Arthur W. Pink

A Tízparancsolat

© Fordította: Pápai Ernő

A fordított anyaggal kapcsolatos minden észrevételt, kritikát, visszajelzést szeretettel fogadok az ernopapai@gmail.com e-mail címen.

2007

A Kiadó előszava

Napjainkban a törvénytelenség idejét éljük. Korunkat a korlátlan „szabadság”, a tartózkodás mindenfajta hiányának, és hatalom elvetésének szellemisége tölti be. Attól fogva, hogy az emberek többsége nem fél Istentől, sokat nem tisztelik a szülők, az egyház, és a kormányok Isten által elrendelt hatalmát. A gonoszság bősége miatt a legtöbb keresztyénnek Isten törvénye iránti szeretete meghidegült, pontosan úgy, ahogyan erről maga Jézus is prófétált a Mt. 24: 12-ben. Azt látjuk ugyanakkor a Szentírásból, hogy egyedüli szabadságnak a bűntől való szabadságot nevezhetjük. Gábriel arkangyal azt mondta, mikor József előtt feltárta Jézus küldetésének célját: „Nevezd annak nevét Jézusnak (ami azt jelenti, hogy „Jave a Szabadító”), mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből” (Mt. 1: 21).

Az Úr Jézus azt mondta: „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket” (Jn. 8: 32). Mitől tesz szabadokká minket? A bűntől! Maga Jézus Krisztus az Igazság, és Őt ismerni azt jelenti, hogy szabadok vagyunk a bűn következményeitől nemcsak az elkövetkezendő, hanem már a jelenvaló világban is.

Maga az Úr Jézus is nagyon jól ismerte az Isten vezetése alatti élet magsztos örömeit, és ezért engedelmeskedett Isten Törvényének, és örült annak, hogy nincs a bűn hatalma alatt. Földi élete folyamán a Törvény Betöltője volt. A Szentháromság második Személye, Jahve örök Igéje, Izrael Törvényadója „asszonytól lett, aki törvény alatt lett” (Gal. 4: 4) azért, hogy megváltson minket! Gondolkozzatok el azon, hogy az a megváltás, amelyet ajándékként kaptatok Krisztus vére és igazsága által, Általa szereztetett, Közbenjárótok által, Aki a legnagyobb árat fizette érte. Az a megváltás, amelyet „egyedül kegyelemből” kaptatok, Megváltótok „egyedül cselekedetek” által szerezte meg nektek! Ezen kívül, minden parancsolatnak őszinte örömmel engedelmeskedett. „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem” (Jn. 4: 34). Jézus Jób szavaival, de annál nagyobb joggal is mondhatta: „Az ő ajkainak parancsolatából sem tértem el; szájának beszédeit többre becsültem, mint életem táplálékát” (Jób 23: 12).

Az Isten erkölcsi Törvényének Arthur Pink által való magyarázata nem kimerítő, mert ez lehetetlen lenne. A zsoltáríró azt mondja: „Látom, minden tökéletes dolognak vége van, de a te parancsolatodnak nincs határa” (Zsolt. 119: 96). Ugyanakkor Arthur Pink elérte az emberi problémák gyökerét. Meggyőzően mutatja meg számunkra, hogyan használja Isten a Törvényt: 1) az embereket Krisztus üdvösséges megismerésére vezeti („én”-üket megöldökölve), 2) növekvő „rokoni hasonlóságot” kelt bennük, szent hasonlóságot a Mennyei Atyával (ami az üdvözítő kegyelem gyümölcse).

Ha imádságos lelkülettel fogjátok olvasni ezt a könyvet, akkor Isten kegyelméből megadja nektek, hogy a zsoltáríróval együtt kiáltsatok fel: „Mely igen szeretem a te törvényedet, egész napestig arról gondolkodom!” (Zsolt. 119: 9).

Bevezetés

Két dolognak nagy fontossággal kell bírnia a keresztyének életében. Az első, hogy teljesen tisztában legyenek saját kötelességeikkel, a második, hogy ezt a kötelességet tudásuknak megfelelően, jó szívvel teljesítsék. Nem lehet komoly reménységünk az örök megváltásra engedelmesség nélkül, pontos ismeretek csak az ismeretből folyhatnak. Ismeret létezhet gyakorlati alkalmazás nélkül is, de Isten akaratának betöltése teljesen lehetetlen ismeret nélkül. Mivel tudni kell, hogy mit kell tennünk, és mit kell elkerülnünk, a földkerekség Kormányzója és Bírája örömmel rendelte el számunkra azokat a törvényeket, amelyek minden cselekedetünket ellenőrizhetik. Amikor a szívünkbe helyezett elsődleges természeti törvényeket rettenetesen megrontottuk, akkor sok rendelés elveszítette élességét, úgyhogy Isten úgy látta jónak és célszerűnek, hogy ezt a Törvényt a Szentírásba foglalja. A Tízparancsolat Isten Törvényének rövid taglalása.

Először, vizsgáljuk meg annak kijelentését. Az a mód, ahogyan a Tízparancsolat át lett adva Izrael népének, mély tiszteletet ébreszt. Ezen kívül, azok az útmutatások, amiket Mózes adott a nép elé, számunkra is értékesek. Először, a népnek két nap volt adva, hogy felkészítse magát a tisztasági ceremóniák által Isten jelenlétére (2 Móz. 19: 10-11). Ez arra tanít minket, hogy feltétlenül fontos dolog felkészíteni szívünket és értelmünket, mielőtt megállnánk Isten színe előtt, hogy utasításaira és az ajkairól származó szavakra odafigyeljünk; és ha Izraelnek meg kellett szentelnie magát, hogy a Sinai-hegynél Isten színe elé álljon, akkor mennyivel inkább meg kell szentelnünk nekünk is magunkat, hogy Isten színe előtt megálljunk majd az örökkévalóságban. Másodszor, a szent hegyet, amin Isten megjelent, körül kellett határolni, és szigorúan parancsba volt adva, hogy semmilyen élőlény sem közelíthet hozzá (2 Móz. 19: 12-13). Ez arra tanít minket, hogy Ő végtelenül magasan felettünk van, és a legnagyobb tisztelettel kell viszonyulnunk Hozzá, ismerve az Ő Törvénye szigorát.

Az a körülmény, ami között Jahve lejött a földre, hogy hivatalosan átadja Törvényét, félelmet ébreszt bennünk (2 Móz. 19: 18-19). Ennek az volt a célja, hogy Izrael népében mély tisztelet ébredjen az Ő hatalma iránt, és hogy megmutassa, hogyha Isten ilyen rettenetes volt az Ő Törvényének adásakor, akkor mennyivel rettenetesebb lesz akkor, mikor ítéletet fog tartani azok felett, akik nem vetették alá magukat a törvénynek. Amikor Isten átadta a Tízparancsolatot, az emberek annyira meg voltak ijedve, hogy felkérték Mózest arra, hogy töltse be a közbenjáró és a tolmács szerepét Isten és közöttük (2 Móz. 20: 18-19). Ez arról beszél nekünk, hogy mikor a Törvény egyenesen Istentől jön, akkor (lényege szerint) a halál és az ítélet fegyvere, de ha Közbenjárónk, Krisztus által van átadva, akkor hallhatjuk és követhetjük azt (vö. Gal. 3: 19; 1 Kor. 9: 21; Gal. 6: 2). Mózes felment a hegyre, és két kőtáblán megkapta az Isten ujja által írt Törvényt, ami azt szimbolizálta, hogy szíveink természetüknél fogva olyan kemények, hogy Isten ujjait kivéve semmi nem tesz képessé minket arra, hogy az Ő Törvényét befogadjuk. Mózes szent dühében széttörte a kőtáblákat (2 Móz. 32: 19), de Isten újra írta őket (2 Móz. 34: 1). Ez azt szimbolizálja, hogy a törvény természete a teremtéskor szíveinkbe volt írva, Ádámmal való bukásunkban szét lett törve, és újra lett írva szívünkben, mikor újjászülettünk (Zsid. 10: 16).

Valaki azt kérdezheti, hogy „A Törvény nem volt-e teljesen félretéve Krisztus eljövetelekor? Nem tesztek-e olyan rabigát ránk, amit soha senki nem volt képes elhordozni? Az Újszövetség nem arra hív-e világosan minket, hogy nem a Törvény alatt vagyunk, hanem a kegyelem alatt; hogy Krisztus a törvény alatt volt, hogy megszabadítsa népét a Törvény átka alól? Az a próbálkozás, hogy az emberi lelkiismeretet arra kényszerítsük, hogy félelmet tanúsítson a Tízparancsolat iránt, nem törvénykezés-e, ami ellentmond a keresztyén szabadság elvének, amit maga a Megváltó hozott el nekünk az Ő engedelmessége által”? Erre így válaszolhatunk: „A Törvény nem volt félre téve Krisztus eljövetele által, sőt maga erősítette meg azt (Mt. 5: 17-18): „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek és a prófétáknak eltörlésére”; a későbbiekben ennek megerősítése következik: „… míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik”. Valóban, a keresztyén nincs a Törvény alatt, mint cselekedeti törvény alatt, vagy az ítélet fegyvereként, de a Törvény alatt van abban az értelemben, ahogyan a törvény az élet vezére, és a megszentelődés eszköze.

Másodszor, vizsgáljuk meg egyedülállóságát. Ez Isten sinai-hegyi kijelentése, amely minden elkövetkezendő nemzedék számára az Ő szentsége nagyságos megnyilvánulásának kell lennie, valamint az emberi kötelesség összességének, amelyet olyan nem mindennapi szuggesztív félelem kísért, hogy kihirdetésük módja is világosan azt mutatta, hogy Isten különleges figyelmet szentel a Tízparancsolatnak. Isten a Tízparancsolatot érthető hangon, felhő, köd, villámlás, mennydörgés közepette adta, ami egyedül az isteni kijelentést jellemezte, semmilyen más közösségi vagy ceremoniális törvényt nem kísértek hasonló jelek. Csak a Tízparancsolat, és csak egyedül az, semmi más nem volt Isten ujjaival a kőtáblákra vésve, és csak azok voltak a szövetség ládájába helyezve megőrzés végett. Így, abban az egyedülálló dicsőségben, amiben a Tízparancsolat részesül, megláthatjuk Isten vezetésének mindenek felett való fontosságát.

Harmadszor, vizsgáljuk meg annak a forrását, amit szeretetnek nevezünk. „És ezt mondja Isten: Én vagyok az Úr, a te Istened, Aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából”. Bármilyen tiszteletteljes nagyszerűség és ünnepélyes nagyság kísérte is a Törvény kihirdetését, annak ellenére ennek a törvénynek az alapja a szeretet volt. Isten hozta létre a Törvényt, hogy világosan visszatükrözte népének a dicsőséges Megváltó és az igazságos Úr természetét. Innen fakad az a világos következtetés, az a legfontosabb elv, hogy a megváltás elengedhetetlenül magával vonja a kiválasztottaknál az Istenhez való hasonlóság természetét, és tulajdonságát. Az Isten által adott Tízparancsolat nemcsak a szeretet aktusa volt, hanem a szeretet volt az az alap, amely miatt el lettek fogadva, mint az Ő népe, mivel csak ilyen módon volt biztosítva a megváltó Isten és a megváltott emberek közötti hasonlóság. A második parancsolat végén szereplő „… irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek” szavak világossá teszik, hogy az Isten által elfogadott egyedüli engedelmesség csak szerető szívből származhat. A Megváltó azt mondta, hogy a Törvény minden követelménye a teljes szívvel Istennek való engedelmességben, és a felebarátunk, mint magunk iránti szeretetben van.

Negyedszer, vizsgáljunk annak örökkévalóságát. Az, hogy a Tízparancsolat minden embert, és minden következő generációt érint, sok elképzelésben tetten érhető. Először, a parancsolatok az Isten igazságának elengedhetetlen és változhatatlan kifejezői. Hatalmuk minden erkölcsi tényező felett nélkülözhetetlen, és először Isten természetének kellene megváltozni ahhoz, hogy a Törvényt (az Ő igazgatásának szabályát) meg lehessen változtatni. Ez ugyanaz a Törvény, ami a teremtéskor adatott az embernek, és amitől a bűneset sem tudta őt megszabadítani. Az Erkölcsi Törvény azokon a kapcsolatokon nyugszik, amelyek mindenhol léteznek, ahol értelemmel és szabad akarattal felruházott teremtmények vannak. Másodszor, azzal, hogy maga Krisztus tökéletesen betöltötte a Törvényt, példát hagyott nekünk, amit nekünk követnünk kell. Harmadszor, az apostol a pogányoknak egy konkrét kérdést tett fel, amire maga adta meg a választ: „Törvényt tehát hiábavalóvá tesszük-e a hit által? Távol legyen! Sőt inkább a törvényt megerősítjük” (Róma 3: 31). Végül, a Törvény örökkévalóságáról beszél az is, hogy Isten azt választottainak a szívébe írta újjászületésükkor is (Jer. 31: 33; Ez. 36: 26-27).

Ötödször, fordítsunk figyelmet az Erkölcsi Törvény számaira is. A tízes szám utal annak befejezett voltára, ami a Szentírásban azzal van aláhúzva, hogy úgy voltak meghatározva, mint „tíz parancsolat” (2 Móz. 34: 28), ami úgy van ábrázolva, mint egy egész, ami a szükséges részekből van összeállítva (nincs benne semmi, ami ne lenne elengedhetetlenül szükséges). Ennek a számnak szimbolikus jellege abban is megerősíttetik, hogy Egyiptomot pont ennyi csapás érte, ami az Isten ítéletének teljességét fejezte ki. Ebből az okból kifolyólag volt a vétkező zsidóknak is tízszer megengedve, hogy „megkísértettek engemet immár tízszer” (4 Móz. 14: 22), ezzel betöltötték vétkeiknek számát. Innen származik a tized megszentelése, vagy a tízes szám megszentelése, mert a nyereség tízre osztódott, és az egyik részt el volt különítve az Úrnak annak jeléül, hogy minden Tőle származik, és Alá van rendelve.

Hatodszor, megvizsgáljuk annak felosztását. Mivel Isten soha semmit nem tesz nyomós ok nélkül, meg lehetünk győződve arról, hogy Neki valamilyen fontos elgondolása volt a Tízparancsolat két kőtáblára történő írásával. Ennek az elgondolásnak értelme világos, mivel ezeknek a parancsolatoknak tartalma, amik egybefogják az igazságosság minden területét, két részre osztja őket, amely közül az első az Isten felé való kötelességeket, míg a második az emberek felé való kötelességeket tartalmazza. Az első arról beszél, hogy alapjában mi vonatkozik az Isten szolgálatára, míg a második a társadalmi kötelességeink felé való szeretetről beszél. Igazságunk nem ér semmit, ha megtartóztatjuk magunkat felebarátaink felé való kegyetlenségtől, de nem adjuk meg érte a Mennyek Urának azt a dicsőséget, ami Őt megilleti. Ugyanolyan haszontalan dolog Isten szolgáinak nevezni magunkat, ha megfeledkezünk azokról a kötelességekről, amikkel felebarátaink irányában tartozunk. A bűntől való tartózkodás legjobb esetben is kevéssé semlegesíti azt, hogy káromló módon használom az Úr nevét, és a legválogatottabb dicsőítés is Isten által el lesz vetve, ha tolvaj és hazug vagyok.

Nem azért vannak Isten iránti kötelességeink felsorolva az első kőtáblán, hogy azok Kálvin János kifejezésével élve „a vallás fejei” legyenek, hanem azért, mert azok, ahogyan ő igazságosan hozzátette, a törvény „lelke, ami az egész erejét és lényét adják”, mivel Isten félelme nélkül az emberek nem tudják megőrizni az igazságosságot és a szeretetet környezetükben. Ha hiányzik az Isten iránti engedelmesség elve, akkor bárhogyan is akarnák az emberek alkalmazni környezetükben a szeretetet, az irgalmat és a szerénységet, hiábavaló lesz a menny színe előtt; de ha Istennek biztosítjuk az illő helyet szívünkben és életünkben, elfogadva Őt Mindenható Bíránknak a jó és a rossz felett, Ő arra fog minket buzdítani, hogy igazságosan bánjunk felebarátainkkal. Sok vélemény van azzal kapcsolatban, hogyan volt felosztva a Tízparancsolat, konkrétan azzal kapcsolatban, hogy az ötödik parancsolat az első kőtábla végére, vagy a második kőtábla elejére volt-e felírva. Ami minket érint, határozottan az első verzió felé hajlunk, mert gyerekkorban szüleink számunkra az Isten helyét töltik be; ezért a Szentírás sosem beszélt nekünk úgy a szüleinkről, mint felebarátokról, akikkel szemben egyforma jogokkal bírunk; mivel az első öt parancsolat „Az Úr, a te Istened” kezdetű kifejezéssel kezdődik, ami hiányzik a másik öt parancsolat elejéről.

Hetedszer, vizsgáljuk meg annak lelkiségét. „A törvény lelki” (Róma 7: 14) nemcsak azért, mert az a Lelki Törvényadótól  származik, hanem azért is, mert többet kíván, mint a külső magaviseletben való egyszerű engedelmességet, mivel a szív teljes engedelmességét kéri tőlünk. Mihelyt megértjük, hogy a Tízparancsolat hatással van szívünk gondolataira és kívánságaira, azt tapasztaljuk, hogy milyen sok dologban állunk teljesen ellent neki. Isten igazságot kíván (Zsolt. 51: 8), és megtiltja a szentségtől való legkisebb elhajlást még gondolatainkban is. Az a tény, hogy a Törvény figyelmet fordít legtitkosabb vágyainkra és hajlamunkra is, hogy értelmünk, akaratunk és vonzalmaink szentséges vezetését várja el, hogy minden engedelmességünk a szeretetből fakadjon, mert ez az isteni forrás egyedüli bizonyítéka. Soha semmilyen más törvény nem tartott igényt arra, hogy az ember lelkét vezesse, de Isten, Aki a szívek vizsgálója, nem éri be kevesebbel. A Törvény hatalmas lelkisége alá támasztja Krisztus jóváhagyását, hogy a gonosz tekintet, és a gyűlölködő harag lelki paráznaságnak számít, és a hatodik parancsolat megtörése.

