Kálvin és a kálvinizmus érzésvilága
Azok az érzelmek, amelyek ihletik a zenészt vagy a festőt, a maguk különlegességében nem mások, mint változatai egy általánosabb érzelemnek, mindenféle művész ihletőjének: az esztétikainak, – viszont maga az esztétikai érzelem sem más, mint változata magának az érzelemnek, az egyetemes emberi érző képességnek.
Két előbbi történelmi fejtegetésünk logikája tehát önként veti föl a kérdést: milyen volt Kálvinnak és a kálvinizmusnak érzésvilága?
De itt aztán megjelenik a legenda is a maga legvégső formájában és azt mondja, hogy Kálvin, ez a merő rideg értelemember, kivétel nélkül mindent az értelem rabigájába hajtott, és így odahajtotta a vallást is. És – a legenda szerint – éppen ebből a természetellenes eljárásból, mint valami balvégzetű forrásból fakadtak mindazok a csapások, melyeket a kálvinizmus szabadított rá a modern világra – és ezek között különösen ez a kettő, amelyek egyébként nem a legvisszataszítóbbak s nem is a legveszélyesebbek: az arisztokratizmus és az intellektualizmus.
A legenda logikája tehát a történelemnek arra a kérdésére: milyen volt Kálvinnak az érzésvilága? – az intellektualizmus vádjával felel.
Érzelmi élet vagy intellektualizmus tehát? – E két szó ugyanegy fogalomnak a színe és a visszája – az a
63
pont, ahová jóbarátok és ellenfelek, történelem és legenda, mindegyik a maga irányából, egy értelemmel kijutnak. E két szó és ez egy fogalom tárgyalása kapcsán fog eldőlni a mi végleges ítéletünk is Kálvin és a kálvinizmus felől.
I.
Lássuk legelőször is, minő helyet foglalt el az érzésvilág a Kálvin életében.
Itt én beérhetném azzal, hogy egyszerűen, meglehetős vaktában, idézzem a Kálvin akármelyik ellenfelét. Példának okáért azt a protestánst, aki néhány szavában így foglalt össze minden, úgy protestáns, mint katolikus részről jövő Kálvin-ellenes szenvedélyt és elfogultságot: "Semmiféle finom és gyöngéd érzelem iránt nem fogékony. Fagyos, komor, száraz arcú nagy fekete kísértet ő. Hideg, aszott szívét semmi sem indítja meg. Vajon nevetett-e, sírt-e egyáltalában valaha?"
De én nem akarom a dolognak a könnyebbik végét fogni. Nem akarom elhallgatni egy részét a teljes igazságnak – azt a részét, mely engem legjobban zavarba ejt. A dolog ugyanis úgy áll, hogy az, amit én vitatni kívánok, nem az ellenfelek rágalma csupán, hanem a reformátor több tisztelőjének a vélekedése is. – A genfi egyetemnek egyik legilletékesebb tudós tanára (1) – aki annyira nem ellenfele Kálvinnak, hogy a reformátor egyetemalkotó munkásságának csak az imént emelt nagyszerű irodalmi emléket – épp a minap figyelmeztetett barátságosan egy szemle lapjain, hogy "amennyiben a Kálvin iránti rokonszenvre kívánnám vetni a hangsúlyt, maga a tárgyi igazság állaná útját e feladat véghezvitelének." Tisztelet és csodálat – igen, ezt föltétlenül megérdemli Kálvin, hanem – folytatja – "azok a történészek, akik a legnagyobb gonddal tanulmányozták őt, tanulmányaikból nem merítettek rokonérzést a reformátor személye iránt. Nem hallották dobogni a szívét."
64
"Nem hallották dobogni a szívét!" Nos hát, én most nem kívánok foglalkozni a rokonszenvnek vagy ellenszenvnek a mi tulajdonképpeni tárgyunktól kissé eltérő kérdésével – s csak arra szorítkozom, hogy mielőtt magam is hozzájárulnék e halotti látlelet aláírásához, még egy új szívvizsgálatot követeljek. És mindjárt hozzá is látok a Kálvin szívének ez újabb "meghallgatásához."
Az volt a kérdés először is, nevetett-e valaha Kálvin? – Én azt felelem: igenis nevetett.
Egy nap a reformátor jókívánatát fejezi ki barátjának, De Falais úrnak, egy leánygyermeke születéséhez. Írás közben egyszerre olyan heves szaggatás támad a vállában, "hogy csak nagy kínnal bír betűket vetni." Tehát a titkárjának mondja tollba ezeket az utolsó szavakat: "Rosszul esik, hogy nem lehetek együtt veletek legalább egy fél napig, hogy együtt nevetgéljünk, várva, míg egyszer csak a kicsit is megmosolyogtatják, de persze türelemmel elhordozva, ha közben sikoltozik és sír. Mert hiszen ez az az első hang, amelyet meg kell ütnünk, amikor belépünk az életbe – hogy azután jóízűen nevethessünk, mikor majd távozunk belőle." *
Máskor meg Farel barátjának beszéli el, hogy a diákok föllázadtak némely akadémiai törvények ellen, s hozzáteszi: "Azt én is jól látom, hogy az emberi bolondság iránt kell lennünk bizonyos elnézéssel és nem szabad odáig feszíteni a szigort, hogy néhanapján meg ne adjuk nekik a lehetőséget egy kis bohóskodásra: ineptire liceat!" **
Módomban volna szaporítani ezeket a részleteket – amelyek pedig annál jelentősebbek, mert Kálvin, ellentétben az önvallomások szerzőinek szokásával, a maga érzelmeit ugyancsak szemérmes, akárhányszor egyenesen megközelíthetetlen tartózkodás leple alá rejtette vala – s én
* Op. Calvini XII. 578. o.
** Op. Calvini X. b. 441. o. Kálvin levele Farelhez 1539 december 31-éről.65
mégsem foglalkozom tovább velük. Hanem fölvetem a kérdést abban a fogalmazásban, amelyik leginkább kedvez a legendának: Nevetett-e hát Kálvin, mégpedig nemcsak a szája szélének elhúzásával, titokban, hanem nevetett-e tele torokkal, nyilvánosan, úgy hogy mindenki, maga az utókor is meghallhatta és hallhatja még most is az ő nevetésének harsogását?
Íme a felelet.
Nemcsak az igaz, amit a Kálvin első ellenfelei és rágalmazói állítanak: hogy a mi reformátorunknak volt hajlama "a szókratészi iróniára." Papire Masson (2) szerint; hogy "örökké friss szelleme volt, készen a visszavágásra s minden alkalommal úgy szórta sziporkázó ötleteit, ahogy csak a legszellemesebb emberek szokták" Florimond de Raemond szerint; hogy egyenesen "vidám fickó" volt Cardoino szerint. Hanem igaz az is, hogy van a tréfaságnak egy egészen külön kálvinista iskolája és ennek az iskolának maga Kálvin volt a feje és az alapítója.
Ezt nem kell senkinek elhinnie csak az én puszta szavamra. Tessék eljönni velem a lausanne-i első lelkipásztor parókiájára – mielőtt a bontó csákány eltüntetné a föld színéről – abba a lelkipásztori lakba, ahol Viret lakott tizenöt esztendeig. Ott ül asztalhoz Viret, Kálvin és Béza. Halljuk tehát – most van az ideje – doktor Kálvin Jánosnak asztali beszélgetéseit. (3) Mert vannak ilyenek is. Csak ki kell keresni a bibliamagyarázataiból vagy a beszédeiből;
"Akarja-e az Isten, hogy mi mindig mélabúsak legyünk?" kérdi Kálvin. "Bántja és bosszantja-e az Istent, hogyha nekünk valami örömünk van?" Egyáltalábán nem, feleli, minthogy az Isten maga ad nekünk "okot és alkalmat arra, hogy örüljünk: ad kenyeret eledelünkre és bort italunkra... ad mindenből fölös mértékben, hogy örömet szerezzen nékünk... De hát hogyan kell örülnünk? Mindig az
66
Istenünk színe előtt." * – "A Lélek gyümölcse, mondja máshol, az, hogy jókedvűek leszünk, és azzal a vidámsággal (hilaritas) nézünk az embertársainkra, amely tökéletes ellentéte a mord kedélynek (morositas)." ** – "Magában véve az örvendezés épp oly kevéssé rossz dolog, mint az ivás." ***
Asztalhoz ülnek tehát, megfogadva a tanácsot, melyet a Viret egyik alakja mond az ő egyik röpiratában: "Nem tudom, hogy' vannak a kegyes lelkek a szentelt vízzel, de én már csak jobban szeretem a bort. Minthogy pedig önök is mind ezen a véleményen vannak, tehát jerünk ebédelni" És Kálvin igen hajlandó megismételni az ilyen kirúgásokat, amelyekről maga is megemlékszik, elmondva, hogy egyszer Strassburgban egy ilyen ebédről... csak úgy esti nyolc felé ment haza!! Meg is érezte aztán másnap.**** Ámde reformátorunk nem húzódhatik el; hiszen most szállóvendég, a barátja házánál.
