minket, úgyhogy képesek legyünk meglátni Isten tisztaságát és saját szennyünket, ugyanakkor a Lélek munkáját is képesek legyünk szemlélni mások életében.

Ötödször, ha lelki egy ember, akkor az isteni fény örömet okoz neki. Ha azt látja, hogy valami helytelenül történik, akkor megpróbálja azt a megfelelő mederbe terelni, hisz ő gyűlöli a gonoszt, és szereti a jót. Ha az ilyen ember a fény ellenébe megy, akkor a fény megvilágítja őt, mivel ő jó. A lelki ember képes meglátni hibáit, és kijavítani azokat; így történt meg az is, hogy Dávid király meggondolta magát, és az Abigaillal folytatott beszélgetés után letett arról, hogy megölje Nábált (1 Sám. 25: 32).

Ami a testi embert érinti, a fény rá is árad, de megakadályozza, hogy ez a fény bevilágítson a szívébe, hogy elvégezze benne átformáló munkáját. Addig, míg a Szent Lélek nem változtatja meg az ember szívét, az ember vétkezni fog a fény ellen, ellene állva ama funkciójának, hogy megvilágítsa a lélek sötét zugait, vagy elfordítsa annak lényegét. Mindez azért lehetséges, mert a mennyei fény a test számára nem barátságos, nem segíti őt, hanem ellene áll. Ez esetenként dühbe hozza az embert, és arra készteti, hogy még inkább ellene álljon.

Semmi sem nehezebb annál, hogy a tisztátalan ember szívét rábírjuk őt arra, hogy meghallja a lelki okítást, mivel a testi ember olyan, mint a tolvaj, elrejti a lámpást, hogy annak fénye ne zavarja őt a gonosztett végrehajtásában. Amiképpen már az elején elválasztotta Isten a világosságot a sötétségtől, úgy van a test is elválasztva a lélektől, „mert a test kívánsága a Lélek ellen tör, a Léleké pedig a test ellen, ezek viaskodnak egymással” (Gal. 5: 17). A kegyelem sosem vállal közösséget a bűnnel, ahogyan a tűz sem olvad egybe a vízzel. A tüzet semmivel sem lehet elegyíteni, az mindig tiszta, azt nem eszik meg a rozsda és a moly. Ezért az, aki úgy gondolja, hogy a keresztyén vétkezhet, valójában idegen Istentől. Megtapasztalva azt a harcot, amely bennük tombol, a lelki emberek idővel úgy gondolják, hogy nincs meg bennük a kegyelem. Elbuknak, és olyan emberhez kezdenek hasonlítani, aki vakságára panaszkodik. Mi történik valójában? A probléma alapját a bűn képezi, nyugtalanítja is a hívőt, de ez a nyugtalanság ugyanakkor azonban arra is rámutat, hogy ebben az emberben a kegyelem munkálkodik. Panaszkodhat-e az elhunyt ember? Egyesek lényegébe véve rossz dolgaik által rámutatnak a jóra; a füst is arra utal, hogy ott tűz is van. Ha a szervezet keményen ellenáll a mérgező anyagoknak, akkor van benne egészséges erő, és bizonyos tökéletlenségek valójában tisztességesebbeknek néznek ki, mint bizonyos jótétemények. A szenvedély, sőt a harag jelenléte a gonosszal való szembenállásnál jobb a csendes közönynél, és a zavaros víz is jobb az olyan pataknál, amely kiszáradt. Jób barátai, úgy tűnik, különbek voltak nála a saját szemükben, mégsem rendelkeztek azzal a kegyelemmel, amellyel rendelkezett Jób, habár az ő szemükben ő semmivel sem tűnt ki. Még ha tett nem is tökéletes, jobb annál, mintha nem lenne.

Hatodszor, a tűz, bárhol is van, mindig aktív, még ha ez nem is lenne jelentős. Ily módon, a Szent Lélektől (Akit össze lehet hasonlítani a tűzzel) eredő legkisebb kegyelem jelenléte is megteszi a maga dolgát. A kegyelem még a bűn lényegét is megváltoztatja, amelyben, azt gondolhatnánk, semmi sincs a halálon kívül, ennek ellenére, az elveszi a bűn halálos fullánkját (Róma 7: 13).

Hetedszer, a tűz a fémeket hajlékonnyá és formálhatóvá változtatja. Így van ez a kegyelemmel is: alázatossá teszi a szívet, és készségessé válik az örömhír elfogadására. Azok a csökönyös lelkek, akiket nem érintett meg a kegyelem, maguktól sosem válnak füstölő mécsesekké.

Nyolcadszor, az tűz mindent megemészt, amit csak elér. Így van ez a kegyelemmel is: azon van, hogy jótékony hatást gyakoroljon környezetére, és annyi lelket mentsen meg, amennyit csak tud. A kegyelem még a hívők mindennapi tevékenységét is megvilágosítja: „Akár esztek tehát, akár isztok, bármi mást cselekesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek!” (1 Kor. 10: 31).

Kilencedszer, a máglya szikrái felfelé szállnak, és a kegyelem lelkülete a mennyek magassága felé emel. A részek az egész felé törekednek: a tűz lángja felfelé törekszenek, oda tart minden része, minden szikrája. Ott van jelen a kegyelem, ahol a lélek Isten felé törekszik. Annak mértéke látszik a szeretetből és hitből fakadó kívánságokban, mivel hit nélkül mindezt lehetetlen kívánni. Kívánság pedig akkor születik, mikor szeretet van. Ezért a kívánság, bizonyos formában, a kívánt dolog részét képezi. A kívánságnak azonban:

1) állandónak kell lennie, mivel az állandóság tesz bizonyságot a természetfeletti természetességéről, és nem a kényszer;

2) a lelki dolgokra való törekvés, olyan, mint az Istenben való hit, Akit nem félelemből kell szeretnünk, és nem az ítélet elkerülése végett kell Hozzá ragaszkodnunk, hanem azért, mert Ő csodálatos;

3) csüggedést kell éreznünk, mikor mindezt nem tudjuk elérni, és így kell imádkoznunk: „Bárcsak állhatatosan járhatnék utadon, megtartván rendelkezéseidet!” (Zsolt. 119: 5); „Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” (Róma 7: 24).

4) olyan dolgokra kell törekednünk, amelyek felmagasztalhatnak minket: „Oh, bárcsak úgy tudnám Istent szolgálni, hogy szabaddá tudjak válni a gyűlöletes testi kívánságoktól”!

Tizedszer, a tűz, ha van mivel táplálkoznia, akkor növekszik, és annak lángjai egyre nagyobbakká válnak, és minél nagyobbak, annál tisztábbá válik a tűz. Ily módon, ott, ahol helye van a kegyelemnek, a megszentelődés ragyogóbban világít. A füstölgő mécses tüzet fog, ég, ami ellentmond természetének, ugyanakkor meg is tisztítja azt. Ignis, quo magis lucet, eo minus fumat (Az a tűz, amely több fényt ad, kevésbé füstöl).

Ezért az az ember, aki azt állítja, hogy a kegyelem megérintette őt, de nem termi meg a megszentelődés gyümölcseit, csak azt támasztja alá, hogy semmiféle kegyelem sem érintette meg. Krisztus nem oltja meg a füstölgő mécsest. Az Ő tökéletes szentsége nem fér össze a bűn iránti közönnyel, hisz Ő feláldozta magát érte, és ha Ő irgalmas irántunk, ez nem jelent irgalmasságot a bennünk élő bűn iránt. Ő nem ereszti le a kezét, és nem hagyja abba az elkezdett munkát. Ugyanaz a Lélek, Aki megtisztította Krisztus emberi természetét, fog megtisztítani minket is, míg mi ebben a testben vagyunk, és nem válunk méltókká az Egyház tiszta Fejéhez.




Segítség a gyengéknek


A mindezek felett való elmélkedés vigasztalást nyújt a kétkedő gyenge lelkeknek. Ahhoz, hogy a vigasztalás nagyobb legyen, engedjétek meg, hogy felfedjem azoknak az elképzelések és gondolatok a lényegét, amelyek megterhelik az embereket.



Azok a kísértések, amelyek ellene vannak a lelki

békességnek

1. Valaki azt gondolhatja, hogy nem rendelkezik hittel, mivel nincs abszolút meggyőződése, miközben tudjuk, hogy a legragyogóbb láng is rendelkezik felesleges füsttel. Még a legjobb cselekedeteknek is meg van a maga szaga. Az a mozsár, amelyben fokhagymát törnek össze, mindig fokhagyma szagú lesz; ugyanígy minden cselekedetünk magában hordozza régi természetünk ízét.

2. Egyesek, a test tökéletlensége miatt, azt gondolják, hogy a kegyelem az ő gyengeségük miatt életképtelen, és lelkük ettől még jobban elerőtlenedik. Eközben megfeledkeznek arról, hogy Isten látja a szív mélységes jótéteményeit, és néhanapján felszínre hozza azokat. Az, Aki kijelenti, hogy boldogok a lelki szegények, kegyelméből nem hagyja el azokat, akik lelkileg meggyengültek.

3. Egyesek, megint csak, gyakran saját megromlott Istenről, Krisztusról és az Igéről való elképzelésük után mennek. Ezek a feltevések pedig, mint a szemtelen legyek, megrabolják békességüket. Ezek a „legyek” az ördög által vannak kibocsátva, sokan vannak, erősek és arra rendeltettek, hogy ártsanak az embereknek. A felvilágosult lelkek nem jobban vétkesek a jelenlétük miatt, mint Benjámin volt vétkes azért, mert a zsákjában volt József ivószaruja. Velük azonban fel kell venni a harcot, és, ahogyan nagyon sok istenfélő szerző javasolja azt, ennek legjobb eszköze a valami másra való koncentrálás, maga Krisztus hadakozzon velük, és mi az Ő szárnyai alatt rejtessük el az ellenség elől – az Ő és a mi ellenségeink elől. Minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embereknek, az ördögnek azonban nem bocsáttatik meg az Úrral szembeni hamisság, és gonosz gondolatok. Krisztusra éppen így vadásztak, úgyhogy Ő maga is tudja, hogy mit jelent megkísértettnek lenni.

Azonban köztünk és Krisztus között egy hatalmas különbség van. Az ördögnek nem volt része Krisztusban, ezért semmilyen nyomot nem hagyhatott a szent természetben; azon máglya szikrái, amely a tengerparton van rakva, vízbe esnek, és az elnyeli örökre őket.

A sátáni kísértések, amelyek Krisztusra voltak irányítva, csak az ördög oldaláról nézve voltak figyelemreméltó javaslatok, Krisztus oldaláról nézve látszott utálatosságuk. Mások rosszakaratának megértése magába véve nem rossz dolog. Itt Krisztus haragjával és a Sátán bűnével találkozunk. Krisztus azonban megbékélt azokkal, akik megkísértettek, azért, hogy Ő együtt érezzen velünk, – egyik oldalról, a másikról – hogy felvértezzen minket az ördöggel szembeni harcra. Ő képes volt fizikai erővel legyőzni őt, mégis az érvek erejével győzte le őt. mikor azonban a Sátán elér minket, minden egészen másként történik: része van bennünk, és ez a rész mindig közvetlen kapcsolatban van vele. Testünkben, mint a Sátánban is, az Istennel szembeni ellenségeskedés él. Ezért közülünk mindenkiben vannak olyan előretolt helyőrségek, ahol ő be tudja ásni magát. Még ha az ördög, tegyük fel, hirtelen el is tűnne, a kísértés ennek ellenére is kinőne belőlünk, senki sem tudná mindezt elkerülni. Tagjainkban egy sátáni hamis pénzverde működik, és ha a szív figyelmet fordít annak munkájára, és elkezdi használni annak termékét, akkor a vétek csak nagyobb lesz, az Istennel való közösség megrövidül, amelynek következtében az ember elveszíti békességét és nyugalmát, ami még nagyobb bűnökhöz vezet.

Minden tisztátalan tett először az ember fejében jön létre. A rossz gondolatok hasonlatosak a besurranó tolvajokhoz, amelyek, bejutva a házba, kinyitják a házat a megrögzött tolvajok előtt. A gondolatok – a cselekedetek magvai. Éppen ők azok, különösen, ha az ördög sugallja azokat, amelyek sok jó keresztyén ember életét rémálommá teszik. Sajnos, egyesek azzal nyugtatgatják magukat, hogy az utálatos gondolatoka természeteseknek tartják, mivel az ember a megtérése után is ebben a testben él, és ami természetes – az egyben bocsánatos is. Itt azonban emlékezni kell arra, hogy a természet a teremtés során tökéletes volt, és semmilyen rossz gondolatok nem születtek az ember fejében. Az a lélek, amelyet Isten az emberbe lehelt, abszolút tiszta volt. Saját magát sodorta bele a bűnbe, amely miatt meg is jelentek azok a gonosz gondolatok, amelyek olyan mélységes gyökeret vertek az emberbe.

A bűn hatalmának és megfoghatatlan erejének megértése sokakat az öngyilkosságba kerget. Az a tény, hogy lényünk most, ahogyan megtérésünk előtt is, gyümölcsözően termi meg a gonosz gondolatokat, csüggedésbe visz minket. Az emberek helytelenül azt kezdik gondolni, hogy senki sem rendelkezik olyan utálatos természettel, mint ők. Ez abból fakad, hogy nincsenek tisztába az eredendő bűn természetével: „Van-e tiszta ember, tisztátalanság nélküli? Nincs egyetlen egy sem” (Jób 14: 4). „Ahogyan a víz tükrözi az arcot, úgy tükröződik a szívben az ember” (Péld. 27: 19), a kegyelem nem személyválogató. Ha gyötör minket a Sátán, jobb feltárni titkainkat Krisztus előtt, és Pállal együtt így kiáltani: „Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” (Róma 7: 24). Engedve a fájdalom előtörésének, az apostol megnyugvást talál és átmegy magasztalásba: „Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” (Róma 7: 25).

Pál jó leckét ad nekünk: gyűlöljétek a halandó testet, és közeledjetek Istenhez, ahogyan ezt Isten szentje is teszi, aki először „olyan ostoba és tudatlan vagyok veled szemben, mint az állat. De nekem olyan jó Isten közelsége! Uramat, az Urat tartom oltalmamnak. Hirdetem minden tettedet” (Zsolt. 73: 22, 28), és Mellette van, megerősítve Vele a kapcsolatot az által, hogy a hegyekre tekint, és imáiban arra kéri Jézus Krisztust, hogy az Ő Szent Lelke gondolatainkat mennyei tartalommal töltse meg. Semmi sem ad olyan nagy vigasztalást a szentek lelkének, mint Istenben vigasztalást találjanak az után, hogy épp hogy csak sikerült megmenekülniük a világi kívánságok elől. Az Isten Lelkének mennyei tisztasága és a világi lelkület bűze közötti kontraszt oly hatalmas, hogy mi egyszerűen elmerülünk benne, és vigasztalást nyerünk. Az Úrhoz való közeledés arra késztet minket, hogy lelkileg eddzük magunkat, Isten útjain járjunk, és az oda fel való dolgokon elmélkedjünk, amit az isteni természet nagyszerűségén való elmélkedést takarja. Az Ő dolgairól, a szentek közösségéről, az üdvösség titkáról, az Isten félelméről, a keresztyénség magasztosságáról az istentelenséggel szemben, és a szolgálatról. Az ilyen gondolatok ahhoz vezetnek, hogy kezdjük átérezni a mindennapi szükségét a kegyelem megtisztító munkájának, és ez az Úr előtt térdre kényszerít bennünket.

A mi áldott Megváltónk elűzte magától a Sátánt (Mt. 4: 10), ugyanúgy kergeti el tőlünk is azt. Nem ez-e, a néhány szóban összefoglalt üzenet, a számunkra a leghatalmasabb vigasztalás? Ami gondolatatinkat érinti, azok szintén alá vannak vetve Neki, és a maguk idejében egyszerűen tilos lesz megszületniük gondolatainkban.

4. Egyes hívőknek az a gondolat támad a fejükben, hogy ha a füstölgés köde jobban nyugtalanítja őket, mint annak előtte, akkor rosszabbakká váltak. Az igazság azonban, elsősorban az, hogy nem váltak rosszabbakká, egyszerűen az enyészetnek átadott test vált láthatóbbá. A bűn, minél inkább látjuk, annál utálatosabb. Nem látjuk a port a szobában addig a pontig, míg a nap be nem süt az ablakon. Az, hogy láthatóvá vált, nem jelenti azt, hogy korábban nem volt.

Másodszor, minél közelebb vannak egymáshoz az ellentétek, annál élesebb közöttük a konfliktus. Az ellenségek közül a legközelebb a lélek és test van egymáshoz, megtalálhatóak az újjászületett ember lelkében, és hatást gyakorolnak az ember minden tettére. Ezért nem meglepő, hogy a szív a test és a lélek között csatározás hídfője, a füstölgő mécses képét festve elénk, ahol a tűz keveredik a füsttel.

Harmadszor, minél inkább jelen van a kegyelem, annál lelkibb az élet, és minél lelkibb az élet, annál ragyogóbbá válik a testnek való ellenállás. Ezért sokkal nagyobb kétségeknek vannak kitéve az élő lelkek.

Negyedszer, mikor az emberek saját maguk gyártotta feloldozást alkalmaznak magukkal szemben, akkor a lelkiismeret nem nyugtalanítja többet őket, és testük elégedett marad, semmi nem köti meg, és nem szab határt neki. Mikor azonban a kegyelem szembesíti azt bűneivel, akkor a test „felfortyan”. A második állapot azonban sokkal jobb az elsőnél. A mécsesben pislákoló szikrácska addig valószínűtlenül fojtogató füstöt áraszt, most azonban a tűz felkapott, és a füst gyakorlatilag megszűnt. Legyen világos előttetek, hogy a tökéletlenség által kialakuló aggodalmak annak a jelei, hogy van tűz, és jobb a tűznek örülni még akkor is, ha maga után vonja a füstöt, mintha teljes sötétségben lennénk.

A füst nem hoz több csüggedést, mint a tűz – az öröm, mivel az a szívben levő kegyelemről tesz bizonyságot. Habár az szenvedést is okoz, ennek ellenére, vigasztalás nyújt. Jobb, ha most nyugtalanít minket a test, megnyitva az utat ezzel a vigasztalás felé, mintha megnyugtatna bennünket, és az örökkévaló gyötrelemre készítene fel minket.



A tökéletlenség nem old fel minket kötelezettségeink alól

Az, hogy Krisztus nem oltja meg a füstölgő mécsest, minket nem ment fel az alól a felelősség alól, hogy fel kell szítanunk a tüzet ahhoz, hogy teljes erejében lángolni tudjon.

Egyes emberek nem találják szükségesnek azt, hogy tegyék kötelességüket, mivel nem érzik, hogy szívük ellene áll mindennek, ezért kötelességüket eléggé pongyola módon teljesítik. Nem fordíthatunk hátat a jótéteményeknek tökéletlenségeink miatt. Krisztus látja annak hasznát és segít megerősíteni azt, mintsem megoltani azt. A betegség idején való étkezés gyötrelmes lehet, de mégis szükséges enni, mivel az étel erőt ad nekünk a betegséggel való küzdelemhez. Ezért, függetlenül attól, hogy a bűn próbálja mindazt megrontani, amit teszünk, nekünk továbbra is közösséget kell vállalnunk az Úrral, és minél több akadály kerül elénk, annál értékesebbekké válunk az Ő szemében. Krisztus szereti megkóstolni a mi gyümölcseinket, függetlenül attól, hogy azok néha a régi természet ízét hordják magukon.

