KÁLVIN JELLEME
ÍRTA:
DOUMERGUE EMIL
A MONTAUBANI REFORMÁTUS TEOLÓGIAI FAKULTÁS DÉKÁNJA
FORDÍTOTTA:
DR. RÉVÉSZ IMREA FORDÍTÁST ÁTNÉZTE:
DR. NAGY ZSIGMOND
ELŐSZÓVAL ELLÁTTA:
MURAKÖZY GYULABUDAPEST 1922.
MAGYAR EVANGÉLIUMI KERESZTYÉN DIÁKSZÖVETSÉG
KIADÓVÁLLALATAAz elektronikus kiadás (2006) szöveggondozásáért felel:
Németh Ferenc (nemo44@hotmail.com)[A lapok alja van számozva!]
TARTALOM
Kiadó előszava (3)
Doumergue (7)
Bevezetés.
1. Életrajzi vázlat. – 2. A kettős elhivatás (9)A stílus és az ember.
I. A keret. – 1. A faj. – 2. A család. – 3. A test.
II. A fénykép. – 1. Kedves szavak. – 2. Népiesség. – 3. Elevenség. – 4. Vigasság. – 5. Nyájaskodás. – 6. Nemesség. – 7. Taszítás és vonzás. (16)A teológus.
A gót ív. – I. Intellektualizmus? – 1. Tapasztalás és miszticizmus. – 2. Az úrvacsorai tan. – 3. A Szentlélek bizonyságtétele. – II. Aszketizmus? – III. Predestináció? (49)Az egyház és a társadalom szervezője.
A Kálvin kálvinizmusa. – I. Egyháztana. – 1. Dogma, egyház, társadalom. – 2. Intézmény vagy társulás? – 3. Individuális és szociális jelleg. – 4. A három fő jellemvonás. – II. Politikája és társadalomtana. – 1. A három fő jellemvonás. – 2/a. Népfenség? – 2/b. Kapitalizmus? – Befejezés (88)A KIADÓ ELŐSZAVA
Amikor dr. Révész Imre fordításában, kit erre a feladatra sok egyéb okon kívül az is különösen hivatottá tett, hogy a szerzőnek tanítványa volt, a magyar olvasó közönségnek kezébe adjuk a nagy Kálvin-kutatónak ezt a kiváló művecskéjét, ugyanabban a tudatban tesszük, mint amelyben a reformáció négyszázados évfordulója alkalmával, 1917-ben kiadtuk Walther Vilmosnak, a nagy Luther-tudósnak "Luther jelleme" című művét; akkor sem vezetett, most sem vezet felekezeti érdek, vagy törekvés, mint ahogy nem vezetheti ilyen a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetséget, ezt a programszerűen felekezetközi alakulatot, kiadói tevékenységében. A magyar keresztyén diákmozgalom minden magyar diáknak, tartozzék bárhova is felekezetileg, igyekszik szolgálatot tenni az öntudatos keresztyén világnézet, életfelfogás és jellem kialakításában. Kálvin személyisége is kinő mindenféle pártkeretből és a keresztyénség egész, egyetemes történetének elsőrangú tényezőjeként hatol bele még évszázadok múltán is a jelenbe és fog belehatolni kétségtelenül még hosszú jövendőkbe. Nemcsak kálvinistáknak, hanem minden öntudatos művelt embernek, aki Krisztusban látja a világtörténelem tengelyét és Krisztus országának kibontakozásában látja az emberiségnek élethivatását, tisztában kell lennie egy ilyen nagy keresztyén vezető személyiség-
3
nek igazi mivoltával. És mivel minden emberi személyiséget azok értenek meg igazán és azok tudnak feltárni mások előtt is legjobban, akik legközelebb állanak hozzá, éppen ebből az említett szempontból nem hátránya, hanem elsőrangú előnye ennek a könyvnek, hogy Kálvinról nem valamilyen tőle távol álló és vele szemben akár idegen, akár közömbös lelkületű ember szól, hanem olyasvalaki, aki maga is a szónak történelmi, szinte azt mondhatnók, ortodox értelmében kálvinista.
Ha ennek a könyvnek a kiadásával nemcsak ezt az általános keresztyén érdeket tudtuk szolgálni, hanem közelebbről a Kálvin nyomán járó magyar keresztyénségnek különösebb örömet is okoztunk és nyereséget szereztünk, annál jobb. Nem lehet nézeteltérés a tekintetben, akármilyen állásponton álljon is valaki a maga egyéni keresztyén hitével, hogy a magyar nemzet keresztyén lelkivilágának kiépítésében a múltban is pótolhatatlan és megbecsülhetetlen szolgálatot tettek egyének, akik Kálvin iskoláját járták és intézmények, amelyek az ő szellemének bélyegét viselték magukon. És a jövőt illetőleg is egészen bizonyos, hogy nem lehetséges az integer magyar keresztyén lélek kialakulása, mely meghozhatja majd nemzeti feltámadásunkat, amíg a református irányzatú magyar keresztyénség is, teljesen felébredt tömegeivel, megújhodott erőivel és önmagához hű munkásságával, le nem rója ahhoz a maga nagyszabású hozzájárulását.
Hadd mondjunk köszönetet e helyen is a könyv fordítójának és Muraközy Gyulának, a szerző egy másik tanítványának, aki néhány régi diákemlék fel-
4
elevenítésével közelebb hozta hozzánk, mint a diákság életéből kisarjadt kiadóvállalathoz azt az ősz fejjel is fiatal lelkű öreg diákot, aki e könyvben szól hozzánk.
Budapest, 1922 május havában.
5
DOUMERGUE
Amikor rágondolok erre a nagyszerű aggastyánra, két kép pattan elém abból a bűbájos albumból, amit úgy nevezünk: diákesztendők.
... Montaubanba érkezésem második napján hivatott a doyen. Este volt. Öreg fotelben zömök, alacsony férfi üldögélt. Szürkülő ritkás szakállát, érdekes fejét rembrandti képbe foglalta az oldalt ráhulló lámpafény. A mély sötétség és az erős fény határán mozdulatlanul, egyedül, fejét előrehajtva gondolkodott. Ha nem lenne ellentmondás, azt merném mondani, igazi kálvinista stílusú portré volt. Úgy gondoltam akkor, hogy csak ennek a magányos, sötét szobának kerete illik igazán hozzá. Övé a magánosság terhe és kiváltsága. Olyan csúcsokon jár, ahová csak kevesen kísérhetik. Később is, sokszor, – ha teológiai liberálisabb tanártársaival vagy hallgatóival állott szemben, ha szaggatott, – mert sziporkázó – előadásait hallgattam, – az az érzésem volt, amit hegyormok előtt érez az ember. Látszólag közel vannak, a valóságban fáradságos út kell a megközelítésükhöz. Otthon is, míg hűséges német felesége aprólékos gonddal csípte le kabátjáról az odaszállott pelyhet, – olyan volt az a szikrázó szellem a jóságos asszony mellett, mint a sas a pacsirta mellett. Lassabban szállott, hogy beérhessék. A kálvinizmus szellemi arisztokratája volt.
7
... A másik kép egy kirándulás. Amikor a montaubani fakultás tanárostul, diákostul, tanárok családjaival együtt, – mint egy kaptárból kizúgó méhraj, – kiröppent egész napra valamelyik gyönyörű völgy erdőrészeibe, akkor Doumergue telemerítette poharát a hegyi patak vizével, mely egy korhadt favályún át csörgedezett kristálytisztán és körülbelül ezeket mondta:
– Látják, barátaim, a mi lelkipásztori életünk egy nagy tanítása ez. Bűnös és gyarló életünk a sok millió közül arra van kiválasztva, amire ez a favályú sok millió erdei fatörzs közül. Ide fektették a patak vize alá, hogy a szomjas utashoz elvigye a vizet. Ő maga korhadt, rossz, hitvány fadarab, de egy érdeme van: a reábízott forrásvizet tisztán, amint kapta, úgy adja tovább. A mi életünk se több, mint egy csatorna. Az Örökkévaló odahelyezett az Ő forrásvize alá, hogy rajtunk át nyújtsa az elepedteknek az Ő kegyelmének jelét, tisztán, elegyítetlenül. Vajon az emberiség nagy erdejében lesz-e a mi szolgálatunk olyan hűséges, mint ezé az alázatos fatörzsé?
... Ekkor ismertem meg a másik Doumergue-et: az alázatosat: – aki hűségesen elkísérte nagy tanítóját a szellemi élet hegycsúcsaitól a magunkbatekintés és az alázat mély völgyéig.
Ez a két arc, most, hogy ráemlékezem, – összefolyik; csak egyet látok: Doumergue-et, a kálvinistát. Ez a kitűnő kis könyv is erről beszél. Mire elolvassuk Kálvin jellemét, megismerjük belőle a Doumergue-ét is.
Kecskemét, 1922 április 30.
Muraközy Gyula.
8
BEVEZETÉS
(1. Életrajzi vázlat. – 2. A kettős elhivatás.) [1]
1. Kálvin János született Noyonban, a régi Franciaország Pikárdia nevű tartományában, 1509. július 10-én. Apjának – egy pont-l'évêque-beli (falucska, Noyontól félóra járásnyira) kádármester fiának – Cauvin Gellért volt a neve; az anyját Lefranc Johannának hívták.
Tanulmányait szülővárosában kezdette meg; azután (1523 augusztusában) Párizsba küldték, ahol először a La Marche-, később a Montaigu-kollégium előadásaira járt. Majd 1529-ben, atyja akaratából jogi tanulmányokra adván magát, az orléans-i és a bourges-i egyetemekre ment. Azonban atyja halála után (1531) újra a saját hajlamait követhetvén, humanisztikus irodalmi tanulmányokra szentelte magát s kommentárt írt és adott ki Senecának a kegyelmességről (De Clementia) szóló értekezéséhez (1532).
Ez idő folyamán vallásos életében fejlődés állt be, amely hamarosan el is jutott a tetőpontjára. 1533-ban, Cop Miklós nevű barátja, a párisi egyetem akkori rektora számára írt egy nagyhírűvé vált beszédet, amelyet Cop ez évi november 1-jén mondott el. E beszéd következtében Kálvin kénytelen volt el-
(1) Bővebb részleteket illetőleg egyszer s mindenkorra utaljuk az olvasót Jean Calvin, les hommes et les choses de son temps (K. J. és kora) c. művünkre. Itt csak olyan adatokra fogunk külön is utalni, amelyek abban a műben nem találhatók meg.
9
hagyni Párizst. Elment Angoulème-be, majd Nérac-ba, ahol találkozott Lefèvre d'Etaples-lal. (2) – 1534 május 4-ikén Noyonban (3) lemondott addig élvezett egyházi javadalmairól s elhagyta hazáját: Poitiers-n és Orléans-on át Baselbe ment. Ott adta ki először, 1536 márciusában, Institutio religionis Christianae (A keresztyén vallásra való tanítás) c. művét, amelynek előszava – az I. Ferenc francia királyhoz szóló híres levél – 1535 augusztus 23-án kelt. E mű második latin kiadása 1539-ből való; az első francia fordítása, amelyet maga Kálvin készített, 1541-ből. Két-három átdolgozott és bővített kiadás után következett 1559-ben a végleges latin kiadás és 1560-ban ennek francia fordítása.
Baselből 1536 februárjában Ferrarába ment Kálvin, meglátogatni Renáta hercegasszonyt, I. Ferenc király testvérét. – Még egyszer és utoljára ellátogatott rövid időre szülővárosába s aztán véglegesen elhagyta Franciaországot. Baselbe igyekezett, de ezt most csak nagy kerülővel tehette, Lyonon és Genfen keresztül; utóbbi helyen Farel, 1536 szeptemberében, maradásra kényszerítette.
Ebben a városban maradt 1536-tól 1538-ig. 1538 augusztusában száműzték s innen, szeptemberben,
(2) Evangéliumi szellemtől áthatott s a francia reformáció egyik előhírnökének tekintett, bár tulajdonképpeni reformátori munkát nem végzett humanista és bibliafordító; tudósi nevén Faber Stapulensis; élt 1456–1536. Fordító.
(3) Ahol nem börtönözték be. Azt az okmányt, amelynek előadása alapján ezt a dolgot én magam is valónak véltem (Ld. Jean Calvin I. 426. l.), azóta Dufour Theophil felülvizsgálta s úgy találta, hogy adata nem erre a Kálvin Jánosra vonatkozik. (Vö. a fordító "Kálvin-rágalmak" c. cikkét Prot. Szemle 1914. 44. l. jz.)
10
Strassburgba érkezett. Ott tanári és lelkipásztori állást foglalt el. Megalapította a francia református egyházat, amely azután mintául szolgált a Franciaországban eztán alakult református egyházaknak, a meaux-inak meg a többinek, – 1540 augusztusában feleségül vette De Bure Idelette-et, képviselte Strassburgot és a protestantizmust a frankfurti értekezleten (1539), úgyszintén a hanaui (1540), wormsi (1541) és regensburgi (1541) tárgyalásokon; azután visszahívták Genfbe, ahová 1541. szeptember 13-án érkezett meg.
Genfben küzdött Servet ellen, akit halálra kívánt ítéltetni 1553-ban, (de nem máglyahalálra, mert ettől meg akarta kímélni); küzdött a libertinusok ellen, akiket 1555-ben végleg legyőzött. Attól fogva roppant befolyása lett Genfben és világszerte. 1559-ben megalapította a genfi Akadémiát, a hasonló francia ref. főiskolák mintáját – s aztán, állandóan hét-nyolc halálos betegséggel vívódva, de azért dolgozva éjjel-nappal, prédikálva olykor naponként, írva egy egész sereg fontos munkát és óriási levelezést bonyolítva le, 1564 május 27-ikén elérte halálát.
2. Mindezen tények között van egy, amely ez alkalommal különösen magára vonja a figyelmünket. Ez a tény tulajdonképpen kettős: elhívatása Genfbe 1536-ban, és visszahívatása 1541-ben.
Amint mondottuk, Párizsból Baselbe menet a háborús zavarok következtében kénytelen volt Lyonnak és Genfnek kerülni. Genfbe érkezvén, csak egy éjszakát szándékozott tölteni itt. De valaki felismerte s Farelnek hírülvitte, hogy itt van. Ez erre tüstént a fogadóba rohan és maradásra kéri Kálvint. A fiatal és félénk humanista, akit egészen megzavart ez a várat-
11
lan felhívás, ellenkezik, tanulmányi terveire és hajlamaira hivatkozik. De Farel nem hagyja a dolgot annyiban. Kálvin egyre jobban megrémül, Farel egyre jobban sürgeti. Kálvin végre könyörgésre fogja a dolgot. De ekkor Farel, szent haragtól reszketve, így kiált mennydörgő hangján: "Én pedig a mindenható Isten nevében azt mondom néked: ha vonakodol, itt, mivelünk együtt, az Úrnak erre a munkájára szánni magadat, az Isten meg fog téged átkozni, mert nem a Krisztus országának előmenetelén igyekezel, hanem sokkal inkább a saját magadén."
Kálvin ekkor, mint maga mondja, "megrettenve" lemondott a szándékolt továbbutazásról, – "nem annyira, úgymond, a tanácsaira és buzdításaira Farelnek, mint inkább arra a rettenetes átokszavára, amelyben mintha csak maga az Isten nyúlt volna le a magasból, hogy engemet megállítson."
Ez volt az ő első elhívatása. És ezt nem emberek intézték. Hiszen Kálvin véletlenül utazott át Genfen véletlenül ismerték ott fel és az is véletlenség volt, hogy Farel az időben éppen Genfben tartózkodott. Az Isten dolga volt itt minden.
Ámde Kálvint az egyházából nemsokára kiűzték (1538). Strassburgba ment, mintegy befejezni pályája előkészületeit; innen ellátogatott a német birodalmi gyűlésekre és fontos összeköttetéseket szerzett. Ekkor jött aztán a második elhívatása, amely igazában nem volt kevésbé drámai, mint az első.
Az a genfi párt, amelyik száműzte a reformátort, a saját hibái következtében megbukott. Genf most az általános fejetlenség martalékává lett és szüksége volt Kálvinra. Ezért 1541 szeptemberében visszahívta őt.
12
A Kálvin lelke, amikor ezt az új meghívást megkapja, annyira "megzavarodik", hogy két napon keresztül "csak félig ura magának". "Egész valójában megreszket a borzalomtól." És Farelnek, aki újra szorongatni kezdi őt, előadja, micsoda "lelkiismereti kínok gyötörték őt annak idején. Igaz, hogy "azt az igát, amelyet Isten tett a nyakába", maga nem merte lerázni. Ámde most, miután maga Isten szabadította volt meg ettől az igától, hogyan vehetné azt föl még egyszer? És mégis, "inkább volna hajlandó a saját éltét százszor is kockára tenni, hogysem Genfet elárulja." "Ami lelkiállapotomat illeti, – írja ebben "a csodálatos lelki hányattatásában" – ha énrajtam állana a dolog, bármire inkább kész volnék, mint hogy Genfbe visszatérjek. Ámde meggondolván, hogy nem én vagyok a magam parancsolója, megöldöklöm a szívemet és úgy ajánlom föl áldozatul az Úrnak". (4)
"Lelkemet – írja ismét – legyőzve és megkötöztetve, engedelmesen vetem alá az Úristennek; és minthogy én nem tudom mire határozni magamat, tehát reábízom magam azoknak az irányítására, akiknek szája által, mint remélem, Isten fog hozzám szólani."
Ezalatt, strassburgi barátainak tanácsára, elmegy a wormsi birodalmi gyűlésre. – Ott kapja meg Genfből az üzenetet, amire aztán egy igazán megrendítő jelenet következik. – Kálvin barátai elé terjeszti a genfi tanács leveleit, föltárja nekik a helyzetet és esdve kéri őket, hogy ne őreá, hanem csakis az Isten országára gondoljanak. De a szavait végül is zokogás fojtja
(4) Kálvin jellemző pecsétrajza, a kitárt tenyéren tartott szív, ezt a lelke és sorsa közepéből szakadt tapasztalásét és elszánását örökíti meg. Fordító.
13
el, annyira, hogy kétszer is kénytelen félbeszakítani magát és elvonulni, hogy lecsillapodjék és önuralmát visszanyerje.
Újra enged hát "a testvérei tekintélyének, akiknek irányító tanácsára úgy hallgat, mintha csak édes szülei volnának," és elmegy Wormsból Regensburgba. Ekkor azonban Farel már végképp elveszíti türelmét s újra a szemrehányások özönét zúdítja Kálvinra. "Iszonyatosan megrémítettél és megdöbbentettél a mennyköveiddel", feleli neki Kálvin. És, bár most is csak azt mondogatja, "hogy nincs hely a föld kerekségén, amelytől jobban rettegne, mint Genftől", végül is elszánja magát és elfogadja a második meghívást:
"Minthogy te így akarod és nem vagy rábírható a véleményed megváltoztatására, íme én teljesen készen vagyok és állok a szolgálatodra. Mit akarsz még? Immár leteszem a fegyvert, megadom magamat." S ezzel "a borzadálytól majdnem megfagyva" visszatér az őrhelyére, Genfbe, mint Istennek engedelmes eszköze.
Ő nem akarta ezt. Ámde sem Isten, sem pedig az Ő földi képviselői nem vették számba ellenkezését és könnyeit. Kényszerítették rá, hogy Genfben legyen Istennek engedelmes eszköze. Most aztán már ő, Kálvin, hogyan is törődhetnék a mások ellenállásával? Hiszen az Isten akarta és akarja így! Isten letörte őt, – tehát most már letörhetetlenné lesz. És ő, aki annyira félénk volt, hogy még a halálos ágyán is háromszor egymásután elmondta a genfi tanácsuraknak: "higgyék el, hogy én természettől félénk és ijedős vagyok" (5) – ő most már dacolni fog minden akadállyal
(5) Opera Calvini XXI. 102. l.
14
és keresztül fog rajtuk gázolni. Mit bánja ő már ezután a lázadásokat, a zendüléseket vagy az eretnekség okozta izgalmakat? Az Isten nevében, akinek ő eszköze, elmegy és szólani fog, cselekedni fog és diadalmaskodni fog mindenkin és mindenen. Őrá magára most már semmi sem tartozik, ez bizonyos; de annál inkább tartozik minden az Istenre, az egyházban is és a városban is, a templomban is, az utcán is, meg a tanácsházban is; igen, minden a mennyre tartozik, ahonnan kél vala az örök üdvdekrétom s ahová Isten hazavárja választottait.
Így került Kálvin az olyan emberek sorába, akiknek a legtöbb joguk volt – egyfelől a legbensőbb, másfelől egyúttal, mondhatni, a legkülsőbb s ennélfogva a legkétségbevonhatatlanabb okok alapján – arra, hogy magukat az Isten eszközeinek tudják. A saját akaratát kétszer egymás után törte le erővel s hatalommal az Istené! Maga az az energia, amellyel ő az isteni akaratnak kezdetben ellenállott, elvitázhatatlan biztosítéka volt számára annak, hogy őt tényleg az Isten hívta el. Ebben ő bizonyos volt, tökéletesen bizonyos. (6) És íme ez a titka, ez a magyarázata annak, hogy bármennyi gyöngeséggel és hibával volt is megterhelve Kálvin, alig volt a világon ember, akinek több logika, több hév, több állhatatosság és több diadalmas rendületlenség lett volna a hitében. Ezért felelt meg ennek a rendkívüli elhívatásnak egy rendkívüli életmunka.
(6) "Még hogyha az egész világegyetem összeomlanék is, a mi szilárdságunknak akkor sem volna szabad megingania, annál kevésbé megdőlnie." Kommentár a II. Thessalonikai levélhez. II. 14.
15
ELSŐ FEJEZET
A STÍLUS ÉS AZ EMBER(I. A keret. 1. A faj. – 2. A család. – 3. A test.
II. A fénykép. – 1. Kedves szavak. – 2. Népiesség. – 3. Elevenség. – 4. Vigasság. – 5. Nyakaskodás. – 6. Nemesség. – 7. Taszítás és vonzás.)I.
Mielőtt megvizsgálnám a Kálvin élete munkáját, szeretném az olvasó tekintetét előbb magára a munkásra irányítani, ennek a munkásnak hiteles arcképére. (1)
Kezdetnek legjobb lesz leírni ennek az arcképnek a keretét. Keretnek nevezem azt a környezetet, amelyben valaki születik; mert az ember a maga vérmérsékletét kapja a fajtól, amelyből származik,
(1) Kálvinnak általában jóformán csak egyetlen arcképe ismeretes: az, amelyik a genfi könyvtár Lullin-termében látható. Ez az arckép hiteles ugyan, de rossz; utólagos igazítgatásokkal végképpen tönkretették. Erős szemöldöke fekete; túlontúl nagy szemének kemény kifejezése van; szakállának koromfeketesége élesen elüt inggallérja hófehérségétől; túlságosan nyitott szájával mintha kiáltani akarna s kígyózó szakálla tőrszerű hegybe csavarodik. A test színe hullaszerű zöldes árnyalatba van merítve, ajkai kivételével, amelyekre – cinóberrel – valóságos vérfoltot csaptak oda: mintha csak a predestinációtan ónszínű levegőjét meg a Servet vérét akarta volna valaki megfesteni. Ez teljesen az az arckép, amelyet a legenda festett Kálvinról: ezzel igyekszünk mi most szembeállítani azt, amelyet a történelem mutat. Az életerejének teljességében lévő Kálvin legjobb arcképe a rotterdami; a korán megvénült Kálvin két legjobb arcmása pedig a genfi Tronchin-gyűjteménybeli és a Béza Icones c. művében lévő metszet.
16
a családtól, amelynek kebelében megpillantotta a napvilágot, és a testtől, amellyel világra jő.
1. Kálvin pikárdiai volt; az ősei pikárdok, még pedig pikárd hajósok voltak, akik nemzedékek hosszú során át, foglalkozásukat apáról fiúra átszállítva, szítták magukba a pikárd folyam és a pikárd róna szelének fuvalmait és lelkének sugallatát.
Valamennyi franciaországi népfaj között pedig éppen a pikárdok voltak azok, akik falán a legmesszebb mentek a felszabadulásért és a szabadságért való lelkesedésükben. Az első szabad városi községek – Saint-Quentin, Amiens, Laon – pikárdiaiak. Pikárd volt Remete Péter, aki fölindította s a híres keresztes hadjárat lendületébe ragadta magával a népeket. Pikárd volt a rettenetes nagy Féré, aki először a Jacquerie-nek nevezett parasztlázadást vezette, az után pedig az angolokat irtotta ki. Pikárd volt Roscellinus, a racionalista filozófia skolasztikus fejedelme. Pikárdiában született Lefèvre d'Etaples az időrendben első evangéliumi reformátor és Pikárdiában alakul a Liga, a franciaországi katolicizmusnak és jezsuitizmusnak ez az utolsó szava. Később a francia forradalomnak sincsen politikai és szociális tekintetben szélsőségesebb két alakja, mint Desmoulins Kamill és Baboeuf Gracchus – két pikárdiai. "A pikárd ember – mondja Michelet, aki maga is az volt – az Észak dél-franciája." Ebből a fajtából való volt Kálvin is.
Ettől a (megint Michelet szerint) "kirobbanóan vitézi" Pikárdiától kapta hát Kálvin a maga heves és csökönyös vérmérsékletét, különösen pedig annak lobbanékony (kolerikus) vonását.