Viretné tiszteletes asszony – Sébastienne, de la Harpe – maga szolgálja fel az ebédet. A gyermekek már lefeküdtek: Márta is, a Kálvin keresztlánya, akinek csinos arcocskája "kedvre deríti" a keresztatyját; és Mária is, a Farel keresztlánya, akit egy reázuhanó harang csak egy hajszálon múlt, hogy agyon nem ütött. A kosztos deákok is fölmentek már a szobájukba. Kálvinné, Idelette de Bure, aki szintén eljött Genfből a férjével, elvonult a szomszéd szobába Viretnével, akit szeretett testvérének nevez, és a Viret nagy-
* Op. Calvini XXXIV. 477–478. o., Beszédek a Jób könyvéről. 99. beszéd, 27. fejezet.
** Op. Calvini L. 255. o. A galatákhoz írt levél magyarázata, VI. fej. 22. vers.
*** Op. Calvini XXXVI. 404, lap. Ésaiás próféta magyarázata, XXIV. fej. 11. vers.
****Op. Calvini X. b. 439. o.; Kálvin levele Farelhez, 1539 december 31-éről.67
nénjével, akit Kálvin, gyöngéd érzéssel, mindig "anyámnak" hív. A három jó barát, magára maradván, beszélget.
Kálvin most épp egy kéziratot hozott magával, s erre szeretné kérni a barátai véleményét. Ez a híres Értekezés az Ereklyékről. Mit szólanak az ő szeretett barátai például az ilyen helyeknek a hangjához:
"Ami egyéb ereklyéjük még van a Boldogasszonytól, az az ő ruhatárából való. Először is van Chartres-ben neki egy inge, amelyből elég hírhedt bálványt csináltak, s egy másik inge a németországi Aachenben. Nem bolygatom azt a kérdést, hogyan jutottak hozzá; mert az bizonyos, hogy az apostolok és a korukbeli igaz keresztyének nem voltak annyira cédák [paráznák], hogy kedvük telt volna efféle agyafúrtságokban. Hanem csak a formájukat kell megnézni ezeknek az ereklyéknek – és én azonnal feladom a játszmát, ha bárki is egy szempillantásra föl nem ismerni a huncutságot. Amikor például az említettem aacheni inget mutogatják, egy rúd végére szokták akasztani, akárcsak valami hosszú miseinget. Még hogyha a Szűz Mária valami óriásnő lett volna is, akkor is bajosan viselt volna ekkora inget. Hogy aztán még jobban fölcsigázzák iránta az érdeklődést, néha előhozzák a Szent József harisnyáit is, amelyek meg valami kisgyereknek vagy törpének lennének valók. A közmondás szerint a hazug embernek jó emlékezőtehetségének kell lennie, különben önmagát is meghazudtolja. Ezek azonban nem tartották meg eléggé ezt a szabályt, mert nem volt gondjuk arra, hogy jobban egyeztessék a férj harisnyájának és az asszony ingének méreteit." *
A Viret és a Béza jóízű kacaja elegendő felelet a Kálvin kérdésére. De íme, Lausanne reformátora föláll, íróasztalához siet és elővesz egyet ama számos és terjedelmes kéziratai közül, amelyeket "a szegény népnek írt," s amelyekben szeret "parasztoskodni" a parasztokkal, "gye-
* Op. Calv. VI. 433. o. Értekezés az Ereklyékről.
68
rekeskedni" a gyerekekkel, még azt sem bánja ha néha-néha elcsúszik a tollán egy-egy táj szólás is. Felolvas két-három lapot, amelyek a következő adomával végződnek:
"Egy plébános buzdította a híveit, hogy szorgalmasan fizessék néki a tizedet. Hogy annál jobban ösztökélje őket, az Ábel és Kain példájára hivatkozott, mondván: Őrizkedjetek az átkozott Kain példájától, aki egyáltalán nem akarta fizetni a tizedet és a misére sem járt. Hanem kövessétek a jó Ábel példáját, aki a tizedet nagyon szívesen fizette és egyetlenegy nap sem mulasztotta el a misét. – Ekkor azonban valamelyik hallgatója a következő ellenvetéssel állott elő: Én nem értem ezt a példát: hiszen abban az időben csak négy ember volt a világon. Kain pedig nem mondotta s nem is hallgatta a misét. Ábel hallgatta, eszerint ő sem mondhatta. Ennekokáért a misét Ádámnak kellett mondania, Éva pedig a gyertyát tartotta. Ebből pedig az következnék, hogy az akkori papok házas emberek voltak." (4)
A három jóbarát újra nevetésbe tör ki. Béza most elérkezettnek látja a pillanatot arra, hogy egy vallomást tegyen. Éppen nála van kis művének, a Passavant-nak kézirata. A gyűlölt emlékű volt törvényszéki elnök; Lizet – az, aki a Chambré ardente (5) majdnem valamennyi, a Maubert téren végrehajtott ítéletének aláírója volt, aki a hét főbűn közül legalább hatban ritka példányszerűséggel benne leledzett, és akinek italszerető híre-neve megingathatatlanul állott – kegyvesztetté válván, nem tudott többé eretnekeket égetni s így azt vette a fejébe, hogy cáfolni fogja őket. Írt is egy ilyen célú elmeszüleményt, amelyet "omnibus Sanctis et Sanctabus" * ajánlott, Béza Theodor nem tudott ellenállani a kísértésnek, hogy elintézze ezt a közgyűlöletben álló hitvány alakot, s elhatározta, hogy a nevetségesség fegyverével fogja tőle az emberiséget megszabadítani, ami igazán nem volt túlságosan kegyetlen bosszú. Megírta tehát a Passavant
* "Minden szentnek és szent asszonynak."
69
Benedek Mestert, amely, a La Satire en France szerzője, Lénent szerint: "a reformáció legszellemesebb mókája, a makaróni-költészet (6) igazi remeke, a legtalpraesettebb, a legvakmerőbb és a legfurcsább tréfa, ami csak valaha pajkos festőinastól vagy diáktól kitelhetett." És most olvassa:
"Ah! Ön a mélyen tisztelt volt Elnök Úrról beszél! Helyben vagyunk! Hogy érzi magát ez ő becses orr-urasága? Még mindig karmazsinban jár? Megvan még a szép szivárványos zománca? A mi mesterünk, a jó Jean de Gagney szerette mondogatni, hogy minden eretnek sápadt. Nos, vonjuk le a következményt. A tisztelt volt Elnök Úr olyan veres, akár egy flaskó teologális pirosbor, ergo, ő nem eretnek. És minthogy a fejével nem lehet kardinális, azaz cardo-ja, tengelye az aposztatikus (7) anyaszentegyháznak, tehát az a fejének egyenértékesével, id est, * az orrával. Mert ki merné állítani azt az eretnekséget, hogy egy orr nem ér föl egy kalappal? Mindenki elismeri ezt, aki valaha már csodálta Ő Orrságát. Ergo..." .
Barátainak nevetése fölbátorítja Bézát, és ő folytatja az olvasást. Végül egy búcsúztató versezethez ér, amelyet egészben ő maga szerzett, ennek a híres elnöki orrnak a halálára:
Orr, csupán italra lett,
Díszemül teremtett
Orr! Takarjon hát a por?
Szent-víz mosson téged, – ó, –
Mely nem pincémből való?
Orr...
Ó, gyönyör lombikja te,
Szívó, – bornak serlege,
Bíboros-orrnak való;
Imakönyvem, – nem csaló* Azaz.
70
Bölcs Sorbonne-nak tükre itt...
Rád eretnek vágyhatik!
Bíbor-rózsám: orr neved,
Ég veled...Nem tudom, mikor feküdtek le ez este a lausanne-i parókián – s még kevésbé tudom, hogy gyorsan elaludtak-e. De az bizonyos, hogy Viret és Kálvin a lépcsőházban, elválás előtt, úgy kacagtak, hogy a könnyük is csorgott.