A keresztyén ember panaszkodik arra, hogy nem képes imádkozni: „Furcsa, sőt szennyes gondolataim vannak, és nem mennek ki a fejemből”. De hisz az Úr a szívünkre helyezte az imádság utáni vágyat. Ha pedig ez így van, akkor ő odafigyel a bennünk levő Lélek kívánságára. „Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal” (Róma 8: 26), ezek pedig nincsenek elrejtve az Isten elől. „Uram, előtted van minden kívánságom, nincs rejtve előtted sóhajtásom” (Zsolt. 38: 10). Isten megérti a zavaros imádság lényegét, és a lélek sikolya az Ő fülében hangosabban szól a bűn dallamánál. Néha a keresztyén ember annyira zavarodott lehet, hogy képtelen bármit is mondani ezen kívül: „Atyám”, ugyanúgy, ahogyan Mózes a Vörös-tengernél. A lélek kétségei és ingadozásai nem közömbösek Istennek, azok felgyújtják az Ő szívét, több annál, a Szent Lélek is érdekelt az imádságban.

A csapongó lélek azonban azt gondolja: „Mindez lehetséges? A Szent Isten nem fogadhat el egy ilyen tökéletlen imádságot”. De igen! Ő hallja az övéit, és megbocsát nekik. Jónás a hal gyomrában imádkozott (Jón. 2: 2), saját bűnei miatt került oda. Isten onnan is meghallotta őt. Ezért, ne törjön meg minket túlságosan tökéletlenségünk. Jakab azt mondja, hogy Illés hozzánk hasonló ember volt, és Isten válaszolt az ő imáira (Jak. 5: 17). „Igen, ez Illés, – mondhat ellent valaki, – bárcsak olyan szent volnék, mint amilyen Illés volt”. Csak nem azt gondoljátok, hogy Illés bűntelen volt? Természetesen, nem volt az. Az ígéretekre figyelmezzetek: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem” (Zsolt. 50: 15). „Kérjetek, és adatik nektek” (Mt. 7: 7). Sok hasonló imádság van. Isten elfogadja imádságainkat, függetlenül azok tökéletlenségeitől, mivel az Ő gyermekei vagyunk, mivel azok a Szent Lélektől származnak, mivel a Közbenjáró Jézus Krisztus által jutnak el Hozzá. Ő a tökéletlent tökéletessé teszi. „Adatott neki sok füstölőszer, hogy a szentek imádságaihoz tegye az aranyoltárra, amely a trónus előtt van” (Jel. 8: 3).

Egyetlen egy szent felbuzdulás, egyetlen egy szent könny sem válik észrevétlenné. A lelki dolgok gyakorlása segítséget nyújtanak a megszentelődésben, és az imádkozás gyakorlása tökéletesebbé teszi az imádságot. Kegyelmes a Megváltónk, ezért nem szabad elcsüggednünk, imádkozzunk úgy, ahogyan tudunk, a nekünk adott kegyelem szerint, és az Úr szemei nem fordulnak el tőlünk.

Pál apostol vajon otthagyta-e a szolgálatot azért, mert nem sikerült neki annyi jót tennie, amennyit szeretett volna? Nem, ő tovább küzdött, és a végsőkig kitartott a szolgálatban.

Nem szabad túlságosan keményeknek lennünk saját magunkkal szemben. A lélek alázatra hajlik, mikor Istenhez kiált. Igen, mi messze állunk a tökéletességtől, de még a hithősök is tökéletlenek voltak, az Úr pedig azt mondja, hogy nem oltja el a füstölgő mécsest; és ez az igazság, vigasztaljon mindez meg benneteket, és növekedjetek a szentségben. Isten olyan szavakkal illeti Jeroboám fiát, amelyek vigasztalást nyújtanak: „Egész Izráel elsiratja, és eltemetik. Jeroboám hozzátartozói közül csak őt teszik sírba, mert Jeroboám háza népéből csak benne talált valami jót az Úr, Izráel Istene” (1 Kir. 14: 13). Figyeljétek meg, hogy nem sok jó találtatott benne, hanem „valami jó”. „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!” (Mk. 9: 24) kishitűségként lép fel, a szeretet pedig – a szeretet kis szeletkéjével. Körbe rajtunk tökéletlenség honol, ez azonban nem fosztja meg az embert Isten kegyelmétől.




Elcsüggedés és kötelességek


Figyelembe véve a fentebb elmondottakat, és bizonyos korábbi megfigyeléseket, nem lesz nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy szükséges-e a nekünk, függetlenül a tökéletlenségünktől, és szívbeli kétségeinktől, teljesítenünk lelki kötelezettségeinket? Igen, kétséget kizáróan, de a következők figyelembevételével:



Állhatatosan kell törekednünk továbbra is arra, hogy teljesítsük kötelességeinket

1. Az ember szíve nem mond le önkéntesen szabadságáról, erőfeszítéseket kell tenni, hogy magára öltse a kötelességtudat ruházatát. Minél több a kötelesség, annál erősebb ama ellenállás, amely egészen a kötelességek teljesen figyelmen kívül hagyásáig mehet. Hasonló kellemetlen helyzet kialakulása az enyészetre ítélt test győzelmét hirdeti. A test és a lélek eme küzdelme pedig az árral való szembe úszásra emlékeztet. Egyik kihagyott karcsapás három újabbat igényel ahhoz, hogy visszajussunk előző állapotunkhoz, ezért nem szabad elengednünk magunkat, hisz utána, ahhoz, hogy visszanyerjük mindazt, amit elengedtünk, sokkal nagyobb mértékben kell küzdenünk.

2. Ha eltökéltük magunkban, hogy teljesítjük kötelességünket, akkor Isten megerősít bennünket. A Szent Lélek a mennybe visz minket a megszentelődés lépcsőfokai által, és az utolsó fok – maga a menny, az abszolút szentség. A test tökéletlensége szükséges ahhoz, hogy ne fuvalkodjunk fel, és lássuk Azt, Aki valójában megszentel bennünket, és tökéletessé tesz minket.

3. Az engedelmesség minden dolgunk feldíszítését jelenti. Habár az áldozat tökéletlen lehet, az az engedelmesség, amely által meghozatik az, kedvessé teszi mindezt.

4. Az enyészet ereje feletti győzelem több örömet hoz, mint a csüggedés hiánya. A kielégítetlenség érzete csak addig marad meg, míg a kötelesség nem töltetik be. Az elvégzett dolog jutalomban részesül. A kötelességeink teljesítése közben Isten jelenlétét fogjuk megtapasztalni: ha nem teljesítjük azokat, sosem fogjuk tudni annak jelenlétét elérni. Semmilyen esetben sem tudjuk korlátozni a Lélek jelenlétét, mivel Ő „arra fúj, amerre akar” (Jn. 3: 8), de beszélhetünk arról a lelkiállapotról, amiben van, küzdve az ár ellen. A tengerésznek, látva maga előtt a célt, keményen kell tartania a kormányt, és nem szabad szem elől tévesztenie az irányt adó csillagot. Így kell nekünk is az Isten által nekünk rendelt kötelességeket a szemünk előtt tartanunk, figyelembe véve a Szent Lelket.



Legyőzve a csüggedést

A szenvedések a türelmetlenség miatt csüggedéshez vezethetnek. „Ó, jaj nekem! – zokog az ember, – sosem győzöm le ezt a próbát”. Ha azonban Isten, szenvedést bocsát ránk, akkor mindezt csak a mi megerősítésünkre teszi. Mi az Isten tégelyében szunnyadó arany vagyunk, és a salakon kívül semmit nem veszítünk (Zak. 13: 9). Ha csak saját erőnkre támaszkodunk, még a legkisebb próbákkal sem fogunk tudni megbirkózni, a Szent Lélek segítségünkre van a legkomolyabbak legyőzésében is. Ő a maga vállára veszi erőtlenségeinket és velünk együtt hordozza azokat. Mikor a hívő ember „ha elesik is, nem marad fekve, mert az Úr kézen fogja” (Zsolt. 37: 24). Jakab azt mondja: „Jób állhatatosságáról hallottatok” (Jak. 5: 11). Mi azonban hallottunk az ő türelmetlenségéről is, az Úrnak azonban tetszett megjelentetni az Ő kegyelmét. Legyetek meggyőződve arról, hogy Krisztusnál számon van tartva minden sóhajtásunk és könnyünk, Ő semmit sem hagy figyelmen kívül. Ezen kívül, nem az angyaloknak adattak a sákramentumok, hanem nekünk, embereknek. Méghozzá nem a tökéleteseknek, hanem a gyenge embereknek, és ily módon Krisztus magához ragad minket.

Ezért Ő nemcsak különböző ígéreteket ad nekünk, hanem az ehhez szükséges erőt is biztosítja. A fő, hogy a szívünk kész legyen keresni az Urat, és ha nem vagyunk készek mindannyian a sákramentumok vevésére, akkor Ezékiással együtt így kell imádkoznunk: „A jóságos Úr bocsássa meg ezt mindenkinek, aki kész volt arra, hogy az Úristenhez, ősei Istenéhez folyamodjék, bár nem volt olyan tiszta, ahogyan a szentélyhez illik!” (2 Kr. 30: 18-19). A szent sákramentumok megvigasztalnak minket és segítenek bennünket a gyümölcstermésben, erőt adnak a szolgálat betöltésére. „Akkor pedig már nem is én teszem azt, – mondja Pál apostol, – hanem a bennem lakó bűn” (Róma 7: 17). Az, ami megijeszt minket, nem okoz nekünk kárt, mivel mi az Úr tulajdona vagyunk. Ő segítségünkre van abban, hogy azzá váljunk, akikké válni szeretnénk, és mi Hozzá hasonlatossá akarunk válni. „Teljesíti az istenfélők kívánságát, meghallja kívánságukat, és megsegíti őket” (Zsolt. 145: 19).



A csüggedés forrásai

Honnan is ered a csüggedés? 1. Nem az Atyától, mivel Ő az irgalom és a kegyelem szövetségével kötötte meg magát: „Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az Úr az istenfélőkhöz” (Zsolt. 103: 13). Ő erőt ad nekünk, hogy képesek legyünk teljesíteni kötelességeinket. A kegyelem hozza felszínre minden tettünket.

2. Nem Krisztustól, mivel Ő nem oltja meg a füstölgő mécsest. Azt látjuk, hogyan ajándékozza meg Krisztus szeretetével a gyengéket, tökéletleneket, elesetteket, – hogy nem mondjuk, még a bűn által kettőbe tört bűnösöket is. És mindezt azért adja, mert Neki, elsősorban, tetszik a test kinevetése, amely úgy gondolja, hogy csak a jókat lehet szeretni, másodsorban, Ő ily módon mutatja meg, hogy a kegyelem csak úgy, az Ő királyi szavára árad ki, ezért, hogy „aki dicsekszik, az Úrral dicsekedjék” (1 Kor. 1: 31).

A bizonyságtevők fellegében találhatjuk Ráhábot, Gedeont és Sámsont, egy sorba vannak állítva Ábrhámmal, a hívők atyjával (Zsid. 11: 31-32). A mi áldott Megváltónk, magán hordozva az Atya ábrázatát, az áldások titkát egyszerű embereknek mutatja meg, függetlenül az emberek bölcsességétől és értelmétől (Mt. 11: 25-26). Még a legértelmetlenebb is számíthat Krisztus kegyelmes hozzáállására.

3. A Szent Lélek ugyancsak nem vihet csüggedésbe. Ő nem megoltja a lelket, hanem fordítva, a Szent Lélek abban van segítségünkre, hogy elbánjunk a tökéletlenségeinkkel, és lényegébe véve Ő a Vigasztaló (Róma 8: 26; Jn. 14: 16). Ha Ő szembesít is a bűnnel, az is csak azért történik, hogy alázatossá tegyen minket. Ezért a csüggedést vagy a Sátán, vagy mi magunk okozzuk.



Egyes kétségek legyőzése

A csüggedés egyéb okai mellett, amely nem kevés szenvedést okoz nekünk, meg lehet nevezni a kétségeskedést és a tudatlanságot is. Az elsőt a Sátán úgy használja, mint az út porát, hogy az a mennyei haza felé tartó zarándok szemébe menjen. A tudatlanságot pedig, a maga nemében, mint sötétséget, ami félelmeket szül. A tudatlanság – olyan nem tudás, azzal való nem tisztában levés, hogy Krisztus kegyelmes. Azok az emberek, akik ismerik magukat, és minden a világ mércéjével mérnek, azt gondolják, hogy Ő bennük csak a hiányosságokat fedezi fel. Tévednek azonban, ha így gondolkodnak. Ezen kívül, az ilyen gondolatok kisebbítik Krisztust, megfosztva Őt a kegyelemtől. Az a meggyökeresedett gondolat, hogy Krisztus kegyelmes, annak a jele, hogy a mag jó földbe esett. Minél kevesebb méltóságot tulajdonít magának az ember, annál nagyobb kegyelmet mutat iránta Krisztus. Krisztus eljövetelének célja pontosan abban van, hogy megszabaduljunk a hasonló félelmektől. Ők azonban, sajnos, visszamaradnak, és ennek oka a tudatlanság és Krisztus lényének meg nem értése. Ezért meg kell értenünk:

1. A gyengeség tépi szét az Isten által adott szövetséges ígéreteket. A Vőlegény és a Menyasszony kapcsolata szent és sérthetetlen.

2. A gyengeség nem szakít el minket a kegyelemtől, éppen ennek fordítottja az igaz, a kapcsolatot még szorosabbá teszi. A kegyelem – egy házastársi szerződés, Krisztus eljegyezte az Egyházat örökre, és azt magának jegyezte el, „eljegyezlek magamnak az igazság és a törvény, a szeretet és az irgalom ajándékával” (Hós. 2: 19). A Vőlegény „mint a gyengébb féllel” (1 Pt. 3: 7) bánik az Egyházzal. Ezért semmi az alapja sincs annak a gondolatnak, hogy Krisztus megváltoztatja saját elveit, és többé nem lesz kegyelmes az Ő Menyasszonyához!

3. Ha Krisztus nem lenne kegyelmes a mi gyengeségeinkhez, akkor Neki nem maradna embere, akik Neki szolgálhatnának. Gyengék vagyunk, de nem Krisztus ellenségeinek soraiban állunk, úgyhogy űzzük el messze magunktól a csüggedést, hisz Megváltónk nagy kegyelmű.

Ennek ellenére, nem békülhetünk meg gyengeségeinkkel, le kell győznünk azokat. Lehetetlen dolog állandóan kiskorúnak maradni a Krisztusban. A kísértések folytonosan ránk vadásznak, érezzük saját erőtlenségeinket, szenvedünk azoktól, bánatosak vagyunk miattuk, de tovább folytatjuk a harcot a Szent Lélek segítségével, hogy eredményeket érjünk el a testnek való ellenállásban.

Gyengeségünk alázatunk egyik okát képezi, és a test naponkénti megöldöklését, de semmilyen esetben sem okoz Istentől való elidegenedést. Saját tökéletlenségünk miatti jajszavunk – az első lépés a tökéletesség felé vezető úton, míg gyengeségeink elismerése – az Úrban való jövőbeli erő záloga. Ha azonban a bűnös elhallgatja a gonoszt, és saját gyengeségével próbálja igazolni magát, akkor maga teszi lehetetlenné az Istenhez, mint Atyához való fordulást. A bűn által megtört és mindezzel tisztában levő bűnös azonban helyre lesz állítva. Péter hit megújult, mikor Krisztusra tekintett, Dávid is, mikor meghallotta Abigail szavait, nem követett el gyilkosságot. A tolvajnak és a csavargónak el kell mondani, hogy igaz életvitelt folytatnak, de ők nem fognak rátok hallgatni, mert meg van a saját elképzelésük az előttük álló útról. Tudjuk, hogy Krisztussal haladunk egy úton, mivel gyengeségeink nem olyan gyengeségek, amelyek képesek lennének minket elszakítani Istentől.



Mi a tökéletlenség bűne?

Mielőtt elmagyaráznánk, hogy mi a tökéletlenség bűne, a következőket kell megjegyeznünk:

1. Ha az embernek belátja a tökéletlenség bűnét, mindez azt jelenti, hogy kezdetét vette benne a kegyelem. A gyengeség, mint minden egyéb vonás, nem lehet jelen egy halott testben.

2. Meg kell lennie bennünk a jó és igazságos dolgok iránti vonzódásnak. Habár az istenfélő ember letérhet a helyes útról, Krisztus Lelke, Aki benne lakozást vett, azonnal visszafordítja őt. Az ilyen ember vagy maga újul meg a hitben, vagy hallgat a jó tanácsra.

3. Helyes látásunknak kell lenni a bűnről és bűneink Megváltójáról; ha ez nincs meg, akkor szívünk halott. A maga nemében enyészettel fertőzi meg az egész testet. Ilyen esetben semmiféle jó cselekedet nem jöhet létre.

4. Változhatatlan, tiszta szeretette kell rendelkeznünk Krisztus irányába. Megengedhetetlen dolog az, hogy a változékony érzelmek (sajátunk vagy másoké) uralkodjanak rajtunk.

A keresztyén ember Krisztus irányában való viselkedése gyakran nem mutat elég stabilitást, idővel pedig gyalázatos lehet, ennek ellenére Krisztus az övé, és ő – a Krisztusé. Az ilyen keresztyén tudja, hogy az eltávozás egyet jelent az Úrral való kapcsolat megszakításával. Itt azonban jó emlékezni arra, hogy Krisztus nem veti el a tökéletlenséget és a gyengeséget, több annál, Ő a mi tökéletlenségeink által tökéletessé teszi rajtunk erejét. Egyes erőtlenségek legyőzése szinte lehetetlennek tűnik; ezekhez tartozik a feledékenység, a nyomott lélek, a hirtelen szenvedély vagy a félelem. Ezek az érzések úgy tűnik, mintha természetesek lennének, ennek ellenére azonban mind magában hordozza a bűnt. Ha azonban Krisztus bennünk él, akkor meg kell szabadulnunk tőlük, meg kell gyógyíttatnunk az Ige által, ahogyan a beteg is a lázcsillapító által, mert ellenkező esetben a bűn szaporodni fog, és megerősödik. Ezek a bűnök pedig, mikor Isten felébreszti a lelkiismeretet, és szemünk elé tárja (Zsolt. 50: 21), elviselhetetlenekké válnak. Isten gyermekei azonban sosem vétkeznek örömmel, mivel szíveikben bele van helyezve a törvény, amely ellene áll a bűnnek. Ennek ellenére, minden elkövetett bűnben benne van a vétkes kívánsága, amely ennek következtében nem kevés gyötrelmet fog neki okozni. Olyan távolra kerülünk a vigasztalástól, amilyen közelre engedjük magunkhoz a bűnt. A bűn a lelkiismeret ellenében – olyan, mint a gyertya hamva a gyertyán, megrontja örömünket és ily módon megerőtleníti erőnket. Tudnunk kell azt, hogy a megszentelődés menetének önkéntes megtörése meggyengíti a valós megszentelődés érzetét.

Mit kell hát tenni, hogy visszaállítsuk a lelkünkben az Istennel való békességet? Keményen meg kell ítélnünk testi kívánságainkat és a bűnt, ugyanakkor be kell takarnunk magunk Isten kegyelmével Jézus Krisztusban, ahogyan tettük ezt megtérésünk során. Utána pedig erősen bele kell kapaszkodnunk Krisztusba, mivel az Ő szükségessége még egyértelműbbé vált, emlékezve ezáltal az Úr szerénységére és arra, hogy Ő azt ígérte nekünk, hogy a „füstölgő mécsest” nem oltja meg. Igazságos dolog megjegyezni, hogy megbékélésünk után Krisztus hangja nyájasabban és kedvesebben szól, mivel Előtte ismert, mennyire alattomos a Sátán, ugyanakkor az is, hogy milyen szégyenletes dolog nekünk az Ő szemébe nézni.

