Tájékozó szó az első kötethez
írta:
BALOGH FERENC
debreceni hittanárRévész Imre érdemei és a Révész Imre Emlékalap keletkezése
[349]
I. Révész Imre érdemei
Az a férfiú, kinek emlékét ápolja és fenntartja a tiszántúli református egyházkerület és az Emlékalap Bizottság, Debrecen egyik tudós lelkipásztora volt, kit, fájdalom! élete délpontján, 55. évében, 1881. február 13-án ragadott el a halál. Nagy és messzeható szolgalatot tett egyházunknak, sőt a magyar hazának is. Csak kimagasló érdemeit emeljük itt ki.
A szabadságharc leveretését követő szomorú időben 1856-tól kezdve negyedszázadon át főleg irodalmi nagyszabású műveivel támasztotta öntudatra az önkény alatt már-már reményt vesztett magyar lelkeket; az egyházalkotmány, jog és történelem tudományos pajzsával vértezte fel küzdő hatóságainkat és az egyház híveit. Mivel a bécsi német kormánynak erőszakos politikai sikerei a protestáns ősjogokat is ostromolták: először is a széles és egyetemes alapot mutatta fel "A protestáns egyházalkotmány alapelvei" című munkájában (1856); azután a magyar protestáns alkotmány főbb pontjait tisztázta ki "Vélemény ..." munkájában (1857), ebben erős érvekkel az önállólag fejlett és hazai viszonyaink keretében alakult sajátságos, majdnem egyetlen szervezetét domborította ki hazai református egyházunknak. Csakugyan ütött a keserves küzdelem órája 1859-ben, a bécsi császári "Nyílt parancs" (pátens) ránkerőszakolásával. Az önkényuralom korában az előkészülettel felfegyverzett Révész Imre szavára hallgatott az egyház, s ment, mint vezére után. Ő írta meg az első bírálatot Debrecenben a pátensre, mindjárt szeptember közepén oly erő kifejezésével, mihez hasonlót
350
csak a skót kálvinisták történetében találunk, midőn kimondá: "Oly hatalmat, mely alapján a magyar protestáns egyház szervezetére és alkotmányára törvényhozó befolyással bírna, az ausztriai dinasztia sem Istentől, sem az emberektől nem vett, mert sem nem tagja, som nem alapítója, sem nem reformátora az egyháznak." (Révész Imre munkája: "A Pátens korából," Budapest 1900. év 37. és 90. lapjai); az alkotmánytalan korszakban merész és üdítő volt az eddig soha nem hallott vezértétel. Kimondotta a múlt idők adataira támaszkodva, hogy a kormány e beavatkozása "háromszázados történelmünkben példátlan;" – továbbá, hogy Thun Leó akkori közoktatási miniszter által kibocsátott egyházalkotmány törvénytelen és vészhozó: tehát visszavonandó. E második vezértétel lőn irányadó mindenik egyházi hatóságunknál... és jósszerűleg beteljesült. A bécsi kormány megtiltotta az egyházkerületi gyűlések tartását – és így hangzott reá a közakarat: meg kell tartani őket, és csakis a fegyveres erőnek kell engedni. Meg is tartatott Debrecenben 1860. január 11-én az egyházkerületi nagygyűlés a kistemplomban, több ezer ember jelenlétében. Megmozdult minden íze a halálosan támadott protestáns egyháznak; az egyház jogai védelmére felsorakoztak a tiszántúli egyházkerületben egyházi és világi tekintélyeink, amazok közül emlitjük Daróczi Mihály, Batizi András, Asztalos György, Rátkai József stb. espereseket, élükön Balogh Péter nagyszalontai esperes, akkori helyettes szuperintendenst és a két Révészt; emezek közül Tisza Kálmán, Lónyai Menyhért, Vályi János, Ujfalussy Miklós segédgondnokokat, élükön gróf Degenfeld Imrét és bátor társaikat. A debreceni nagygyűlés rövid leírását – egykorú naplójegyzet után – alulírottól, maga Révész Imre adta ki az ő Figyelmezője 1870-es évfolyamnában az 585–589. lapokon.
