A zene Kálvinnál és a kálvinizmusban
Köszönöm a Kálvin számtalan ellenfelének, hogy annyira időszerűvé tették a kálvinizmust. Köszönöm, hogy a mi reformátorunk iránt ekkora érdeklődést támasztottak, amely már közel jár a népszerűséghez. Századok óta nem tapasztaltunk effélét.
Egyúttal igen örülök annak, hogy valami titokzatos "praestabilita harmonia" * következtében, ellenkező irányú és mégis azonos természetű elmélkedések útján, ők, a támadók s én, a védelmező egyaránt a Kálvin intellektualizmusára igyekszünk terelni az érdeklődést. A kitűnő és kevésbé kitűnő kritikusok azt gondolták, hogy mivel általában ezt tartják a kálvinizmus leggyöngébb oldalának, innen kiindulva lehet a legkönnyebben támadni az egész rendszert. És ép így elmélkedtem én is: mivel általában ezt tartják a kálvinizmus leggyöngébb oldalának, ennélfogva, ha nekem sikerül kimutatnom, hogy igenis, még erről az oldalról is kielégítőleg elbírja a támadásokat, akkor nyilvánvaló, hogy épen innen kiindulva lehet a legkönnyebben védelmezni az egész rendszert. Buzgón törekszem arra, hogy érdekes legyek; de még buzgóbban törekszem a meggyőzésre. A történelemben pedig igazán meggyőző bizonyíték csak az, ami kézzelfoghatóan hiteles. Én ilyenekkel fogok szolgálni. Lehet, hogy e bizonyítékok olykor túlságosan nagyszámúaknak, sőt kissé fárasztóknak is fognak feltűnni. Ezért előre is elnézést kérek. Úgy
* "Előre megállapított összhang." (Leibniz filozófiái elve). – Fordító.
13
gondolkoztam ugyanis, hogy egy ilyen, elsőrendűen protestáns vonatkozású kérdésben protestáns módszerrel kell eljárnom: ez a módszer pedig abban áll, hogy az olvasóknak meg kell adni annak a lehetőségét, hogy ők maguk dönthessenek a tévedés ellen, az igazság javára.
Hadd mutassam be mindenekelőtt néhány jellegzetes példában, hogyan szokott reformátorunk ellen fölhangzani a művészetellenes intellektualizmus általános vádja.
Az egyik kétségtelenül legilletékesebb műbíránk, Müntz, (1) az Institut tiszteletreméltó tagja a Revue des Revues-ben megjelent cikkei során, Luther számára külön és kedvező helyet állapítván meg e téren, kritikájának teljes erejével támad "a gőgös és kegyetlen Kálvin" ellen, aki szerinte "a legfanatikusabb volt a reformáció vezérei között" és "a legirgalmatlanabb képfaló"; aki "a szívet és a lelket egy csapásra szántotta ki." "Hol és mikor figyelhetd meg – kérdi Müntz – az Institutio szerzője részéről csak a legcsekélyebb érdeklődés is a művészet akármely ága iránt?"
Tudni kell, hogy Müntz protestáns ember, ha nem is lelkipásztor. Akadt azonban protestáns lelkipásztor is, Douen * úr, aki ilyeneket írt:
"A genfi pápa, a száraz és merev szellemű, késhegyig logikus és intellektualista Kálvin híjával van annak az érzelmi melegségnek, amely előttünk annyira kedvessé teszi Luthert. .... Teológiája, amelyből hiányzik a szív... ellensége minden örömnek és minden szórakozásnak, még a művészeteknek és a zenének is... Kálvin az antiliberális, a művészetellenes, az emberiségellenes és a keresztyénellenes tekintélyi dogmatizmusnak a típusa."
Ha így beszél egy protestáns világi tudós és egy protestáns pap, akkor az már egyáltalán nem lephet meg bennünket, amit a szabadgondolkodó Voltaire mond Genfről:
* O. Douent, a Clément Marot et le psautier huguenot c. egyébként nagyértékű munka (1878. I–II.) szerzőjét érti. – Fordító
14
Nemes, gazdag, nyers, alattomos e város:
Számító népe nem nevet ám sohasem‚
Kedvtöltés helyett Genf zsoltárt mond kegyesen
Jó Dávid módjára ősi zsolozsmákat zeng,
Azt hivén, hogy rossz verse megnyerheti Istent.
Mord, rideg papolók faja véste be itt,
Minden homlokra szomorúság mély jegyeit.Azon pedig lehetőleg még kevésbé fogunk csodálkozni, amikor Maimbourg (2) pátertől halljuk ugyanezeket: "A kálvinizmus a vallásnak csak csontváza. ... nincs benne sem kenet, sem élet... Kálvin egy teljesen kiszáradt vallást gyártott, a saját lelki alkatának tökéletesen megfelelőt."
Jezsuiták, voltairiánusok, protestánsok, még protestáns papok is megegyeznek tehát ebben a véleményben. Több is ez már őelőttük, mint puszta vélemény – valóságos sarkigazság.
Nos hát, sarkigazság-e, vagy legenda? Hogy ezt eldönthessük, lássuk előbb, hogyan gondolkozott Kálvin a művészetről általában és a zenéről különösen – azután pedig, hogy mit tett Kálvin a zenéért.
I.
Hogyan gondolkozott Kálvin a művészetről? Még ha csakugyan sehogyan sem gondolkozott volna, a művészeti érdeklődés e hiányának akkor is megvolnának nála legalább a mentségei.
Ilyen mentség volna először is az akkori idők nyomorúsága. – A kálvinizmus homlokán szomorú, nehéz árnyak ülnek, és arca sápadt. Sokszor az egész lényét bele kell adnia egyetlenegy, kimondhatatlan energiáról beszélő erőfeszítésbe. Sőt gyászruhát is kell viselnie. Valóban, a kálvinizmus nem annak a jámbor asszonynak a vallása, aki, – mint a vidám Villon (3) édesanyja – letérdelve az arannyal ékes, színpompás kápolna boltozata alatt és káprázatos üvegfestményei között, békés tudatlanságban küldi fohá-
15
szait "a magasságos istennőhöz." Hanem a kálvinizmus annak a jámbor asszonynak a vallása, aki – mint Le Clerc lelkipásztornak az édesanyja – ott van, mikor a fiát kínozzák, és amikor annak a nyelvét tüzes vassal szúrják át, így kiált föl bibliai hitének elragadtatásában: Éljen Jézus és az ő bizonyságtevői! A kálvinizmus mártírvallás. És ezekből a kálvinistákból, akiknek, két vérfürdő között nem lehetett másutt összegyűlniök, mint csak az erdőben s a pusztaságban – ezektől kérdik, miért nem ékesítették föl a szentélyeiket szobrokkal és képekkel, miért nem emeltek román vagy gót stílusú székesegyházakat? Igazán joggal felelhetem Kuyperrel (4)‚ a nagy holland kálvinistával, Goudimelnek, (5) a Szent Bertalan-éj következtében Lyonban elszenvedett halálára célozva: "Felrójátok az erdőnek, hogy hallgatag! Hát miért öltétek ki belőle a csalogányt?"
De van azután egy egészen más természetű másik mentség is. Azt a visszahatást értem ezen, melyre szükség volt nemcsak az egyházi festészet és szobrászat visszaélései miatt, hanem az egyházi zene kevésbé ismeretes, de talán még botrányosabb visszaéléseivel szemben is.
Lássunk példákat.
Amíg a templomi énekesek egy része a Sanctusra vagy az Incarnatusra zendített rá, a többiek, a hívők tömegétől kísérve, ily kezdetű szövegeket énekeltek: Robin m'aime (Robin a szeretőm); Trop m'a amour assaillie (Szerelemnek rabja lettem). Maga a vatikáni karnagy emlegette a pápának a "Margot a kertben" kezdetű "Magnificat"-ot és az "Ó szép Venus" misét!