Nyolcadszor, vizsgáljuk meg annak funkcióit. A Törvény elsődleges funkciója az, hogy megmutassa azt az egyedüli igazságosságot, ami csak Istenre vonatkozik, és ugyanakkor megmutassa nekünk saját igazságtalanságunkat is. A bűn megvakította ítélőképességünket, önzéssel töltve meg minket, és saját elégséges voltunk hamis érzését adta nekünk. De ha komolyan összehasonlítjuk magunkat az Isten Törvényének magasztos és szent voltával, akkor szembesülünk alaptalan büszkeségünkkel, megtapasztaljuk tisztátalanságunkat és vétkességünket, és átérezzük azt, hogy erőnk nem elégséges arra, hogy betöltsük általa azokat a dolgokat, amik kéretnek tőlünk. Kálvin János a Keresztyén vallások rendszerében (Második könyv, hetedik fejezet, hetedik paragrafus) ezt írja: „Így a Törvény olyanforma, mint valami tükör, melyben tehetetlenségünket, aztán ebből származó álnokságunkat, végül mindkettőből eredő megátkozásunkat szemléljük, mint ahogyan orcánknak szennyes voltát fölmutatja előttünk a tükör”. Második meghatározása nem más, mint a tisztátalanok felismerése, akik habár nem gondoskodnak Isten dicsőségéről, és nem gondoskodnak arról, hogy Neki tetsző dolgot tegyenek, még mindig lehetséges, hogy sok nyilvános bűntől tartóztatják meg magukat, mert félnek attól, hogy rettenetes árral kell fizetniük. Még ha ez nem is vezeti Istenhez őket, mindenesetre az a társadalom, amelyben élnek, ezáltal csak nyerhet. Harmadszor, a törvény a hívő élet mércéje, amely az Isten akarata iránt való engedelmességre vezeti a keresztyéneket.

Kilencedszer, vizsgáljuk meg annak szankcióit. Isten nemcsak egy csomó kötelezettséget helyezett ránk, amikor megszabadított minket a bűn rabságából; választottainak nemcsak egyszerűen arra adott lehetőséget, hogy lássák és átéljék az Ő jelenlétének kényszerítő hatalmát, hogy ez mély tiszteletet ébresszen az Ő hatalmával szemben, de arra is adatott, hogy pótlólagos lökést adjon nekünk, amik segítenek a Neki való engedelmességben, és megakadályozza mindazt, amit az Ő parancsolatai ellen tennénk. Ezért Ő bizonyos ígéretet és fenyegetést is fűzött a Törvényhez: „… mert én, az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad, és negyediziglen, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, akik engem szeretnek” (2 Móz. 20: 5-6). Ilyen módon Isten azt ígéri nekünk, hogy nem lesz hiábavaló azoknak a munkája, akik az Ő akaratát teszik, de a lázadók sosem kerülik el büntetésüket.

Végül tízedszer, vizsgáljuk meg annak értelmezését. „Parancsolataidnak nincs határa” (Zsolt. 119: 96). Az erkölcsi Törvény annyira részletes, hogy hatalma kiterjed minden erkölcsi tevékenységre. A Szentírás többi része a Tízparancsolat magyarázatát képezi. A Szentírás érvei arra késztetnek minket, hogy engedelmeskedjünk Istennek, hogy elkápráztasson minket ígéreteivel, fenyegetésével elriasszon minket a bűntől, bíztat minket valamire, és óv minket azoktól a dolgoktól, amik le vannak jegyezve történelmi könyveiben. Ha helyesen értelmezzük az Újszövetség parancsolatait, akkor nem mással találkozunk, mint a Tízparancsolat kiszélesített magyarázatával és alkalmazásával.

Különös figyelmet kell arra fordítani, hogy azok a parancsolatok, amik valamit világosan parancsolnak, vagy tiltanak, mindig valamivel többet jelentenek, mint ami beléjük van foglalva. Először, minden parancsolatban a legfőbb kötelesség és az alapvető bűn van alapul véve, mint minden kisebb külső kötelesség és bűn mintapéldánya. Bármilyen konkrét bűn is legyen megnevezve, minden hozzá hasonló bűn motívumaival és ösztönzésével együtt meg van tiltva, mivel Krisztus azt magyarázta, hogy például a hatodik parancsolat nem csak a reális gyilkosság esetén van megtörve, hanem akkor is, mikor szívünkben időnap előtt haragra gerjedünk. Másodszor, mikor megtiltatik valamilyen vétek, akkor ugyanebben az időben meg van parancsolva az annak ellentétes jó cselekvése; és ha elő van írva valamilyen jó dolog óvása, akkor a neki ellentétes vétek meg van tiltva. Például, a harmadik parancsolatban Isten megtiltja, hogy nevét hiába felvegyük, ebből az következik, hogy tiszteletben kell tartanunk az Ő nevét. Ha a nyolcadik parancsolatban meg van tiltva a lopás, akkor ennek ellenkezője kéretik tőlünk. Az, hogy saját kezünk munkájából éljünk meg, és azt osszuk meg másokkal, amit ebből nyerünk (Ef. 4: 28).

Első parancsolat

„És Isten mindezek az igéket szólta, ezt mondva: Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földjéről, a szolgaság házából” (2 Móz. 20: 1-2). Ez az erkölcsi törvény bevezetője, amely a Tízparancsolat minden parancsolatára vonatkozik (nemcsak az elsőre), ezek az engedelmesség melletti legsúlyosabb érvek.  Ahogyan a királyoknak és az uralkodóknak szokásuk volt, hogy neveiket és titulusaikat minden általuk kiadott rendelet elejére oda tették, hogy az által maximális figyelmet és mély tiszteletet biztosítsanak számára, ugyanígy a Tízparancsolat elejére is oda van téve a hatalmas Isten neve, Aki a Királyok Királya, Aki kihirdette Törvényét alattvalói előtt, Aki tiszteletet ébresztett hatalma, és félelmet annak áthágása iránt, Aki hatalommal és dicsőséggel teljes Uralkodó.

Az, amit éppen most fentebb is vizsgáltunk, világosan mutatja azt a kényszerítő félelmet, ami Mózes Izraelhez intézett szavából is kicseng: „… hogy féljed e dicsősége és rettenetes nevet, az Úrét, a te Istenedét” (5 Móz. 28: 58). „Én vagyok az Úr, a te Istened”. Az „Úr” szót a héberben a „Jahve” szó jelenti, ami Magasságost, Örökkévalót, és Önmagában Elégséges Istent jelent, „Aki volt, van, és aki eljövendő” (Jel. 4: 8). Az „Isten” szavunk az eredetiben az „Elohim” szó, az „Eloah” többes számú alakja, mivel habár az Isten lényében egy, mégis Három-Egy Isten az Ő Személyeiben. Ez Jahve, a legnagyobb magasztalások tárgya, „a te Istened” azért, mert a múltban Ő volt te Teremtőd, a jelenben azonban a te Uralkodód, a jövőben a te Bírád lesz. Ő a megkötött szövetség alapján választottai Istene, és ebből következően az Ő Megváltójuk is. Ennek alapján engedelmeskednünk kell az Ő Törvényének a következő okok miatt: Isten abszolút hatalommal bír, ami félelmet vált ki belőlünk, mert „az Úr a te Istened”; Ő áldásait és kegyelmét adja, ami szeretetet vált ki, „Aki kihozott téged (szembeállítás) a szolgaság házából”.

Az az első parancsolat, hogy „Ne legyenek idegen isteneid én előttem” (2 Móz. 20: 3). Vizsgáljuk meg röviden jelentését. Jegyezzük meg, hogy ez mindenkinek személyesen van címezve: „neked”, nem „nektek”. „Ne legyenek idegen isteneid” azt jelenti, hogy te nem rendelkezhetsz, nem uralkodhatsz, nem kereshetsz, nem szerethetsz, és nem dicsőíthetsz senki mást. Az „idegen istenek” nem azért vannak így nevezve, mert ők tényleg azok lennének (Zsolt. 82: 6), hanem azért, mert a romlott emberi szívek teszik őket ilyenné, mikor engedelmeskednek nekik, mint ahogyan az „istenük az ő hasuk” (Fil. 3: 19) kifejezésben is olvassuk. Az „Én előttem” vagy „az én arcom előtt” legjobban az Isten Ábrahámmal való beszédében tükröződik (1 Móz. 17: 1). „Előttem járj, és légy feddhetetlen”(vagy becsületes), vagyis úgy élj, hogy mindig tudatában légy annak, hogy Előttem vagy, hogy szemeim állandóan látnak téged. Nagyon kijózanító dolog. Képesek vagyunk elégedetten pihengetni, amikor az emberek előtt kell megmutatnunk magunkat, és fenntartanunk azt a látszatot, hogy mennyire szeplőtlenek és tiszták vagyunk; de Jahve ismeri valódi lényünket, és Előle nem rejthetjük el legtitkosabb indulatainkat és rejtett bálványainkat sem.

Most vizsgáljuk meg azokat a pozitív kötelességeket, amit az első parancsolat előír számunkra. Röviden összefoglalva ez azt jelenti, hogy Jahvét kell választanod Istenednek, magasztalnod kell Őt, és csak Neki kell szolgálnod. Ő az, Aki a te Teremtőd és Uralkodód, minden tökéletesség Teljessége, a magasztalásod legfőbb Tárgya, Aki nem tűr semmilyen konkurenciát, Akivel senki nem képes versenyezni. Láthatjátok, mennyire józan dolog a Neki való engedelmesség, és mennyire ostoba dolog az engedelmesség megtagadása! Ez a parancsolat olyan természetet és magaviseletet kíván tőlünk, ami megfelel annak a kapcsolatnak, amiben nekünk kell lennünk Istennel, Aki szeretetünk egyetlen forrása, és Aki az egyetlen, Aki meg tudja elégíteni lelkünket. Ez a parancsolat azt követeli tőlünk, hogy jobban szeressük Őt, mint mást, hogy mindent Neki ajánljunk fel, hogy Őt szolgáljuk, és teljesen Neki engedelmeskedjünk. Azt várja tőlünk, hogy az igaz Istennek való minden szolgálat és imádat a legmélységesebb őszinteséggel és odaadással történjen (ez „az én arcom előtt” kifejezésből fakad), kizárva minden képmutatást és hanyagságot.

Azokat a kötelességeket megmutatva, amiket ez a parancsolat előír, nem tudunk jobbat annál, minthogy idézzünk a Westminsteri Hitvallásból. „Fel kell fognunk, és fel kell ismernünk Istent, egyedül igaz Istennek, a mi Istenünknek (5 Móz. 26: 17, stb.), megfelelő módon magasztalnunk és imádnunk kell Őt (Zsolt. 95: 6-7; Mt. 4: 10; stb.), áhítattal kell Őt körülvennünk (Mal. 3: 16), Róla kell elmélkednünk (Zsolt. 63: 7), emlékeznünk kell Reá (Pr. 12: 1), mélységesen tisztelnünk kell Őt (Zsolt. 71: 19), számolnunk kell Vele (Mal. 1: 6), meg kell hajolnunk Előtte (Ézs. 45: 23), Őt kell választanunk (Józs. 24: 15), szeretnünk kell Őt (5 Móz. 6: 5), vágyakoznunk kell Utána (Zsolt. 73: 25), félnünk kell Őt (Ézs. 8: 13), hinnünk kell Benne (2 Móz. 14: 31), Reá kell támaszkodnunk (Ézs. 26: 4), reménykednünk kell Benne (Zsolt. 71: 5), meg kell vigasztalódnunk Általa (Zsolt. 37: 4), örömünket kell Benne lelnünk (Zsolt. 32: 11), buzgólkodnunk kell Érte (Róma 12: 11), Őt kell segítségül hívni, Neki kell mindenért hálát adni, és dicsőséget (Fil. 4: 6), teljes lényünkkel engedelmeskedni és megalázni magunkat Előtte (Jer. 7: 23), mindenben az Ő kedvét kell keresnünk (1 Jn. 3: 22), szomorkodni, ha Ő valamiért megharagszik ránk (Zsolt. 119: 136, 139), és megalázott lélekkel kell Előtte járnunk (Mik. 6: 8)”.

Összefoglalhatjuk ezeket a kötelességeket, a következő fontos dolgokat állapítva meg: először, egész életünk folyamán törekednünk kell arra, hogy Istent egyre jobban megismerjük, Aki kinyilatkoztatta magát az Ő Igéjében és nagyságos dolgaiban, mivel mi nem tudnánk megfelelően szolgálni egy ismeretlen Istent. Másodszor, szeretnünk kell Istent teljes lényünkkel, őszintén, örvendve és szent törekvéssel követnünk kell Őt. Harmadszor, félnünk kell Istent, ami az Ő nagysága előtt való áhítatban, és az Ő hatalmának és dicsőségének kifejezésében nyilvánul meg. Negyedszer, Istennek kell szolgálnunk, az Ő rendeleteinek megfelelően, aminek alapvető eszköze az Ige tanulmányozása és a feletti való elmélkedés, az ima és azoknak a tanításoknak megmutatkozása életünkben, amiket tanultunk.

„Ne legyenek neked idegen isteneid én előttem”. Vagyis, senkinek és semminek nem adhatod szívbeli bizodalmadat sem mennyen, sem földön, sem szeretetteljes imádatodat és ragaszkodásodat, amire egyedül Isten méltó; te nem adhatod másnak azt, amit csak Istent illeti meg. Ugyancsak nem oszthatjuk meg érzésünket Isten és valami más között, mivel senki sem szolgálhat két úrnak. Azok a nagy bűnök, amik meg vannak tiltva e parancsolat által, a következők: először, Istennek és akaratának tudatos megismerni nem akarása, minden dolog iránt való megvető magatartás, ami azok megismerésére vihetne minket. Másodszor, Isten elvetése, vagy az ateizmus; harmadszor, bálványimádás vagy más istenek elfogadása; negyedszer, engedetlenség, önfejűség, vagy az Isten elleni nyílt lázadás; ötödször, minden túlságosan nagymértékű és vissza nem tartott vonzódás, ami szívünket és értelmünket képes más dolgok imádatára vinni.

  A bálványimádóknak vagy az első parancsolat megtörőinek azok nyilvánulnak, akik olyan „istent” hoznak létre, ami értelmük gyümölcse. Ilyenek az unitáriusok, akik elvetik azt, hogy Isten három személyben létező Isten. Ilyenek azok is, akik a Megváltó anyjához imádkoznak, és erősködnek, hogy az emberek között van olyan, aki képes a bűnöket megbocsátani. Ilyenek a szenzualista (érzéki) epikureusok is (Fil. 3: 19), mivel vannak szívbeli bálványok is, nemcsak láthatók. „Ezek a férfiak fölvették bálványaikat szívükbe” (Ez. 14: 3). Pál apostol azt mondja, hogy „… a fösvénységet, ami bálványimádás” (Kol. 3: 5). Tehát, minden mértéktelen kívánság bálványimádás. Ha kívánságaink és cselekedeteink tárgyát más irányba vezessük, amire csak Isten méltó, akkor azok a dolgok „istenünkké” válnak, függetlenül attól, hogy az az énünk, arany, dicsőség, örömök vagy barátok lennének is.

Második parancsolat

                 „Ne készíts magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek lent a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják” (2 Móz. 20: 4-6). Habár a második parancsolat szorosan összefügg az elsővel, mégis világos különbségtétel van közöttük. Ha az első parancsolat az igaz Isten mi Istenünkké való kiválasztásáról van szó, addig a másodikban az Iránta való szolgálat ígéretéről van szó; az első meghatározza a vallásos imádat Tárgyát, míg a második annak módszerét. Ha az elsőben Jahve úgy mutatja be magát, mint igaz Isten, akkor itt az Ő természetét mutatja be, hogyan is kell Őt magasztalnunk.

                 „Ne készíts magadnak faragott képet… ne tiszteld azokat”. Ez a parancsolat az ellen a kívánság ellen, vagy jobb szóval élve, az ellen a fekély ellen szól, ami mélyen meggyökerezett az emberi szívben, mégpedig olyan pótlólagos eszközök használata által (fizikai és érzéki pótlékok, amik nagyban hatnak érzékszerveinkre), amiket Ő nem rendelt el. Nem nehéz megtalálni ezeket az okokat. Isten test nélküli, láthatatlan, és csak lelkileg ismerhető meg, és mivel a bukott emberi lélek halott, az ember természetesen azt keresi, amit érzékileg meg lehet tapasztalni. De minden másképp van azoknál, akiket a Szent Lélek újjászült. Akik valóban megismerték Istent, mint Élő Lényt, semmi kiábrázolásra nincs szükségük az imához; azoknak, akik minden nap Krisztussal való közösségben vannak, nincs szükségük segédeszközökre az imához és a hódolathoz, mivel z hitben éri el Őt, nem kiábrázolásokban.

                 „Ne készíts magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz”. Nyilvánvaló túlzás lenne azt állítani, hogy ez a parancsolat elítél bármilyen szoborkészítést és rajzot; nem megalkotásuk van megtiltva, hanem a nekik való balga tisztelet, ami világos a „ne tiszteld azokat” szavakból, és abból a tényből, hogy Isten nem sokkal később azt parancsolta Izraelnek, hogy „Készíts két kérubot is aranyból” (2 Móz. 25: 18) a szövetség ládájának fedelére, annál később Mózesnek rézkígyót kellett készítenie. Mivel Isten lelki, láthatatlan és mindenható Lény, ezért az Ő materiális és behatárolt formában való bemutatása hamis dolog, és az Ő nagyságosságának meggyalázása. Ezen a szélsőséges, kiforgatott istentiszteleti formán az Istennek való mindenféle hamis imádatot értünk. Az Isten igaz tisztelete nem lehet beszennyezve hiábavaló ceremóniákkal.

                 A második parancsolat azt jelenti, hogy „Az Isten lélek; és akik őt imádják, szükséges, hogy lélekben és igazságban imádják” (Jn. 4: 24), annak negatív kiábrázolása. Ha azt kérdik, hogy milyen kötelességek követeltetnek meg tőlünk, akkor azt kell válaszolnunk, hogy el kell fogadnotok, követnetek kell, és meg kell őriznetek minden olyan vallásos ceremóniát és szolgálatot, amit Isten elrendelt az Ő Igéjében (5 Móz. 32: 46; Mt. 28: 20; Csel. 2: 42; 1 Tim. 6: 13-14;). Különösen fontos Krisztus nevében imádkozni és hálát adni (Fil. 4: 6; Ef. 5: 20); valamint a Szentírást olvasni, hirdetni, és hallgatni (5 Móz. 17: 18-19; Csel. 15: 21; 2 Tim. 4: 2); kiosztani és venni az úri szent vacsorát (Mt. 28: 19; 1 Kor. 11: 21-30); irányítani és fegyelmezni az Egyházat (Mt. 18: 15-17; 16: 19; 1 Kor. 5); istentiszteletet tartani és azt fenntartani (Ef. 4: 11-12); böjtölni (Ézs. 58), esküt tenni Isten nevére (5 Móz. 6: 13); fogadalmakat tenni Neki (Ézs. 19: 21; Zsolt. 76: 12). Ugyanakkor el kell ítélnünk, gyűlölnünk kell minden hamis istentiszteletet, és ellene kell állnunk (Csel. 16: 16-17), mindenkinek lakóhelyének és elhívásának megfelelően el kell vetnie a bálványimádás minden formáját (2 Móz. 7: 5; Ézs. 30: 22), ahogyan ezt a Westminsteri Hitvallás is előnkbe vetíti. Ehhez egyszerűen csak azt tesszük hozzá, hogy figyelmes felkészülés váratik el tőlünk azelőtt, mielőtt bármilyen vallási rituálét végeznénk (Pr. 5: 1). Valamint az is, hogy értelmünk állapota, gondolataink megfeleljenek az adott alkalomnak. Például, nem csak azért kell olvasnunk és hallgatnunk az Igét, hogy saját kíváncsiságunkat kielégítsük, hanem azért is, hogy egyre inkább Istennek tetszően éljünk.