Emlékezzetek, Isten nemcsak megbocsátott Dávidnak, hanem az után a komoly megtöretés után a bölcs Salamonnal ajándékozta meg őt, hogy az kövesse őt a trónon. Az Énekek Énekében (6: 4) azt látjuk, hogy milyen csodálatossá vált az Egyház megaláztatása után. Tudnunk kell, hogy Krisztusnak közbejáróként, nemcsak jelentéktelen, hanem a legkomolyabb bűnökkel is dolga van. Ezért a megtöretés ne járuljon hozzá ahhoz, hogy önkéntesen kizárjuk magunkat az Úr áldásainak listájából, hisz Krisztus nem zárt ki abból minket. „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Mt. 11: 28). Miért ne használnánk ki ezt az áldott hívást? Azért vagyunk szegények, mert nem tudjuk, hogy milyen gazdagok vagyunk Krisztusban. A kísértések idején hallgassatok az Úrra, és ne az ördögre. Higgyetek az igazságnak, amely az Igazságból ered. Ne hallgassatok a hazugra, a lélek ellenségére és gyilkosára.


Krisztusnak higgyetek, ne a Sátánnak


Krisztus azt mondja magáról: „Engem hallgassatok”, és azt, amit a Sátán mond Róla, ne vegyétek figyelembe. Mikor a lelkiismeret szembesít minket bűneinkkel, akkor a Sátán azt próbálja elhitetni velünk, hogy Krisztus szigorú ítélőbíró. De nézzük csak meg, hogyan ajánlja Őt az Isten: Neki a kegyelem jogara van a kezében, és Ő azzal megérint minket.



Mit kell gondolnunk Krisztusról

Mikor Józsefre, Dánielre, Keresztelő Jánosra gondolunk, akkor nyájas, kiegyensúlyozott emberekként tekintünk rájuk. Krisztus azonban sokkalta inkább kiegyensúlyozott és nyájas. Ha minden virága illatát egy csokorba szednénk, akkor milyen édes lenne eme illatok összessége! Krisztusban össze van gyűjtve a teljes tökéletesség, és a szeretet összessége. Milyen mérhetetlenül felséges és megfoghatatlan az Ő kegyelme! A férj kedvessége, az atya vagy az idősebb testvér jósága csak fénysugaracska az Úr kedvességéhez és jóságához képest. Mi gyengék vagyunk, de – Hozzá tartozunk; mi el vagyunk torzulva, de az Ő ábrázatát viseljük magunkon.

Az atya a beteg, de édes gyermekére, és látja magát benne. Így szemlél minket is Krisztus, nem a magunk szeretetét, hanem az Ő szerelmének ábrázatát szemléli. Látja bennünk saját lényét: telve vagyunk nyavalyákkal, de ennek ellenére – az Ő tagjai vagyunk. Ki határolja el magát saját testrészétől, még akkor is, ha az meg van sérülve? Nem kenyerünk saját testünk megvetése. Figyelmen kívül hagyhatja-e a fej a lábakat? Krisztus megfeledkezhet-e rólunk? Mi – az Ő teljessége vagyunk, és Ő – a mienk. Krisztus az emberben lakozást vevő szeretet, Krisztus előtt minden ismert, nem hallomásból tájékozódik, hisz Ő maga ember is volt.

Vessük el magunktól a hozzánk nem illő gondolatokat és felesleges félelmeket, amelyek az ördögtől érkeznek, aki megpróbálta még az Atyát is összeugrasztani a Fiúval, mikor azt mondta: „Ha Isten Fia vagy…” (Mt. 4: 6). Most pedig össze akar veszejteni minket Krisztussal, helytelen gondolatokkal árasztva el az Úrról való feltevéseinket. A Sátán már a kezdetektől arra szorította az embert, hogy Isten nem megfelelő megvilágításban lássa. Ádámnál sikerrel járt, ezért abban reménykedik, hogy ezt meg tudja ismételni a keresztyéneknél is.


Amikor úgy tűnik, hogy Krisztus nem elégedett

Értem, – mondja a füstölgő mécses, – de nemhogy csak nem érzem Krisztus jóságát, hanem minden az ellenkezője. Úgy tűnik nekem, hogy Ő ellenem van. Ő nem elégedett velem”.

Bizonyos időkben úgy tűnhet, hogy Krisztus elégedetlennek tűnik, de mindez csak azért van így, hogy ennek következtében a megfelelő időben meg tudja mutatni kegyelmét, amelynek kiáradását Ő nem tudja hosszú időre visszatartani. Ő küzd velünk, ahogyan küzdött Jákóbbal is, eközben Ő maga lát el minket ehhez erővel. A hit letépi az ellenségesnek tűnő ábrázatot Krisztusról, és feltárja az Ő szívének szeretetét. Fides Christo larvam detrahit (A hit leveszi az álarcot Krisztusról). Először nem válaszolt a Hozzá forduló kananeus asszonynak semmit (ld. a Mt. 15: 22-28-at!). Utána elutasítja kérését. Utána egy sorba állítja őt azokkal a kutyákkal, amelyeknek nincs örökségük a szövetségben. Mindezek ellenére, ő kitartó a hitben és elnyeri az áldást.

Ahogyan az Úr Atyja is mindig közel volt Hozzá a szenvedés idején, Krisztus is akkor van a legközelebb hozzánk, mikor nekünk úgy tűnik, hogy Ő nincs mellettünk. Krisztus igazságának kihatása mélységesebben van bennünk jelen, mint az Ő fénye. Ha mindezek ellenére ez nekünk mégis úgy tűnik, akkor érdemes délibábjainkat háttérbe szorítani, az Ő valós jelenlétét és szolgálatát részesítve előnyben. Krisztus nem tudja megtagadni saját magát, Ő nem tud hátat fordítani annak a küldetésnek, amelyet az Ő Atyja bízott rá. Nézzétek, mit mond Róla az Atya: „füstölgő mécsest nem olt ki” (ld. a Mt. 12: 20-at!), és Krisztus azt kéri Tőle: „tartsd meg őket a te neved által” (Jn. 17: 11). Az Atya Krisztusnak adott minket, Krisztus által mi mindnyájan jöhetünk az Atyához.



Mikor győzelmet vesznek felettünk a kétségek

Nem hangzik rosszul, – mondhatná valaki, – ha csak füstölgő mécses lennék”.

Jó így gondolkodni, mivel a kétségek lényünk megértéséhez vezetnek minket. Jó, ha meglátjátok, hogyan mutat Ő irgalmat mások iránt, míg nem látjátok mindezt magatokkal szemben. Ennek ellenére, nem kicsinyeljétek le a Szent Lélek bennetek végzett munkáját. Az ördög rágalmazza Krisztust, de nem csak Reá mond kígyót-békát, hanem minket is befeketít. Ha nem vagytok füstölgő mécsesek, akkor miért nem hagytok fel Krisztussal, és miért nem tagadjátok meg a kegyelmet? Nem akarjátok mindezt megtenni, vajon miért? Miért nem keresünk más elfoglaltságot? Saját lelketek nem engedi meg ezt nektek, vajon miért? Honnan jön a saját magatokkal szembeni elégedetlenség, miért nem képes nyugalomra találni a lélek? Bízzatok Krisztusban, Ő munkálkodik bennetek, és ha nektek meg kell halnotok, akkor már jobb az Ő vigasztaló kezében haltok meg, és nem a Sátán kezei között. Ha nem teszik meg ezt, akkor biztosan meg fogtok halni. Ha valahol van egyáltalán kegyelem, akkor ez egyedül az Úr karjaiban található.

Ha Krisztus adott nektek többé-kevésbé érzékeny szívet, akkor ez annak a bizonyítéka, hogy Ő gondot visel rólatok. Hisz Ő megkeményíthette volna azt, akkor pedig az ítélet elkerülhetetlen lenne. Ő meghalt az ellenségeiért („mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával”, Róma 5: 10), hogyan tudna ellentmondani azoknak, akik Hozzá jönnek? Az, Aki igehirdetőket küld, akik az Istennel való megbékülést hirdetik, visszautasíthatja-e azokat, akik ennek megfelelően Hozzá jönnek? Minden kétséget kizáróan – nem. Mikor a tékozló fiú elhatározta, hogy visszatér atyja házához, akkor az atya nem várta meg, míg az odaér, hanem elébe ment.

Mikor az Úr elülteti a szívben az Ő utána való vágyat, akkor felkészíti a füleket is arra, hogy meghallhassák a hívó szót (Zsolt. 10: 17). Ő nem rejtőzik el az Őt keresők elől. Ha Ő megengedi azt, hogy teljes homályba kerüljünk, akkor emlékezzünk arra, hogy Ő mit mondott Ézsaiás prófétán keresztül: „Aki sötétségben jár, és nem ragyog rá fény, bízzon az Úr nevében, és támaszkodjon Istenére!” (Ézs. 50: 10). Sosem kerülhetünk a teljes csüggedés felhőjébe úgy, hogy nem lenne reménységünk. Mit tesznek éjjel a tengerészek, mikor semmit sem látnak? A veszély elkerülése végett lehorgonyoznak. A mi horgonyunk – Krisztus, Aki együtt érez velünk. Nézzétek, Ő „vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze” (Ézs. 53: 5). Emlékezzetek erre, mikor a megtöretés által fájdalmat éreztek.

A megtört szív sóhajtozásaiban megtalálható az Úrhoz való kötöttség, és annak az elismerő érzése, hogy Ő gondot visel rólunk. A lelki szemek nem láthatják meg Őt addig, míg az Ő irgalmas szemei nem tekintenek ránk. Krisztus minden nehézségen átment, amelyek utunkba kerülhetnek, Ő mindent tud, ezért teljes mértékben képes velünk együtt érezni. A Gecsemáné-kertben és a kereszten vigasztalás nélkül maradt, végül az Atya teljesen magára hagyta Őt, – mit ne tudna Ő az emberi szenvedésről? Isten célszerűnek tartja, hogy mi szintén igyunk abból a pohárból, amelyek az Ő Fia is kiivott, hogy megtapasztalhassuk mi is azt, milyen rettenetes a bűn és milyen hatalmas az Ő Fiának irántunk való szerelme. Mi azonban azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy nekünk nem kell fenékig kiinnunk azt a poharat, aminek keserű alját kiitta Krisztus, máskülönben nem tudnánk elhordozni az Atya helytelenítését és az Ő haragját. Az Úr nemcsak emberré lett, Ő a kárhoztatást is magára vette, Ő értünk a „fájdalmak férfija” lett. Őt megtörték, hogy mi ne töressünk ketté, Ő átokká lett, hogy az átok ne érhessen el minket. Krisztus mindazzal rendelkezik, amivel a Vigasztalónak rendelkeznie kell:

1. Neki az Atyától vett hatalma van: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt. 28: 18).

2. Ő mindenható: „Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!” (Ézs. 9: 6).

3. Ő bölcs, tudja, hogyan segítsen azokon, akik kísértésbe estek: „Mivel maga is kísértést szenvedett, segíteni tud azokon, akik kísértésbe esnek” (Zsid. 2: 18).

4. Ő elkötelezett irányunkba, „minthogy tagjai vagyunk testének” (Ef. 5: 30).



A lelket nem oltja meg


Most pedig nézzük meg mindazokat az emberek, aki ilyen vagy olyan formában és okból ellene állnak az eléjük adott irgalomnak.



Akik elvesztették a reménységet, hogy Krisztus kegyelmére apelláljanak

Találkozhatunk olyan emberekkel, akik az által, hogy különböző bűnöknek adják át magukat, azt gondolják, hogy nekik haszontalan dolog Krisztushoz menniük, mivel életük – egy nagy bűnhalmaz. Ha azonban az egekre tekintünk, akkor azt fogjuk látni, hogy az kész bármely bűnbánatot tartó bűnösnek megbocsátani a vétkét. Maga Krisztus kész elfogadni és tovább vinni bennünket. Az egyházban senki sincs végleg elítélve, azokon kívül, akik az ítéletre vannak választva, amiről a Krisztusnak való legkegyetlenebb ellenállásuk tesz bizonyságot. Így járt el a hűtlen szolga, aki meggyőzte magát arról, hogy a gazda kegyetlen, utána pedig nem használta fel a neki adott talentumokat (Mt. 25: 30).



Akiknek hamis elképzelésük van Krisztus kegyelméről

Vannak olyanok, akik meggyőzték magukat arról, hogy Krisztus, a menny felé vezetve őket, egy ponton képes a pokol felé való útra terelni őket. Habár a reménység lényege pontosan az, hogy annak segítségével Krisztushoz közeledjünk, és ne távolodjunk Tőle. Máskülönben mit érne az ilyen reménység?



A Krisztus kegyelmének ellenállók

Találkozhatunk olyan emberekkel is, akik vízzel árasztják el azokat a szikrácskákat, amelyeket Krisztus gyújtott meg azok szívében. Az ilyeneknek tudniuk kell, hogy a Bárány haragra gerjedhet, és azok, akik nem sorakoznak fel az Ő jogara alá, „vasvesszővel” (Zsolt. 2: 9) lesznek összetörve. Ő próbálja felszítani a kegyelem szikráját az ember szívében, de ha az ember ellene áll mindennek, akkor másféle tűz jön ki – az igazságos harag tüze, amely a pokol olthatatlan tűzvészévé válik. A kegyelem elutasítása hitetlenséget jelent, és a legsúlyosabb következményeket vonja maga után.

Isten gyógyítgatta Babilont, de az nem gyógyult meg, ezért ítélet lett mondva felette (Jer. 51: 9). Mikor Jeruzsálem visszautasította azt, hogy Krisztus szárnyai árnyékába húzódjon, akkor pusztává lett (Mt. 23: 37-38). A bölcsesség a kezét nyújtja az embernek, és ha az ember visszautasítja annak elfogadását, akkor a bölcsesség ki fogja őt gúnyolni (Péld. 1: 26). Az Orvos gyógyítani jött, a gyógyítás azonban nem menti meg azokat, akik kiköpik az orvosságot, és letépik magukról a kötést. Szomorú, mikor a kegyelmes Urat arra kényszerítik, hogy összetörjön, mert mikor ez megtörténik, akkor sehonnan sem lehet többé kegyelmet várni (Ézs. 27: 11).

Azonban, – hallunk néha ilyen hangokat, – Isten nem az ítéletre teremtette az embert”. Igen, ez valóban igaz, de ha Krisztussal nem találkoztok a kegyelem útján, akkor „majd tetteiket gyümölcsét fogjátok enni, és tanácsaitokkal fogtok jól lakni” (Péld. 1: 31).

Milyen sátáni tévelygés az az elgondolás, hogy kegyelemmel betakarva, képesek vagytok elveszni, ha vétkeztek. Minél inkább fogjuk magunkat ilyen gondolatokkal sorvasztani, lelkiismeretünk annál inkább letér a helyes útról: végül arról fogunk meggyőződni, hogy Krisztus szent, és nincs számunkra bocsánat.

A kérdés nyitja azonban másban rejlik. Ha az emberek kezüket a szívükre teszik, és mélyen magukba néznek, akkor vajon észreveszik-e, hogy a Szent Lélek milyen gyakran kopogtatott be hozzájuk, próbálva felgerjeszteni bennük a szent kívánságokat? Sajnos azonban az emberek jobbnak tartották nem hallgatni a Lélek szavára. Vajon ez nem a Neki direkt ellenállás? Azok, akiket az egyház megítél, már előbb elítélték saját magukat. Nem kell a hibát a felsőbb hatalmakban keresni, – keressétek azt saját magatokban!



Akik visszaélnek Krisztus kegyelmével

Még a legjobbak is ellene állhatnak a Kegyelem isteni elrendezésének, ha utat engednek a Krisztusban való szabadság testies értelmezésének. Körülbelül így gondolkoznak: ha Krisztus nem oltja meg a füstölgő mécsest, akkor ki tehetné meg ezt? Mitől kellene félnünk?

Emlékezzetek arra, hogy mit mondott az apostol: „A Lelket ne oltsátok ki” (1 Thessz. 5: 19). A „ne oltsátok ki” figyelmeztetés, a Lélek által meg van áldva, és a füstölgő mécses tüzének fenntartására szolgál. Krisztus nem oltja meg a mécsest, éppen ellenkezőleg, támogatja törekvéseinket arra nézve, hogy megőrizzük a tüzet, elsősorban kívánságot kelt bennünk erre nézve. Minden a következő elv szerint működik: „Isten meghatározta az eszközöket bizonyos dolgok elérésére, és ezek az eszközök benne foglaltatnak a célok elérésének tervébe”. Hasonló történik a mindennapi életben is: ki fog azok közül, akik bíznak a jó termést adó évben, olyan termésre támaszkodni, amelyet nem vetett el?

Hasonló módon buzdítja az apostol is azokat, akik az Úr áldását várják (1 Kor. 15: 57-58), amely győzelmünk által lesz a miénk, amely Ő maga ajándékoz nekünk. Ha mi nem értékeljük az elnyert áldást, és nem használjuk az előírt eszközöket, akkor lelkünket kínszenvedésnek vetjük alá, amelyek minden élethelyzetben fel fognak bukkanni. Isten azonban, a maga nemében, látva a Vele szemben ilyetén módon megnyilvánuló hozzáállást, az Ő bölcsességének ereje által gyakran megnöveli a ránk nehezedő nyomást. Ennek ellenére, a nyomás nem fog olyan szintet elérni, hogy a korábban már lángra kapott szikrácskák eloltassanak. Ha magunkra lennénk hagyatva, akkor már eloltottuk volna a füstölgő vagy égő szikrát, Krisztus azonban megőrzik azt és nem hagyja gondviselés nélkül lelkünket.

A kegyelem mily eszközei találhatóak meg Urunk fegyvertárában? Először, ez a szent ígéret, amellyel az egyik keresztyén fel tudja melegíteni más keresztyének szívét. „Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van” (Pr. 4:9). A tanítványok azt mondják: „Nem hevült-e a szívünk?” (Lk. 24: 32). Másodszor, nem kevésbé fontos, vagy talán még fontosabb eszköz az imádság és az Úrra való tekintés. Ennek az eszköznek köszönhetően a lélek elkezd világítani. Harmadszor, szintén fontos eszközük az egyház szolgái, őket gyakran használja a Szent Lélek arra nézve, hogy velük együtt ráfuvalljon az emberekre. Nem véletlenül teszi egymás mellé Pál apostol a Szent Lélek szolgálatát és az emberek szolgálatát: „A Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg” (1 Thessz. 5: 19-20). Nátán néhány szó segítségével elfújta a Dávid lelkében tomboló tüzet. Az Úr nem oltja meg a szikrát lelkünkben, hanem elküldi ezt vagy azt a Nátánt, aki az Isten Igéje által felszítja a halódó parazsat. A füstölgő mécsest már könnyű felszítani. Negyedszer, a kegyelem ereje megnövekszik, ha gyakoroljunk magunkat annak használatában. Dávid ezt mondta Salamonnak: „Fogj munkához, az Úr legyen veled!” (1 Kr. 22: 16). Hozzátok felszínre azt a kegyelmet, ami lakozást vett bennetek, amely kéznél van, a szent törekvés így szent döntéssé érik, a szent döntés pedig – szent cselekedetté válik, és ez az az jó cselekedet, amely nélkül a hit halott.

Arra azonban emlékezni kell, hogy a kegyelem csak akkor növekszik, amikor nem a magunk belső ereje által gyakoroljunk azt, hanem Krisztus ereje által, Aki a Szent Lélek által lelkünket saját magához vonja. Krisztus a vigasztalás forrása. A keresztyén szíve – Krisztus kertje, amelyben a virágok az Ő kegyelme. Mikor a Szent Lélek rájuk fuvall, akkor elkezdenek jó illatot árasztani. Ezért tárjátok szélesre lelketeket, hogy a Szent Lélek lakozást vegyen abban. János lélekben elragadtatott az Úr napján Patmosz szigetén, ahol száműzetését töltötte (Jel. 1: 10). Úgy tűnt, ez egy kiábrándító hely, de éppen ott ragadta meg szívét a Szent Lélek, magasztos nyugalmat adva neki.