És ezzel még nem lett mindennek vége. Ezeket a jóízű kéziratokat ki is kellett adni. És az könnyen előrelátható volt, hogy lesz részük bizonyos bírálatban. Tényleg Castellio (8) néhány hónappal később meg is botránkozott rajtuk nagyon, s Bézának megjegyzéseket, Kálvinnak pedig szemrehányásokat tett miattuk. De mindhiába: reformátorunk nemcsak megküldte a Béza gúnyiratát barátainak, azzal az ajánlással, hogy "reméli, jót fognak rajta nevetni." * Nemcsak nógatta Bézát, hogy szólaltassa meg Passavantját másodszor is, hanem még a fedezésére is vállalkozott munkatársainak, egy egész előszót írván a Viret ily tárgyú iratai elé. És ez az előszó sem több, sem kevesebb, mint a vallásos kérdésekben alkalmazható Facetiának ** (Kálvin szava) az elmélete, vagy más szóval annak a művészetnek a kifejtése, hogyan kell (ismét a Kálvin szavai szerint) "vidám és tréfás módon" tanítani.
"Annak, aki – úgymond – tréfaságokhoz akar folyamodni, két hibától kell óvakodnia. Először is vigyázzon, hogy a tréfájában ne legyen semmi erőltetett, semmi hajánál fogva előrángatott dolog, aminthogy vannak némelyek, akiknek olyan hideg a kacagásuk, mint hogyha erőnek-erejével húznák ki a torkukból. Másodszor pedig vigyázzon arra,
* Op. Calv. XV. 25. o. Kálvin levele Blaurerhez, 1544. február. 11-ről.
** Tréfa, bohóság.71
hogy valami feslett fecsegés ne legyen a tréfájából." Ennélfogva Istenről szóljunk tisztelettel; ámde "amikor szó kerül azokra a babonákra és ostobaságokra, amelyekbe ennekelőtte bele volt keveredve ez a jámbor világ, lehetetlen, hogy ilyen nevetséges dolgokon, ilyen önmagában mulatságos tárgyon ne hahotázzék teli szájjal az ember." *
Kálvin tehát, igenis, nevetett. Nehéz volna ezt elvitatni. De hát sírni vajon sírt-e?
Itt szükségesnek és fontosnak látok egy előzetes megjegyzést. Az a tény legalábbis áll, hogy Kálvin szélsőséges és túlhajtott ideges érzékenységgel volt ellátva. Az az állítólagos "élő tantétel," az a "lábon járó szillogizmus," aminek őt egyesek föltüntetni szeretik, valójában egy minden legkisebb benyomásra megrezzenő idegcsomó vala, amelyet folytonosan izgattak az éjszakázások, a viták, és egy szakadatlan és elképzelhetetlenül nehéz küzdelemnek kardcsapásai és tűszúrásai, és sokszor fölkorbácsolták benne azt a nagy haragot, melyről maga tett, oly nevezetes szavakban, bánkódó vallomást: "Nincs nehezebb küzdelmem, mint az, amelyet ezzel a türelmetlenséggel kell folytatnom. Valamit kétségtelenül haladtam ugyan már, de még nem jutottam el odáig, hogy teljesen megfékezzem magamban ezt a fenevadat." ** Még a halálos ágyán is – azon a halálos ágyon, melyhez Brunetière, nem érve be a legenda eddigi, magukban véve is eléggé gyűlölködő állításaival, nem átallotta hozzátapasztani még ezt a csúf vonást is: "Nem hagyta el sem a gőgje, sem az önbizalma, sem különösen a haragtartása: még ekkor is szidta az ellenségeit; kétségnek, sajnálkozásnak, lelkifurdalásnak nyoma sem volt
* Op. Calv. IX. 863–866. o. Előszó a Viret Disputations chrestiennes-éhez.
** Kálvin levele Bucerhez: ma egészben nincs meg, de ezt és néhány más részletét megőrizte Baudoin. Lásd Doumergue: Une poignée de Faux, 107–108. o. (Vö. Révész I.: Kálvin-rágalmak. Prot. Szemle, 1914. 53–54. o.)72
nála. Amit ő tett, az minden nagyon jól volt megtéve." * – Mondom, még a halálos ágyán is úgy mutatja be őt nekünk a történelem, amint megalázkodik és bocsánatot kér a türelmetlenségéért "abban a hiszemben, hogy a Nemes Tanács is elhordozta az ő nagyon is erőszakos indulatkitöréseit, amelyeket maga is bán, valamint az ő bűneit – úgy, ahogyan elhordozta a maga részétől Isten." **
Számtalan példa van erre az ő rendkívüli idegességére. Egyszer Bucertől kap levelet. Minthogy épen az asztalnál ül, először csak a címet és az írást nézi meg, és erre, úgymond: "akkora öröm árasztott el, hagy nem emlékszem, ragyogott-e föl reám boldogabb óra a legutóbbi három hónap alatt." Ámde amikor ebéd után elolvassa a levelet, abban egy meg nem érdemelt szemrehányást talál. És ekkor a hetedik égből egyszerre a porba zuhan: "Ennek az elolvasása olyan korbácsütés volt a számomra, hogy egész éjszaka örökös nyugtalanság gyötört s három napig sem tudtám tökéletesen magamhoz térni." ***
Máskor Kálvin falura készül és keres egy könyvet, melyet avégből tett volt félre, hogy majd ott lásson hozzá a megcáfolásához. De a könyv eltűnt. Ellopták talán? És Kálvint ideges dühroham lepi meg, hogy kénytelen ágyba feküdni és elhalasztani az útját. ****
Megérkezik Caroli. (9) A strassburgi papok aláírnak vele együtt egy nyilatkozatot, amelyet elébeterjesztenek Kálvinnak. E nyilatkozat egyik részlete nem szabatos. "Ez – írja
* A papokhoz intézett búcsúbeszédében így szólt Kálvin: "Sok gyengeségem volt nékem..., sőt valójában értéktelen volt mindaz, amit cselekedtem. Tudom, hogy a gonoszok ki fogják aknázni e szavamat, ámde én mégis ismétlem: értéktelen volt mindaz, amit cselekedtem". Op. Calv. IX. 893. o. Itt igazán a legközvetlenebbül tetten lehet érni a legenda eltérését a történelemtől.
** Op. Calv. IX. 888. o.
*** Baudoin megőrizte levéltöredék.
**** Op. Calv. XII. 100. o. Kálvin levele Virethez, 1545. júliusából.73
Kálvin – annyira kihozott a sodromból, hogy ebben az egész esztendőben nem emlékszem ennél nagyobb bosszúságra." Másnap Zellnél (10) gyűlnek össze. "Ott súlyosan vétkeztem – írja Kálvin –‚ mert nem tudtam mértéket tartani. Az epe annyira elöntötte a lelkemet, hogy keserűségemmel mindent elárasztottam." Nem bírva tovább a dolgot, kirohan a szobából. Bucer utána megy és csillapítja. "Hazatérve, heves roham fogott el, s csak a sóhajtozásban és a könnyekben tudtam vigasztalást találni." *
De vannak még ennél drámaibb és jellemzőbb jelenetek is. Genf vissza akarja hívni reformátorát. Őt azonban rettenti és borzasztja visszatérésének a puszta lehetősége is. És amíg a legenda a Brunetière tolla által úgy mutatja be őt, mint akinek "gőgje nem ismert határt" s akinek becsvágya volt, hogy "senki mástól önmagán kívül ne fogadjon el törvényt. Etiam si omnes, ego non! ** Ha volt valaki, aki sohasem ismerte el, hogy másnak igaza lehet ővele szemben, vagy hogy őneki nincs igaza valaki mással szemben, Kálvin János bizonyára ilyen volt..." – addig, íme, itt vannak azok az ünnepies nyilatkozatok, amelyeket a történelem magának Kálvin Jánosnak a szájából jegyzett föl: "Mint olyan, aki nem szabad, mindig testvéreim tanácsa szerint óhajtok igazodni... *** akiknek tekintélyét úgy elismerem magam fölött, mintha csak a szüleim volnának." **** Továbbá: "Ha csak a magam eszén akarnék járni, ah, inkább a tenger túlsó partjára, mint oda! Ámde én ebben az ügyben nem bízom önmagamban, s nem is magamtól kérek tanácsot, hanem elhatároztam, hogy azokat kérdezem
* Op. Calv. X. b. 398. o. Kálvin levele Farelhez, 1539. október 8-áról.