                 Amikor Isten megtiltja az Ő kiábrázolását, akkor az istentisztelet minden más eszközét és módját is megtiltja, ami nem szerepelt az Ő rendeleteiben. Ez a parancsolat minden olyan istentiszteleti formát megtilt (mégha ez az igaz Isten felé történik is), ami ellene mond, vagy eltér attól, amit Isten előírt az Ő Igéjében. Az apostolok az ilyen istentiszteleteket magaválasztotta istentiszteleteknek nevezték (Kol. 2: 23), és elvetették az igaz istentisztelettől való minden elhajlásával, és minden vallásos előítéletével együtt. Itt nincs tér adva az ember alkotóképességének. Krisztus elvetette a kezek megmosásának vallásos ceremóniáját, mert ez az isteni rendeletek emberi okoskodásokkal való kiegészítése volt. Ehhez hasonlóan, ez a parancsolat elítéli a jelenlegi ceremóniákkal való pepecselést is (az isteni egyszerűség minden sallanggal való teleaggatását az istentisztelet során); ahhoz hasonlóan, ahogyan mágikus erőt tulajdonítanak egyesek az úrvacsorának, vagy még hitet is azoknak hatásában, még inkább azoknál, akik a keresztre feszítést használják erre. Ugyanakkor elítéli az Isten szolgálatának megvetését, az istentisztelet végrehajtásától való húzódozást, amit maga Isten rendelt el.

                 A Szentírás elrendelte számunkra az istentisztelet kereteit, amihez nem szabad semmit hozzátennünk, és amiből el sem vehetünk. Ezt az elvet alkalmazva, világosan különbséget kell tennünk az istentisztelet főbb és másodrendű elemei között. Mindent, amit az emberek ránk próbálnak aggatni, mint az istentisztelet részét, és amit az Írás nem követel meg tőlünk, - például keresztet vetni stb. – el kell vetnünk. De ha a szolgálat bizonyos formái vagy eleme azok által van használva, akikkel rendszeresen találkozunk, akkor, habár róluk nincs szó a Szentírásban, meg kell békülnünk velük, gondoskodva arról, hogy minden ékesen és szép renddel történjék, és hogy a lelki szolgálat szentségéről és ünnepélyes voltáról semmi ne fordítsa el figyelmünket. Ambrosius a következő szabályt honosította meg: „Ha nem sértesz senkit, és magad sem botránkozol meg, akkor tegyél mindent annak az egyháznak szokásai szerint, ahova megérkezel”. Ennek a parancsolatnak kirívó áthágása az lesz, ha az istentisztelet Isten által adott rendeleteit megvetik. Ugyanezt jelenti az is, ha ezzel képmutató módon, kihűlt érzelmekkel foglalkozunk, ha gondolataink valahol messze kalandoznak, ha híjával találtatunk a vallásos buzgóságnak, vagy csak szánkkal magasztaljuk Istent, miközben szívünk messze van Tőle.

                 Ennek a parancsolatnak három körülmény ad erőt. Az első attól a Személytől származik, aki ítéletet mond azok felett, akik megsértik azt – „a te Istened”-től. Az a héber szó, amit az Istenre használnak, szó szerint azt jelenti, hogy Erős, azaz Aki képes bebizonyítani hatalmát és erejét, és Aki bosszút tud állni a gyalázatért. Analógiája a házasság intézményében található meg, ahol a hűtlenség feltartóztathatatlanul büntetéshez vezet, mert Ő a „féltőn szerető” (vagy más néven féltékeny – Ford. megj.) Isten. Képszerű nyelvezetet használva, Isten kijelenti, hogy nem könyörül azokon, akik parodizálják Őt. „Idegen istenekkel ingerelték, utálatosságokkal bosszantották… Azzal ingerelték őt, ami nem isten” (5 Móz. 32: 16-21kk.).

Másodszor, Isten súlyos büntetést helyez kilátásba: „Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad és negyediziglen, akik engem gyűlölnek”. A „megbüntetem” formai kifejezés, amely azt jelenti, hogy az idő egy bizonyos periódusa után, amikor nem fordítottak Istenre figyelmet, vagy megfeledkeztek Róla, különböző szerencsétlenség által az Úr megmutatja, hogy Ő észrevette ezeknek az embereknek gonosz tetteit és útjait. „Avagy ne büntessem-e meg az ilyeneket, mondja az Úr, és az efféle népen, mint ez, ne álljon-e bosszút az én lelkem?” (Jer. 5: 9; vö. 32: 18; Mt. 23: 34-36). „Az Isten átka nemcsak a tisztátalan emberen nyugszik meg igazságosan, hanem az ő családján is” (Kálvin János). Rettenetes dolog az, mikor gyerekeinknek szóval vagy példával hamis módon mutatjuk be Istent. A büntetés megfelel a bűntett mértékének: a gyermekek fizetnek meg azért a sértésért, amit az atyáik követtek el Istennel szemben. Ezen kívül, a gyermekeknek átadatnak atyáik végzetes hajlamai, amik tovább viszik az átkot a következő nemzedékre.

                 Harmadszor, itt találjuk a legnagyobb bíztatást az engedelmességre nézve, ami kegyelmes ígéretben van átadva nekünk: „De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, akik engem szeretnek” (2 Móz. 20: 6). Azt is ígéri nekünk, miközben az engedelmességre buzdít minket, hogy „Aki az ő tökéletességében jár, igaz ember; boldogok az ő fiai ő utána!” (Pl. 20: 7). Azzal lehet bizonyítani az Isten iránti szeretetünket, ha követjük az Ő parancsolatait. Egyes emberek azon erősködnek, hogy az általuk használt kiábrázolás állítólag azzal a céllal van alkalmazva, hogy szeretetük megerősíttessék az által, hogy Istent kiábrázolják. Isten azonban azt mondja, hogy ezt azért teszik, mert gyűlölik Őt.

                 A kegyelem ezeriziglen való ígérete azoknak szól, akik valóban szeretik Istent, és nem fejezi ki azt az általános elvet, amit Jákób, és tisztátalan fia, Ézsau, vagy Dávid és Absolon ideje óta ismert. „Törvényadó ebben az esetben sosem törekedett valamilyen megváltozhatatlan szabályra, ami elvehette volna Tőle a választás és cselekvés szabadságát… Amikor az Úr ennek az áldásnak példáját mutatja, akkor Ő bizonyítékát adja az Ő szolgáihoz való állandó és változhatatlan nagylelkűségének” (Kálvin János). Figyeljétek meg, hogy itt, mint a Szentírás más helyein is (például a Júd. 14-ben) az Isten ezrekről beszél (nem milliókról, ahogyan sokszor az emberek teszik), akik szeretik Őt, és az Ő törvényének megtartásával bizonyítják szerelmüket. Ez a nyáj „kicsiny” (Lk. 12: 32). Mennyire kell Istent áldaniuk azoknak, akik istenfélő szülőket kaptak, akik gyermekei felé nem haragot, hanem imádságot nyújtanak!

Harmadik parancsolat

                 „Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja az Úr azt büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába felveszi” (2 Móz. 20: 7). Ha a második parancsolat arról beszél, hogyan kell Istennek szolgálnunk (az Ő kinyilvánított akaratának megfelelően), akkor ez azt parancsolja nekünk, hogy olyan lélekkel rendelkezzünk, ami megfelel annak az ünnepélyességnek és komolyságnak, Annak nagyságának, Akivel dolgunk van, nevezetesen nagy őszinteséggel, alázattal és tisztelettel. „… féljed e dicsőséges és rettenetes nevet, az Úrét, a te Istenedét” (5 Móz. 28: 58). Oh, hány magasztos gondolatot kellene őriznünk egy ilyen hatalmas Személyről! „Abban van ennek a parancsolatnak a célja, hogy megőrizzük az Úrnak hatalmas nevét, mint ami érinthetetlenül szentséges. Bármit is tennénk, vagy gondolnánk Róla, mindennek magán kell hordoznia az Ő fenségének árnyalatát, az Ő szent és hatalmas nevének megfelelően, és szolgálnunk kell az Ő nagyságát” (Kálvin János). Mindenről, ami Istennel kapcsolatos, a legnagyobb körültekintéssel kell beszélnünk.

                 Jertek, előbb vizsgáljuk meg ezt a parancsolatot annak mélységében és terjedelmében. Az Úr Isten neve alatt maga Isten van, az, ahogyan Ő kijelentette magát számunkra, mindazt magába foglalja, ami által Neki kedves volt, hogy megmutassa magát nekünk: az Ő Igéje, titulusai, határozatai, parancsolatai, tettei. Isten neve az Ő természetét és lényét foglalja magába, ahogyan ez meg is van írva a Zsolt. 20: 2-ben, a Zsolt. 135: 3-ban, a Jn. 1: 12-ben. Néha Isten neve arra van használva, hogy kifejezze az isteni igazságok egész rendszerét, „… mi is a mi Urunk Istenünk nevében járunk örökkön örökké” (Mik. 4: 5), a szolgálatnak és az igazságnak abban a formájában, amit Ő rendelt el. „Megjelentettem a te nevedet az embereknek, akiket e világból nekem adtál” (Jn. 17: 6), vagyis Krisztus tanította őket meg a mennyei tanokra. De általában, konkrétabb értelemben, az Isten neve alatt azt értjük, ahogyan Őt hívjuk, és ahogyan Ő ismert előttünk. „Az Ő nevét kiejteni” azt jelenti, hogy a fent említettekre úgy tekintünk, mint gondolataink, vagy nyelvezetünk Tárgyára. „Az Ő nevét hiába fel ne vedd” kifejezés gondolata azt fejezi ki, hogy Isten nevéhez a legnagyobb tisztelettel kell fordulnunk, gondolatainkban, szavainkban és tetteinkben szentül kell azt alkalmaznunk.

                 Ily módon azt látjuk, hogy ez a parancsolat azt követeli tőlünk, hogy hivatkozzunk Isten nevére. Ha Ő ilyen kegyelmesen kijelentette magát nekünk, akkor a legnagyobb tiszteletlenséggel viszonyulunk ehhez a hatalmas kiváltsághoz, ha nem fogunk figyelmet fordítani nevére, és nem fogjuk említeni az Ő nevét. Azok, akik nem vallják meg hitük tárgyát, és nem akarnak megismerkedni azokkal a dolgokkal, amik Isten dicsőségét érintik, megvetik a Mindenhatót. Mi azonban megemlékezünk Isten nevéről istentiszteleteinken, személyes imádságainkban, és azokban az esetekben, mikor nyilvános esküt teszünk. Amikor imádságainkban Istenhez közelítünk, alázattal vegyes mély tiszteletnek kell minket átjárnia Isten tökéletességétől, ahogy történ ez Ábrahám (1 Móz. 18: 27), Jákób (1 Móz. 32: 10), Mózes (2 Móz. 15: 11), Salamon (1 Kir. 8: 33), Ezékiás (2 Kir. 19: 15), Dániel (9: 4), vagy a mennyei seregek esetében (Jel. 4: 10-11). Ez a parancsolat megtilt minden olyan gondolatot, ami gyalázza Istent, minden Róla való felesleges, könnyelmű, tisztátalan, és káromló megemlékezést, az Ő Igéjének hanyag alkalmazását, gondviselése iránt való bármilyen zúgolódást, bármivel való visszaélést, ami által Ő kijelenti magát.

                 Jertek, konkrétabban vizsgáljunk meg bizonyos eseteket, amikor Isten nevét hiába veszik fel. Az első az, amikor ehhez nincs semmilyen megfelelő célunk. Csak két olyan cél van, ami jogot ad nekünk arra, hogy Isten nevével éljünk: az Ő dicsősége végett, és magunk vagy mások tanítása végett. Minden más, ami ezen kívül esik, ártalmas és könnyelmű dolgok, amik nem adnak nekünk elég alapot arra, hogy megemlékezzünk Isten hatalmas és szentséges nevéről, ami telve van nagysággal és dicsőséggel. Ha szánk nem Isten dicsőségét hirdeti, és nincs hallgatóságunk javára, akkor nincs jogunk arra, hogy ajkunkra vegyük az Isten kibeszélhetetlenül dicsőséges nevét. Legmélységesebben megbántjuk Őt, ha hiábavaló célok miatt vesszük szánkra nevét.

                 Isten nevét hiába vesszük szánkra, ha nem kellő körültekintéssel és áhítattal beszélünk Róla. Minden esetben, mikor megemlékezünk Arról, Akinek színe előtt a szeráfok eltakarják arcukat, komolyan elmélkednünk kell az Ő határtalan nagyságáról és szentségéről. Mélységesen meg kell aláznunk szívünket az Ő színe előtt. Hogyan képesek azok, akik csak ritkán gondolnak és beszélnek a hatalmas Istenről, mély tisztelettel megemlékezni az Ő nevéről, amikor egész életük fecsegéssel és hiábavalósággal van tele? Ez a Név nem lehet viccelődés középpontja, vagy könnyelmű fecsegések tárgya. Olvasóm, gyakorold magad abban, hogy komolyan viseltess Azzal szemben, Akinek nevét ki szeretnéd ejteni. Ez a név Azé, Aki melletted áll, Aki hallja, hogyan ejtik ki az Ő nevét. Ő féltékenyen óvja dicsőségét; rettenetes bosszút áll magáért azokon, akik megvetik Őt.      

                 Isten neve hiába van felvéve, ha képmutató módon van említve, amikor magunkat az Ő népének nevezzük, és nem vagyunk azok. A múltban Izrael a következő bűnben volt vétkes: „Halljátok ezt Jákób háza, akik Izrael nevéről neveztettetek, és Júda forrásából származtok, akik az Úr nevére esküsznek, és Izrael Istenét emlegetik; de nem híven és nem igazán” (Ézs. 48: 1). Megemlékeztek Isten nevéről, de nem engedelmeskedtek a benne adott kijelentésnek, és így megtörték a harmadik parancsolatot (vö. Mt. 7: 22-23). Amikor Isten nevét emlegetjük, akkor ezt oly módon kell tennünk, hogy az megfeleljen jelentésének. Ezért Ő azt mondja, hogy „Miért mondjátok nekem: Uram! Uram, ha nem azt művelitek, amit mondotok?” (Lk. 6: 46). Ehhez hasonlóan rettenetes bűnben vagyunk, ha szent kötelességeinket szeretet nélkül, hanyagul vagy mechanikusan végezzük. A szent élet gyakorlása nélküli ima nem más, mint istenkáromlás, és ha akkor imádkozunk Istenhez, mikor szíveink távol vannak Tőle, csak gúnyoljuk Őt, és csak még nagyobb ítéletet hozunk magunkra.

                 Isten neve hiába vétetik fel, ha könnyelműen és tiszteletlenül esküdözünk, mikor Isten nevét éppoly kevés tisztelettel használjuk, mint ahogyan más emberek neveit, vagy mikor hamisan esküdözünk, vagy esküszegésben vagyunk vétkesek. Amikor esküre hívnak fel minket, és tanúk vagyunk, igazságnak nevezve azt, amit nem ismerünk, vagy tudjuk róla, hogy hazugság, az egyik legsúlyosabb bűnben találtatunk vétkesnek, amit csak ember el tud követni, mivel ünnepélyesen segítségül hívtuk a Mindenható Isten nevét ahhoz, amit az ördög atya sugallt nekünk. „… aki esküszik e földön, esküdjék az igaz Istenre” (Ézs. 65: 16), és ezért jól el kell gondolkodni arról, hogy igaz-e az, ami mellett tanúskodik.

                 Sajnos környezetünkben annyira elterjedtek az esküvések, – ami bele lett foglalva az állam politikájába – hogy már semmilyen jelentőséget nem tulajdonítanak neki, úgyhogy nem valószínű, hogy figyelmet fordítanak erre az aljasságra. „És senki ne gondoljon az ő szívében gonoszt felebarátja ellen; s a hamis esküvést se szeressétek, mert ezek azok, amiket én mind gyűlölök” (Zak. 8: 17).

                 Mit is mondhatnánk a világi emberek hatalmas tömegéről, akik átkozódnak és beszennyezik ajkunkat, megsebzik lelkünket mindennapi fecsegésükkel, ami keverve van átkozódásaikkal és káromlásokkal! „Nyitott sír az ő torkuk; nyelvükkel álnokságot szólnak; áspiskígyó mérge van ajkaik alatt. Szájuk telve átkozódással és keserűséggel” (Róma 3: 13-14). Teljesen értelmetlen az az erőlködésük, hogy ők senkinek sem akarnak kárt okozni, nem meggyőző magyarázkodásuk, hogy minden társuk azt teszi, amit ők, botorság azt bizonygatniuk, hogy ez azért szükséges, hogy könnyítsenek lelkükön! Milyen esztelenség az, hogyha az emberek ingerelnek minket, akkor Isten ellen lépnek fel, és sokkal jobban felingerlik Őt, mint ahogyan mások képesek felingerelni minket! Ha barátaink nem is hazudtolnak meg, a bírák nem is ítélnek el, és a poroszlók nem is zárnak tömlöcbe minket, az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki az Ő nevét hiába felveszi. „Szerette az átkot, azért érte el őt; és mivel nem volt kedves az áldáshoz, azért távozott az el tőle. Úgy öltöztek fel az átkot, mint a ruháját, azért ment bele, mint a víz, és az ő csontjaiba, mint az olaj” (Zsolt. 109: 17-18). Ez a bűn rettenetes dühöt vált ki Istenből, és ha ez a mennyet ostromló bűn állandó marad, országunk rettenetes vétket szabadított magára.

                 Gyakorlatilag lehetetlen az utcán úgy járni, vagy emberekkel úgy beszélgetni, hogy ne halljuk azt, hogy Isten szent nevét istenkáromló módon, tiszteletlenül használják. A sajtó, a színház, a rádió, és a mozi tele vannak Isten szörnyű káromlásával, és kétség nélkül, ez az egyik legnagyobb bűn Isten ellen, amiért Ő már most elkezdte haragját kiönteni ránk. Hajdan Isten ezt mondta Izraelnek: „… a hamis esküvés miatt gyászol a föld, a pusztának legelője kiszáradt, és az ő futásuk gonosz” (Jer. 23: 10). Ő azonban változatlan maradt: „Mert nem hagyja büntetés nélkül azt az Úr, aki az ő nevét hiába felveszi”. Nagy büntetés annak osztályrésze, ha nem is itt, akkor minden bizonnyal és elkerülhetetlenül, az elkövetkezendő életben.

Negyedik parancsolat

                 „Megemlékezzél a szombatnapról (a nyugalom napjáról – Ford. megj.), hogy megszenteljed azt. Hat napon keresztül munkálkodj, és végezd el minden dolgodat” (2 Móz. 20: 8-9). Ez a parancsolat azt mutatja, hogy Isten a mi időnk Ura, amit úgy kell felhasználnunk, ahogyan Ő azt elrendelte. Figyelmet kell fordítani arra, hogy a parancsolat két összefüggő részből áll. „Hat napon keresztül dolgozz” (és nem „dolgozhatsz”), ugyanolyan kegyelmesen viszonyul hozzánk is – „emlékezzél meg a szombatnapról”. Ez a szabály azt várja tőlünk, hogy törekedjünk ahhoz az elhíváshoz méltóan élni, ahogyan ezt az isteni gondviselés elrendelte számunkra, hogy az Ő rendeleteit lelkiismeretesen és pontosan megtartsuk. Istennek elibünk tárt akarata abban van, hogy az embernek dolgoznia kell, idejét nem semmittevéssel kell töltenie; hogy nem öt napot kell dolgoznia (amiért régebben a szakszervezetek agitáltak), hanem hatot.