Keresve a vigasztalást az abban való tanításban, hogy az Úr nem oltja meg a füstölgő mécsest, ne adjátok át magatokat a „vénasszonyos meséknek”, hanem gyakoroljátok magatokat a kegyességben (1 Tim. 4: 7), felszítva a szívetekben levő tüzet. Viseljetek nap mint nap gondot a mécseitekre, nem feledkezve meg arról, hogy feltöltsétek olajjal azokat, ennek következtében lelketek egyre magasabbra fog emelkedni. Egy helyben állni – azt jelenti, hogy ellene állunk a kegyelemnek, mivel annak folytonosan növekednie kell. „Istenünk kegyelmét” ne használjuk kicsapongásra (Júd. 1: 4). Az erőtlenség – az alázat alapja, és nem arra szolgál, hogy a felelőtlenséget védelembe vegyük, annál is inkább, nem arra szolgál, hogy a semmittevésünket igazoljuk általa. Azért kell óvakodnunk a gonosztól, mert Krisztus jó és Ő felszítja a lelkünk elhaló szikráit. Ezért annak a megértésnek a hiánya, hogy Ki a számunkra Krisztus, óvatosságra kell, hogy intsen bennünket. Ott, ahol kegyelem van, a test kívánságai olyanok, mint „amilyen az ecet a fognak és a füst a szemnek” (Péld. 10: 26). Ezért a hívők munkálkodni fognak a maguk nyugalmának eléréséért, emlékezve arra, hogy ők ez által Istent is megdicsőítik, és a bennük levő világosság ez által is késdelem nélkül felragyog. Ha a hit és a szeretet szikrái ilyen értékesek az Úrnak, akkor mennyivel értékesebb az erős hit! Ki részesíti előnybe a sötétségben való járást a világosságban való járással szemben? A Szent Lélek által megvigasztaltatni nem csüggedést jelent-e a sötétség hatalmának? Nem jobb-e minden vitorlát kibontva a menny felé tartani, mint a félelmek és kétségek közepette hányódni?

A bűnnel szembeni harc során kibontakozó mindennapi problémák jóval kisebbek, mint amelyek az által lehetnének, hogy nem kezeljük őket. Az igazi békességet nem engedmények tevése, hanem győzelem által lehet elérni. A fentebb említettek közül azok nyernek vigasztalást, akik készek jobbra törekedni, de nincs ereje ellene állni az enyészetre adott testnek. Még azt sem tuják megmondani, hogy mit gondolnak magukról. Készek hinni, de hinni abban, amiben hisznek, már képtelenek; nem hiszik, hogy Isten kegyelmes az olyan bűnösökhöz, amilyenek ők is, ennek ellenére azonban nem engedik meg maguknak, hogy az ehhez hasonló félelmek teljesen eluralkodjanak felettük.



A vigasztalás más forrását keresők

Találkozhatunk olyan emberekkel is ezek közül, akik más közbenjárót keresnek Isten és ember között, mint Krisztus. Ki képes jobban együtt érezni az emberrel Annál, Aki ezért meghalt, és emberré lett? Ezért Ahhoz könyörögjünk, Aki képes ezt megadni, és nem ahhoz, aki ilyet képtelen a rendelkezésünkre bocsátani. Mi készteti az embereket arra, hogy ne a megfelelő ajtón kopogtassanak segítségért? Ki képes úgy meghallgatni minket, mint ahogyan ezt Krisztus teszi? Milyen vigasztalásnak kellene lennie annak, hogy az Úr meghallgatja a megtört keresztyéneket, ahogyan Ő meghallgatta a Lázárért való könyörgést is: „Uram! Az az egyház, amelyet Te szeretsz, beteg”. Vagy a keresztyénekért elhangzó könyörgést: „Uram, ez a keresztyén, akinek bűneiért Te meghaltál, meg van törve, és épphogy ketté nem töretik, segíts rajta”. Vajon Ő nem nyújtana segítséget?



A kegyelem örököseivel való rossz bánásmód

Újból csak, ismerve Krisztus kegyelmes természetét, így gondolkozzunk: ha Ő olyan kegyes irányunkban, akkor mi kegyetlenek lehetünk-e Hozzá az Ő nevéért, az Ő tanításáért, az Ő örököseihez? Hogyan lennének képesek a Megváltó kegyelmes arcába tekinteni azok, akik örömet lelnek a „földön alázatosan élőkkel” (Zof. 2: 3) rosszul bánnak? Azok, akik szorongatják Krisztus Menyasszonyát, egy nap találkozni fognak magával a Vőlegénnyel. Az ilyen viselkedés a kegyelem örököseivel szemben megsebzi azok szívét, akik szeretik Krisztust. Tekintsetek Reá, és bánkódjatok Azért, Akit átütöttek vétkeinkért. A Test és a Fej között nem lehet nem szeretet, és ha mi nem sajnáljuk magunkat, miközben vétkezünk, akkor sajnáljuk Őt! Pál apostol nem képes súlyosabb érvet találni arra nézve, hogy áldozzuk fel magunkat Istenért, annál, hogy mindezt „Isten irgalmáért” tegyük meg (Róma 12: 1).



Azok, akik viszályt keltenek a kegyelem örököseinek soraiban

Krisztus irgalma együttérzést kell, hogy kiváltson bennünk szegény egyházzal szemben, amelyet a belső ellentétek éppúgy képesek szétszaggatni, mint a külső ellenség. Képtelen dolog, hogy a Krisztus vigasztalásában részeltetett lélekre nem gyakorol hatást az a felismerés, hogy az ellentétek milyen nagy hatással vannak az egyház egészségére. Az apostol ezt írja: „Ha tehát van vigasztalás Krisztusban, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Lélekben, ha van irgalom és könyörület, akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy ugyanazt akarjátok: ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek” (Fil. 2: 1-2). Az apostolnak, mint minden más hívőnek is, szüksége volt támogatásra és egységre. Arra hívta a keresztyéneket, hogy elhívásukhoz méltóan „teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével” (Ef. 4: 2-3). Milyen örömet jelent a Sátánnak az, ha ennek ellentétes viselkedést tud elérni! Széthúzásaink az ördögi szimfónia legédesebb akkordjai.

Különösen azok vétkesek ebben a legjobban, akik, saját indíttatásuknál fogva, következetesen ellentétet szítanak, nem érezve emellett az egyház szenvedését, és elutasítják azok a lehetőségeket, hogy találkozzanak, és vitassák meg a problémákat. Emellett nem megengedett dolog kompromisszumra lépni az igazság ellenében, vagy feláldozni azt az egység címe alatt. Egy igazság van – az Krisztusban található, és megingathatatlan. Nem mi állítjuk fel azt, hanem Ő. Ezért ragaszkodnunk kell hozzá. Szavainknak olyanoknak kell lenniük, mint az aranyalmának ezüsttányéron” (Péld. 25: 11). Egy helyén mondott szó többet ér ezer másiknál, amelyet nem annak helyén és idejében mondtak ki.

Egyes esetekben azonban a békesség, amely a hitnek köszönhetően meg van tartva az Isten előtt (Róma 14: 22), fontosabb a nyílt ellenállásnál, habár különböző nézeteket vallhatunk, emellett nem kell, hogy idegenedjünk egymástól. Azoknak az embereknek, akik nincsenek egy véleményen, nehéz egy szívvel rendelkezni, hacsak a kegyelemé és Isten békessége nem vesznek uralmat szíveiken (Kol. 3: 15). Ezért az egyet nem értés nyílt színre hozása csak akkor megengedett, ha ez feltétlenül szükséges. Pál ugyanakkor így beszél az ilyenekről: „mert még testiek vagytok” (1 Kor. 3: 3). A bölcsesség nem alulról származó, hanem felülről, és a fentről származó bölcsesség „először is tiszta, azután békeszerető” (Jak. 3: 17). Ami áldott Megváltónk ez előtt, hogy elhagyta volna a földet, a tanítványok közötti békességről és szeretetről beszélt (Jn. 17: 21). Azzal azonban, amiért Ő könyörgött, teljes mértékben csak a mennyben leszünk képesek betöltekezni.



Akik saját hasznukat keresik a megtöretésben

Továbbá, találkozhatunk olyanokkal is, akik világi javukra használják fel az emberek ellenállását, és megtört állapotukat. Mit ne adnak oda a megsebzett lélek nyugalma elnyerése végett? A legjövedelmezőbb tevékenység a pápizmus számára az olyan bűnvallás, amely megszabadít a kínoktól, a purgatóriumból való szabadulásért mondott imák, valami különleges áldásért való könyörgés, és más tevékenységek. A pápista klérus azonban képtelen valódi gyógyulást adni, csak annak látszatát idézi elő, emellett azonban teljes engedelmességet követel. A lelki zsarnokság – minden zsarnokság legrosszabbik fajtája. A sebész szadizmusa akkor mutatkozik meg, mikor szükségtelenül is vág, nem adva megkönnyebbülést ez által a betegnek, hanem csak még nehezebbé teszi szenvedését. Az átok mindazokra kiterjed, akinek „nem volt gondja arra, hogy másokkal szeretettel bánjon, hanem a nyomorult és szegény embert, a megtört szívűt halálba kergette” (Zsolt. 109: 16).

Sokan olyan állapotot kovácsolnak össze, melyben elárulják az egyházat, lerombolva a benne levő hitet. Mikor a gyerekek kenyérért rimánkodnak, és követ adnak nekik, és még pénzt is kérnek érte. Ily módon, növekszik a Krisztust vágyók serege, de csak puszta ígéreteket kapnak. A szolgálattevő az által mutatja meg Krisztus iránti szerelmét, hogy pásztorolja az Ő juhait, azzal táplálva őket, amit az Úr ad nekik (Jn. 21: 15). És mi a helyzet velünk? Mi az Ő kezei vagyunk, és az ajkai-e az örök Igazságnak?



A kegyelem egyszerű eszközeinek megvetői

Utoljára, vannak olyan emberek is, akik nem értik az evangélium egyszerűségét, és ennek hatására kiforgatják a sákramentumok jelentőségét, szégyentelen, de nagyon is szigorúan kontrolált szentséges tevékenységgé téve azokat. Szívük álnokságától felfuvalkodva, úgy tartják, hogy Isten Igéje nem elégséges módon van jelen a sákramentumokban, ezért kívánságaik nyugalmát abban keresik, amit testük követel rajtuk, anyagi kezdetet gyökereztetnek meg a lelki helyett. Ez nem más, mint az Úrral szembeni sötét hálátlanság. Az emberek által felállított tákolmány figyelembe nem vétele a farizeusokat arra kényszerítette, hogy szemrehányást tegyenek Krisztusnak arra nézve, hogy Ő beszédbe elegyedett a bűnösökkel.

Nézzetek azonban Pálra. Ő mindenfajta szentségeskedés helyett a tiszta evangéliumot hirdette, és sikereket ért el. Krisztus, és egyedül Krisztus az, Aki lehajolt hozzánk, és képes felemelni minket, tökéletessé téve lelkünket, és előmenetelt adva a Neki kedves dolgokban.



Krisztus ítélete és az Ő győzelme

Most térjünk vissza az előző szöveghez, és figyeljük meg azt, hogy Krisztus nem hagyta el szolgálatát az után sem, hogy megszentelt minket. Egészen addig teszi mindezt, míg nem veszi teljes felügyelete alá testünket. Meg van mondva, hogy Ő megszentel minket, „míg győzelemre nem viszi az igaz ítéletet” (Mt. 12: 20). Ezekben a szavakban nemcsak figyelmeztetés és tanítás van, hanem nagy vigasztalás is rejlik a keresztyének számára.



Krisztus bennünk való ítélete

A Mt. 12: 20 szövegében az igaz ítélet kifejezés alatt Krisztus uralmát értjük abban a kegyelmi királyságban, amely bennünk van. A zsidó vezetőket az elején bíráknak nevezték, és csak utána lettek királyok; attól fogva (a bírák idejétől) az uralkodást ítélkezésnek (ítéletnek) is nevezhetjük. Ezt az Isten Igéjével is alá tudjuk támasztani, például, mikor ezt olvassuk: „Add törvényeidet a királynak, és igazságodat a király fiának, hogy igazságosan ítélje népedet, és törvényesen a nyomorultakat” (Zsolt. 72: 1-2).

Arra nézve, hogy az ember mire hivatott el, a Szentírásban olvashat. Ahogyan az Ige megítéli, úgy fogja Isten is megítélni. Ítéletekkel vezettetik életünk, meg van mondva nekünk, hogy mit tehetünk meg, és mit – nem. Lelkünk, ami alá van vetve Krisztus Lelkének, vezettetik Általa, és Ő kegyelmesen vezet bennünket. Krisztus és mi egy ítélettel, egy akarattal vagyunk összekötve. Az Ő akarata bennünk van, és az irányítás úgy van megoldva, hogy az Ő ítélete a mi ítéleteinkké válnak, és az Ő törvényének parancsolatai a Szent Lélek által szíveink hús tábláira vannak felvésve (Jer. 31: 33). Isten törvénye bennünk van, szíveinkre van mindaz felírva.

Mindennek lényege abban van, hogy a bennünk elrekesztett ítélet hatalmat vegyen egész lényünk felett. Az ítélet úgy fog megvalósulni, hogy minden bennünk levő tisztátalan dolog a „megtisztító lélekkel” (Ézs. 4: 4) lesz kitakarítva, amely kiéget minden felesleges, kegyelemnek ellenálló dolgot. Ha Isten építőmunkásai hibát követnek el, és a jó alapra szénát, szalmát, pozdorját vetnek, akkor Isten Lelke lelki tűzzel égeti meg mindazt, amit reá épült (1 Kor. 3: 13). Az építők az ítéletek vezetése alatt meg fogják látni hibáikat és úgy kezdenek építkezni, ahogyan ezt tenniük kell. A kegyelem munkája bennünk alá van vetve az ítélkezésnek; ugyanakkor bölcsességet is ad, de az ítélkezés a kegyelem alapvető hajtóereje.

A megtérés – elsősorban a gondolkodás megváltozását hozza, annak felismerését, hogy szükség van az Úr általi vezetésre, és csak az után kezd munkába a bölcsesség. Más oldalról, más nyelveken a „bölcsesség” szó a lélek ízlelőbimbójaként lép fel. A Szent Lélek a bölcsesség segítségével lehetőséget ad a próbákra, hogy megvizsgáljuk, hogy lelki vonatkozásban mi helyes, és mi nem az.

Minden keresztyén vonatkozásában igaz az, hogy Krisztus ítélete megigazuláshoz és győzelemhez vezet, és nemcsak az egyes hívőkre nézve igaz ez, hanem az egész egyházra nézve is. Krisztus ítélete és az Ő igazsága, amely által Ő, mint jogar által uralkodik, a Sátán, az Antikrisztus és az Ő minden ellenségének teljes összeomlását jelenti. Krisztus fehér lóra ül, Ő íjjal van felfegyverezve, és „és korona adatott neki, és győzelmesen vonult ki, hogy újra győzzön” (Jel. 6: 2). Igen, Ő győzedelmeskedik az egekben, de nemcsak ott. Az Úr mindegyikünkbe győz, először is azért, mert ez személyesen elengedhetetlen az Urak Ura alattvalójának, másodszor pedig azért, mert ha Ő nem lesz jelen a hívő szívében, akkor a hívő rendelkezhet azzal a külső békességgel, amellyel belülről rendelkezik. Ezért, mikor így imádkozunk: „Jöjjön el a te országod” (Mt. 6: 10), akkor arra kérjük az Urat, hogy vegyen épületet bennünk. Az Úr azt mondja: „Mert az Isten országa közöttetek van!” (Lk. 17: 21).

Tehát, mikor azt mondjuk: „Mikor győzedelmeskedik ítéleted”, az alatt kormányzást értünk, vagyis értelmünk, kívánságaink, és cselekedeteink Krisztus általi vezetését, egészen a végső győzelemig. Ebből jó néhány következtetést lehet levonni.



Krisztus szerénysége a kormányzásban

Az első következtetés, amely az előző fejezettel van összefüggésben (Mt. 12: 20), az, hogy Krisztus szerény, amiről már fentebb beszéltünk, éppen ezért az övéi felett Ő szelíden fog ítélkezni. Mivel Ő a Király, engedelmességet vár el, de a követelések mellett, legalább annyira hozza felszínre az Ő irgalmasságát is. Krisztus Menyasszonyát szeretettel veszi körül, és az engedelmes Neki. Ugyanaz a Lélek, Aki meggyőz minket arról, hogy az igazságosság leplébe burkoljuk magunkat, meggyőz minket arról is, hogy feltétlenül szükséges számunkra az Isten vezetése. Az irántunk érzett szeretet arra buzdítja Őt, hogy orcánkat hasonlatossá tegye az Ő orcájához, szeretetünk pedig arra ösztönöz minket, hogy viselkedésünkkel elnyerjük az Ő tetszését, mivel reméljük a további tisztulást, és a Neki még inkább való tetszést. Ő kormányzó vazallusaivá tesz minket, Ő a mi királyunk, és mi igazgatjuk magunkat az Ő áldott tevékenysége által. „Isten elsősorban nektek támasztotta fel és küldte el Szolgáját, aki megáld titeket azzal, hogy mindenkit megtérít a maga gonoszságából” (Csel. 3: 26), „Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék” (Róma 14: 9). Isten esküvel köti magát, hogy „szentségben és igazságban őelőtte életünk minden napján” (Lk. 1: 75).



A megbocsátás engedelmességet szül

Ki pályázhat Krisztus irgalmára? Csak az, aki kész magára venni az Ő igáját, csak az, aki boldogságként fogja fel a Neki való engedelmességet, és nem testének megelégítését részesíti előnyben, csak az, aki teljesen elfogadja Krisztust, nem csak töredékében, csak az, aki Krisztus, a Fejedelmet nem különíti el Krisztustól, a Megbékéltetőtől. Az ilyen ember valóban elfogadja Krisztust, és bocsánatot nyer. Senki sem vágyakozik annyira a bűntől való szabadulásra, mint az, aki felismeri, hogy betege annak. Dávid így imádkozik az Úrhoz: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem!” (Zsolt. 51: 12).



A megigazulás megszentelődéshez vezet

Ezen kívül, téved az, aki azt feltételezi, hogy Krisztus csak a mi igazságunk, és nem a mi megszentelőnk, kizárva Őt megszentelődésünk irányításából. A Fiú nemcsak bűneink megváltására adatott, hanem az uralkodás terhét is a vállán hordja (Ézs. 9: 6-7). Ő ugyanolyan mértékben a mi Megszentelőnk, mint ahogyan a mi Megváltónk is. A Szent Lélek ereje által Szabadítónk Ő, és az Ő halálának köszönhetően megszabadulunk a bűn hatalmától, ezen kívül azonban Ő a következőket is adja:

1. Az a lapot ad a vigasztalásra, hogy Krisztus a pap szerepében saját magát áldozta fel az Atyának. A vétkes lélek először a megfeszített Krisztus felé fordul, Aki helyettünk szenvedte el az átkot. Ezért Neki joga van a felettünk való uralkodásra, ezért Ő átad minket a Szent Léleknek, hogy hazavezessen minket.

2. Életünk a kegyelem védelme alatt áll, ki vagyunk ugyan téve a bűn rohamainak, de mi bármikor Krisztus elé járulhatunk bocsánatért és meggyőződésér, hogy Ő a Szent Lélek által megtart minket életutunk során. Mivel így járunk el, megnyerjük azt.