** Ha mindnyájan is, én nem...
*** Op. Calv. XI. 105. o. Kálvin levele a genfi tanácshoz, 1540. november 12-ről.
**** Op. Calv. XI. 166. o. Kálvin levele Bernard Jakabhoz, 1541. március 1-ről.74
meg, akiknek jó ítélőképességük van s akiknek én átadtam magamat, hogy igazgassanak engem." * Azután: "Minél jobban riadozik a lelkem ettől a föladattól, annál jobban gyanakszom önmagamra. Ezért nem is engedem, hogy magam mérlegeljem ezt a kérdést, s a mieinket is kérem, hogy tanácskozásaikba ne vonjanak be engemet. Szívesebben engedem magamat teljességgel vakon vezettetni másoktól, mintsem hogy a magam rövidlátásában bízva, eltévelyedjek" ** Végül pedig jönnek ezek a fenséges és híres nyilatkozatai: "Minthogy nem vagyok az ura önmagamnak, szívemet, áldozatul megöldökölve, az Úrnak ajánlom föl... (11) Lelkemet legyőzötten és megkötözve viszem foglyul az Úrnak, nem ítélve a saját eszem szerint. Reábízom magamat azoknak a vezetésére, akik által, mint remélem, Isten szól hozzám." ***
Tehát "határt nem ismerő gőg!" "Becsvágy, senki mástól, önnönmagán kívül el nem fogadni törvényt!" "Etiam si omnes, ego non!" – így írt Brunetière. Nem tenném helyesen, ha még tovább is cáfolnám őt. Annál kevésbé, mert – Genfből futár érkezett, hozva a legfrissebb postát. Kálvin rögtön közli azt barátaival, akik egy regensburgi (12) fogadónak egyik szobájában vannak összegyűlve. Még egyszer és utoljára elébük tárja a helyzetet. Szavát elfojtja a zokogás: több könnyet ejtvén, mint szót, két ízben is kénytelen visszavonulni, hogy megpróbáljon lecsillapodni és összeszedni magát." ****
Ekkora ideges érzékenység mellett, kérdem, lehetséges-e, hogy Kálvinnak olyan száraz, kemény, hideg szíve lett volna, amilyet a legenda tulajdonít neki? Sőt ellenkező-
* Op. Calv. XI. 231–232. o. Kálvin levele a zürichi lelkipásztorokhoz, 1541. május 31-éről.
** Op. Calv. XI. 92. o. Kálvin levele Farelhez, 1540. okt. 24-éről.
*** Op. Calv. XI. 100. o. Kálvin levele Farelhez, 1540. okt. 24-ről.
**** Op. Calv. XI. 114. o. Kálvin levele Farelhez, 1540. nov. 13-ról.75
leg, nem vagyunk-e képesek megérteni, hogyan szaladhatott ki a Kálvin tollán – a felesége halálakor, egy oly percben, amikor, amint szokta az ember nagy fájdalmak között, nagyon elhagyatottnak érezte magát – Virethez írott levelében egy ilyen nyilatkozat: "Tudod, hogy az én szívem mennyire gyöngéd, sőt lágy" (nostri animi mei teneritudinem vel mollitiem potius) * – és hogyan felelhetett Viret, a bizalmas jóbarát, aki a legjobban ismerte reformátorunkat, minden habozás nélkül így: "Igen, tudom, mennyire gyöngéd szíved van." **
Itt csak egyetlenegy levelét akarom idézni: a Richebourg úrhoz írott vigasztalásait.
Kálvinnak, alighogy megházasodott, el kellett utaznia a regensburgi megbeszélésre. Ezalatt Strassburgban kitört a döghalál. Kálvin egészen odalesz aggodalmában. "Éjjel-nappal magam előtt látom a feleségemet tanácstalanul, fejetlenül." A bú "egészen összetöri és összezúzza a lelkemet," *** "és azokon, akik ilyen veszedelemben vannak, nem tudok segíteni, még meg sem tudom vigasztalni őket a jelenlétemmel." **** Ekkor kapja a hírét egyik kosztosa, az ifjú Louis de Richebourg halálának. Néhány nap múlva az atyának így ír: "Az én lelkem annyira meg volt zsibbadva és zavarodva, hogy pár napon át nem tudtam egyebet, mint sírni! ... Az emberek előtt nem ismertem önmagamra, úgy szerettem őt, mint hogyha a fiam lett volna, mert hiszen ő is úgy tisztelt engem, mint hogyha a második atyja volnék." És így folytatja tovább Kálvin a vigasztalást, kegyes és hívő szívvel, végtelen gyöngédséggel – állandóan többes első személyben beszélve erről a veszteségről: "a mi fiunk", "az a fiú, akit az Isten nekünk
* Op. Calv. XIII. 230. o. Virethez, 1549. ápr. 7-éről.
** Op. Calv. XIII. 233. o. Kálvinhoz, 1549. ápr. 10-éről.
*** Op. Calv. XI. 175. o. Kálvin Farelhez, 1541. márc. 29-éről.
**** Op. Calv. XI. 18. o. Kálvin Virethez, 1541. április 2-áról.76
adott" – s végül, hogy annál jobban tudjon vigasztalni, bizonyítgatni kezdi a könnyek jogosultságát is: "Nem kívánom, hogy ne sírj. Mert a Krisztus iskolájában mi nem olyan filozófiát tanultunk, amely Istentől nyert embermivoltunkból kivetkőztetve, kövekké alakítaná át az embereket." *
És Kálvin, mint ahogyan megírta a jókedv elméletét, úgy megírta a könnyekét is. Megírta már a legelső könyvben, amely tollából kikerült, a Seneca-kommentárban. Itt tiltakozik a sztoikusok ellen, akik az emberi dolgokat "mintegy torony tetejéről nézik", akik "elvetik maguktól a szánalmat, mint valami lelki betegséget" és a szenvedélyeket, amelyek szerintük "mindig vétkesek." "Mindegy – kiált föl –, akármit bizonyítgatnak sötét zugaikban ezek a henye bölcsek. Mert ami engem illet, én még azt sem tudom, hogy vajon valósággal bölcsek-e, mindössze annyit tudok, hogy embernek nem emberek. Az ember olyan lény, akit a fájdalom érzékenyen érint, aki enged vagy ellenáll, aki helyt ad a vigasztalásnak – nem pedig olyan lény, akinek erre nincs szüksége. Nem tudni sírni: nagy hiba." **
Így beszél a 23 éves fiatal humanista. És csaknem harminc évvel később, a korán megvénült, elnyűtt teológus újra el fogja mondani az új sztoikusok ellen azt, amit a régiek ellen elmondott: "Türelmesen hordozni a keresztet nem annyi, mint teljesen eltompultnak lenni és kő módjára nem érezni semmi fájdalmat... Az új sztoikusok vétkesnek ítélik nemcsak a sóhajtozást és a sírást, hanem még a szomorúságot és az aggodalmat is. Ezek a vad vélemények alighanem olyan henye lelkekből származnak, akik inkább szeretnek szemlélődni, semhogy munkára vetnék a kezüket. A magunk részéről semmi hasznát sem vehet-
* Op. Calv. XI. 188–194. o.
** Op. Calv. V. 154. o. L. Ann. Senecae libri de clementia cum Joh. Calvini commentario 1532.77
jük ennek az oly kemény és szigorú filozófiának, amelyet Urunk Jézus elítélt. Mert ő sóhajtozott és sírt... és a tanítványait sem tanította másképpen cselekedni." *
Tehát jogosult a könny is – csak úgy, mint a nevetés!
S én most azt kérdezem: e harsogó kacagásoknak és e könnybefúlt lelki válságoknak két szélső pontja között nem tudná-e a helyét megtalálni bármilyen érzelem és bármiféle megindulás – különösen pedig a baráti érzelemnek minden gyöngédsége és minden finomsága? Azé a barátságé, amely figyelemmel volt a levelezés legapróbb késlekedésére is, és amelyet a barátai nem tudtak kielégíteni, annyira érdeklődött minden részlet iránt. A legkisebb ügyek is érdekelték; egy lusta gyermeknek vagy egy nehéz természetű anyósnak a dolgai vagy egy új négylábú és külön füstlyukkal bíró kályha. Hotmannak (13) találos meséket adogatott föl, hegy szelíden bosszantsa őt, s viszont ez is szívesen el-eltréfált vele. Farelnek ezt írta: "Te mondhatsz nekem és tehetsz velem büntetlenül akármit, amit csak akarsz... Készen vagyok, rendelkezésedre állok. Mit akarsz még? Kapitulálok, megadom magam." ** Bucernek ezt írta: "Ha bármi tekintetben nem felelnék meg várakozásodnak, tudod, hogy a hatalmadban vagyok. Figyelmeztess, fenyíts – tedd meg mindazt, amit csak egy atya megtehet a fiával." *** És Bucer viszont így írt neki: "Te vagy a szívem, a lelkem fele." ****
Mindez talán megadja a kulcsot egy nagyon érdekes, nagyon különös és egészen elvitázhatatlan, rejtélyes tényhez: ahhoz, hogy Kálvin hasonlíthatatlanul kedves, elbájoló ember volt.
* Op. Calv. IV; 207. o. Institutio III. könyv. VIII. fej. 9. §.