                 Az, aki sosem dolgozik, nem alkalmas a szolgálatra. A munkának elő kell készítenie a talajt a szolgálatnak, ugyanakkor a szolgálatnak fel kell készítenie minket a munkára. Az a tény, hogy bármely ember elkerülheti a parancsolat első részének teljesítését, folt jelenlegi társadalmi rendünkön, és azt mutatja meg nekünk, mennyire eltértünk az Isten tervétől, és gondolatától. Minél odaadóbban és szorgalmasabban végezzük szolgálati kötelességeinket a hét hat napján, annál inkább fogjuk értékelni a hetedik napot, a nyugalom napját. Így látszik, hogy a „szombat” („sabbath” – „nyugalom”) elrendelése az ember szabadságának nem valamilyen despotikus megkurtítása, hanem a kegyelem előrelátó mércéje az ember számára, ami arra van rendelve, hogy az öröm napja legyen, ne a csüggedésé. Ez a nap a Teremtő által rendelt a nap a hét napjából, ami azért van nekünk adva, hogy már itt megízleljük az eljövendő jobb életet, amelyhez viszonyítva ez az élet csak próbaidő. Szombatnapon az anyagikról a lelkiek felé emelhetjük tekintetünket, és ily módon, erőnk megszentelésével és felfrissítésével vághatunk neki a következő hétnek.

                 Ez a Törvény nem időleges, különleges alkalmakra félretett volt, hanem Isten tervéből kifolyólag állandó és örökkévaló az: „a szombat van az emberért” (Mk. 2: 27), és nemcsak a zsidók számára; minden ember javára volt az megalkotva. Ennek az isteni parancsolatnak kettőssége, amit fentebb tárgyaltunk, világos és megkérdőjelezhetetlen választ ad arra, hogy Isten miért hozta létre ezt a parancsolatot: „Mert hat napon teremtette az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon megnyugodott. Azért megáldotta az Úr a szombat napját, és megszentelte azt” (2 Móz. 20: 11). Fordítsatok figyelmet erre a kettőre – a mindenható Isten az Ő teremtményeinek mind a két dologra példát adott: Ő „hat napon keresztül” alkotott, és a „megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt”! Azt is figyelembe kell vennünk, hogy az embernek munka felől való parancsolata nem a bűn következménye: még a bűneset előtt Isten az embert „az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze azt” (1 Móz. 2: 15).

                 Ennek a parancsolatnak állandó vagy örökkévaló természete abban is meglátszik, hogy az általunk alkalmazott magyarázat nemcsak a zsidó népre vonatkozik, hanem az egész emberiségre. Ezen kívül, ez a rendelet nem Izrael ceremoniális törvényei között szerepelt, ami félre lett téve, mikor Krisztus betöltötte annak követelményeit, hanem az Erkölcsi Törvényben, ami Isten saját ujjával lett felírva a kőtáblákra, hogy megmutassa nekünk annak örökkévaló, megváltozhatatlan természetét. Végezetre, azt is meg kell jegyeznünk, hogy maga a parancsolat mutat rá alkalmazásának általánosságára: ez vonatkozott minden pogányra és jövevényre is, akik Izrael népe között éltek. Még ha azok nem is voltak szövetségben Istennel, és nem voltak a ceremoniális törvény hatalma alatt, ugyanúgy megkövetelték tőlük a „szombat” megszentelését – „… semmi dolgot se tegyél… se jövevényed, aki a te kapuidon belül van” (2 Móz. 20: 10)!   

                 „Hetedik nap a te Istened szombatja”. Fordítsatok figyelmet arra, hogy nem az van mondva (sem itt, sem bárhol másutt a Szentírásban), hogy a „hét hetedik napja”, hanem egyszerűen a hetedik nap, vagyis, az a nap, ami a hat munkanap után következik. A zsidók számára ez a hét hetedik napja volt – a szombat, de nekünk, ahogyan ezt világosan láthatjuk a Zsid. 4: 8-ban, „egy másik nap”, a hét első napja, mert a „szombat” nemcsak arra szolgál, hogy a teremtés művére emlékeztet most minket, hanem valami sokkal nagyobb dologra, a megváltás hatalmas munkájára. Ily módon, az Úr a negyedik parancsolatban úgy fejezte ki akaratát, hogy az mind a zsidó, mind a keresztyén törvényeknek megfeleljen; és ezzel együtt megerősítette annak megingathatatlanságát. A keresztyén „szombat” szombat éjféltől vasárnap éjfélig tart, ez világos a Jn. 20: 1-ből és a Jn. 20: 19-ből (pirkadat előtt kezdődött, tehát feltehetjük, hogy szombat éjféltől kezdődik; a Jn. 20: 19-ből azt tudhatjuk meg, hogy egész az éjszakába nyúlik). Következésképpen, a mi szolgálatunknak is addig kell folytatódnia.

                 Habár a keresztyén „szombat” szombat éjféltől kezdődik, a hozzá való készülésünknek jóval előbb kell elkezdődnie, mert hogyan lennénk képesek megfelelni annak a követelménynek, hogy „semmi dolgot se tegyél azon a napon”? Mert „szombaton” nemcsak a természetes elfoglaltságainkat kell félre tennünk, és mindazt, ami máskor lefoglal minket (Ézs. 58: 13), hanem minden munkától is meg kell tartóztatnunk magunkat. Az asszonyoknak is szükségük van pihenésre, nemcsak a férfiaknak, sőt még többre is, mivel ők a „gyengébb edények”. Olyan dolgot, mint az étel, meg lehet főzni szombaton is, és fel lehet melegíteni „szombaton”, hogy teljesen szabadok legyünk arra, hogy gyönyörködjünk az Úrban, hogy Őt tudjuk szolgálni és magasztalni. Jertek, azt is vegyük figyelembe, hogy ne dolgozzunk és ne legyünk fenn késő estig szombaton, hogy az Úr napját ne feküdjünk hosszan ágyainkban, hogy ne álmosan töltsük be Isten felé való kötelességeinket.     

                 Ez a parancsolat azt is világossá teszi számunkra, hogy otthon kell az Urat szolgálnunk, ami természetesen a házi istentiszteletek gyakorlásáról beszél. Ez mindennél konkrétabb dolog, mint bármi más a parancsolatok közül, ez a családfők és munkaadók felé irányul, mert Isten azt követeli tőlük, hogy figyeljenek oda arra, hogy mindenki, aki felügyeletükre bízatott, megtartsa a „szombatot”. Ezt mondja Isten nekik, hogy „Emlékezzetek meg a szombatról, és szenteljétek meg azt”.  Szigorúan el kell különítenünk azt a szentséges Isten dicsősége számára, hogy azt a napot szent elmélkedésben, magasztalásban, és szemlélődésben töltsük. Ez a parancsolat megtiltja, hogy eltérjünk azoknak a dolgoknak a megcselekvésétől, ami elő van írva számunkra, vagy azokat hanyagul, esetleg unalommal teljesen végezzük. Minél hűségesebben töltsük be ezt a parancsolatot, annál inkább fel leszünk készülve arra, hogy megtartsuk a másik kilencet.

                 Három dologgal, és csak ezzel a három dologgal lehet foglalkozni a „szent szombaton” (vagyis a nyugalom napján – Ford. megj.). Először, a szükséges dolgokkal, amiket nem lehet elvégezni azelőtt nap, és nem lehet átvinni az azt követő napra, mint például az állatokról való gondoskodás. Másodszor, olyan dolgokkal, amik a könyörületesség kategóriájába esnek. És harmadszor, istenfélő, kegyes dolgokkal, vagyis Isten nyilvános vagy félrevonult tiszteletével, felhasználva erre minden magasztalást és örömet, a könyörületesség mindenféle eszközét, amit Ő erre a célra elrendelt. Meg kell vizsgálnunk magunkat, hogy harcoljunk a Sátán legelső kísérleteivel is, ami által próbálja megrontani szívünket, gondolatainkat, és megpróbál szétzilálni minket, hogy ne tudjuk szent kötelességeinket teljesíteni. Állhatatosan azért kell imádkoznunk, hogy Isten segítsen minket abban, hogy az Ő Igéjén tudjunk elmélkedni, és meg tudjuk őrizni mindazt, amit Ő nekünk adott. Isten a nyugalom napjának megtartása által különös áldásokat ad nekünk, a másik oldalról, különleges átkok kísérik azokat, akik megszentségtelenítik a „szombatot” (ld. Neh. 13: 17-18), amit keserűen tapasztalhat bűnös földünk.

                 „Szombat helyes megtartása az öröm hetét hozza el számunkra, és erőt az előttünk álló napokra; de a megszentségtelenített szombat, bármilyen hasznot is hozna, a bánat előhírnöke”.

Ötödik parancsolat

                 Az szülők tiszteletének parancsolata jóval szélesebb annál, ahogyan az első látásra tűnik. Nem csak szüleinkre korlátozódik, hanem azokra is, akik felettünk állnak. „Ennek a parancsolatnak az a célja, hogy az Úr Isten meg akarja őrizni azt a rendet, amit Ő rendelt el; és azt akarja, hogy az Általa felállított felsőbbség rendületlenül fentartassék. Ezért tiszteletben kell részesítenünk azokat, akiket Isten felénk helyezett valamilyen pozíció által, becsülnünk és áldanunk kell őket, és engedelmeskednünk kell nekik… De mivel ez a parancsolat elviselhetetlen a romlott emberi természet számára, aminek olthatatlan vágya van arra, hogy felmagasztaltasson, kétséges, hogy meg akarna alázkodni. Itt az elsőségnek olyan példája van megmutatva, ami a természetnek legelfogadottabb, és a legkevesebb ellenséges érzést váltja ki, mivel a legjobban meg tudja lágyítani, és rá tudja bírni értelmünket az engedelmesség szokására” (Kálvin János).

                 Demokratikus és kommunista éránkban, mikor az engedetlenségben és törvénytelenségben megmutatkozik korunk gonosz lelkülete, az olvasók tiltakozhatnak ellene, ennek a parancsolatnak sokkal szélesebb interpretációja (tolmácsolása) van, mint azt gondolnánk. Először, a „tisztelet” mindenek előtt Istenre vonatkozik. Utána azokra is vonatkozik, akiknek Ő méltóságot adott, és naggyá tette őket az Ő királyságában, mások felé helyezte őket, hatalmat és címeket adva nekik. Minden kétséget kizáróan tisztelnünk kell őket ugyanúgy, ahogyan atyánkat és anyánkat tiszteljük. Az Írásban szereplő „tisztelni” szó széleskörű értelmet takar, amit láthatunk az 1 Tim. 5: 17-ből, vagy az 1 Pt. 2: 17-ből. Másodszor, figyeljétek meg, hogy az „atya” titulus a királyoknak (1 Sám. 24: 12; Ézs. 49: 23), az uraknak (2 Kir. 5: 13), és az Evangélium szolgáinak (2 Kir. 2: 12; Gal. 4: 19) adatik.                        „Ezért nem kételkedhetünk abban, hogy itt Isten egy általános szabályt ad viselkedésünkre nézve, mégpedig azt, hogy mindenkit, akinek tudásunk szerint Ő hatalmat adott felettünk, megfelelő módon tiszteletben kell részesítenünk, nekik engedelmeskednünk kell, irántuk hálásaknak kell lennünk, és minden figyelmet meg kell adnunk nekik, amivel csak rendelkezünk. Függetlenül attól, hogy ők erre érdemesek-e vagy sem. Mert bármilyen is volna természetük, ezt a pozíciót az isteni Gondviselés által szerezték meg, és a mindenható Törvényadó parancsolja meg nekünk, hogy tartsuk tiszteletben őket. Különösen azt parancsolta meg nekünk Ő, hogy szüleink iránt engedelmesek legyünk, aminek köszönhetően világra jöttünk” (Kálvin János). Felesleges elmondanunk, hogy az a kötelesség, ami adva van itt, a kölcsönösség természetét hordozza magában. Azoknak a kötelessége, akik lejjebb állnak, feltételezi azoknak válaszát a kötelességre, akik fentebb vannak; de könyvünk behatárolt volta csak azt engedi meg, hogy azoknak a kötelességeivel foglalkozzunk, akik alattvalói minőségben vannak az uralkodóikkal szemben.

                 Először, vizsgáljuk meg a gyerekek kötelességeit szüleikkel szemben. Szeretniük és tisztelniük és becsülnünk kell őket, félnünk kell attól, hogy megszomorítsuk őket. Az igazi fiúi tiszteletnek arra kell buzdítania minket, hogy elkerüljünk mindent, ami felbosszantaná, vagy megszomorítaná szüleiket. Engedelmeskedniük kell nekik: fordítsatok figyelmet arra az áldott példára, amit Jézus hagyott hátra nekünk (Lk. 2: 51). „Ti gyermekek, szót fogadjatok a ti szüleiteknek mindenben; mert ez kedves az Úrnak” (Kol. 3: 20). Az után, hogy Dávid fel volt kenve az uralkodásra, továbbra is engedelmeskedett atyja akaratának, gondoskodott juhairól (1 Sám. 16: 19). A gyerekeknek meg kell fogadniuk szüleik tanítását, és követniük kell azok példáját (Pl. 6: 20). Beszédüknek mindig tiszteletteljesnek kell lennie, arcvonásaiknak engedelmességet kell tükröznie. Függetlenül attól, hogy József magas hivatalt töltött be Egyiptomban, „… leborult arccal a földre” (1 Móz. 48: 12) apja előtt. Figyeljétek meg, hogy Salamon király milyen tiszteletben tartotta édesanyját (2 Kir. 2: 19). Amennyire a gyerekeknek lehetőségük van rá, öregségükben gondot kell viselniük szüleikre, ha azok ebben szükséget szenvednek (1 Tim. 5: 16).

                 Másodszor, vizsgáljuk meg kötelességeinket a felsőbb hatalmak felé, akit Isten fölénk helyezett. Akit Isten hatalommal ruház fel, az Isten képviselője és megbízottja előttünk (Pr. 8: 15). Isten az Ő általános kegyelme folytán elrendelte a világi hatalmat, nélkülük az emberek egymásra vadászó vadállatokká váltak volna. Ha a bíráktól való félelem nem tartaná vissza azokat, akik elszakadtak az Isten félelmétől, ha nem félnének a társadalmi megtorlástól, akkor az emberek között éppoly veszélynek lennénk kitéve, mintha az oroszlánok vagy tigrisek között járkálnánk. A vezetőket gondolatainkban is tisztelnünk kell, mert ők Isten megbízottai ezen a földön (Pr. 10: 20; Róma 13: 1 kk; Csel. 23: 5). Tisztelettel kell róluk megemlékezni beszélgetéseinkben, támogatnunk kell őket hatalmukban és tisztükben, azért, mert a tisztátalanokról az van írva, hogy „… a méltóságokat káromolni nem rettegnek” (2 Pt. 2: 10). Engedelmeskednünk kell nekik. „Engedelmeskedjetek ezért minden emberi rendelésnek az Úrért; akár királynak, mint feljebbvalónak; akár helytartóknak, mint akiket ő küld a gonosztevők megbüntetésére, a jól cselekvőknek dicsérésére” (1 Pt. 2: 13-14). Adjuk meg mindenkinek, amivel tartozunk, „… akinek az adóval, az adót; akinek a vámmal, annak a vámot; akinek a félelemmel, annak a félelmet; akinek a tisztességgel, annak a tisztességet” (Róma 13: 7). Kötelességünk értük imádkozni is (1 Tim. 2: 1-2).

                 Harmadszor, vizsgáljuk meg a szolgák kötelességeit az ő uraikkal szemben. Engedelmeskedniük kell nekik. „Ti szolgák, szót fogadjatok a ti test szerint való uraitoknak, nem a szemnek szolgálva, mint akik embereknek akarnak tetszeni, hanem szíveteknek egyenességében, félve az Istent” (Kol. 3: 22). Buzgóknak kell lenniük kötelességeik teljesítésében, mindenben uraik jótetszését keresve, „… teljes jó hűséget tanúsítsanak” (Tit 2: 10; Ef. 6: 5-7). Türelemmel, „… ellenkezés nélkül” (Tit. 2: 9) kell elhordozniuk azok fenyítéseit és szemrehányásait. Isten olyan szigorúan parancsolta meg azt, hogy csendben engedelmeskedjenek uraiknak, még hogyha a szolga nem is adott okot a szemrehányásra, akkor is el kell hordoznia ura alaptalan haragját. „Cselédek teljes félelemmel engedelmeskedjenek az uraknak; nemcsak a jóknak és kíméleteseknek, de a szívteleneknek is. Mert kedves dolog, ha valaki Istenről való meggyőződéséért tűr keserűségeket, méltatlanul szenvedve” (1 Pt. 2: 18-19). Oh, milyen messze mentünk el az isteni standartoktól!

                 Végezetül, említést kell tennünk a pásztorokról és a nyájról, a lelkészekről és a gyülekezetről, mivel közöttük ugyanolyan alá- és fölérendelő kapcsolat van, amiről az ötödik parancsolat beszél. „Engedelmeskedjetek előjáróitoknak és fogadjatok szót, mert ők vigyáznak lelkeitekre, mint számadók; hogy ezt örömmel műveljék és nem bánkódva, mert ez nektek nem használ” (Zsid. 13: 17). Krisztus, mikor hatalommal ruházta fel tanítványait, azt mondta, hogy „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket megvet, engem vet meg; és aki engem vet meg, azt veti meg, aki engem elküldött” (Lk. 10: 16). Pál apostol ezt tanítja Timóteusnak: „A jól forgolódó presbiterek kettős tisztségre méltassanak, főképp, akik a beszédben és tanításban fáradoznak” (1 Tim. 5: 17). Ez a „rendkívüli, kettős tisztelet” magába foglalja a tiszteletet és a támogatást. „Aki az igére taníttatik, közölje minden javát a tanítójával” (Gal. 6: 6; vö. 1 Kor. 9: 11). Nagyon komoly a következő figyelmeztetés: „De ők az Isten követeit kigúnyolták, az ő beszédeit megvetették; és prófétáival gúnyt űznek; míglen az Úrnak haragja felgerjedt az ő népe ellen, és többé nincs segítség” (2 Kr. 36: 16).