3. Mikor meghidegülünk kötelességeinkre tekintve, akkor a legjobb eszköz az, ha az Ő szerelméhez fordulunk. Az felett elmélkedve, hogy Ő érettünk adta magát, lelkünk újból felbuzdul.

4. Megint csak, emlékezzünk arra, hogy Krisztus uralkodik felettünk a szeretet lelkületével, ezért az Ő parancsolatai nem nehezek számunkra. A Szent Lélek nem kényszerít minket szeretetre, Ő azonban úgy jár el, hogy a parancsolatok szerethetővé váljanak számunkra. Azok a határok, amelyeket megszab nekünk, a szeretet határai, a szeretet köteleivel von Ő magához minket. Azt sem kell azonban elfelejtenünk, hogy Ő a Szent Lélek ereje által is magához von minket. Mi a kereszt miatt szeretjük Urunkat. Nincs azonban magunktól erőnk arra, hogy Hozzá jöjjünk, ezért a Szent Lélek erőfeszítéseket tesz arra nézve, hogy erre az útra állítson minket. Krisztus Lelke megaláz és hatalma alá hajt minket. Krisztus hőstette – a mi megigazulásunk, megszentelődésünk pedig – a Szent Lélek ténykedése.

Az embernek felülről kell születnie, új teremtménnyé kell válnia, Lélektől kell születnie. Aki egy megtéretlen szívben keresi a szeretet, az olyan, mintha a mennyet a pokolban keresné. A gyermek azért engedelmeskedik az atyjának, mert arra oka van, az egyik ilyen ok – fiatal kora, amely arra készteti őt, hogy védelmet és támogatást keressen az időseknél. Az, hogy Isten gyermeke engedelmeskedik Krisztusnak – természetes dolog, mivel ez a gyermek a Szent Lélek által újjá van születve, ahogyan szüleink által megszületünk, és utána engedünk nekik. Ezért a keresztyén ember alá van vetve a Mennyei Atyának. Mi részesülünk a szent természetből, ezért nincs abban semmi rendkívüli, hogy meg szeretnénk felelni Krisztusnak.


Krisztus bölcs bíráskodása


A másik következtetés, amely az előző fejezet versével függ össze (Mt. 12: 20), a következő: Krisztus Bölcs Fejedelemként irányítja az Egyházat és gyermekeit, ezért az Ő uralkodását bíráskodásnak nevezzük. Ebből két tovább következtetést tudunk levonni: először, Krisztus lelki irányításában egyesítve van az ítélkezés és a bölcsesség, másodszor, bárhol is lenne a bölcsesség és az ítélkezés, ott jelen lesz a Szent Lélek vezetése is.



Ítélkezés és bölcsesség

Ami az elsőt érinti. Krisztus helyes vezetésére épített élet a legjobb motiváció arra nézve, hogy Isten szentjei a bölcsesség gyermekeinek neveztessenek (Lk. 7: 35), éppen ezért ők képesek helyesen értékelni a bölcs utakat, a nekik ajándékozott bölcsességre és élettapasztalatra alapozva. A többi út – az ostobaság és esztelenség útja. Ezért Pál apostol a következőket mondja: „A lelki ember azonban mindent megítél” (1 Kor. 2: 15). A kívülállók azt „káromolják, amit nem ismernek” (2 Pt. 2: 12).

Tudatlanságból járnak így el, ennek azonban az a következménye, hogy kárt vallanak, mivel nem rendelkeznek megfelelő ítélettel, ezért következtetéseik helytelenek, és ítélkezésük semmit sem ér. A lelki ember megítélése azonban, mivel őt Isten okítja, megáll; mivel az a dolgok valódi természete alapján történik. Isten végtelen az Ő igazságosságában és magasztosságában, és a hívő ilyen módon tekint Reá. Krisztus az egyedüli Közbenjáró Isten és az ember között. Az Egyházban Ő „a minden mindenekben”, így fogadja el Őt a hívő szívében. Minden hiábavalóság a Krisztus megértésének elsőbbségére nézve (Fil. 3: 8), és a hívő ember, Pálhoz hasonlóan, szent ember. Számára a „a bűn ideig-óráig való gyönyörűsége” rosszabb, mint „Krisztus gyalázata” (Zsid. 11: 25-26). Ilyen volt Mózes, rá is vonatkoznak az idézett szavak. Dávidnak, a helyes ítéletek emberének, jobb „egy nap” az Isten udvaraiban, mintsem máshol, a világban, „ezer” (Zsolt. 84: 11). Istennél minden meghatározott céllal bír, mindenben megtalálható az, ami csak körülvesz minket; a lelki ember látja ezt az értelmet, míg a testi ember előbb mindez érthetetlen.

Az igazság – igazság, a hazugság pedig – hazugság, ami törvénytelen, az – törvénytelen, és ez mindattól függetlenül így van, hogy mit gondol minderről az ember. Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől, megteremtette az embert, ezért a teremtmény az igaztalanságot nem tudja igazsággá tenni, csak eltévelyedhet vélekedései által, amit a test meg is tesz, a fény azonban ettől függetlenül továbbra is fény marad. Ebből a nézőpontból egy szent bölcs ítélete több fog érni ezer világi tudós vélekedésénél. A lelki emberek helyes ítélete megingathatatlan, ahogyan megingathatatlan a nap pályája az égen. Józsué és háza népe eldöntötte, függetlenül attól, mások hogyan élnek, ők az Istennek fognak szolgálni (Józs. 24: 15). Az ördög megromlott világnézettel rendelkezik, ezért következtetése helytelenek, és, mivel ilyen ítélettel rendelkezik, minden erejéből azon van, hogy azokat terjessze. Ő a sötétség fejedelme, és irányítása alatt van a sötétség, a világ tudatlansága. Ezért ki kell űznünk azt a szívünkből, és fel kell váltanunk azt az igazsággal.

Az igazságnak ellenállók a tudás ellenségei, és segítségére vannak a Sátánnak abban, hogy megőrizze a trónját. Ezért Krisztus azt ígérte, hogy a Szent Lélek, „amikor eljön, leleplezi a világ előtt, hogy mi a bűn, mi az igazság és mi az ítélet” (Jn. 16: 8). Ez azt jelenti, hogy a Szent Lélek letaszítja a Sátánt a lelkekben felállított trónjáról, és megítéli azt az evangélium ítéletével. Ezért az evangélium terjesztésével a Sátán villámként esik le az égből (Lk. 10: 18), az emberek pedig új állampolgárságot nyernek Krisztusban. Akik a Sátán birodalmában maradnak, „nem jutnak messzire, mert esztelenségük nyilvánvaló lesz mindenki előtt” (2 Tim. 3: 9). Az igazság demonstrálása a hibák kijavítására ösztönöz, mivel senki sem szeretné, hogy becsapják őt. Bárhogyan is törekszik a Sátán arra, nem sikerül az embereket a sötétségben marasztalnia. Egykor Jeromos azt mondta Pelagiusznak: „Gondolataink megfelelő kifejtése a te vereségedet okozzák, mivel bennük világosan kimutatható az istenkáromlás”.



A mennyei fény szükségessége

A fentebb elmondottakból levonhatjuk azt a következtetést, hogy a szükséges értelem abból az ismeretből ered, amely mindennél jobban harmonizál a keresztyén élet szerkezetével. A fénynek meg kell világítania azt a végcélt, amely végett mi keresztyénekké váltunk, és ez a cél az, hogy Isten akaratának megfelelően Krisztusban áldást találjunk, és Ő is bennünk. Ennek ereje által azt tesszük, ami, a Lélek munkájának köszönhetően, szükséges. A szemnek tisztának kell lennie, akkor az egész test tiszta lesz (Mt. 6: 22), ellenkező esetben, ha a szem zavarossá válik, akkor a test semmit sem fog meglátni, és semmit sem fog megérteni. A keresztyén viselkedése – az akaratnak alávetett tudás, amely jó életvitelhez vezet. Ha a gyomor nem emészt, akkor ettől szenvedni fog a máj; ha az ítéletekben hiba van, akkor helytelen lesz a gyakorlat is. Istennek nem kellenek az áldozatok, ha jelen van a bűn ismerete (Ézs. 1: 13). „Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes” (Róma 12: 2).

Isten minden erőnkből és teljes elménkből kell szeretnünk (Lk. 10: 27). A léleknek természetes módon kell Krisztus vezetése alatt lennie, Isten örömét leli a bűn következtében létre jövő hibák kijavításának, és Ő mindezt az ítélkezés által teszi. Krisztus betölti a szívet minden jóval, amivel csak rendelkezik, és az ember leghatalmasabb tévedése az a gondolat, hogy az a jó, ami benne található, elsődlegesen benne keresendő, mert ő természet szerint jó, a kegyelmet pedig ebben az esetben elkerüli az őt megillető figyelem. A Sátán arra törekszik, miközben végzi a maga romboló munkáját az emberben, hogy utoljára próbálja meggyőzni az illetőt, hogy ő itt semmi. Ez rossz, de ebben kevesebb a rossz, mint abban az esetben, mikor az ember a jót magának tulajdonítja, mivel az ember születésétől fogva romlott. Ilyen az ő lénye, megörökölte a bűnt. Ezért az emberben található jó csak kívülről hozható be, és Isten kegyelem által gerjeszti azt fel bennünk, és az érdem, hogy láthatjuk a gonoszt, Őt illeti.

Meghatározni azt, hogy helyes okból tesszük-e azt, amit teszünk, a következő módon lehet eldönteni. Ha valamit belső indíttatásból teszünk, mert megszoktuk, hogy az adott dolgot jónak tartsuk neveltetésünk erejénél fogva, vagy azért, mert így tesznek azok is, akiket tisztelünk, vagy azért, mert ilyen módon támogatjuk, mint frakciót, egyházunkat – ez helytelen döntés. Ha azonban belső ítéletünknek megfelelően járunk el, és mindez összhangban van az Isten Igéjével, hogy mi a jó és mi a rossz, megítélve ezzel magunkat is, akkor helyesen járunk el. A józan keresztyén, Máriához hasonlóan, „a jó részt választja, amelyet nem vehetnek el tőle” (Lk. 10: 42). Mindent meg fog tanácskozni magával (Péld. 20: 18). A testi emberek nagyon gyakran azért tesznek jó dolgokat, mert Isten felhasználja őket az Ő saját céljaira, de eközben ők nem rendelkeznek belső indíttatással. Isten nem bennünk, hanem általunk munkálkodik. Ezért közömbösek a megtett dolog, vagy az általuk végzett jó iránt, és nem ítélik meg saját maguk gonoszságát.



Hol van meghatározva Krisztus kormányzása

A második következtetés abból, hogy Krisztus kormányozza az Egyházat és az Ő gyermekeit, mint bölcs uralkodó, a következő: bárhol is lenne az igazi bölcsesség és ítélet, ott jelen lesz a Szent Lélek vezetése, mivel nemcsak értenünk kell, hogy hová megyünk, hanem oda vezethetőkké is kell válnunk. Jézus prófétaként a Szent Lélek segítéségével tanít minket, de Őt ez nem határolja be, és mint király, arra hajtja szívünket a Szent Lélek által, hogy az megalázza magát, és elfogadja Isten vezetését. Ennek következtében nemcsak értelmünket, de szívünket is okítjuk, és ennek következtében az ember nemcsak tudja, hogy mit kell tennie, hanem teszi is azt, amire meg volt tanítva. Nemcsak arra van megtanítva, hogy szeretnie, félnie, és engedelmeskednie kell, hanem meg van tanítva a szeretetre, a félelemre és az engedelmességre.

Krisztus, mikor felállítja az Ő trónját a hívő ember szívében, akkor a szívet is oly módon cseréli ki, hogy a hívő jóságossá váljon, és ennek következtében meg is tanulunk jók lenni. A földi uralkodók törvényeket írnak, de képtelenek ezeket a törvényeket a hívők szívébe beleírni (Jer. 31: 33). Ez Krisztus előjoga. Ő felébreszti a hívők lelkében a Szent Lelket, ezért bennük nemcsak a bölcsesség és az ismert vesz lakozást, de az Úr félelmének lelke is (Ézs. 11: 2-3). Rendelkezve a megismeréssel, „ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre” (2 Kor. 3: 18). Ugyanaz a Lélek, Aki megvilágosítja az értelmet, ad számunkra jóra való törekvést, és erőt is arra nézve, hogy azt meg tudjuk valósítani életünkben. A Szent Lélek által megszentelt ember helyes ítélettel rendelkezik, és ennek az ítéletnek megfelelően jár is el. Az ő élete kibontakozása mindannak, ami benne él. A megtérés elválaszthatatlan a helyes értékítélettől az Isten igazságait illetően.



Hogyan kormányoz bennünket Krisztus

A keresztyén ember szíve hasonlatos Jeruzsálemhez, annak legjobb korszakához, a városhoz, amely egybe szerkesztetett (Zsolt. 122: 3), ahol a „bírói székek odaállnak” (Zsolt. 122: 5). Az ítéletnek a trónusról kell irányíttatnia minden keresztyén életében. Az nem lehet önálló az ember megváltoztatásának dolgában. Mielőtt megjönne az megértés, a kegyelemnek értelmesen el kell végeznie a maga munkáját. Isten azonban a legcsodálatosabb módon ötvözte egybe mind az értelmet, mind a szív változását. Hisz a szív változása nélkül, amelyet a Szent Lélek visz véghez, nem lesz hajlandó az okítás felé fordulni, és továbbra is azt fogja szeretni, amit korábban szeretett.

Nem lehetséges természetes kapcsolat a meg nem szentelt szív és a megszentelt ítélet között. Mivel a megszenteletlen szív nem engedi meg az értelemnek, hogy megfelelő következtetéseket vonjon le a jót és a rosszat illetően; így van ez a beteggel is, aki nem hisz orvosának, nem akarva meginni az előírt gyógyszert. Az ítélet nem képes magát irányítani addig, míg nincs megöldökölve a kívánság, mivel a kívánságok korrupttá, megvásárolhatóvá teszik az ítéletet. Arra kényszeríti az ítéletet, hogy elmozduljon az örömök hajszolásának irányába, és mentségeket is keressen erre nézve. Ezért a szív állapota meghatározza, milyenek lesznek a mi ítéleteink. Ha az alá lesz vetve a kegyelemnek, akkor az irányíthatatlan szenvedélyek nem tudnak felülkerekedni az ítéleten. Azok az aljas indítékok, amelyeket az önzés szül, helytelen ítélethez vezetnek, a lényeg abban van, hogy az számunkra a jó, ami számukra lényegből, és nem ítéletből fakad, éppen ezért a világi gondolkodás és az abból fakadó haszon legtöbbször nem találtatik jónak az Isten szemében.



Hogyan mutatkozik meg mindez az életben

Annak helyes megértése, hogyan formálódik az ítélet, meghatározza gyakorlati életünk irányultságát, ami pedig jóval részletesebb vizsgálatot kíván meg. Hogyan tanuljuk meg az Isten útjain való járást? A tudatos Istenhez való imádságtól kell kezdeni, hogy Ő vezessen bennünket, „hogy a szeretet egyre inkább gazdagodjék bennetek ismerettel és igazi megértéssel” (Fil. 1: 9). Mikor Krisztus ítélőszéke átveszi a felügyeletet a mi ítélkezésünk felett, akkor az Úr uralmat vesz szívünk felett. Míg ez nem történik meg, nincs hasznunk az igazságból, mivel az megítél minket. A keresztyén ember életét olyan szabályok határozzák meg (Gal. 6: 16), amelyeket az új természet irányít. Arról, ami semmibe veszi Isten útjait és szereti a világot, a következő van írva: „Aki megtartja a parancsot, megtartja életét, de aki nem törődik teendőivel, meghal” (Péld. 19: 16). Erről ezt mondja Pál apostol: „Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok” (Róma 8: 13).

Tudjuk, hogy az irányíthatatlan ember rossz ítéletekkel rendelkezik. A haragos ember képtelen bölcsnek lenni. A Szent Lélek nélkül zavarodottság vesz erőt rajta. Átláthatatlan és üres, a káosz uralkodik, ahogyan a világ is abban volt a kezdetekben (1 Móz. 1: 2). A lélek, a Szent Lélek beavatkozása nélkül, nem rendelkezik teljességgel. Az a része, amely vezettetés alatt kellene lennie, arra törekszik, hogy maga magát irányítsa, és ez a fajta irányítás csak még nagyobb elhajláshoz vezet. A Sátán ellenőrzi ezt az egész folyamatot, míg el nem jön az erős fegyveres, és el nem ragadja annak zsákmányát. Az új tulajdonos eljövetelével minden megváltozik. Krisztus, győzelme révén, új törvényeket állít fel.




A kegyelem fog uralomra jutni


A harmadik következtetés, amit az előzőből (Mt. 12: 20) vonhatunk le, a következő: Krisztus ítélőszéke győzedelmes lesz. Nézzük meg, milyen okokból kifolyólag fog ez megtörténni.



Miért kell Isten országának győzedelmeskednie

1. Először is, Krisztus magában is győzedelmes, Ő, Aki „Isten mindenek felett” (Róma 9: 5), ezért Ő a bűn, a halál, a pokol, a Sátán és a világ felett áll. Ugyanúgy, ahogyan mindezt Ő legyőzte magában, Ő legyőzi azt bennünk is. Általában azt mondjuk, hogy a lelkiismeret az embert vagy tiszteletre méltóvá, vagy figyelemre sem méltóvá teszi, mivel azért adatott nekünk, hogy az megítéljen minket Istennek. Ha azonban a lelkiismeret a kezdetektől ilyen erős volt bennünk, akkor mi történt volna akkor, mikor Isten megkísérelte volna megvilágítani lelkünket? Kétségtelen, hogy Isten bármely helyzetben győzedelmeskedett volna, és fejein vagy öntudatosan felemelkedtek volna, vagy mi hajoltunk volna meg a földig. Ha a lelkiismeret alá van vetve Krisztusnak, akkor az ember bátran nézhet a halál, a pokol, az ítélet és az összes lelki ellenség szemébe, mivel az Úr már elkezdte a mennyország építését az ilyen ember lelkében.

A lelkiismeret és Isten igazságossága között azonban a legfélelmetesebb konfliktusok dúlnak. Ha azonban a lelkiismeret meg van hintve Krisztus vérével, akkor az alá vetve Isten javára.

2. Mi a sötétség erősségeivel hadakozunk, és azok lebukva a Szent Lélek előtt, elveszítik nagyságukat. Ha feltámadnak, csak még mélyebbre kell leereszkedniük.

3. Az igazság Lelke, Akinek Krisztus gondjaira bízta az Egyházat, és a Lélek igazsága, amely Krisztus vasvesszeje, megmarad örökké. A hívők újjá vannak szülve, „mint akik nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, Isten élő és maradandó igéje által” (1 Pt. 1: 23). Ezért az igazság nemcsak örökre megmarad, hanem az győzedelmeskedik is, hisz „Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait” (Zsid. 4: 12). Ha a sötétség lelkei nem restek gonoszságot cselekedni, akkor mi miért gondolhatjuk azt, hogy a Szent Lélek restté válik a jó tevésére? Azokban, akikben Ő elkezdte az Ő munkáját, Ő azt folytatni is fogja.

Az, ami lelki, örök. Az igazság – Krisztus Lelkének sugara, nemcsak önmagába létezik, hanem az a hívők szívének hústábláira is fel vannak vésve. Ezért a kegyelem és az igazság belülről folytatnak harcot, és éppen ez teszi lehetővé győzelmüket. Még a kis hit is, ha az meg van gyökerezve Krisztusban, csodákat képes tenni.

