IV. Genfi állapotok a Servet-pör idején.

Mielőtt Servet genfi pörét tárgyalnók, szükséges, hogy világos képet alkossunk magunknak az akkori genfi állapotokról. (1) Azért szükséges ez, mert Kálvinról lépten-nyomon azt halljuk, hogy ő volt az, aki Servetet Genfben megégettette. Ha valóban ő volt az, úgy korlátlan hatalommal kellett ott rendelkeznie. Több történész csakugyan diktátori hatalmat tulajdonít Kálvinnak Genfben. (2) Ha genfi szereplésének egyik-másik időszakára nézve lehetne is ilyes állítást megkockáztatni, a Servet-pör idejében a legkevésbé se lehet róla ezt mondani.

Ha bepillantunk Genf akkori történetébe, világosan látjuk, hogy legkevésbé sem így áll a dolog. Kálvin életében ez a második leghevesebb küzdelem kora az uralmon lévő genfi párttal. A bűnügyekben ítélkező és Servet halálos ítéletét is kimondó "kis tanácsban" Kálvin ellenségei ülnek túlnyomó részben, kikkel épen a pör folyamán. is egyik nagy csatáját vívja az

(1) Forrásmunkák: E. Choisy: La Théocratie à Genève au temps de Calvin; A. Roget több műve: L'Eglise et l'Etat à Genève du vivant de Calvin, Les Suisses et Genève au XVI. siècle és Historie du peuple de Genève jusqu'à l'Escalade; Th. Claparède: Histoire de la Réformation en Savoie; E. Favre: Les Libertins. Részletesebben megemlékeznek a Genfben uralkodó állapotokról Rilliet: Rélation du procès criminel contre M. Servet 11–20. l. (Etat des partis dans Genève); Trechsel: Michael Servet... 151–221. l. (Die kirchliche und theologische Opposition in Genf und in der Schweiz); Pruzsinszky Pál: Kálvin János 157–191. l. (Genf a reformáció előtt, a reformáció Genfben 1533 előtt); Warga L.: Keresztyén egyház történelmében II. köt., 119–120. l.; Révész Imre: Kálvin élete és a kálvinizmus, 38 44. l.
(2) Choisy is rámutat (i. m. 6. l.) arra, hogy már a Kálvin irányzatától elég messze álló Roget munkái is bebizonyították, hogy ez az állítás nem felel meg a történeti valóságnak.


73

Úrvacsorától való eltiltás jogának a kérdésében. Ilyen körülmények közt aligha lehet azt állítani, hogy Kálvin akarata juttatta Servetet a máglyára. Viszont ha ilyen éles az ellentét Kálvin és az uralmon lévő párt közt, szinte kézenfekvő az a gondolat, hogy Servet alkalmasint a Kálvin-ellenes párt biztatására megy, illetve marad Genfben.

Avégből, hogy tisztán álljon előttünk a helyzet, mutassunk rá a Kálvin és az uralkodó párt közt lévő ellentét forrására és különböző okaira. Az ellentét kiinduló pontja az, hogy a genfiek nem annyira vallási, mint inkább politikai okokból lettek a reformáció híveivé. Hogy ezt az állításunkat igazoljuk, rövid visszapillantást kell vetnünk Genf múltjára, különösen a XVI. század első évtizedeiben. Genf Neuchâtellel és Valais-vel együtt csak az 1815-ös bécsi béke óta tartozik a svájci szövetséges kantonokhoz. Röviddel előbb, a francia forradalmat követő években Porrentruy-jal együtt Franciaországhoz csatolták.

A Rhône mentén, a nagy hegyektől körülzárt helyen, a Léman tó partján fekvő Genf a Franciaországból Olaszországba vivő útnak úgyszólván kulcsa. Aki a Léman tó délnyugati csücskének, ahol a Franciaország felé siető Rhône kifolyik belőle, azonkívül a két oldalt fekvő Jura és Salève hegyláncnak is ura, korlátlanul rendelkezik az Olaszországba vivő út fölött. Ezért hasította ki a bécsi béke is Genfet és a hegyek lábánál elterülő környéket Franciaország területéből. Genf az újkor kezdetén szerepet vivő három népnek: a tudomány, a művészetek és az egyházi téren vezető Olaszországnak, a világi uralomra törő francia népnek és a népek koncertjébe akkortájt belépő német népnek az érintkező pontján fekszik. Ezért a fontos helyért, amelyet a francia, olasz és német kereskedők virágzó kereskedelmi gócponttá tettek, évszázadokon keresztül sokan harcoltak. A genfieknek sokat kellett küzdeniök azért, hogy mentesítsék magukat a szomszédos népek beolvasztási kísérleteitől.

Genf századokon át Burgundiához tartozott. A burgundi hercegség olyan francia nyelvű területekre terjedt ki, amelyek nem tartoztak a francia király fönn-


74

hatósága alá. A franciák ugyanis abban az időben se tömörültek egységes állammá. Így Savoya egy része szintén nem tartozott a francia királyok alá. Azután a "római szent birodalom" egyik városa lett.

A XII. század óta püspök székelt Genfben. Az kerítette kezébe lassankint a város fölött az uralmat. A városi tanács nem igen mert elleneszegülni a püspök akaratának. A savoyai hercegek már régóta vágytak Genfre. Országuk székhelyévé akarták azt tenni. Ezért szövetségre léptek a püspökkel. A római pápával való összeköttetésük révén nagyrészt az ő befolyásukra nyerték el a püspökök széküket, sőt a XV. század végétől kezdve egymás után a Savoyai-házból kerültek ki a püspökök. Egy savoyai herceg állandóan a papi pályán volt, hogy a püspökséget kezükben tarthassák, és így a várost uralmuk alá hajthassák.