** Op. Calv. XI. 180. o. Kálvin levele Farelhez, 1541. március 29-éről.
*** Op. Calv. XI. 219. o. Kálvin levele Bucerhez, 1541. okt. 15-éről.
**** Op. Calv. XI. 451. o. Bucer levele Kálvinhoz, 1542. okt. 6-áról.78
Persze, hogyha a Lullin-terembeli, (14) visszataszító, klasszikus képmását nézzük, azt az ónszínű ábrázatot, melyen az arcot hullaszín zöldre s az ajkakat vérvörösre, mintha csak egy gyermek pingálta volna ki – akkor nem fogjuk tapasztalni ezt a kedvességet, amelyről szólok. Ámde arckép és arckép között különbség van. Ott van például a hanaui, amelyen a fiatal reformátor fekete bársony ruhában, finom kezében kesztyűt szorítva, ujján gyűrűvel valóban úgy jelenik meg előttünk, amilyennek kellett lennie annak a D'Espeville Károly (15) nevű nemes úrfinak, amikor megjelent a fényes ferrarai udvarnál szépmetszetű nagy szemével, hódító egyszerűségű eleganciájában.
Ez a Kálvin valóban létezett, mert elbájolta és megigézte mindazokat, akik bensőségesebben ismerték.
Amint valahol megjelenik, egymás kezéből kapkodják ki a különböző társaságok. Mindenütt és mindenkire megvan az a hódító és vonzó hatása, ami egyik – nem legkisebb jelentőségű jegye a lángelme fölényének. Akik ismerik, azok szeretik is – és akik szeretik, nem tudnak ellentállani a vágynak, hogy kövessék vagy legalább viszontlássák őt. Egyik a másik után indul el fölkeresni őt, mint hogyha csak zarándokútra menne. Noyonból elmegy hozzá a két testvére, a két pap, akiknek egyházi javadalmait átadta volt, és a királyi helytartó, Laurent de Normandie; – Párizsból fölkeresi tanítója, Cordier Mathurin, tanulótársai: a Montmorok, barátai: a Copok, a Budék; – Orléans-ból barátjának, Danielnek a fia; – Bourges-ból a Colladonok; – Angoulème-ből vendéglátó gazdája, du Tillet kanonok; – Poitiers-ból azok, akik néhány napig hallgatói lehettek: Véron, Babinot, az ügyész és a római jog előadója, Vertumien.
És ez a vonzóerő és ez a lelkesedés nem csökken az évek során át. Ferrarában néhány hetet, egyes kutatók szerint csak néhány napot tölt, és a hercegnő egész azontúli életében levelezni fog vele, (16) a bájos Francisca de Bouciron fogadott leányává lesz és a férje, Sinapius arra kéri Kál-
79
vint, hogy írja elő nekik a kötelességeiket "mint olyan, akinek a szája által Isten beszél;" egy különben ismeretlen levélíró pedig azt írja neki, hogy "mi itt gyönyörködünk az emlékedben, de kivált a leveleidben." – Párizson átutazva egy kis időre megszáll egy fogadóban. Lopin Godefroi orvosnak alkalma van társalogni vele, és Kálvin annyira elragadja Lopint, hogy ez, mint maga mondja: "széles Franciaországban nem lát mást rajta kívül." Rögtön csatlakozni is akar hozzá, ámde betegsége nem engedi. Egy év múlva azonban ír neki, hogy bármely állást elfogad, csak hogy Genfbe kimehessen és ott hallgathassa a Kálvin előadásait. – Egyszer meg három angol látogat el a Léman-parti városba, és azt sem tudják, hogy köszönjék meg Kálvinnak az ő "igen nagy kedvességét," "társalkodásának nyájas voltát." S évekig tartó kívánkozás után egyszer csak fölkerekedik a hosszú útra az öreg Wolmar Menyhért is, a Kálvin egykori bourges-i tanítója, hogy közelből láthassa Istennek azt a nagy áldását, amely megnyugodott ennek az ő nagyon híres, de még annál is jobban szeretett tanítványának fáradozásain.
Menjek-e még tovább? Idézzem-e, ennek az ellenállhatatlan vonzóerőnek a bizonyságául, magát Brunetière urat, aki attól a naptól fogva, amelyen legelőször kezdett el foglalkozni a reformátorral, mondhatni képtelen elhagyni őt; aki három év alatt három képét, mégpedig egyre alaposabban kidolgozott és egyre hasonlóbb képét rajzolta meg annak a lelki arcnak, amely sokkal jobban vonzza őt, mint amennyire taszítja; Brunetière urat, aki mint egy új Wolmar vagy Lopin nem nyughatott, amíg maga is el nem zarándokolt Genfbe?
Igen, még ennél is tovább megyek, sokkal tovább.
Köszöntöm a kálvinizmus mai megújhodását: azt a megújhodást, amely oly érthetetlen megannyi felületes lélek előtt. A németek most fordítják először a kommentárjait, és ugyancsak most cselekszik ugyanezt a hollandusok
80
is. Amikor a lutheránusok újjá akarták alakítani az egyházukat, a kálvinista egyházalkotmányból vették át annak lényeges szervét, a zsinatokat. Még a legújabb teológia is mélyen rokon vonásokat fedez föl önmaga és a kálvinizmus között. Miért? Azért, mert alapjában véve Kálvin volt a legegyetemesebben emberi a reformátorok között. Luther német volt, Zwingli svájci. Kálvin pedig – úgymond egy nagyon illetékes és nagyon pártatlan ítélőbíró, Lanson (17) – "Kálvin az embert tanulmányozta. E tekintetben senki meg nem előzte őt; ezen az úton ő járt legelőször... Cicero, Seneca és Epiktétosz óta soha senki nem írt az emberről ekkora eszmebőséggel és ilyen szabatosan. Azt, amit a francia szellem később a klasszikus nevelés által meggazdagítva oly nagyszerűen véghezvitt: az ember erkölcsi lénye általános vonásainak leírását én megtalálom már Kálvinnál." Innen van az, hogy hiába akkora botránykő Kálvin: szellemének uralma nem ismer sem politikai, sem faji határokat. Géniusza – a reneszánsznak és Franciaországnak ez a legnemesebb szülötte – emberi géniusz.
II.
Most pedig a Kálvin élete után lássuk a Kálvin teológiáját.
A Legendának itt van a legkönnyebb dolga. El is mondja aztán, megannyi változatban:
"Az Institutióban, ebben a szónokló műben, ha egyáltalán van valami mozgalmasság, az nem a szívből indul ki s következőleg nem is indítja meg a szívet. Kálvinnak, ennek a vallásos elméletírónak, a lelki ridegségével csak okoskodásának kemény ereje áll egyenlően magas fokon." Kálvin az Isten tulajdonságai fölött úgy okoskodik, "mintha csak a háromszög vagy a gömb tulajdonságairól volna szó." "Mindazt elvitatja vagy elveti, ami nem felel meg a dialektikája szabta föltételeknek." "A vallásból ő egy olyan ha-
81
talmat csinált, amelynek hatása ezentúl az okos vagy inkább az okoskodó emberekre korlátozódik... tehát egy pusztán férfiaknak való vallást – egy olyan vallást, amely lényegileg, sőt majdnem kizárólag az értelem meghajlásában áll bizonyos, csaknem matematikailag bebizonyított igazságok előtt... egy olyan vallást, amely a merő okoskodás szüleménye."
Nos, erre a legalapvetőbb támadásra – amelyen épül, hogy így mondjam, valamennyi többi támadás – nekem módomban van a legrövidebb felelettel válaszolni.
Kálvin nem tette a vallást a puszta értelem ügyévé először is azért, mert ez már őelőtte megtörtént: azzá tette a vallást, mégpedig a lehető legnagyobb mértékben, sőt e mértéken is túlcsapva, a katolikus egyház. Hadd hozzam föl ennek bizonyságául – nem Aquinói Tamást és a skolasztikát, pedig ezek is voltak a világon, pedig a Summa (18) nagyítóüveg nélkül is látható, és a pápai enciklikák különben is elég nyomatékosan ajánlották Tamást és a skolasztikát minden katolikusnak tanulmányába és csodálatába – hanem hadd hozzam föl bizonyságul magát azt az Egyházmegyei Kiskátét, amelyből tanítják ma is vallásra a legegyszerűbb francia népet. Ez a Káté vezeti vissza a vallást bizonyos "igazságokra"; ez határozza meg a keresztyén embert olyannak, aki "meg van keresztelve és vallja a keresztyén tant;" és a hitet meg úgy, hogy "az természetfölötti erény, amely bennünket arra indít, hogy szilárdul higgyük mindazokat az igazságokat, amelyeket Isten kijelentett, és amelyeknek elhivését az Egyház mitőlünk várja."