4. „Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van” (Mt. 25: 29). A test feletti győzelem a végleges győzelem záloga. Józsué így szólt azon királyok legyőzése után, akik közös frontot indítottak a zsidók ellen, de képtelenek voltak Isten népét legyőzni: „Ne féljetek, és ne rettegjetek, legyetek erősek és bátrak! Mert így tesz az Úr minden ellenségetekkel, akikkel harcolni fogtok” (Józs. 10: 25). A menny már a mienk, csak el kell azt érnünk.

5. Krisztus, magasztos Királyként, erőt számunkra a küzdelemhez, kezeinket – megerősíti, nyakunkat – rugalmassá teszi. Ott, ahol Ő felállítja királyságát, az a királyság állni is fog, „Ő pedig uralkodik a Jákób házán örökké, és uralkodásának nem lesz vége” (Lk. 1: 33).

6. Krisztus eljövetelének konkrét célja volt – az, hogy lerombolja az ördög dolgait, úgy bennünk, mint számunkra. A feltámadásnak szintén célja volt – az, hogy megerősítsen minket abban, hogy a győzelem elkerülhetetlen, ehhez Ő (1) megeleveníti a bűn által halott lelkeket; (2) megszabadítja őket a csüggedéstől, amelybe a bűn miatt kerültek; (3) vigasztalja őket, hogy megvilágosodjanak, mint a felhők közül előbukkanó nap; (4) megerősít; (5) megszabadít a kellemetlenségektől, és (6) megtisztít, valamint a világ szennye fölé emel. Ahogyan az Atya megerősíti Krisztust, mikor Ő eldöntötte, hogy fenékig kiissza a keserűség poharát, úgy Krisztus is megerősít minket, meg fogjuk látni a győzelmet, késedelem nélkül meglátjuk azt.

Ez az erő hit által adatik nekünk, amely a Krisztussal és az Ő örökségével való egyesülés után – úgy az Ő megaláztatásában, mint az Ő felmagasztaltatásában – lehetőséget ad számunkra arra, hogy ne csak, mint Krisztusban meghaltakat lássuk magunkat, hanem, mint Őbenne feltámadottakat is, akik Vele együtt fogunk ülni az Ő trónusán a mennyben (Ef. 2: 6). Hit által tekintünk magunkra, mint eltemetettekre és feltámadottakra, ezért vagyunk képesek minden ellenségünk felett győzelmet aratni Benne, Urunkban, általa „ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre” (2 Kor. 3: 18), és ellenségeink legyőzőivé válunk. Krisztus feltétlenül eléri az Ő célját, amely abban nyilvánul meg, hogy mi Vele együtt foglaljunk helyet az Ő trónján.

Ugyanazt tudjuk elmondani Krisztus Egyházáról is. Krisztus az kis kő, amely „anélkül zuhant le, hogy valaki hozzányúlt volna, ledöntötte a szobrot vas- és cseréplábairól, és darabokra zúzta az egészet” (Dán. 2: 34), és ez a „kő pedig, amely ledöntötte a szobrot, nagy heggyé lett, és elfoglalta az egész földet” (Dán. 2: 35). Miről van itt szó? Arról, hogy semmiféle nagy hegy sem képes megállni az Úr előtt, mindazokat a földdel teszi egyenlővé. Senki és semmi nem képes ellenállni Neki, sem az Ő Testének – az Egyháznak. A hullámok nagy erővel nyaldoshatják a sziklaszirtet, ezzel azonban nem töri szét azt.



Miért tűnik győztesnek az ellenség

Ellenvetés: Ha mindez valójában is így van, akkor miért tűnik úgy, hogy az ellenség győzedelmeskedik?

Ahhoz, hogy ezt megértsük, emlékeznünk kell arra, elsősorban, hogy Isten gyermekei általában véve győznek, mikor szenvedéseken mennek keresztül. A bárányok oroszlánokkal küzdenek, a galambok pedig – sasokkal. Ez egy véres háború. A benne levő bárányok és galambok elformáltatnak Krisztus ábrázatára, Aki győzött, elhordozva a kimondhatatlan szenvedést. Krisztus királysága – a türelem és az erő.

Másodszor, a győzelem elérése egy hosszadalmas, szakaszos folyamat. Egy intéssel nem lehet azt elérni. A zsidók meg voltak győződve arról, hogy Kánaán az övék lesz, de az ígéretként kapott föld meghódításáért küzdeni kellett. Isten nem akarja, hogy mi megfeledkezzünk arról, hogy Ki győzedelmeskedik valójában. „Ne öld meg őket, hogy népem ne felejtsen!” (Zsolt. 59: 12). Ha ellenségeink vannak, akkor meg fogunk emlékezni róluk, és arról, hogy Ki ad nekünk győzelmet felettük.

Harmadszor, Isten gyakran használ ellentéteket: mikor Ő győzelmet akar adni, akkor megadja azt, de gyakran a vereségnek tűnő események által. Mikor Ő vigasztalni akar, akkor először megrémít. Mikor megigazítani akar, először megítél. A felmagasztalást a megaláztatás előzi meg. A keresztyén ember győzedelmeskedik még akkor is, mikor a világ szemében úgy tűnik, hogy veszített. Úgy tűnik, hogy egyes bűnök legyőzhetetlenek, Isten azonban olyan nagy bűnöket győz le, mint például a büszkeség.

Negyedszer, Krisztus, miközben tusakodik a hívő ember szívében, néha háttérbe vonul, hogy utána onnan tudjon rohamozni, és elfoglalja az ellenség első sorait. A magokat a földbe vetik, hogy azok megfagyjanak és túléljék a telet. Céljuk az, hogy túléljék, és tavasszal zöld növényként „kilőjék” magukat a földből. Minél mordabb a tél, annál zöldebb a növény tavasszal. Az esések által taníttatunk a megállásra. Virtitus custos infirmitas (A gyengeség az erő őrizője). A szél minél inkább ingatja a fát, annál erősebbé válnak annak gyökerei. Krisztusnak tetsző dolog, hogy így neveljen és erősítsen meg minket. Ezért gyakoroljuk magunkat a hitben. Ha elveszítünk egy csatát, emlékezzünk rá, hogy győzelemre hívattattunk; tudni fogjuk elesve, hogy fel fogunk állni. Jákób a tusakodás során olyan ütést kapott, amely megtörte a csípőjét (1 Móz. 32: 25), ennek következtében azonban elképzelhetetlen áldáshoz jutott. Ne engedjük le kezeinket, hanem emlékezzünk arra, hogy minden kezdetnek vége is van, és a mi végünk – a győzelem. Úgy menjünk előre, hogy „Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére” (Zsid. 12: 2). Emlékezzetek arra, hogy mi – a kegyelem szövetségének részesei vagyunk.

Az arról való eszmecsere, hogy a meggyökerezett hit mindenképpen megáll, a gyenge pedig nem, mindenekelőtt ellentmond a Szentírásnak. A gonosz erők éppúgy zúzzák szét az erős hitet, mint a gyengét, de ha azokban az igazság uralkodik, akkor megállnak. A körültekintő gyengeség megáll, míg az önhittség ereje vereséget szenved. A gyengeség elismerése vezető helyet biztosít Istennek, az önhittség azonban megpróbálja ezt a helyet magának megszerezni.

A fentebb említettekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a gyengeség kéz a kézben járhat az üdvbizonyossággal. Krisztus tanítványainak nem az erős hit volt a védjegyük, hanem amit az Úr mondott nekik: „inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben” (Lk. 10: 20). Az elbukások a megszentelődést tárgyával vannak összekötve, de semmiképpen sem a megigazulással és az üdvbizonyossággal. A kérdés nem az, hogy van bennünk jó és rossz is, hanem az, hogy mindehhez mi hogyan viszonyulunk.

Sokat a problémák megoldása után csodálkoznak azon, hogy milyen jóindulatú volt feléjük Isten, nem fordítva hátat nekik a kis hit miatt sem, éppen ellenkezőleg, segített az ördög elleni harcban, mikor az már, úgy tűnt, hálójába fogta őket. A hit azonban megerősítette a gyengeséget.



Vigasztalás gyenge keresztyének számára

Az első, amit vigasztalásként elmondhatunk a szegény, gyenge keresztyének számára: az a szikra, amely az égből jön a frissen kivágott fára, habár az elején füstöl, utána azonban felmelegedve, erdőtüzet okoz. Az igaz szeretet, amely egyszer épületet vett lelkünkben, egész életünkben bennünk él. Sok vizek sem tudják eloltani az ilyen tüzet, mivel – „lobogó tűz” (Én. Én. 8: 6), a Szent Lélek izzítja azt fel az ember lelkében, ezért az – az Úrnak lángja. Még ha az nem is ég fényesen, annak forrása elolthatatlan. Ez a tűz hasonlatos ahhoz, amely a mennyből szállt alá arra az oltárra, amelynek áldozatát Illés idejében bőségesen megöntözték vízzel (1 Kir. 18: 38), és azt mutatja be nekünk, hogy az Úr Isten milyen hatalmas és nagyságos. Semmilyen belső vagy külső erő sem képes eloltani azt. Reggelenként gyakran láthatjuk azt, hogy a ködfüggöny nem engedi a napnak, hogy teljes ereje által ragyogjon, de az lassan eloszlatja a ködöt, és egyre fényesebben ragyog. A félelmek és a kétségek először eltakarják Isten lobogó lángjait, de Krisztus végül is győzedelmeskedik.

Isten Egyháza az Ige igazságával van körülölelve, az apostolok tanítása koronázza meg azt, lábai előtt hever a hold, amely a békességet jelképezi (Jel. 12: 1). „Mert minden, ami Istentől született, legyőzi a világot, és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk” (1 Jn. 5: 4).

Az a hit, amely által Krisztus uralkodik, úgy viszi mennyei magasságokba az embert, hogy lábai alatt hagyja a világot.



Annak egyértelműsége, hogy Krisztus

kormányoz bennünket

Most pedig ahhoz, hogy ne veszítsük el a reményt, fordítsuk figyelmünket két dolog felé: először, afelé, hogy valóban Krisztus ítélőszéke van felállítva bennünk, másodszor, hogyan győződhetünk meg arról, hogy az ítélet győzedelmessé válik bennünk.

Az efelől való meggyőződés érdekében, hogy Krisztus felállította bennünk kormányzását, a következő gondolatok segítenek bennünket:

1. Ha a lelkiismeret felébredt, akkor nem fontos, hogy mit mond nekünk a test és vér, mivel Krisztus útjai igazak, az Ő kegyelme az isteni gondviselésnek megfelelően munkálkodik bennünk, és a mennyei célok felé vezet bennünket.

2. A hit sokkal nagyobb okokat ad meg a hitre nézve, mint a világ, amely arról próbál minket meggyőzni, hogy nem szükséges hinni.

3. Krisztus rendíthetetlenül hűséges, Ő határozta meg célunkat, és vezet afelé, és semmiféle félelem nem képes megzavarni Őt az Ő munkájában.

4. Mi „semmit nem tehetünk az igazság ellen, hanem csak az igazságért” (2 Kor. 13: 8), amely drágább az életünknél. A testi ember számára az igazság semmilyen jelentőséggel sem bír.

5. Ha mi szabadon választhatnánk, hogy kinek a kormányzása alatt éljünk, akkor belső emberünk hatására Krisztus kormányzását választanánk. Ez arról tesz bizonyságot, hogy lelkünk hozzá van kötve az igazsághoz, valamint arról is, hogy a Szent Lélek bennünk építi fel Isten királyságát.

6. A külső rendezett élet, függetlenül attól, hogyan kezdődött az, arra mutat, hogy a szívvel minden rendben van; ugyanúgy, mint az órában: ha a kis kalapácsok megfelelően ütnek, akkor a mutatók pontosan mutatják az időt, vagyis minden jól működnek.

7. Ha a lelki harc idején, mikor választani kell a jó és a rossz között, a szív Krisztus után vágyakozik, akkor ez – a Lélek munkája. Ha a világ munkálkodik, akkor Krisztust elvetik. Emlékezzetek a gazdag ifjúra, aki a vagyont, és nem Krisztust választotta (Mt. 19: 21-22).

8. Ha mi a test követelése ellenére, hogy teljesítsük kéréseit, és a világ szokásai, a sötétség fejedelmének útmutatása szerint éljünk, az ellenkezőt választjuk, akkor a kegyelem lakozást vett bennünk.

Más szóval, a győzelem elérésének három stádiuma van. Az első: veszítünk, de ellenállunk; a második: a kegyelem kezd győzedelmet venni, de nem minden kegyetlen harc nélkül; a harmadik – a Krisztusnak való teljes alávetettség. Ha van erő a harchoz, akkor ez azt jelenti, hogy azt Krisztus adja, és ez, a maga nemében, egyértelművé teszi, hogy győzni fogunk, hisz az ördögnek – legerősebb lelki ellenségünknek – meg van mondva: „Engedelmeskedjetek azért az Istennek, de álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek” (Jak. 4: 7), mivel Az, Aki bennünk van „nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki a világban van” (1 Jn. 4: 4). Ha mi képesek vagyunk ellene állni az ördögnek magunktól, akkor mennyivel nagyobb ellenállást vagyunk képesek kifejteni, mikor mindezt Krisztus vezeti?



Azok az eszközök, amelyek megerősítik a győzedelmes kegyelmet

Kell-e nekünk magunknak valamit tennünk, hogy Krisztus bennünk levő ítélőszéke valóban győzedelmeskedjenek? Igen, Krisztus erőt ad nekünk arra, hogy megerősödjünk, és lelkileg betöltekezzünk, mert mi nem külső szemlélődők vagyunk. Az van írva a Szentírásban, hogy „bölccsé tehetnek téged” (ld. a 2 Tim. 3: 15-öt!). Más szóval, szükséges valamit tudni ahhoz, hogy győzedelmeskedjünk.

Krisztus bölcsességet ad nekünk ahhoz, hogy össze tudjuk hasonlítani, mi a jó, és mi a rossz. De miért? Azért, hogy a jót válasszuk, és ennek megfelelően éljünk. Egyes szabályok segítségünkre vannak abban, hogy helyes döntéseket hozzunk.



A helyes döntésekre vonatkozó szabályok

Úgy kell ítélkezni a minket körbevevő dolgokról, hogy azt az elvet követjük, hogy ez segít vagy árt a kitűzött célok elérését illetően. Lelkesít-e minket ez vagy az a lépés, közelebb visz-e az igazság forrásához, magához Istenhez, vagy sem? Segít-e abban, hogy békességet teremtsünk lelkünkben, vagy csak szomorúságot vet el abban? Azonnal el kell kezdeni ítélkezni, míg még nem jöttek el a nem szeretem napok, vagy a halálos óra, mikor a lélek teljesen elreteszeli magát, hogy senki sem tudjon belépni abba. Tanulni kell annak megértését, hogy neki mindennél jobban a nehéz időkben a kegyelem megingathatatlanságába való tántoríthatatlan hitre van szüksége. Ha a kegyelem jó volt hozzánk, akkor miért ne lenne ilyen a továbbiakban is? Elnézés nélkül kell megítélnünk magunkat, ahogyan Isten szentjei is megítélték magukat, a Szent Lélek vezetés által. Nem szabad megengedni, hogy az ítéletben belső tényezők is belekeveredjenek, azok képesek megvakítani még a legbölcsebb embert is. A pápisták csak olyan igazságokhoz ragaszkodnak, amelyek tana nem érinti jólétük, hasznuk, vagy az irántuk való tisztelet kérdéseit. Például, egyetértenek a Szentháromság tanával, de a többi tant magukhoz igazítják, ami megengedhetetlen.



Világosan kell ítélkezni

1. Mikor Krisztus felállította kormányzását, gondoskodott arról, hogy az Ő követelései világosak legyenek, hisz addig, míg azok ilyenek, a vezetett követni tudja azt. Az igaz ítélkezés megerősít minket Krisztusban, Krisztus pedig megerősíti kormányzását. A bűn vagy tudatlanságból, vagy a körültekintés hiányából, vagy az igazságban való nem megfelelő bizalomból ered. Éva, mivel nem hitt következetesen Isten szavainak valóságában, elhitte a kígyó szavait (1 Móz. 3: 6).

Ezért hasznos megőrizni a szívünkben a helyes ítélkezést, és állandóan fel kell frissíteni azokat, hogy a megfelelő időben képesek legyünk használni, nem a magunk ítéletére, hanem a magunk hasznára. Mikor a döntést az igazság erődítménye veszi körül, akkor a gonosznak nincs lehetősége arra, hogy megnyerje a lelket, ahol a jó már befészkelte magát. Az igaz világosság felfedi a Sátán mesterkedéseit, és akkor „hiába feszítik ki a hálót a sok szárnyassal szemben” (Péld. 1: 17). Ahhoz, hogy beleessünk a Sátán tőrébe, előbb lelki látásunkat kell elveszítenünk, Krisztus azonban védelmez bennünket, és nem lekicsinyli, hanem növeli és megerősíti a lelki tulajdonságokat.

2. Mivel a tudás és az elkötelezettség képesek egymást gyarapítani, hasznos dolog az elkötelezettséget az isteni vigasztalások tudásával és ígéreteivel táplálni. Azt, hogy a szív szeret, az értelem örömmel fogadja. Azok a szívek, amelyek elégedettek Krisztusban, mindenkinél többet tudnak az Ő útjairól. A bölcsesség szereti azokat, akik szeretik őt. A szeretet – az igazság legjobb felismerője, ha azonban az nem válik felismerhetővé, akkor a szív meghidegül. A meghidegült emberi szeretet azonban elfordítja az ítélkezés útját, mivel ahogyan szeretünk, úgy is fogunk ítélkezni. Ezért nehéz összeegyeztetni a bölcsességet és az elkötelezettséget a világi dolgokkal kapcsolatosan.

Ami azonban a lelki dolgokat illeti, itt minden a fordítva van, egy az igazság, és a hozzá való ragaszkodás nem mond ellent a bölcsességnek. Minél inkább ragaszkodunk hozzá, annál helyesebben fog formálódni értékítéletünk. Nézzetek a mártírokra, szívvel befogadták Krisztus igazságait, és a világi gondolkodás képtelen volt azt kiverni onnan.

3. A bölcsesség megmutatja nekünk azt, hogy miben vagyunk gyengék, és miben erős az ellenség. Ez tántoríthatatlan félelmet kelt bennünk, ami megvéd a bajoktól. A bölcsesség elválasztja a rosszat a jótól, hogy az ne tanácskozzon se testtel, se vérrel, hanem megmaradjon az igazságban. Másképpen hogyan tudnánk meg, hogy Krisztus győzelemre vezet minket, ha mind a jóra, mind a rosszra hallgatunk, és idővel egymásnak ellentmondó döntéseket hozunk?

4. Krisztus nem tolakodó módon kényszerít minket ezen eszközök akkurátus használatára, amelyek segítségével előretör és megmarad az elkötelezettség. Eközben Ő úgy cselekszik, hogy az Ő hatalma alatt levő emberek azt feltételezik, hogy ők saját magukat kontrolálják; „aki Istentől született, az vigyáz magára” (1 Jn. 5: 18). Így is van, az újjászületettek azonban nem magukat őrzik, hanem az Úr őrzi őket, a kegyelem eszközeinek használata által. Biztonságban leszünk, ha mindazt használjuk, ami Ő nekünk adott. Az Isten útjain járva – azt jelenti, hogy az Ő vezetése alatt vagyunk. Mikor közeledünk Hozzá, részt véve például a sákramentumok vevésében, Ő közeledni fog hozzánk (Jak. 4: 8).