A XV. században a város fölött az uralmat a püspök, egy világi úr, a nagyobbára a Savoyai-házból való vidomne és a népgyűlés gyakorolja. A káptalantól választott püspök a város feje, de megválasztatása után esküt kell tennie a város jogainak épségben tartására. Ő állapította meg az adókat, és hadügyi kérdésekben is ő döntött. A püspöki tanáccsal együtt intézkedett nemcsak az egyházi, hanem a fontosabb városi dolgokban is. Bűnügyekben kegyelmezési jog illette meg. Hatalmi szempontból ő alatta van a kapitányféle vidomne. A püspök hűbérese. Legfőbb kötelessége a város védelmezése és az ítéletek végrehajtása. Ő ítélkezik a kisebb polgári pörökben. A püspökökhöz hasonlóan, esküt tesz a város jogainak épségben tartására. A polgárok évenként kétszer összegyülekeznek. Választanak négy szindikust és kincstárnokot, a szövetségkötések ügyében határoznak, megállapítják a bor és a búza árát.

A szindikusok a püspöktől és vidomne-tól függetlenül ítélkeznek a fontosabb bűnügyekben. Csak ők ítélhetnek valakit börtönre, kínoztatásra vagy halálra. A püspök részéről letartóztatottakat is 24 óra leforgása alatt valamelyik szindikus elé kell vezetni. A négy szindikus és a kincstárnok 20 polgárral együtt (köztük a négy volt szindikussal) alkotja a kistanácsot. Fontosabb ügyeknél a városrészek fejeit is bevonták a tanácsba. Így alakult ki a hatvanak tanácsa.


75

A püspöki uralomban rejlő és az annak nyomán a Savoyai-ház részéről is fenyegető veszélyt a városukat szerető genfiek jó része nem jó szemmel nézte. Így a püspökök pártjával, a püspökök csatlósaiból kikerülő úgynevezett "mamelukok"-kal szemben mindinkább kialakul a város szabadságáért küzdő hazafias reformpárt, kiket viszont a másik pártiak a fribourgiakkal való szövetségük miatt Eidgnotoknak (franciásan hugenottáknak) neveztek. Ennek a pártnak mind jobban és jobban sikerül a polgárság szabadságát kivívnia.

A XVI. század elején az erőben növekedő párt lelkes vezérre talál Bonnivard Ferencben, a szent Viktor-zárda perjelében. (1) A hazafias párt 1526-ban szövetkezik a berni és fribourgi kantonokkal. A következő évben magát De la Baume püspököt is sikerül eszméiknek megnyerni. A savoyaiakat kiűzik a szigetről, hol a vidomne székelt. Hatáskörét az igazságügyek vezetőjére: a lieutenant de la justice-re és két bíróra ruházzák. A svájci szövetségesek példájára, a kistanács és a hatvanak tanácsa mellé fölállítják a kétszázas nagytanácsot is. (2)

A püspök azonban fölbontja a köztársasági párttal kötött barátságot. Újra a savoyai herceg pártjára áll. A püspöktől cserben hagyott párt mindinkább a hatalmas Bern mellé áll. A minden tekintetben értékes várost a már a reformáció pártjára állt Bern is szerette volna hatalmába keríteni. Úgy vélte, hogy segítségére lesz ebben a törekvésében a reformáció is, ezért minden igyekezete oda irányult, hogy az evangéliumi eszmék Genfben is elterjedjenek. Másfelől a püspöki párttal folytatott harcok közben a hazafias párt figyelme is ráirányult a reformációra.

(1) A savoyai herceg 1530-ban mint néplázítót a chilloni várba záratta. A genfiek amikor a Savoyai-ház igáját lerázzák, őt is kiszabadítják börtönéből. A genfi köztársaság e szerint a következő szervezettel bírt: a köztársaság élén állt a négy szindikus, kiket évről-évre választott a polgárok összgyűlése. A tanácsadás, bíráskodás és végrehajtás joga a 25 tagú kistanácsot illette, mely előbbi szervezetében változatlanul fennmaradt. A kistanács tagjai a város bűnügyi bírái. Azután volt a hatvanak tanácsa és a kétszáz tagú nagytanács. Az utolsó gyakorolta a főhatalmat. Ld. Warga i. m. II. köt. 131. l. 16. jegyzetében.


76

Úgy vélték, hogy nagyban elősegíti küzdelmüket, ha a rómaiegyház-ellenes tanok mellé állanak. Ilyen politikai okból fordul a román [latin] fajhoz tartozó genfi nép figyelme a germán eredetű reformáció felé. Már Bonnivard is az evangélium szellemében prédikálgat. A Bernnel való szövetség még inkább megerősíti a reformáció iránti érdeklődést. 1532. június 30-án fölszólítják a fővikáriust, őrködjék afölött, hogy minden templomban a maga tisztaságában prédikálják az evangéliumot.