Egyébként magának a tridenti zsinatnak a végzései is elég világosan megállapítják ezeket az eltévelyedéseket és megkísérelik azok helyrehozását is, ámde – amint azt e nagy zsinat legjobb indulatú történetírói is kénytelenek elismerni – sikertelenül. Még Palestrina (6) is tehetetlen volt ennek a (maguktól a zsinati atyáktól így nevezett) "tisztátalan és feslett zenének" a kiszorítására. De lehetett-é ez másképen,
16
mikor maguk a pápák, a tulajdon kápolnájuk számára, később is annak a bűnös módszernek a segítségével szerezték be a szép énekhangokat, amelyet itt megnevezni nem akarok? [kisfiúk kiherélésével]
Hogy az egyházi éneklés e furcsaságai a katolicizmusban tényleg tovább is fennmaradtak, annak igen sokatmondó bizonyítékai az a Recueil de Cantiques spirituels (Szenténekek gyűjteménye), amelyre a király térítő papjai tanítgatták az alais-i egyházmegye "megtérített" hugenottáit, 1735-ben, tehát két századdal a reformáció után. Ez a könyvecske hangjegyekkel nincs ellátva, hanem ehelyett, betűről-betűre, ott olvashatók a következő utalások: V., VI., VII. ének – a Pater, az Ave Maria, a Credo – a "Birenne, én szerelmem" nótájára. – XI. ének – a Jézus Krisztus kínszenvedéséről – a "spanyol bohóságok" nótájára. XII. ének – a szent Szűz tiszteletére – a "Poharat elő, Philiském!" nótájára. – XVIII. ének – a Paradicsomról – az "Édes-kedves Gabriellám" nótájára. – XLV. ének – egy megtért bűnös érzelmeiről – a "Fel, fel, szerelemre" nótájára. – LI. ének – egy oly szívnek érzelmeiről, aki csak Istenben találja vígasságát – a "Nagygége azt mondá Gergő barátjának" nótájára.
Vagy nem éppen a XIV. Lajos aranykorában, 1670-ben szerzette Colletet azokra a – mint maga megvallotta – "sokszor szemérmetlen nótákra" az efféle karácsonyi énekeket:
Il n'estoit petit ni grand
Qui'ni apporta son présent,
Et no, no, no, no
Et ne frit, frit, frit,
Et n'offrit sans cesse
Toute sa richesseMagyarul talán a következőképpen lehetne visszaadni e bohóságot:
17
És kicsi, nagy egyképen,
Ajándékot hord szépen,
És lá-lá-lá-lá
És ha-tra-tra-tra
Ha lát ragyogni fényt,
Kincsét hozá eléd.E karácsonyi énekeket két századon át újra meg újra kiadták, még 1874-ben is.
Valóban, ha Kálvin ugyanúgy gondolkozott volna, mint a tridenti zsinatnak számos és pedig éppen nem a legkorlátoltabbak közé tartozó tagja; ha ő is azon a véleményen lett volna, amin azok: hogy az Ilyen visszaélések kiirtására csak egyetlenegy eszköz lehetséges: száműzni az egyházból magát a modern zenét – volna-e joguk éppen és mindenekfölött a katolikusoknak emiatt gáncsolni őt?
Én azonban ezeket a lehetséges mentségeket csak azért hoztam föl, hogy jobban meg tudjam világítani Kálvinnak azt az érdemét, hogy ezeket a mentségeket – fölöslegesekké tette.
Mert Kálvinnak az Institutiójában és a kommentárjaiban egy igazán nagyon eredeti és nagyon szép művészetelmélettel találkozunk. Ez az elmélet így szól: a művészet Isten egyetemes kegyelmének (gratia generalis) ajándéka az ember számára.
Mi ez az egyetemes kegyelem?
A különleges kegyelemről (gratia particularis; az, amelyik a predestinációban tetőződik) annyi sok szó esett már, hogy végül maguk a teológusok is megfeledkeztek az egyetemes kegyelemről – pedig ennek sem a valósága, sem a fontossága nem csekélyebb, mint amazé. Hiszen ennek az egyetemes kegyelemnek a műve az, hogy Isten "kiönti az Ő lelkének drága ajándékait az egész emberi nemzetségre" * és még "a pogányokra is reávetíti világosságának néhány
* Opera Calvini (a Corpus Reformatorumban XXIII. 99., 100. 11. Commentarius in Genesin IV. rész, 20. skk. versek.
18
sugarát." Még a legátkozottabbak, a Kain fiai sincsenek megfosztva ettől az egyetemes kegyelemtől. Ellenkezőleg, ez mindeneknek egyaránt részükbe juttat "bizonyos kegyelmi ajándékokat", amelyek "igen nagyrabecsülendők," részükbe juttatja "Isten jóvoltának nyilvánvaló bizonyságait", sőt még "az igazságnak ama csodálatos fényét is," * amelynek ragyogása "bámulatba ejt bennünket". Röviden: ezen, a különleges kegyelemtől megkülönböztetett egyetemes kegyelem az alapja a polgári társadalomnak, – amelyet megint és éppen ennélfogva, meg kell különböztetni a vallási társadalomtól – a polgári társadalomnak s benne a tudománynak és az iparnak, a bölcseletnek és a politikának.
Mármost teológusok és történészek valósággal összeesküdtek arra, hogy a kálvinizmusból ezt az egyetemes kegyelmet egész egyszerűen kioperálják. És így aztán nincs is csodálkozni való azon, hogy két-három ilyen operáció után a közvélemény szeme előtt csak egy visszataszító és hátborzongató csonka törzs maradt. Csakhogy ez már nem a kálvinizmus többé.
Pedig éppen ennek az egyetemes kegyelemnek az adományai között ott vannak az "artes" ** is, amelyeket "Isten csepegtetett belé az elménkbe" s amelyek "Istennek jóságát szemléltetik velünk". "Isten azoknak az egyedüli szerzőjük és uruk". *** "Valamennyi az Istentől ered s ennélfogva isteni találmányoknak kell tartanunk." ****
Ezellen, igaz, felhozzák azt, hogy Kálvin az artes szón nem ért egyebet, mint egyfelől az "artes liberales"-t, (7) másfelől az ún. "mesterségeket". – De ez az ellenvetés nem
* Opera Calvini III. 315, 316. o. Institutio II. kv. II. fej, 15. §.
** Az art szó a latinban mesterséget és művészetet egyaránt jelent; ez a kettős értelme, bár az utóbbinak előtérbe nyomulásával, megmaradt a franciában is, (Fordító jegyzete.)
*** Op. Calv. XXXVI. 483. o. Commentarii in Isaiam prophetam XXVIII. rész, 29. v.
**** Op. Calv. XXV. 58. o. Comm. in quinque libros Mosis. Exodus XXXI. r. 2. v.19
alapos. Kálvin az "artes" köréből nem zárja ki a tulajdonképpeni művészeteket sem, vagyis azokat, amelyek nem pusztán a "közhasznot" vagy a "kényelmet" mozdítják elő, hanem egyszerűen gyönyörködtetésre szolgálnak. Íme az ő félre nem érthetően fogalmazott nyilatkozata: "Ámbár a hárfának és más hangszereknek föltalálása inkább csak élvezetre és gyönyörűségre szolgál, mintsem szükséget tölt be, mégis egyáltalán nem kell fölöslegesnek tekinteni s még kevésbé méltányos dolog kárhoztatni." *
Tehát jól értsük meg: Kálvin nem kárhoztatja sem az élvezetet, sem a gyönyörűséget; sőt kijelenti, hogy az élvezet és a gyönyörűség nem fölösleges dolgok. Mindössze csak azt az élvezetet kárhoztatja, "amelyik nem fér meg az Isten félelmével és az emberi társaság közönséges [közös] hasznával". De hiszen ma nincsen szociálisan gondolkozó keresztyén ember, aki ne helyeselné az ilyen megszorítást. Ezen kívül pedig – Kálvin szerint – jogosult minden egyéb művészi élvezet.