Nyilvánvaló, hogy a vallásnak egy ilyen tökéletesen értelmi felfogását lehetetlen volt még jobban "intellektualizálni" – éppúgy, mint ahogy lehetetlen megmelegíteni a tüzet, megnedvesíteni a vizet és "racionalizálni" a racionalizmust.
De Kálvin nem tette a vallást a puszta értelem ügyévé‚ mindenekfölött és egészen egyszerűen már csak azért sem,
82
mert ahelyett, hogy az értelem ügyévé tette volna, az érzelem ügyévé tette azt.
Tessék csak figyelmesen elolvasni a következő néhány idézetet, amelyek a reformátor különböző munkáiból valók, és amelyeknek számát még könnyű volna szaporítanom. Az idézetek majd mindegyike a maga rövidségében is egymaga elég volna a kérdés eldöntésre.
Kálvin a szív ügyévé tette a vallást. "Az Isten – úgymond – a ceremóniáknak egy szalmaszálnyi becset sem tulajdonít, hanem a hitet és a szív igazságát nézi... * Isten az ő szolgáitól legfőképpen a szívüket és az indulataikat kívánja.**... Az Úr házához való buzgó szerelem nem kicsiny indulat: emésztenie kell annak minden hívő szívét. ***
Kálvin a szív ügyévé tette a hitet: "Egészen köztudomású, hogy a hittel együtt mindig a szívnek élénk fölbuzdulása jár." **** "Az a készség, amellyel elfogadjuk az Isten kijelentését, inkább a szív dolga, mint az agyé, és inkább érzelmi, semmint értelmi természetű" + A hit megismerési módja "minden értelmet felülhalad." ++ Szent Pál a hitet nem a fejbe helyezi, hanem azt tanítja, hogy annak székhelye a lélek mélyén van. "A hit egyáltalán nem üres ismeret, mely az agyban szálldos, hanem a szívnek élénk felbuzdulását hozza magával." +++ Nem "egyszerű és kopasz ismeret" tehát. ++++ Az istenismeretnek "nem szabad
*Op. Calv. VI. 477. o. Supplex Exhortatio 1543.
** Uo. 479. o.
*** Uo.
****Op. Calv. VI. 601. o. Vera christianae pacificationis et ecclesiae reformandae ratio, 1549.
+ Op. Calv. IV. 20. o. Institutio III. kv. II. fej. 8. §.
++ Op. Calv. IV. 20. o. Institutio III. kv. II. fej. 14. §.
+++ Op. Calv. VII. 599. o.
++++ Op. Calv. VII. 598. o.83
puszta elmebeli spekulációnak lennie, hanem a szívben kell gyökereznie." *
Kálvin a szív ügyévé tette a protestantizmus alaki alapelvét: a Biblia tekintélyét. Kétségtelen, úgymond, hogy vannak e tekintély mellett "okos, értelmi érvek is." Ámde ezek az érvek "képtelenek a szívbe olyan bizonyosságot oltani, aminőt a hit megkíván." Avégből, hogy a lelkiismeretek "ne ingadozzanak, szükség, hogy a meggyőződés forrása magasabban legyen az emberi ész ítéleteinél vagy hozzávetéseinél, általában emberi vagy filozófiai okoknál – vagyis, hogy legyen ez a forrás a Szentlélek titkos bizonyságtétele. Ugyanaz a szellem, amely szólt a próféták szája által, behatol a mi szívünkbe is, és annak az elevenére tapint." **
Kálvin a szív ügyévé tette a protestantizmus tartalmi alapelvét, a hit által való megigazulást. Ennek a hitnek, úgymond, "nem szabad a Jézus Krisztust valamiféle hideg szemlélődéssel csak úgy messziről néznie, mint hogyha rajtunk kívül állana." "Ennélfogva én a legmagasabb jelentőséget tulajdonítom annak az összeköttetésnek, amelyben mi a mi Fejünkkel állunk; annak, hogy ő a hit által a mi szívünkben lakik és mi, egy titokzatosan szent egyességben (unio mystica) őbelőle részesedünk." ***
Itt aztán meg is állapodhatunk. Hogy is mondotta az előbb a legenda? – mert hiszen most, Kálvin e hiteles nyilatkozataival szemben elég, ha cáfolatul megismételjük a legenda saját szavait. Íme: "Az Institutióban nincs mozgalmasság, mely a szívből indulna ki; Kálvinnak lelki ridegségével csak okoskodásának kemény ereje áll egyenlően magas fokon... Kálvin a vallást az okos, vagy inkább az
* Op. Calv. III. Inst. I. kv. V. fej. 9. §.
** Op. Calv. III. Inst. I. könyv. VII. fej. 4. §.
*** Op. Calv. III. Inst. III. kv. XI. fej. 10. §.84
okoskodó emberekre korlátozza. A vallás a merő okoskodás szüleménye".
Itt, úgy hiszem, végül is elértem a célomat. Olvasóim maguk ítélhetnek; maguk dönthetnek a legenda és a történelmi igazság között. Nékem magamnak pedig nincs egyéb föladatom, mint – egy olyan végszóval, mely a megelőző két előadáshoz is talál – bezárni e fejtegetéseimet.
*
Az első összefoglaló végszóm Kálvinra vonatkozik. Valószínűleg nem egy olvasómat megdöbbentették kissé ezek az idézetek. De azután, magukhoz térvén, így szóltak: Jó. Azt azonban szintén el kell ismerni, hogy ha Kálvin nagy jelentőséget tulajdonított a szívnek, a tapasztalatnak, hát ugyancsak nagy jelentőséget – hogy egyebet ne mondjunk – tulajdonított az okoskodásnak, a dialektikának is. És el kell ismerni azt is, hogy az életének és a teológiájának itt kiemelt vonásai nem jelentik sem az egész életét, sem az egész teológiáját – ami végérvényben nem mást jelent, mint azt, hogy Kálvin rettenetes ellentmondásba keveredett önnönmagával.
Nos, én ezt elismerem.
Kálvin ellenmondásba jutott önnönmagával az életében. Nem állott mindig az elveinek magaslatán. Hibákat, mégpedig súlyos hibákat követett el. Nem feledjük el ezek között azt sem, amit a kálvinizmus ellenfelei olyan tisztes állhatatossággal szoktak fölhányni (19) bár ők maguk folyton elfeledkeznek egy dologról: arról, hogy nekik ehhez nincs joguk. Ez a jog minket illet, egyes-egyedül minket. Mert minekünk Kálvin nem szentünk. Eszünk ágában sincsen, hogy imádjuk őt, sőt állítjuk, hogy a hibáit senki sem láthatja és még kevésbé sajnálhatja jobban minálunk. Megmondjam-e, mit gondolok? Hogyha ahelyett, hogy Kálvinnak, akinek ilyesmire szüksége nincs, szobrot állítsanak, a Kálvin barátai, egy a Szervét máglyájára emlékeztető jelet
85
akarnának emelni a Champel laposán, én ezt a gondolatot nagy helyesléssel fogadnám és az emlékmű föliratául a következőket ajánlanám: "Ezt a követ a kálvinisták kegyelete emelte, a Kálvin hibájának örök emlékezetére"; s az egyetlen óhajtásom csak az volna, hogy az engesztelő emlékműre való gyűjtést filléreimmel én kezdhessem meg. (20) Kálvin ellenmondásba jutott önnönmagával az életében. Ám vesse rá az első követ az, aki bűn nélkül való.
És még sokkal jobban ellentmondásba jutott önmagával a teológiájában. Csakhogy itt már nem olyan bizonyos, hogy ez az önellentmondás mindig szégyenére válik-e. Sőt! És, hogyha őszintén el kell mondanom mindazt, amit erről a tárgyról gondolok, akkor egyfelől igenis elismerem, hogy egyetlen teológus sem ment messzibb az önmagának való ellentmondásban, mint Kálvin, egyetlen teológiai rendszer sem áll egymásnak merevebben ellentmondó, egyeztethetetlenebb gondolattömbökből, mint az övé. Csakhogy másfelől hozzáteszem azt is: ez, hogyha gyöngéje őneki, még sokkal inkább erőssége is.
Mert Kálvin nem úgy építette meg a maga rendszerét, ahogyan a legenda állítja: felülről lefelé; nem úgy, hogy vett egy legfőbb eszmét, a predestinációt, s azután abból vonta volna ki logikusan, hibátlanul dialektikus levezetéssel minden részletdogmáját. Ha így járt volna el, akkor valóban nem jutott volna önmagával ellenmondásba. Mert azt végül is nem vonhatja kétségbe senki, hogy a logikája hasonlíthatatlan, hallatlan, félelmetes logika volt. Ámde ő tényleg ellene mondott önmagának, mégpedig gyakran és súlyosan. A rendszerében ellentmondás van az egyetemes kegyelem és a különös kegyelem között; ellentmondás van az Isten föltétlen tekintélye és az ember teljes felelőssége között; ellentmondás a Szentlélek bizonyságtételének elégséges volta és a Szentírás kikerülhetetlen szükségessége között; ellentmondás az ő Krisztusának istensége és ember-mivolta között, az Ige és a sakramentumok szerepe között
86
stb. stb. – Miért és hogyan? – Egész egyszerűen azért, mert Kálvin a rendszerét nem felülről lefelé, hanem alulról fölfelé építette; nem egy, egyetlenegy metafizikai eszméből kiindulva haladt lefelé, hanem a tapasztalat sokszerű valóságaiból kiindulva haladt fölfelé.