Ennek az évnek az őszén megjelenik a városban Farel Vilmos, és megkezdi evangéliumi szellemű beszédeit. Hallgatósága egyre nő. A püspök és pártja azonban még sokkal erősebb, így távoznia kell a városból. Egy volt ügyvéd, Froment Antal és Olivetanus Róbert lesznek az utódai. Megalakul az evangéliumi gyülekezet. A vallási kérdés mind jobban és jobban kezdi foglalkoztatni az elméket. A római egyház és az evangéliumi irány hívei közt mind élesebbé válik az ellentét. A tanács szerette volna, ha mind a róm. kat. Fribourg, mind pedig a reformált Bern kegyét megtarthatta volna, azért mind a két pártot ki akarta elégíteni. Mikor látja, hogy ez nem sikerül, 1533-ban már a tanács is a reformáció pártjára áll. A város két ellenséges táborra oszlik. Werly kanonok meggyilkolása megerősíti kissé a róm. kat. pártot. A fribourgiak támogatásával a püspök visszamegy Genfbe, megtiltja az evangélium prédikálását, de két hét múlva kénytelen újból elhagyni a várost. A berniek pártfogásával hamarosan visszatér Farel. Február 8-án a két irányzat tudósai nagy vitát rendeznek, melyben a közvélemény a reformáció és a berni szövetség pártjára áll. Március 1-jén az evangéliumi irány hívei elfoglalják a de Rive-kolostort. Fribourg csakhamar fölmondja a szövetséget. Róm. kat. részről megkísérlik Farelt, Viret-t és Froment-t megmérgezni. A de Rive-kolostorban újabb vitát rendeznek, hol a róm. kat. iránynak már csak két védelmezője akad. A reformáció hívei szorítják a tanácsot. Július és augusztusban egymásután elfoglalják a Madelaine-t, a St. Gervais templomot és a szent-Péter katedrálist.

Kisebb-nagyobb csetepaték után végre, az evangéliumi irány híveinek kényszerítésére és Farel beszédének hatása alatt, 1535. augusztus 10-én a nagytanács


77

megszünteti a misét. A róm. kat. papok elhagyják a várost. Farel a következő évben találkozik Kálvinnal, ki átutazóban van Genfben. Az Isten nevére kényszeríti, maradjon ott és legyen segítségére. Kálvin ott is marad. Vállalkozik a nagy munkára, helyesebben az emberfölötti küzdelemre.

Két merőben ellenkező világ Kálvin és a genfiek világa. Kálvin az ő eszményét, az evangélium szerint való isteni uralmat kívánja a genfiek lelkébe plántálni és abban a meglehetősen korrumpált városban megvalósítani. Nagy, szinte emberfölötti erőt kívánó küzdelem. Egy életet emészt föl, míg a genfi teokrácia félig-meddig megvalósul.

Kálvin az ő lelkétől merőben elütő világot talál Genfben. Rá nézve az evangélium szerinti keresztyénség a legfőbb életcél, minden; Isten dicsősége a legfőbb szempont. Szigorú elveket valló lelke nem ismer megalkuvást. Az Isten akaratával szemben minden más akarat semmi előtte. A genfiekre nézve az evangéliumi hit inkább csak eszköz hazájuk szabadságának kivívására és biztosítására, az idegen befolyástól való mentesítésére, a hatalmas berni állam támogatásának megnyerésére és a gyűlölt püspöki uralomtól való megszabadulásra. A genfiek alig ismerték még az evangéliumi igazságokat, amikor – nagyobbára a püspöki uralomtól való megszabadulás vágyától indíttatva – megszületett bennük az a szándék, hogy a római egyháztól elszakadnak és az evangéliumi hitre térnek. A lelkek mélyén él valami nemesebb vágy az evangéliumi igazságok után, de még erősebb a vágy városuk függetlenségének a kivívására. A többség lelkét ez tölti el, mikor a régi hittel szakít és az új pártjára áll.

A gyűlölt régi uralomtól való megszabadulás képe lebeg a genfiek szeme előtt, nem egy új, egy igazabb világé. Ez tette előttük a reformációt kívánatossá. Ne féljünk kimondani: a reformáció inkább csak fegyver volt rájuk nézve. Nagy részük csak annyiban lett protestáns, amennyiben megszűnt róm. kat. lenni. Sokkal inkább nézték hazájukat, mint az evangéliumot. A genfiek az evangéliumi hitre való áttérésnél nem akarták észrevenni, hogy nemcsak külsőleg, de belsőleg is meg kell változniok és a régi világ könnyebb erköl-


78

cseitől és életmódjától is meg kell válniok. A függetlenség hívei voltak mind politikai, mind erkölcsi tekintetben. Alaptermészetüknél fogva közelebb áll ez lelkükhöz, mint Kálvin egyházfegyelme, mely páratlan szigorúsággal fékezi meg a testet, hogy a lélek uralmát annál inkább biztosítsa. Ez az ütközés köve Kálvin és Genf közt.

Kálvin mindent a komolyabb, a genfiek pedig mindent inkább a könnyebb, vígabb oldaláról fogtak föl. A nagy reformátor lelke zordnak mondható a genfi nép kedélyességre, szórakozásokra, könnyűvérűségre hajló természetéhez képest. Az Isten uralmát akarja megvalósítani a genfi nép mindennapi életében, ami egyfelől a fényűzés, mulatozások, lakmározások, vigadozások, könnyelműsködések megszűnését, másfelől a kötelességeknek szinte akadályt nem ismerő, lelkiismeretes teljesítését jelentette. Az előbbiekhez hozzászoktak a genfiek a püspöki uralom idején, és nem akartak lemondani róluk.

És van még valami, ami mintegy fal állt Kálvin és a genfiek közt. A genfiek nagyon, szinte rajongóan szerették gyönyörű fekvésű, kicsinyke hazájukat, és irtóztak mindentől, ami idegen. Bár Kálvin is francia volt, mégsem tekintették soha a maguk fajtájából valónak, aminthogy a savoyaiakat sem, bár azok is francia anyanyelvűek voltak. Részben a sok küzdelem, részben hazájuk kicsinyke voltánál fogva, helyi hazafiság: lokálpatriotizmus fejlődött ki a genfiek lelkében a századok folyamán. Ennek a nemcsak el nem ítélhető, de sok tekintetben többé-kevésbé dicséretre méltó tulajdonságnak még ma is nyomára akadunk Genfben. Ma is aggódva látják közülük sokan az idegen elem rohamos növekedését és túlsúlyra jutását. Hát még akkor, amikor annyi veszedelem fenyegette őket jobbról-balról s annyian szerették volna szép városukat hatalmukba keríteni!