5. A kegyelemben gyakorolnunk kell magunkat. Nem szabad megengedni, hogy az elszenderedjen, – csak a tevékeny kegyelem képes megvédeni minket. A gonoszt jobb megelőzni, mintsem utána elkergetni. Ha az őrhelyünkön állunk, akkor a Szent Lélek megerősít bennünket, és az angyalok védelmeznek minket. Az csapást könnyebb elkerülni, mint az ellenség támadása után elkezdeni a mozgósítást. Krisztus értékeli azokat, akik állhatatosan az Ő szántóföldjén munkálkodnak, és nem várják meg, hogy eljöjjön a vihar.

6. Az Urat követve, nem szabad levennünk a tekintetünket Róla, akkor Ő a Lélek által meg fog erősíteni minket. Függetlenül attól, hogy őszinte szívvel az Úrba kapaszkodunk (Csel. 11: 23), Dáviddal együtt így kell imádkoznunk: „tartsd meg örökre néped szívében ezt a gondolatot és szándékot, és kösd magadhoz szívüket” (1 Kr. 29: 18). Szíveink önmagukba véve erőben és stabilitásban nem különböznek egymástól. „Taníts engem útjaidra, Uram, hogy igazságod szerint járjak, és teljes szívvel féljem nevedet” (Zsolt. 86: 11), hisz Isten segítsége nélkül minden védelmünk kudarcot vall. Arra kérni Istent, hogy Ő kormányzását állítsa fel szívünkben, jó dolog, és ez tetszik Neki, és Ő kormányozni is fog, míg „győzelemre nem viszi az igaz ítéletet” (ld. a Mt. 12: 20-at!).

7. Az utolsó. A léleknek tudnia kell, hogy mibe helyeztetett bele, milyen korlátok között van. Ez lehetőséget ad számára arra, hogy helyes módon viselje magát. Ez arra kötelezi őt, hogy Istennel állandó kapcsolatban legyen, még földi dolgai végzése közepette is, bízva a jobb időkbe, mikor az ilyen beszélgetésekre több idő lesz. A szívnek nyitottnak kell lennie a jó, és bezártnak kell lennie a gonosz felé. Mivel azonban mindez számunkra nem elégséges, okunknak kell lennie az alázatra, ezért szükség van arra, hogy nyomás alatt legyünk, mivel a nyomás által növekszünk, és a szeretet megacéloz minket. Ha azt érezzük, hogy a lelkünk elgyengül, akkor a legjobb eszköz annak megújítására az Úrban való gyönyörködés lesz, elmélkedve az Ő szeretetéről és irgalmáról, az Ő nagyságáról és szentségéről. Ha így teszünk, akkor lassacskán olyan állapotba kerülünk, amellyel a mennyben fogunk rendelkezni.



Azok az okok, amelyek miatt úgy tűnik, hogy hiányzanak a lelki folyamatok

Ellenvetés: Én nagyon törekszem, mégis úgy tűnik nekem, hogy bennem nincs semmiféle változás a jobb irányába.

1. A kegyelem – mint a példázatban szereplő mag: felnövekszik, de nem tudjuk megmagyarázni, mindez hogyan történik. Azonban az idő múltával azt tapasztaljuk, hogy szenvedéseink nem voltak hiábavalóak. A kivágásra ítélt fa a fejsze utolsó csapásakor kezd kidőlni, az utolsó csapást azonban megelőzi egy sor egyéb csapás, amelyek felkészítették a végső, legfőbb csapást.

2. Néha a győzelem azért van félretéve, mert még nem találtuk meg Ákánt (Józs. 7), vagy azért, mert nem a végsőkig aláztuk meg magunkat, ahogyan a zsidók, akik Benjámin ellen harcoltak (Bír. 20: 26), vagy azért, mert megvetettük a Szent Lélek vezetését. Ha megengedjük a lelkiismeretnek, hogy szóhoz jusson, akkor az megmondja nekünk, hogy hol van a probléma.

A győzelemhez szükség van, elsősorban, arra, hogy a megszégyenülés által megalázzuk büszkeségünket. Ismerjétek el Isten előtt becsületesen vétkeiteket, és, másodszor, győzzétek le hitetlenségeteket abban, hogy bűneitek meg vannak bocsátva. Harmadszor, lépjetek fel azon bűnök ellen, amelyek még hatással vannak rátok. Az elszánt és becsületes hozzáállás hozzásegít benneteket a győzelemhez.



Minden népnek Krisztus oldalára kell állnia

Krisztus oldalára kell állni, tisztelni kell a Fiút (Zsolt. 2: 12), Hozzá kell simulni, ez a legjobb viselkedési forma a föld népei számára. Krisztus oldala – a legerősebb oldal ebben a világban. Boldogok vagyunk, ha Krisztus a küzdelem idején megengedi, hogy az Ő oldalán álljunk, és az Ő lobogója alatt harcoljunk. Az igaz hit az épület alappillérére emlékeztet minket vagy a sátor legfőbb rúdjára, amelyen az egész nyugszik.

Így van ez a családokban is – Krisztus legyen házunk legfőbb kormányzója. Ez igaz minden egyes emberrel kapcsolatban is, legyen ház a Kormányzó Krisztus számára. Ott, ahol Krisztus van, boldogság van. Ha Ő elmegy, akkor Vele együtt minden elmegy. Ott, ahol a sákramentumok által a Szent Lélek segítségével Krisztus kezében van a kormány, ott figyelembe lesz véve a lelki alárendelés. A hit és a kegyelem életet lehel az élet minden szférájába. Nélküle minden jótétemény – csak egy fej nélküli portré. Ott, ahol a törvény a szív hústábláira van írva, odafigyelnek a neki való engedelmességre. Senki sem képes meggyalázni a törvényt úgy, hogy ezzel ne gyalázná meg Krisztust. Az emberek közül azok a legjobbak, akiket Krisztus kormányoz. A legrosszabbak pedig azok, akiket a Sátán vezet. A gyenge azért boldog az erős szolgálatában, mert ígéretet nyert a védelemre. A vaknak, ahhoz, hogy biztonságban legyen, vezetőre van szüksége. A bárányoknak pásztorra van szükségük. Az embernek szüksége van Krisztus vezetésére, mivel az Ő vezetése győzedelmes vezetés, megszabadítja az embereket a félelmektől, megvédi őket az ellenségtől és igaz boldogságra vezeti őket. Mikor Salamont királlyá kenték, Jeruzsálem az örömtől „megzendült” (1 Kir. 1: 45). Nekünk is meg kell zendülnünk, mivel a mi Királyunk – az Úr Jézus Krisztus.

Hasonló jókat kívánunk azoknak a lelkeknek, akik értékesek nekünk; bárcsak Krisztus vezetné őket is, hogy tűzzel keresztelkednének meg (Mt. 3: 11), hogy az isteni tűz szikrái elterjednének bennük. Az emberek arra törekednek, hogy tanítómestereiktől átvegyék mindazt, ami, vélekedésük szerint, segítségükre lehet életük során. Nekünk arra kell törekednünk, hogy a kegyelem szikrái segítségünkre legyenek a gonosz elleni harcban.




Krisztus győzelme legyen láthatóvá

mindenki számára


Krisztus a győzelemig fog vezetni minket, de ez még nem minden; az Ő győzelme mindenki számára látható lesz. A kegyelem nem fog elrejtőzni. Krisztus most is győzedelmeskedik és eléri kitűzött céljait, de jelenleg nem látunk mindent. A bennünk és a körülöttünk levő ellenség minden erejével azt szeretné jelképezni, hogy ő a győztes. Krisztus azonban „az ítélkezésnek úgy biztosít győzelmet”, hogy az mindenki előtt láthatóvá válik. A tisztátalanok azonban, akik ma vakok, mindezt meg fogják látni az ítélet napján. Senki sem fogja kérdezni, hogy szeretnéd-e azt meglátni, vagy sem! Krisztusnak elég ereje van arra, hogy mindenki kényszerítsen annak szemlélésére. Azok, akik nem akarnak ma látni, az utolsó ítélet napján meg fogják látni, hogy milyen szánalmas állapotba taszították valójában létüket.

Azon a napon minden hamis ragyogás meghomályosul. Mindenki meglátja, hogy azok az emberek, akik jó előmenetellel rendelkeztek, valójában szennyesek és utálatos bűnösök voltak. Milyen borzalmas lesz az, ami mindenki számára elérhető lesz, a gyalázat elképzelhetetlenül szégyenteljes lesz, a szégyen pedig rettenetes.



Krisztus Testének nyílt dicsősége

Krisztus, Akit Isten arra választott ki, hogy megmutassa az Ő dicsőségét annak teljességében, az Ő Testében, az Egyházban, fogja azt megmutatni a maga idejében, „amikor eljön az a nap, hogy megdicsőüljön szentjei között” (2 Thessz. 1: 10). Ő meg fogja magát mutatni a világnak, és nem lesz annál fényesebb dicsőség, mint az, ami Krisztusban és az Ő Menyasszonyában nyilvánul meg. Azok, akik ma füstölgő mécsesek, „fénylenek Atyjuk országában, mint a nap” (Mt. 13: 43), és igazságuk, mint világosság, lesz felszínre hozva, és joguk, mint a dél, fog ragyogni (Zsolt. 37: 6).

Ádám a teremtés által volt Isten dicsőségének visszatükrözése, úgyhogy az állatvilágnak tisztelnie kellett őt. Még dicsőségesebb és hatalmasabb visszatükrözés Krisztusban az új ember, és „a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” (Róma 8: 19).

Eljönnek azok a dicsőséges napok, mikor a földi királyságok „a mi Urunkéi és az ő Krisztusáéi lettek, a ki örökkön örökké uralkodik” (Jel. 11: 15). Akkor az ítélet és az igazság végső győzelmet nyernek. Az igazság és a tiszta tanítás soha többé nem lesz eretnekségnek vagy tévtanításnak nevezve. A tisztátalanság többé nem fogja a jótékonyság álarcát viselni. A hazugságról a lepel le lesz rántva, az igazság pedig a maga pompájában ragyogni fog, „mert nincs olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék” (Mt. 10: 26).

A törvénytelenség többé nem tud elrejtőzni, a tévtanítók tanításai nyilvánvalókká válnak. Krisztus nem olt meg egyetlen, Által meggyújtott szikrát sem, az idegen tüzet azonban megoltja.



Őszinteség és igazság

Ha hiszünk mindennek, akkor az embernek választ kell adnia arra a kérdésre, hogy őszinte volt-e. Csak az igazságban levő őszinteség véd meg bennünket az eljövendő szégyentől. A képmutatás meg lesz szégyenítve.

Ha Krisztus ítélete győzelemre visz, akkor a saját gondolataink után való járás az igazságosságot tekintve, nagyon nehéz helyzetbe sodor bennünket. Isten egybe szerkeszti a kegyelmet és az igazságot azért, hogy a bűnt és a szégyent is egyesíteni tudja. Az igazság és a félelemmel teljes tisztelet ideig-óráig meg lehet taposva, ők azonban, mint a két tanú (Jel. 11: 11), egyszer csak felállnak, mivel Isten ügye felserken, és megáll mindörökre. Nemcsak a test feltámadása jön el, hanem a hírnévé is. Vajon tényleg azt gondolja valaki, hogy Az, Aki levetette az angyalokat a mennyből, közömbös marad akkor, ha az összeesküvőkre tekint? Természetesen nem. Krisztus, a „Királyoknak Királya és uraknak Ura” (Jel. 19: 16), „Összetöri őket vasvesszővel, szétzúzza, mint a cserépedényt!” (Zsolt. 2: 9). Találhatunk-e valakit, aki „olyan bölcs szívű és hatalmas erejű, hogy ellene szegülve épségben tudna maradni” (Jób 9: 4)? Nem, még „haragvó emberek is magasztalni fognak téged, haragjuk maradékát is megfékezed” (Zsolt. 76: 11). Ami el volt mondva a fáraóról, aki inkább saját feje után ment, mintsem mentett volna lelkét, igaz minden tisztátalan emberre: inkább elpusztul, mintsem Krisztus befogadja.

Ezért tartsuk magunkat távol az útjaiktól, mivel azok vége – a pusztulás. Nincs rettenetesebb ítélet a képmutatók feletti ítéletnél, mivel átok fog rájuk hullani: „Jaj azoknak, akik azt mondják, hogy a rossz jó, és a jó rossz” (Ézs. 5: 20). Milyen vétkes teher nyugszik azokon, akik „tévelyegtek és másokat is megtévesztettek” (2 Tim. 3: 13)?

Ősanyánk, Éva, hazugság által megcsalatott: „a kígyó szedett rá” (1 Móz. 3: 13). Valójában azonban ki csalta meg őt? A Sátán, az csalta meg őt; a bűn – az küldte a kívánságot; a szív – az cselekedett botor módon. Attól, hogy kinek a kezére bízzuk lelkünket, függ a jövőnk. Az áldottak Krisztus kezébe teszik le életüket, az Ő fényével és az Ő vezetésével rendelkeznek, ennek köszönhetően győznek is.

A legtöbb ember lelkét azonban az érzelmek irányítják, ezért, mivel olyan érzelmek vezetik azokat, amelyek bűnös késztetéseket szülnek, végzetes hibát követnek el. Ez a Sátán kezére játszik, aki örül mindennek, és lehetővé teszi, hogy a helyzet csak még inkább elmérgesedjen, a hibákat győzelemnek nevezve, és ezzel a világ magából kifordult látását propagálva. Az ember átkozott helyzete, amelyet a világról való helytelen látókép táplál, ítélet alá van rekesztve. Nem lehet azt mondani, hogy az igaz nem hibázik, de a különbség abban van, hogy az utóbbiak rendelkeznek egy helyes értékítélettel, miközben a megcsalt és félrevezetett emberek nem rendelkeznek vele.



Ilyen értékítélettel csak Krisztus ruházhat fel minket

Az, hogy ilyen ítélettel csak Krisztus ruházhat fel bennünket, abszolút és tántoríthatatlan igazság. Ő „győzelemre viszi az ítéletet”, vagyis addig fog kormányozni, míg el nem érkezik a győzelem ideje. Mi, akik „megerősödtünk az Úrban és az Ő hatalmas erejében” (Ef. 6: 10), feltétlenül győzni fogunk. A Szent Lélek által fogunk győzni, „a Bárány vérével” (Jel. 12: 11).

Ő, és egyedül Ő az, Aki „harcolni tanítja kezemet, hadakozni ujjaimat” (Zsolt. 144: 1). A bűntől vereséget szenvedő emberi természet hajlamos arra, hogy ellene álljon Krisztus vezetésének. Az semmit sem tud az események felettes voltáról, és nem is törekszik annak megértésére. Ezért van feltétlenül szükség az Úr beavatkozására, a kegyelemnek le kell győznie a magunkról való önző képet, és meg kell mutatnia az embernek, ki is ő valójában, és erőt kell adnia neki arra, hogy harcolni tudjon az ellenséggel. Ha nehéz a teher, akkor nehéz azt egymagunkba cipelni, elhordozhatatlanná válik. Ezt a féle terhet lehetetlen elhordozni, hacsak a kegyelem nem siet segítségünkre. Így volt ez Péter esetében is, amikor megtagadta Krisztust (Mt. 26: 69-74). Ha a teherrel a vállunkon elesünk, képtelenek vagyunk Krisztus segítsége nélkül felállni, ezért Ő (1) vagy elveszi azt, (2) vagy megkönnyíti azt, (3) vagy felfüggeszti a hatást, és (4) előlegképpen egy sokkal magasabb lelki síkra emeli azt. Elesésünk alkalmával ezért vágyjunk Krisztushoz menni.



Nem szabad magunkban bíznunk

Ezzel kapcsolatban tudnunk kell, hogy ha magunkban, és nem Krisztusban keressük a segítséget – nagyon veszélyes dolgot teszünk. A bukást követően minden erőnk Benne van, mint ahogyan Sámsonnal a hajában volt az ereje (Bír. 16: 17). Mi nem vagyunk függetlenek, úgy mozgunk, ahogyan mozgatnak minket, úgy dolgozunk, ahogyan elő van írva számunkra, annyira vagyunk szabadok, amennyire szabadságot biztosítanak számunkra, és nem vagyunk bölcsebbek, valamint erősebbek annál, amilyennek teremtve voltunk. A Szent Lélek serkent bennünket, értelmet és erőt ad, mert ha nem tenné, akkor megmaradnánk szánalmas állapotunkban. Aki születésétől fogva nem bölcs, de elismeri Istentől való függését, az bölcsebb a bölcseknél, akik mindezt nem ismerik el. Isten lehetőséget ad ennek vagy annak a megtevésére.

Semmi sem lehet erősebb annál az alázatnál, amely egy alázatos szívből jön elő, és semmi sem gyengébb fennhéjázásnál. Frustra nititur qui non innititur (Aki független, az hiába törekszik). Erre oda kell figyelni, mivel az emberben elsődlegesen az isteni után való vágyakozás volt belehelyezve, ezt a törekvést azonban a bűn tönkretette. Krisztus a következőket mondta az apostoloknak, akikben a kegyelem munkálkodott: „nélkülem semmit sem tudtok cselekedni” (Jn. 15: 5). Ő nem azt mondja, hogy nélküle nem tehetnek valami keveset, hanem azt mondja, hogy „semmit”.

Valóban, könnyű minket legyőzni. Túlságosan is gyengék vagyunk ahhoz, hogy ellenálljunk. Szél által hánya vetett nádszálak vagyunk. A legkisebb balszerencse is megráz minket, a pénzhiány, a sértő szavak, bárminemű veszteség. Könnyen átadjuk magunkat az események sodrásának. Nincs hatalmunk saját szemünk, nyelvünk, gondolatatink és cselekedeteink felett. A gonosz gyorsan átjár minket, és mi azt választjuk, ahelyett, hogy a jót választanánk. Gyakran megfordul a fejünkben, hogy jót kellene tennünk, a vágyakozás azonban nem jut el a végrehajtás szakaszába, – ebből nem fognak jó cselekedetek születni. Krisztus Lelke nélkül csak méltatlan tetteket tudunk véghezvinni. Még az apostolok is, akiket a menny támogatott, gyengeséget mutattak. Péter megtagadta Krisztust, és csak a Szent Lélek beavatkozása tudta őt visszatéríteni Hozzá. Krisztus nélkül semmit sem tehetünk, ezért ha nehéz helyzetbe kerülünk, akkor az Ő segítségét keressük, és Jósafáttal együtt így imádkozzunk: „Mert nincs erőnk ezzel a nagy tömeggel szemben, amely ellenünk támad. Nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád tekintünk” (2 Kr. 20: 12). A harc – a Te harcod, és az erő, amivel küzdünk – a Te erőd. Ha Te nem vonulsz ki velünk együtt, akkor elveszítjük a csatát. A Sátán tudja, hogy senki sem képes Krisztusnak ellene állni, éppen ezért minden erejéből arra törekszik, hogy minket arra vezessen, hogy magunkban bízzunk. Emlékeznünk kell azonban arra, hogy akik magukban bíznak, azok megszégyenülnek.



Krisztus megerősíti bennünk a Tőle való függést

Krisztus azzal „viszi győzelemre az ítéletet”, hogy arra kényszerít bennünket, hogy érezzük a Tőle való függőséget. Ennek érdekében Ő viszonylag sokszor oldalra lép, átadva magunknak magunkat, hogy megtapasztaljuk az Ő irgalmas támogatásának szükségességét. A nehézségek közepette könnyebb meglátni Istent. Ezért a hit által nyerünk üdvösséget, és a hit pedig akkor mutatkozik meg, mikor az semmi külső segítséget sem élvez. Ezért a kemény ellenállással jobban megküzdünk, mint a lagymataggal, mivel az utóbbi esetben inkább magunkra támaszkodunk, míg az előbbiben – Őreá; „Vezess el engem a kősziklára, mert az igen magas nekem!” (Zsolt. 61: 3). Ennek érdekében Ő megerősít minket a vereség után. Még valamire kell emlékeznünk, arra, hogy Krisztus adja a vágyat is, ami olyan gyöngéden serkent minket cselekvésre, hogy mi önkéntesen azt tesszük, amit tennünk kell – félelemmel és rettegéssel visszük véghez üdvösségünket (Fil. 2: 12).