                 Ehhez a parancsolathoz hozzá van adva az az ígéret, ami buzdítja az engedelmeskedőket: „… hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad teneked”. Először, mivel ez egy ószövetségi ígéret, úgy kell reá tekintenünk, mint az evangélium által adott örök élet ígéretére, mivel Kánaán földje a menny előképe volt. Másodszor, ez megismétlődik az Újszövetségben (Ef. 6: 2-3; 1 Pt. 3: 10), mivel törvénytisztelő és szent élet folytatása pont az az út, amit Isten gyakran felhasznál. Harmadszor, minden földi áldás ígéretének meg kell felelni a következő feltételnek: szó szerint lesznek ránk alkalmazva, ha örök örömünk javára szolgálnak, máskülönben fenyegetések, és nem ígéretek lennének. Isten saját kegyelméből gyakran körbekeretezi ígéretét, és hazaviszi szeretett gyermekeit.

Hatodik parancsolat

                 „Ne ölj” (2 Móz. 20: 13). Az első öt parancsolatban azt láthattuk, hogyan óvja Isten saját dicsőségét; azt, hogyan óvja Isten az emberek biztonságát és boldogulását, azt a következő öt parancsolatban láthatjuk meg. Először, az ember személyének védelmében. Másodszor, a család boldogulásának és szentségének védelmében („Ne paráználkodj”). Harmadszor, a vagyon biztonságának védelmében („Ne lopj”). Negyedszer, a jóhírnév védelmében („Ne tegyél felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot”). Végül, annak az erős falnak védelmében, ami Isten egész törvényét körülveszi, Isten nemcsak a látható bűnöket tiltja meg, hanem azokat a belső, gonosz indulatokat is, amik gondolatainkban és hajlamaikban vannak („Ne kívánd”). Most megvizsgáljuk ennek a felsorolásnak az első pontját, ami különösen felebarátunkról szól: „Ne ölj”.     

                 A hatodik parancsolat megtiltja a kegyetlen és embertelen gyilkosság bűnét, aminek elsőszülöttje maga a Sátán – „Az emberölő volt kezdettől fogva” (Jn. 8: 44). Ez a legelső bűn, amiről Ádám és Éva bukása után olvasunk, ahol a romlottság, amelyet megörököltek utódaik is, rettenetes módon megmutatkozott Káinban. A harag és a versengés arra késztették, hogy megölje Ábelt, mert „… az ő cselekedetei gonoszak voltak, a testvéreéi pedig igazak” (1 Jn. 3: 12). De ez a parancsolat nemcsak a megvalósított gyilkosságot tiltja meg. A parancsolat a gyilkosság bármiféle kiváltó okát is tiltja, olyanokat, mint az értelmetlen harag és gyűlölet, a rágalmat és a bosszúállást, és minden mást, ami felebarátunk testi épségét veszélyeztethetné, vagy arra buzdítana, hogy hagyjuk veszni őt, amikor hatalmunkban van, hogy segítsünk neki, és megmentsük őt.

                 Kezdjük azzal a megállapítással, hogy az ember bármilyen fizikai megsemmisítése gyilkosságnak minősül. Ez nem vonatkozik az igazságszolgáltatásra, amikor a bíróság ítéli halálra a gyilkost, mert annak (Istentől adott – Ford. megj.) hatalom van a kezébe adva, hogy a főbenjáró bűnösöket halálra ítélje. Ha a bíróság nem ilyen döntést hoz, akkor Isten azt bűnüknek fogja tulajdonítani. „Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremtette az embert” (1 Móz. 9: 6). Ezek a szavak általános és megváltoztathatatlan elveket fektetnek le. „Ne nézz rá szánalommal; lelket lélekért” (5 Móz. 19: 21). Ez Isten parancsa a bírák számára. Az igazságos háborúban (például egy hont védő háború esetén – Ford. megj.) való vérontás nem minősül gyilkosságnak. Teljesen törvényes, ha hadsereget toborzunk a megszállók ellen, és visszaszerezzük azt, ami igazságtalanul volt tőlünk elvéve. Ennek alapján üldözte Dávid az amálekitákat, mikor azok elrabolták feleségeit. Ez az eljárás törvényes akkor is, amikor valamilyen nagy gyalázatot, vagy igazságtalanságot kell megbüntetni. Dávid háborút indított az ammoniták ellen, amikor azok meggyalázták a követeit (2 Sám. 10).

                 Mivel vannak olyan emberek, akik elvetik ezt az eljárást, és elítélnek minden háborút, mint ami törvénytelen keresztyén szemszögből, figyelembe kellene venniük azt, hogy mikor Keresztelő Jánoshoz katonák jöttek, hogy tőle útmutatást kérjenek, azt kérdezve, hogy „Hát mi mit cselekedjünk?” (Lk. 3: 14), akkor ő nem azt mondta nekik, hogy „Ne harcoljatok többet, hagyjátok ott hivatásotokat”, hanem utasításokat adott arra nézve, hogyan viseljék magukat. Amikor a római százados eljött a Megváltóhoz, és fragmentumokat sorolt hivatásos életéből, akkor Urunk nem ítélte el őt foglalkozása miatt, és nem tett neki szemrehányást azért, hogy ilyen rangot tölt be. Ehelyett nagyra értékelte az ő hitét (Lk. 7: 8-9). Pilátus kérdésére Krisztus azt felelte, hogy „Az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, akkor az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak. Ámde az én országom nem innen való” (Jn. 18: 36). Ez a szavak világosan kifejezik azt, hogy habár testi eszközök nem alkalmasak Krisztus lelki királyságának megközelítésére, de az alázat nem zavarta abban, hogy királyi hatalmat tulajdonítson magának, és az Ő tanítványainak joguk lett volna törvényesen harcolni azért, hogy az Ő tisztségét megvédelmezzék.

                 Van még egy kivétel, ez a véletlen emberölés, ami azért nem számít a gyilkosság bűnének, mert az élet a szándék minden hiánya nélkül lett elvéve. Ilyen eseményről beszél a Szentírás akkor, mikor favágás közben a fejsze elrepül, és akaratlanul megöli felebarátunkat (5 Móz. 19: 5). Az ilyen ártatlan vétkezőknek voltak fenntartva a menedék-városok, ahol biztonságban lehettek a vérbosszuló rokontól. De jegyezzük meg, hogy törvényes dolgokkal kell foglalkoznunk. Más szóval, ha valamilyen jogszerűtlen dologgal foglalkozunk, és ez más ember halálához vezet, azt nem lehet gyilkosságnak nevezni (ld. 2 Móz. 22-24).

                 Vizsgáljuk meg a gyilkosság eseteit. Az öngyilkosság, mikor saját magunkat öljük meg, az egyik legrettenetesebb bűncselekmény, amit az ember csak el tud követni. Figyelembe véve azt, hogy ez a bűncselekmény megakadályozza azt, hogy az elkövető megbánhassa tettét, amit elkövetett, erre a bűnre nincs bocsánat. Az Isten elvetik ezeket az embereket, mert rájuk nem vonatkozik a megváltás, ezért nyomban a Bíró színe elé toppannak azzal a kézzel, ami saját vérükkel szennyezett. Az öngyilkosok nemcsak testüket rombolják le, hanem lelküket is. A másik ember megölése még ennél is ocsmányabb bűncselekmény. Rettenetes félelmekkel gyötri annak az embernek a lelkiismeretét, aki azt elkövette, annyira, hogy sokszor önmagát adja fel az igazságszolgáltatás előtt. A tettestársak is vétkesek a gyilkosságban, például azok, akik elrendelték ezt (2 Sám. 11: 15; 12: 9), vagy megengedték, hogy ez megtörténjen (ahogyan Pilátus tett Jézus esetében), vagy fedezte azt (ahogyan ez világos kitűnik az 5 Móz. 21: 6-7-ből).

                 Ez a parancsolat nemcsak a gyilkosság végrehajtását tiltja meg, hanem minden körülményt és okot is, ami ahhoz vezetne. Ezek közül a legalapvetőbbek a harag és az irigység. Az irigység helyesen van körülírva, mikor „a beteg szív rozsdája, utálatos vétek, amely mások boldogságát saját lelkünk szenvedésének” van nevezve. Káin volt az első, aki irigykedve zúgolódott amiatt, hogy testvére áldozata kedves volt, és ez gyilkosságra indította őt. Ugyanígy igazságtalan és megalapozatlan a harag, ha melengetjük és erjesszük szívünkben, mert az a gyűlölet megbékíthetetlen mérgét termi. Az ilyen harag nemcsak gyilkosság oka lehet, hanem annak egyik változata, ami világosan kiderül Krisztus tanításából (Mt. 5: 21-22).

                 Meg kell jegyeznünk, hogy a harag, ellentétben az irigységgel, nem kizárólagosan törvénytelen. Van jogos harag is, ami kegyes és dicséretre méltó (ld. Mk. 3: 5). Felháborodik, mikor Isten ügyéről van szó, mikor Isten dicsősége sérelmet szenved, mikor Isten nevét dicstelenné teszik, mikor az Ő szentsége gyaláztatik, mikor az Ő népét megbecstelenítik. Ez nem más, mint szent harag. A harag akkor is megengedett, mikor minket igazságtalanul ingerelnek, gyaláznak. De nagyon figyelmesnek kell lennünk, hogy „ne vétkezzünk” (Ef. 4: 26). Vétkes és bűnös haragnak minősül az a harag, ami áthatja az értelmet, és az embert esztelen viselkedésre serkenti, ami oktalan és határtalan. A Jn. 4: 1-ben illusztrálva van az alaptalan harag. Indulatos az a harag, amely zabolátlan és túlzott, amely gyilkosságig fortyog. A „nap le ne menjen a ti haragotokon” (Ef. 4. 26), és ha ez nem így van, akkor haragotok salakja szíveteken marad a következő napra.

                 Befejezésként adunk néhány szabályt a harag megzabolására és visszatartására.

1. Imádkozzatok és munkálkodjatok azon, hogy szelíd és alázat lélek legyen bennetek. Ne gondoljatok sokat magatok felől, és akkor nem fog dühíteni benneteket az, ha valaki lenéz benneteket. Minden széthúzás a büszkeségből származik (Pr. 13: 10). Minél kevesebbet gondoltok magatokról, annál könnyebb fogjátok elviselni a felebarátaitok felől jövő megvetést.

 2. Gondoljatok egyre többet Isten határtalan türelmére, és leereszkedésére. Gondoljunk arra, hogy mennyi gyalázatot kell Neki elhordozni. Gyakran adunk okot arra, hogy Ő haragudjon ránk, ugyanakkor az Úr „Nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nekünk a mi álnokságaink szerint” (Zsolt. 103: 10). Legyen ez csodálatos példa előttünk!

3. Óvakodjatok attól, hogy bárki felé is előítéletetek legyen, mivel ez cselekedeteinek helytelen megítélését vonja maga után. Harcoljatok az irigység és harag már első jeleivel szemben; ha megsértettek benneteket, akkor írjátok ezt a tudatlanság, és nem a szándékosság számlájára.

4. Kerüljétek a haragos embereket (Pl. 22: 24-25); mert a tűz hamar elharapódzhat.

Hetedik parancsolat

                 „Ne paráználkodj” (a szó szerinti héber kifejezés a „ne kövess el házasságtörést” jelenti – Ford. megj) (2 Móz. 20: 14). A szeplőtlenség erénye a családi kapcsolatok alapja, és mivel a család az emberi társadalom alapja, akkor az ide sorolt kötelességek fontossága rangban a második az emberi lét védelmében. Ezért az emberi élet szentsége utáni parancsolatot rögtön az a parancsolat következik, amely a teremtmények közötti legfőbb kapcsolat védelmezője, és ily módon óvja az emberiség fennmaradásának szent rendeltetését. Semmi sem fontosabb a szociális rend érdekében, mint az, hogy ezt a kapcsolatot féltékenyen védelmezzük, mert erre alapul minden más kapcsolat. Ez a parancsolat egyszerű és vitathatatlan: „Ne paráználkodj”. Semmilyen tény nincs felhasználva bizonyításra, semmilyen ok nincs felhozva, mert nincs rájuk szükség. Ez a bűn annyira veszedelmes, és olyan átkot von maga után, hogy a reá való egyszerű hivatkozás is elég ok a szigorú tiltásra.

                 Ez a parancsolat világosan mutatja, hogy Isten mind a testet, mind a lelket az Ő szolgálatára rendelte. „Kérlek azért titeket, atyámfiai, az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket” (Róma 12: 1). „Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedjetek neki az ő kívánságaiban… Mert, ha test szerint éltek, meghaltok; de ha a test cselekedeteit a lélekkel megöldöklitek, éltek” (Róma 6: 12; 8: 13). „Test azonban nem a paráznaságnak rendeltetett, hanem az Úrnak, és az Úr a testnek… Elszakítva hát a Krisztus tagjait, paráznának tagjaivá tegyem? Távol legyen… Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben, amelyek az Istené” (1 Kor. 6: 13, 15, 20). A keresztyén számára ez az utálatos bűn szentségtörésnek számít. „Avagy nem tudjátok-e, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma, amelyet Istentől nyertetek, és nem a magatoké vagytok?” (1 Kor. 6: 19). Ha Krisztus méltatlankodott, mikor azt látta, hogy a templomból latrok barlangja lett, akkor mennyivel utálatossabb az Ő szemei előtt az, hogy a Szent Lélek temploma koszos disznóóllá vált?

                 „Ne paráználkodj” („Ne kövess el házasságtörést”). Ez a parancsolat arra volt adva, hogy megvédje a család szentségét, házasságtörést senki más nem tud elkövetni, csak az, aki házasságban él. A „paráznaság” szót inkább azokban az esetekben használjuk, mikor házasságot nem kötött emberekről van szó. Mivel Az, Akivel nekünk dolgunk van, kimondhatatlanul tiszta és szent, ezért azt követeli tőlünk, hogy határolódjunk el mindenféle tisztátalanságtól. Ez a parancsolat a kívánságokra és hajlamokra is vonatkozik, hogy testünket és értelmünket bölcsen megőrizzük, hogy semmi tisztátalan és méltatlan dolog ne szennyezzen be minket. El kell kerülnünk mindent, ami erre a bűnre vihetne minket, felhasználva minden lehetséges eszközt és módot arra, hogy elkerüljük a kísértéseket.

                 Arról, hogyan viszonyul Isten a tisztátalanság bűnéhez, világos lehet előttünk az Ő Igéjének sok verséből. Ez a bűn még akkor is „nagy gonoszság az Úr előtt” (1 Móz. 39: 9), ha azt nőtlen ember követi el. Akkor mennyivel megbocsáthatatlanabb és megengedhetetlenebb, ha azt házasságban élő emberek követik el! Izrael törvénye szerint ezt a bűnt halállal büntették, ugyanazzal a büntetéssel, amivel a gyilkosságot sújtották. Jób szerint „… gyalázatosság volna ez, és bírák elé tartozó bűn. Mert tűz volna ez, amely pokolig emésztene” (Jób 31: 11-12). Ezek a bűnök túlnyomó többségében titokban történnek, de ha az ezt cselekvő emberek talán el tudják kerülni a földi igazságszolgáltatást, de nem tudják elkerülni az isteni ítéletet, ahogyan meg is van írva: „… a paráznákat és a házasságrontókat megítéli az Isten” (Zsid. 13: 4). „Ne tévelyegjetek; se paráznák, se bálványimádók, se házasságtörők… nem örökölhetik Isten országát” (1 Kor. 6: 9-10).

                 „Házasságtörés bűne nem kevésbé rettenetes, mint a gyilkosság bűne. A második lerombolja az ember földi létét, míg az első lerombolja mindazt, ami a földi létet áldottá tenné. Ha az emberek engedélyt kapnának a házasságtörésre, hamarosan vadállattá alacsonyodnának le” (R. L. Dabney). Ennek a bűnnek visszaszorítására adta Isten a házasság intézményét. „De a paráznaság miatt minden férfinak tulajdon felesége legyen, és minden asszonynak tulajdon férje” (1 Kor. 7: 2). A házasságtörés bűne a házasság szövetségének és a házassági eskünek megtörése, ezért még esküszegés és hűtlenség is párosul hozzá. Az erkölcstelenség bűn a testünk ellen (1 Kor. 6: 18). Istennek ehhez a bűnhöz való negatív viszonyulása már abból is látható, hogy magának a természetnek parancsolta meg, hogy ezért a bűnért az emberi élet minden szférája meg legyen ítélve. „Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg; mert amit vet az ember, azt is aratja. Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet” (Gal. 6: 7-8).

                 Ily módon a házasság az Isten által rendelt eszköz arra, hogy megóvjon minket a szexuális tisztátalanság bűnétől, amely megakadályozza abban az embert, hogy állattá váljon. „Ne gondolják azt a családos emberek, hogy nekik mindent szabad. Minden férjnek értelmes módon kell feleségéhez viszonyulnia, és minden feleségnek is ehhez hasonlóan kell férjükhöz viszonyulniuk; úgy kell viselkedniük, ami megfelel a házasság külső szentségének. Mert éppen az ilyen, Isten által rendelt házasságnak van szüksége arra, hogy visszafogott és szerény legyen, és ne a gyönyörök hajszolásáról szóljon. Ambrosius a hasonló érzékiséget szigorúan, megérdemelten bélyegezte meg, paráznáknak nevezve azokat, akik nem bizonyultak visszafogottaknak feleségeikkel szemben” (Kálvin János).

                 Jobb, ha az ember nem nyugtatgatja magát azzal a gondolattal, hogy őt nem lehet megvádolni a bölcsesség megszegésében, mivel megtartóztatta magát bizonyos dolgok cselekvésétől, ha a szíve sötét verem, amit tele van tisztátalan gondolatokkal, és kívánságokkal. Isten Törvénye „lelki” (Róma 7: 14), nemcsak a látható tisztátalanságot ítéli el és tiltja, de a szív romlottságát is, ami minden törvénytelen szemlélet és gondolat forrása. Ha van olyan fogalom, mint előre eltervelt gyilkosság, akkor van olyan is, hogy előre eltervelt házasságtörés, és az, aki gondolatban elköveti a tisztátalanságot, és hagyja, hogy gondolatai szabadon kószáljanak, vétkes ennek a parancsolatnak a megszegésében. „… valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében” (Mt. 5: 28). Ezért Pál apostolnak nem volt elég azt mondani, hogy jobb az embernek megházasodni, hogy ne fertőzze meg magát, hanem azt mondta, hogy „… jobb házasságban élni, mint égni” (1 Kor. 7: 9). A hazásság az a békés kikötő, ahol a szenvedélyek lecsillapodnak.

                 Habár a paráznaság bűnéről elkülönítetten és kiemelt módon van szó ebben a parancsolatban, azok a szabályok, amik alapján ezt magyaráznunk kell (tekints vissza az előző fejezetekre), arra kényszerítenek minket, hogy az egyik durva bűn magába foglalja más bűnök tiltását is. Minden, ami a testet megfertőzi, tilos; minden erkölcsi tisztátalanság ehhez vezet. Ez a parancsolat arra bíztat minket, hogy gyűlöljünk mindenféle törvénytelen indulatot és gyönyört. Ha Istennek tökéletes szabálya azt írja elő számunkra, hogy gondolatainkat, szavainkat, és cselekedeteinket az Ő bölcsessége járja át, és mindazt, ami a legkisebb formában is ellentmond ennek, tilos. Minden nemi kapcsolat, ami nem a házasság keretein belül történik, Isten szemében visszataszító cselekedet.