Szólván a művészetről általában, térjünk át egyenesen a zenére. Lássuk a Zsoltároskönyv híres előszavát.
"Valójában tapasztalásból tudjuk, (tehát tapasztalásból és nem elméletileg)‚ * hogy az éneknek nagy ereje és hatalma van arra, hogy megindítsa és lángra gyújtsa az emberi szívet, avégből, hogy az még szenvedélyesebb buzgósággal lobogjon Isten dicsőítésében és segítségül hívásában... Ama dolgok között, amelyek alkalmasak arra, hogy fölüdítsék és gyönyörködtessék az embert (tehát ismét a művészi gyönyörködtetés szempontja!), a zene vagy a legelső, vagy pedig a legelsők egyike; és úgy kell fölfognunk a dolgot, hogy a zene Istennek ajándéka, amelynek éppen ez a rendeltetése... Aligha van még a világon valami, ami jobban meg tudná fordítani vagy ide-oda hajlítani az emberek lel-
* Op. Calv. XXIII. 100. o. Comm. in Genesin IV. 20. skk.
** A jelen bekezdés zárójelek közé foglalt szavai a Szerző megjegyzései. Fordító jegyzete.
20
kületét... Tény, mert tapasztaljuk (ismét tény és tapasztalás!), hogy a zenének valami titkos és szinte hihetetlen ereje van arra, hogy megindítsa a szíveket. (megint a szív!) Minden gonosz beszéd sokkal jobban beléhatol a szívbe, hogyha dallam hordozza... elannyira, hogy miként a bort tölcsérrel töltik a hordóba, épp úgy a méreg és romlás a dallamon keresztül csepeg be a szívnek mélyébe." *
A szív tehát és megint csak a szív! És az Institutio dogmatikus lapjain is ott van, sőt azt kell mondanunk: ott ver a szív, egyre feltűnőbb gyakorisággal. A beszéd és az ének – úgymond – azon egy föltétel alatt jók, "hogyha megfelelnek a szív érzelmeinek", "hogyha a szívnek mélyéről, annak érzelmeiből fakadnak". És ez esetben "az ének jó eszköz a szívek fölindítására és lángralobbantására". ** Viszont: "a nyelv szív nélkül egyáltalában nem kedves az Isten előtt".
Hogyan beszélhetett tehát Douen úr egy olyan teológiáról, melyből hiányzik a szív? – Hogyan kérdezhette Müntz: "Hol és mikor figyelhető meg az Institutio részéről csak a legcsekélyebb érdeklődés is a művészet akármely ága iránt? " – És hogyan következtethetett Brunetière (8) így: "A művészettől való iszonyodás az egyik lényeges, jellegzetes és maradandó vonása a reformáció szellemének általában, és a kálvini reformációnak különösen"?
Nem tudom.
II.
És már most, mit tett Kálvin a művészetért?
Megcsinálta a zsoltároskönyvet.
Kálvin előtt a francia reformációnak nem volt egy-
* Op. Calv. VI. 170. o. La forme des prières et des chants ecclésiastiques, Epitre au lecteur.
** Op. Calv. IV. 418-421. o. Institutio III. kv. XX. fej. 31., 32., 33. §
21
házi éneke. – A zsoltároskönyv gondolata 1537-ből ered, abból az emlékiratból, amelyet Kálvin Farellel együtt a genfi tanácshoz nyújtott be. Ebben megállapítván, hogy a hívők imádságai "oly fagyosak, hogy az valóságos szégyenünkké és orcánk pirulásává válhatik", azt kérte, hogy énekeljék a Zsoltárokat, "hogy mindenek szíve felinduljon és megbuzduljon".
A számkivetés és a zavarok megbénították a reformátorok tevékenységét. De Kálvin még alighogy megtelepedett Strassburgban, máris hozzáfogott terve kiviteléhez. Szeptemberben (1538.) érkezett meg és már decemberben jelenti egy barátjának, hogy nyomdába készül adni a zsoltároskönyvet.
Hol vette a szövegeket?
Hát maga adta rá a fejét a poétaságra és amellett, néhány többé-kevésbé pontos kéziratban megtalálván Marot Kelemennek (9) 12 zsoltárfordítását, azokat is fölhasználta.
És hol vette a zenét?
Mindjárt kezdetben megragadták bizonyos strassburgi dallamok, amelyeket "a célra megfelelőbbeknek" talált s így ezeket is hasonlóképen fölhasználta. Így jött létre az első zsoltároskönyv, az 1539-es, amelynek egyetlen ismeretes példánya a müncheni (királyi) könyvtárban van.
Ami a későbbi szövegeket illeti, Kálvin, a megjelenésük rendjén, elfogadta a Marot zsoltárait, akit ő a vád szerint még Ferrarában "átkálvinizált". A Marot munkáját aztán befejezte Béza Theodor és Kálvin épp oly türelmetlen lévén 1551-ben, mint 13 évvel azelőtt, 1538-ban, egyenként küldette meg magának barátai fordításait, amint meghagyta, "a legelső postával". *
És végül a későbbi dallamok?
Itt felüti a fejét az a legenda, amely még a legtudo-
* Op. Calv. XIV. 28. o.
22
mányosabb protestáns munkákban is otthont talált. A legenda szerint Bourgeois-nak, (10) a zeneszerzőnek el kellett menekülnie Párizsba (nem igaz, hiszen Lyonba húzódott el), hogy elkerülhesse a Kálvin zaklatásait (nem igaz; Genfet azért hagyta ott, mert a tanács nem volt hajlandó fölemelni elégtelen fizetését); Kálvin tudniillik – szintén a legenda szerint – amiatt lett volna Bourgeois-ra dühös, mert ez négy szólamra tette a zsoltárokat (ez sem igaz, hiszen kevéssel azután maga Kálvin kért a tanácstól engedélyt Bourgeois számára, egy új művének a kiadására). Különben, hogy e legendával leszámoljak s Kálvin és Bourgeois viszonyát megvilágítsam, arra nekem elég egy szó – egyetlen kicsi szó, amelyet ott találtam a genfi levéltárnak régi, sárgult, poros, nehezen olvasható és sokszor mégis oly eleven és oly ékesen szóló irataiban.
Bourgeois összeütközésbe került a nemes tanáccsal, amely – egyébként igazságtalanul – megharagudott rá, és börtönre ítélte. A jegyzőkönyv följegyzi az ítéletet, és ugyanez a jegyzőkönyv ugyanerről az ülésről fél lappal alább, egy új bekezdést nyitva, így szól: "Ennekutána pedig bejöve Kálvin mester". Nos hát, mit jelent ez az "ennekutána"? Miközben a tanács a maga különös határozatát hozzá, valaki – bizonyára valamelyik tanácsbeli, aki barátja lévén Kálvinnak, ismerte ennek jóindulatát Bourgeois iránt – kimegy a teremből és a Káptalanszerre (11) siet. Egy-két szóval előadja a helyzetet. Erre Kálvin, aki éppen levelet vagy kommentárt diktál, megáll a mondat kellős közepén: emlékezőtehetsége úgyis biztosan felveszi majd a fonalat és befejezi a mondatot néhány óra múlva. Sebtiben‚ nyakába, kanyarítja prémes felöltőjét, kapja a barettjét s néhány másodperc alatt a városházán terem. Bejelenteti magát a tanácsnak, s egy-kettőre már benn is van a teremben; "Ennekutána pedig bejöve Kálvin mester". És már nagyban magyarázza is, hogy Bourgeois nem hibás. – Ámde még az ő közbelépése is csak félig-meddig tudta kiengesz-
23
telni a tanácsot. Bourgeois 24 óráig fogva maradt, és amikor szabadlábra helyezték, a tanács "kegyesen megintette" miatta – magát Kálvint is.
Érthető ebből, miért hagyta ott Bourgeois Genfet a Kálvin minden pártfogása mellett is. – De ekkor már – 1562-ben, a vassy-i vérfürdő (12) esztendejében – készen volt a teljes zsoltáros.