A kegyelem győzelme

A Krisztus által vezetettek a kijelentés lelkével rendelkeznek, amely segítségével látják és megtapasztalják az Isten erejét, amely segít a hit megőrzésében, amikor az meggyengül, és reménységet ad a reménytelen helyzetekben. Ezen kívül, ennek a lelkületnek a segítségével ők látni fogják Isten szeretetét az Ő nemtetszésében, valamint a mennyek országát a földi környezetben. Okot fognak találni az örömre a nyomorúság idején is, a belső békesség feltételeit a külső támadások során. A kísértések alkalmával és a problémák sokasága közepette megállunk, de milyen erőnek köszönhető mindez? Egyértelműen nem a saját magunkénak, amely még az óceánt is arra késztetné, hogy úgy lángoljon, mint a pokol. Ez Isten ereje által lehetséges, és nekünk fáradhatatlanul kell magasztalnunk Őt mindezért.

Az ember bukásának pillanatától Isten sosem bízta a kegyelem dolgát a mi kezünkre. Ő maga adja azt nekünk, és maga őrzi az Ő véghetetlen kormányzó keze által, Aki feltámasztott minket a halálból, és Aki a mennyben az Ő jobbjára ület bennünket (Ef. 1: 19-20). Azok, akik Istentől születtek, azt tapasztalják, hogy Isten nemcsak vétkeikből váltotta ki őket, hanem saját maguktól is. Ha bízni akartok, Istenbe bízzatok!




Küzdelmeken át a győzelemig


A Mt. 12: 20 nem azt mondja, hogy a győzelem könnyen, csak úgy, mindenféle nehézség nélkül jön. Mikor győzelemről van szó, akkor ez azt jelenti, hogy küzdelemről van szó. Ézsaiásnál az van mondva, hogy „a törvényt igazán jelenti meg” (Ézs. 42: 3), Máténál pedig: „míg győzelemre nem viszi az igaz ítéletet” (Mt. 12: 20). A „vinni” szó bizonyos feltételek meglétét feltételezi. A győzelem nem magától jön el, annak bizonyos erőt ellene fognak állni, azt el kell érni. Az ember hitre jutása – tehertétel, a gonoszság erői mindent megtesznek annak érdekében, hogy azt ne engedjék Krisztushoz jönni. Függetlenül attól, hogy a kegyelem erősebb a sötétség erőinél, hogy a test végül nem győzedelmeskedik, annak ellenére, veszettül ellene áll a Szent Lélek munkájának. A test sosem adja meg harc nélkül magát.

Mindez zavarja az embert abban, hogy szívét Krisztushoz hozza, hisz abban a szenvedély vett lakozást. A belső erők a legtöbb embernél nem vágyakoznak arra, hogy Krisztus kormányozza őket. A testnek szüksége van saját vezetőire, amelyek fellépnek a kegyelem olyan eszközeivel szemben, mint például a sákramentumok. Szabadságot követel magának arra, hogy a bűn rabságában éljen.



Miért állnak ellene Krisztus vezetésének

Nem csoda, hogy Krisztus lelki vezetésének ellene állnak.

Először is azért, mert a vezetés – egy kormányzás, és az behatárolja azt, hogy úgy cselekedjünk, ahogyan azt kigondoltuk. Minden természet ellenáll, mikor változásra kényszerítik. Az enyészetre ítélt test által megfertőzött kívánságok minden törvényt el akarnak temetni, és érdemnek tartják azok nem teljesítését. Mindez addig történik, míg Isten bele nem avatkozik az ügybe. A merész test bizonyos feltételek közepett szégyenteljes gyávaságról tesz bizonyságot. Éppen így történt ez Belsazárral is: „Közben a király arca elsápadt, gyötrő gondolatai támadtak, dereka elernyedt, és még a térdei is reszkettek” (Dán. 5: 6).

Másodszor, Krisztus vezetése lelki vezetés, ezért a test ellene áll annak: mi közössége lenne a testnek a lélekkel? Az Úr kormányzása a lélek gondolatait és kívánságait engedelmességre tereli. A világi ember azt gondolhatja, hogy vele minden rendben van, Krisztus szemében azonban minden egészen másként mutat: „A test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és békesség” (Róma 8: 6).

Valaki azt mondhatja, hogy Krisztus Lelke azokban is jelen van, akik nem az „odafelvalókkal törődik”. Igen, ez így van, de nem az engedélyezés szempontjából, hanem az ellenvetés, az alázatra vezetés, és a győztes szempontjából. A testi emberek nem akarják testüket alávetni Krisztusnak, Krisztus azonban sosem fogja alávetni magát sem a testnek, sem a test bűnös kívánságainak. Ha nem lenne tusakodás, akkor ez azt jelentené, hogy a vezetés ekeszarva sosem adatott át az Úrnak.

Harmadszor, a test azért áll ellene az ítélkezésnek, mert nem akarja, hogy vezessék, és kontrol alatt tartsák. Krisztus ma igazságban járva, azok ellen tesz bizonyságot, akik alávetették magukat a testnek, és olyan béklyókat helyez rájuk, amelyek az utolsó ítéletre fogják azokat vonni. Ők pedig, az ostobák, mindnyájan ítélőszékbe akarnak ülni, hogy megítéljék Krisztust. De vajon nem tudják, „hogy a szentek a világ felett fognak ítélkezni?” (1 Kor. 6: 2). Egy bizonyos napon Krisztus, kezébe véve a „hatalom pálcáját”, „uralkodni fog ellenségei felett” (Zsolt. 110: 2).



Ellenállásra kell számítanunk az ellenség részéről

Nem szabad azt gondolni, hogy a győzelem harc nélkül az ölünkbe hull. Valaki képes-e azt gondolni magában, hogy a mi régi természetünk és a Sátán harc nélkül megadják magukat? Természetesen nem. Az ellenség elkeseredett küzdelembe kezd, ahogyan a fáraó is küzdött a fiúgyermekekkel, úgy a Sátán is küzdeni fog a hívőkkel.

Ezért emlékeznünk kell: bárhová is menne Krisztus, Ő mindenhol ellenállásba fog ütközni. Mikor Krisztus megszületett, „ezt Heródes király meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet” (Mt. 3: 2), mikor pedig Ő megszületik az emberben, akkor a lélek megrémül.

Krisztus az Ő eljövetelével megoszlást hoz, és nemcsak akkor, mikor az újjászületett szívbe lakozást vesz, Ő megoszlást hoz ember és ember közé, egyház és egyház közé. Ő sebészként gyógyít, – sebészkéssel. Krisztus „sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben” (Lk. 2: 34).

Ez által láthatóvá válnak az értelmükben megzavarodott emberek, és az, hogy azok inkább előnybe részesítik önmaguk bűnös ösztönei és vágyai által való vezettetést, végső esetben a Sátán általi vezetést, mintsem maguk felett elismerjék Krisztus uralmát, függetlenül attól, amit Ő mond: „Az én igám boldogító, és az én terhem könnyű” (Mt. 11: 30). Mivel azonban az emberek „nem szerették az igazságot, hogy általa üdvözüljenek” (2 Thessz. 2: 10), nem fogadták el Krisztust, hanem a Sátánnak vetették alá magukat, a Sátán győzedelmeskedik felettük, és megkötve, a veszedelemre viszi őket.

A legmegkötözöttebbek azok, akik a bűn tevésének szabadságát választották. Az akarat vagy a legjobb szövetséges, vagy a legrosszabb ellenség. A Krisztusnak való ellenállás egyet jelent azzal, hogy szabad akaratból a bűneinkben maradunk. Szó sincs az ember szabadságáról, – az ilyen ember saját romlott szívének foglyává válik. Elvetve Krisztus uralmát, az ember elteszi magát az utolsó ítéletre, annak ismert következményeivel együtt.



Nem kétséges Krisztusban való győzelmünk

Befejezésképpen és annak fényében, amit már korábban elmondtunk, emlékeztetünk arra, hogy függetlenül attól, hogy mennyire állnak ellen a gonoszság erői, Krisztus fog győzelemre jutni. Miért vagyunk erről ennyire meggyőződve? Hát azért, mert a küzdelmet nem mi, hanem Krisztus vezeti. Az eredmény független mind a mi, mind az ellenség erejétől. Ha minden tőlünk függne, akkor lenne okunk a félelemre, Krisztus azonban a szívünk irányítója, Ő maga ellenőrzi a mi testi törekvéseinket. Ellenségeink az Ő ellenségei is. Ezért „erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében” (Ef. 6: 10). Ne tekintsünk arra, hogy kik a mi ellenségeink, – jobb arra tekinteni, hogy Kicsoda a mi Főparancsnokunk. Nem érdemes az ellenség fenyegetésére figyelni – jobb az Úr ígéreteiben gyönyörködni. Azok az erők, amelyek az mi oldalunkon állnak, hatalmasabbak azoknál, amelyek azokkal szemben állnak. Még a gyáva is, mikor meg van győződve a győzelemről, küzd a csatamezőn.

Azok a csalódások, amelyeket a hitetlenség szül, valamint azok a hamis állítások, hogy nem fogjuk elérni az ígéret földjét, amit az arra méltatlan megfigyelők harsognak, arra késztetik Isten, hogy haragjában megesküdjön, hogy azok nem fognak bemenni eme föld nyugalmába. Óvakodnunk kell hát a lélek ingadozásaitól, amelyek a látszólagos nehézségektől jönnek létre, és szemeinket elfordítják az Isten jótetszésétől, az Ő törekvése pedig az, hogy minket a mennybe vezessen. Szerelmeseim, hasznos helyesen fogadni Krisztust – szeretőként és irgalmasként. Az orvosban való bizalom, azt mondják, már fél siker a gyógyulás útján. Lehetőségünk van a mindennapi küzdelmeink során a Főparancsnok vésztartalékaival való élésre: „Uram, Te azt ígérted, hogy nem töröd meg a megrepedt nádat és nem oltod meg a füstölgő mécsest. Mutasd meg a Te kegyelmedet és erősíts meg engem, a győzelem minden dicsősége Téged illessen”. Nem engedjük meg a Sátánnak, hogy elfordítsa tőlünk Krisztus képét, Aki „megőrizhet titeket a botlástól, és dicsősége elé állíthat feddhetetlenségben, ujjongó örömmel” (Júd. 1: 24).

Milyen vigasztalásul szolgál küzdelmeinkben az a meggyőződés, hogy a harc nem fog örökké tartani! Az örökkévalósághoz képest rövid életű az, de végső győzelemre vezet bennünket. És bármennyire is gyötörne minket a bűn, emlékezzünk arra, hogy a Fiúnak kötelezettségei vannak az Atya előtt: Ő „megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki, míg győzelemre nem viszi az igaz ítéletet”. Ily módon Krisztus kezünkben adja a hit pajzsát, amellyel „kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát” (Ef. 6: 16). A Sátán ellen fog állni, arra súgva az embernek, hogy ő bűnös, nagy bűnös, aki számára nincs kegyelem. Erre azt mondhatjuk: „Krisztus pedig – egy nagy Megváltó”. Az ellenség így folytathatja: „ A te hited gyenge, nincs benned szeretet!” – „Azért meg van bennem a szeretet és a hit szikrája”, – mondhatja a hívő ember. A Sátán a dühtől elvörösödve ezt mondja: „De ez kevés Krisztusnak!” – „Azért Ő nem oltja meg a füstölgő mécsest, hanem olthatatlan tűzzé hevíti a szikrát”, – mondhatják határozottan Isten gyermekei. Ismereteink elégségesek arra, hogy ellene álljunk a Sátánnak, elégségesek a vigasztalásra a nyomorúságok közepette, és hitünk megerősítésére. Ha az Úr velünk van, kicsoda állhat nekünk ellen?

Milyen zavart okoz mindez a Sátánnak! Ő megpróbálja elfújni a szikrát, de vereséget szenved, mert a mustármag erősebb a pokol kapuinál! Abimelek félt a szégyentől, hogy az emberek mit fognak mondani, hogy őt egy asszony ölte meg, ezért azt parancsolta fegyverhordozójának: „Ránts kardot, és ölj meg” (Bír. 9: 54). Milyen szégyen a Sátánnak, hogy a gyenge gyerekek, nők, és öregek a hit lelkével lefegyverzik őt.



Értékeljétek az irgalom legkisebb megnyilvánulását is

Még a kegyelem legkisebb szikrája is annyi vigasztalást ad nekünk, győzelmet ígérve, akkor vizsgáljuk meg magunkat komolyabban, javítsuk ki a rosszat, jót téve. A szikrának több haszna van, mint ennek az egész enyészetnek adott világnak, amely a külső sötétség felé tart. Áldjuk Istent a megígért és garantált győzelemért, ahogyan ezt Pál is tette: „De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (1 Kor. 15: 57). A szikrában tűz van, a magban pedig – fa, ne feledkezzünk meg erről, ellenkezőleg, a kis csírákban lássuk meg a nagy kezdeteket. Nem baj az, ha a kezdemények nem tökéletesek, idővel az is jönni fog.

Mindemellett, ha csak szikrával rendelkezünk, nem kell cáfolnunk a kegyelem nagy mércéjét, amely a hittel együtt fog jönni. A hit és a kegyelem kéz a kézben járnak. Az Úr szívünkben céllal élesztette fel a szikrát – hogy az fényes lángnyelvvé váljon, habár most még ez nem feltétlenül látszik. De eljön az ideje, és annak köszönhetően, hogy ezzel a kérdéssel maga Krisztus foglalkozik, hogy ragyogni fog.



Krisztus vezet bennünket

Igen, Krisztusnak köszönhetően, függetlenül az ellenség ellenállásától, az Úr kegyelmet és ítélete által a győzelem felé tartunk. Mikor hibázunk – Ő helyre tesz bennünket, mikor elcsüggedünk – Ő buzdít minket, mikor győzünk – Ő dicsőséggel koronáz meg minket. Ha napjaink Egyháza leszálló ágban van, akkor Krisztus megújítja azt. Ő addig fog kormányozni, míg az Atya lába zsámolyává nem teszi ellenségeit (Zsolt. 110: 1). Mindezt nemcsak azért teszi, hogy a földbe tapossa őket, hanem azért is, hogy a Fiú még dicsőségesebb legyen. Babilon azért bukott el, mert „erős Úr az Isten, aki megítéli őt” (Jel. 18: 8). Krisztus kormányzása nemcsak a Benne hívőkre terjed ki, hanem az Ő ellenségeire is, hisz Ő „Királyoknak Királya és uraknak Ura” (Jel. 19: 16). Az örökkévalósághoz viszonyítva csak rövid időre engedélyezett az Antikrisztus fellépése az Egyház ellen, hogy ártson annak.



Krisztus az Egyház reménysége

Napjainkban az Egyház körülbelül olyan állapotban van, amelyben Dániel volt az oroszlánok vermében, amilyenben van a liliom a tövisek között. Úgy tűnik, hogy az ellenség már-már legyűri azt, Krisztust eltemették, az evangélium több nem szól. Ki tudja azonban Krisztust a sírban tartani? Ő feltámadt, és az Egyház is felépül romjaiból. Úgy tűnik, hogy napjaink Egyházának nincs támasza, úgy tűnik, hogy az Antikrisztus minden képzeletet felülmúlóan erős, mintha minden csak egy láthatatlan cérnaszálon függne. Ez azonban csak úgy tűnik. Krisztus ítélkezik! Ő a Sionon áll „és vele száznegyvennégyezren, akiknek a homlokára az ő neve és Atyjának a neve volt felírva” (Jel. 14: 1). Ebben a pillanatban megszabadítja az Egyházat, megmenti az Ő gyermekeit, hisz Neki semmi sem drágább az Ő örökségénél. Még meg fogjuk látni, Ő hogyan kormányoz minden ereje által.

Minél veszedelmesebb az Egyház helyzete, annál hamarabb fog romjaiból újjáépülni. Hisz még a zsidók nem álltak Krisztus zászlaja alá, de ugyanaz az Isten, Aki kiterjesztette Jáfetet, hogy Sém sátraiban lakjék (1 Móz. 9: 27), gondoskodni fog Sémről, hogy az Jáfet sátraiban lakjék. Emlékezzünk rá, hogy „a megkeményedés Izráelnek csak egy részét érte, amíg a pogányok teljes számban be nem jutnak” (Róma 11: 25), és Krisztus, Aki örökségül bírja a népeket, és birtokolja a földkerekséget (Zsolt. 2: 8), összeszedi juhait, akiket az Atya adott Neki, „azokat is vezetnem kell, és hallgatni is fognak a hangomra: és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor” (Jn. 10: 16). A hívő zsidók örvendtek, mikor a pogányok megtértek, mi is örvendezni fogunk, mikor a zsidók megtérnek.

Az evangélium útja a nap pályájához hasonlít – senki sem tudja megváltoztatni annak útját: a nap keleten felkel és tántoríthatatlan tart nyugat felé. Senki sem képes feltartóztatni a szelet, senki sem tudja az eget sötétté tenni, több annál, senki sem képes ellene állni az evangélium terjedésének. Krisztus egybe gyűjti az Ő Testét, „azután jön a vég, amikor átadja az uralmat Istennek és Atyának, amikor eltöröl minden fejedelemséget, minden hatalmat és erőt” (1 Kor. 15: 24).



A hit fog győzedelmeskedni

Ezért övezzük fel szíveinket szent törekvésekkel és arra összpontosítsunk, ami jó, arra törekedjünk, hogy a gonoszt kizárjuk gondolatainkból és tetteinkből, ahhoz az elhíváshoz méltóan, hittel, amit Krisztus kegyelme és az Ő ereje munkál bennünk. Hisz meggyőződés nélkül az Egyház miféle reformációjáról és az örömhír miféle terjesztéséről tudnánk beszélni? Luther becsületesen elismerte, hogy viszonylag gyakran kerekedtek felül benne a tisztátalan gondolatok, de mikor ő elismerte mindezt, akkor Isten nem ítélte el az ő bukását, hanem az Ő hatalmas keze által térdeire ültette őt, és megmutatta neki az igazságot. Isten Luthert a hit erős emberévé tette, és senki sem volt képes megoltani a benne felgerjesztett, és az Egyház szívében felgerjesztett tüzet.

A hitet hit tudja megerősíteni, az megacélozza a kegyelem és a meggyőződés munkáját abban, hogy győzelemre fog jutni. Ha van hit, akkor győzelem is lesz, ezért higgyetek abban, hogy a füstölgő mécses parazsából tűz fog fellobbanni. Ezért „Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg ma az Úr benneteket!” (2 Móz. 14: 13).

Az Úr Isten egyre inkább megmutatja magát a megváltottaknak az Ő Fiában, Jézus Krisztusban, Ő megsokasítja kegyelmének erejét, megszentel és alázatra int minket, mivel mi – a szövetség részesei vagyunk. Ő nem vet el minket azért, mert mi megszomorítjuk az Ő Lelkét, emellett abszolút nem fontos, milyen nyomorultaknak látjuk saját magunkat. A Sátán meglopja békességünket, kiforgatja Isten irgalmának lényegét, éppen ezért az Úr olyan ígéretet tesz nekünk, hogy nem hagy el és nem vet el bennünket, függetlenül attól, hogy a Sátán minden erejéből a pusztulás hálóival próbál megragadni bennünket. Legyünk meggyőződve arról, hogy a Szent Lélek, Aki elkezdte bennünk a jó dolgot, Jézus Krisztus napjáig, sőt az örökkévalóságban is véghezviszi azt. Ámen.