A 31 tagú országos protestáns küldöttség báró Vay Miklóssal hiába ment Bécsbe, a király nem fogadta őket, – a III. Károly és Mária Terézia-kori állapot látszott ismétlődni: testületileg kérelmezni sem lehetett! Bécsben, ahol jelen vala Révész Imre is, lőn a nagy elvi jelentőségü határozat: a szenvedőleges ellenállás, azaz nem engedelmeskedés; az
351
ellenállás szervezésének és módjának tervét Révész Imre dolgozta ki a híres "Tájékozás" című utasításban, melyhez minden presbiter mint az egyház hivatalos őrállója felsorakozott. Fel kell világosítani a nagy és szabad nemzeteket elnyomott helyzetünkről – ez lőn a második megállapodás. Báró Vay Miklós felhívására a szakavatott Révész Imre dolgozta ki az "Emlékiratot", mely angol fordításban eljutott külföldre, sőt az angol parlamentbe is és különösen az angol és skót nép teljes rokonszenvét költötte fel irányunkban. Bécsből azonban a német sajtóban ellensúlyozásul tekintélyes tudósokat zúdítottak ügyünk ellen. Ezek cáfolatára ismét Révész Imre írta meg nyomós Apologiáját egyházunk jogainak; e dolgozata akadályozás folytán késve bár, megjelent németül is. Feledhetetlen érdemeket szerzett e művei által ő, és kivívta nemcsak akkori világi nagyjaink, hanem a hívek ezreinek méltatását és bámulatát. A Nyílt parancs csakugyan visszavonatott, de addig kemény megpróbáltatásokon kellett átmenni egyházi és világi vezérembereinknek; a Tájékozást hivatalosan elkobozták, szerzőjét és elfogadóit büntetőszék elé idézték, sőt a börtön ajtajait is felnyitották. A Bocskay-féle fegyverrel vívott dicső harchoz méltán hasonlítható a magyar protestantizmusnak ezen fegyvertelen harca. Mindkettő visszanyomta a bécsi önkényt. E fegyvertelen harc hangosan szóló emléke lesz mindenkor Révész Imrének kiadott munkája a "Pátens korából." Mondhatjuk, hogy ezen egyházjogi küzdelem a magyar kálvinizmus újabbkori történetének egy kiegészítő részét képezi, és illő dolog, hogy Kálvin évében, mikor a kálvini reformáció Kálvin születésének négyszázados évfordulóját ünnepli, megemlíttessék a magyar erő hű kifejezése, jeléül, hogy az megtörve nincs.
Egyháztörténelmünk mezején az eredeti források nyomán feldolgozott nagyobb és kisebb terjedelmű, részint önállólag kiadott, részint folyóiratok és szaklapok hasábjain megjelent, mindannyian fontos tárgyakról szóló munkái és cikkei, az egykorú és következő nemzedéket múltunk drága kincsei felmutatásával irányították, munkára serkentették. A történelmi munkák egyházirodalmunk több részletét mutatták és derí
352
tették ki reformátorainkról, iskoláinkról, zsinatainkról több egyes korrajz pedig eddig nem ismert mélyreható részleteket tár fel, melyekből lelke és tolla nyomán új gondolat, új erő és új szeretet lövell és mozog mindenütt. Különösen az általa indított és kilenc évig szerkesztett havi tudományos szemle, az úgynevezett "Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező" (1870–1878) oly becses és maradandó értékű, a múltat és jelent egyiránt felölelő gazdag tárháza marad egyházi irodalmunknak, amilyen, vagy ahhoz hasonló ma sincs, mert az a lélek, az a hang, az a mély tudomány, az a történeti érzék, az a sasszem nincs központosítva egy emberben. Debrecent ő tette akkor a protestáns tudomány egyik központjává, irodalmi őrtornyává.
A puritán kálvini reformátusság rendíthetetlen megtestesítője elmével, tollal és jellemmel ő vala. Mikor a művelt külföld készült Kálvin halála háromszázados évfordulójához az 1861-es genfi gyűlésen, melynek eredménye lőn a Reformáció Csarnokának építése: hazánkban éppen akkor indítottak némely szélsőségesek harcot Kálvin ellen: ő pedig csendben készítette egyik legremekebb művét, "Kálvin életét," hozzácsatolva a kálvinizmus tömör elveit. Ez az egyoldalú közvélemény ellen hatalmas cáfolat volt, és tartós dicsősége marad a magyar reformátusság hálájának a nagy reformátor iránt és a kegyelet koszorúja annak jeltelen sírjára.