                 Ez a parancsolat tiltja a fent említett bűn minden fajtáját, és minden hozzá való közeledést, mint például a kívánsággal tekintést. Értelme abba van, hogy semmilyen kigondolt módon nem árthatsz felebarátodnak, és nem csábíthatod őt tisztátalanságra. Azt követeli tőlünk, hogy tartózkodjunk a nem megfelelő ruha viselésétől, a tisztátalan beszédtől, a dínom-dánomtól, ami csak felkorbácsolja az indulatokat, és mindentől, ami csak arra buzdítana minket, hogy saját magunk, vagy mások ártatlanságát megszeplősítsük. Különösen a fiatalok emlékezzenek folyamatosan arra, a nők és férfiak házasság előtti tisztátalan kapcsolata helytelen dolog, ami a házasság intézménye ellen irányul. Habár ez a parancsolat negatív formájú tiltást tartalmaz, ugyanakkor pozitív oldalról mindazt az ellentétes kötelezettséget magába foglalja, olyanokat, mint testünk tisztaságának megőrzése, értelmünk szent gondolattal való megtöltése, hajlamunk magasztos dolgok felé való fordítása, és időnk hasznos dolgokkal való eltöltése.

                 Utasítások és eszközök, amik által elkerülhetjük ezt a bűnt.

1. Isten jelenlétének folytonos tudata. Tudatosulnia kell bennünk annak, hogy „Minden helyeken vannak az Úrnak szemei” (Pl. 15: 3).

2. Szigorúan követnünk kell érzéseinket, mivel azok olyan utak, amik ahelyett, hogy az üde folyamoknál felfrissítenének, gyakran csak a mocsokba és a sárba visznek minket, amik beszennyezik lelkünket. Szövetséget kell kötnünk szemeinkkel (Jób 31: 1). Zárjuk be fülünket minden oda nem illő beszéd előtt. Ne olvassatok semmilyen tisztátalan irományt. Vigyázzatok gondolataikra, és haladéktalanul tegyetek róla, hogy azok időben el legyenek vetve.

3. Gyakoroljátok magatokat a mértékletességben és a visszafogottságban (1 Kor. 9: 27). Azoknál, akik falánkok és részegeskedők, azt vehetjük észre, hogy mértéktelenségük addig forr és habzik, míg kívánság nem lesz belőlük.

4. Becsületes és törvényes elfoglaltságot biztosítsatok magatoknak; a dologtalanság sokszor végzetes lehet, ami féktelenséget és zabolátlanságot von maga után.

5. Sok időt töltsetek forró imádságok közepette, kérve Istent, hogy tisztítsa meg szíveteket (Zsolt. 119: 37).

„Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel?” (Jak. 4: 4). Itt lelki paráznaságról van szó, a világ iránt való szeretet eltávolítja szívünket Istentől, a testi kívánságok megkísértik a lelket, és eltávolítanak Tőle. Isten mindenre elégséges, amire szüksége van azoknak, akik boldogok akarnak lenni, sokan mégis a teremtményekben keresik a megelégedésüket. Ennek a bűnnek, ugyanúgy, ahogyan fizikai megfelelőjének, fokozatai vannak. Ahogyan a képzeletbeli paráznaság lehetséges a gondolatokban és törekvésekben, amik látható formában nem öltenek alakot, ugyanúgy a keresztyén is titokban vágyakozhat a világ után, habár ez által nem válik teljesen világivá. Hasonló igyekvéseinket meg kell vizsgálnunk akkor, mikor szíveink nem helyénvaló módon vágynak az anyagi javak és örömök után. Isten - féltőn szerető Isten, és semmi sem tudja jobban ingerelni, mint amikor Vele szemben az Ő ideiglenes dolgait részesítjük előnyben, vagy olyan dolgokra törekszünk, és azokat olyan tiszteletben részesítjük, ami csak Őt illeti meg. Ne veszítsétek el az első szeretetet (Jel. 2: 4), és ne hagyjátok el Azt, Aki eljegyzett benneteket (2 Kor. 11: 2)!

Nyolcadik parancsolat

                 „Ne lopj” (2 Móz. 20: 15). Az a gyökér, amiből kinő a lopás, nem más, mint a sorsunk iránt való elégedetlenség, amit Isten adott nekünk. Innen származik az arra való törekvés, hogy elérjük mindazt, amiben Ő nekünk ellent mondott, és amit Isten másnak ajándékozott. Kálvin János szokás szerint telibe talált, amikor azt írta, hogy „Ez a törvény ugyanúgy mind szívünk, mind kezünk számára van írva azzal a céllal, hogy az emberek megtanulják, hogy mások hasznát is keressék, nemcsak sajátjukat. Mint az előző, ez a parancsolat is arról szó, hogyan tudjuk irányítani kívánságainkat. A parancsolat megszabja a világi dolgok iránt való kívánságaink határát, hogy túl ne lépjük azt, amit Isten gondviselése elrendelt számunkra. Innen való ennek az imának az aktualitása: „Hiábavalóságot és hazugságot messze távoztasd el tőlem; szegénységet vagy gazdagságot ne adj nekem; táplálj engem hozzám illendő eledellel. Hogy megelégedve, meg ne tagadjalak, és azt ne mondjam: kicsoda az Úr? Se megszegényedve ne lopjak, és gonoszul ne éljek az én Istenem nevével! (Pl. 30: 8-9).

                 „Ne lopj”. Abban van pozitív kötelességünk, hogy minden megfelelő eszközzel óvjuk és növeljük mind saját vagyonunkat, mind felebarátunkét. Ez a parancsolat megfelelő hozzáállást és munkaszeretetet vár tőlünk, hogy megfelelő jólétet biztosítsunk magunk és családunk számára, nehogy a lustaság, hanyagság, vagy nemtörődömség miatt magunkat vagy családunkat nyomorba taszítsuk. Ezért a tisztességre gondunk legyen „minden ember előtt” (Róma 12: 17). Több annál, ez a parancsolat a szeretet törvényét jelképezi felebarátunk vagyona felé. Becsületességet és nyitottságot vár tőlünk üzleti ügyeinkben, és az első gyakorlati útmutatást adja az emberi magaviseletre nézve. „Amit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal” (Mt. 7: 12). Ilyen módon ez a parancsolat szent sövényt von a magántulajdon köré, amihez senki nem nyúlhat törvényesen hozzá, ha azt a tulajdonos nem engedte meg.

                 Figyelmet érdemel az a fontos tény is, hogy az első bűn, amit az emberiség elkövetett, a lopás volt. Éva elvette (leszakította, ellopta – Ford. megj.) a tiltott gyümölcsöt. Izrael első bűne, a mit az Ígéret földjén követett el, a lopás bűne volt: Ákán lopott a zsákmányból (Józs. 7: 21). Az első bűn, ami beszennyezte az őskeresztyén egyházat, szintén a lopás volt: Anániás és Safira „félre tettek árából” (Csel. 5: 2). Milyen gyakran fordul elő, hogy a gyerekek első látható bűne a lopás! Ezért már kicsi korban meg kell tanítani a gyerekeket erre az isteni parancsolatra. Néhány évvel ezelőtt meglátogattunk egy otthont, ahol a háziasszony elmondta, hogy egyszer titokban figyelemmel kísérte kislányát, aki akkor négyéves volt, aki bejött a szobába, ahol egy nagy gerezd szőlő volt. A kicsi sokáig nézte, az asztalhoz ment, majd azt mondta, hogy „Távozz tőlem, Sátán. Mivel az van megírva, hogy „ne lopj”, - és kiszaladt a szobából.

                 „Ne lopj”. Ennek a bűnnek legsúlyosabb formája az, mikor Isten ellen történik, szentségtörés. A régi időkben Isten ezzel a bűnnel vádolta meg Izraelt: „Avagy az ember csalhatja-e az Istent? Ti mégis csaltatok engem. És azt mondjátok: Mivel csalunk téged? A tizeddel és az áldozni valóval. Átokkal vagytok elátkozva, mégis csaltok engem: a nép egészben!” (Mal. 3: 8-9). De vannak más utak is, ami által ilyen gonoszságot lehet elkövetni azzal, hogy Isten ügyét nem támogatjuk anyagilag megfelelően ezen a földön. Meglopjuk Istent, amikor nem adjuk meg Neki a megillető tiszteletet. Lelki tolvajokká válunk, mikor magunknak vesszük el azt a tiszteletet és dicséretet, ami egyedül Neki jár.

                 Van még egy útja annak, ahol meglopjuk Istent, ez a kormányzáshoz való lelkiismeretlen hozzáállás. Ha rosszul sáfárkodunk azzal, amit Isten ránk bízott, ugyanolyan erősen cáfolhatja Isten létezését, mintha kárt okoznánk valakinek a vagyonában, vagy felebarátunk vagyonát megdézsmálnánk. Ez a parancsolat azt követeli tőlünk, hogy helyesen sáfárkodjunk földi vagyonunkkal, akár nagy az, akár kicsi, olyan buzgalommal, hogy gondoskodni tudjunk, mint magunkról, mint házunk népéről. A dologtalanság a lopás egyik változata. Ez az embert herévé, naplopóvá teszi, arra kényszerítve a méhkast, hogy eltartsa őt. A pazarlás a lopás még egy fajtája, mivel a tékozlás és a takarékosság teljes hiánya vagyonunk esztelen költéséhez, tivornyázó életvitelhez vezet, amit tilt Isten. Azok, akik még az Úr napján is dolgoznak, megrabolják Istent azzal az idővel, amit az Ő szolgálatára kellett volna fordítaniuk. Mielőtt folytatnánk, meg kell jegyeznünk azt is, hogy azok, akik azért pályáznak az evangélium szolgálatára, hogy könnyű és kényelmes életük legyen, és nem rendelkeznek Istentől való elhívással, „tolvaj és rabló” (Jn. 10: 1).

                 Isten azt rendelte, hogy az emberek arcuk verejtékével keressék meg kenyerüket, és elégedetteknek kell lennünk azzal az osztályrésszel, ami nekünk becsületes úton ki van osztva. Míg egyesek, akik lusták, és elutasítják a munkát, addig mások kapzsik, és még többet akarnak. Ez sokakat arra vezet, hogy erőszakhoz vagy csaláshoz folyamodjanak azzal a céllal, hogy megszerezzék azt, amihez nincs joguk. A lopás általánosságban azt jelenti, hogy igazságtalanul elvesszük, vagy magunknál tartjuk azt, ami törvényesen másokat illet. Az, aki visszatartja azt, ami felebarátja tulajdonát képezi, ugyanolyan tolvaj, mint az, aki erőszakkal veszi el felebarátja tulajdonát. Következésképpen, ezt a parancsolatot mind a vezetők, mint a munkások durván képesek megsérteni. Ha a múltban a szegényeknek nyomorúságos illetményt adtak, akkor sok esetben ma a mérleg serpenyője átlendült, és a munkások gyakran olyan magas bért követelnek, amit a vezetők képtelenek megadni. Ha az egyik oldalról igaz, hogy a becsületes napszámos megérdemli a becsületes napszámot, akkor az is igaz, hogy a becsületes napszám csak a becsületes napszámosnak jár. A semmirekellő nem részesülhet belőle.

                 „Ne lopj”. A hamis reklámok is megszegik ezt a parancsolatot. A kereskedők vétkesek, mikor meghamisítják a tényeket, vagy mikor hamis fényben tüntetik fel portékájukat, vagy ha tudatosan kevesebbet mérnek, vagy rosszul adnak vissza. A spekuláció is a lopás egy formája. Pál apostol kijelentette Isten akaratát: „… senki túl ne lépjen és meg ne károsítsa az ő atyjafiát” (1 Thessz. 4: 6). Ha azért kölcsönzünk, hogy azt hiábavalóságra, és pompára költsük azt, lopás, mivel ez által fizetésképtelenné válunk akkor, mikor legszükségesebb élelmiszereket kellene megvásárolnunk. Az az ember, aki közvetlenül a csőd előtt átírja vagyonát felesége nevére, Isten szemében tolvaj, mint minden más csőd is, amely utána virágzó vállalkozássá válik az által, hogy nem fizették ki a hitelezőket. Az a férfi, vagy nő, aki hitelt vesz fel, de nem fizeti vissza, tolvaj. Ezt a parancsolatot sérti meg az az albérlő is, aki hanyagul bánik a főbérlő bútoraival, vagy egyéb dolgaival. Az adó meg nem fizetése is a lopás egy formája; Krisztus jó példával járt előttünk (Mt. 17: 34). A hazárdjátékok szintén a lopás formái, mert általuk az emberek olyan pénzhez jutnak, amiért nem dolgoztak meg.

                 Igaz a régi mondás: „Mindaz, ami a Sátán háta mögül van, a pocakjába fog kerülni”. Bizonyított tény, hogy Isten megátkozza mindazt, ami erőszakkal és csalással van szerezve; lyukas zsákba kerül, és a Mindenható Gondviselésének köszönhetően hamar elolvad. Isten igazságos ítélete folytán gyakran egy bűnt egy másik bűnnel büntet, és az, ami lopással van szerezve, szertelenség által elvész, és megrövidíti az életet. Ezért van megírva: „Az istentelenek pusztítása magával ragadja őket; mert nem akartak igazságot cselekedni” (Pl. 21: 7); és „Mint a fogolyul ejtett madár, mely fiakat gyűjt, melyeket nem ő költött, olyan, aki gazdagságot gyűjt, de nem igazán; az ő napjainak felén elhagyja azt, a halálakor bolonddá lesz” (Jer. 17: 11). Isten gyakran azt teszi, hogy a tolvajokkal kezdenek úgy eljárni, ahogyan ők járnak el másokkal. Napjainkban a lopás elharapózásának az az oka, hogy nem szankcionálják megfelelő módon ezt a bűnt. Ha az olvasó rájön arra, hogy a múltban igazságtalan volt másokkal, nem elég csak megvallani Istennek a bűnt. Mindent meg kell téríteni, minimum kétszeresen (Lk. 19: 8; 2 Sám. 12: 6). Ha az illető meghalt, akkor az örököseit kell kártalanítani; ha ők se élnének már, akkor legjobb, ha valamilyen társadalmi jótékonysági szervezetnek adjuk azt.

                 Néhány tanács és mód arra, hogy elkerüljük a lopás bűnét, és teljesítsük azokat a kötelességeinket, amiket a nyolcadik parancsolat ír elő számunkra.

1. Becsületes munkával foglalkozzatok, vagy ha tehetős emberek vagytok, foglalkozzatok jótékonysági munkával, ami a társadalom számára hasznot hoz. A semmittevők mindig jobban ki vannak téve a kísértéseknek.

2. Harcoljatok úgy az önszeretet gondolatával szemben, hogy mások jólétéről gondoskodtok.

3. Álljatok ellene a fösvénységnek azzal, hogy buzgón adtok a szegényeknek.

4. Ha Megváltótoknak két lator között kellett keresztre feszíttetnie, hogy nekünk üdvösséget szerezzen, akkor semmilyen tisztátalan cselekedettel ne hozzatok szégyent a fejére.

5. Növekedjetek a megelégedettségben. Ebből a célból egyre gyakrabban gondoljatok a földi dolgok hiábavalóságára, engedjetek Isten gondviselő kegyelmének, sokat elmélkedjetek Isten ígéretein (olyanokról, amiket a Zsid. 13: 5-6 említ). Legyetek mindenben mértékletesek, szeressétek mindazt, ami magasztos, és nap nap után emlékezzetek meg arról, hogy Krisztus hogyan élt földi élete során.

Kilencedik parancsolat

                 „Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot” (2 Móz. 20: 16). Szó szerint ezek a szavak a hamis tanúság rettenetes bűnét, a bírák előtti hamis bizonyítékok kreálására vonatkozik. De ugyanúgy, mint az előző parancsolatoknál, sokkal többet jelent, mint ami konkrétan ki van nekünk jelentve. Ahogyan már nem egyszer megjegyeztük, a Tízparancsolat minden pontja alapvető elveket formál, ami alapján megtilt mindenféle más bűnt is, ami ezzel rokon, minden motívumával együtt. Ugyanakkor világosan azt követeli, hogy vessünk el mindent, ami ellene mond a kegyességnek, vagy mindazt, ami annak kedvezését, és közreműködését megakadályozhatná. Ily módon, szélesebb értelemben véve, a kilencedik parancsolat elítél minden nyíltan vagy bizalmasan kimondott szót, ami árthatna felebarátunk jóhírének. Aligha szorul ez bizonyításra, mert ha ez a parancsolatot csak szó szerinti értelemben vesszük, akkor ez csak azokra az emberekre vonatkozna, akik bíróság elé kerülnek, hogy útmutatásokat adjanak annak.

                 Szélesebb értelemben ez a parancsolat azt is érinti, hogyan irányítjuk beszédünket, ami az egyik legjellemzőbb és legáldásosabb képességünk, amit csak Isten az embernek adhatott. Az Írás azt mondja, hogy „Mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van” (Pl. 18: 21), és „Nyelv szelídsége életnek fája” (Pl. 15: 4); a zabolátlan nyelv „Fékezhetetlen gonosz az, halálos méreggel teljes” (Jak. 3: 8). Urunk kijelentéseiből láthatjuk, hogy szavainkat nem szabad könnyelműen és meggondolatlanul kiejteni: „De mondom nektek: mindenfajta hivalkodó beszédért, amit beszélnek az emberek, számot adnak majd az ítélet napján. Mert a te beszédedből ismertetel igaznak, és a te beszédeidből ismertetel hamisnak” (Mt. 12: 36-37). Oh, mennyire kell úgy imádkoznunk, hogy „Tegyél Uram závárt az én számra; őriztesd az én ajkaim nyílását!” (Zsolt. 141: 3). Beszédünkre vonatkozó kötelességeinket két szóban lehet összefoglalni: beszédünkben becsületesnek kell lennünk, és szavainkat szeretettel kell kiejtenünk (Ef. 4: 15). Míg a nyolcadik parancsolat védelmet nyújt felebarátunk vagyona számára, addig ez a parancsolat arra adatott, hogy felebarátunk jóhírét óvja meg, hogy szavaink igazak és szeretettel kiejtettek legyenek vele szemben.

                 Negatív oldalról a kilencedik parancsolat megtilt minden felebarátunkról kimondott hamis és igazságtalan kijelentést; pozitív oldalról azt kéri tőlünk, hogy óvjuk meg az igazságot. „Ennek a parancsolatnak az a célja, hogy mivel Isten maga az Igazság, és mivel gyűlöli a hazugságot, a legapróbb elkendőzés nélkül kell megőriznünk az igazságot” (Kálvin János). Az igazságosság nem más, mint az, hogy minden beszédünkben szigorúan meg kell őriznünk az igazságot. Ennek fontossága és elengedhetetlen volta abból a tényből fakad, hogy minden ismeret a beszélgetés útján jut el az egyik embertől a másikig. Azoknak az állításoknak az értéke, amit a másiktól nyerünk, teljes mértékben azok őszinteségétől és helyességétől függnek. Ha hamisak, akkor teljesen haszontalanok, félrevezetők, és gonoszak. Az igazságosság nem pusztán erény, hanem minden más erény gyökere, és minden igaz jellem alapja. Ezért a Szentírásban az „igazság” szónak gyakran az „igazságosság” szó a szinonimája. Az a kegyes ember, aki „igazságot cselekszik, és igazat szól szívében” (Zsolt. 15: 2). Az az ember, aki „igazságot cselekszik” (Jn. 3: 21), teljesíti csak kötelességét. Az igazságon keresztül szenteli meg az ember lelkét a Szent Lélek (Jn. 17: 17).