És ezen a ponton megjelenik képzeletemben az az első, vékony, 1539-es kötet, amely ott búslakodik elszigetelten, számkivetetten abban a bajor könyvtárban – és elfog valami kimondhatatlan tisztelet. Gondolok a kis mustármagra, mely óriási fává fejlődik ki, fává, amelynek egyre izmosodó ágaira mind a négy égtáj felől rászállanak a madarak –fészkelni és énekelni. Gondolok Ábrahám pátriárkára, a magányosra törődött vénre, ki minden emberi számítás ellenére törzsatyja lesz egy egész népnek, mely éppúgy nem számláltathatott meg, miként az égnek csillagai. Valóban csodás tenyészet, bámulatos szaporodás! Az 1539-es zsoltároskönyvből lassanként kifejlődik az 1562-es. Ugyanabban az egy esztendőben 25 kiadást ér. Négy év alatt 62 kiadás követi egymást. A könyvészek 1400 kiadásáról tudnak, s a fordítások épp oly csodálatosan sokasodnak, mint a kiadások. A kálvinista zsoltárost lefordítják angolra, hollandra, dánra, lengyelre, csehre, (magyarra), fel-romanche-ra, ladinra, olaszra, spanyolra, portugálra, gascogne-i és béarni nyelvjárásra, malájira, tamilra, szeszutóra, latinra, zsidóra, szlavónra, zendre. Nem egészen két század alatt csak egyedül Németalföldön több mint 30 kiadást ér, és Németország, a csodaszép korál hazája, féltékeny lesz a zsoltárosra, amelyet ő "a kálvinizmus szirénájának" nevez el, és – versenyre kél Hollandiával annak kiadásában.
Igen, a kálvinizmus szirénája. Ilyennek tartják az ellenségek, az olyan rendszeres gyalázói, mint pl. Florimond de Raemond, (13) aki szerint "semmi annyira (mint a zsoltárkönyv) meg nem könnyíté ez új vallások újdonságainak be-
24
férkőzését! ... Ezeknek a zsoltároknak édes és fülbemászó új dallama volt az a lánc vagy kötél..., aminél fogva magukhoz vonták a lelkeket."
A kálvinizmus szirénája. Ilyennek tartják mindenekfölött a jó barátok, akik pedig olyan kevéssé szentimentálisak, amily kevéssé csak lehet az egy professzor, sőt éppen egy teológiai professzor, s méghozzá egy XVII. századbeli teológiai professzor. Egy ilyen mondja, Amyraud Mózes: 14 ""... Megannyi hangnak a vegyüléséből valami kifejezhetetlen harmónia támad, melynek a puszta hangja elragadta néha a járókelőket, annyira dallamosak ezek az énekek s annyira alkalmasok arra, hogy a lélekben rendkívüli megindulásokat támasszanak. Ami minket illet, e tekintetben bátran beszélhetünk – mert csak arról beszélünk, amit magunk is tapasztaltunk belőle. Olykor megesik, hogy az egyik vagy másik szöveg, amelynek ilyen zene ád életet, valósággal magán kívül ragadja a lelkünket. Nem is hiszem, hogy volna e földön ennél a hangulatnál szebb előképe annak, amit majd a paradicsomban remélünk elnyerhetni egy napon."
És csakugyan: van-e könyv a Biblián kívül, melynek hasonló tisztességben lett volna része? És van-e képzelet, mely valaha át tudná tekinteni azt a minden országból és nemzetségből való millió meg millió lelket, akik vigasztalást, örömet, erőt, hősi lelket találtak e csodálatos énekekben? Kezdve a genfi és francia kálvinistákon, el azokig a skót kálvinistákig, akik a hullámok harsogásától kísérve zengették azokat St. Andrews szirtjein; – azokig a holland kálvinistákig, akik ezekkel az énekekkel félemlítették meg a viharedzett spanyol zsoldoshadakat; – azokig az angol kálvinistákig, akik ezeket zengve hajóztak Amerika felé; – azokig a (búr) kálvinistákig, akik ezeket éneklik még ma is, ott az Oranje-folyó partján vagy a Sárkány-hegy szorosaiban.
25
Íme: ennek a zsoltároskönyvnek az atyja Kálvin.
III.
Most pedig álljunk meg és hallgassuk magát a zsoltárt.
Nem azt a bizonyos lassú, siralmas, lompos, egyhangú, hideg, unalmas, álmos és altató valamit. Nem azt a zsoltárt, amelyet, mint valami elnyűtt, formájából kiment s modern szalonainkból már túlontúl kirívó öreg bútort, először megszabdaltunk, azután kitataroztunk, azután új köntösbe bújtattunk, majd megkurtítottunk és végül kidobtunk a lakásainkból, illetőleg az énekeskönyveinkből a padlásra. Hanem hallgassuk az igazit: azt az élő, ifjú és erős zsoltárt, amelyet úgy énekelnek, mint ahogyan az értelmes beszédet ejtik; azt, amely – mély és eleven érzések tolmácsaként – egy bizonyosságtól, reménységtől, örömtől és mámoros lelkesedéstől lángolva égő szívből fakad...
Egyszóval: hallgassuk az igazi zsoltárt – a Kálvinét.
Egy szép májusi délután, 1558-ban, ott vagyunk a Papok Rétjén, (15) a régi párizsi diákok nagy sétahelyén, a Szajna-parton. Néhány diák zsoltárokat énekel, még pedig olyan szépen, hogy a pajtásaik is odagyűlnek és velük együtt énekelnek. Ugyanez a jelenet megismétlődik másnap. Csakhogy akkor már az udvar főrendei, a Chatillonok, a Condék, a navarrai király (16) is beállnak az éneklők közé. Egy 7-800 főből álló menet fejlődik ki, s az óriási, elragadtatott tömeg megittasultan hallgatja a most első ízben feltűnt kálvinista zsoltárkaréneket. "Váratlan volt e harmónia – mondja Michelet 17 – és maga a dal egyszerű, édes, de erős: oly erős, hogy meghallatszott ezer mérföldre, és oly édes, hogy mindenki az édesanyja hangjára vélt ráismerni benne." És a párizsi Papok Rétjéről felszálló zsoltárhangokra a bourges-i Fichaut-rétről és a bordeaux-i sétányokról felelgetett a visszhang. Ezért mondá Bulée, a párizsi egyetem egykori történetírója: "A protestánsok zsoltárok zengedezése közben vetették meg vallásuknak alapjait," és ezért mondá
26
Florimond de Raemond: "Ettől az esztendőtől (a zsoltárok megjelenése évétől) lehet számítani Kálvin egyházának keletkezését."
A zsoltárok ettől fogva kitéphetetlenül belé vannak szövődve a kálvinisták köz- és magánéletébe. Jól mondá valaki, hogy egy egész naptárt össze lehetne állítani, amelyben a francia protestantizmus minden kiemelkedő eseménye egy-egy zsoltárvershez volna kapcsolható.
Milyen híres például a 118. zsoltárnak ez a verse:
E jeles napot ő magának |
Idézzük D'Aubignét, (18) amint elbeszéli a coutras-i (19) csatát, (1587) melyet Navarrai Henrik, D'Albret Johanna (20) fia nyert meg, de Joyeuse herceg és a katolikus hadsereg ellenében:
"A két tüzérség közül a hugenottáké érkezett meg később, de az lett hamarább készen és már kilenc óra előtt elkezdett tüzelni. Erre Laverdin marsall, látván, mekkora kárt tesznek a hugenották ágyúi, tábornoka felé vágtat s már messziről kiáltja: ,Tábornok Úr, ha várunk, elveszünk; tüzeltessen.' – A felelet ez volt: ‚A marsall úrnak igaza van'." Laverdin erre visszanyargal, elfoglalja helyét és rohamot fúvat.