Kálvin elővesz egy tényt, elemzi ennek a ténynek a tapasztalását, ebből az elemzésből levon egy formulát, azután pedig alkalmazza erre a tételre a maga rettenthetetlen logikáját, s így okoskodik és következtet a végső pontig és még azon is túl. – Azután elővesz egy másik tényt, elemzi ennek a tapasztalását, levon ebből az elemzésből is egy formulát s erre a formulára is alkalmazván a maga most is éppoly rettenthetetlen logikáját, megint okoskodik és következtet a végső pontig és azon is túl. És így megy végig sorjában mindazokon a tényeken, amelyeket a keresztyén tapasztalás teljességéből merít. – Ezek a tények már most, a maguk minden különfélesége és minden sokszerű gazdagsága mellett is összehangzanak és kapcsolatba kerülnek az élet titokzatos teljességében, szerves összetételű egészében. De amikor aztán jön a dialektika a bonckésével s elszigeteli ezeket a tényeket, ha mindjárt meg is kell azokat sértenie vagy sebeznie; amikor a lombikjában formulákat von ki belőlük, ha mindjárt el is párologtatja ezáltal drága életnedvük egy részét; amikor a csipeszeivel meghúzgálja és szétfeszegeti e tényeket, ha mindjárt a túltengésüket vagy a megcsonkulásukat idézi is elő ezáltal: akkor már többé nem a tényeknek ezt az alapvető egységét fogjuk látni, hanem a formuláknak az ellentmondásait – fent, a metafizikai rendszer elvont magasságaiban.
Mit cselekedjünk tehát?
Vagy fel kell áldoznunk az egyik formulát a másiknak s a formulával együtt az életvalóságnak azt a részét is, melyet a formula képvisel. Vagy pedig, hogy életgazdagságában megóvhassuk az egész valóságot, meg kell állanunk egy látszólagos és ideiglenes ellentmondás előtt.
87
Nos, e kétféle baj közül, amelyekbe az ember kénytelen beletörődni a maga valamely irányban mindig korlátolt szellemének veleszületett gyöngesége folytán, Kálvin habozás nélkül a kisebbiket választotta. Ellene mondott önmagának. Ez az ő öntudatos vagy öntudatlan érdeme. Ő semmit sem akart föláldozni a keresztyén tapasztalás szentséges kincséből. Ő azt a maga evangéliumi teljes épségében akarta áthagyományozni utódaira, a mi tanulmányaink, a mi elemzéseink, a mi új és folyton megújhodó rendszerezésünk anyagául, – míg csak el nem jő a nap, amikor "Úgy ismerünk majd, ahogy ismertettünk" (21) és amikor, a szellemek világába fölemeltetvén, módunk lesz majd egyetlen pillantással áttekinteni az egész tapasztalati valóságot és annak teljes metafizikai magyarázatát, úgyhogy minden ideiglenes ellentmondás eltűnik szemünk elől, s végre fölragyog a gondolat tökéletes egysége az élet tökéletes egységében, Istenben.
A második összefoglaló végszóm a Kálvin kritikusainak szól.
Kálvin a vallást – e kritikusok szerint – az értelem dolgává, arisztokratikussá és teljesen egyéni üggyé tette. Minden eddigi fejtegetésünk alapján, azt hiszem, reá szabad és könnyen reá lehet mutatni, micsoda nagyszerű hármas dicséret rejlik ebben a hármas megrovásban.
Kálvin nagy dolgot cselekedett azzal, hogy az értelem dolgává tette a vallást. Azt már tudjuk, őt nem lehet avval vádolni, hogy az értelemmel kiszorította volna jogosult helyéről a szívet, sőt ellenkezőleg, elismeréssel kell néki adóznunk azért, hogy a szívet visszahelyezte az értelem bitorolta jogos helyére. Tételünk ennélfogva csak ezt jelentheti: Kálvin az értelem dolgává tette a vallást azzal, hogy megszabadította egy, sokszor egyenesen bárgyú materializmustól, amelynek súlya alatt az roskadozott. És itt elég, ha a Courrier de Genève (22) tulajdon szavait idézem. E lap szerint az Egyházat egy nagy kelevény, egy mérges, halálos
88
belső daganat kínozta. Ekkor felkelt Kálvin és megütötte az Egyházat. Erre a kelevény kifakadt és az Egyház megmenekült. Tökéletesen igaz. Hogy azután ugyanez az egyház ma ki próbál bújni hálatartozása alól, s megmentőjét galád anyagyilkosság bűnében leledzőnek tünteti föl, ez a hálátlanság nem tartozik a dolog érdemére. Legföljebb annyit bizonyít, hogy a műtét nem sikerült tökéletesen. És ugyan hol is van az a műtőkés, amely, ha mindjárt tőralakot ölt is, teljesen meg tudna szabadítani egy szervezetet afféle elfekélyesedett daganatoktól, aminőket a VI. Sándor vagy a Tetzel nevén ismer a történelem? Azonban a materializmus, még ha misztikus és babonás jellegű is, nem jelent egyet az érzelemmel. És egy ilyen materializmus ellen küzdeni nem annyit tesz, mint intellektualistának lenni; ez egész egyszerűen csak annyi, mint spiritualistának (23) lenni és józannak lenni. Igen, a józanság spiritualizmusa: ezt a fuvallatot bocsátotta keresztül Kálvin az ódon szentélyeken. Sőt több volt ez, mint fuvallat: vihar volt bizony ez. De erre és nem kevesebbre volt szükség: viharnak kellett jönnie, hogy fölforgasson némely bálványokat, hogy ízzé-porrá törje a Szent-Péter templom némely meg nem nevezhető ereklyéjét, hogy a Magdolna- és a plainpalais-i templomokból kiszórjon némely miazmát. (24) Csak fújjon hát most is a józanság spiritualizmusának ez a szele, mégpedig erősen! Lesz abból haszna – nem is a legkevesebb – Lourdes-nak, meg a Szent Szív és az Alacoque Margit templomának is. (25)
Nagy dolgot cselekedett továbbá Kálvin azzal, hogy arisztokratikussá tette a vallást. Azt már tudjuk, őt nem lehet vádolni azzal sem, hogy osztályokat és kasztokat teremtett volna, sőt inkább elismerésünk illeti azért, hogy megalapította az egyházi, a vallási demokráciát. Tételünk ennélfogva csak ezt jelentheti: Kálvin arisztokratikussá tette a vallást – a Biblia tekintélyével, a kötelező iskolázással, mely lehetővé tette a bibliaolvasást s amelyből egészen ter-
89
mészetesen sarjadtak ki a kollégiumok és az akadémia is; a rengeteg ábécéjével kis és nagy gyermekek számára, különböző kézikönyveivel, kis kátéival, nemzeti nyelvű énekeivel és imádságaival, különösen pedig a folytonos igehirdetéssel, vasárnaponként kétszer és hetenként háromszor (emlékezzünk csak a Kálvin 2000 prédikációjára!), ami oly rohamosan emeli vala a legtudatlanabbaknak, a legalsóbb néprétegeknek értelmi és erkölcsi színvonalát; a tevékenységnek, a haladásnak azzal a bibliai szellemével, amely épp annyira értelmes és gyakorlatias volt, mint amennyire vallásos és erkölcsi jellegű; egyszóval egy, a tömegek nevelésétől elválaszthatatlan hatalmas tanítószellemmel, amilyenhez hasonlót sem azelőtt, sem azután nem látott a világ. Mert a kálvinizmusnak ezeken a módokon és ezekkel az eszközökkel sikerült mindenütt a legválogatottabb, társasággá tennie a híveit. De hát volt-e valaha ellenmondás szellemi kiválogatódás és demokrácia között? És hibázott-e abban a kálvinizmus, hogy a modern demokráciának ő adta a legválogatottabb munkásait, a legválogatottabb tudósait, a legválogatottabb népeit? A kálvinizmus volt a demokráciának a sava és a kovásza. Hol van ebben a botrány? És kinek áll rosszabbul az efölött való panaszkodás, ha nem éppen annak a katolikus egyháznak, amely maga kénytelen bevallani az egyik kiváló képviselőjének szája által, hogy a XVII. század katolicizmusa a kálvinizmusnak köszönheti a maga keresztyén híveinek színét-javát, a Pascalokat, sőt még a Bossuet-ket is?