                 A következő szavakkal fejezhetjük ki pozitív módon a kilencedik parancsolatot: „Igazságot szóljon ki-ki az ő felebarátjának” (Zak. 8: 16). Így, az első dolog, ami itt nekünk meg van tiltva, az a hazugság. A szigorúan fogalmazva, a hazugság három részből áll: annak kiejtése, ami nem igaz; ennek megfontolt cselekvése; mindez cselekvése azért, hogy a másik embert megcsaljuk. Nem minden hazugság, ami nem igaz; lehetünk rosszul informálva, vagy félre lehetünk vezetve, miközben őszintén abban hiszünk, hogy amit állítunk, azok tények; nem arra törekszünk, hogy másokat félrevezessünk és megcsaljunk. Másik oldalról meg, azt mondhatjuk, ami igaz, mégis hazudunk általa. Például, mondhatunk igazat, miközben azt gondoljuk, hogy ez hazugság, és csak azért mondtuk, hogy megcsaljunk vele másokat; vagy átadhatjuk valakinek a metaforikus szavait, és bizonyíthatjuk, hogy ő azt szó szerint értette, mint ahogyan a hamis tanítók is tették Krisztussal szemben (Mt. 26: 60-61). Az emberek közötti legvisszataszítóbb hazugság a rágalom, vagyis mikor gonosz szándékból hamisságot találunk ki azzal a céllal, hogy felebarátunknak leromboljuk a jóhírét.

                 Hogy mennyire alávaló, aljas és becstelen ez a bűn, világossá lesz számunkra a következőkből. Ez az a bűn, ami az embert leghasonlóbbá teszi az Ördöghöz. Az Ördög lélek, ezért a test durva bűnei nem felelnek meg természetének. Az ő bűnei árnyaltabbak és intellektuálisabbak, olyanok, mint például a büszkeség és a düh, a ravaszság és a hamisság. „Hazug és hazugság atyja” (Jn. 8: 44), és minél több harag keveredik valamilyen hazugságba, az azt terjesztő emberek közül annál többen fognak hasonlítani az Ördögre. Ez az a bűn, ami leginkább ellene mond Isten jellemének és természetének, mivel Ő „az Úr, hűség (önmagához hű, igaz – Ford. megj.) Isten” (Zsolt. 31: 6), ezért van nekünk mondva az, hogy „Bűnösöket követi a gonosz; az igazaknak jóval fizet az Isten” (Pl. 13: 21), mivel a hazug nyelv utálatos az Úr előtt. Ha az Úr az igazság Istene, akkor abban leli örömét, akkor kedvesek Neki, ha ők „nem hazudnak” (Ézs. 63: 8). Isten rettenetesen meg fogja büntetni a hazugokat: „azoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz” (Jel. 21: 8).

                 Sajnos, hatalmas méreteket öltött ez a bűn. Annyira mindennapossá vált, hogy gyakorlatilag senkinek sincs semmilyen lelkiismeret-furdalása miatta. „Az igazság messze áll” (Ézs. 59: 14). Először is, az igehirdetők elhagyták az igazságot. Egy egész évszázad telt el azóta, hogy az evolúció hazugsága fogságba ejtette a tudósvilágot, amit újjá nem született igehirdetők ezrei kaptak fel, ez a hazugság, ami az igazság alapjait döngeti, mivel elveti az ember bűnösségét, és tagadja azt, hogy szüksége volna megtérésre, újjászületésre. Ugyanezt az időintervallumot öleli fel a német teológusok „magasfokú kritikája”, amely több ezer újjá nem született igehirdető által lett elterjesztve a világban, mert azt szeretették volna ezek az emberek elérni, hogy úgy tekintsenek rájuk, mint magas intelligenciával rendelkező tudósokra. Az igazság elhagyta a kormányzati épületeket és a törvényszékek folyosóit, és most egy olyan világban élünk, ahol össznépi bizalmatlanság van, ahol nem lehet megbízni társaink szavaiban.

                 Mennyire fontos egy ilyen helyzetben, hogy az ifjúságba folyamatosan az igazság iránti szent tisztelet oltódjon be, és arra legyenek oktatva, hogy a hazugság minden gonoszság és romlottság kezdete. Ezzel egyenlőképpen az is fontos, hogy azok, akik az ifjúságért felelnek, többek között a szülőknek személyesen is példát kell mutatniuk a fiataloknak abban, amit nekik tanítanak. A szülők ne tegyék semmissé saját okításukat azzal, hogy olyan ígéreteket tesznek nekik, aminek megtartásához nincs elég erejük, vagy olyan dolgokkal fenyegetőznek, amiket sosem alkalmaznak. Közülünk mindenkinek nagyon meggondoltan kell ellentmondást nem tűrő ígéreteket tenni, mert ez a bölcsesség és elővigyázatosság része; de ha már elsietetten ígéretet tettünk, azt minden áron meg kell tartanunk; ez alól csak az lehet kivétel, ha olyat kérnek tőlünk, amivel vétkeznénk Isten ellen. Ahogyan tilos felebarátunk ellen hamis tanúbizonyságot tennünk, ugyanúgy meg van tiltva az is, hogy hamisan tanúskodjunk saját magunkról, ami akkor történik, mikor szentebbnek mutatjuk be magunkat, mint amilyenek vagyunk; vagy mikor úgy teszünk, mintha alázatosabbak lennénk, mint amilyenek a valóságban vagyunk.

                 Azt is hozzá kell tennünk végül, hogy még akkor is megtörjük a kilencedik parancsolatot, amikor igazat mondunk, ha azt nem szükségszerűségből, vagy helytelen indokból tesszük. „Kárt okozunk felebarátunk jóhírének, ha akkor beszélünk hiányosságairól, amikor ennek nincs semmilyen megalapozott és szükségszerű oka; mikor olyanoknak beszélünk erről, akiknek nincs joguk ezt hallani, és ha úgy beszélünk róla, hogy annak nincs semmi építő célja, hanem csak azért tesszük, hogy felebarátunk elveszítse a társadalom előtti tiszteletét. Több annál, akkor is megsértjük ezt a parancsolatot, mikor hallgatunk, ha valamilyen igazságtalan dolog hangzik el a másikról, mert amennyiben hallgatunk, csendesen egyetértünk azzal, amit hallunk, és elhallgatjuk azt, hogy ez tudomásunk szerint, ellentmond az igazságnak” (John Dyck). A hízelgés is a kilencedik parancsolat megtörésének egyik formája. Ha csak azért mondunk bókokat a másiknak, hogy kedvezzünk neki, vagy hogy nagyravágyását hizlaljuk, lelkünkben hamisan járunk el, és veszélyeknek tettük ki felebarátunkat. Ezért hamis jellemrajzot adni vagy úgy ajánlani valakit, hogy tudjuk, nem érdemes az ilyen ajánlásra, ugyanaz, mitha hamisan tanúskodnánk.

                 A következő útmutatások, Isten kegyelméből, hasznosak lehetnek arra nézve, hogy megóvjuk magunkat ezektől a széles körben elterjedt bűnöktől.

1. Ne engedjétek, hogy a csoportszellem hatással legyen rátok, ha el akarjátok kerülni a másokról szóló pletykák hallgatását. A szektásság lelkülete előítéleteket szül, az előítélet ellenszenvessé tesz minket azoknak a jó tulajdonságai iránt, akik nem tartanak velünk, és készek elhinni a legrosszabbat is felőlük. A démonizáló fanatizmus gyakran arra készteti az embert, hogy azoknak cselekedeteit, akik különböznek tőlük, igazságtalanul értelmezzék, és olyan bűnöket írjanak számlájukra, amit el sem követtek.

2. Ne foglalkozzatok mások ügyeivel; saját magatokkal foglalkozzatok, és engedjétek, hogy Isten foglalkozzon másokkal.

3. Gondoljatok sokat önnön bűnösségetekre, és tökéletlenségeitekre. Ahelyett, hogy készek lennétek mindig meglátni a szálkát felebarátotok szemében, inkább a saját szemetekben levő gerendát vegyétek észre.

4. Kerüljétek a pletykások és fecsegők társaságát; az üres beszéd árt a léleknek.

5. Ha mások pletykákat terjesztenek rólatok, gondoljatok arra, hogy lelkiismeretetek tiszta Isten előtt, vagy felebarátotoknak gyalázásától, és akkor már nem fontos, hogy mit gondolnak, vagy mondanak rólatok mások.

Tizedik parancsolat

                 „Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé” (2 Móz. 20: 17). Itt meg van tiltva a bujaság és a törvénytelen kívánság mindaz iránt, ami a másik ember tulajdona. Az előző parancsolat taglalásánál már rámutattunk arra, hogy miközben az elsődleges kifejezések a látható cselekvésre vonatkoznak, emellett magába foglalja azt, hogy minden olyan dolgot tilt, ami nyilvános bűnelkövetésére serkentené az embert. Itt, a Tízparancsolat utolsó pontjánál, világos bizonyítékát találjuk ennek. Mivel Isten lelkünkre helyezi az Ő Törvényét, megtiltja nekünk még azt is, hogy olyan dolgot kívánjunk, aminek megcselekvését Ő megtiltotta. A legjobb módszer arra, hogy az embert megvédjük a bűn megtevésétől az, hogyha megóvjuk őt attól, hogy a kívánság által szívében ne kövesse el azt. Míg az első kilenc parancsolat az ember értelmére és szíve legmélyebb kívánságaira vonatkoznak, addig az Úr a tizedikben világosan és konkrétan megdorgálja a szív első felbuzdulását is mindazok a dolgok iránt, amit Ő megtiltott. Ezért ez az utolsó parancsolat visszatartó erőt képez, ami mindent egészben tart.

                 A vad vágyak titkos, a szív mélyén lakozó bűnökből erednek, amik az akarat előtt járnak, és minden gonoszság forrásai. A bujaság vagy a vágyak a bennünk levő vétkesség elsőszülöttei, romlott természetünk első csírái és megnyilvánulásai. Ez a gonoszságra való erős indulat, arra a gonoszságra, amit ellentétes az Isten szentséges akaratával és parancsolataival. Az ember lelke tevékeny és energikus lény, amely természetének megfelelően cselekszik. A bűneset előtt az ember lelke Istenhez törekedett, mint minden imádat legfőbb Tárgya és Célja felé, de amikor az ember elbukott, és elfordult Istentől, mint egyedüli Jótól és Örökségünktől, lelke a teremtett dolgok felé fordult. Ily módon, a bukott ember lelke, aki Istennek ellenállt, elvesztette lelki életét, és Isten áldásait, gonosz dolgokra törekszik. Határtalanul olyan dolgok iránt vágyakozik, amik a maguk módján nem rosszak, de gonosszá váltak, mert azok nem Istentől származtak, és nem az Ő dicsőségére történnek. A bujaság a lélek elhajlása, ami itt kívánságnak van nevezve.

                 A puritán Ezekiel Hopkins (akinek ebben a fejezetben sokat köszönhetünk, mint ahogyan az előző fejezetekben is) kimutatta, hogy a bujaságnak vagy bűnös kívánságnak négy rétege van. Az első réteg a gonosz gondolat árnyéka, a bűn megfoganása előtti csírája, ami még nem mutatkozott meg, nem adta jelét létezésének. Ez az, amiről a Szentírás úgy beszél, mint az emberi szív összes „gondolata és szándéka”. Ezek a gondolatok világosan „gonosznak” (1 Móz. 6: 5) vannak nevezve.  Ilyenek a mi romlott természetünk első bűnös szárnycsapásai is, amik kedvesek érzékszerveinknek. Figyelemmel kell őket követnünk, gyűlölnünk kell őket, és ellenük kell állnunk. Úgy jellemezhetnénk őket, mint egy veszedelmes tűz szikráit. Ahogyan csak elkezdenek fickándozni bennünk, beszennyezik lelkünket. Ahogyan a tükörre való lehelés homályos foltot hagy, úgy hagy nyomot lelkünkön a kívánság első lehelete, vagy gonosz gondolata.

                 A bujaság következő stádiumát akkor érjük el, mikor ezek a romlott testünkben levő gonosz gerjedelmek olyan értelem által támasztatnak alá, amiben valamilyen szinten megtalálható a kedélyesség vagy nagylelkűség. Amikor a bűn tárgya megjelenik gonosz szívünk előtt, elindul egy belső reakció, ami elégedetté teszi a szívet, és szimpátiát eredményez közte és a tárgy között. Mint ahogyan a normális emberi szimpátia esetén már az előtt is tetszik a tárgy, mielőtt megértené, hogy miért is tetszik ez neki, ugyanígy történik a bűnös reagálás esetén is, mert a tárgy már azelőtt megragadta figyelmét, mielőtt lehetősége lenne elgondolkodni azon, hogy az a tárgy miért is ragadja meg őt, hat rá annyira. Néha úgy tűnik, hogy első látásra egy bizonyos ember sokkal vonzóbb számunkra, mint egy egész sor más ember, habár ez az ember ugyanolyan ismeretlen lehet számunkra, mint a többiek. Ezért tehát a bűnös gondolat első villanása akkor történik, mikor van bennünk valami, ami által figyelmünk azelőtt szán több figyelmet ennek a tárgynak, mielőtt ideje lenne elgondolkodni azon, miért történik ez így. A kívánságok eme formájától vagy fokozatától sokkal nehezebb megszabadulni, mint az előzőtől.

                 Ha ezek a bűnös kívánságok általunk melengetve vannak, az ember gyakorlati megfontolásból egyetért a bűnnel. Ezek a megfontolások, amelyek meg vannak vakítva, és félre vannak vezetve a romlott emberi kívánságok által, végrehajtó hatalmat adnak a bűnnek. Az értelem minden átgondolt cselekmény ellenőre, hogy semmi se lépjen hatályba, ami nem ment keresztül ezen az ellenőrzésen. Az a nagy kérdés, hogy ez vagy az a bűn elkövetésre kerüljön-e, ezen a tárgyaláson dől el, mert lelkünk minden része ettől várja a megfelelő ítéletet, vagyis azt, hogy mi lesz érvényre emelve. Általában két tanú, az Isten Törvénye és az Isten helytartójaként ismert lelkiismeret, jön el és mutatja be bizonyítékait a bűnnel szemben az értelemnek vagy az ítélőképességnek. A Törvény megítél, míg a lelkiismeret idézi a törvényt. De aztán megérkeznek a kívánságok, és próbálják megvásárolni az ítélőképességet az örömök és az abból származó hasznok ígéretével, arra csábítva az értelmet, hogy a bűn mellett tegye le a voksát, és ne ítélje el, ne szankcionálja azt. Fordítsatok figyelmet arra, mennyire hasonló szituáció játszódik le Éva és a kígyó között azelőtt, mielőtt az asszony evett volna a tiltott gyümölcsből.

                 Miután valamilyen bűnös kívánság az értelem által meg el lett fogadtatva, az akarathoz kerül megerősítésre, rendeletre. Az értelem megerősítette, az akaratnak kell az végrehajtani; és akkor a szívben a bűn teljesen ki lesz fejlődve, és már semmi más nem kell neki, mint az, hogy látható formában is megmutassa magát. „Hanem mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Azután a kívánság megfoganván bűnt (láthatót) szül; a bűn teljességre jutva halált nemz” (Jak. 1: 14-15). Ilyen módon próbáltuk bemutatni, hogy mit is foglal magába a bujaság, vagy kívánság, valamint fokozatai: első szívünkben megjelenő csírái; benne való örömünk; értelmünk engedélyét és egyetértését; akaratunk döntését. A felsoroltakat mind tiltja a Tízparancsolat. Ha a bűn tovább fejlődik, akkor kilép ennek a parancsolatnak keretéből, és valamelyik más parancsolat hatálya alá kerül, amely jóval konkrétabban ítéli el ennek a bűnnek látható megnyilvánulását.

                 Az utolsó parancsolat ily módon világosan kifejezi tiltását minden bűn ellen, ami megjelenik az ember belső életében. Megláthatjuk benne a hatalmas Isten határtalan hatalmát, Akit imádhatunk. Ő kifejezi igényét, jogát a mi titkos kívánságainkra. Az Ő hatalma megragadja lelkünket, lelkiismeretünket, kötelességeket ró gondolatainkra és fantáziánkra, ami az emberi törvények nem tudnak megtenni. Hiábavaló dolog lenne olyan törvényeket hozni arra, amit nem tudnak észlelni, és ezért vágyaink és kívánságaink szabad a megítélésüktől, azokat az eseteket kivéve, mikor azok látható cselekedetekben fejeződnek ki. De habár elfedve maradnak az emberek tekintetei előtt, nem maradnak elfedve Isten vizsgálódó szemei és ítélete előtt, mivel Ő nem úgy lát, mint ahogyan az emberek, és nem úgy ítél, ahogyan az emberek ítélnek. Minden ember szívének titka látható és mezítelen az Ő szemei előtt; nem érkezik a kívánság lélegzetet sem venni lelkünkben, hogy Ő azt olyan tisztán ne látná, mint a délben teljes fényében pompázó napot.

                 Isten Törvénye, mint az Ő tudománya, lelkünk legrejtettebb titkait is eléri, szívünk minden csücskét megvizsgálja, megítélve azokat a hajlamokat, amelyet egyetlen emberi szem sem láthat meg, ha menedéket adunk neki, és helyeseljük azokat, úgy fog megítélni minket, mint bűnösöket, akik vétkük miatt méltók az örök halálra, függetlenül attól, hogy mennyire kedves, szeretetre méltó is külalakunk. Mennyire haszontalan dolog akkor az, hogy megpróbáljuk örömünket találni a Törvénynek való külső engedelmességnek! Mennyire kell igyekeznünk, hogy szívünket igaznak és tisztának próbáljuk bemutatni Isten előtt; akkor csak a farizeusokhoz leszünk hasonlatosak, akik az edényeket csak kívülről mosták meg, belsejük tele volt tisztátalan gondolatokkal. Milyen sokat vannak azok, akik azt feltételezik, hogy Isten Törvénye csak a külső dolgokra vonatkozik, és habár ők gonosz kívánságokat, és gonosz célokat melengetnek szívükben, ami külső bűn formájába tör elő, nem lesznek érte vád alá helyezve. De az Ítélet Napja megmutatja nekik, hogy minden másként történik. Milyen ritkán elmélkednek az emberek szívük vétkei felett! Milyen ritkán imádkoznak úgy: „Titkos bűnöktől óvj meg engem!” Ne csaljátok meg magatokat, Isten nem csúfoltatik meg, Őt nem lehet külsőségekkel megcsalni.