"Ekkor a navarrai király az egész seregében könyörgést vezényel, amely után némelyek rázendítik a 118. zsoltárt. A fehérzászlós katolikusok közül erre többen felkiáltottak, úgyhogy túlfelől is meg lehetett hallani: ‚Teringettét hisz ezek a gyávák félnek: gyónnak.' Ám De Vaux, a bellegarde-i főtiszt, aki már többször verekedett a hugenottákkal, s ki most egymaga volt a megelőző harcok idejéből való ellenfél, így szólott a herceghez: ,Uram, amikor a hugenották így tesznek, akkor már el vannak szánva arra,
27
hogy jól verekedjenek." – S néhány óra múlva tényleg övék lett a diadal.
Ám ugyanez a 118. zsoltár adott erőt a kálvinistáknak más, még veszedelmesebb, még nehezebb harcokban is. Hőshöz illő dolog rohanó paripán, félelem nélkül bevágtatni oda, hol legerősebben forr az ütközet. De még hősiesebb a halálos ágyon nyugodtan, mosolyogva várni be rohamát a legutolsó ellenségnek, amelyet az embernek itt e földön le kell győznie: a halálnak. Ily hősnek bizonyult D'Aubigné, az előbb idézett csatajelenet szerzője. Az özvegye beszéli: "Két órával a halála előtt, derűs arccal, csöndes, békés lélekkel ezt mondá; E jeles napot ő magának készítette az Úr Isten!" S még ennél is van nagyobb hősiesség. Íme: messze a csaták tüzétől, messze szeretteik szívétől, dühöngő, gyűlölködő tömeg üvöltése közt ott állanak a vérpadokon, a bitó tövében, a XVIII. század vértanúi: a Ranc Lajosok, Bénézet Ferencek, a Rochette Ferencek. (21) A mennybe, ahol Megváltójuk várja őket, együtt száll megdicsőült lelkükkel a diadalének:
E jeles napot ő magának |
Igen, zsoltárok s vértanúk éppúgy összetartoznak, mint a szó és a szív, ahonnan a szó fakad. A zsoltárok hangjai mellett végigkísérhetjük a hugenotta vértanúk egész történetét.
A vértanúkat elfogják. – A meaux-i 14 hívőt meglepik abban a szobában, ahol éppen az úri szent vacsorával élnek vala. Rögtön kordékra rakják őket és viszik a legszörnyűbb szenvedések torkába. És akkor ők elfeledkeznek minden egyébről; csak az Istenükön ejtett gyalázat jár eszükben s szent fölháborodástól reszketve vágják oda a felbőszített csőcseléknek a 79. zsoltár szavait:
Öröködbe Uram! pogányok jöttek |
28
Jeruzsálem városát elrontották, |
A vértanúk börtönben vannak. – Anne du Bourg, (22) kenyérre és vízre szorítva, minden barátjától elkülönítve, sőt egy valóságos ketrecbe zárva, zsoltárokat kezd énekelni, és a 130. zsoltár sóhajtása szakad föl lelkéből:
Te hozzád teljes szívből |
A vértanúk már ott vannak a kivégzésre vivő kordén. – Árulás következtében elfognak öt fiatal diákot, amint Genfből jövet ép útban vannak igehirdető állomásaik felé. (23) A tömlöcből a máglyáig vezető úton, mi mással tolmácsolhatnák jobban túláradó örömüket, mint a 9. zsoltárral, melyről a zsoltároskönyv följegyzi, hogy "ez diadalének, mellyel Dávid hálát ad az Istennek egy megnyert csatáért és magasztalja Isten igazságosságát, aki a maga idejében és helyén bosszút áll övéiért"!
Dicsérlek téged Úr Isten! |
29
Te benned Uram! vigadok, |
A vértanúk már ott állnak a vesztőhelyen. – Bertrand Jánosnak, az erdőőrnek, "a hóhér a kötéllel durván megszorítja a nyakát. De Bertrand erre a durvaságra csak ennyit felel: ‚Barátom, bocsásson meg neked az Isten', s azzal elkezdi énekelni a 25. és a 86. zsoltárnak az ő helyzetéhez illő verseit."
Énekel tehát:
Szívemet hozzád emelem, |
És azután:
Hajtsd hozzám Uram! füledet, |
"Az arca olyan szép volt, amilyen csak lehetett, szemét az égre emelte. Kész szívvel foglalta el ülőhelyét, amelyet egy fahasábból készítettek neki, és így szólt: ‚Milyen szép helyet készítettek nékem! Óh mi jeles nap!' Amikor pedig meggyújtották a tüzet, így kiáltott föl: ‚Nyújtsd kezedet, Uram, a te szolgádnak; néked ajánlom lelkemet.' – És így, Istennek kezét megragadva, ment a mennybe."
A vértanúk körül lobog a láng. – Börtönből, kínpadról jönnek, nyelvüket kivágták. Végre ropogni kezd a szabadító tűz. Rabec Jánosnak, az egykori ferencrendi barátnak "a tömlöcébe bejönnek a vizsgálóbíró és mások... és megparancsolják, hogy ki kell vágni a nyelvét és a vesztőhelyre kell vinni. Akkor a hóhér megragadta és egy fakorcsolyánál fogva odaakasztotta egy kordé hátuljára. Siralmas látvány volt. Rabec pedig égre emelt szemekkel imádkozott...
30
Szájából csak úgy ömlött a vér, mely egész arcát eltorzítá. Azután levetkőztették, szalmazsúpokkal rakták körül és jó sok ként hintettek a testére. Amikor fölrántották a magasba, rákezdett a zsoltárra: ‚Öröködbe, Uram, pogányok Jöttek', mégpedig érthetően, bár a nyelve el volt vágva... Nyolc-tíz percig tartották így fölrántva, a levegőben, anélkül, hogy a tüzet meggyújtották volna, és ezalatt ő folyton a zsoltárját énekelte... Énekelt akkor is, amikor már a tűz meggyújtása után még többször is fölhúzták és leeresztették... Úgy, hogy utoljára a belei már kifordultak és nem volt rajta többé emberi ábrázat; de beszélt még akkor is."
Öröködbe Uram, pogányok jöttek... |
És itt van végül zsoltáraink leghíresebbike: az, amelyet a hadak zsoltárának, a kálvinista Marseillaise-nek neveztek el – a Luther énekének hugenotta párja, a bizakodásnak e fönségesen harsanó szava, mely a maga megindító nagyszerűségében átjárja s lelkesíti ezt az egész hőskorszakot:
Hogyha felindul az Isten, Úgy elűzetnek hirtelen, |
31
E zsoltár dallamának – amelyből ma a vihar zúgását, a villámcsapás recsegését és a távoli mennydörgést véljük kihallani – igazán érdekes a története. Eredetileg a békés hangulatú 119. zsoltár számára szerzette, 1525 körül, a strassburgi székesegyháznak protestánssá lett derék kántora, Greiter Máté. Kálvint, a már akkor kipróbált szakértőt, az első hallásra elragadta e dallam, és reá alkalmazta a 36. zsoltár fordítását, amelyet maga szerzett, de csakhamar kicserélt a Marot-éval. Csak 1562-ben vette el aztán Béza Theodor e dallamot a 36. zsoltártól a 68.-nak fordítása számára, amelyet ő készített. Így jött létre a Hadak Zsoltára.
A hugenotta seregek megtanulták s a hangjai mellett verekedtek Dreux-nél, St. Denys-nél, Jarnacnál, Moncontour-nál, Ivrynél. Aztán nagy csendesség lett. A nantes-i ediktumot visszavonó önkény, hogy a szíveket megtörhesse, előbb az ajkakat némítá el – míg aztán egyszer, mikor már fogytán volt a szenvedéshez való erő, ott, a mi örökre dicső emlékezetű Cévennes hegyeinkben, fölkeltek a férfiak és a nők, a szűzek és a gyermekek. Valami titokzatos megszállottság ragadta őket magával. Hangokat hallottak. Önkívületbe estek. Prófétáltak. És akkor az Aigoual ormain egyszerre fölharsant a Hadak Zsoltára. E hangok hallatára megtorpantak a király legvitézebb katonái s vad rémülettől meglepetve, megfutamodtak. A fölkelőkkel tárgyalni kellett. Így mentették meg, emberileg szólva, ezek a camisardok a protestantizmust, és vele a lelkiismeret szabadságát! (24)
Így van az, "hogyha felindul az Isten!"