17
"Heves természet volt – mondja róla a jóbarátja, Béza Theodor – és nagyon is hajlandó a fölindulásra, némelykor pedig a kelleténél türelmetlenebb." Itt csak azt jegyezzük meg, hogy ez volt a véleménye maga-magáról – Kálvinnak is. Nem egyszer elismételte ő azt, amit egykor az egyik vitázó ellenfelének mondott egy visszavágása után: "Belátom én, hogy indulatosabb voltam, semmint szándékomban volt; diktálás közben, magam sem tudom: hogyan, megfeledkeztem magamról". És még szaporítja e vallomásait. Így az egyik barátjához szólván: "Megvallom, ingerlékeny vagyok; és jóllehet nem gyönyörködöm ebben a bűnömben, mégsem sikerül magamat úgy megjobbítanom, ahogy szeretném". (2) Azután: "Megvallva az igazat, az én igen nagy és igen számos bűneim közül eggyel sincs nehezebb küzdelmem, mint ezzel a türelmetlenséggel. Kétségtelenül haladok ugyan ebben valamelyest, de mégsem jutottam el odáig, hogy tökéletesen megfékezzem magamban ezt a fenevadat."
És a halálos ágyán, a genfi hatóságoktól búcsúzva megköszöni nekik, hogy "elhordozták őt az ő nagyon is heves indulatkitöréseivel, amelyeket szán és bán". (3)
2. A faj után lássuk a családot. Az apja, Cauvin Gellért (a Cauvin név a chauve [kopasz, tar] szóval függ össze; ennek latin megfelelője, a calvus alapján vette föl Kálvin [az idők általános humanista-szokása
(2) "Tudatában vagyok annak, hogy az én indulatosságom sokkal sértőbb, semmint magam szeretném." Levele Hotmanhoz 1556 május 24-éről. Opera XVI. 173. l.
(3) Opera IX. 888. l.18
szerint] a Caluinus nevet, amelyből aztán visszafranciásítva lett a Calvin-Kálvin név), úgy látszik, igazi pikárd jellemű pikárd volt; talpraesett jogász, fiskális és ügyigazgató aki tartózkodás nélkül nyakasan húzott ujjat ugyanazzal az egyházi hatósággal, amelynek alkalmazottja, ügyésze volt. Az anyja, Lefranc Johanna, minden bizonnyal több figyelmet érdemel, mint amennyire méltatni szokták. Két dolgot tudunk róla: nagyon híres volt istenfélelméről és nagyon híres szépség volt; még nagy idő múltával is úgy emlegették, mint "korának egyik legszebb asszonyát."
Azt hiszem, nem csalódunk abban a föltevésünkben, hogy Kálvin az anyjától örökölte mindenekelőtt vallásos lelkületét, de aztán tőle örökölte azt a rendkívül választékos, valósággal arisztokratikus modort is, amely lehetővé tette, hogy nemes urakkal és asszonyságokkal fejedelmekkel és fejedelemnőkkel is bármiféle félszeg tartózkodás vagy feszélyezettség nélkül tudott érintkezni s vajon még testben is nem az anyjának képmása volt-é? Bármit beszéljen is a genfi könyvtári arckép, az tény, hogy az arcvonásai rendkívül szabályosak voltak. Nemesen ívelt homloka volt, szép, nagy, tojásdad szemei igen finom, elegánsan hosszúkás orra; finom metszése volt az ajkának is, amíg az állát nagy és hosszú szakáll rejtette el, de ez az áll még így is kitüntette, előreugró voltával az akarat energiáját úgy, hogy kérdésbe lehet tenni, ha nem hiteles-é csakugyan az úgynevezett hanaui arckép, amelyen Kálvin fiatal nemes emberként jelenik meg: a fején barett, az ujján gyűrű, a kezén kesztyű, a ruhája bársony: igen, valahogy így kellett, hogy megjelenjék ő Ferrara utcáin,
19
amikor a D'Espeville Károly álnév alatt, Francia Renátának, az estei hercegasszonynak látogatására ment abba a szép palotába, amelyben ott ragyogott a renaissance minden fénye!
De még bizonyosabban anyjától kellett örökölnie azt a különös érzékenységet, amelynek a jellemzésére nehéz volna jobb szót találni, mint azt, hogy nőies.
Már diákkorában a legnagyobbfokú érzékenység jellemezte a barátaival való viszonyát: féltékeny gonddal őrködött a levelezésük pontossága fölött, bántotta és sértette már az, ha egyszer késni talált a várt levél, és fölrótta, ha valaki a másnak írt levélben nem köszönttette őt is ...
Kedélyének ez a minden benyomásra érzékeny volta később még csak növekedett. Egyszer levelet kap Bucertől, a strassburgi reformátortól s ő így kiált föl a válaszában: "Amikor, éppen ebéd idején, meghozták a leveledet, akkora öröm fogott el, hogy nem emlékszem, ragyogott-e föl rám boldogabb óra a legutóbbi három hónap alatt". Ámde ebéd után elolvassa a levelet, s íme, abban egy – szemrehányás van. "Ennek az olvasása – folytatja válaszában – olyan korbácsütés volt rám, hogy egész éjszaka folytonos nyugtalanság gyötört, s három napig sem tudtam teljesen magamhoz térni." Goethe szavai jutnak itt az eszünkbe: "himmelhoch jauchzend, zum Tode betrübt" (egetverőn ujjongva s – halálos szomorúan).
Másszor meg "faluzni" készül, a testvére tanyájára. Elkezd keresni néhány iratot, amelyekre szüksége volna egy értekezés megírásához e két-három pihenőnapja folyamán (mert ő így szokott volt pi-
20
henni). Nem találja, amit keres, és azt képzeli, hogy ellopták tőle. Erre olyan dühroham lepi meg, hogy másnap reggel kénytelen ágyban maradni, s csak este utazhatik aztán el. És ezt is őtőle magától tudjuk.
3. A földje és a családja után lássuk végre a Kálvin testét.
Az a Kálvin, akit mi a képeiről ismerünk, rendszerint egy, 50 éves korára 70–80 esztendőssé vénült ember: görnyedt, ráncos, kiaszott, akár egy eleven csontváz. Ebben is még mindig az a genfi könyvtárbeli visszataszító arckép kísért! Pedig hát minden arra vall, hogy Kálvin fiatalon s még meglett férfikorában is egészen más volt, és hogy nem lehet csak valami bohó tévedésnek minősítenünk azt a nagyon kevéssé ismeretes Kálvin-arcképet, – egy igen szép fametszetet – amely a 48 esztendős Kálvint kemény kötésű, csontos és egészen feltűnően erős testalkotású férfiúként mutatja be. Hogy az arcát, kiugró pofacsontjaival, hosszúkás, finom orrával, tojásdadon ívelt, erős szemöldökeivel csakugyan a fajtájától, a családjától örökölte, annak bizonyságául mondhatom, hogy ugyanazt az arcot Amiensben mindenütt megtaláltam: úgy a Notre-Dame templom nagy kapuzatának két ablak közti részén, annál a "Szép Isten"-nél (1320-ból), amelyet Viollet-le-Duc a pikárd típus megtestesítőjének tartott, mint ugyanott a déli kapuzat aranyozott Szent Szüzének még jellegzetesebb arcvonásaiban (1310-ből), továbbá a papi székek faragott alakocskáiban, s végül és legfőképpen egy csomó, 1505–1525 között készült arcképben, amelyeket a helyi múzeum Puy-terme őriz. Hogy pedig ez az igazán pikárd test keményen izmos fölépítettségű volt
21
s ősi életerők rendkívüli készlete fölött rendelkezett, annak a bizonyságát megtalálom abban a tényben, hogy ezt a kincset ötven esztendeig tartó hihetetlen, képzelhetetlen tékozlással lehetett csak kimeríteni.
Csakugyan úgy is volt, hogy Kálvin már kora ifjúságában kezdett az erejével visszaélni. Mértéktelen éjszakázásokba merült. Mikor Orléansban jogi tanulmányait folytatá, esténkint alig evett, éjfélig tanult, s korán fölkelvén, rögtön elkezdte "kérődzve forgatni az elméjében" azt, amit az este tanult. Jelentkezett is nemsokára az a két első betegsége, amelyek okai voltak a többinek is: a folytonosan megújuló fejgörcs (amely 1546-ban oly erővel lépett föl, hogy még "a száját is csak nagy kínnal bírta kinyitni"), ami a gyomra meggyöngülésének volt a jele, és a rosszindulatú hurut (amely 1547-ben oly vadul ellepte, hogy még "egy tollvonás is nagy erőfeszítésébe került"), amiben a tüdejének meggyöngülése mutatkozott.
1556-ban mellhártyagyulladást áll ki. 1559-ben a szószékben túlságosan erős hangon talált beszélni: másnap köhögési roham fogta el, bő vérköpéssel. Ez már a tüdősorvadás jele volt.
Ugyanaz időtájt, 1556 óta, harmad- és negyednapos hideglelési rohamok gyötörték. Egyszer, amikor fölmegy a szószékbe, az ujjaiban már érzi a lázroham közeledtét. Beszéde folyamán a fájdalom egyre nő. Erre széket hozat. De a hidegrázás megkettőződik s kénytelen a beszédét félbeszakítani. Azonban alig lábadozik még – úgy, hogy a lába sem nagyon bírja – s máris újra szószékre lép és ülve prédikál. "Az én egészségem – mondja maga – nem egyéb, mint lassú halódás."
22
Készen is áll "bármely pillanatban, engedelmeskedni az Isten elszólító szavának", – de azonközben átnézi Institutiójának utolsó, latin és francia kiadását; javítgatja Ézsaiás-kommentárját; nyomatja a kis prófétákról tartott előadásait. Ezekből már csak a két legutolsó hiányzott, de még ezeket is megtartotta a szobájában, olyan állapotban, amikor 48 órán keresztül sem nem evett, sem nem ivott, csak – mint az életírója mondja – "az elmélkedésnek és a szentségnek élt".
Ez időtől (1559) fogva a jobb lábát már csak vonszolni tudja maga után, sokszor nagy kínnal. De azért felmegy a templomba, a tanterembe, egyedül, vagy a jóbarátok támogatásával, botra támaszkodva vagy gyalogszéken.
És ne feledkezzünk meg két másik betegségéről, amelyek szintén elég fájdalommal jártak: a hólyagkőről és a köszvényről. "Ha Istennek úgy tetszett, – írja 1561-ben, – hogy többi betegségeimhez még a köszvényt is rám adja, én türelemmel igyekszem elviselni az Ő atyai dorgálását." Még tréfát is űz ebből a nyomorúságából, pedig különben irtózatosan szenved miatta. "Két hétig oly különösen erős bélgörcsökkel kínlódtam, hogy érzékeim és eszem csaknem fölmondták a szolgálatot a heves fájdalom miatt."
Hanem azért "e megdöbbentő kimerültségben is" egyre prédikál; amellett írja magyarázatait a Mózes második és következő könyveihez; készíti Józsué-kommentárját; átnézi az Újszövetség fordítását s a hozzá való jegyzeteket; leveleket és dolgozatokat diktál még a halála előtt egy héttel is. Végre aztán eláll a szava és a lélegzete is – és akkor hal meg.
23
Most már – így mondják – ez az ember túlontúl fanyar volt, túlontúl erőszakos volt, túlontúl ideges volt, túlontúl lobbanékony volt. Pedig valójában az a csodálatosan talányos, miért nem volt még sokkal inkább az. Amikor a legkicsinyesebb, vagy a legerőszakosabb személyi támadások érték őt, éppen fejgörcs kínozta vagy vesekólika gyötörte, lehet-e csodálni, hogy a szava heves volt és a tolla maró? Hogy nagyon is sokszor nem tudott ura lenni az idegeinek? De hiszen valójában inkább azon kellene csodálkoznunk, hogy' tudott uralkodni a lelkén akkora türelemmel, amely annyira nem talált természetéhez! "Törsz és zúzol engem, Uram, – így sóhajtott föl ágya fenekén, – de a Te kezed műve ez, és ez nékem elég."
És mindezekből a klinikai és kórházi adatokból (amelyeknek egy nagy és épp ilyen keserves részét el is hallgatom), és ebből a ráncos, kiaszott, elsorvadt, megtört, elgyalázott testből kiemelkedik egy lélek, amelyet csak annál nemesebbé tesz az ellentét ereje. Mintha csak mindaz, ami a testét megcsúfolá, egyenesen a lelke tisztítására lett volna rendeltetve, – miként a tűz, mely fekete üszökké teszi a fát, az aranyat, megolvasztván, győzelmes ragyogásba vonja. Igen, abból a mennyei aranyból volt ez a lélek egy darab, amelynek az a rendeltetése, hogy majd egykor ott ragyogjon a János látta az új Jeruzsálem misztikus kövei között: és ezt az aranyat visszataszító salakjából, hasonlíthatatlan megpróbáltatások tégelyében, maga az isteni Olvasztó szabadította ki, Anyaszentegyházának szolgálatára és – Deo gloria! – önnön dicsőségére!
24
Ebbe a keretbe most már bele lehet illeszteni a Kálvin lelki arcképét. Csakhogy ám ide egy tökéletes hitelű arcképre volna szükség: egy valóságos fényképre, azaz olyan arcmásra, amelyet sem el nem csúnyított, sem meg nem szépített semmiféle művész keze; fényképre, amelyet egyenesen és közvetetlenül magáról a kiábrázolandóról vettek föl; fényképre, amely, még hozzá, színes is, sőt mi több: él.
De hát van-e a világon – kérdezhetnők – ilyen egészen csuda-fénykép?
Igenis van: a stílus.
A lélek képességeit, érzelmeit sokkal pontosabban megrögzíti a stílus, mintsem a test okozta benyomásokat az érzékeny lemez. És ez egyáltalában nem csodálatos. Azt minden írásszakértő-tudomány nélkül is világosan láthatjuk, hogy a kézírásunk éppen azért, mert megszokott, akaratlan, tehát ösztönszerű mozdulatok műve, árulójává lesz a lelkünk megszokott, akaratlan, tehát ösztönszerű állapotainak. Márpedig micsoda a kézírás – a stílushoz képest? Micsodák a betűk, ezek a tintával meghúzogatott írásjegyek, testi mozdulatainknak e művei a szavakhoz, e lélek-formálta értelmi jegyekhez képest, amelyek szellemi mozdulatainknak felelnek meg?
A Kálvin stílusa, műveinek hatvan kötetében – amelyek között vannak gondosan át- meg átdolgozott munkák, vannak sebtében írott értekezések, vannak rögtönzött beszédek s vannak bizalmas levelek, amelyeknek írása vagy diktálása közben szabad folyást engedett a gondolatainak s az érzelmeinek – ez
25
az ő tökéletes hitelű arcképe. És ez az arckép sokkal aprólékosabban pontos, mint akármely fénykép, sokkal telibb élettel, mint akármely festmény.
1. Ebben a stílusban legelőször is bizonyos szavak lepnek meg bennünket, amelyeket Kálvin különös gyakorisággal használ. Szavak, mondom, amelyeket más szerző nem használt volna azon a helyen, s amelyek őnála már valósággal a személyiségével összenőtt, szinte ösztönszerű szavak.
Ilyen szó először is az egyenesség. Ezt Kálvin így határozza meg: "Egyenesek vagyunk akkor, hogyha nincsen bennünk semmiféle színlelés és képmutatás, hanem olyanoknak mutatjuk magunkat kívülről, amilyenek belül vagyunk; amikor egy zug sincsen a lelkünkben az Isten elől való elbúvásra, sőt inkább minden gondolatunkkal és érzésünkkel kitárjuk a szívünket." (4)
És Kálvin újra meg újra elmondja ezt: "Szükség, hogy a szívünk egyenes legyen, hogy ne legyen benne semmiféle csavaratosság vagy elferdültség" (5) "Legyen a szívünk egyenes és tiszta" (6) "Júdásban nincsen semmi egyenesség"; stb. Látnivaló, hogy a Kálvin régi arcképei teljes joggal viselik a "prompte et sincere" ("készen és csalárdság nélkül") jeligét.
Azután ott van (ami őnála már kevésbé meglepő) ez a szó: zabola. "Kérnünk kell az Istent, hogy szorítsa keményen a zabolánkat" (7) "Fenevadakká válnánk, ha az Isten megeresztené a zabolánkat", (8) stb.
(4) Opera. XXXIII. 27. l. és uo. 113. l.
(5) Opera XXXIII. 548. l.
(6) Opera XXVIII. 28. l.
(7) Opera XXXII. 491. l.
(8) Opera 512., 537., vö. 593., 572. l.26
Továbbá ott van ez a szó: természet. Kálvint általában annak a teológusnak tartják, aki a legjobban lealázta, sőt legyalázta a természetet. Ámde természet és természet között különbség van. Van meghamisított természet és van igazi természet. És Kálvin minduntalan él ilyen fordulatokkal : "A természet tanít meg minket arra: "Ez a természet egész rendjének ellenére van" ; "Még a hajunk szála is az égnek mered és a természet kényszerít minket reá..."; "A természet maga megmutatja nekünk, mi a méltányos"; "Istennek akarata az, hogy az emberek tiszteljék a természet rendjét", stb. (9)
Ott van ez a szó: tan (doctrina). Egy munkájában, tizenkét egymást követő lapon tizenkétszer találkozunk vele – azonegy lapon négyszer. Nem is egyjelentésű szó ez a reformátornál. A doctrina jelent nála, igaz, tant is, (10) ám jelent leckét, buzdítást, tanácsot és szabályt is. Vagyis ennek a szónak őnála nem csupán eszmei, logikai jelentősége van.
Szerinte az igaz tan mindig egészséges. "Egészséges pedig az, ami egészséget ád, ami igazán táplálja a lelkeket. Így az apostol ezzel az egy szóval, akárcsak valami ünnepies paranccsal, kiűzi az Egyházból mindama henye szemlélődéseket, amelyek inkább
(9) Azt már a lehető legkevésbé kálvinista tudósok is kezdik fölismerni, hogy az a reformátor, aki – állítólag – a legtúlzóbban tanította az ember gyökeres romlottságát, mégis a legkevésbé vette számba ezt a romlottságot, amikor a természeti törvénynek s általában a "természet"-nek az értékéről beszélt. [A fordító megjegyzi ehhez, hogy a "természet" szón, ebben a kapcsolatban, nem fizikai, hanem erkölcstani és bölcseleti fogalmat kell érteni.]
(10) Magyar ref. őseink vallásos és teológiai szóhasználatában (hitbeli) "tudományt." Ford.
27
csak fitogtatásra szolgálnak, semmint a kegyességnek növelésére." (11)
A római levél 15. része 4. versében: "amelyek régen megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg" – Kálvin a tanulságot szintén a doctrina szóval fejezi ki.
Ezért aztán nem is meglepő, amikor olyanokat hallunk tőle, hogy "az igaz és tiszta tan", "megbecsülhetetlen kincs", amelynek "a megőrzésére csak egyetlenegy mód van": "el kell azt zárni a jó lelkiismeret rejtekébe". Mert "a rossz lelkiismeret az anyja minden eretnekségnek". (12) És Kálvin felkiált: "Ó, milyen hatalmas és milyen becses a jó lelkiismeret! Ennek pedig az alapja a hit, vagy, helyesebben szólva, a hit maga a lelke a lelkiismeret jóságának". Ennyire megvan a kapcsolat az ész és a lelkiismeret között, az erkölcsiség és az igazhívőség, illetőleg eretnekség között.
És végül ott van ez a szó: szív. Nem tudom, ha bármely más reformátor is használta-é annyiszor ezt a szót, amennyiszer Kálvin. "A bensőleg ható Szentlélek a szívekben munkálkodik." "A hit a szívnek bizalma és bizonyossága. Amit az értelem befogadott, annak a szívbe kell beleplántáltatnia." "Tudjuk, hogy Isten mindenekfölött a szív egyenességét és a lelkiismeret tisztaságát kívánja mitőlünk." "Amíg csak az emberek mélyen bele nem vésik a szívükbe azt, hogy ők mindent Istennek köszönhetnek, soha
(11) Kommentár Titus 21-hez: "Te pedig azokat szóljad, amik az egészséges tudományhoz illenek."
(12) Kommentár I. Timóth. 1,10-hez.28
sem fogják teljes igazsággal és egyenességgel Néki szentelni magukat", stb.
És ne felejtsük el jól megjegyezni itt, hogy a "szív" szón a szívnek mindenféle mozdulásait érti: a fizikaiakat épp úgy, mint a (hogy így mondjam) misztikusakat. Most azonban maradjunk meg csak a stílusnál: az olvasó majd a következő fejezetből fogja igazán meglátni azt, hogy ennek a két szónak: "tan" és "szív", mekkora gondolati és érzelmi tartalma van Kálvinnál.
2. Az elszigetelt szavak után vizsgáljuk meg a szólásmódokat is, és lássuk meg rajtuk keresztül a reformátor stílusának legfőbb jellemvonásait.
Stílusa először is népies. Semmi sem népiesebb, mint a példabeszéd, mert hiszen ezt a nép csinálja.
A Kálvin stílusa pedig valósággal duzzad a példabeszédektől: "Köz példabeszédben mondják, hogy a betegség lóháton jön, de gyalog távozik el" (13) "Meginná a tengert halastul," amint mondani szokás." (14) "Még a holdat is leráncigálnák az égről, amint mondani szokás." (15) "Nem arról van szó, hogy a tízparancsolatot szajkó módjára tudjuk, amint mondani szokás." (16) Könnyen lehetne ilyeneket százával összeszedni. Egyiket-másikat többször is elmondja, így főképpen ezt: "Csökönyös szamárnak kemény kezű hajcsár kell." A hajcsáron érti az Istent és – mint az Ő küldöttét – magát; a szamáron pedig érti az embereket általában és – a genfieket különösen.
(13) Opera XXVIII. 394. l.
(14) Opera XXXIV. 169. l.
(15) Opera XXIX. 62. l.
(16) Opera XXVIII. 283. l.29
Ez a népiesség kiváltképpen megnyilvánul a hangban és a szóhasználatban. Kálvin e téren nem megy odáig, ameddig némely középkori egyházi szónokok, hanem azért bizony beszél ő a világon mindenről, és nem riad vissza olyan szavak használatától, amelyeket a mi mai ízlésünk botránykeltőknek, otrombáknak, s ha nem is fajtalanoknak, de piszkosaknak találna. Itt még idéznem is bajos. (17)
Azt viszont könnyű kimutatni, mily állandóan használja Kálvin a népnek, különösen a parasztoknak a szavait. (18) Stílusa olykor egészen az utcai vagy az asztali beszélgetés benyomását teszik ránk. Csúfolja a "kiállhatatlanul locsogó fecsegőket" (19) "a szentgyártókat", (20) akik az apró szentszobrocskákat készítik; a gőgösöket, "akik adják az előkelőt, de valójában ringy-rongy népség" (21) gúnyolja a közömbösöket, "akik egy jó ebédért az üdvösségüket is odaadnák"; a torkosokat, akik, akárcsak a régi zsidók, "nem érik be a puszta hússal: nekik mártás is kell hozzá".
Végül nem kevésbé népies vonása a stílusának a hasonlatok kedvelése is. A mindennapi életből vett pontos, aprólékos, valószerű hasonlatok ezek. Így például bizonyosan megfigyelte azt, hogy Idelette, a
(17) Csak egyetlen példát, amely némi gyönge képet ád a Kálvin stílusának erről a realizmusáról és amelyért előre bocsánatot kérünk: "Ha le akarjuk vakarni az ilyen emberekről a koszt, rögtön kitűnik az istentelenségük."
(18) Itt a szerző idéz egy csomó, az akkori francia és svájci gazdaember életéből vett tájszót a Kálvin írásaiból: ezeket, sajnos, a dolog természete szerint nem tudjuk megfelelően tolmácsolni. – Fordító.
(19) Opera XXXIV. 551. l.
(20) Kommentár a római levélhez.
(21) Opera XXVIII. 315. l.30
felesége, nem szokta hideg vízben feltenni a húst. S ezt azután a szószékben is felhasználja. "Ha a húsosfazéknak jól alája gyújtanak, akkor a hús rögtön megfő; különben pedig, ha soká ázik a vízben, megízetlenül." (22) Amíg a kandallónál köszvényét melengette, néha talán maga habozta le a fövő fazekat, hogy a leves ki ne fusson. Azért mondja, hogy "mikor a fazék főni és habzani kezd, a buborékok egymásután szállnak föl benne, úgy hogy nem tudjuk őket visszafojtani: épp így vagyunk a szenvedélyeinkkel is." (23) A pincéjében is egész bizonyosan jól megfigyelte a bort, amelyet a nemes tanácstól kapott, és amikor a jó cselekedeteket a jó borhoz hasonlítja, azt mondja: "Van olyan bor, amelyik egyébként jó volna, de mégis van egy kis hibája. Jó bor, mondják róla az emberek, de egy kis hordóíze van; vagy megecetesedett; vagy még forrásban van; vagy tudom is én mi ütött hozzá, de nem olyan, amilyennek lennie kellene." (24)
Épp ilyen aprólékosan pontos megfigyeléseket tett akkor is, amikor vidéken volt, a testvéröccse tanyáján. Például a gyümölcsfáról: "Itt van – úgymond – egy virággal megrakott szép ág: mivé teszi egyetlen szélroham?" (25) Látja a pillangót, amint virágról virágra csapong: "nekünk nem szabad ám csak ily felszínesen röpdösnünk a hitnek tudománya fölött!" (26) Megfigyeli a kalászt pünkösd táján, "amikor a gabona már hányni kezdi a fejét". (27) És igen
(22) Opera XXVIII. 301. l.
(23) Opera XXVIII. 152. l.
(24) Opera XXVIII. 188. l.
(25) Opera XXVII. 228. l.
(26) Opera XXV. 615. l. "Doctrina"!