Midőn 1865-ben a skót szabad egyház zsinatán Edinburgh-ban alulírott volt szerencsés bemutatni a skót hitrokonoknak Révész "Kálvin életét," a hatszáz tagból álló zsinat lelkesedve fogadta, hogy az európai kálvinizmus déli sarkpontján a magyar református egyház is részt vett a közös megemlékezésben, és a zsinat egyik előkelő tagja, aki angol parlamenti tag is volt, Dunlop, felállt, s tekintettel a pátenskori hősies magunktartására, oly rokonszenves nyilatkozatot tett, aminő külföldi államférfiú ajkáról még alig hangzott. Dunlop ez angol beszéde magát Révész Imrét is meghatotta, midőn a beszéd angol szövege lap útján neki kezébe jutott; s midőn ő bejelenté (1865) az edinburgi skót ösztöndíj alapítását, melynek ő volt egyik értelmi létrehozója, melynek ala-
353
pítására maga is szerényen emlékezik, (lásd a 337. lapon) Balogh Péter püspökhöz, – Dunlop beszédét melegen kiemelte, azt írván róla, hogy e beszéd "valóban történeti értékű és szónoki mű," s "nem árt, ha ezt is minél többen olvassák," és főbb pontjait maga fordította le és közlé (1865. aug. 9). Tegyünk eleget Révész Imre óhajtásának, és a főiskolai levéltárban őrzött kéziratából idézzünk "minél többek olvasására" egy pár sort. Dunlop a magyart oly nemes fajnak nevezte, "amely megtörhetetlen és ruganyos szellemmel újból ellentáll azon elnyomásoknak, melyek igen sok más népet megtörtek volna – és amely faj mint kőszikla áll a pápaság, muszkaság és törökség között, amely folyvást és mindvégig kitartva ellentáll azon rohanó árnak, mely századok óta dühöngve tajtékzik körülte: csak a legmélyebb rokonszenvét nyilváníthatja azon nemes nemzet iránt, amely századról-századra és nemzetségről-nemzetségre küzdött a hitetlen fejedelmek ellen azon nagy elvek fenntartásáért, melyek minden protestáns szívét átvillanyozzák, s minthogy ezen küzdelem oly hasonló a skót küzdelmekhez, hiszi, hogy népe is oly örvendező lesz stb...." – e tételeket R. I. aláhúzva közölte írásában.
Nagyon érdekelte, miként ülték meg Genfben Kálvin halála háromszázados évfordulóját, színvonalán állt a külföldi református hitrokonok közt mozgó eszméknek és irodalomnak, meghozatta Merle D'Aubigné emlékbeszédét, melyet Kálvin felett a Reformáció Csarnoka felavatásakor tartott; Révész Imre buzdítására fordította azt magyarra alólírott; búsan mondá (1870. okt. 4.): "szégyen az, hogy mi, magyarok a Reformáció Csarnoka emelésében mit sem lendíténk", az az emlékpalota 357.000 frankba került, külföldi hitrokonaink különböző országokból önkéntes adakozással járulván hozzá. Melegen karolta fel R. I. együttértekezésünk alatt azon eszmét, hogy utólag intézzen a tiszántúli egyházkerület üdvözlő szózatot Genfbe, melyet a közgyűlés lelkesedve fogadott el, s jegyzőkönyvébe is bevitte az üdvözlet szövegét, mely bevezetésében így szólott: nem jelenhettünk meg 1864. május 27-én az alapkő letételénél; nem 1867. szeptember 26-án Genfben a Csarnok felavatásakor: de a genfi nagy reformátor
354
emlékéhez ragaszkodó tiszántúli egyházkerület örömmel vesz tudomást a Reformáció Csarnoka emeléséről, melynek célja, hogy a reformáció és a reformátor szellemi műve az evangéliumi igaz vallásosság azáltal is terjesztessék és fenntartassék. Az üdvözlő szózatot, mely magyar és francia nyelven szól, aláírta Balogh Péter püspök és gróf Degenfeld Imre főgondnok, őrzik azt ma is üvegfedél alatt a Csarnokban. Meg is jött reá a válasz, aláírva a Csarnok igazgatósága minden tagja által. Újra érintkezett Debrecen és Genf, mint Méliusz Péter, Szegedi Kiss István és Béza Tódor korában. Kiemeljük e nagy érdekű válaszból a következő sorokat: "Legyen hazátok, mely sokáig volt vértanúk földje, a mennyei erő által őszinte hit, igaz vallásosság, új élet, szent erkölcsiség, szeretetművek és igaz szabadság hazájává... és isteni fuvallat által hatalmas eszközzé Kelet újjászületésére."