*
Íme tehát: ez az a művészet, amelynek Kálvin megírta az elméletét s ez az az ének, amelynek Kálvin ihletője és terjesztője volt. Így gondolkozott Kálvin a zenéről – és ezt tette érte.
Most pedig a híres legenda még egyszer felüti a fejét,
32
támadó szándékkal. Ezzel a támadással leszámolva akarok eljutni végső következtetéseimhez.
De hát elvégre is – így szólal meg ez a legenda – nem elvitázhatatlan-e, hogy Kálvin ellensége vala a művészetnek? Hiszen íme, az Institutióban szóról-szóra ott olvashatók a következő sorok: "Azok az énekek és dallamok, melyek csupán a fülnek gyönyörködtetésére szereztettek – mint aminők a pápistaságnak mindenféle táncos makogásai, és mindaz, amit ők szakadozott zenének és négyszólamú éneknek neveznek – egyáltalában nem illenek az Egyház méltóságához, és lehetetlen, hogy nagyban magukra ne vonják Istennek rosszallását." *
Nincs-e hát itt Kálvin, a művészet ellensége végre is beismerésben?
Egyáltalában nincs. E ponton is határozottan a legenda húzza a rövidebbet. Mert ez a híres szöveg egyedül csak az Institutio 1560-as francia fordításában található – ez a fordítás pedig csak úgy hemzseg a hibáktól, a fonákságoktól, az értelmetlenségektől, természetesen azért, mert maga Kálvin nem nézte át. De az egyedül hiteles, 1559-es latin eredeti szövegben ez a hely nincsen benne. Kálvin ott csak ennyit mond: "Azok az énekek és dallamok, melyek csupán a fülnek gyönyörködtetésére szereztettek, egyáltalában nem illenek az Egyház méltóságához, és lehetetlen, hogy nagyban magukra ne vonják Istennek rosszallását." A többi a fordító betoldása – s e körülmény eldönti a betoldás értékét is.
Mi több, még hogyha ez a szöveg hiteles volna is, a legenda akkor sem érne többet vele, mert akkor is egyáltalán nem azt jelentené, amit beleolvasnak. Mert Kálvin – ha övéi volnának e szavak – még ezekkel sem kárhoztatná kimondottan, ex professo, sem általában az összhangzatot, sem különösen a négyszólamú éneklést, mindössze az összhangzatnak egy bizonyos fajtáját, amelyet még ez a szöveg
* Op. Calv. IV. 420. o.
33
is gondosan körülír, mondván, hogy "a pápistaság" dolgairól vagyon szó – és semmi egyébről.
A dolog valójában úgy áll, hogy Kálvin – a lutheránusok példájára, akiktől a zenei érzéket senki sem vitatja el, és a Goudimel tanácsa nyomán, akiben mindenki elismeri a nagy művészt – egyszerűen csak azt akarta, hogy a templomokban a kálvinisták "mindnyájan és jól" énekeljenek – amint ezt különben maga Douen úr is elismeri.
Más szavakkal: zenei tekintetben egyszólamú, szöveg tekintetében pedig nemzeti nyelvű ének – ez a templomi éneklésnek az a demokratikus fajtája, melynek követelésével Kálvin beérte, de ebben a követelésben erélyesebb é5 szigorúbb vala, mint valamennyi többi reformátor. Maga nyilatkozott így: "Énekelni szívvel is, nyelvvel is kell... * nyelvvel szív nélkül nem szabad... nem görög nyelven a latinok, nem is latinul a franciák s az angolok között... hanem az illető ország köznyelvén, hogy az egész gyülekezet megérthesse azt... ** A szent énekeket csak szívből lehet jól énekelni. A szívnek pedig szüksége van az értelemre. Ebben van a különbség az emberek s a madarak éneke között. Mert a kenderike, a csalogány, a papagáj, ha szépen is, de értelmetlenül énekelnek. Az embernek sajátos adománya pedig éppen az, hogy tudja, mit mond, mikor énekel. Továbbá pedig az értelemnek a szívhez és az indulathoz kell alkalmazkodnia." ***
E nagyszerű szavakban, melyek teli vannak igaz érzéssel és józan gondolkozással (mégpedig mindkettőnek teljesen egyenlő mértékével) – e szavakban reformátorunk nem kisebb dolgot körvonalaz, mint egy valóságos művészeti forradalomnak a programját. Két, egymás megértésre teremtett nagy szellemnek, Kálvinnak és Bourgeois-nak gond-
* Op. Calv. IV. 419. o.
** Op. Calv. IV. 420-421. o.
*** Op. Calv. VI. 171. o.
34
viselésszerű találkozása indítja meg e forradalmat, mely rendre át fogja alakítani a karzatrács mögül kizengő arisztokratikus, papos katolikus éneket az egész gyülekezet énekelte demokratikus, laikus protestáns énekké.
A katolikus éneklésnek nem volt üteme. Nem szabad megengedni, mondották, hogy a szentélyben az ördög üsse a taktust. – Bourgeois pedig a maga dallamait eleven és magával ragadó két egyedes ütemben írja.
A katolikus éneklés az egyhangúság törvényét szabta magára: a Nagy Gergely-féle egyházi éneklésben nem a hangnemben, hanem csupán a formákban nyilvánult meg változatosság. – Bourgeois bevezette az egyházi éneklésbe a könnyű, népies zenének két megkülönböztető formáját s ezáltal létrehozta a modern tonalitást.
Végül a katolikus éneklés nem vette számba a szöveget. A papság vallásos tartalmú latin szavai közé elegyítette a hívők sikamlós francia szavait. – Bourgeois visszaadta a dallamnak fontosságát, komolyságát, mely a szöveg komolyságával egyezett...
És már most ezzel a forradalommal szemben – amely a modern demokratikus zenét vezeti be – hangzik fel a vád: Kálvin, az intellektualista, arisztokratikus irányban dolgozott!
E vádra felelendők, maradjunk csak tisztán művészeti, sőt csak zenei területen. Nem felelem ezt: Kálvin nem tette arisztokratikussá a vallást – nem, mert demokratikussá tette a dogmát; Kálvin óta az isteni kiválasztás osztályra és tudományra való tekintet nélkül szemeli ki a fejedelmeket és a szabólegényeket, a tudósokat és a gyapjúfésülőket, és diadalra segítve őket minden polgári és minden egyházi hierarchia fölött, megnyitja e dicsőséges demokrácia előtt az örök üdvnek kapuit. Azt sem felelem: Kálvin nem tette arisztokratikussá a vallást – nem, mert demokratikussá tette a teológiai módszert; Kálvin óta a vallásos ismeret és a vallásos bizonyosság alapja többé nem a skolasztika tudománya
35
és szillogizmusai, hanem a Szentléleknek bizonyságtétele, amely egy alázatos asszonyszemélyt, egy kézművest, Kálvin szavai szerint "nem csupán a nép átlagemberét, hanem a legegyügyűbb és legműveletlenebb disznópásztort is" * képessé teszi arra, hogy a Sorbonne minden barátját és doktorát csúffá tegye. – Még azt sem felelem: Kálvin nem tette arisztokratikussá a vallást, – nem, mert demokratikussá tette az egyházat; Kálvin óta egyetlenegy egyházban, még a protestánsokban sem vitetik keresztül az övéhez hasonló messzemenő következetességgel az egyetemes papság elve, amely megszüntet minden felsőbbségi megkülönböztetést, megállapítja a lelkipásztor és a "laikus" egyenjogúságát és a konzisztórium legegyszerűbb tagjainak fegyelmi ítélkezése alá kényszeríti a genfi tanácsurakat, D'Albret Johanna fiát, sőt a ferrarai hercegnőt is. (25)...