(27) Opera XXVII. 371. l.31
jól tudja, hogy Itáliában és a Provence-ban, épp úgy, mint a régi zsidóknál, állatokkal "nyomtatják" a gabonát, Genfben pedig hadaróval csépelik ki. Azt különben egyebünnen is tudjuk, hogy Kálvin a nagy embereknek abból a fajtájából való volt, akik előtt nincs olyan elenyészően apró részlet, ami iránt ne tudnának érdeklődni. A barátai jóvoltából állandóan értesülve volt mindenről. Az egyik a gyermeke restségét panaszolja el neki; a másik értesíti, hogy immár ő is fölvette a "házastársi szájkosarat" s kívánja, hogy erről Kálvin is tudjon, mint "életének minden legapróbb részletéről"; a harmadik a sütőkemencékre vonatkozó új találmányról ad neki hírt; a negyedik kandallókról ír... Kálvin viszont eljár a barátainak házassági és cselédügyeiben; bort vásárol nekik; fölásatja a kertjüket, megmetszeti a szőlejüket...
Hadd mutassak be még egy utolsó idézetet, amelyből kitűnően megtetszik ennek a népiességnek duzzadó realizmusa, az elképzelésben is, a kifejezésben is – egészen a XV. század prédikátorainak és festőinek a módján. A tékozló fiúról szóló példabeszédet tárgyalva, bemutatja hallgatóinak "azt a jó öreg atyust", aki, mihelyt észreveszi a fiát, "mielőtt az csak egy szót is szólhatna, koldusrongyaiban, azon mocskosan megöleli, megcsókolja".
3. Másodszor: a stílusa eleven. Ezt az elevenséget mutatja az egyenes beszédnek nála annyira gyakori, folytonos használata. Így az olvasók és a hallgatók mintegy maguk is szóhoz jutnak és a szószékben olyan beszélgetés folyik, akár a boltban vagy az utcán.
32
Így hozza színre például a genfi prédikátor magát Mózest: "Ha Mózes – úgymond – hasonló lett volna azokhoz, akik türelmetlenkedve rugódoznak az Isten ellen, akkor [amikor az Isten azt parancsolá neki, hogy menjen fel a Nébó hegyére s onnan nézze meg az ígéret földét] nem tartotta volna érdemesnek megmászni a hegyet: Persze [kiáltott volna fel], majd hogy kitörjem a lábamat a kapaszkodóban! És miért: csak azért, hogy meglássam!? Bánom is én!" (28)
Vagy ott van az olyan hívő ember, aki abban tetszeleg magának, hogy ne gondolkozzék. "Ami engem illet – így adja a szót a szájába Kálvin – ó, én annyira kegyes vagyok, hogy mindent elhiszek, amit csak mondanak nékem." "No hisz nagy marha is vagy te akkor" – feleli neki Kálvin. Ámde, hogy hallgatóságának ne jusson ideje magát elkacagni e nevezetes párbeszéd hallatára, Kálvin rögtön teljes ünnepiességgel hozzáteszi: "Istennek olyan gyermekek kellenek, akiknek ismeretük is van".
A hangnak elevenségét támogatja és serkenti a kifejezések élénksége. Ez az utóbbi az egyik legjellemzőbb vonása a stílusának. Mert Kálvin, a maga lángoló hevében és ideges izgatottságában folyton attól tart, hogy nem találja elérni a világosságnak, különösen pedig a meggyőző és kényszerítő erőnek lehető legmagasabb fokát.
Ezért használ folyton olyan erős kifejezéseket, mint pl. ez: "égnek mered tőle minden hajunk szála". Ezt untalan ismétli. Salamonról: "Ennyi is elég arra,
(28) Opera XXVI. 93. l.
33
hogy az embernek égre meredjen tőle a haja szála". Dávidról: "Ez valami rettenetes; még a hajunk szála is az égnek áll tőle". A boszorkányról: "Amikor erről hallunk beszélni, nemcsak meg kell remegnünk, hanem el kell hogy fogjon bennünket a szorongás; sőt még a hajunk szála is égnek kell hogy álljon" (29) – "Ez akkora istentelenség, hogy rá sem gondolhatunk anélkül, hogy a hajunk szála égnek ne álljon", stb.
Folyton használja ezt is: A szemébe köpni. "Megérdemelném, hogy szembeköpjenek." (30) "Nem kellene-é az ilyen embereket szembeköpni?" (31) Ha nem fogadunk szót Istennek, "az annyi, mintha szembeköpnők". (32) – Amikor Jézus visszautasítja a néki fölajánlott szolgálatnak ezt vagy azt a módját, "az annyi, mintha leköpne minden efféle szolgálatot". (33)
Beszél a szem kivájásáról, az orrnak tőből való kiszaggatásáról, a lovakkal való négyfelé tépetésről. "Az egyik ember kész volna a másiknak még a szemét is kivájni." (34) – "Ha valakinek rossz természetű gyerekei vannak és mégis kényezteti őket, megérdemelné, hogy a gyerekei kivájják a szemét és tőből kiszaggassák az orrát."
Ez az elevenség olykor a durva erőszakosságig megy. Hiszen "csökönyös szamárnak kemény kezű hajcsár kell". Kálvin, a maga egész népies lendületével, pikárd képzeletének teljes valóság-erejével, jobbra is, balra is kiereszti a suhogóját – akárcsak
(29) Opera XXVII. 510. l.
(30) Opera XXIII. 98. l.
(31) Opera XXVII. 265. l.
(32) Opera XXVIII. 279. l.
(33) Opera XXVI 428. l.
(34) Opera XXVIII. 216. l.34
a nagy Féré a nemesek vagy az angolok közepette!
Igen, "mert nekünk meg kell puhulnunk, össze kell zúzódnunk és törnünk – máskülönben Istennek nem fog bennünk kedve telni".(35)
Leírja a gyermekeket: "ezeket a kis piszkokat... ezeket a nyálas csigákat... (itt többször ki kell hagynunk egyes kitételeket), akik még – mint mondani szokás – az orrukat sem tudják kifújni; akikre nemcsak ma, de még tíz esztendővel idősebb korukban is rájuk fér a korbács – és akik mégis úgy hencegnek, mintha már benőtt volna a fejük lágya ... Mihelyt kibújnak a tojásból, tüstént kard kellene nekik a derekukra".(36)
Hát az asszonyok? "Ezek között vannak valóságos nőstény ördögök, akik képesek volnának a mennyei angyalokat is meggyötörni vagy kicsapongásba vinni." (37) "Amikor az ember lát olyan asszonyokat, akik úgy viselkednek, mintha csak zsoldoskatonák volnának, az ilyen aljas szörnyetegeket nemcsak szembe kell köpni, de még sárral is meg kell hajigálni a hitványait, hogyha ily vakmerően ki merik forgatni az Isten rendjét." (38)
Ami végül a férfiakat illeti, azoknak a bemutatására Kálvinnak egy egész állatsereglet kell. Kezdi magán Pál apostolon, "aki ugyan szent és tudós ember a világ ítélete szerint; de az Isten törvénye előtt ő sem egyéb, mint egy szegény lelkes állat". (39) – Aztán
(35) Opera XXIX. 61. l. – Vö. XXVII. 42. l. XXVIII. 60., 286., 458. l.
(36) Opera XXXII. 498. l. és XXXIV. 549. l.
(37) Opera XXVII. 688. l.
(38) Opera XXVIII. 284. l.
(39) Opera XXVI. 273. l.35
jönnek a tehenek, a borjak, a kutyák és a bikák: Némelyek – úgymond – úgy jönnek a templomba, akár a tehenek" (40) "a legtöbben borjak és tinók módjára csődülnek ide" (41) "azok az ördögfajzatai, akik közöttünk vannak, úgy jönnek a prédikációra, mintha csak kutyák vagy bikák volnának". (42) – Ímhol a varangyosbékák: ezeknek se szeri, se száma. A gőgös ember "föl van fuvalkodva, akár a varangy", (43) "pukkadozunk az önteltségtől, akár a varangyok"; (44) "amikor az ember az istenteleneket megpiszkálja, ők mérgüket fecskendik ránk, akár a varangyok – aminthogy azok is!" (45) – És azután itt vannak – még többen – a disznók. – Ezek azok a "hitványak", akik "tömik a húst a bendőjükbe és rogyásig vedelik a bort", anélkül, hogy Istennel törődnének; (46) ezek a "hitetlenek", akik "a maguk pöffeszkedésében olyanok, mint a vályú mellett hízó disznó, amelyet pukkadásig tömnek makkal vagy árpával"; (47) "és ezek a disznók jönnek az Isten házába, hogy megfertőztessék azt, holott inkább az ólban volna a helyük ... Az ilyen disznó gazembereket jobb volna egészen kirekeszteni az Isten templomából". (48) – Vagy nézzétek ezt a hitetlent: "úgy fintorgatja az ormányát, mint a disznó, mondván: "Én? Én ugyan semmi olyat nem hallottam!" – Nohát, az ilyen emberek nemcsak azt
(40) Opera XXVIII. 314. l.
(41) Opera LIII. 230. l.
(42) Opera XXVI. 102. skk. l.
(43) Opera XXXII. 561. l.
(44) Opera XXXII. 589. l.
(45) Opera XXVI. 167. l.
(46) Opera LIII. 363. l.
(47) Opera XXXII. 591. l.
(48) Opera XXVI. 294. l.36
érdemlik meg teljesen, hogy az Isten a fülüket kitépje, hanem azt is, hogy a nyakukat is kitekerje, – mert hiszen ezek szörnyetegek". (49)
4. Harmadszor: a stílusa "vigasságos", abban az értelemben, amelyben ő maga használja a "vigasság" szót. – Ez is olyan vonás, ami sehogyan sem illik bele a Kálvin legendás torzképébe.
Örömmel emlegeti, hogy milyen "megvidámító" a Szentlélek. Pál apostolnak egy szójátékát magyarázva, például hozza ezt föl arra, hogy a Szentlélek "nem kerüli mindig a kedves és vidámító szójátékokat". Sőt, mondja, ezek a példák a prófétáknál egyenesen "megszámlálhatatlanok", különösen Ézsaiásnál, elannyira, hogy nincs világi író, aki jobban bővelkednék ilyen "kedvrederítő játékaiban a beszédnek". (50) Ő maga sem riad vissza szójátékok gyártásától, amelyek nem rosszabbak – ha nem is jobbak, – mint a másokéi. Csak egyetlen megszorítást tart itt szükségesnek: "A beszédünkben, még ha vigasságra szolgál is, ne legyen semmi hiábavalóság! Ne csak a komoly, hanem a vigasságos és kedvrederítő beszédünk is járjon valami haszonnal!" (51)
Viret-t, jóbarátját, egy egészen külön előszóban dicséri azért, "hogy vigasságos és tréfás módon tanít". És ennek kapcsán, egész kis elméletet ád az igazi tréfaságról (facetia) , amelyben nincsen "semmi erőltetettség" s amely éppoly messze áll a "lélektelen kacározástól", mint a "feslett fecsegéstől". Épp így nagy elismerését fejezi ki a másik jóbarátjának,
(49) Opera XXVII. 254. l.
(50) Kommentár a Phil. lev. III. 2-höz.
(51) Kommentár a Kol. lev. III. 16-hoz.37
Béza Theodornak is, amiérthogy megírta a Passavant Úr Levelét, amelyet méltán neveztek el igazi festőinas-tréfának. (52) Biztatja, írjon másik effélét is, és nem ád semmit az ellenfeleinek, így Castelliónak, emiatt való mogorva megrovására.
Máshol meg a csipkelődés elméletét írja meg. "Kétértelmű" szavakat kell, úgymond, e célra használni. "Az ilyesmi jobban csíp, és inkább az elevenbe vág, mint hogyha az ember egészen nyíltan csúfolódnék. Amikor valami kötekedésről van szó, kétértelmű szóképekkel, rejtett célzásokkal kell élni, máskülönben nem lesz a beszédünkben semmi kellem és semmi szellem" (53) És nem állott meg a puszta elméletnél, hanem a gyakorlatba is átvitte azt: nagyszámú szatirikus írásai mintaszerű remekek a maguk nemében.
Az első ellenfelei – akik e tekintetben bizonyára vannak olyan elfogulatlan tanúk, mint mi – jellemző bizonyságot tesznek erről. – Beszélnek az ő "csipkelődő" természetéről, amely "a szókratészi iróniára" hajlott; az ő "eleven szelleméről, amellyel minden lépten-nyomon úgy szórta sziporkázó ötleteit, ahogyan csak a legszellemesebb emberek szokták". S tudjuk, nem is idegenkedett a pajkos (jocosae) történetkéktől, csak arra ügyelt, hogy túlságba ne menjen velük. Úgy gondolta, a diákokat nem lehet teljességgel eltiltani "a bohóskodástól". És amikor egyik-másik paptársa az egyházi szószék magasáról mindenféle színielőadást egyformán lemennydörgött, Kálvin sietve lépett közbe, nem azért, hogy (mint gondolná
(52) Lásd Doumergue: Művészet és érzelem Kálvinnál és a kálvinizmusban, Budapest 1921. 68–70. l.
(53) Habakuk próféta magyarázatából.38
az ember) föltétlenül helyeseljen neki, hanem azért, hogy helyesbítse annak a kijelentéseit, hangsúlyozván, hogy "a néptől nem lehet megvonni" mindenféle szórakozást. És ha maga nem is járt színielőadásra, de jóbarátját, Viret-t, elküldötte oda. (54) És végül tudjuk, hogy Kálvin, mikor a barátai kérték, szívesen játszott is velük "diszkoszdobást vagy kulcsjátékot, vagy más, törvényesen engedélyezett játékot is". A kulcsjátékot a szobában játszották, asztalon; de a diszkoszdobáshoz már le kellett menni a kertbe, sőt talán – a vendéglőbe. És Kálvin egyszer igen bosszankodott azért, hogy Farel azt is kifizette, – amit ő rendelt magának!
5. Negyedszer: a stílusa nyájas, aminthogy maga a nyájaskodás szó is a kedves szavai közé tartozik. Írásai érző lélekről s nem ritkán rendkívüli gyöngédségről tesznek bizonyságot. Hiszen tudjuk, egyszer a fájdalomtól megtörten így írt az egyik legbensőbb barátjának: "tudod jól, milyen gyöngéd, hogy ne mondjam, lágy szívem van!" Halálosan gyűlöli a sztoikus lelki keménység embertelen bölcseletét. Ismételten hangoztatja, hogy "mi nem vagyunk sem kövek, sem pedig tuskók". És erélyesen követeli a könnyek jogát. "Az Isten, úgymond, olyan atya, aki, hogy így mondjam, mézzel édesgeti a gyermekeit." (55) "Az Isten
(54) Béza, a Kálvin hű barátja és munkatársa, "Ábrahám áldozata" címmel egy jeles bibliai drámát írt, amelyet úgy Genfben, mint egyebütt nagy sikerrel adtak elő, s amelynek értékét a francia irodalomtörténet költői szempontból is elismeri. Fordító.
(55) Opera XXVI. 939. l. és 103. l.39
Szeretete az ő hívei iránt oly gyöngéd, hogy amikor azokat bántják, olyan haragra lobban, mintha csak az Ő saját szemét akarná kivájni valaki." "Isten minket a szemefényéhez hasonlít. Már pedig tudjuk, hogy a testünknek egyetlen annyira érzékeny és kényes pontja sincs több, mint szemünk golyója", mondja az Isten, hogy Őneki az Egyház olyan, mint a szemefénye." (56) – Sőt mi több: "az Isten, hogy hozzánk való szeretetét megmutassa, valósággal "gügyögve" beszél velünk, hasonlatosnak mondván magát az olyan férjhez, aki becézve bánik az ő feleségével és mindenekfölött szereti azt". "Istennek ez a szeretete csöndes, de vigasságos örömmel is teljes." – "Az első látásra úgy tetszik ugyan, hogy az efféle túlságosan erős kifejezések némi képtelenséget tartalmaznak. Mert hiszen mi esnék távolabb az Isten dicsőségétől, vagy mi ellenkeznék jobban azzal, mint az, hogy Ő olyan vigasságot érezzen, mint az az ember, akit az ő szerelmének öröme elragad és gyönyörrel tölt el"? "Ámde Isten itt olybá akar előttünk feltűnni, mint az a férj, aki szerelemtől lángol az ő felesége iránt ... és ezt akarja avégből, hogy legyünk egészen bizonyosan meggyőződve arról a megbecsülhetetlen szeretetről, amellyel Ő irántunk viseltetik. Ez pedig nagyban fölragyogtatja az Ő dicsőségét és semmit sem von le az Ő természetének fenségéből." (57)
Isten tehát szelíd nyájasság által akarja megnyerni a szíveket, akárcsak a jó atya, amikor kedveskedik a gyermekével s behízelgően édes szavakkal beszél hozzá. "Ő olyan gyöngéd és olyan édes szere-
(56) Zakariás próf. magyarázata II. 8.
(57) Zofóniás próf. magyarázata III. 17.40
tettel jő hozzánk, amilyen nincs több a világon." (58) – Isten a régieket, a zsidókat "édesgetni" akarta, "úgy, mint a kis gyermekeket. Minthogy ugyanis a kis gyermek másként még egyáltalán nem képes fölismerni, milyen jó atyja van neki, bátorításul így kell hozzá szólani: Jöjj, kapsz tőlem egy szép sipkát; veszek neked egy szép új ruhát! Ezt már megérti a gyermek. – És azután majd tovább vezetheti az atyja." (59) Az apostol ezzel a megszólítással él: "fiacskáim!" "Itt tehát a megszólítás kedvessége mellett még kicsinyítést is használ. Teszi ezt pedig nem megvetésből, hanem hogy nyájaskodjék velük s megmutassa, milyen gyöngéd érzéssel van irántuk. Egyúttal azonban burkoltan arra is reátapint ezzel, hogy milyen gyöngék és fejletlenek az ő hívei még lelkileg – ahelyett, hogy, mint illenék, nagykorúak és erősek lennének a Krisztusban." (60)
Legyen tehát, a mennyei Atyának példájára, a földi atya is szelíd! "Egy igazi jó atya még csak egy fricskát sem ád szívesen a gyermekének. Még ha kénytelen is használni testi fenyítéket, őneki magának éppúgy fájnak az ütések, mint a gyermeknek, aki kapja." (61)
Legyen a bíró is szelíd! "Amikor szigorú ítéletet kénytelen hozni, a szívének sírnia és könnyeznie kell." (62) És legyen a lelkipásztor is szelíd! Ne "lármázzék", ne "tomboljon", ne "mennydörögjön" mind-
(58) Opera XXVII. 70. l.
(59) Opera XXVIII. 381. l.
(60) Kommentár a Galata-levélhez 4,19.
(61) Opera LIII. 279. l.
(62) Opera XXVI. 551. l.41
untalan. "Egy hű pásztornak az a kötelessége, hogy mielőtt másokat könnyekre fakasztana, ő maga könnyezzék befelé, érezzen benső gyötrelmeket, mielőtt a fölháborodásnak bármely külső jelét mutatná, s hogy bensejében mindig több legyen a fájdalom, mint amit másokkal közöl." (63) Ennélfogva a lelkipásztoroknak "inkább arra kell törekedniök, hogy a tőlük telhető legnagyobb szelídséggel édesgessék a hallgatókat... nem pedig arra, hogy erőnek erejével cibálják őket a templomba." A lelkeket nem fölkavarni kell, hanem "derűs és vidám nyájassággal" kell foglalkozni velük. (64) Ha szükség van a szigorú, az éles föllépésre, még akkor is "olajjal kell elegyíteni az ecetet, és – ami fő – a lelkipásztor akkor se tévessze össze "az ecetet az epével". (65) Mert mindig igaznak bizonyul ez a mondás: "Ha azt akarod, hogy szeressenek, légy szeretetreméltó". (66)
6. Végül a stílusa nemes. Kálvin a Cicero latinságával ír, de rövidebben és velősebben, mint az. Az imperatoria brevitas és a majestas romana (67) jellegzetes fordulatai csak úgy hemzsegnek az értekezéseiben és a leveleiben, amelyek valamennyien egy-egy csodálatosan szabatos és finom veretű érem hatását teszik ránk. Egyébként ez a fenséges vonás az a stílusában, amit a legkevésbé szoktak elvitatni tőle.
Egy helyt azt festi le, hogy Isten az Izráel népét fenyegető ellenséges hadak ellen ... bögölyöket küld. "De hát miért nem sújt le inkább villámaival a
(63) Kommentár a II. Kor. 2,4-hez.
(64) Kommentár a II. Kor. 2,2-höz.
(65) Kommentár a Gal 6,1-hez és a II. Kor. 7,3-hoz.
(66) Kommentár a Gal 4,12-höz.
(67) Császári rövidség; római fenség.42
mennyből? Miért nem repeszti meg a földet, hogy az nyelje el őket?" Azért, – feleli, – hogy megmutassa, hogy őneki nincs szüksége "csodákra." "Ő a felfuvalkodottakat, akik a maguk erejében bíznak, olyan eszközökkel aknázza alá, amilyenekre soha senki nem gondolt volna. Hogy ellenségeinek bolond, sőt több mint megveszekedett gőgjét, amelytől azok az imént meg valának ittasodva, jobban csúffá tegye. Isten Egyiptomba bögölyöket, darazsakat és más bogarakat küld, nem pedig angyalokat támaszt. Íme, ilyen katonaságot fogad Isten a maga zsoldjába, amikor meg akarja csúfolni az emberek fönnhéjázását és meg akarja őket búsítani, hogy megszégyenítse."
A klasszikus példája ennek a fönségnek az egyik legelső írása, az az I. Ferenc királynak szóló híres levél, amelyben, akárcsak valami uralkodói kiáltványban, tudtára adja Kálvin az evangéliumi keresztyénségnek és ellenségeinek, elsősorban a francia királynak, hogy a szellem birodalmában elfoglalta fejedelmi trónját és átvette az evangéliumi erők vezérletét. "Az összes hívők közös ügyét, sőt magának a Krisztusnak ügyét vállaltam itt magamra, mely manapság a te országodban minden kigondolható módon meggyalázva és elnyomva, a legsiralmasabb állapotba jutott... A te feladatod lesz, király, el nem zárnod sem füledet, sem szívedet az olyannyira jogos védelemtől; kiváltképpen ahol oly nagy dologról van szó, hogy ti. mi módon biztosíttassék e földön Isten dicsőségének a maga sérthetetlensége; hogyan őriztessék meg Isten igazságának a maga méltósága; hogyan maradjon meg közöttünk sértetlenül és állandóan a Krisztusnak az Ő országa. Méltó ez a dolog,
43
hogy meghallgasd; méltó, hogy megismerd; méltó a te királyi székedhez! Mert hiszen igazi királlyá is annak tudata tesz valakit, hogy ő országa kormányzásában Istennek szolgája. E szerint már nem is országlást gyakorol, hanem rablást folytat az, akinek uralkodása nem arra céloz, hogy Isten dicsőségének szolgáljon... Az Úr, a Királyoknak Királya, erősítse meg a te trónodat igazsággal és a te székedet részrehajlatlansággal, hatalmas és felséges Király!" (68)
Így beszélt az Institutio fiatal szerzője a fényövezte francia királlyal – felség a felséggel. Melyik felség volt a nagyobb?
És vannak még ennél magasztosabb sorai is. Íme, a lelkipásztor Kálvin, amint megfesti pásztori önarcképét: "Az egyház pásztorainak a következő egyházi hatalom van a kezükben. Az Isten igéjével, amelynek szolgáivá tétetnek, félelem nélkül mindent merniök kell és ennek a világnak minden dicsőségét, minden nagyságát és minden erejét az Isten fönségének való megalázkodott engedelmességre kell szorítaniok; ezzel az Igével bírniok és igazgatniok kell az egész világot; kell, hogy építsék a Krisztus házát, fölforgassák a Sátán birodalmát, legeltessék a bárányokat és irtsák a farkasokat; kell, hogy tanítás és intés által vezéreljék a fogékony lelkeket, kényszerítsék és fegyelmezzék a lázadozókat és a csökönyösöket; kell oldaniok és kell kötniök, kell, ha szükség, mennydörögniök és villámlaniok – de mindezt csakis az Istennek igéje által."
(68) Az Institutio 1536-os kiadásának magyar fordításában. (Budapest, 1903), Nagy Károlytól.
44
A stílus az ember: íme hát az ember, Kálvin!
7. És íme az ígértem fénykép. Fénykép, amely beszél zordonságról – és beszél szeretetreméltóságról; beszél szigorról – és beszél nyájasságról; beszél nyerseségről – és beszél vigasságról; fénykép, amely különlegesen bizodalmas és fenségesen nagy.
Ez az oka annak, hogy Kálvin egyesekre visszataszítólag, másokra meg csábító vonzóerővel hatott.
Ez az a kettős tény, amelyet – ennek a fejezetnek befejezéséül s egyben összefoglalásául és igazolásául is – még szemügyre akarunk venni.
A visszataszító idegenkedésről, amelyet annyian éreztek s éreznek még ma is Kálvin iránt, fölösleges szólnom. Efölött ne vitatkozzunk most, csak állapítsuk meg, mint tényt. Hanem a vonzóereje – igen, a vonzóereje – éppen olyan elvitázhatatlan, mint a visszataszító hatása. Sőt azt kell mondanunk, hogy akkora vonzóerővel, aminővel Kálvin, egyetlenegy más reformátor sem hatott még Zwingli sem, és még Luther sem. Bárkit is, aki csak állandó baráti viszonyba került vele, valósággal megbűvölt – annyira, hogy maradtak ránk komoly, nagy teológusoknak Kálvinhoz írt levelei, amelyekről azt hihetné az ember, hogy a vőlegény beszél bennük a menyasszonyához.