Ezt bizonyítja E. Favre-nak a Kálvin-jubileum alkalmával, 1909. július 8-án a reformáció csarnokában tartott hatalmas népgyűlésen a libertinusokról elhangzott előadása. (1) Favre a Kálvin-ellenes libertinus csalá-

(1) Előadását, melyet a magyarok közül többen meghallgattunk, ki is adta ("Les Libertins").


79

dok (1) egyik legtekintélyesebbikének sarja. Egyik ősének a feleségét megfeddette Kálvin, mivel kihívóan viselkedett véle és a konzisztóriummal szemben. Szerinte a libertinusok nem egyebek, mint erős hazafias érzésű genfi polgárok, kik határtalanul szeretik nagy küzdelmek árán szabaddá tett kicsinyke hazájukat. Genf függetlenségének elszánt hívei, kik félnek minden idegen befolyástól, így magától Kálvintól is. Kálvin új állami és új életrendet tárt eléjük. A libertinusok féltik a nemrégiben megalapított új köztársasági formát a gyökeres újításoktól. Különösen a konzisztórium ellen küzdöttek. Mint az egyik libertinus mondotta, mikor a konzisztórium elé idézték: "Se mondani, se tennivalóm nincs a lelkészekkel szemben, kik Franciaországból jöttek. A konzisztórium nem más, mint az igazságszolgáltatásnak egyik újabb neme a nép bosszantására". (8. lap) Mikor Perrinnét a konzisztórium elé szólítják, azt kívánja, hogy a szindikusok elé vigyék. Nem akar semmit sem hallani a lelkészektől, akik csak mától fogva vagy három napja vannak ebben a városban. "Az én atyám – mondotta – sokkal többet szolgált ennek a városnak, mint a konzisztórium bármely tagja a szindikus urat kivéve." (9–10. lap). "Az új fegyelmet – mondja Favre – egy idegen szabta meg, idegenek támogatták, kiknek csapatostól adtak polgárjogot; az ellenzők azt akarták, hogy Genf legyen a genfieké!" Szerinte az ellenzés nem a reformációnak, nem az evangéliumnak, hanem az idegeneknek szólt. Mi, magyarok meg tudjuk ezt érteni, hisz a reformáció terjedése ellenében hozott első szigorú törvényeinket is az idegen befolyás erősödésétől való félelem szülte.

Az Isten országáért folytatott nagy küzdelemben

(1) A Kálvin erős rendszabályai ellen a szabadság nevében zúgolódó és viaskodó pártot libertinusoknak, szabadoncoknak szokták nevezni. Egyesek szerint ezt a nevet maga Kálvin adta nékik, mások szerint attól a titkos rajongó párttól vette eredetét, amelynek hívei szellemieknek (spirituels) nevezték magukat. Ezek a panteista és kommunisztikus elvek felé hajlottak. Kálvin idejében nagyon el voltak terjedve Genfben. (Warga i. m. II. köt. 123. l.) Valószínűbb azonban az előbbi fölfogás, mely szerint mindazokat, akik nem értettek egyet Kálvin rendszerével, libertinusoknak nevezték.


80

Kálvin tábora csekély kivétellel az odamenekülő idegenekből kerül ki. Azok, akik az evangéliumért hontalanná is tudtak lenni, meg tudják érteni Kálvint. Ezekből az odamenekülő idegenekből alakul ki Kálvin tántoríthatatlan kis serege. Voltak ugyan a genfi eredetűek közt is lelkes hívei, de aránylag igen kis számban.

Kálvinnak az idegenekkel való jó viszonya még inkább növeli a genfiekkel való ellentétet. Az idegenek, különösen a Franciaországból odamenekülők száma pedig a franciaországi üldözésekkel arányban nő Genfben. A menekülő franciákra nézve Genf és környéke a legkedvezőbb hely: ugyanannak a népnek a fiai a genfiek is, anélkül, hogy egy állam kötelékébe tartoznának. A genfiek érzik, hogy amily arányban nő az idegenek befolyása a városban, abban az arányban nő Kálvin hatalma is. Ezért a város vezetői, kik féltik hatalmukat Kálvintól, mindenáron az idegenek háttérbe szorítására törekednek. Éppen l553-ban a fegyverviselési jogot is megvonják tőlük.

Mintegy másfél évtizedig tartott a küzdelem az idegenek ellen, míg végre az 1555. május 16-ai véres összetűzés után, melyben a Kálvin-pártiak kerekednek fölül és igen sokan megsebesülnek, négyen pedig meg is halnak, az idegeneknek is megengedik, hogy a polgárjogot megszerezzék. A fegyverviselési tilalmat is visszavonják. Akkor hamarosan 1555. október 1-től 1556. február 1-ig 65-en lesznek genfi polgárok. Nemsokára már a különböző tanácsokban is helyet foglalnak. Ettől kezdődik Kálvin törekvéseinek sikere is. Nélkülük sohase győzött volna Kálvin. Mintha az isteni gondviselés küldte volna őket Genfbe Kálvin segítségére.