Végül nagy dolgot cselekedett Kálvin azzal is, hogy teljesen egyéni üggyé tette a vallást. Ez az utolsó gáncs valójában foglalata és összpontosítása minden dicséretnek. Mert a kálvinista individualizmusnak a forrása egy érzelem: az erkölcs érzelme és a terméke egy arisztokrácia: a szellem előkelősége. Itt nem teszek mást, csak idézem, és gyönyörködve hallgatom a Revue des deux Mondes szerkesztőjét, a kiváló előadót; aki szerint: "Kálvin az erkölcs problémáját
90
a maga teljességében odaállította az egyén lelkiismerete elé." Sőt "Kálvin ügye az emberiség ügyének, mint magának a vallás ügyének felejthetetlen szolgálatot tett, amikor a keresztyének érdeklődésének előterébe állította azt a követelményt, hogy az erkölcsi magatartásnak egybe kell hangzania a hit igazságaival." S még tovább is van: "Mondjuk ki habozás nélkül, – így hangzik a Brunetière végszava, – hogy amikor a világ tömegesen tért vissza a természeti bölcselkedéshez, és, úgy látszott, semmi egyéb vágya nincs, mint hogy ismét pogánnyá legyen, és amikor az erkölcs megromlása a világot lefelé vitte a lejtőn, senki Kálvinnál többet nem tett arra, hogy visszatartsa a világot és megállítsa ezen a lejtőn..."
Kálvin tehát a pogányság és az erkölcstelenség legnagyobb modern legyőzője – Kálvin a felelősség és az őszinteség legnagyobb modern prófétája – és mindez épen Brunetière szerint? Hiszen soha még a legtúlzóbb bámulója sem mondott ennyit Kálvinról!
Valóban, hova lesz minden ő rubintjával és gyémántjával az a hármas tiara, amelyet a Donatio Constantini és a Dekretálisok (26) jogtalanul tettek a római pápa fejére – hová lesz, hogyha ahhoz a hármas koronához hasonlítjuk, amelyet a maga, minden lelkiismeretes és erkölcsi érzékkel bíró ember előtt nyilvánvaló, káprázatos lelki ékköveivel, legfélelmesebb ellenfeleinek a keze illesztett, jogosan, a genfi "pápa" fejére?
Én megindult megdöbbenéssel nézem ezt az apoteózisban végződő kritikát – és elhallgatok. Mert végül is, nem az a legfőbb, hogy büszkék legyünk egy ilyen kálvinizmusra; a legfőbb az, hogy méltók legyünk reá.
Jegyzetek
1. Borgeaud Károly; célzás Histoire de l'Académie de Genève c. alapvető nagy munkájára. (1900.)
2. Papire Masson, Kálvin első katolikus életrajzírója. (1638. Elogia c. munkájában.) – Cardoino András, Genfben megtelepedett nápolyi nemes család sarja, 1621 körül írja Relazione di Genevra c. rágalmazó emlékiratát.
3. Célzás Luther Márton doktor híres "Tischrede"-ire.
4. Az Ábel misérejárását és a Kain templomkerülését stb. egy francia ultramontán lap még 1874 körül is, mint komoly intő példát adta olvasói elé! (Lásd Magyar prot. egyh. és isk. Figyelmező VI. évf. 50. o.
5. Chambre ardente, kivételes törvényszék a francia királykorszakban; főképp eretnekségi vagy mérgezési bűnügyekben tartották. Feketével bevont teremben ülésezett, nappal is fáklyafénynél; innen a neve ("lángoló szoba").
6. Makaróni-költészet. Folengo Merlin olasz szakácspoéta Opus Macaronicorum (1520.), olasz tréfás versgyűjteményéről nevezik így a konyhai latinsággal, illetőleg ellatinosított formájú olasz, francia stb. szavakkal szerkesztett versezeteket, amelyeknek egyidőben nagy volt a divatjuk, különösen mivel legkedveltebb tárgyuk a kor erkölcsi állapotainak, kivált a papság erkölcseinek szatirikus rajza volt.
7. Az "apostolicus jelző csúfolódó elforgatása (apostata – hitehagyó).
8. Castellio Sebestyén (1515–1563.), kitűnő francia humanista és teológus, a reformáció híve; egy ideig a Kálvin pártfogoltja és a genfi (akkor még alsóbbrangú) iskola rektora volt; de korát meghaladóan szabad és türelmes vallási nézetei, főként haladottabb bibliakritikai fölfogása miatt Kálvinnal összezördülvén, csakhamar ott kellett Genfet hagynia, s Baselben telepedett le és halt meg nagy szegénységben. ["Traité des hérétiques" (Értekezés az eretnekségről) c. műve, (melynek] eredetije mindössze 3 példányban ismeretes, 1913-ban Genfben újra kiadták) legmerészebb és leglángolóbb himnusza és védelme a XVI. században a vallási türelemnek, éppen a szomorú emlékű genfi Szervét-ügy kapcsán. [A nyomdahibás szöveg kiegészítése tőlem való – NF]
9. Caroli Péter, Kálvin kortársa, meggyőződésében folyton ingadozó fél-protestáns, aki mint neuchâteli lelkipásztor, Kálvint mindjárt genfi működése legelején (1537.) – teljesen alaptalanul, valószínűleg csak feltűnési viszketegségből – szentháromság-tagadással vádolta meg. Később, strassburgi tartózkodása idején is (1538–41) kellemetlenségei voltak Kálvinnak vele és miatta. L. II. 14. jegyzet.
10. Zell Máté, Kálvin strassburgi tartózkodása idején az egyik ottani lelkipásztor.
11. Erre vonatkozik kedvelt jelvénye és pecsétrajza is, a tenyéren odanyújtott szív.
12. Kálvin strasssburgi tartózkodása alatt részt vett a frankfurti, hanaui, wormsi és regensburgi vallási értekezleteken (kollokviumokon), melyek – V. Károly császár akkori politikájának megfelelően – a katolikus és a protestáns álláspont egyeztetését célozták, természetesen eredmény nélkül.
13. Vö. I. 26. jegyzet
14. A genfi egyetemi könyvtár épületében, Lullin Amadé egykori egyetemi rektorról elnevezve.
15. Kálvinnak bujdosásban és levelezéseiben használt álneve.
16. Vö. I. 25. jegyzet
17. Lanson Gusztáv (szül. 1857.), az egyik legkiválóbb francia irodalomtörténész; katolikus.
18. Summa theologiae, Aquinói Tamásnak, a középkori katolikus filozófia és teológia (a skolasztika) legnagyobb alakjának (1225?–1274.) főműve, amely a kat. egyházi tudományosság előtt máig hivatalos tekintéllyel bír.
19. Célzás a Szervét-ügyre.
20. Doumergue-nek ez a nemes eszméje már a konferenciákat követő (1903.) év őszén, Szervét Mihály vértanúhalálának 350 éves fordulóján megvalósult; a Champel-laposon, mely ma Genf egyik külvárosa, annak a helynek a közelében, ahol a Szervét máglyája állott, az egész Európára kiterjedő református adakozásból egy gránittömböt állítottak föl, a következő felirattal: "Mi, Kálvinnak, a mi nagy reformátorunknak tisztelő és hálás fiai, de akik kárhoztatunk egy tévedést, amely korának tévedése volt és szilárdul ragaszkodunk a lelkiismeret szabadságához, a reformáció és az evangélium igazi elvei értelmében – emeltük ezt az engesztelő emléket 1903. október 27-én". Doumergue-nek ez alkalommal tartott beszéde zseniális és végleges elintézése az egész Szervét-kérdésnek.
21. Ld. I. Kor. 13,12.
22. Courrier de Genève, nagytekintélyű genfi ultramontán katolikus napilap.
23. Spiritualizmus, a szellem, a lélek fölényének, ill. egyedülvalóságának bölcseleti és világnézeti elve (megkülönböztetendő a spiritizmustól!).
24. Célzás három genfi templomra.
25. Célzás a mai római katolicizmus legvaskosabban materialisztikus kultuszaira, illetőleg kultuszhelyeire.
26. Donatio Constantini, esetlen hamisítvány, mely szerint Nagy Constantinus császár a római birodalom nyugati része fölötti úgy egyházi, mint világi főhatalmat a római püspöknek adományozta volna; Dekretálisokon a híres Decretales Pseudo-Isidorianae néven ismeretes, részben szintén koholt és a pápaság világi és egyházi főhatalmának erősítésére szolgált oklevélgyűjtemény értendő.