Legkivált azonban azt fontos tudnunk, hogy mindenünnen, ahol csak valaha Kálvin tartózkodott, lassankint valósággal csapatostul kerekednek föl a bámulók, a szenvedélyes jóbarátok, és utána költöznek Genfbe, minthogyha nem tudnának élni nélküle.
Először is Noyonból, ahonnan egymás után vándorolnak ki hozzá a testvéröccse és a húga, továbbá
45
Laurent de Normandie, a királyi helytartó és Crespin János, a nyomdász ... Azután megindulnak Párizsból is: volt latintanára, Cordier Mathurin, tanulótársai, a Montmorok, az egyik Cop, meg az egyik Budé, akit anyja is elkísér...
Orléansból megérkezik jóbarátjának, Danielnek a fia; Bourges-ból Genfbe menekülnek a Colladonok, majd elmegy látogatóba az agg Wolmar is, Kálvin egykori görögtanára; Poitiers-ból is odasiet Babinot, az ügyész, Véron, az evangélista, és egy harmadik; az a kettő azonban csakhamar visszatér, hogy belévessék magukat egy szédületesen csodás misszióba, iratokat terjesszenek, Igét hirdessenek és végül – föllépjenek a máglyára.
És azután jő Lyonból de Trie; jő Hotman is, a híres jogtudós, aki már nem tud tovább ellentállni a vágynak, hogy Kálvint megláthassa; és eljő Itáliából is de Vico őrgróf.
Ferrarából, igaz, nem jött el senki sem. Ámde az ott, alig néhány heti tartózkodás alatt szerzett összeköttetéseit csak a halál bontotta föl. Itt került ugyanis ismeretségbe a ferrarai hercegnővel, meg a szép De Bouciron Franciskával, akit aztán, igazi szerelemből, Sinapius, az orvos vett nőül. (Az adatok szerint ez volt az egyetlen szerelmi házasság a Kálvin környezetében!). Mindezek számára Kálvin lett a lelkiismeretüknek épp annyira szeretett, mint amennyire tisztelt tanácsadója; és ebből a kis ferrarai körből írtak neki így: "A mi gyönyörűségünk itt a tereád való emlékezés és leveleid olvasása".
46
Mindezekkel a jóbarátaival – akiket itt nem soroltam fel hiánytalanul – Kálvin igazi bensőséges viszonyban élt. És ez a jóbaráti kör szorosan körülvette még magát genfi hajlékát is. Ott telepedtek le a háza körül, az utcájában, tőle néhány lépésnyi távolságban, szemközt, vagy a sarkon – úgy érezvén, hogy sohasem lehetnek eléggé a közelében. Valóságos külön baráti negyedet, családi közösséget alkottak körülötte. Amikor pedig Viret átjött Lausanne-ból és Farel Neuchâtelből, akkor együtt volt "a háromlábú szék" (így nevezték a három nagy barát szoros "egyességét") (69) – és akkor mindig együtt vitatkoztak és együtt ebédelgettek. Kálvin, amikor a Titushoz írt levél kommentárját Farelnek és Viretnek, "az ő nagyon szeretett testvéreinek" ajánlja, így szól: "Nem hiszem, hogy volt még valaha baráti kör, amely olyan nagyon jó barátságban, e világ dolgai felől való akkora egyetértésben élt volna együtt, mint amilyenben mi éltünk a szolgálatunk ideje alatt" (1549. nov. 19.). Néhány nappal a halála előtt "meglátogatta Kálvint egy tisztes és erényes nő, Franciaországnak egy híres városából", aki őt "jó harminc esztendővel azelőtt hallotta Istenről beszélni" – és egy "idős férfi, aki vele fiatal diákkorában igen bizalmas viszonyban volt és akit nem látott Franciaországból való eljövetele óta". Eljöttek, hogy még megláthassák a halála előtt. És ő mind a kettőt magához kérte vacsorára, "hogy tisztesen együtt örvendezzenek, várván, amíg az Isten akarata betelik". (70)
A visszataszító hatással szemben tehát ott áll ez
(69) Opera XXI. 65. l.
(70) Opera XXI. 103. l.47
a vonzóerő. Hogyan tudja ezt az utóbbit megmagyarázni a Kálvin-legenda? Nos hát, hogy ez a legenda hamis, az nemcsak onnan nyilvánvaló, hogy – legenda, hanem onnan is, hogy ezeket a tényeket nemhogy megmagyarázni képes volna, hanem egyenesen érthetetlenekké, sőt lehetetlenekké teszi.
Annak a sötét tanokat hirdető sötét embernek, a legenda Kálvinjának nem lettek volna és nem lehettek volna sem jóbarátai, sem tanítványai. Pedig hát voltak, tömegesen.
A rágalmazói egyszer az Isten átkának jeléül rótták föl neki azt, hogy a gyermekét elveszítette. Erre Kálvin így felelt: "Megszámlálhatatlan gyermekem van énnékem a világon! (myriades habeo in toto orbe terrarum.)" És amikor az egyik legbensőbb jóbarátja, Béza Theodor, aki atyjaként tisztelte őt, befejezte fölötte mondott gyászbeszédét, méltán kiálthatott föl így: "Soha a gonoszok nem hallhatták őt úgy, hogy ne reszkessenek tőle, sem a jók úgy, hogy meg ne szeressék". – Itt van a végső magyarázata minden visszataszító hatásának és minden vonzóerejének! Erről tesz bizonyságot ez a most bemutatott fénykép, az ő hű arcmása is.
48
MÁSODIK FEJEZET
A TEOLÓGUS(A gót ív. – I. Intellektualizmus? – 1. Tapasztalás és miszticizmus. – 2. Az úrvacsorai tan. – 3. A Szentlélek bizonyságtétele. – II. Aszketismus? – III. Predestináció.)
Láttuk, hogy Kálvint, mint embert, egyfelől a legnagyobb szeretet, másfelől a legnagyobb gyűlölet környékezte. – Csak természetes hát, hogy ennek az embernek az élete műve is különböző, ugyanilyen szenvedélyes és egymásnak épp ennyire ellentmondó megítéltetésekben részesült.
Mellőzzük ezek közül a katolikusoktól származókat; mert hisz a dolog úgy áll, hogy a Kálvin iránti ellenszenv vagy gyűlölet terén a protestánsok versenyre keltek a katolikusokkal. Csak egy példát a sok közül! A teológusok egy csoportja – részben híres tudósok, részben meg fanatikusok, akikkel nem érdemes megismerkednünk – kikapcsolja a reformátorokat a modern világból. Kálvin ezek szerint csak a középkornak egy epigonja, aki azzal, hogy erőszakosan véghezvitt egy úgynevezett "reformációt" és annak a tekintély egyházában adott szervezetet, "már megszűnt protestáns lenni". – Viszont a protestáns teológusoknak egy másik csoportja meg (e részben
49
teljesen egyetértve némely katolikusokkal) a különféle modern teológiai és filozófiai irányok apjának akarja megtenni Kálvint. Azt ugyan elismerik ezek, hogy a teológiája "a legkisebb mértékben sem volt liberális". Ámde másfelől hangoztatják, hogy Kálvin individualista és szubjektivista volt – már pedig ilyennek lenni annyi, mint modernnek lenni. "Modern volt, csak éppen nem tudta, hogy az: ennyi az egész." (Akárcsak a Molière úrhatnám polgárja, aki nem tudja, mi a próza, s mikor megmagyarázzák neki, így kiált fel: "No lám, eddig nem is tudtam, hogy prózában beszélek!"). – Tetszés szerint lehetne szaporítani ezeket az egymásnak legmerevebbül ellenmondó, de egyformán szenvedély szülte ítéleteket. Vajon lehetséges-e egyáltalán kivezető fonalat találni ebben az útvesztőben?
Bárki bármit mondott légyen: egy bizonyos. Kálvin a tapasztalat teológusa. Nem pusztán a logikájával dolgozik tehát, hanem épp annyira támaszkodik a tapasztalat erejére is. Logikájának szigorát a tapasztalat adatainak a földolgozására használja föl, avégből, hogy azokból ezáltal kivonja hittanának alapelveit.
Hogyha az elvont eszme teológusa lett volna, akkor egy ilyen eszméből indult volna ki s abból vezetett volna le, fokról-fokra szállva, felülről lefelé, egymásba szorosan kapcsolódó következtetéseket. Ezen az úton az ő dialektikai erejének játék lett volna kiépítenie egy hibátlanul egységes rendszert, amelyben repedések és ellenmondások sehol sincsenek. Semmi mást nem kellett volna evégből cselekednie, csak ugyanazt, amit a kritikusai cseleksze-
50
nek: óvatosan kiküszöbölni vagy erőszakosan kitörölni az igazságnak és a valóságnak mindazt a részét, amely a rendszerébe nem fért volna belé.
Ámde Kálvin éppen ellenkezőleg jár el. Azzal kezdi, hogy megállapítja a vallásos tapasztalat tényeit, s ezekből kiindulva halad alulról fölfelé. Ebben az emelkedő útjában pedig vissza-visszaszáll a tényekhez s egyszerre több tapasztalati pontból húzza meg fölfelé a vonalakat. Kétségtelenül nagy erőfeszítéssel igyekszik arra, hogy ezek az alulról fölfelé meghúzott vonalak valamennyien egy közös pont felé haladjanak. Ámde ez az erőfeszítés hiábavalónak bizonyul. A világ leglogikusabb logikusának csődöt vall a logikája. Rendszere végül is minden pontján ellenemond önnönmagának. – Senki sem állította erősebben az isteni kegyelem mindenhatóságát egyfelől és az ember felelősségét másfelől, az emberi természet romlottságát egyfelől és az emberi természet mértékadó erejét másfelől, a Krisztus istenségét egyfelől, ember-mivoltát másfelől ... stb.
Most már persze itt igen könnyű dolguk van azoknak a kritikusoknak, akik a dogmákkal nem úgy bánnak, mint az élet, amely összekapcsol és egyesít, hanem úgy, mint a boncolókés, amely szétválaszt és földarabol. Mert ezek a Kálvin állításait egyszerűen két egymással szemben álló sorozatba csoportosítják. S akkor aztán az egyik párt egyszerűen előkap néhány idézetet a jobboldali sorozatból, s Kálvin úgy áll ott, mint a legkorlátoltabb maradi, aki fölveszi a versenyt Aquinói Tamással; – a másiknak viszont megint csak egynéhány idézetet kell előkapnia a baloldali sorozatból, hogy Kálvint úgy ál-
51
lítsa elénk, mint a legelőrehaladottabb modernistát, aki Kanttal mérkőzhetik.
Az a fonál, amely bennünket ebből az útvesztőből kivezethet, az ellenkezések módszere lesz (ha szabad a Pascal szavával élnem).
Ellenkezésnek (contrarietas) nevezem a látszólagos ellentmondást. Mert tényleges és kibékíthetetlen ellenmondás az igazságban nem lehetséges, nem is volt, nem is lesz soha, sem a földön, sem az égen. Ámde épp ennyire igaz az is, hogy mi minden pillanatban beleütődünk olyan tényekbe és olyan eszmékbe, amelyek egymásnak látszólag igenis ellene mondanak. Bizonyos ugyan, hogy amily mértékben növekednek az ismereteink, oly mértékben oldódnak föl és oszlanak el egyes ellenmondások is. Minthogy azonban az ember véges lény, az Igazság pedig, aki Isten, végtelen, a látszólagos és ideiglenes ellenmondások e földi életben a legtudósabb és legértelmesebb emberekre nézve is megszámlálhatatlanok. Ezeket a látszólagos, ideiglenes és egyidejűleg létező ellenmondásokat nevezem én ellenkezéseknek.
Az egyoldalú szellemek erőszakot tesznek ezeken az ellentéteken, hogy eltüntessék őket, mert a saját rendszereik cáfolatát látják bennük. A valóságérzékkel bíró szellemek pedig tisztelik ezeket az ellenkezéseket, mert bizonyságait látják bennük annak az igazságnak, amely maga az élet.
És itt hadd hivatkozzam egy épp olyan megfontolt, mint amilyen szabad gondolkozású kiváló bölcselőre, Boutroux-ra. Mintha csak Kálvinra gondolt volna, amikor ezt írta:
"A logikusokra nézve reménytelen probléma
52
annak a megértése, hogyan társulhat a szabadság a kötelességgel; hogyan lehet ugyanaz az egyén egyszerre a maga ura és a törvénynek alávettetve... Ámde a tulajdonképpeni logika, a fogalmak logikája nem az egyetlen logika... Van logikája az életnek, a valóságnak, a természetnek, az észnek, ti. a szó teljes és hiánytalan értelmében vett észnek is." – S még akkor is mintha csak Kálvinra gondolt volna Boutroux, amikor ezt is hozzátette: "Alkalmazzuk immár tárgyunkra ne az elvont logikát, amely a fogalmakból száll alá a valóságokhoz, hanem a konkrét, élő logikát, amely a létből halad a fogalmak felé, a valóságból a viszonylatok felé."
Ez alapon legyen szabad, a megközelítő biztosság érzetében, egy hasonlattal szemléltetnem az egész kérdést.
A teljes, geniális, eleven gondolkozást – különösképpen az olyat, aminő a Kálviné – talán egy gótikus ívhez lehet hasonlítani. Egy ilyen ív két félből áll, s mind a két fele ellenkező irányba fejt ki nyomást; és ez a – mondjuk, kölcsönösen ellentmondó – kettős nyomás tartja fönn a magasban, a két félív metszőpontján, a boltozat csodásan szilárd zárókövét. Minél erősebb ez az "ellentmondó" nyomás – természetesen azzal a föltétellel, hogy az ív két fele nem egymás után és egymást váltogatva, hanem együttesen és folytonosan nyomul egymásnak – annál szilárdabban áll a boltozat záróköve, és annál jobban elbírja az egész óriási, nagyszerű épületet.
Meggyöngíteni vagy épp megszüntetni – habár csak pillanatnyilag is – akármelyik félív nyomásá-
53
nak hatóerejét annyi, mint tönkretenni az ívet, a boltozatot s az egész építményt.
Nos, a gót ív a maga két felével s azoknak ellenkező irányú kétféle nyomásával: ez a Kálvin gondolkozása.
Némely kritikusok helyeslik vagy kárhoztatják a jobboldali nyomást; mások a baloldalit. És a vitának nincsen vége-hossza, mert hiszen amazok is, emezek is hiteles Kálvin-szöveggel bizonyítják a maguk igazát. – Ámde ez annyit jelent, mint éppen semmit nem érteni az élet lélektanához, különösképpen pedig nem a Kálvin teológiájához. Néhány Kálvin-szöveg a jobb s néhány a bal oldalon még épp oly kevéssé azonos a Kálvin gondolkozásának pontos, igazi képével, mint ahogyan az ívnek jobb vagy bal fele külön még nem maga az ív. Az ívnek, hogy ív lehessen, szüksége van a két ellenkező irányú nyomásra – és a Kálvin gondolkozását épp a benne lévő ellenkezések teszik azzá, ami.
Szükségtelen tehát, hogy a Kálvin rendszerével szemben fölhozott ellenvetéseket rendre és apróra megvitassuk. Elég lesz, ha két-három példán bemutatjuk, hogy a kritikusok csak egyoldalúan összegyűjtött szövegekkel dolgoztak; tehát az ívnek csak az egyik felét vették számba. – Ha ezt megtettük, megnyitottuk az utat a kálvinizmus szabatos értelmezése felé.
I.
Kezdjük az intellektualizmussal.
Ha volt a Kálvin teológiájára vonatkozólag oly állítás, amelyet csaknem egészen a legújabb időkig
54
valóságos sarkigazságnak tekintettek, úgy bizonyára ilyen volt az az állítás, hogy Kálvin "dogmatikus, logikus szellem", vagyis hogy alapjában racionalista volt... És ezt az állítást tudták is támogatni valódi Kálvin-idézetekkel.
1. Föltéve (bár meg nem engedve). hogy tényleg az volt: akkor is ez az ívnek csak az egyik fele. Lássuk most a másikat.
Kálvin szókincsében a "gondolat, gondolkozás" szavaknak nem pusztán eszmei, logikai jelentőségük van. Jelentik azok "a lélek minden képességét, az észtől és az értelemtől kezdve egészen az érzések világáig". (1)
Ennek megfelelően, Kálvin szerint "a tanításnak sem szabad fagyosnak lennie" vagy "ide-oda kapkodnia." Csak a gyakorlati jelentőségű tanok az igaziak. (2) Minden olyan tanítás, amelyet "gyümölcstelenül és minden üdvhaszon nélkül adnak elő, nem más, mint "kicsinyes locsogás", mint "haszontalan légvárépítés"; "mesék, amelyeket mulatságul, időtöltésül adnak elő – gólyamesék, amint mondani szokták." Pedig hát az Isten nem "szemfényvesztő", aki
(1) Kommentár a Róm. lev. 8,6-hoz.
(2) Csak néhány szóval utalhatunk itt Kálvinnak az alapvető tanokról szóló nagy és termékeny tanítására. Ez a tanítás az alapja minden ésszerű, emberies és a szó igazi értelmében liberális teológiának és egyháztannak. "Az Istentől kijelentett tudománynak, úgymond Kálvin, nem mindegyik cikkelye egyféle súlyú. Vannak közöttük olyanok, amelyeket annyira szükséges tudni, hogy senkinek sem szabad kételkednie bennük. Vannak viszont olyanok is, amelyek fölött az egyes egyházak nézetei eltérnek egymástól, de amelyek ennek ellenére sem rontják meg azoknak egységét." – És eretnek csak az, aki "az üdvre legnagyobb mértékben szükséges" hitcikkeket tagadja.55
így űzne belőlünk tréfát"; "ő minékünk gyakorlati jelentőségű tudományt ád előnkbe"; minden másféle tudomány "rossz", "végre is cserbenhagy" bennünket, és bármilyen "magasságosnak és mélységesnek" legyen is hajlandó tartani az ember, mégsem egyéb, mint "bolondság." Nem arról van szó, hogy "csevegni", hanem arról, hogy "élni" megtanuljunk. (3)
És Kálvin egyre növekvő eréllyel hangsúlyozza, micsoda hasznossága van reánk nézve a "tannak" (vö. Első fej. II. 1.) és a Bibliának. Az "egészséges tan", úgymond, "az, amelyik egészséget ád minékünk", amelyik "táplálja a lelkeket", nem pedig afféle "üres szemlélődés, amely csak fitogtatásra való". (4) A jó pásztor "az, aki életre buzdít." – Ezenképpen az Írás is "haszonra való" s "haszon nélkül" nem is szabad foglalkozni vele. "Az Úr a mi hasznunkat is szeme előtt tartotta." "Az Írás helyes használatának mindig a használásra kell törekednie", és hogyha egyáltalán nem keressük benne "ezt a hasznosságot", akkor, "e ferde használattal megrontjuk" az Írást. (5) – Ezt hallván, nem volna-e inkább helyénvaló, ahelyett, hogy a Kálvin dogmatizmusáról beszéljünk, inkább ennek az ellentétéről, a pragmatizmusáról beszélni?
E tekintetben annyira megy Kálvin, hogy kétféle ismereti módot különböztet meg. Szerinte ugyan a hit kétség nélkül ismeret is, bizonyos fajta tudás, nem pedig pusztán vélemény vagy vélekedés és kiváltképpen nem valami "zűrzavaros, burkolt vélekedés".
(3) Levél a Budé-testvérekhez 1547-ből. Opera XII. 647. l.
(4) Kommentár Tit. 2,1-hez és II. Tim. 4,3-hoz.
(5) Kommentár a II. Tim. 3,16-hoz.56
Az ismeretnek "haladéktalanul" kapcsolódnia kell a hithez, avégből, hogy a hitet meg lehessen különböztetni "a tévelygésektől és a hamis véleményektől". Azonban mégis, ez a bizonyosság, ez a "megbizonyosodás" az Isten "igazságáról" egyáltalán nem olyan természetű, amilyet "a világi tudományokban keresünk" (6) "Az evangéliumot nem lehet megérteni a puszta ésszel, a szőrszálhasogató emberi értelemmel." (7) Hanem a hitnek "kétféle ismerete" van: az egyik az, amelyet a Bibliából merít, a másik az, amelyet "a hatások tapasztalásából" nyer. Tehát nem elég csak a Bibliából tudnunk azt, hogy az Isten nekünk Atyánk. "Éreznünk" is kell ezt, még pedig az Istennek atyai hatásaiból ; vagyis "tapasztalatilag kell eljutnunk a hitnek erre az ismeretére". (8)
S Kálvin újra meg újra elmondja s továbbfejti ezt: "Itt a legjobb bizonyíték tényleg a mi mindennapi tapasztalásunk lesz". (9) "Az Isten jóságos erejének a megtapasztalása képes bennünket egyedül igazán megtanítani arra a kegyességre, amelyből a vallás fakad". "Az az ismeret, amely a gyakorlatban és a tapasztalatban gyökerezik, sokkal bizonyosabb, mint minden henye szemlélődés. Mert a hívő lélek kétségtelenül fölismeri, sőt úgyszólván kitapintja az Isten jelenlétét mindenütt, ahol magát megelevenítve , megvilágosítva, megmentve, megerősítve és megszentelve
(6) Kommentár Ján. ev. 6,69-hez.
(7) Kommentár a Kol. 2,2-höz.
(8) Kommentár Jób 3,46-hoz.
(9) "Kérjük Istent, éreztesse meg velünk az Ő igéjének az igazságát, azt tudniillik, hogy ez az Ige győzhetetlen erősség. Hogy pedig erről mi ténylegesen és tapasztalatilag is meggyőződhessünk, az egyedül mirajtunk áll."57
érzi." És ekkor jut el Kálvin – megelőzve Pascalt, aki oly "okokról" beszélt, amelyek az "okosság" előtt rejtve vannak – a következő híres nyilatkozatára: "olyan meggyőződés ez, amely nem szorul megokolásra és mégis olyan ismeret, amelynek igen jó oka van. Csak így éri el a hit a maga célját, amely a bizonyosság. Mert ide nem afféle "kételkedéssel kevert megértés kell", amely "nem áll meg erősen", hanem "vergődik és ingadozik", – ide "olyan szilárd hit kell, amelytől még valamennyi ördögnek a támadása se tudjon bennünket eltántorítani", "egy olyan szilárd bizonyosság, amely a pokol minden ördögével dacolni bír". (10) – Bizonyosság! bizonyosság! így kiáltott föl Pascal, de már előtte Kálvin is.
És itt megindul s medrét színültig töltve folyik a miszticizmus áradata. Amilyen helyet tölt be a szív szó a Kálvin stílusában (vö. Első fej. II. 1.), ugyanolyat foglal el teológiájában a hit fogalma. "A hit lelkünknek lelke." – A hit nem puszta "igaznak-tartás", amely "csak a főben szálldos", sem nem puszta "szemlélődő" elhivés, amit az emberek csak "nyelvvel bizonyítanák" és csak fecsegni tudnak róla. Nem. "Az, hogy a hit valamit igaznak tart, az inkább a szívnek, semmint az agynak dolga, inkább az érzésvilágé, semmint az értelemé." "A szívbe kell gyökerét leeresztenie." Az ugyan bizonyos, hogy "nincsen hit megismerés nélkül", ámde "a hit nem éri be valószínű okokkal és megközelítő hozzávetésekkel, hanem a határozott igazságot követeli". (11) "A hit való-
(10) Kommentár a Kol. 1,23-hoz.
(11) Kommentár Tit. 1,1-hez.58
sággal a szeme az értelemnek; – ki kell nyitnunk a mi lelki szánkat, amely a hit; – a hit, hogy így szóljunk, a szája és a gyomra a léleknek." (12) – "A szívnek egyenesen kell járnia s vezérelnie minden többi testrészt": a szemet, a kezet, a lábat. "Hogyha a szívünk nem igaz és nem tiszta, hogyha nincs meg benne az az őszinteség és épség, amelyekről az Írás annyit beszél, akkor minden egyéb dolgunk csak füst és pára." (13)
A hit a "misztikus egyesülés" ("unio mystica"), mondja és ismétli Kálvin. Ennek az uniónak a kifejezésére igazán kimeríthetetlen gazdagságban állanak rendelkezésére fordulatok és hasonlatok. "A Krisztus lakozik mibennünk." Minekünk "fel kell öltöznünk" őt. "Közösségbe lépés", "egybeköttetés" történik itt, "szent házasság, amely által mi test leszünk az Ő testéből, csont az Ő csontjából, egyek vele". Aztán "beoltatás": mi "beoltatunk" a Krisztusba. "Mégpedig itt nem egyszerűen a Krisztus példája által hozzá hasonlóvá válásról van szó, hanem titokzatos összeköttetésről, amelynek következtében mi úgy egyesülünk Ővéle, hogy Ő átadja minekünk, mintegy átönti mibelénk az egész erejét. Sőt nemcsak életerőt merítünk s mintegy velőt szívunk Őbelőle, hanem az egész természetünk átolvad az Övébe."
Avégből, hogy híven prédikálhassunk, "szükség, hogy az Isten igéjének lényeges ereje (substantiája) benne legyen a szívünkben, mint mikor valami jóféle
(12) Kommentár Ján. ev. 6,69,63,56-hoz.
(13) Opera XXXIV. Beszéd a Jób könyve fölött, 318., 321. o.59
húst eszünk s annak erőtartalmát testünk a sajátjává dolgozza föl"; szükség, hogy "ne csupán a nyelvünk hegyével kóstolgassuk, hanem lakjunk jól belőle és erőtartalmát tegyük a magunkévá".