Nem! Mindezt nem felelem ez alkalommal. Csak annyit mondok: csalódnak mindazok, akik azt hirdetik; hogy Kálvin arisztokratikus irányban dolgozott. És hogy nincs igazuk, arra elegendő bizonyság az, hogy íme, Kálvin demokratikussá tette a vallásos éneket, azaz magát az ősi hangját a vallásnak.
E fő fontosságú tény előtt álljatok meg egy pillanatra, ti mélységes kritikusok, ti, társadalmi forradalmainknak tudós történészei; álljatok meg és tanuljatok: ez fogja fölfedni számotokra azt a titkot, amelyet eddig, úgy látszik, még nem ismertetek.
Ez időtájban adta ki Hotman, (26) a Kálvin barátja, Genfben Franco-Gallia című röpiratát, amely a nemzetek felségi önjogúságát önmaguk fölött oly erőteljesen hirdeti, hogy egészen a Contrat Social-ig nem találkozunk a francia irodalomban nagyobb befolyású republikánus politikai művel. Ez időtájban adta ki Knox János, (27) a Kálvin barátja, Genfben, azt az iratát, amelyet ő maga ily címmel látott el: "első
* Op. Calv. V. 405. o. Responsio ad Sadoleti epistolam.
36
harsonaszó a szörnyeteg asszonyi kormány ellen"– amelytől megreszketett a Véres Mária s amelyet Erzsébet sem bocsátott meg neki soha. – Ez időtájban adta M. Goodman, (28) a Kálvin barátja, Genfben "az uralkodónak való engedelmesség jogáról" szóló értekezését, amelyben az engedelmesség joga mellé odaállítva a fölkelés jogát is, így szól: "Királyok és kormányok is csak a népnek alkatrészei." Ez időtájban adta ki Duplessis-Mornay, (29) a Kálvin barátja, Genfben, "a fejedelemnek a nép fölött s a népnek a fejedelem fölött gyakorolt törvényes hatalmáról" szóló munkáját, amelynek befejezéséül minden jelen és jövendő demokrácia törekvéseit e két, azóta jóserejűeknek bizonyult szóba foglalta össze: Igazságosság és Szeretet. "Az igazságosság, úgymond, azt követeli, hogy a jogtipró zsarnokoknak megkössék a kezüket; a szeretet pedig azt kívánja, hogy kezet nyújtsunk minden nyomorúságban lévőknek." – S végül ez időtájban adta ki Beza Theodor is, a Kálvin barátja és utóda, Genfben "A kormánynak az alattvalók fölötti jogáról" szóló könyvét, amelynek végső következtetése ez: "Nem a nép van a kormányért, hanem a kormány van a népért."
És ez minden bizonnyal sokat jelentett. Ez azt jelentette, hogy megformuláztatta a modern demokrácia alapelvei: hogy első körvonalaiban elkészült már az a valóban halhatatlan nagy jognyilatkozat, amely, a genfi káptalanszeri gondolatműhelyből kiindulva s a genfi sajtók alól kikerülve, most már bejárhatta az egész Európát, átkelhetett a zarándok-atyák"-kal (30) az óceánon s majd ismét visszatérhetett Franciaországba a Lafayette (31) tarsolyában – Igaz, elváltoztatva itt-ott és megcsonkítva, de még akkor is fölismerhetően: csakhogy ekkor már 1789-ben így hívták, hogy "Nyilatkozat az ember jogairól." – Mindez, mondom, sokat jelentett – de nem mindent.
Mert az, ami a társadalmi forradalmakat megteremti, nem a tudósok feje csupán, hanem mindenek fölött a népek szíve.
37
És itt eszembe jut Jerikó! A zsidók odagyűltek minden népükkel, minden haderejükkel és – tehetetlenek voltak vele szemben. Akkor megszólalt a hit harsonája, Isten harsonája – és Jerikó falai leomlottak.
Erősebb vala Jerikónál a XVI. században a kényuralmi és papi arisztokrácia fellegvára. – S gyengébb vala a régi Izraelnél az a maroknyi, új Izrael, melyet szörnyű vérfürdők tizedeltek s amelyre szárazon és tengeren királyok és papok rendeztek hajtóvadászatot. De akkor a népek szíve legmélyéről feltört egy hang, mely erősebb volt, mint valamennyi röpiratnak a szava; egy titokzatos és erős hang: a kálvinista zsoltár. És meghallotta a francia király, amint a hugenották énekeltek. Meghallotta a spanyol király, amint a hollandus "gueux"-ök 32 énekelték. Meghallotta az angol király, amint a puritánok énekelték. A keresztyén demokrácia, amely egyedül képes nemcsak mindent lerombolni, de mindent újra is építeni – a kálvinista demokrácia az óvilágnak minden visszhangját fölverte a maga bosszúálló és diadalmas hangjaival. És – ím ez a zene szerepe a Kálvin életművében – az, ami ekkor összeomlott, nem Jerikó volt, hanem Róma.
Jegyzetek
1. Müntz Eugén, elzászi eredetű jeles francia esztétikus és műtörténész (1845–1902). Főműve A reneszánsz művészetének története.
2. Maimbourg Lajos, francia jezsuita atya (1610–1686), szenvedélyesen felekezetieskedő egyháztörténetíró, Kálvin egyik legelszántabb rágalmazója (A kálvinizmus története 1682.).
3. Villon Ferenc, viharos életű francia költő (1431–1482 körül).
4. A kálvinizmus lényege c. művében (magyar kiadás 1914., 223. o.
5. Goudimel Claude, (1505?–1572.) francia zenész. Rómában mint zenetanító nagy hatással működött, később a protestantizmushoz csatlakozott s a Bertalan-éjen hitének áldozata lett. Nevét a Marot–Béza-féle zsoltárszövegek mesteri harmonizálásával tette örökéletűvé.
6. Palestrina, olasz zeneszerző (1514?–1594), a katolikus egyházi zene reformátora és legnagyobb mestere.
7. Artes liberales, a görög-római oktatási rendszerben a "szabad emberhez (aki ti. nem rabszolga) illő" elméleti s főképp gyakorlati ismeretek. Ezeket a középkori keresztyén iskola is átvette, hetes tagoltságban – mint a Bölcsesség hét oszlopát. (Péld. 9,1) – s úgy magasabb, mint alsóbb fokozatban tanította (grammatika, retorika, dialektika, e három együtt az ún. trivium; aritmetika, geometria, astronomia, musica az ún. quadrivium.).
8. Brunetière Ferdinánd, (1849–1907.) nagytudású francia irodalomtörténész és publicista. Vallásilag kezdetben közömbös álláspontját később a legerősebb katolikus dogmatizmussal cserélte föl s a francia katolicizmus legfélelmesebb irodalmi bajnoka lett. Kálvinnal több tanulmányában nagyon szellemesen, de nagyon elfogultan foglalkozott; Doumergue-et valószínűleg ezek késztették elsősorban ez előadásai megtartására. Brunetière éveken át szerkesztette a Revue des Deux Mondes-t és tőle származik az egész ismeretelméleti álláspontjára világot vető híres szállóige: "A tudomány csődöt mondott" (La science a fait banqueroute, Revue d. D. M. 1895. I.).
9. Marot Kelemen (1497–1544.), francia költő; hányatott életében evangéliumi meggyőződése miatt is sokat szenvedett. Költői művei közt – amelyek nagyon különböző értékűek – legnagyobb becsű s egyben legmaradandóbb hatású az a 49 verses zsoltárfordítása, amelyek – a nálánál csekélyebb költői erejű Béza Theodortól, Kálvin kiváló genfi munkatársától és utódjától eredő többi 101-gyel együtt – közkincseivé lettek a világkálvinizmusnak.
10. Bourgeois Lajos, párizsi eredetű genfi kántor, ének- és zenetanító 1545–1553 között. A kálvinista zsoltároskönyv egyik legkiválóbb dallamszerzője.