Kálvin és Genf közt hosszú időkön át éles az ellentét: szinte áthidalhatatlan űr tátong. Kálvinra nézve idegen a genfiek eszményképe, a genfiekre nézve pedig a Kálviné. A genfiek független polgárok akarnak lenni, Kálvin pedig Krisztus engedelmes szolgáit akarja belőlük nevelni. A genfiek a szabad hazát, Kálvin pedig az Isten országát kívánja Genfben megvalósítani. Az ellentét oly nagy, hogy a hajlíthatatlan reformátor még két éve sincs Genfben, máris száműzik Farellel együtt. A szabadság, helyesebben a szabadosság szeretete erősebb a genfiekben, mint az igazságé. Nemcsak a püspöknek,


81

de Krisztusnak az igája is nehéz nékik. Roppant szigorúnak találták Kálvinnak mindjárt legelőbb is a bujálkodás és paráznaság ellen hozott rendeleteit. (1) A tanáccsal való első összetűzése ebből támadt. Ezután jött a kovásztalan kenyér kérdése. Mind Kálvin, mind Farel megtagadja a kellőképp elő nem készült népnek az Úrvacsora kiosztását. Emiatt száműzik őket (1538. április 23-án). Mikor három év múlva, 1841-ben visszatér Strassburgból, visszamenetelét a legszigorúbb föltételekhez fűzi. Esküvel megígérteti, hogy mind a lelkészek, mind a világiak támogatni fogják, ha szigorú egyházfegyelmet léptet életbe és a keresztyén élet tisztaságának biztosítása érdekében bíróságot szervez. A genfiek megígérik ezt, de ebbéli ígéretüket is inkább az a félelem sugallja, hogy Kálvin nélkül újra a püspök keríti hatalmába városukat és féltve őrzött szabadságuk megdől.

Eleinte úgy látszik, mintha jobbra fordulnának a dolgok. A Kálvin és társai közreműködésével szerkesztett egyházi rendszabályokat ("Ordonnances ecclésiastiques") 1541. szeptember 26-án a tanács elé terjesztik és november 20-án némi módosítással el is fogadják. De a jó viszony inkább csak látszólagos, nem tart soká. Az inkább a szabadosság felé hajló genfieket a szigorú rendszabályok úgy szorítják, mint valami vasbéklyók. Az elégületlenség tüze ott ég a többség lelkében. Nem nyíltan, csak lappangva; szinte vár a kitörésre. A reformátor és a genfiek közt nem hogy fogyna, sőt inkább egyre nő a távolság. Az ellenzék már 1544–45-ben kezdi mutogatni a fejét. A hatalmas A. Perrin szindikussal is csakhamar összetűz Kálvin. A Perrin-párt kerekedik fölül.

Majd egy másik, az előbb említett Favre család kel ki a konzisztórium ítélkező joga ellen. Gruet megtámadja a lelkészek szellemi uralmát. Sok küzdelem után, a negyvenes évek végén kissé helyreáll a rend, de csakhamar megzavarja újból a nyugalmat a Bolsec-pör, majd a Trolliet- ügy.

A Kálvin alkotta egyháztanácsnak, a konzisztórium-

(1) Edictes et ordonnances ... sur les crimes de paillardise et adultères.


82

nak (1) a keze erősen működik, (2) de az ellene irányuló elégületlenség, zúgolódás szava is napról-napra hallhatóbbá válik. Az életmódot, a ruházkodást, az erkölcsi életet a legaprólékosabb részletekig előíró egyházi rendszabályok előtt kényszerűségből meghajlanak ugyan a genfiek, de erősen érzik azok nehéz kötelékeit. Különösen az előkelő családok zúgolódnak. Nékik fáj legjobban, hogy kedves mulatozásaikról, fényűző szokásaikról, ékes ruházataikról le kell mondaniok. (3) Kálvin végtelen nagy szigorúsága a végsőkig feszíti az ilyesmihez nem szokott genfiek kedélyét. Titkos forrongás jelzi a nagy küzdelmet, mellyel Kálvinnak csakhamar szembe kell szállnia.

Az ellentét éppen abban az időben válik a legélesebbé, amikor Servet Genfbe megy. Visszajövetele után már tizenkettedik éve van Genfben Kálvin, mikor a Vienne-ből megszökött Servet oda megy. Ez az esztendő egyike Kálvin legnehezebb esztendeinek. Maga Béza Tódor, Kálvin utóda is a következőképp ír erről az esztendőről: "A következő 1553. évben a pártoskodók közel jutottak – legalább látszat szerint – óhaj-

(1) Az egyháztanács 6 lelkészből és 12 öregből ("anciennes," presbiter) állott, kik közül egy szindikus volt. Kálvin állt az élén. A terv szerint egy szindikusnak kellett volna az élén állnia, de ez csak Kálvin halála után lépett életbe. Ld. Warga i. m. II. köt. 131. l. 17. jegyzet.
(2) Warga Lajos is erős bírálatban részesíti Kálvin egyház-tanácsát: "A hitnek is féltékenyen felügyelt az épségére s a lelkiismereti szabadság, a protestantizmusnak egyik vezéreszméje ellen nem egyszer kíméletlenül követett el vétséget". Ugyanott azonban hozzáteszi azt is: "De nem kell feledni, hogy Genf épen olyan állapotába volt süllyedve az erkölcsi romlottságnak, mint VII. Gergely kora, és csak ilyen kérlelhetetlen szigorúsággal lehetett orvosolni Genfnek mély erkölcsi sebeit". Csak ilyen eszközökkel érhette el, hogy "Genf megtisztult, újjá született erkölcse; szigorú tiszta erkölcse azután meghozta a politikai szabadságot, a jó rendet és a szellemi fölvirágzás mellett az anyagit is". (I. m. II. köt. 126. és 128. l.) A libertinusok emlékezetének áldozó E. Favre is azt mondja előadása végén: "Azt véljük, hogy Genf végromlása lett volna, ha az ellenzék legyőzte volna Kálvint". (14. l.)
(3) Kálvinnak a rendszabályok megtartását ellenőrző törvényszéke emlékeztet az őskeresztyének törvénykezésére, de az inkvizícióra is. Bemehetnek mindenkinek a lakására. Mindenki egyenlő, kivételt senkivel se tesznek. Genf legelőkelőbb családjai is megfordulnak a bíróság előtt.