"Mi másképpen nem ehetjük a Krisztust, mint csak hittel... A hit befogadja a Krisztust és átkarolja Őt, avégből, hogy Ő a miénkké legyen és mibennünk lakozzék. A hitnek műve az, hogy mi egy testté leszünk, életközösségbe jutunk, röviden, egyek leszünk Ővele." (14)
2. Ezen a nyomon jut azután Kálvin oda, hogy az Úrvacsoráról szóló tanában – amelyet ma teljességgel [egyáltalán] nem ismernek – valósággal diadalt ül és az ő egész miszticizmusa. Azt joggal el lehet mondani, hogy az Úrvacsora katolikus felfogása látnivalólag magában foglalja csíraszerűen a katolicizmus valamennyi tévedését. Ámde én úgy hiszem, azt is joggal el lehet mondani, hogy az Úrvacsora katolikus felfogása magában foglalja a katolicizmus legbensőbb, legmisztikusabb erejét is, azt, amely máig lebűvöli és foglyul őrzi a katolicizmusban éppen a legvallásosabb katolikus lelkeket. Kálvinnak az úrvacsoratani felfogása pedig a leghatalmasabb kísérlet éppen arra, hogy ennek a sákramentomnak biztosítsa egyfelől a leghatványozottabb szellemiségét (spiritualizmus), másfelől egyszersmind a leghatványozottabb valóság-erejét (realizmus) – tehát igazi misztikus jellegét. Íme, újra az ellenkezés!
3. Itt foglal helyet a Szentlélek bizonyságtételéről szóló híres tan is. E tan szerint a vallásnak, a keresz-
(14) Kommentár Ján. 17,21-hez.
60
tyéni tudománynak, a kegyességnek a tanítómestere, egyszóval maga a Mester: a Szentlélek.
Tényleg a Szentlélek az, úgymond Kálvin, amely minket bevezet "az Isten titkainak világos és bizonyos ismeretébe"; a Szentlélek az, amely "bizonyosakká tesz bennünket olyan dolgok felől, amelyek egyébként el vannak rejtve elménk elől". "A mi minden bölcsességünk és tudásunk csak bolondság és tudatlanság mindaddig, amíg maga a mi legfőbb tanítómesterünk, a Szentlélek meg nem oktat bennünket" stb. Mindez pedig nyilván nem intellektualizmus és nem is dogmatizmus.
Csak az a baj, hogy ez a tan, amely annyi magasztalásban részesül, még több félreértésnek is a tárgya. Ugyanis azt mondják: a reformátornak ez a fölséges tana egy tapasztalatot, még pedig – a mai kifejezésmód szerint – vallásos tapasztalatot hirdet. A vallás, a kegyesség pedig a vallásos tapasztalaton alapulnak. Ennélfogva a reformátor, akarva vagy akaratlanul, tudatosan vagy öntudatlanul atyjává lett a modern teológiának, amelynek fő jelszava éppen a vallásos tapasztalat – egyszóval atyjává lett a modernizmusnak, akár katolikus, akár protestáns részen.
Nos hát ez merő félreértés. A Szentlélek bizonyságtétele Kálvinra nézve egyáltalában nem vallásos tapasztalat. Ez a bizonyságtétel igenis előidéz, létrehoz egy vallásos tapasztalatot, de maga nem az. Az úgynevezett modern teológia szerint a vallásos tapasztalat nem egyéb, mint egy érzelem, amelyet ki-ki a maga módján tapasztal és érez, amely egyéniségek szerint teljesen különböző s amelyből
61
mindenik egyén, a saját eszének és vérmérsékletének a segítségével, egészen személyes – amint mondani szokás: alanyi (szubjektív) – eszméket szűr le magának.
Mindennek Kálvinnál még csak nyoma sincs. Ő nem az emberre vezet vissza mindent, hanem az Istenre. Az ember tapasztalását, őszerinte, megelőzi az Isten bizonyságtétele – tehát egy olyan hatás, amely kétségtelenül szellemi ugyan, de olyan, amely egy, az emberen kívül álló lénytől jő. Mert Isten a kiváltképpen (par excellence) személyes lény: nem a "szent szellem" (kisbetűvel), amely szétömölve oszlik el a nagy természetben, hanem a Szent Szellem, a Szentlélek (nagybetűvel), aki a Bibliában szól hozzánk és szavainak igazságát maga bizonyítja meg egy olyan bizonyságtétellel, amely épp annyira különbözik az embertől és épp annyira tárgyias (objektív) vele szemben, mint maga a Szent Ige.
Tehát egy "titkos működésről", egy "belső megvilágosításról" van itt szó. A Szentlélek "kijelenti", "megpecsételi" az Istennek "ígéretét". Ezt az ígéretet maga az ember létrehozni éppoly kevéssé tudhatja, mint módosítani.
Vagyis nyilván két különböző dolognak az összetévesztésével állunk szemben. Vajon a világosság az emberi szemnek a tapasztalata-e? Nem. A szem csak fölfogja a világosságot, de nem hozza létre azt. A szemben végbemenő tapasztalatot a Nap okozza az ő titkos működése és megvilágosító hatása által. – A vallásos tapasztalás bizonyságot tesz Istenről, úgy, ahogyan a szem bizonyságát tesz a Napról. Ámde Isten és a Nap minden szív, illetőleg minden szem szá-
62
mára ugyanazok, bármekkora változatosság legyen is az egyes szívek, illetőleg szemek tapasztalásaiban. – És éppen azért, mert a Szentlélek bizonyságtételében nemcsak egy személyről, az emberről van szó, hanem két különböző személyről, Istenről és az ember – éppen azért, mert itten egy találkozás, egy érintkezés megy végbe, éppen azért pattan ki belőle villamos szikraként a bizonyosság! És Kálvin, az elragadtatástól káprázó szemmel, egy valóságos misztikus énekbe kezd: "Szükséges, úgymond, hogy mi a megbizonyosodást ne a puszta emberi okoskodásokból, ítéletekből vagy hozzávetésekből merítsük, hanem magasabbról, tudniillik a Szentléleknek titkos bizonyságtételéből. – A Szentlélek bizonyságtétele minden okosságnál följebbvaló! – Szükség, hogy ugyanaz a Lélek, amely szólt a prófétáknak szájuk által, beléhatoljon a mi szívünkbe is és az elevenére tapintson annak ... Érezzük, hogy itt egy határozott isteni erő mutatja meg a maga hatalmát. Ezáltal pedig a mi lelkünk erősebben megbizonyosodik és jobban megnyugszik, mint bármely okoskodás által; mert végül is itt egy olyan érzelemről van szó, amely nem foganhat meg másként, csak mennyei kijelentés által. És ezzel nem mondok egyebet, csak azt, amit minden egyes hívő tapasztal önmagában."
Az olvasó talán már kezdi tisztán látni, mennyi elfogultság és tudatlanság kellett ahhoz, hogy kialakuljon az a közkeletű legenda, amelyet így foglal össze egy különben egyházi és egyháztörténelmi téren kiválóan tevékeny református lelkipásztornak, Douen O.-nak ez az óriási tévedésében valósággal klasszikussá lett mondata: "A genfi pápa, a száraz és
63
merev szellemű, késhegyig logikus és intellektualista Kálvin, híjával van annak a szívbeli melegségnek" stb.
Én, éppen ellenkezőleg, azt hiszem, hogy az olvasó, eddig eljutván, nem fog túlságosan elálmélkodni, ha megtudja, hogy Kálvin a miszticizmusban odáig ment, hogy nemcsak a lelkét, de a testét is misztikus megnyilvánulásokra ragadtatta. Íme, hogy írja le az imádkozást – a maga imádkozását: "Az érzés hevessége következtében a szavunk is elakad: nem találunk elégséges kifejezéseket arra, ami a lelkünkben megfogant; a szívünk valósággal fölforr és mintegy elszorítja a torkunkat". (15) "A szív érzelmei oly lángolók, hogy valósággal ösztökélik a nyelvet és a többi tagokat is; a hivők nap-nap után tapasztalnak ilyet, amikor az ő imádságaikban hangokat és sóhajokat hallatnak anélkül, hogy ők maguk tudnának róluk". (16) "Amikor az Istenhez avégből közelítünk, hogy esdekeljünk hozzá, nehéz megállani, hogy a nyelvünk és a kezünk egyszerre ne mozogjon, közösségben a lélekkel". (17) Ez volt a Kálvin személyes és mindennapos tapasztalata. Így imádkozott ő otthon, a káptalanszeri háza szobájában, a fölindulástól el-elcsukló hangon, miközben szívének forró hullámai mozgatták a nyelvét s még a kezeit is.
Mindezeknek a jelképes összefoglalása pedig az, hogy a reformátor pecsétjének a címere – egy szív, amelyet egy kéz a tenyerén Istennek ajánl föl. (18)
Ezek után is azonban távol legyen tőlem, hogy
(15) Kommentár a Gal. 4,19-hez.
(16) Institutio III. kv. XX. fej. 33. §.
(17) Opera XXIX. 284. l.
(18) L. a Bevezetőt.64
vakon tiltakozzam mindama bizonyítékok ellen, amiket a Kálvin intellektualizmusának igazolására valaha fölhoztak. Mert igaz ugyan, hogy nagyon sok Kálvin-szöveget kiforgattak a maga valójából vagy rosszul értelmeztek – azonban, elvégre is, ilyen bizonyításra szolgálható Kálvin-szövegek tényleg vannak. És a hiba nem annyira abban volt, hogy sokat emlegették azt a szerepet, amelyet Kálvin az észnek és a tannak tulajdonít; a hiba inkább abban volt, hogy egyáltalában nem beszéltek arról a szerepről, amelyet ő a szívnek és a tapasztalásnak tulajdonít. Pedig a Kálvin gondolkozásának ez a két fele elválaszthatatlan egymástól. Elválasztani itt annyit jelent, mint megmásítani mind a két felet. És Kálvin nem volt nagyobb mértékben intellektualista, mint aminő mértékben misztikus volt: egyszerre és egyenlő arányban volt ő mindkettő. Gondolkozásának a jellemét s az erejét éppen ez adja meg: ez az ellenkezés, az ív két felének ellenkező irányú nyomása, amely egyedül biztosíthatja a boltozat rendíthetetlen szilárdságát.
II.
Ugyanazok az indítások, amelyek létrehozták a Kálvin intellektualizmusáról szóló legendát, termeltek egy másikat is az ő aszketizmusáról. S még hozzá ez a második legenda egyfelől könnyebben kialakulhatott, mint az első, másfelől a lerombolása nehezebb, mint amazé. Ámde mi csak fogadjuk el most újra – az "aszketizmus" vádjának igazságát föltéve, de meg nem engedve – a gót ív egyik felét. És aztán – lássuk a másikat.
65
Először is, ami az aszketikus érzéketlenséget illeti, a mi reformátorunk annyira messze állott ettől, hogy éppen ellenkezőleg: túlságosan érzékeny volt. A sztoicizmust halálosan gyűlölte, és természetellenes bűnnek tekintette a szerzetesi aszketizmust. – "Türelmesen hordozni a keresztet – úgymond – egyáltalán nem jelent lelki eltompulást. Aki azt hiszi, hogy sóhajtozni és sírni, sőt még szomorkodni és aggódni is vétek, az vadul gondolkozik." Hisz nem vagyunk mi "sem fatuskók, sem kődarabok." "Oktalan állatoknak" való az érzéketlenség, nem pedig emberi erény! És "a Dávid könnyei és sóhajai" többet érnek, "mint az eltompult léleknek ama keménysége, amelyet sokan legfőbb erényként magasztalnak."
A testünket is éppoly kevéssé szabad sanyargatnunk, mint a lelkünket. Isten nem akarja, hogy az emberek elemésszék önmagukat. Amikor betegek vagyunk, ördögi felfuvalkodottság volna nem élni a rendelkezésünkre álló orvosságokkal. – Az ugyan bizonyos, hogy a mi testünk egyfelől csak "sátor", "börtön", sőt még annál is rosszabb valami: másfelől azonban mégis "a Szentlélek temploma" és "oltár", amelyen Isten imádtatni akar, s amelynek minden része, éppúgy, mint a léleké, az istenképnek "egy-egy ragyogó sugarát" veri vissza. A testnek most szenvednie kell, de egykor majd nagy tisztességre jut: föltámad. És Kálvin – éppúgy, mint annakidején Tertullianus, (19) a maga montanista (20) aszketizmusában is –
(19) Tertullianus, az első nagy latinnyelvű egyházatya (150?–220?), kiváló író, mint keresztyén gondolkozó és keresztyén jellem egyaránt nagy hatással volt kortársaira és az utókorra. Élete vége felé, egész lelkületének megfelelőleg, az alább jellemzett montanista irányhoz csatlakozott. Fordító.
(20) A Szentlélek különleges és végleges kijelentéseire hivatkozó ókeresztyén prófétai "eretnekség", amely az egyháznak már megmerevülni kezdő jogi formáival és nagyon alászálló erkölcsi mértékeivel szemben a legszélsőbb rajongásig menő személyes kegyesség és a legtúlzóbban aszkéta erkölcsi tisztaság álláspontját képviselte. Fordító.
66
magasztaló szavakat ejt a testről: "A mi testünk tagja a Jézus Krisztusnak! Isten azt akarja, hogy a nyelvünk és a kezünk is magasztalja Őt. Micsoda eszelősség volna tehát reménység nélkül porbadönteni a testet. Nem, a Pál apostol teste, amely az Őt oly nagyszerűen megdicsőített Jézus Krisztus bélyegét hordozá, nem fog elesni a korona jutalmától" Ezzel a hatalmas érzőképességgel – amely kiterjed úgy a lélek, mint a test jogosult érzéseire – lép oda Kálvin az élet arca elé. Odalép úgy, mint annak ura és mestere: hiszen az élet az övé, mert Isten azt az ő számára teremtette és készítette el ajándokul, megengedve néki, sőt kötelezve őt arra, hogy ne csak éljen vele, hanem élvezze is azt.
Itt vannak legelőször is az értelmi élvezetek. A tudatlanságot utálja Kálvin. Az kétségtelenül bűn ugyan, hogyha "mindent tudni akarunk"; ámde az sem kisebb bűn, hogyha "behunyjuk a szemünket és nem érdeklődünk semmi iránt". (21) Isten, ha akár a Szentírásban, akár egyebütt szól hozzánk, igénybe akarja venni teljes értelmi erőnket "és nem azért teremtett bennünket a saját képére, hogy mi azután szántszándékkal elbutuljunk". (22)
Az értelem "kegyelmi ajándék", "tisztesség", "ki-
(21) Opera XXXIII. 554. l.
(22) Opera XXXIII. 554. l.67
váltság": ez különböztet meg bennünket az oktalan állatoktól. "Isten éppenséggel nem akarja, hogy az ember szamárhoz vagy lóhoz legyen hasonlatos; ezért ésszel ruházta fel és azt mondá neki: "Nesze ! Itt a Bölcsesség!" (23) Dicsőség tehát az észnek és a tudománynak! Van-e nemesebb dolog a világon, mint az emberi ész, amely által felülmúljuk mind az állatokat?" (24) "A tudomány jó dolog önmagában". Igaz, hogy vissza lehet élni vele: "de a tudományt ezért épp oly kevéssé érheti gáncs, mint azt a kést, amelyik egy őrjöngő embernek a kezébe került."
Ebben a szellemben fejti ki Kálvin az egyetemes kegyelemről szóló tanát, amely épp annyira lényeges alkotórésze az ő rendszerének, mint a különleges kegyelem tana. (25) Micsoda "ellenkezés" ez is – talán a legszörnyűségesebb valamennyi közt! És erről – a hollandusokat kivéve – csaknem minden, Kálvinnal foglalkozó író mélyen hallgat, sőt, azt kell mondanunk, teljességgel nem tud semmit. Pedig ennek az egyetemes kegyelemnek köszönhető az, hogy az ember "társas lény", hogy az ember, ha keresztyén, ha pogány, ha istentelen, egyformán el van látva mindazzal, ami "a jelenvaló élet berendezéséhez" szükséges: politikai ismeretekkel, a háztartáshoz szükséges hasznos tudnivalókkal, mesterségekkel, tudományokkal, művészetekkel. Nincs tehát kettősség (dualizmus)
(23) Opera XXXIV. 521–523. l.
(24) Kommentár az I. Kor. 1,20-hoz.
(25) Nagyjából az a kettő között a különbség, hogy amíg a különleges kegyelem egyedül csak a választottakra vonatkozik, az ő üdvösségüket bizonyítja, addig az egyetemes kegyelem minden embernek szól, biztosítván nekik azt, ami a jelenvaló – társadalmi, politikai stb. – életben javukra vagy egyszerűen csak hasznukra van.68
sem fizikai, sem más értelemben; nincs klastrom és nincs szerzetesi fogadalom. Isten az ő kegyelmi ajándékaival mind a két oldalán ott van annak a bereteszelt ajtónak, amelyet a szerzetesi aszketizmus állított a vallás és a világ közé.
"Mekkora tisztességet érdemelnek – kiált föl Kálvin – a szabad művészetek; (26) hiszen ezek pallérozzák az embert igazán emberré!"27
E szabad művészetek között a legelső helyre állítja Kálvin az ékesszólást. Azt mondja, hogy csak helyeselni lehet, ha valaki "egy kis eleganciával él a fejtegetéseiben és ékesszólás által akarja megvilágítani az evangélium tudományát". Vajon nem önmagára gondolt-e itt? Annyi bizonyos, hogy az egykori humanistát nemhogy a hiábavaló lemondás vádja terhelné, hanem még inkább az irodalmi hiúságnak a bűnébe esik, amikor például így ír: "Mindenki tudja, hogy ki tudok én aknázni egy jó érvet és milyen szabatos rövidséggel írok". "Adjuk meg hát neki, – mondja róla Bossuet, – ha már maga is annyira vágyik reá, azt a dicsőséget, hogy olyan jól írt, ahogyan az ő korában ember egyáltalában írhatott." (28)
Az ékesszólás után azonban Kálvin ugyancsak "Isten jeles ajándékának" vall minden többi, tulaj-
(26) Artes liberales, a görög-római oktatási rendszerben a "szabad emberhez (aki ti. nem rabszolga) illő" elméleti és főképp gyakorlati ismeretek. Ezeket a középkori keresztyén iskola is átvette, hetes tagoltságban – mint a Bölcsesség házának (Példabeszédek 9:1) hét oszlopát – s úgy magasabb, mint alsóbb fokozatban tanította (grammatika, retorika, dialektika, e három együtt az ún. trivium; arithmetika, geometria, astronomia, musica: az ún. quadrivium). Fordító.
(27) Kommentár az I. Kor. 1,20-hoz.
(28) Histoire des variations etc. IX. könyv.69
donképpeni művészetet is; azt tartja róluk, hogy "a Szentlélektől származnak", "hasznosak és kellemetesek az emberi együttélésre", és védi Pál apostolt ama szemrehányás ellen, mintha ő kárhoztatta volna azokat: mert hiszen ez "ugyancsak nem vallott volna józan észre". (29)
"A mi Urunk – úgymond – azt akarja, hogy mi minden tekintetben örüljünk." És ő örül és élvez is. Csak azt az élvezetet tartja kivetni valónak, "amely nincs egybekötve az Isten félelmével". De ezzel az egy megszorítással Kálvin nyomatékosan helyesel minden olyan dolgot, "ami alkalmas arra, hogy fölüdítse és gyönyörködtesse az embert".
Gyönyörködik a dolgok rendjében. "A jó rend nemcsak arra való, hogy szépséget és ékességet adjon minden cselekedetünknek, hanem arra is, hogy a lelkünket tisztességhez szoktassa." (30)
Gyönyörködik a szép virágokban. "Hihetjük-é, hogy a mi Urunk ekkora szembeszökő szépséget adott volna a virágoknak, ha nem engedte volna meg, hogy örömöt érezzünk a láttukra? Hihetjük-é, hogy ilyen kedves illatot adott volna nekik, ha nem akarta volna, hogy gyönyörködjünk abban? Ne kövessük hát azt
(29) Kommentár az I. Kor. 1,17-hez. – Itt a magyar fordításban mellőzünk az eredetiből egy lapnyi, nagyon vázlatos szöveget, s ehelyett utaljuk az olvasót a szerzőnek mér említett "Művészet és érzelem Kálvinnál és a kálvinizmusban" c., magyar fordításban nemrég megjelent művére (Holland-magyar kálvinista könyvtár II. sz.), ahol a reformátornak a művészetekről és különösen a zenéről és festészetről való felfogása részletesen és ragyogóan meg van világítva. – Doumergue-nek az a másik munkája különben jelen művének egyéb helyeihez is pompás az szükséges kiegészítő tanulmányul szolgálhat.
(30) Kommentár az I. Kor 11,2-höz.70
az embertelen filozófiát, amely bennünket rosszindulatúlag meg akar fosztani az Isten áldásainak szabados gyümölcsétől s amely nem is lehetséges másképp, csak úgy, hogyha az embert minden érzéséből kivetkőztetve, a fatuskóhoz teszi hasonlóvá."
Különösen pedig az ég, a csillagos ég indítja őt elragadtatott csodálatra. "A csillagokat Isten rendelte – úgymond; – Ő rakta ki az eget akkora szépséggel", (31) avégből, hogy minket fölindítson az ő jóságának, bölcsességének és erejének magasztalására. Adott nékünk "szemet, észt és értelmet, hogy megérthessük ama csodálatos dolgokat, amelyeket ő tár elénk fönt és alant". Mindez azért van, hogy "a mi istentelenségünknek ne lehessen mivel mentenie magát". (32) – És Kálvin hallani véli a csillagok zenéjét. Azt mondja egy nagyszerű s egyszersmind jellegzetes helyén műveinek, hogy "mihelyt a csillagok megteremttettek, mintha csak valami szép, szabályos karének zendült volna föl, az Isten dicsőítésének dallama". Amint szemünket az égre emeljük, "hallanunk kell a csillagok zenéjét ... Ennek a zenének, ennek a dallamnak föl kellene bennünket ébresztenie és az Úr dicséretének éneklésére serkentenie... Még ha a süketnél süketebbek volnánk is, ennek az éneknek a dallamára akkor is figyelmeznünk kellene". Maguk az angyalok pedig nemcsak énekelnek, hanem örvendeznek is. "Amikor őnékik ilyen látványban vala részük, és hallják vala a néma teremtettség e szent dallamát, ez őket diadalmas örvendezésre késztette." "A paradicsom angyalai valósággal tomboltak örömük-
(31) Opera XXXIII. 441. l.
(32) Opera XXXIII. 434. l.71
ben, amikor látták az égitestek pályájának ezt az imádatosan ékes rendjét." (33)
És most szálljunk lejjebb egy fokkal.
Az a kérdés, hogy az értelmi és a művészi élvezetek után adott-e helyet Kálvin az anyagias vagy –mondjuk – fényűző örömöknek is?
Határozottan adott. Amikor az Ámos próféciája 6. részének 4–7. verseit magyarázza, semmi feddésre méltó dolgot nem talál magában abban a tényben, hogy "elefántcsont-pamlagon hevernek; a nyáj legjavából lakmároznak; hárfa mellett dalolgatnak; serlegekkel isszák a bort és színolajjal kenegetőznek". Minden fényűzés önmagában véve jogosult, megengedett dolog. A próféta – magyarázza Kálvin kifejezetten – nem azért vádolja a zsidókat, hogy serlegekkel, azaz csinos vagy drágalátos edényekkel itták a bort; nem azért, hogy drága kenőcsökkel kenekedtek: hiszen a kenet használata önmagában nem kárhoztatható, maga Jézus Krisztus is legalább két ízben használt ilyen jóillatú kenetet; nem is azért vádolja őket, hogy elefántcsont-pamlagon heverésztek, hiszen ezt is megtehetnék minden bűn nélkül; nem is azért, hogy jóféle hizlalt húsokat fogyasztottak, – "hanem igenis vádolja a próféta a zsidókat azért, mert úgy el voltak merülve ezekbe a gyönyörökbe, hogy nem éreztek semmiféle részvétet és szomorúságot a testvéreik nyomorúsága iránt". (34) Egyébként magában az Institutióban, ebben az ő nagyon komoly hittanában is – ahol ugyanígy rákerül a szó a gazdagokra, akik
(33) Opera XXXV. 369–70. l. 148-ik beszéd a Jób könyve fölött.
(34) Opera XLIII. 106–110. l.72
elefántcsont-pamlagon hevernek s akiknek lakomáin hangzik a hárfa, a citera, a lant és folyik a jó bor – hangsúlyozza Kálvin, hogy mindezek a dolgok "jók, Istentől teremttettek, aki nemcsak megengedte, hogy az emberek éljenek velük, de egyenesen erre a célra rendelte is azokat". Nem az a rossz tehát, hogyha élünk velük, csak az, hogyha visszaélünk. Nem az elefántcsonton, sem az aranyon, sem a lanton, hanem egyedül a szíven fordul meg a kérdés; "a szíven, amely lehet gőgös daróc alatt is" s viszont lehet alázatos "bársonyban és selyemben".
De szálljunk még ennél is lejjebb egy fokkal. Az ékesszólás, a művészet és fényűzés gyönyörei után, vajon helyt ad-e Kálvin a pusztán érzéki élvezeteknek is?