                 Figyeljétek meg itt Isten bölcsességét, hogy ezt a parancsolatot utolsónak tette meg, mivel ez a többi kilenc védőfala és sövénye. Minden látható bűnünk, kijelentésünk és cselekedetünk lelkünk belső szennyezettsége miatt növekszik. Minden bűnös cselekedet abból a türelmetlenségből származik, amelyet a tisztátalan kívánságok hoznak a világra. „Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok…” (Mt. 15: 19). Fordítsatok figyelmet arra, hogy Krisztus a „gonosz gondolatokat” az első helyre tette, mint vezérét ennek az alantas tömegnek! „Ne kívánd”. Nem ösztönözheted szívedet arra, nem törekedhetsz arra, hogy megszerezd azt, ami a másé. A ellenszegülők azt mondhatják: „Nem lehet feltartóztatni azokat a kívánságokat, amit arra késztetnek minket, hogy megszerezzük azt, amit szeretünk”. Nagyon helyes, mivel ebben megmutatkozik a romlott ember állapota, és szívének rettenetes romlottsága. Az, hogy ez a kívánság bűnös és megérett az ítéletre, csak ennek a parancsolatnak fényében látjuk meg. Az, aki becsületesen szemébe néz ennek a parancsolatnak, be kell látnia bűnösségét és tehetetlenségét, valamint azt, hogy erre a belátásra csak ez a parancsolat vezethet. Isten azért adta nekünk az Ő szent Törvényét, hogy megláthassuk állapotunk teljes kilátástalanságát, hogy Nélküle teljesen magunkra vagyunk hagyatva. Isten azért tette ezt, hogy Krisztushoz közelítsen minket, és az Ő hatalmas kegyelméhez. Mindezt azért tette, hogy a megtérő bűnösök higgyenek a Szerelmes Fiúban, Aki tökéletesen alá vetette magát a Törvénynek, és Aki az Atya örömének forrása volt!

Néhány szó a szülőkhöz

                 Talán a huszadik század „civilizációjának” az egyik legszomorúbb és legtragikusabb vonása az, hogy széles körben el van terjedve a gyerekek szülők iránt való engedetlensége gyerekkorban, és a tisztelet hiánya felnőtt korban. Ezek sajnos még a keresztyéneknek nevezett családokban is előfordulnak. Az utolsó harminc évben tett hosszabb utazásaim során ideiglenesen sok házban vendégeskedtem. Egyes házak kegyes légköre és szépsége emlékeimben szentek és kedves illatúak maradnak, de mások kellemetlenül nehezednek rám. Az elkényeztetett és önmagukat szerető gyerekek nemcsak maguk állandóan elégedetlenek, hanem azoknak is folyamatos kényelmetlenségeket okoznak, akik kapcsolatban vannak velük, annál inkább, mert magaviseletükkel gonoszságot okoznak a jövőben.

                 Az esetek elnyomó többségében a gyerekek sokkal kevésbé vádolhatók, mint szüleik. A szülők tiszteletének képtelensége, bárhol is tűnne ki az, legnagyobb mértékben abból fakad, hogy a szülők elvetik a Szentírás parancsolatait. Napjainkban az apa azt gondolja, hogy kötelessége kimerül abban, hogy gondoskodik gyerekei számára ételről és ruházatról, és néha erkölcscsőszként viselkedik. Gyakran az anya csak háziasszonyként viselkedik, saját gyerekeinek rabjává téve magát, ahelyett, hogy megtanítaná őket hasznossá tenni magukat. Akkor kötelességeinek egy része át lenne ruházva lányaira, hogy ne adjon nekik szabadságot a könnyelmű és széllel bélelt viselkedésre. Ennek következménye az lehet, hogy az a ház, amelynek tisztasága, szentsége és a benne uralkodó szeretet által a menny miniatürizált formájának kellene lennie a földön, „nappal a feltöltekezés helye, éjjel a megpihenés” helye lesz csak, ahogyan azt valaki kifejezte.

                 A szülők gyerekeik felé való kötelességeinek ecsetelése előtt meg kell jegyeznünk azt is, hogy nem nevelhetik helyesen gyerekeiket, ha azelőtt nem tanultak meg magukon uralkodni. Hogyan reménykedhetnek abban, hogy meg tudják zabolázni gyerekeik akaratosságát, és meg tudják akadályozni, hogy haragos természetük legyen, ha saját szüleik szabad folyást engednek indulataiknak? A szülők természete nagy hatással van az őket utánozó utódokra: „Ádám százharminc esztendőt élt, és fiat nemzett az ő képére és hasonlatosságára” (1 Móz. 5: 3). Először a szülőnek kell megaláznia magát Isten előtt, ha engedelmességet vár gyerekeitől. Ez az elv újra és újra ismétlődik az Írásokban: „Aki azért mást tanítasz, magadat nem tanítod-e?” (Róma 2: 21). A püspökről, vagyis a gyülekezet felülvigyázójáról azt van írva, hogy „Aki a maga házát jól igazgatja, gyermekeit engedelmességben tartja minden tisztességgel” (1 Tim. 3: 4-5). Ha a férfi vagy a nő nem tudják, hogyan uralják lelküket (Pl. 25: 28), hogyan lesznek képesek gyermekeik lelkéről gondoskodni?

                 Isten a szülőkre bízta a legfontosabb kötelességet, és egyben a legdrágább kiváltságot is. Nem hangzik túlzásnak, hogy kezükbe van téve a reménység és áldás, vagy ellenkezőleg, az az átok és az ítélet, ami a következő nemzedék számára van félretéve. Családjuk mind az Egyház, mind a társadalom bölcsője, azok virágzása a mai nap kemény munkájától függ. Oh, milyen sok imádság és óvatosság közepett kell betölteni kötelességünket! Nem kétséges, hogy egy nap Isten számon fogja kérni tőlünk gyerekeinket, mivel azok az Övéi, csak ránk voltak bízva, hogy gondoskodjunk róluk, és megvédjük őket. A ránk bízott feladat nem a könnyebbek közül való, különösen ezekben a vad időkben. Isten kegyelme azonban elég ennek a feladatnak elvégzéséhez is, mint ahogyan másokra is elég, ha őszintén és hittel Reá bízzuk magunkat. A Szentírás ellát minket megfelelő szabályokkal arra nézve, mire kell figyelnünk, ígéretét ezeknek a szabályoknak megtartásához köti, és rettenetes figyelmeztetések közepette emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy nem szabad könnyelműnek lennünk ezzel a kérdéssel kapcsolatban.

Tanítsátok gyerekeiteket!

                 Csak annyi helyünk van, hogy megemlékezzünk négy elvi kötelességünkről, ami a szülőknek van adva. Először, az a kötelességünk, hogy neveljük gyerekeinket. „És ezek az igék, amelyeket e mai napon parancsolok neked, legyenek a szívedben. És gyakoroljad ezekben a te fiadat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz” (5 Móz. 6: 6-7). Ez a küldetés sokkal fontosabb, hogy átengedjük azt másoknak; mert a szülőktől, nem a vasárnapi iskolai tanítótól, kéri Isten számon a gyerekeket. A tanítás nem lehet ritka, vagy kivételes alkalom, folyamatos figyelmet kell rá szentelni. Istennek dicsőséges jelleme, szent Törvényének parancsolatai, a bűn végtelen romlottsága, az Ő csodálatos ajándéka Fiában, Annak halála, mindazok része, akik megvetik Őt, és gúnyt űznek Belőle – állandóan gyerekeink szeme előtt kell lenni. Az, hogy „Ők még nagyon kicsik és fiatalok, hogy ezeket a dolgokat megismerjék”, a Sátán állításai, hogy visszatartson minket kötelességünk teljesítéséről.

                 „Ti is, atyák, ne ingereljétek gyerekeiteket, hanem neveljétek azokat az Úr tanítása és intése szerint” (Ef. 6: 4). Meg kell jegyeznünk, hogy ez különösen az „atyáknak” van címezve, és ennek két oka van:

1. azért, mert ők a család fejei, és a vezetés különösen nekik van megparancsolva;

2. azért, mert ők képesek ezeket a kötelességeket átadni feleségüknek.

                 Úgy kell tanítani gyerekeinket, hogy a Szentírást olvassuk, és hangsúlyt teszünk azokra a dolgokra, amik leginkább megfelelnek koruknak. A folyamatos lekciók kevésbé effektívek, mint a kérdés-felelet formájában folytatott eszmecsere. Ha a gyerekek tudják, hogy kérdések lesznek nekik feltéve azokból a dolgokból, amiket felolvasnak nekik, sokkal figyelmesebbek lesznek, a válaszok formálása megtanítja őket arra, hogy önállóan gondolkozzanak. Ez a módszer arra is jó, hogy az emlékezetünket tornáztassuk, mivel a konkrét kérdésekre adott válaszok konkrétabb meghatározásokat formálnak értelmünkben. Figyeljétek meg, Krisztus milyen gyakran adott fel kérdéseket tanítványainak!

Legyetek jó példaképek!

                 Másodszor, a helyes tanításnak jó példával kell párosulnia. Az a tanítás, amit csak szánkkal vallunk, csak a fülekig jutnak el. A gyerekek különösen hamar veszik észre az ellentmondásokat, megvetik a képmutatást. Különösen ebben a helyzetben kell a szülőknek Isten felé fordítaniuk tekintetüket, naponként azt az áldást kérve Tőle, amely számukra annyira nélkülözhetetlen, és amelyet csak Ő biztosítani. Figyelmeseknek kell lennetek, hogy ne mondjatok, vagy ne tegyetek gyerekeitek előtt olyat, ami értelmüket foglyul ejtené, ami helytelen következtetések levonására, és rossz irányba vezetné őket! Mennyire fontos dolog az, hogy állandóan a strázsán álljunk, hogy mindent visszaverjünk, ami tisztátalanná vagy megvetővé tenne benneteket gyerekeitek szemében, akiknek tisztelniük és követniük kell benneteket! A szülőnek nemcsak az igazság útjaira kell tanítania gyerekeit, hanem gyerekei előtt járnia is kell azokon az utakon, gyakorlatotokkal és viselkedésekkel kell megmutatnotok azt, mennyire kellemes és hasznos Isten törvénye alatt lenni.

                 A keresztyén otthonban legnagyobb célnak a családi kegyességnek kell lenni, mindenben Isten útmutatásainak kell engedelmeskedni. Minden más dolgot ennek a célnak kell alávetni. A család kegyessége miatt családi kérdésekben sem a férj, sem a feleség nem ruházhatja át felelősségét teljesen a másikra. Az anyának minden kétséget kizáróan, mindenben támogatnia kell a család fejét, mivel a gyerekek sokkal jobban örülnek az anyával való közösségnek. Ha az apák hajlamosak a szigorúságra és a hirtelenségre, akkor az anyák hajlamosak arra, hogy engedékenyebbek és elnézőbbek legyenek, ezért oda kell figyelniük mindenre, ami meggyengítené férjük tekintélyét a családban. Ha férj valamit megtiltott, akkor a feleség nem engedheti meg azt. Megrendítő, hogy az Ef. 6: 4-et megelőzi az a felhívás, hogy „teljesedjetek be Szent Lélekkel” (5: 18), és a Kol. 3: 21-ben való hasonló felhívást megelőzi az a felhívás, hogy „Krisztusnak beszéde lakozzon bennetek gazdagon” (16. v.). Ez azt mutatja, hogy a szülők nem tudják teljesíteni kötelességüket, ha nincsenek betelve a Szent Lélekkel, és Isten Igéjével.

Neveljétek gyerekeiteket!

                 Harmadszor, a tanítást és a példamutatást neveléssel és intéssel kell megerősíteni. Ez azt jelenti, hogy a hatalom gyakorlásakor elsősorban a Törvény hatalmának gyakorlását kell értenünk. Ezt mondta Isten a „hívők atyjáról”, hogy „Mert tudom róla, hogy megparancsolja az ő fiainak és az ő háza népének ő utána, hogy megőrizzék az Úrnak útját, igazságot és törvényt tegyen, hogy beteljesítse az Úr Ábrahámon, amit szólott felőle” (1 Móz 18: 19). Gondoljátok meg jól ezt, keresztyén apák! Ábrahám többet tett annál, mint tanácsot adott; ő a törvény alatt élt, és rend uralkodott házában. Azok a szabályok, amiket alkalmazott, az volt a célja, hogy „Isten útját” megőrizzék, ami tetszett az Ő szemeinek. A patriarcha azért tette mindezt, hogy Isten áldása megnyugodjon családján. Egyetlen család sem lehet helyesen nevelve, ha nincsen családi törvénye, amely ösztönözne és fegyelmezne minket. Különösen fontos ez kora gyerekkorban, amikor az ember jelleme még nem formál alakot, és amikor az erkölcsi motívumokat nem értékelik, vagy nincsenek felismerve.

                 A szabályoknak egyszerűeknek, világosaknak, érthetőknek és megingathatatlanoknak kell lenniük, ahogyan a Tízparancsolat is, néhány nagy erkölcsi szabály a sok apró korlátozással szemben. Az egyik szükségtelen ingerlés formája az, hogy a gyerekeket ezerféle üres korlátozásnak és pillanatnyi szabályocskának vessük alá, nyomorítjuk őket, amely szabályok nem időt állók, és inkábba szülők szeszélyes jelleméről tesznek bizonyságot, mintsem azok bölcsességéről. Életbevágóan fontos a gyerekek jövőbeli áldott állapota miatt, hogy megtanulják az engedelmességet a törvénynek már kicsi koruktól fogva. A neveletlen gyerek törvény nem tisztelő felnőtté válik. Börtöneink tömve vannak olyanokkal, akiknek gyerekkorukban meg volt engedve, hogy saját fejük után menjenek. A gyerek legkisebb engedetlenségét sem szabad elnézni a család fejeinek irányába, hanem megfelelő módon meg kell büntetni őt, mivel elnézzük, vagy türelmet gyakorolunk irányában, akkor más dologban is ezt fogja elvárni. Utána az engedetlenség egyre gyakoribb lesz, amíg a szülő ezt szigorúan meg nem torolja. A Szentírás tanítása ebben kristálytiszta. „Gyermek elméjéhez köttetett a bolondság; de a fenyítés vesszeje messze elűzi azt tőle” (Pl. 22: 15; vö. 23: 13-14). Ezért Isten azt mondta: „Aki megtartóztatja vesszejét, gyűlöli az ő fiát; aki szereti azt, megkeresi őt fenyítékkel” (Pl. 13: 24). „Fenyítsd meg a te fiadat, mert még van remény felőle, de annyira, hogy őt megöld, ne vigyen haragod” (Pl. 19: 18). Ebben ne akadályozzon meg minket valamilyen hamis, ostoba kedvezni akarás. Isten természetesen sokkal mélyebb atyai szeretettel szereti gyermekeit, mint mi sajátunkat, mégis azt mondja, hogy „Akiket én szeretetek, megfeddem és megfenyítem” (Jel. 3: 19; vö. Zsid. 12: 6). „Vessző és a dorgálás bölcsességet ad; de a szabadjára hagyott gyermek megszégyeníti az ő anyját” (Pl. 29: 15). Ezt a szigort fiatal korban kell alkalmazni, az előtt, mielőtt a kor és csökönyösség sokkal érzéketlenebbé teszik a gyerekeket a büntetéstől való félelem és az általa okozott fájdalom iránt. Féltsétek őt a dorgálástól, és elrontjátok gyereketeket; ne alkalmazzátok velük szemben, akkor jelképesen saját hátatokat veritek.

                 Felesleges mondanunk, hogy a Szentírás fentebb említett igehelyei semmiképpen nem arról szólnak, hogy családi életünket a terror helyévé kell tennünk. Úgy is lehet vezetni és megbüntetni a gyerekeket, hogy ne veszítsék el szüleik iránt való tiszteletüket és szeretetüket. Óvakodjatok attól, hogy természetüket ne ingereljétek különböző értelmetlen követelésekkel, vagy ne provokáljatok haragot, és azt ne használjátok saját dühötök levezetésére. A szülőnek nem azért kell megbüntetniük gyerekeiket, mert haragszanak rájuk, hanem azért, mert ezt rendelte el Isten gyerekeinek érdekében. Jegyezzétek meg, hogy jó dolog, ha gyerekeitek okosak, de még jobb, ha engedelmesek.

                 Fordítsatok nagy figyelmet arra a környezetre, milyen környezet veszik körül gyerekeiteket, és mi formálja őket tudat alatt. Tegyétek otthonaitokat kellemessé, de ne testi és világi dolgok által, hanem fennkölt gondolatokkal. Oltsátok beléjük az önzetlenség, nagylelkűség, és örömteli kapcsolat által. Ne engedjétek gyerekeiknek azt, hogy indulatos gyerekekkel barátkozzanak. Figyelmesen vizsgáljátok meg, házatoknak küszöbét milyen könyvek és folyóiratok lépik át, milyen vendégeket hoznak asztalotokhoz, és azt a környezetet, ami hatással van gyermekeitekre. A szülők sokszor nagylelkűen engedik meg, hogy olyan felnőttekkel legyen kapcsolatuk, akik megtörik a szülői tekintélyt, megvetik a szülői ideálokat, a ledérség és a törvénytelenség magvait szórják szét még azelőtt, mielőtt ezt a szülők képesek lennének felfedezni. Sose engedjétek meg gyerekeiteknek, hogy idegen emberek között töltsék az éjszakát. Neveljétek gyerekeiteket úgy, hogy leányaitok nemzedékük hasznos és megfelelő képességű képviselői lehessenek, fiaitok munkaszeretők és önállóak legyenek.

Imádkozzatok gyerekeitekért!

                 Negyedszer, az az utolsó és egyben legfontosabb kötelességünk, ami érinti gyerekeitek mind testi, mind lelki állapotát, hogy buzgón imádkozzunk Istenhez értük, mivel ennek hiányában minden más dolog eredménytelen lesz. Minden eszköz eredménytelen, ha Isten nem áldja azt meg. Állhatatosan kell ostromolnunk a Dicsőség Trónusát, hogy gyerekeitekért tett törekvésetek kedves legyen Istennek, és eredményt hozzon. Alázatosan engedelmeskednünk kell az Ő szuverén akaratának, meghajtva térdünket az Ő eleve elrendelő akarata előtt. Másik oldalról, az a hit kiváltsága, hogy Isten ígéreteiben bízzunk, és emlékezzünk arra, hogy sok mindent elér az igaz ember buzgó imádsága. Az igaz Jóbról gyermekeivel kapcsolatban az van írva, hogy „Jó reggel felserkent, és égőáldozattal áldozik mindnyájuk száma szerint” (Jób 1: 5). Házunkat imádságos légkörnek kell megtölteni, és akik ezt megosztják egymással, ezt kell belélegzeniük.

Tartalomjegyzék

A Kiadó előszava

Bevezetés

Első parancsolat

Második parancsolat

Harmadik parancsolat

Negyedik parancsolat

Ötödik parancsolat

Hatodik parancsolat

Hetedik parancsolat

Nyolcadik parancsolat

Kilencedik parancsolat

Tizedik parancsolat

Néhány szó a szülőkhöz