83

tott céljukhoz, nemcsak az egyházat, de a közösséget is végveszélybe sodorván. A jók a gonoszokkal szemben kisebbségre jutván, ezek addig lármáztak és fenyegetőztek, míg eltörölték a tanácstagok választását szabályozó régi törvényt és némelyeket kibuktattak a tanácsból. Az oda menekült idegeneket minden fegyverüktől megfosztották, csak a kardot viselhették a városon kívül, s már csak az volt hátra, hogy miután mindenüket elszedték, őket magukat is kiűzzék a városból, akiknek már oly sok üldözésben volt részük". (1)

Már évek óta A. Perrin, a rendkívüli népszerűségnek örvendő első szindikus, a város főkapitánya, a kitűnő hadvezér és államférfi áll a Kálvin-ellenes párt élén. Egy ideig Kálvin lelkes híve volt. Talán azt hitte, hogy annak segítségével is csak növelni fogja hatalmát. Minden hatalmat ő maga akar a kezébe ragadni. Érzi, hogy Kálvin barátsága nélkül nem teljes a hatalma. A barátságból előnyöket akar magának meríteni. Azt vélte, hogy Kálvin kivételt tesz majd véle és családjával. A nagy reformátor azonban ilyen dolgokban hajthatatlan volt. A világért se lett volna elnéző valakivel szemben csak azért, mert első szindikus. Ellenkezőleg, meg akarta mutatni ellenfeleinek: íme, a legelsőkkel se tesz kivételt. Erre csakhamar alkalma is kínálkozott. 1546-ban Perrin felesége és apósa vétkeztek az új egyházi törvények ellen. Kálvin kérelmére a konzisztórium elítélte őket. Ezzel meg akarja mutatni egyfelől azt, hogy a törvények alól még a város legelőkelőbbjei se mentesek, másfelől azt, hogy ő még barátaival sem tesz kivételt. Kálvinnak ez a tette rendkívül megszégyenítőleg és bosszantólag hatott a büszke Perrinre. Ettől fogva Kálvin esküdt ellensége lett. Érzi, hogy amíg Kálvinnal le nem számol, csonka a hatalma. Tudja, hogy egyiküknek vagy másikuknak ott kell maradnia a csatatéren.

Egy idő múlva mintha elcsendesednék az ellenségeskedés, de az ötvenes évek elején, épen akkor, amikor Servet Genfbe megy, a leghevesebben megindul újból a küzdelem Kálvin és Perrin közt. Ebben az időben a nagytekintélyű első szindikus pártja uralkodik a különböző tanácsokban, bár a polgárság körében még

(1) Kálvin János élete. Fordította Lic. Rácz Kálmán, 36. l.


84

erősebb Kálvin pártja. Perrin nem is késik az alkalmat kizsákmányolni, hogy visszafizesse ellenfelének a családján esett megszégyenítést. Épen akkor egészítették ki újból a kistanácsot. A Kálvin-ellenes párt győz. A kétszázak tanácsa, mely Perrin meg Berthelier embereiből állott, és a főtanács a Kálvin-pártiak egy részét kizárja a kistanácsból, abból a testületből, amely épen a Servet-pörben is hivatott ítélni. Az újonnan beválasztott négy tag (1) Kálvin legnagyobb ellenségei közé tartozott. Mind a négyen Perrin rokonságából, illetve egy ellenséges családból kerülnek ki. Így a polgárság többsége nyíltan Kálvin ellen foglal állást. A polgárság is meg Kálvin is nagyon megértette, hogy mit jelent ez a választás.

Hamarosan még egy határozatot is hoznak, mely még világosabban Kálvin ellen szól. A fegyverviselést – mint említettük – megtiltják az idegeneknek, amit pedig éppen az előző évben engedtek meg nékik, hogy így a közbiztonságot növeljék. Nagyon jól tudják, mily elszánt hívei az idegenek Kálvinnak, azért fegyverképtelenné akarják őket tenni. Tudják, hogyha elveszik tőlük a fegyvert, a Kálvin-párt többségét fegyverezték le. Politikai jogokat úgysem élveztek eddig sem, most még az előző évben engedélyezett fegyvert is kiveszik kezükből. Mind az idegenek, mind Kálvin maga is nagyon megértette, mit jelent ez a határozat. Az ő befolyásukat és fejüknek, Kálvinnak a súlyát akarják megtörni. Kálvin egyik későbbi levelében "embertelenségnek, barbárságnak, brutalitásnak" nevezi ezt az eljárást, amelyben Krisztus száműzötteit, hitrokonaikat: az idegeneket részesítették.

Még egy határozatot hoznak, amelynek éle hasonlóképpen Kálvin ellen irányul. Megtiltják a lelkipásztoroknak, hogy a főtanács ülésein részt vegyenek. Megtiltják a lelkészeknek azt, amihez minden polgárnak joga van! Ez is elárulja, milyen elkeseredett gyűlölettel viseltetnek Kálvin iránt.

Emellett ebben az időben egész sereg vádat emelnek Kálvin meg lelkésztársai ellen. Mindez világosan

(1) P. Desfosses, G. Favre, C. Vandel és B. Sept. Ld. Rilliet i. m. 17. l.; a kistanács tagjainak névsorát l. a Servet-pör aktái 19. l. jegyzetében; a szindikusok neveit a 18. l. 6. jegyzetében.