Határozottan helyt ad. Logikájának teljes lendületével bélyegzi meg a szerzetesi aszketizmust. Nem egyéb ez szerinte, mint "a tévelygések sikamlós lejtője", egy "végeláthatatlan útvesztő". Jaj annak, aki egyszer ide beteszi a lábát! – mert többé aztán ki nem fogja húzni belőle. Ha már egyszer valaki előtt fölmerült az a kérdés, vajon szabad-e lenvászonból való inget, zsebkendőt, asztalkendőt használni, nemsokára kérdésessé lesz előtte az is, hogy hát vajon kendervászonból vagy épp kócból valókat használhat-e – s egyszer csak az is bizonytalanná lesz előtte, vajon nem jobb volna-e teljességgel lemondani ingről, zsebkendőről, asztalkendőről? – Ha egyszer már valaki kérdésesnek találta, vajon ehetik-e finom húst, nemsokára abban sem lesz bizonyos, ehetik-e rendes húsételt, bár csak a legközönségesebb fajtából is; "és hogy jófajta bor itala helyett nem jobban
73
tenné-e, hogyha felfordult vagy dohos bort innék – vagy csak tiszta vizet vagy éppen csak sós vizet..."
Milyen badarság, mekkora ostobaság mindez! Igenis, mi "lelkiismeret-furdalások és lelki háborgások nélkül" élhetünk az Istennek ajándékaival..., arra a célra használva azokat, amire nékünk rendeltettek".
Isten a húst arra teremtette, "hogy ellássa szükségeinket, de azért is, hogy örömet és élvezetet szerezzen nekünk vele". – A bor azért teremttetett, hogy az embernek szívét "megvidámítsa" és "gyönyörködtesse".
A részegség – ó, az mindenesetre megvetésre méltó! "De hogyha a bor az iszákosnak méreg is, minekünk már azért elmenjen a kedvünk tőle? Szó sincs róla. Bizony mi csak szeretni fogjuk a bort, mert jólesik." (35) – És egy helyt Kálvin egyenesen kicsúfolja azokat, akik nem képesek három pohár bort anélkül meginni, hogy a fejük meg ne kótyagosodjék tőle.
Tehát Nábál (lásd I. Sámuel 25,36–37.) nagyon rosszul tette, hogy lerészegedett. Ám az viszont nagyon is megengedett dolog, hogy az ember a jóbarátaival lakomázzék, mint a Jób gyermekei, akik összegyűltek vala, "hogy együtt vendégeskedjenek és atyafiságosan mulassanak". (Jób 1,4.)
És ekképpen cselekedett maga Kálvin is. Nagyon gyakran ült asztalhoz a jóbarátaival együtt, vagy azoknak, vagy leginkább magának az otthonában. És ezt a szokását életének utolsó napjaiig megtartotta.
(35) Beszéd Jeremiás 15. fejezete fölött, 1549 jún. 27-éről.
74
"Várván az Isten akaratát (ti. az ő maga halálát) – úgymond az életrajzírója – tisztes örvendezés okából gyakran magához kérette vacsorára némely jóbarátait, úgy a környékbeliek, mint azok közül, akik az evangélium ügyéért elhagyván hazájukat, Genfbe menekültek", mint pl. az a "tisztes asszonyság" és az az "idős férfi", akikről már szóltunk (Első fej. II. 7.). Egy héttel a halála előtt volt a napja a lelkipásztorok társasága (Vénérable Compagnie) évenkinti közebédjének. És Kálvinnak az volt a kívánsága, hogy ez az ebéd őnála, az ő házának nagyszobájában menjen végbe. Karosszéken odavitette magát és így szólt: "Jövök, hogy utoljára lássalak benneteket, mert ebben az életben nem ülök többé asztalhoz". Elmondta az asztaláldást, és aztán igyekezett mulattatni a vendégeit, amíg csak teljesen ki nem merült; ekkor aztán visszavitette magát, szólván "a lehető legderűsebb arckifejezéssel, amire csak képes volt ez állapotában: A közöttünk lévő fal nem fogja meggátolni azt, hogy lélekben veletek együtt ne legyek".
Hát ilyen volt az – aszkéta Kálvin! Nyilván van, hogy az ő régebbi rágalmazói – Bolsec (36) és az ő egész hitvány nemzetsége – legalábbis ugyanannyi joggal tették meg őt "nagyétű és részeges embernek" (l. Máté 11,19), mint amennyi joggal csináltak belőle az ő újabbkori, tiszteletreméltóbb, de éppoly el-
(36) Bolsec Jeromos Hermes, egykori párizsi karmelita szerzetes; protestánssá lévén, Genf közelében telepedett le, ahol orvosi mesterséget folytatott. Genfből predestináció-ellenes nézetei miatt 1551-ben száműzetett, s efölött való bosszújában később a legképtelenebb rágalmakat szórta Kálvinra, amellett pedig visszatért a római egyházba. Fordító.
75
vakult rágalmazói középkori barátot vagy legalább is az Assisi Szent Ferenc harmadik rendjének tagját.
Nos, ezen a ponton épp oly kevéssé szabad elvitatni az ellenkezést, mint az imént. Ellenkezőleg: hangsúlyoznunk kell azt. Kálvin a zordon önmegtagadásig szigorú volt önmagához és másokhoz. Erélyesen küzdött az evésben-ivásban való telhetetlenség és az eszeveszett gyönyörök ellen, amikben legfőbb kedvét találta az a keménynyakú és feslett genfi nép. Ezenkívül azt se felejtsük el, hogy ő a keresztet hordozó egyházaknak volt a reformátora: arcán ott volt a sápadtsága, lelkében ott sajgott a szenvedése mindazoknak, akik a keresztyén világban vértanúhalált haltak az evangélium ügyéért. Igen – de épp ennyire igaz az is, hogy Kálvin egyszersmind és egyidejűleg jóváhagyta a lélek és az élet minden egészséges és szent örömét, – jóváhagyta az "élvezeteket" és a "gyönyörűségeket", amelyekben Istennek megszentelt ajándékait látta.
Íme, ismét a gót ív két fele, amelyeknek ellenkező irányú nyomása biztosítja a boltozat rendíthetetlen szilárdságát.
III.
Lássuk végül azt a harmadik tant, amely épp úgy a főbotrányköve a Kálvin teológiájának, mint ahogy a Servet máglyája fő botrányköve az életrajzának. Ez a tan a predestináció. De hiszen ennek az egész "dogmatizmusnak" és "aszketizmusnak" nem ez a tan-e a legszorosabb következménye és a legteljesebb összefoglalása? Nem helyesen mondták-e róla, hogy "ennél
76
a teológiai rendszernél borzalmasabb sohasem került ki emberi koponyából, – soha lázálom nem termelt szörnyűbb elmeszüleményt"?
Nos hát, miért ne vallanók be, hogy ezen a szörnyülködésen szerintünk nem kell módfelett meglepődni? Hiszen nézzük csak: hogyan is szokás tulajdonképpen tanulmányozni a predestinációtant? Dogmatikai értekezésekből. Márpedig ha a hit tanait növényekhez hasonlítjuk, akkor a dogmatikák nem egyebek, mint herbáriumok, amelyekben a növények holtan, aszottan, megfeketedve és többé-kevésbé megpenészedve pihennek, úgy hogy az ember nem is hinné, hogy ezeknek a szegény, csúnya növényi és tanhulláknak valaha volt színük is, illatuk is, szépséges viráguk és ízes gyümölcsük is. És ha meg akarjuk tudni, hogy volt, bele kell magunkat élnünk abba az időbe, amikor ezek a növények, ezek a tanok még élettől duzzadóan állták a szeleket és a viharokat, fürödtek a szabad légben és napsugárban s élő lelkeket tápláltak édes és erős nedveikkel.
A legújabb és legtanulságosabb példa e tekintetben a dogmatikailag igen modern heidelbergi iskola (Weber M., Troeltsch) eljárása. Ennek a felfogása szerint a kettős kiválasztáson alapuló predestináció az a tan, amellyel a kálvinizmus legtöbb befolyást ért el: ez a kiválólag kálvini tan. De hogy képzelik ők el a predestináló Istent? Elvonás útján abból az Istenből, aki maga a fenség (souverain), ámde mint ilyen, maga a jóság és maga a szentség is, csinálnak egy olyan Istent, aki nem más, mint merő üres akarat, önkény, szeszély, – mintha bizony Kálvin nem tiltakozott volna Istennek ilyenfajta fölfogása ellen és nem
77
hangoztatta volna szünetlenül, hogy Istennek határozott természete, jelleme van. (37)
Továbbá, szintén elvonás útján, Isten dicsőségét kizárólag az ő akaratára korlátozzák. És úgy fogják föl a dolgot, hogy ennek az "embertelen" Istennek akarati fönségét az ember akkor tiszteli igazán, hogyha félve, sőt kényszerítve tiszteli – mintha bizony Kálvin nem hangoztatta volna szünetlenül, hogy ami-
(37) Ez éppen az egyik sarkalatos pontja a Kálvin rendszerének. Őszerinte Isten nem puszta szeszély, hanem szent, azaz igazságos "természet", vagyis jellem. Valamit csak az Isten cselekszik, nem azért jó, mert Ő cselekszi, pusztán szeszélyből, hanem azért, mert Ő a természetének, tehát az Igazságosságnak megfelelően cselekszi azt. Az Istenben nincs sem szeszély, sem igazságtalanság: csak igazságosság van, amely vagy kijelentett, vagy titokzatos, vagy látható, vagy rejtett – de minden esetben igazságosság. Ennek a bizonyítására elég lesz az alábbi egyetlen idézet is :
"Ha egy halandó ember jelentené ki azt, hogy az ő akaratának egyetlen törvénye maga az akarata, (pro ratione voluntas) akkor elismerem, hogy ez zsarnoki beszéd volna. Ámde Istent ugyanilyen mértékkel mérni túlontúl nagy eszelősség. Istenben nem szabad föltételeznünk semmiféle szertelenkedést, minthogyha Ő akármit is valami féktelen kedvtelésből cselekednék csupán, ahogyan az emberek néha szokták. Ámde az Ő akaratának meg kell adnunk azt a dicsőséget, hogy azzal mi beérjük minden észak helyett, mert hiszen minden igazságosságnak a kútfeje és a törvénye éppen az Ő akarata. Ugyanis a Sorbonne doktorainak az a megkülönböztetése, mely szerint az Istenben kettős akarat lehetséges – ti. egy törvényszerinti és egy önkényes akarat – utálatos kell, hogy legyen minden hívő lélek előtt. Az Istennek annyira nem szabad tulajdonítanunk semmiféle rendellenességet, hogy éppen ellenkezőleg az égen és a földön uralkodó mindenféle rendet úgy kell tekintenünk, mint ami Őtőle származik, aki szépen és ékesen rendelte és rendeli el az egész természetet. Ennélfogva, amikor mi az Isten akaratát a legfenségesebb magasságba helyezzük, minden egyéb oknak fölébe, ebből nem szabad azt következtetni, mint hogyha miszerintünk Isten bármit is igaz ok nélkül cselekednék. Mi csupán úgy vélekedünk, hogy Istennek akkora hatalma és tekintélye van, hogy bármit akarjon is Ő, mi tartozunk belenyugodni abba.
78
kor az ember Istennek "dicsőséget ad", a szeretet el nem választható a tisztelettől, és hogy nem igazi üdvösséges istenfélelem az, amelyet meg nem előz az Isten iránt való szeretetnek a megnyilatkozása. (38)
Azután pedig ebből az elvonásból, egy meglehetősen száraz és irgalmatlan logika segítségével levezetik azt, hogy az ember nem szabad (39) és hogy az Isten fönsége és az ember szabadsága között "nevetséges dolog" bármiféle egyeztetésre törekedni – mintha bizony Kálvin az ember felelősségét és az erkölcsiséget nem hangsúlyozta és nem fejtegette volna nyomatékosabban, mint akármely más teológus vagy bölcselő!
Levezetik azt, hogy eszerint a kálvinizmusban nincs többé együttérzés (solidaritas), hogy az egyén, "hallatlan elszigeteltségben" egyedül áll, és senki és semmi – sem a lelkipásztor, sem az egyház, sem az Isten – nem támogathatja őt, – mintha bizony Kálvin nem olyan egyházat alapított volna, amelyben a világ legnagyobb együttérzése uralkodik!
És levezetik azt, hogy a kálvinizmusban gyakorlatilag lehetetlen minden bűnbánat, minden szeretetmunka, minden missziói evangéliumhirdetés – mintha bizony mindezek a nemleges "megállapítások" nem mondanának ellent nemcsak a Kálvin legvilágo-
(38) "Tisztelnünk kell Őt teljes félelemmel, szeretettel és hódolattal" – mondja már az 1537-es Hitvallás és Katekizmus. Opera XXII. 33. l.
(39) Még az annyira bölcsen megfontolt Choisy Eugén is így ír: "Tudvalevő, hogy Kálvin nem fogadja el az ember szabadságát; a szabadság ki van zárva az ő egész teológiai és társadalmi tanrendszeréből." La théocratie à Genève au temps de Calvin, 262. l.
79
sabb kijelentéseinek, hanem még inkább a kálvinista tan legigazibb szellemének is!
És mindez a levezetés elvontan tényleg logikus! Azt jól megláthatjuk belőle, hogy a mi XIX. és XX. századi teológusaink mit tanítanának a Kálvin helyében, hogyha ők maguk vallanák azokat az eszméket, amelyeket Kálvinnak tulajdonítanak. Logikus a levezetés – és mégis hamis. Mert tiltakoznak ellene maguk a Kálvin írásai – s még inkább tiltakoznak a tények, az egész történelem.
Az a predestináció, amelyet ezek a tudós urak tárnak elénk, a dogmatikák predestinációja: a herbáriumok préselt, kiaszott, megpenészedett növénye – több annál: a sírba fektetett hulla. Amikor azután kiássák, nem csoda, hogyha undorító szagot terjeszt, és megborzaszt a látásával. Nos, hát én egyáltalán nem bánom, hogyha ettől a dogmától, ezektől a dogmatikáktól – ha mindjárt nem ezektől a dogmatikusoktól is – borzadozunk. Azonban most már hagyjuk csak ott a XX. század elvonásait és logikáját, álljunk oda a XVI. század hívői közé és hallgassuk a XVI. századnak nagy tanítóit. Mert hiszen elvégre is ezekről van szó.
Kálvinnál a predestináció tana már Institutiójának első, 1536-os kiadásán is átütközik, de még csak úgy a sorok között, esetlegesen, három más fontos, egyként erkölcsi és vallási vonatkozású kérdésnek: a cselekedetek érdemszerző voltának, az üdv bizonyosságának és az Isten mindenek felett való fönségének a tárgyalása kapcsán. A tőle szerkesztett hitvallások is csak részben szólanak a predestinációról, részben nem, vagy pedig csak az üdvösségre való elválasztást
80
említik. (40) Csak a tant ért támadások következtében fejtette ki aztán azt teológiai értekezéseiben és tetőzte be az Institutio utolsó, 1559-es kiadásában. De ekkor már a tan részletes kifejtése hátrakerült a mű teológiai részének legutolsó fejezetébe.
Annak a teológusnak, aki ilyen visszafelé haladó módszerrel építi ki a maga rendszerét, tényleg csak így lehetett eljárnia: kiindulva a tényből s lépésről-lépésre hátrálva a tan felé. A tény pedig, amelyből kiindult, nem más, mint az Isten mindenekfölött való fönsége (souverainitas), tehát az a tény, amelyet minden ember megállapíthat az egyéni jellemek titokzatosságából és amelyet minden hívő megállapít a maga vallásos érzelme-szülte tapasztalásából. Ez annyira tény, és annyira látható, annyira elvitázhatatlan, hogy Kálvin egyenesen azt mondja: "Valaki csak azt akarja, hogy istenfélő embernek tartsák, az nem merheti csak úgy egyszerűen letagadni ezt a tényt."
Ámde amennyire lehetetlenség, hogy ezt a tényt más tények elhomályosítsák, épp annyira lehetetlen, ennek a ténynek elhomályosítania más tényeket. Már pedig az Isten fönségének a ténye mellett Kálvin épp
(40) Megjegyzésre méltó, hogy Kálvin, amint maga mondja, "az ehhez kellő szeretetnek teljességével" fölvett az egyház közösségébe egy anabaptistát, akinek "a predestináció kérdésében nem volt határozott meggyőződése." Továbbá 1546-ban előszóval látta el a Melanchton dogmatikáját, aki a predestinációt nem tárgyalta s ebben az előszóban a M. eljárását úgy mentegette, hogy "Ő megállapodott annál, amit az olvasókra nézve leghasznosabbnak gondolt, s csak éppen érintette, vagy teljesen el is mellőzte azt, amiből ilyen hasznot nem remélt" – végül pedig a második, dogmatikusabb katekizmusából, az 1542-esből, majdnem mindazt elhagyta, amit az 1537-es elsőben mondott volt a predestinációról, s csak egyes célzásokat tett reá.
81
úgy megállapítja az ember felelősségének a tényét is, És hogyha nem volt a világon teológus, aki , ilyen erősen kidomborította volna az Isten fönségét és merészebb logikájú következtetéseket vont volna ki ennek a lényéből, – éppúgy nem volt a világon olyan teológus sem, aki annyira erősen kidomborította volna az ember felelősségét és szigorúbb logikájú következtetéseket vont volna le ennek a tényéből is.
Azt egyáltalában nem leplezgeti Kálvin, hogy ennek a tannak (a saját kifejezése szerint) "vannak látszólagos képtelenségei és ellenmondásai". Sőt egy olyan emberfölötti küzdelembe bocsátkozik bele itt, amelyben végre is kimerül. A dialektikájával egy olyan "labirintusba" (ez ismét a saját szava) gázol bele, amelyből nincs többé kivezető út.
A felelős ember cselekedetét mindig megelőzi nála a fölülmúlhatatlan fönségű Isten cselekedete, – de viszont, a fölülmúlhatatlan fönségű Isten cselekedetét mindig megelőzi nála a felelős ember cselekedete. És így megy ez a végtelenig.
Ámde Kálvin az ellenvetésekkel szemben is folyvást hivatkozik annak az embernek a tapasztalatára, akit (maga mondja) "a saját lelkiismerete kárhoztat el"; akit (maga mondja) "lelkiismeretfurdalás szorongat" és akit (maga mondja és szinte látjuk, amint veri a mellét) "folyvást mardos a sebégető tüzes vas odabenn". A logika ellenvetéseire így felel: "Ezernyi tanút kell, hogy állítson nekünk a mi lelkiismeretünk". S csak akkor akad el a szava "kimerülten", amikor néma imádattal borul le az Isten igazságossága előtt, amely "ámbár előttünk rejtve van, mégis
82
szent és igaz", (41) – amit majd a jövő életben mi is meg fogunk érteni, ha a jelenvalóban nem is.
Így beszél a XVI. század nagy tanítója.És a XVI. századbeli hívő vajon hogy érti meg őt?
A hívő szilárdul megáll a tények alapján. A tudós tanító ám merészkedjék bele kénytelen-kelletlen a logika labirintusába, – a hívő a predestináció hirdetését egy nagy szabadságüzenetnek fogja föl. – Azelőtt ott voltak a tekintélyek, ott volt a papi rend, ott voltak a mágikus szertartások, ott volt az érdemek szerzette üdv. És a hivők szorongó lelkiismeretét a gyehenna lángjaival környékezte a kétségbeesés. Ekkor mint mennydörgés csattant el a predestináció tana. Azt mondotta, hogy az emberi tekintélyek hiábavalók; a papi rend hatalma roskatag; a szertartások, az érdemek haszontalanok. Nincs más hatalom, csak az Isten fenséges és örökkévaló akarata. Mit érnek ezzel szemben Rómának és a Sorbonne doktorainak tekintélyi igényei; mit ér az üldöző királyok, császárok dühe? Egyszerre szilánkokra törik szét minden emberi iga és minden hatalom ott van, egyedül az Isten kezében. Servire Deo, vera libertas! (Igazán szabad csak az, aki Istennek szolgál). – Egy fiatal heidelbergi szerzetes-deák, Bucer (42) egy napon hallja Luthernek egy előadását a szabad akarat ellen és elragadtatva, szent lelkesültséggel tér vissza a cellájába, mintha csak hallotta volna, amint csörömpölve
(41) 1537-es Katekizmus. Opera XXVI. köt.
(42) B. Márton (1491–1551.) Strassburg későbbi híres reformátora, aki magára Kálvinra is több pontban jelentékenyen hatott. Fordító
83
pattannak le és hullanak a földre a régi láncok. Mert ott, ahol mi siralmas szolgaságot látunk, a XVI. század tanítói és hívői nagyszerű felszabadulást éltek át. Mi megrettenve mondjuk: milyen gyűlöletes tan ez! Kálvin pedig elragadtatva mondá: "milyen édes és milyen ízes tan ez!"
Végül pedig, és mindenekfölött, a XVI. század hívője bizonyosságot értett a predestináció alatt. Mert borzasztó idők voltak azok. Az evangélium és a szabadság minden ellensége a végsőkig felizgatva készült a harcra és szövetkezett egymással. Róma már birtokában volt az inkvizíciónak, most pedig megajándékozta magát a jezsuitákkal. Mit lehetett tenni ilyen végső veszedelemben? Az "arany középút", a halogatás maga volt a halál. Ide hősök kellettek: tűzlelkű és érckarú hősök. Hősök, akik tudatában voltak isteni küldetésüknek és képtelenek voltak kételkedni a győzelemben. És ezeknek a hősöknek semmiféle csapással meg nem repeszthető mellvértje az az üdvbizonyosság volt, amelyet a predestináció-tan adott nekik. Ám jöjjön pápa és császár a maga minden hatalmával, jöjjenek rajostól a vitázó barátok és csapatostól az inkvizítorok: a predestinált, aki öröktől fogva és mindörökre ki van választva, legyen bár különben a legalázatosabb és a legtanulatlanabb hívő, az Isten kezében tudja magát. Néki bizonysága van; néki sem földi, sem pokoli hatalmasság nem árthat semmit, – ő predestinálva van! "Előbb fordul föl a világ ezerszer egymásután, – hangzik a Kálvin ünnepies szava, szabadító fenséggel hömpölygetve visszhangját börtönről börtönre, – hogysem csak egy is
84
elveszhetnék az Isten választottai közül, akiket Ő igazán magához kapcsolt."
A vértanúk és hitvallók e börtönei közül valamelyikbe egy nap befurakodik egy hír, amely szerint Genfben valaki megtámadta a predestinációt. És a börtön fenekéről a rémület kiáltása riad föl: Hát akkor hová lesz a vértanúk bizonyossága, békessége, szent öröme? Ha igaz a predestináció, akkor a börtön a paradicsom fényes kapuja; de ha nem igaz, akkor a pokol!
És a predestináció-tan dicsően lengő zászlaja alatt, amelyen lelkük a Szabadság és a Bizonyosság tündöklő szavait látja lángbetűkkel fölírva, zárt sorokban nyomulnak előre a francia hugenották, a német-alföldi geus-ök, (43) a skót s az angol puritánusok. Az ellenreformáció hátrál – és ők nyomulnak előre szent elragadtatással és szenvedések iránt érzéketlenül: lábuk a saját sebeikből folyó vérben és máglyán elhamvasztott testvéreik porában tapos, de fejük a menny sugaraiban úszik. Nyomulnak előre – és egyszerre csak megnyílik előttük, a maga teljes nagyságában és nagyszerűségében, a modern világ, az újkor...
Nem egy olvasóm bizonyosan megütődve hallja és furcsállja mindezt. De én csak arra kérem: szíveskedjék megjegyezni és megfontolni a következő két dolgot:
Először is: ez az én magyarázatom, amelyet ő tán furcsának talál, a Kálvin hiteles írásaira támasz-
(43) = vízi koldusok, ahogyan a vallási és a politikai szabadság hős védőit a spanyol gőg csúfolta, de a csúfnévből díszjelző lett. Fordító.
85
kodik. Nem akarja letagadni Kálvinnak egyetlen olyan hiteles nyilatkozatát sem, amelyet ellenfelei idéznek rá, – csak arra szorítkozik, hogy ezekhez az idézetekhez hozzájuk csatoljon nagyszámú más idézeteket is, olyanokat, amelyeket az ellenfél elhallgat vagy nem emel ki.
Azután: ezt az én magyarázatomat igazolja a történelem. Mert hogyan is lehessen megmagyarázni a történelmet azzal az egyszerűen gyűlöletes, borzalmas és savanyú ábrázatú Kálvin-teológiával, amelyet a legenda eszelt vala ki? Azzal a könyörtelenül vigyorgó intellektualizmussal hogyan lehessen megmagyarázni azt a túláradó gyakorlati tevékenységet, ami maga a kálvinizmus? Azzal a természetellenesen önkínzó aszketizmussal hogyan lehessen megmagyarázni azt a minden téren csak úgy feszülő eleven erőt, ami maga a kálvinizmus? Végül azzal az ördögien zsarnoki predestinációval hogyan lehessen megmagyarázni azt a csodás erkölcsiséget, azt a teremtő és fölszabadító szabadságot, ami maga a kálvinizmus? Ez egyszerűen tárgyi lehetetlenség. Az, aki így akar magyarázni, megértés helyett egy őrült, nevetséges és teljességgel megoldhatatlan talányba ütközik belé.
Okosabb tehát megmaradni a józan észnek és a logikának a korlátai közt. Mert a Kálvin kálvinizmusában mindezek az "ellenkezések" csak annyiban azok, amennyiben "ellenkezés" áll fenn a forrásból szabadon kibugyogó víz és az erős csatorna közt, amely összetartja a forrás vizét és a síkságra tereli azt, hogy termékennyé tegye a búzaföldet, – amennyiben "ellenkeznek" egymással a hegyoldalon ve-
86
zető festői út és az az éppen nem festői korlát, amely az utast megóvja attól, hogy lezuhanjon a mélybe – igen, amennyiben "ellenkező" dolgok az élet, a cselekvés elvei és azok a rendező és megőrző biztosítékok és gátak, amelyek nem engedik, hogy az emberiség ezektől az elvektől vezettetve a forradalom őrületébe zuhanjon!