11. Káptalanszer (rue des Chanoines), ma Kálvin-utca, kis utca a genfi belvárosban, ahol Kálvin 1541–64. lakott.
12. Vassy-i vérfürdő. Vassy kis champagne-i város, ahol Guise Ferenc herceg katonái megrohanták az épp istentiszteletüket végző fegyvertelen hugenottákat, s borzalmas mészárlást vittek végbe köztük. A vallástürelmet parancsoló 1562-es januári királyi rendeletnek ez a lábbal tiprása adta meg az egyik legfőbb indítást a hugenotta vallásháborúk kitöréséhez.
13. Florimond de Raemond (1540–1601.), katolikus szempontból megírta a XVI. századi "eretnekség" történetét, melyet annak idején széltére olvastak.
14. Amyraud (Amyraldus) Mózes (1596–1664.), kitűnő saumuri teológiai tanár, aki a kálvini predestinációnak legszigorúbb dogmatikus fogalmazását egy ún. "föltételes" (helyesebben: ideális) kegyelmi univerzalizmus gondolatával igyekezett enyhíteni, s emiatt hosszú tanvitákba és eretnekség gyanújába keveredett, a lényeget illetőleg teljesen alaptalanul.
15. Papok rétje (Pré aux Clercs), a párizsi Saint Germain des Prés templom előtt elterülő térség.
16. A navarrai király a reformációhoz csatlakozott, de abban mindvégig ingadozott, gyönge jellemű Bourbon Antal herceg, IV. Henrik apja; ennek testvére volt a férfiasabb Condé Lajos herceg; nem volt egészen ilyen magasrangú, de vallásos és erkölcsi érték dolgában végtelenül felettük állott a Châtilon-család, melyből három fitestvér, Odet, Ferenc (d'Andelot), de különösen a Coligny néven ismeretes hős admirális, Gáspár (meghalt a Bertalan-éjen 1572-ben), buzgó híve és védője lett az evangéliumnak.
17. Michelet Jules (1798–1874.), a legművészibb francia történetíró; katolikus létére is a kálvinizmusról több helyt nagyon szépen nyilatkozik.
18. Agrippa d'Aubigné (1552–1630.), az egyik legnemesebb hugenotta, katona, költő, történetíró és politikus. Ez az idézet Histoire Universelle c. emlékiratszerű történeti munkájából való.
19. A coutrasi csata az egyik legfényesebb hugenotta diadal volt, kétszeres katolikus túlerő fölött.
20. D'Albret Johanna (1528–1572.), navarrai királynő, a 16. jegyzetben említett Bourbon Antal felesége, a legszebb református női jellemek közül egy. "Ami kiváló volt IV. Henrikben, a lovagias jelleme, a nemes érzülete, a szeretete a népe iránt, azt mind az anyjától örökölte." (De Félice.)
21. Ranc, Bénézet, Rochette, három 25–26 éves ifjú lelkipásztor, akik a XVIII. század közepe táján haltak különösen dicsőséges vértanúhalált. Rochette, midőn a bitófa alatt a hóhér "megtérésre" szólította föl, így felelt: "Ítéld meg magad, melyik a jobbik vallás: az-e, amelyik üldöz, vagy az, amelyiket üldöznek?
22. Anne du Bourg (1520–1559.), orléans-i egyetemi tanár, később párizsi parlamenti tanácsos: a reformáció bátor védelmezéséért vértanúhalált szenvedett.
23. Az üldözött francia reformátusok a nantes-i ediktum visszavonása (1685.) óta a teológiai főiskoláikat sem tarthatták többé fenn; a halálra keresett "pusztai egyház" ifjú pásztorai Genfben, de aztán főként a Court Antal alapította lausanne-i (1729.) "haláliskolában" növekedtek föl, s úgy szökdöstek át Franciaországba, hogy talán már mindjárt a munkájuk legkezdetén vértanúkká legyenek.
24. E történeti, áttekintés megértésére ennyit: A hugenották 1562–1598 között nyolc hadjáratban küzdöttek lelkiismeretük szabadságáért. Küzdelmeikbe természetesen egyre több világi politikai mozzanat is beleszövődött. A soraikból kikerült IV. Henrik király 1598-ban biztosította teljes polgári és korlátolt vallási szabadságukat és jogaikat. Ezek azonban XIII. és XIV. Lajos alatt folytonos megtámadtatásnak és megnyirbáltatásnak voltak kitéve, míg végre az e tekintetben teljesen papi és asszonyi befolyás alá került Napkirály a nantes-i ediktumot 1685-ben visszavonta, s ezzel országának legalább egymillió értékes polgárát teljesen törvényen kívüli állapotba juttatta. Ettől fogva 102 esztendőn át szakadatlanul tartott rettenetes üldöztetésük, melynek a protestantizmus történetében sem kegyetlenségre, sem hosszadalmasságra nézve nincs még csak megközelítő párja sem. A Cévennes-hegység hugenottái az irtózatos nyomás alatt fegyverhez nyúltak, s a vallásos rajongás nevezetes tünetei közt folytatott hősies gerillaharcaikkal nagy zavarba hozták a királyi haderőt, amely a legelszántabb "camisard"-okat (így nevezték őket; jelentése talán "egyingesek") csak úgy bírta fölmorzsolni, hogy a fölkelő csapatoknak Cavalier vezérlete alatt állott nagyobb részével formális békeszerződésre lépett 1704-ben, természetesen csak időnyerés céljából, mert a tényleges vallástürelem még egészen a nagy forradalomig (1789.) váratott magára.
25. Renáta, ferrarai hercegnő (1511–1575.), XII. Lajos francia király leánya: mély evangéliumi meggyőződésre jutott, kiváló szellemű nő, Kálvinnak és a francia protestantizmusnak egyik legnagyobb híve és pártfogója.
26. Hotman Ferenc (1524–1590,), kitűnő francia jogász, író, politikus és diplomata, 1550 óta a kálvinizmus elszánt híve.
27. Knox János (1505–1572), Skócia hatalmas reformátora; évekig tartó genfi tartózkodása alatt, Kálvin személyes befolyására lett a kálvinizmus törhetetlen híve és bajnoka.
28. Goodman Kristóf, a Knox barátja és munkatársa, 1558-ban adja ki ily című angol nyelvű művét: "Mennyiben tartoznak az alattvalók engedelmességgel felsőbb hatalmasságaik iránt, s mennyiben tagadhatják meg jogosan az engedelmességet és állhatnak ellen az Isten igéje szerint".
29. Duplessis-Mornay Fülöp (1549–1623.), IV. Henrik kiváló tanácsosa, később saumuri kormányzó, egyházi, vallásos és politikai író.
30. Zarándokatyák (pilgrimfathers), puritán hitbeli és egyházi fölfogásuk miatt hazájukból számkivetett angol kálvinisták, akik előbb Hollandiában tartózkodván, 1620-ban a Mayflower (Galagonyavirág) nevű hajón a mai észak-amerikai Egyesült Államoknak (akkor még) angol fennhatóság alatt állt területére vitorláztak, és ott szigorú kálvini elvek s azoknak továbbfejtései alapján egyházilag úgy, mint politikailag az Egyesült Államok későbbi demokratikus előképévé szervezkedtek.
31. Lafayette márki (1757–1834.), az észak-amerikai szabadságharc és a francia forradalom egyik nagy és nemes vezéralakja; ő volt az első, aki a híres Jognyilatkozat tervét az Alkotmányozó Gyűlés elé beterjesztette, s később maga elismerte, hogy a mintát az észak-amerikai kálvinista államok hasonló alapokmányaiból vette hozzá.
32. Gueux franciául "koldus"; az első németalföldi szabadságharcosoknak a kormányzónő, Pármai Margit egyik udvaroncától nyert csúfneve, melyet azonban ők református hitük és polgári szabadságuk védelmében büszkén viseltek, és így állandó történelmi megjelölésükké vált, a "hugenotta" vagy "kuruc nevekhez hasonlóan (hollandosított alakja "geusen").