85

bizonyítja, hogy milyen nehéz volt Kálvin helyzete ez időtájt. Misem világítja meg ezt jobban, mint az a levele, amelyet 1553 végén ír: "Négy év óta a gonoszok mindent elkövettek, hogy fokról-fokra felforgassák ezt a különben is nagyon tökéletlen egyházat. Kezdettől fogva átláttam cselszövéseiket. De Isten meg akart büntetni azzal, hogy nem tudjuk magunkat megjavítani. Íme két éve, hogy úgy folyik életünk, mintha az evangélium kikiáltott ellenségei közepette volnánk." (1)

Még egy körülményre hivatkozunk, melynek Kálvin legcsökönyösebb vádlóit is meg kell győznie az ellene emelt vád tarthatatlan voltáról. Az előbb elsorolt bizonyságok a Servet-pört megelőző időből valók. Kálvinnak a polgárság körében nagy tekintélynek és népszerűségnek örvendő Berthelier Filiberttel, a hazájáért halt hős fiával való éles összeütközése azonban épen a Servet-pör kellős-közepére esik. Kálvin a Perrin-párt emez egyik legtekintélyesebb tagját a konzisztóriummal eltiltatta az Úrvacsorától. (2) A Kálvin-ellenes párt nemcsak a Berthelier ellen hozott határozatot akarta megsemmisíttetni, de a konzisztóriumnak az Úrvacsorától való eltiltó jogát is meg akarta szüntetni és a kistanácsra ruházni.

1553. szeptember 1-jén, mielőtt a kistanács tagjai Servet nyolcadik kihallgatására indultak volna a régi püspöki palotába – amely alkalommal azt a Servetre nézve kedvező döntést hozták, hogy ezentúl írásban vitatkozzék Kálvinnal, és hogy a kérdést a tekintélyesebb svájci egyházak elé terjesztik véleményezés végett –‚ (3) kihallgatást kért a kistanácsnál Ph. Berthelier. Azt kérte, hogy a konzisztórium döntésével szemben engedjék meg néki a harmadnapi úrvacsorázásban való részvételt. Kérése előterjesztése után fölállt Kálvin, és a legélesebb szavakkal kelt ki annak teljesítése ellen. Fölszólította a kistanácsot, hogy a köztársaság szabályaival ellentétben ne engedje meg ezt, minthogy

(1) Idézi Rilliet i. m. 19. l.
(2) Mint Béza írja: "Egy Bertheliers nevű arcátlan és féktelen pártoskodót az egyháztanács sok gonoszság miatt eltiltott az Úrvacsorától." Ld. Rácz K. fordításában 37. l.
(3) Ld. a Servet-pör aktái 84–85 l. és a 85. l. jegyzetében.


86

erre nincs joga. Fölszólalása azonban hiábavaló volt. A tanács úgy döntött, hogy ha Berthelier-t békében hagyja a lelkiismerete, csak járuljon az Úrvacsorához. Rábízzák, hogy megteszi-e vagy nem. Kálvin nagy ellenfelének, A. Perrinnek az elnöklete alatt hoztak ezt a határozatot, melynek éle egyenesen Kálvin ellen irányult. (1) Mint Béza is megjegyzi, Perrin párthíveivel együtt arra számított, hogy Kálvinnak minden esetben vesztett ügye lesz. Ha nem engedelmeskedik a tanács határozatának: mint lázadót megbüntetik, esetleg száműzik; ha engedelmeskedik: már is rést ütöttek Kálvin konzisztóriumának hatalmán.

Kálvin föltette magában: bármibe kerüljön is, megakadályozza, hogy a kistanács határozata érvényre jusson és megdöntse az egyházi fegyelmet. Szeptember 3-tól mindössze két nap választotta el őket. A városbeliek is kíváncsian várták, mi fog történni vasárnap a Szent Péter katedrálisban. Kálvin is, Berthelier is nagyban készülődött a nagy napra. Berthelier erősen bízott a polgári hatóság erejében. Azt hitte, megszégyeníti és megalázza Kálvint az egész gyülekezet színe előtt. Kálvin még egy kísérletet tesz. Fölkeresi a szindikusokat, és kéri, hogy szeptember 2-ára hívják össze még egyszer a kistanácsot ebben az ügyben. Ez meg is történik. Kálvin megjelenik. Erélyesen tiltakozik a kistanácsnak Berthelier érdekében s a köztársaság törvényei ellenére hozott határozata ellen. Kinyilvánítja, hogy inkább meghal, semhogy eltűrje, hogy olyasvalaki is megjelenjék az Úr asztalánál, akit eltiltottak onnan. Kéri a tanácsot, ne arra gondoljanak, hogy ót támadják; ne őt, hanem az egyház javát és a lelkész kötelességét nézzék ebben a kérdésben. Az urak azonban nem engednek: állhatatosan megmaradnak a Berthelier érdekében hozott határozat mellett.

Kálvint leveri az újabb sikertelen kísérlet, de erősen eltökéli, hogy hiába jelenik meg Berthelier, bármi történjék is, megtagadja tőle a szentjegyeket. A tanács

(1) Béza szerint nem a kistanács, hanem a "kétszáz főből álló tanács" mondotta ezt ki. Ld. a fordításban ugyanott. Ugyanezt olvassuk Trechselnél is a 189. lapon: "A konzisztórium minden ellenvetése ellenére, a kétszázak tanácsától a város pecsétjével ellátott fölmentő iratot kap..."


87

tudja ezt, és avégből, hogy az újabb súlyos összeütközésnek elejét vegye, bizalmasan azt a határozatot hozza, hogy fölszólítja Kálvin ellenfelét, ne jelenjék meg másnap a templomban. (1) Így megmentik az elvet is, és elkerülik a botrányt is. Kálvin mit sem tud erről és mindenre elkészülve jelenik meg másnap a katedrálisban.