Hogyha ezeket az ellenkezéseket formulákba vagy rendszerbe szorítva akarjuk egyeztetni egymással, hát akkor bizonyos, hogy a formulák recsegnek és ropognak, és a rendszer sehogy sem akar összezáródni. Ámde az élet a formulákból és a rendszerekből gúnyt űz. Az élet, ez az isteni alkimista a maga titokzatos kohójában egyesíti és megolvasztja a felolvadhatatlanoknak állított érceket, úgy hogy egyszer csak vakítón izzó tiszta tűzpatakban csordul ki belőle az új érc, az új egység.
Egy előnye legalább is megvan tehát ennek a magyarázatnak: lehet vele – magyarázni.
87
HARMADIK FEJEZET
AZ EGYHÁZ ÉS A TÁRSADALOM SZERVEZŐJE
(A Kálvin kálvinizmusa. – I. Egyháztana. – 1. Dogma, egyház, társadalom. – 2. Intézmény vagy társulás? – 3. Individuális és szociális jelleg. – 4. A három fő jellemvonás. – II. Politikája és társadalomtana. – 1. A három fő jellemvonás. – 2a) Népfenség? – 2b) Kapitalizmus? – Befejezés.)
Ebben az utolsó fejezetben is épp olyan heves és egymásnak ellenmondó kritikákkal és vádakkal lesz dolgunk, mint a megelőzőkben. Sőt még különbekkel, mert hiszen itt, a gyakorlati élet területén a vallási szenvedélyek egyetemes küzdelme a politikai szenvedélyekével párosultan, kettőzött izgatottsággal dúl.
Kálvin nagy forradalmár, protestáns Robespierre volt: kiáltják jobbfelől. Ellenkezőleg, felelik balról, Kálvin nagy ellenforradalmár, protestáns Loyola volt!
Romboló ár volt, mondják amazok. Nem, épp ellenkezőleg: gát volt, felelik emezek. Az eredmény aztán az, hogy mind a kétfelől elátkozzák.
Mi pedig legelőször is állapítsuk meg azt, hogy a "keresztyénség", "középkor", "újkor" vagy "modern világ" szavaknak, valamint némely más hasonlóknak is, többféle értelmük van. (1) És a kritikusok ezeket a
(1) Ezért van az, hogy a híres "heidelbergi iskola" (Troeltsch, Max Weber stb.) az új, a modern kort a XVII. századtól keltezi s a reformációt még a középkorba helyezi. E felfogás szerint maga a kálvinizmus is tulajdonképpen a XVII. századból ered. Weber M. azt mondja egy tanulmányában: "Legelőször is félreérthetetlenül kijelenteni kívánjuk, hogy a következőkben nem a Kálvin egyéni gondolatairól lesz sző, hanem a kálvinizmusról, mint tanról, úgy, amint az a XVI. század végén és a XVII-edikben, Hollandiában és Angliában – ugyanakkor a kapitalista kultúrának is főszékhelyein – kifejlődött és éreztette uralkodó hatását." A félreértések micsoda színpadra illő bonyodalmára adhat alkalmat az ily önkényes szóhasználat!
88
szavakat rendszerint pontosabb meghatározás nélkül szokták használni, vagy legalábbis anélkül, hogy pontosan megmondanák, mit tartanak maguk az illető szó fogalmának. Az egyik szerző ilyen, a másik amolyan értelemben használja ugyanazt a szót. Némely szerzők pedig ugyanazt a szót – anélkül, hogy az olvasót figyelmeztetnék – többféle értelemben is használják, s amíg az érvelésnél az egyik értelemre támaszkodnak, a következtetést már a másik szerint vonják le.
Mi több, kálvinizmus is legalább kétféle van: a Kálvin kálvinizmusa és az őutána kifejlődött kálvinizmus. És ez a két kálvinizmus, ha olykor fedi is egymást, máskor meg eltér egymástól. Elképzelhetjük tehát, hová jut az, aki csak kiszakított idézetekkel dolgozik s egyszerűen figyelembe sem veszi mindama kapcsolatos eszméket, amelyek nélkülözhetetlenek az összefüggésükből kiragadott gondolatsorok szabatosabb megértésére.
Nem könnyű kivezető utat találni ebből a sötét zűrzavarból – tehát jól vigyázzon az olvasó is!
I.
1. Szerencsére, van itt egy tény, amelynek a hitelességét épp oly kevéssé lehet kétségbevonni, mint ahogyan nem lehet félreismerni a talán minden mást
89
felülmúló fontosságát. Ez a tény pedig az, hogy a Kálvin teológiája és a Kálvin politikája között ott áll a Kálvin egyháza, tehát az ő életének a leghíresebb s mindenesetre a szemmel legláthatóbb műve. Minden látható egyház pedig nem más, mint egy bizonyos teológia tanainak a lefordítása a nép számára – úgy, hogy azt mondhatni, mindenféle teológia a világon éppen a szelleméből született egyházon keresztül fejti ki a maga gyakorlati hatását. A nép ugyanis dogmatikákat nem nagyon olvas és nem igen érti azoknak szövevényes, elvont fejtegetéseit. Vagy hány katolikus ember szokta tanulmányozni az Aquinói Tamás óriási Summáját? Ámde minden katolikus megkeresztelteti a gyermekét, megáldatja a házasságát, eltemetteti a halottját; mind ismerik és hallgatják a papokat, akik a szentségek kiszolgáltatását intézve, alkalmazzák a Tamás megfogalmazta hittételeket. És így telítődnek a katolikusok az egyházuk dogmáival: az egyház szervezetén és szertartásain keresztül így itatják át ezek a dogmák a lelkeket, alakítják az észjárást és létesítik a sajátos szociológiai és politikai alkatú katolikus nemzeteket. Ez a sajátos szociológiai és politikai alkat viszont hű tükre a katolikus teológiának.
Ugyanez áll a kálvinizmusra nézve is.
Amilyen a teológia, olyan az egyház; és amilyen az egyház, olyan a polgári és a politikai társadalom. Ennélfogva, miután már megpróbáltunk megismerkedni a Kálvin teológiájával és mielőtt hozzáfognánk a politikájának és a szociológiájának a tanulmányozásához, kíséreljük meg helyes képet alkotni magunknak az ő egyházáról.
90
2. A Kálvin egyháza először is Istennek intézménye, az emberiség nevelésére, azután pedig és egyszersmind a hívők társulása, amelynek célja a közös hitbeli épülés és jócselekvés.
Tehát isteni intézmény és emberi társulás: íme ismét egy "ellenkezéssel" állunk szemben – mégpedig éppen azzal, amelyik foglalatja minden egyéb ellenkezésnek, amelyeken alapszik a kálvinizmus egész teológiai, egyházi, politikai és társadalmi fölfogása.
Ezt az ellenkezést ismerték és ismerik ma is félre a többé-kevésbé misztikus vagy racionalista "modern kálvinisták", akik rendre-rendre végül is a puszta "önkéntesség" (angolul: "voluntarism") rendszerével azonosították az egész kálvinista egyházrendszert. E rendszer szerint ti. az egyház nem volna egyéb, mint a hívőknek – ti. a többé-kevésbé hívőknek – (tehát az egyház életében való részvételre önként, kényszerítés nélkül vállalkozóknak: innen a név. Ford.) a gyülekezete. És hasonlóképpen ezt az ellenkezést ismerte félre a kérdés egyik legújabb és legtudósabb szakembere, Rieker, aki viszont nem látott a Kálvin egyházában egyebet, mint pusztán isteni intézményt, amelyben az embernek nincsen lényegbevágó szerepe.
Erre aztán némelyek azt mondják: a Kálvin egyháza klerikális, azaz nem egyéb, mint puszta felülről való kormányzat; mások viszont így szólnak: a Kálvin egyháza ultraindividualista: semmi más nem jut benne szóhoz, csak maga az egyén, az ő érzelmeivel és szeszélyeivel. Ilyenformán mindenki az ízlése szerint korholja vagy magasztalja Kálvint,
91
azért, mert fönntartotta a középkori teokráciát (egyház- és papuralmi rendszert), illetőleg azért, mert előfutáruk volt az amerikai szektáknak.
Valójában pedig a dolog úgy áll, hogy az egyedül hiteles kálvinizmus mégis csak a Kálvin kálvinizmusa. Aki Kálvint ismerni akarja, az tanulmányozza először is – magát Kálvint. Minden további fejlődésnek a kálvinizmusban ide kell visszavezettetnie és ezzel a zsinórmértékkel kell megméretnie.
3. Azt már mások megállapították, hogy a Kálvin egyháza nem hasonlít sem a katolikus egyházhoz, sem pedig a lutheri protestantizmus egyházaihoz.
Ez tényleg így van. A kálvini egyháznak kettős az alapokmánya: van benne egy hitvallás és egy fegyelmi rendtartás (disciplina: azaz nemcsak vallási, hanem erkölcsi, sőt gazdasági cselekvési és életszabályok úgy az egyszerű hívők, mint a lelkipásztorok számára).
Látnivaló a két elem, amikről szó van: egyfelől az Isten tekintélye, másfelől az ember szabadsága. Az ember mint egyén cselekszik, de cselekvésének szabályait Isten adja meg. A tekintély és a szabadság, a személyiség és a társadalom, az egyén és a közösség ölelkezik tehát itt.
És az a társadalom, amelyet a Kálvin egyháza alkot, maga volna a megtestesült papi maradiság, ha nem volna egyszersmind magának az egyéni kezdeményezésnek és haladásnak a megtestesülése is. Maga volna a forradalom, ha nem gyökereznék mozdíthatatlan ragaszkodással az örökkévalóban, az Isten igéjében.
Végső elemzésben pedig minden a cselekvésre
92
irányul a Kálvin egyházában. Minden – még a predestináció tana is. És az bizonyos, hogy ez az ellenkezések ellenkezése; de az is bizonyos, hogy –valóság. (2)
Nem az érzésen, hanem a cselekvésen fordul meg tehát minden. A kálvinistának tevékenysége által kell megszentelnie mindent, az emberi élet minden területén – elkezdve önnönmagán.
Két tényező áll egymással szemben: Isten és az emberek. Ámde az ember, az egyén, az Én mindent az Isten ereje által, Isten nevében és Isten dicsőségére cselekszik. Minden az Énből indul ki, de semmi sem az Én javára. Az egyén a tevékenységnek valósággal döbbenetes erejű lendületével feszül neki a külvilágnak, a társadalomnak. Az egyéni élet erőközpontjá-
(2) Ennek az indokolásában nem mehetünk a részletekbe, a két főok azonban ez: 1. A hit a cselekedetek nélkül megholt állat. Kell, mondja Kálvin, "hogy a hit a jócselekedetek gyümölcseiben nyilatkozzék meg s ezáltal bizonyuljon igaznak az nem hiábavalónak ..." "Ámbár a hitnek a székhelye a szívnek titkos rejteke, mégis közli magát az emberekkel a jócselekedetek által." Ld. a Kommentárját a Philemon 6-hoz és egy egész sereg más helyet. Ennélfogva a hitnek prédikálása szükségképpen mindig a jócselekedetek hirdetése is. – 2. A választottság bizonyságai a jócselekedetek. Íme egy idézet a sok közül: Nem szabad "belezuhannunk egy mélységes útvesztőbe" azzal, hogy a mi "elhivatásunk" tényét az Isten "szigorú tanácsát" fürkészve igyekezzünk megállapítani; és hogyha azt akarjuk tudni, "választottjai vagyunk-e mi az Istennek", nem szabad afelől kutatolóznunk, ami már a világ fundamentumainak fölvettetése előtt elhatároztatott. A mi számunkra "elegendő bizonysága a választottságunknak" az, hogy "megszentelt-e bennünket Isten az Ő Szent Lelke által." Ez egyszersmind meg is cáfolja a "borzalmas hitványságát" azoknak, akik a kiválasztás tanát arra használják föl, hogy "mindenféle gonoszságot takargassanak vele." Pál apostol a kiválasztást egybeköti a hittel és az újjászületéssel, és azt tartja az egyedüli mértéknek a választottság megítélésére. Tehát hit – újjászületés – cselekedetek : ezek a választottság bizonyságai. Kommentár a II. Thess. 2,15-höz.
93
ból sugarak húzódnak a közélet egész kerületének minden pontjára: család, társadalom, állam – semmi sem kerülhet ki a megszentelődött egyén erőhatásai alól.
Azoknak, akik azt mondották, hogy a kálvinizmus az egyén fölmagasztalása, tökéletesen igazuk van tehát. De csak egy föltétellel. Hozzá kell tenni, hogy a kálvinizmus – az Isten mindenekfölött való fenségének fölmagasztalásáról nem is szólva – egyszersmind fölmagasztalása a társadalomnak, a társadalmi együttérzésnek is. Azzá lesz az iskola által: hiszen mekkora együttérzést teremt a közoktatás! Azzá lesz a konzisztórium (presbitérium) által: hiszen mekkora együttérzést teremt az erkölcsi életközösség! És azzá lesz a diakónia (gyülekezeti szeretetszolgálat) által: hiszen mekkora együttérzést teremt a segítő szeretetmunka s a közös gazdasági tevékenység!
Ennek az individualizmusnak az eleven ereje és ennek az együttérzésnek a hatalma segítette a kálvinizmust oda, hogy a végső következményekig kifejtse a reformáció elveit, szervezze a maga egyházi közösségeit, amelyek aztán dacolni tudtak az ellenreformáció lökésével, és tömör, hullámtörő sziklaként álljon szembe minden viharral és minden üldözéssel, megmentve nemcsak önnönmagát, hanem – a lutheránusok saját beismerése szerint – a lutheranizmust is, sőt, amint Michelet is elismeri, egész Európát.
A legteljesebb tévedésben vannak tehát azok az egyébként kitűnő, de katolikus szellemű kritikusok, mint Brunetière és annyian mások, akik azt mondják, hogy a kálvinizmusnak már a vérében van az individualizmus minden szertelensége. Az individua-
94
lizmus, igen, a vérében van; de a szertelenségek nincsenek. Mert elméletileg és történetileg nem volt a világon "szociálisabb" valami a kálvinizmusnál.
Vagy nézzük meg csak magát Kálvint. Ő igazán kivételes egy individualista volt, sokkal inkább az volt, mint akármely más reformátor. És mégis, nincs az a reformátor, aki kevesebbet beszélt volna – önnönmagáról. Az Én egészen eltűnik a munkásságából, úgy hogy Troeltsch elmondhatta róla: "A Kálvin levelei csodálatos tárgyilagosságról, tevékenységről és tartózkodásról tesznek bizonyságot: magáról sohasem beszél, az egész lénye egyetlen nagy, pihenést nem ismerő erőfeszítés, megszervezni a keresztyéni közösséget, a Krisztus királyságát." – A halála előtt való napon Kálvin azt mondotta Farelnek, hogy ami a kettejük munkájából mindig fenn fog megmaradni: az az, amit az egyházért cselekedtek. Ugyancsak Troeltsch a Kálvin egyházi szocializmusát ekként jellemzi összefoglalóan: "A szociológiai gondolkozás egyik nagy típusa ez;" és "a keresztyén erkölcstan történetében itt jelenik meg legelőször egy, a lehető legteljesebben kiépített öntudatos szervezet, amely egyszerre keresztyéni, egyházi és szociális." (3)
(3) Ki lehetne mutatni, hogy a Kálvin kálvinizmusa még sohasem volt annyira modern, mint éppen mai napság. Ma az individualizmus és a szocializmus között vad küzdelem folyik. Egyfelől azt látjuk, hogy család, nemzet, emberiség jogai egymás után esnek áldozatául egy "szent önzésnek" (sacro egoismo), egy "előkelő elszigeteltségnek" (splendid isolation" – áldozatul esnek pedig annak a XVIII. Század végi individualista tanításnak következtében, amely többé vagy kevésbé Isten nélkül való. Másfelől meg viszont az egyén jogait látjuk áldozatul esni társulatok, testületek, osztályok stb. diktatúrájának. Az üdvös megoldást egyedül az individualizmusnak és a szocializmusnak abban az összhangjában lehet megtalálni, amelynek a legtökéletesebb megvalósulása mind e mai napig a Kálvin kálvinizmusa.
95
4. E rész befejezéséül vizsgáljuk meg ennek az egyháznak a benső alkatát s állapítsuk meg abból a három fő jellemvonását.
Az első fő jellemvonása a Kálvin "kálvinista" egyházának, az, hogy alkotmányos társaság, amelynek az alapja egy előre megállapított egyesség. Ez az alkotmányos egyesség, ez a Magna Charta nem egyéb, mint a hitvallás és az egyházfegyelmi rend. Erre minden polgár megesküdött Genfben, 1537-ben, a Kálvin legelső egyházszervezése alkalmával. Amidőn pedig a francia hugenotta egyházak képviselői gyűlnek egybe az 1559-es párizsi zsinaton – minden alkotmányozó kálvinista zsinatnak e mintaszerű előképén – és ott megvitatják és elfogadják a hitvallást és az egyházfegyelmet, akkor minden lelkipásztornak, minden presbiternek, minden diakónusnak, minden tanárnak, sőt még a jelenlévő városi kormányzóknak is alá kell azokat írniok: mert ez a kettő a törvénye és a biztosítéka úgy a kormányzók, mint a kormányzottak jogainak és kötelességeinek. Hasonlóképpen alá kell azokat írnia valamennyi hívőnek akkor, amikor az egyes helyi egyházakat szervezik. Ez alapon aztán a hívők mind úgy tekintetnek, mint akik aláírták a hitvallást és az egyházfegyelmet, és kiközösíttetnek az egyházból, hogyha megsértik azoknak valamelyik pontját.
A második fő jellemvonása a Kálvin "kálvinista" egyházának az, hogy képviseleti alapon álló társaság. Az egyházat képviselő személyek mind választatnak – közvetetten vagy közvetett úton – és az egyházra
(4) Tehát nem csak az utódokénak!
96
(mondja az 1559-es francia rendtartás) "annak kedvre ellenére vagy a hívek legnagyobb részének elégedetlenségét felköltve" nem szabad rátukmálni semmiféle képviselőt, annál kevésbé vezetőt. Ezek a választott képviselőszemélyek alkotják a választó és képviselő testületeket, fokozatosan kiépítve egyik fölött a konzisztóriumot (vagy presbitériumot), a kollokviumot (egyházmegyei gyűlés), a tartományi zsinatot (egyházkerületi gyűlés) és a nemzeti (országos) zsinatot.
A harmadik fő jellemvonása a Kálvin "kálvinista" egyházának az, hogy – e szavak pontos értelmében demokratikus, "laikus" társaság. Nincs benne klérus, azaz papi rend. Az említett alkotmányos testületekben a nem papi képviselők száma mindig nagyobb, mint a papoké. Hogyha a lelkipásztorok nem hozzák magukkal az egyházak törvényrendelte "laikus" képviselőit, akkor nemcsak szavazati joguk nincs, de még csak az ülésen sem vehetnek részt. Élethossziglan tartó elnökség sehol sincsen. És egymás mellett, ugyanazon jogokkal vagy kötelességekkel fölruházva, üléseznek munkások, értelmiség és nemes urak.
Ez volt hát az a társadalom, amelyben születtek és felnőttek a kálvinisták. Mármost lehetséges volt-e az, hogy amikor az egyházi élet keretein túl, az állam életében kellett résztvenniök, megváltozzék az egyházban kialakult eszükjárása? Lehetséges volt-e kettős életet élniök, ellenmondásban önmagukkal? Lehetséges volt-e a polgári társadalomban megtagadniok azt az eszményt, amelyet megvalósítottak, vagy legalább is megvalósítani törekedtek a vallási társa-
97
dalomban, – megtagadniok a jogaikat, az érdekeiket?
Nem, ez nem volt lehetséges.
Teljesen ugyanaz a logika, amelynek az erejével a kálvinista ember a maga dogmájából kényszerűen le kellett, hogy vezesse az egyháza alkotmányát – teljesen ugyanaz a logika kényszeríté őt arra, hogy egyházából viszont vezesse le a polgári kormányzatának alkotmányát, az államának a formáját.
II.
Látnivaló tehát, hogy még az esetben is, hogyha magától Kálvintól egyáltalában nem is maradtak volna fenn politikai vonatkozású kijelentések – az egyházának, egyháza szellemének és alkotmányának ismerete alapján még akkor is jogunk volna állítani, hogy Kálvin politikai és társadalmi tekintetben is az egyik alapvetője volt az újkornak.
Ámde ilyen politikai és szociális vonatkozású kijelentések igenis maradtak fenn. Maradtak magától Kálvintól is, és még inkább maradtak – megszámlálhatatlan sokaságban – a Kálvin személyes jóbarátaitól és híveitől, akikről egészen bizonyosan föltehetjük, hogy a leggondosabban óvakodtak módosítani a mesterük alapeszméit. (5) – Mi azonban, szilárdul ragaszkodván föltett szándékunkhoz, maradjunk csak magánál a Kálvin kálvinizmusánál.
1. És itt egészen természetes, ha azt kell megállapítanunk, hogy a kálvinista államnak, épp úgy mint
(5) Lásd Művészet és érzelem stb. 35–37. l.
98
az egyháznak, három – még pedig ugyanaz a három – fő jellemvonása van.
A polgári társadalomnak is egyesség az alapja egy kormányzati szerződés (contractus), amelyre "a fő és a tagok kölcsönös szövetkezéssel kötelezik el egymást". Az egyik egyházi beszédében Kálvin bemutatja Sámuel prófétát, amint az Saul királyt beiktatja a tisztébe. Sámuel előadja a királyság törvényét; ezt a törvényt beleírja egy könyvbe, amelyet letesz az Úr színe elé, avégből, hogy se a kormányzók, se a kormányzottak "ne lépjék át tisztük korlátait", s hogy ez a törvény legyen "a népek védőbástyája." Dáviddal kapcsolatban szintén "a fejedelmek és a nép egymás iránti kölcsönös kötelességeiről" szól Kálvin. És az a közjegyző, aki előtt királyok és népek megesküsznek az alkotmányra – maga Isten. A politikai íróknak igazán nem sok hozzátennivalójuk lesz mindehhez.
Jegyezzük meg jól, hogy ez az alapvető egyesség – amint mondók – kormányzati, nem pedig társadalmi szerződés (vagyis nem "contrat social"). A társadalom természetes, azaz istenakarta emberi létforma és az embernek Isten akaratából vannak meg a maga "természeti jogai". (6) A kormányzati szerződésnek pedig éppen az a célja, hogy kinyilatkoztassa és biztosítsa az ember természeti jogait, ezeket az
(6) A tíz parancsolat két tábláján kijelentett törvény nem más, mint a "természeti törvényre" való emlékeztetés. A "természeti törvény" benső; "be van írva és mintegy vésve minden ember szívébe." (Ld. fentebb I. f. II. 1.) Ámde a bűnös ember szívében ez a törvény "összezavarodott". Ezért adta Isten az Ő "írott törvényét, hogy bizonyosabban megismertesse velünk azt, ami számunkra a természeti törvényben nagyon is elhomályosult." Institutio II. kv. VIII. fejezet.
99
"örök, sérthetetlen és megdönthetetlen" jogokat Kálvin szerint. Következésképpen a jognyilatkozatnak írásba kell foglaltatnia, amint azt már Sámuel is cselekszi az előbb idézett példában: a természeti jog írott jog. Mindez pedig tökéletesen modern dolog és az 1789-es forradalomkor részben újra fölhangzik. Ámde viszont mindez szöges ellentétben áll a Rousseau eszméivel, aki ilyen kormányzati szerződést nem tart lehetségesnek, és csak "társadalmi szerződést" fogad el. Rousseau szerint ugyanis nincsen természeti jog: az ember jogait csak a társadalmi szerződés állapítja meg. (7)
A kálvinista államnak első fő jellemvonása eszerint az, hogy alkotmányos.
A második pedig az, hogy választáson alapul. Ahogyan választják az egyházban a lelkipásztort, úgy kell választani az állam hivatalosait is (egyébként Kálvin az állam vezetőit gyakran épp úgy "pásztoroknak" nevezi, mint az egyházéit). – Az igaz, hogy a belső elhívást Istentől kapja az állam hivatalosa is, csakúgy, mint a lelkipásztor. Azonban ez éppoly kevéssé menti föl őt az emberi választásnak való alávettetés alól, mint ahogy nem a lelkipásztort. – Itt tehát ismét egy új "ellenkezés" szaporítja a megelőzők számát. – Dávidot nem elég, hogy Isten elválasztotta légyen; bele kell abba egyezniök, hozzá kell ahhoz járulniok az embereknek is. Ezért kéri Dávid
(7) Az alapvető különbség tehát a Rousseau és a Kálvin politikája között ott van, hogy emez állami téren is elismeri az Isten kezéből – kikerült személyiség önbecsét, amelyet éppen ezért a kormányzatnak is így kell kezelnie – – amaz ellenben, következetesen alkalmazva, monarchikus vagy szocialista – abszolutizmusra vezet. Fordító.
100
– ezt a beleegyezést és megerősíttetését előbb a Júda, azután az Izráel férfiaitól. – Kizárja egymást ez a kettő? Nem zárja ki különbül, – feleli Kálvin –, mint ahogyan a házasság az Isten mindenek fölött való fönségét. Házasság nélkül nincsen gyermek; s mégis a gyermeket nem teremti sem az apa, sem az anya. Íme, az "ellenkezés!"
Alapjában véve Kálvin különbséget tesz a tiszt és a személy között. A kettő, bár egymást hordozza, különbözik egymástól. A tiszttel Isten ruház föl, a személyt az ember választja. És lehetséges, hogy hitvány személy igen jeles tisztet visel.
Mindenütt és mindig választani kell tehát az állami tisztviselőket is, szavazással. A választás a Kálvin szemében "szent cselekmény", amelyet nem győz elragadtatott szavakkal dicsőíteni. "A választási szabadság Istennek különös ajándéka"; "fényes kiváltság", "megbecsülhetetlen jó" az, "amikor az Isten megengedi, hogy a nép szabadon választhassa az ő kormányzóit és tanácsos rendelt". Olyan "különös nagy jótéteménye" ez az Istennek, hogy nekünk folyton "magasztalnunk" kell azt, és "jó lelkiismerettel őrködnünk fölötte."
A választás pedig kizárja az örökösödést. "Úgy látszik, – mondja Kálvin – hogy az örökösödési jog nem igen fér össze a szabadsággal". És hogyha Institutiójában a lehető legnagyobb óvatossággal nyilatkozik is e kérdésről, (8) már ott is habozás nélkül
(8) Érthetőleg, minthogy az Institutio megírásának egyik célja a francia protestánsoknak a forradalmárság gyanúja alól való mentesítése volt. Tudjuk, hogy a mű előszava is I. Ferenc francia királyhoz szól. Fordító.
101
alsóbbrangúnak nyilvánítja az arisztokratikus vagy demokratikus államformákkal szemben a monarchikust; a beszédeiben pedig teljes nyíltsággal és elevenséggel mondja ki a maga gondolatát, amely szerint még a választáson alapuló monarchia is elvetendő. Az eszmény az, hogy az Államfő (akit Kálvin az ószövetségi Bírák mintájára szeret elképzelni) csak néhány évre választassék. (9)
"Sokkal elviselhetőbb dolog, hogyha olyan kormányzatunk van, amelyet maga a nép választ és amely tudja, hogy maga is alá van vetve a törvényeknek."– "Ez a jobb és derekabb állapot." – "Kívánatos dolog, hogy a népet a saját közhatalma kormányozza ... hogy ne legyen örökösödés, és hogy a választott tisztviselők számadásra köteleztessenek: ne lehessen a kormányzóknak korlátlan szabadossággal azt mondaniok: Így akarom, így lesz!" – "A legjobb és legkívánatosabb állapot az, hogyha "bírák" vannak, azaz "van szabadság, de a törvények uralnia alatt".
Ezek után semmi meglepő sincsen benne, ha azt látjuk, hogy a harmadik főjellemvonása a Kálvin államának az, hogy demokratikus. (10) "Szabad államban élni – úgymond – sokkal jobb dolog, mint fejedelem alatt." Az, aki "nem törődik a szabadsággal", olyan érzéketlenséget árul el, akár "egy teherhordó öszvér", egy "ökör" vagy egy "szamár". Gyalázat
(9) Az eszmény! – Ebből azonban nem következik (maga Kálvin sem következtette soha), hogy bármely adott, tényleges viszonyok között is csak republikánus lehet a jó kálvinista. Fordító.
(10) Ld. bővebben: Sebestyén Jenő: Kálvinizmus és demokrácia. (A Kálvin-Szövetség kiadása.)
102
azokra a "hitvány vastagbőrűekre", akik beérik azzal, ha "jól ehetnek és ihatnak, anélkül, hogy tudnák, mi a szabadság!"
Újra meg újra hangoztatja Kálvin: "A lehető legkívánatosabb állapot az, amikor a hivatalosokat általános népszavazással választják": – "amikor a hatóságok biztosítani tudják az államrendet, őket viszont általános szavazással a nép választja." – Itt van tehát Kálvinnál az általános szavazati jog.
Természetesen a szabadságnak ebben a levegőjében az egyenlőség is virul. Nem volt a világon állam, ahol a hatóságok kevésbé lettek volna személyválogatók, mint a Kálvin Genfjében. A patríciusokat és a nagy dámákat épp úgy bebörtönözték ott, mint a szolgálókat. Kálvinnak a sógornőjét, a jóbarátját éppúgy börtönbe vetették, mint az ellenségeit. Különbség egyedül csak a lelkek között van. Az előkelő, nagytekintélyű, köztiszteletben álló és valósággal bálványozott emberek az Isten színe előtt, lehet, mit sem érnek: a királyok is lehetnek "férgek", akiknek "az ebek közt van a méltó helyük", – amíg a szegény "iparos, munkás, együgyű" emberek lehetnek az Isten választottai.
Látnivaló ebből, mit érnek azok az erőlködések, amelyek Kálvint a népet gyűlölő és megvető arisztokrata színében igyekeznek föltüntetni. E vád támogatására forgalomba hozták egy koholt "nyilatkozatát", amelyet a Kálvin egyik legvadabb rágalmazója talált ki. Azt adják a szájába, hogy "a népet mindig szegénységben kell tartani, hogy engedelmességre szorít-
103
hassuk". (11) Hagyjuk a koholmányokat és a hamisítókat, bár az eset tanulságos: mert hiszen ha a rágalmazóknak állanának rendelkezésükre hiteles bizonyítékok, akkor nem szorulnának ilyeneknek gyártására. – Mások egy olyan nyilatkozatot akartak kihasználni Kálvin ellen, amely az ő halála után 39 esztendővel, 1603. dec. 27-én hangzott el a genfi lelkipásztorok társaságában. Amikor egy zendülés fenyegetett kitöréssel, a lelkipásztorok azt mondották, hogy a nép "veszedelmes fenevad", – azonban éppen azért mondották ezt, mert azt akarták tanácsolni, a kormánynak, hogy tehát bánjék jóságosan és simán ezzel a fenevaddal. Hagyjuk tehát ezt is, hiszen nem Kálvinra vonatkozik. – Ellenben jegyezzük meg azt, hogy a testi munka becsületének visszaállításával és az általános, kötelező népoktatás fölállításával Kálvin nagyban hozzájárult az osztálykülönbségek eltörléséhez – és hogy a kálvinizmust általában "az egyenlőségnek, az igazságosságnak, a társadalmi együttérzésnek hatalmas lelke hatja át". (12)
Az egyház és az állam három fő jellemvonása tehát: az alkotmányosság, a választáson alapulás és a demokratizmus – mind a kettőnél ugyanaz.
2. De a legjobban behatolhatunk a kálvinizmus politikai és gazdasági társadalmának a szellemébe, hogyha megvizsgálunk két ellenvetést.
a) Az első ellenvetés szerint Kálvin nem "modern" (?), mert nem ismeri el a népfönséget. – Mi először is arra vigyázzunk, hogy ne játsszunk a szavakkal. Mert a népfönség – abban az értelemben,
(11) Ld. Révész Imre: Kálvin-rágalmak. Prot. Szemle 1914. évf. 55–56. l.
(12) Choisy E.: L'État chrétien calviniste etc. 1902. 488. és 484. l.
104
amelyet sokan ma tulajdonítanak neki – egyáltalában nem volt ismeretlen sem a középkorban, sem azelőtt, a pogányvilágban, sem azután, a jezsuiták előtt.
Eszerint tehát vajon a középkort, a jezsuitákat, vagy a pogány Rómát és Athént kell tekintenünk a modern demokrácia megalapítójának?
Ami pedig valójában elválasztja egymástól egyfelől a cezaropápiás (13) antik világot és a teokratikus középkort, másfelől a modern világot, az nem a népfönség, hanem az állameszme. A pogány világban az állam minden: az állani tisztviselője egyben pap is. A középkorban az állam az egyház szolgája: a hold, , amelynek fényt az egyház napja kölcsönöz; így tartja ezt VII. Gergely, aki szerint az állam létrejöttének oka "az emberi romlottság". Kálvin szerint pedig az állam és az egyház olyan viszonyban vannak egymással, mint az ember egyik szeme a másik szemével, és őszerinte az állam nem az emberi romlottságból, hanem az isteni gondviselésből lesz. (14) Ez a felfogás pedig úgy a cezaropápiát, mint a teokráciát kizárja.
Kálvin szerint tehát, amint az egyház egyfelől Isten intézménye, másfelől hívők társulása, éppúgy az állani is egyfelől Isten intézménye, másfelől polgárok társulása.
Alapjában az egész kérdés megoldása a tekintély és a szabadság közti viszony fölfogásától függ.
Kálvin, amint láttuk, Istenben nemcsak szeszé-
(13) Cezaropápia: az államfő (főként a pogány, majd keresztyén római császárok) főhatalma vallási, ill. egyházi ügyek intézésében is. Fordító.
(14) Institutio IV. kv. XX. f. 4. §
105
lyes akaratot, önkényt lát, hanem "természetet", szent, tehát igazságos jellemet is. (Vö. II. fej. III.) – Ebből az isteni természetből vezet le Kálvin minden emberi tekintélyt. Tehát nemcsak az államfőkét, az "Isten kegyelméből való" királyokét. Ugyanannak az isteni tekintélynek a részese bármiféle egyéb, legmagasabb- vagy legalsóbbrangú tisztviselő is, úgyszintén részesei az atyák és az anyák. Tehát mindenféle törvényes tekintélynek a képviselője "Isten kegyelméből való" – s ha közülük valamelyik megsérti a törvényt, a többinek joga van vele szembeszállani. Ilyen ellenállási joga van a parlamentnek, továbbá a "tribunusoknak" és az "ephorusoknak", ahogy régente neveztek bizonyos főtisztviselőket, a vérbeli hercegeknek, a minisztereknek, a városok fejeinek. Csak az egyesnek nincs. Az egyes polgárnak nincs joga fölzendülni: őneki csak elmenekülnie, vagy szenvednie lehet. Ámde a törvényes tekintélyek képviselőinek, tehát az ún. "másodrendű tekintélyek" birtokosainak (15) igenis joguk van a korlátait túllépő legfőbb tekintéllyel szemben, egészen a fegyverfogásig vinni az ellenállást. Mindezt szó szerint maga Kálvin tanítja így. – Megint egy új "ellenkezés" tehát, amelynek alapján éppen olyan joggal lehetne Kálvint vádolni a legvadabb anarchia szellemének meghonosításával, mint a legzordabb tekintélyuralom megalapításával!
Minden kornak politikai alapproblémája mármost éppen a tekintély eredetének a kérdése. Kálvin szerint a tekintély felülről jő – némely modern fel-
(15) Bézánál: alsóbbrangú hatóságok (magistrats inférieurs). Fordító.
106
fogások szerint pedig alulról. A "népfönségnek" az értelme pedig épp aszerint lesz ilyen vagy olyan, hogy felülről vagy alulról származtatjuk-é a tekintélyt.
Csakhogy annak a modern fölfogásnak, amely a tekintélyt alulról származtatja, vau egy nagy hibája: az, hogy érthetetlen, sőt tulajdonképpen merőben értelmetlen; amellett pedig nem az következik belőle, hogy az egyik fajta tekintélyt helyettesítjük a másikkal, hanem az, hogy eltörlünk minden tekintélyt.
Ha ragaszkodni akarunk a szavaknak művelt emberek közt használatos szótári értelméhez, akkor lehetetlennek kell látnunk azt, hogy bárki vagy bármi annak vettessék alá, ami maga is alul van. – Alávettetni csak annak lehet, ami felül van. Mindaz tehát, aki érteni is akarja, amit beszél, azt kell, hogy vallja: minden tekintély felülről jő. (Ha ugyan csak azt nem akarja állítani valaki, hogy a tekintély az, aminek az emberek nem vetik magukat alá!)
Ezenfelül: egyetlenegy embernek sem lehet önmagában tekintélye egyetlenegy másik ember fölött sem, mert az emberek egyenlők. És azt a tekintélyt, amivel (egymagában) nem bírhat egyetlen ember sem, nem bírhatja több ember együttvéve sem.
Ereje lehet egyesnek vagy az emberek többségének, – de az erő előtt meghajolni oktalan állathoz illő dolog, aminthogy a nyers erő maga sem sajátos emberi, hanem állati vonás. – Mint ember, egyenlő alapon akarok tárgyalni más emberrel vagy emberekkel. És egy vagy több embernek a nyers erejével szemben jogom van ellentállani, jogom van azt – ha
107
bírom – megsemmisíteni. Ha egy hegy áll az utamba, jogom van azt aknával a levegőbe röpíteni, vagy alagúttal átfúrni.
Itt persze hivatkozni szokás az érdekre: a másokéra vagy a magaméra. Ámde ezt jogom van vitatni, ha csak érdekről van szó, akkor a helyzet nyilván az, hogy érdek áll érdekkel szemben. És nekem jogom van a mások érdekét a magaménak feláldozni, hogyha ezt az utóbbi így követeli. Viszont arra is jogom van, hogy a magam érdekét áldozzam föl, hogyha ez nekem így hasznos vagy így kellemes.
Csak a fölöttem álló tekintély valódi tekintély. Minden tekintély felülről jő és "Istennek szolgálni – ez az igazi szabadság!" Így nézve csak természetes, hogy az ember annál büszkébben emeli föl a fejét az emberek előtt, minél mélyebben meghajtja azt az Isten előtt.
Igaz, meg lehet próbálni azt is, hogy az Isten személyes lényét egy személytelen, elvont fogalommal: az Igazságossággal, az Erkölccsel, a Joggal, az Eszménnyel helyettesítsük. Ámde ez is csak fölülvaló tekintély lesz, csakúgy, mint maga az Isten! Úgy, hogy pl. ha a bíró nem valami fölötte állónak a nevében ítél, ha nem képviseli sem az Igazságot, sem az Igazságosságot, sem a Jogot, sem a Hazát, sem az Eszményt, ha nem képvisel egyebet, mint a nyers Erőt vagy az Érdeket, akkor énnekem jogom van nem engedelmeskedni, ha bírom, és jogom van a magam akaratát fölébehelyeznem az övének, ha ravaszul meg tudom azt valósítani.
Kálvin tehát akkor, amikor azt hirdette, hogy minden tekintély onnan felülről jő, érthető nyelven
108
szólt. És amikor kijelentette, hogy bármiféle tekintély – a legkisebb és legszerényebb éppúgy, mint a legmagasabbrangú és a legcsillogóbb – onnan felülről jő, akkor nem rombolta le sem a szabadságnak, sem a tekintélynek a korlátait, csak a lehető legmagasabb hatványra emelte úgy amannak, mint emennek a jogait és a kötelességeit. Újra itt az ellenkezés!
b) A második ellenvetés bizonyos értelemben ellentéte az előbbinek. Ez ugyanis azt mondja, hogy a kálvinizmus nemhogy nem elég modern, hanem még túlságosan is modern, mert belőle született meg "a kapitalizmus szelleme".
Nos, mi ezt elismerjük. Kálvin fejtette ki legelőször a kamatos kölcsön elméletét és igazolta azt. A középkorból fönnmaradt és még Luthertől is vallott régi elmélettel, amely szerint a pénz meddő jó, (16) ő állította először szembe a modern és helyes elméletet a pénz gyümölcsöző természetéről. – S minden bizonnyal ez a körülmény tette lehetővé a kálvinista országoknak azt, hogy a többieket megelőzzék a gazdasági haladás útján. Tehát tényleg igaz, hogy elméletben és gyakorlatban Kálvin vetette meg a nagykereskedelem és a nagyipar alapjait: Kálvin lett az újkor, a modern világ alapvetője. – Ezt a megállapítást megérdemli, mint dicsőséget.
De megérdemli-e úgy is, mint gáncsot?
Hogy erre megfelelhessünk, tudnunk kell, miféle-fajta kamatot igazolt és engedett meg Kálvin. Íme: "A szegény embertől nem szabad kamatot
(16) A pénz, eszerint az elmélet szerint, nem fiadzhatik meg. (Nummus nummum non parit.) Ld. Sebestyén J.: Kálvin és a kapitalizmus. (A Kálvin szöv. kiadása.) Fordító.
109
szedni; – a dolgot a Krisztus törvénye szerint kell megvizsgálni, amely azt mondja, hogy "amit akartok, hogy az emberek tiveletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal" ... ; tehát nemcsak a magánérdekre, hanem a közjóra is kell nézni ebben a dologban, mert egészen világos az, hogy a kereskedő fizette kamat közérdekű fizetség. Tehát nagy figyelemmel kell lenni arra, hogy a szerződés inkább használjon, semmint ártson a köznek." Állít fel ezenkívül Kálvin még más szabályokat is, amelyek éppígy figyelemmel vannak "a keresztyén és kálvinista lelkiismeret legkényesebb aggályaira is" egy francia közgazdász szerint; az egész idevonatkozó tanítása pedig Kálvinnak, amint egy német közgazdász mondja, "olyannyira tele van bölcsességgel, hogy igen nagy részében mindörökre érvényes marad".
Hol van mindebben csak a legkisebb nyoma is "a kapitalizmus szellemének?"
Hanem az történt, hogy az utókor elfogadta az elvet, de nem tartotta tiszteletben alkalmazásának föltételeit. És akkor aztán voltak, akik azt mondották: íme, mit művelt a kálvinizmus, a "kapitalizmus szelleme!"
Nem. Ha valaki egy csodálatosan megszerkesztett gőzgépen megnyitja a szelepeket, meglazítja a fékeket és vaktában megereszti azt a rontás és a romlás útján – és azután azt mondja: lám, ezt lehet köszönni a gőzgépnek, – az illető egészen helytelenül okoskodik. A feltaláló nem felelős érte, ha a termelés, a gazdagodás céljaira szolgáló találmányát a pusztítás és a rombolás eszközévé aljasítják.
Aki pedig erre azt feleli, hogy: jól van, de nem
110
kellett volna az egész dolgot kitalálni és akkor nem lehetett volna visszaélni vele – hát annak igaza van. Csakhogy ezen a címen körülbelül el kellene törni a pálcát az emberi művelődésnek minden találmánya felett s az embert vissza kellene vinni a barlanglakók korába. Hiszen gondoljuk meg csak: micsoda szerencsétlenségeknek lehet oka a tűz, lehet minden éles szerszám, lehet maga a szabadság? ...
Kálvin rakta le a modern közgazdaságtan alapjait. A tisztességes úton szerzett vagyont igazolta. (17) Ámde a munkának, a vagyonosodásnak, a polgárosodásnak ezt a hatalmas gőzerejét sok szeleppel és fékkel látta el. A gonosz gazdagokra átkot mondott. (18)
(17) "Az emberek a maguk gazdagságát nem a saját erejüknek, bölcsességüknek vagy munkásságuknak köszönhetik, hanem egyes-egyedül az Isten áldásának." (Opera XXVI. 627. l.) – "A gazdagság önmagában még nem akadálya annak, hogy az Istent szolgáljuk – de annál inkább akadálya a mi rosszaságunk és romlottságunk ... A gazdagság önmagában még egyáltalán nem elítélendő dolog, amint azt egyes ábrándozók képzelik ... Sőt Isten ellen nagy káromlást szól az, aki annyira elvetendőnek ítéli a gazdagságot ... Mert honnan ered a gazdagság, ha nem Istentől? Az Írás arra int bennünket, hogy a gazdagságot önmagában éppen nem szabad elkárhoztatni, aminthogy a mi Urunk Jézus Krisztus is együtt mutatja meg nékünk a mennyek országában a szegényt és a gazdagot, amikor a Lukács evangéliumában Lázárról beszél, és azt mondja, hogy Lázárnak a lelkét, akit az emberek kivetettek maguk közül, akivel szegénnyel senki sem törődött, s akit mindenki magára hagyott, mégis az angyalok vitték a mennybe, mégpedig az Ábrahám kebelébe. Már pedig ki volt Ábrahám? Egy lábasjószágban, pénzben, gyermekekben, egyszóval minden tekintetben gazdag ember." (Opera XXXIII. 36–37. l.)
(18) "Micsodák a gazdagok? Feneketlen pénznyelő zsákok ... Találkoznak [akadnak] ugyan olyan szegények, akik nyomorúságukban kínlódva és elkeseredve fosztogatásra és sok egyéb gonosz praktikára vetemednek; ámde a legnagyobb részénél mégis azt látjuk, hogy meg vannak elégedve azzal, amit Isten nékik adott, s élik a maguk rendes életét. De amikor a gazdagokra nézünk, fel a királyokig és a fejedelmekig, akkor azt vesszük észre, hogy ők annyira égnek és lángolnak e világ javai után, hogy semmivel sem lehet őket megelégíteni; annyira, hogy valósággal még az is bántja őket, hogy a szegényekre is süt a nap. Röviden, látnivaló, hogy a gazdagok legnagyobb része be nem érné még azzal sem, hogyha az Isten az egész földet nekik adna is birtokul." (Opera XXVI. 352. l.) – "Látjuk, milyen nagy az emberekben a bírás vágya; olyan kívánság ez, amely sohasem lesz kioltható." (Opera XXXIV. 180. l.) – "Meg kell tanulnunk azt is, hogyan legyünk gazdagok és hogyan bővelkedjünk ... Úgy látszik ugyan, hogy ez értelmetlen beszéd, pedig valójában ennek a megtanulására nagyobb szükségünk van, mint az előbbire" (hogy ti. hogyan legyünk szegények. Opera XXVI. 352. l.) – "A leggyakrabban azt kell látnunk, hogy a gazdagok elvakulnak a maguk hiábavaló rátartiságában, annyira, hogy úgy látszik, a gazdagság csak bolondságot szül: eltespeszti s végre tökéletesen elbutítja az embereket." (Opera XXXIV. 511. l.)
111
És ebben az újabb ellenkezésben áll tulajdonképpen a kálvinizmus közgazdaságtana.
Ha már mostan, mielőtt búcsút vennénk Kálvintól és gondolkozásától, visszapillantunk azokra az eszmékre, amelyeket megvizsgáltunk és amelyek az ő gondolkozásának a tartalmát alkotják, minden bizonnyal éppen ezeket az "ellenkezéseket" fogjuk a legmeglepőbbeknek találni bennük. Láttuk, mennyire jellemzőek a dogmatikai ellenkezések a nagy reformátor egész teológiájára és a gyakorlati ellenkezések mennyire jellemzik az ő egész egyház- és társadalomtanát.
Ám, végre is, micsodák tulajdonképpen mindezek a dogmatikai "ellenkezések?" Nem mások, mint egy hasonlíthatatlan erejű logikus erőfeszítései, aki számot akar vetni a kijelentés minden adottságával, de éppen úgy számot akar vetni a keresztyén ember lelkiismeretének, lelkének, szívének minden tapasztalatával is. Logikája különböző kiindulópontokról lendül a magasba, szárnyal rettenthetetlenül, míg
112
aztán végre mindenütt olyan "ellenkezésekkel" találja magát szemközt, amelyek az emberi ész számára megoldhatatlanok, de amelyeknek a kárpit túlsó oldalán leendő megoldását teljes bizonyossággal várja az Isten bölcsességébe és igazságosságába vetett rendíthetetlen hit. E várakozás közben pedig a hívő Kálvin nem akar föláldozni egyetlen részecskét sem a keresztyén igazság teljességéből, hanem egyformán ragaszkodik mindegyikhez.
És micsodák tulajdonképpen mindezek az egyház- és társadalomtani "ellenkezések?" Erőfeszítések oly célból, hogy fönn lehessen tartani minden elvet, de egyszersmind körül lehessen őket bástyázni mindazokkal a biztosítékokkal, amelyek ez elvek erejét, illetőleg fönnmaradását biztosítani képesek. És így az elv és annak feszítőereje, meg a biztosíték és annak ellenálló ereje között kétségkívül ellenkezés jő létre. Ezért van az, hogy a modern rendszerező tudósok csak azért, hogy az élet egységével gyakran annyira ellenkező logikai egységre eljussanak, végre is az igazság megcsonkításába esnek belé. Vagy a haladást áldozzák föl, vagy a hagyományt, vagy a fejlődést, vagy az állandóságot. Így aztán a rendszereik egyre egységesebbek, de egyre hiányosabbak is – és ennélfogva egyre veszedelmesebbekké válnak. Kálvinnál viszont megvan a teljesség és ennélfogva megvan az erő is: a történelem megmutatta ezt. Azonban a teljességnek ezt az erejét őnála csak akkor lehet meglátni, hogyha nemcsak félig, hanem egészen, tehát az "ellenkezéseivel" együtt elfogadjuk őt. A gót ívnek szüksége van mindkét felére.
Éppen ezek az ellenkezések biztosították a kál-
113
vinista gondolkozásnak a terjeszkedési erejét, a tartósságát, az átalakulási képességét, – és ezek adták az újkor kialakulásához nemcsak az elveket, hanem ezen elveknek a biztosítékait is, amelyek egyedül képesek biztosítani azoknak az elveknek folytonosságát és épségét.
Ezt fejezte ki egy különös nyilatkozatban maga a "heidelbergi iskola" feje, Troeltsch. Ő ugyan teológiailag nagyon kevéssé van egy véleményen Kálvinnal, s szerinte pusztán a "körülmények különleges találkozása" az, hogy a kultúra minden területén "magától kifejlődött" szabadság a protestantizmustól "vallási és metafizikai megalapozást – és csak ezt – kapott" (a kálvinizmus szellemében ti.). Mégis, amikor az európai civilizáció sorsán aggódva, észrevette az azt fenyegető veszélyeket, az egyik legfontosabb előadását (1906-ban) ezekkel a szavakkal fejezte be: "Tartsuk fenn a szabadság vallási és metafizikai elvét, mert különben maga a szabadság és a személyiség bukhatik meg épp akkor, amikor mi a legbüszkébbek leszünk azoknak haladására."
Bizony! aligha gondolta akkor, milyen jó próféta lesz!