Nagy sokaság gyűlt össze a templomban. Mindenki tudta a történteket és kíváncsian várta a fejleményeket. Tudta mindenki, hogy itt dől el Genf és Kálvin sorsa. Beszédében kitért az eseményekre. Határozottan megmondotta, hogy amíg az Isten kegyelme Genfben tartja, semmit sem cselekszik másképp, mint az ő Mesterének törvényei szerint, amelyek világosan állnak előtte. Ha most is, amikor Jézus Krisztus az Ő vacsorájában részesít minket, valaki olyan járulna az O asztalához, akit a konzisztórium eltiltott attól, élete árán is meg fogja mutatni, hogy mit kell tennie!

Amikor leszállt a szószékről és az Úr asztalához ment, hogy az Úrvacsorát kiossza, Berthelier nem jelent meg ott. Kálvin tudta, hogy ez korántsem jelent még győzelmet rá nézve, csak azt, hogy a tanács el akarta kerülni a nyilvános botrányt. Tudta, hogy sokkal nagyobb ellensége a tanács, semhogy ingyen ilyen győzelemhez juttassa. El volt készülve a legrosszabbra: hogy hamarosan száműzik újból a városból. Ezért a délutáni prédikációban el is búcsúzott a híveitől. Pál apostolnak az efézusiaktól való búcsúját vette beszéde alapjául. Kijelentette, nem tudja, nem az utolsó beszéde-é ez Genfben, azért búcsút vesz tőlük. Nem tud máskép cselekedni, mint ahogy lelkiismerete parancsolja; senki sem kényszerítheti olyanra, ami nem Isten törvényei

(1) "Mindazáltal jó lesz figyelmeztetni az említett Bertheliert, hogy ez alkalommal tartózkodnék annak vételétől és ez bizalmasan történjék." Az 1553. szept. 2-ai jegyzőkönyvből idézi Rilliet i. m. 77. l. Béza szerint Kálvin másnapi templomi beszédének hatása alatt üzent Perrin titkon Berthelier-nek, hogy ne járuljon a szentasztalhoz. (38. l.) Trechselnél is azt olvassuk, hogy Kálvin prédikációjától megijedve, "a jelenlévő Perrin titokban értésére adja Berthelier-nek, hogy tartózkodjék ez alkalommal az Úrvacsorában való részvételtől". (190. l.) Ezek az állítások azonban az előbb közölt jegyzőkönyv tanúsága szerint tévesek.


88

szerint való. Ha elviselhetetlen föltételt szabnak eléje, nem szegül a hatalom birtokosai ellen. (1)

Ki lehet olyan botor, hogy ilyen körülmények közt azt higgye, mintha Kálvin teljhatalmú ura lett volna a kistanácsnak, mely Servet ellen a halálos ítéletet hozta, és így ő égettette volna meg Servetet? Ellenkezőleg, meg kell fordítanunk a vádat: a Kálvin-ellenes párt hatalomra jutása és Servet Genfbe menetele, illetve Genfben maradása közt föltétlenül észre kell vennünk az összefüggést. Maga Kálvin is megemlíti a zürichi lelkészekhez 1553. november 26-án írt levelében, hogy Servet Berthelier társaiban segítségre talált. (2) El se tudnók máskép képzelni, hogy Servet Genfbe mert volna menni és hosszabb ideig ott mert volna tartózkodni, hisz emlékezetében élhettek Kálvin fenyegető

(1) Bézánál azt olvassuk, hogy "másnap Kálvin tiszttársaival és a presbitériummal megjelent a tanács és a "kétszázak" előtt, és erélyes hangon kívánta, hogy amikor a nép által hozott törvény forog szóban, akkor magát a népet is meg kell hallgatni. Így azután a vélemények jelentékeny megváltozásával azt mondták ki, hogy a "kétszázak" határozatát fölfüggesztik, kikérik a nagy helvét államok véleményét és addig is a mostani törvények teljes épségükben maradnak". (38–39. l. Trechselnél is a 190. lapon.) Rilliet-nél ezzel ellentétben azt olvassuk, hogy a Kálvin-ellenes kistanácsnak és A. Perrinnek sikerült 1553 végén az Úrvacsorától való eltiltás jogát a kistanácsra ruházni. (19. l.) Trechsel tünteti föl a dolgot a legvilágosabban: "A kérelem teljesítése helyett a kétszázak tanácsa annyira ment, hogy november 7-én az exkommunikáció jogát formális határozattal végső fokon a tanácsra ruházta át. A konzisztórium ismételt tiltakozására azonban ezt a határozatot egyelőre fölfüggesztették, és elrendelték, hogy a svájci egyházak véleményét kérik ebben az ügyben." Kálvin levélben kérte Bullingert, hasson oda, hogy a megkérdezett egyházak az egyházi fegyelemre nézve kedvezően nyilatkozzanak. Bullinger közbe is lép Zürichen kívül Bázelben, Bernben és Schaffhausenben. Mindezek kedvező választ küldenek. Ezek alapján a konzisztórium joga csorbítatlan marad, és 1554. február 2-án a tanács előtt ünnepélyesen megerősítik a békét. (190–191. l.)
(2) "Bertheliernek azok a pártfogói és bűnrészesei, akik nem szégyenlik Servet ügyét fennszóval védelmezni." Ld. Rilliet 75. l. Béza is megjegyzi a Kálvin János életéről írt könyvében, hogy "általánosan elterjedt hit szerint egy praetorból lett párthíve olyat súgott a fülébe (ti. Servetnek), ami még jobban megátalkodottá tette." Ld. Rácz K. fordításában 37. l.


89

szavai, hogy ha oda megy, nem megy el onnan élve és tudhatta, hogy Kálvin tud a Vienne-ben történtekről. Erre a szinte vakmerő lépésre csak úgy szánhatta rá magát, hogy ismerhette jól a genfi állapotokat, sőt buzdítást is kellett nyernie a Kálvin-ellenes párt részéről, melynek fejét, Perrint csak két év múlva, 1555-ben sikerült Kálvinnak legyőznie.