A debreceni szózatot az új Csarnokban olvasták fel (1871. november 5.) több mint kétezer hallgató jelenlétében, ahol az nagy lelkesedést keltett. Mindez a Révész Imre által írt "Kálvin élete" mnnkájának kifolyása és hatása, megannyi mozzanatai. (Lásd a részleteket bővebben "Kálvin János az újkori szabadság egyik megalapítója" című emlékbeszédnek – melyet Merle D'Aubigné tartott – magyar fordításában, ti. annak előszavában; megjelent e mű Debrecenben 1878-ban).
Csak századokban egyszer születik oly sokoldalú lelkész, tudós, író és szónok, kiben a kálvinizmus szirtereje nagyobb szabásban ölt testet. Ilyen volt a XVII. században Geleji Katona István, a XVIII.-ban Bod Péter, a XIX.-ben Révész Imre. Nem sorolható itt fel minden érdeme és alkotása, elég legyen még csak egy párat kiemelni, melyben a nagy bölcsész, Kant prófétai szava valósult meg "nem a gondolat isteni az emberben, hanem a szív, a kötelesség, a tett". Megdobbant Révész Imre szíve, és a kívülről mozgatott közvéleménnyel szemben megszólalt lelkipásztori kötelességérzete újólag, mikor a református hit megvédésére tenni és merni kellett. Érezte, hogy a reformációnak is kell lenni oly mozdíthatatlan alapjának, melyet ledönteni engedni nem szabad, különben az épület széthull; ő nemcsak az egyház jogát, hanem az egy-
355
ház hitelvét is védte. Azon nagy elvi tusában, mely 1870-ben és 71-ben jól szervezve indult meg hazánkban "Magyarországi Protestáns Egylet" cím alatt a hit minden tana ellen – az ő "Figyelmezője" indította meg igazán nagy bátorsággal a harcot, és tábor gyűlt mellé, és azon egylet tíz év múlva megszűnt létezni. Aki azon évtizedet végigélte, és az akkori sajtót figyelemmel kísérte, az, vagy annak felkutatója tudja csak azon irodalmi harc keménységét, keservességét, sokszor gúnyosságát és a hősies bátorságot méltatni. R. I. volt a vezérirányító, a megrendülteket erősítő.
Révész Imre történelmi látcsövével jól tudta a múltból, hogy az érintkezésben mily teremtő erő rejlik! Wittenberg, Genf, Utrecht és London megannyi pontokkal való személyes érintkezés nélkül nem fejlődött volna ki, s talán létre is alig jött volna a magyar reformáció. Innen van, hogy mikor a romanizmus újabb szervezkedése után az angol és amerikai hitrokonok között feltámadt az eszme, hogy egymással érintkezésbe hozzák és szövetséggé tömörítsék a világon levő reformátusokat, kik a presbiteri elvek alapján állanak; mihelyt tudomást vett e mozgalomról Révész Imre, belátta az ügy jelentőségét, örömmel fogadta, el is készíté az első üdvözlő szózatot a Londonban tartandó első szervező bizottsághoz. E szózatot Debrecenhen 1875. július 8-án a főiskola termében egybegyűlt lelkészek, tanárok és presbiterek magukévá tették és aláírták. E szöveget Révész Imre a vele baráti lábon álló francia tudós, Sayous Ede útján elküldte Decoppet Lajos párizsi református lelkészhez, aki a francia református egyház részéről volt jelen a londoni gyűlésen. Maga dr. Blaikie edinburghi hittanár, a presibteri szövetség egyik tervezője olvasta fel a magyarhoni üdvözletet egész terjedelmében 1873. július 23-án; nagy lelkesedéssel fogadták a távoli debreceniek csatlakozását; ez üdvözlet azonnal megjelent a "Daily Review" angol napilapban angolul; magyarul pedig a debreceni "Evangyéliomi Protestáns Lap" 1875. évi 23. számában. Itt veszi kezdetét a ma már konventünk által is ápolt "Egyetemes Presbiteri Szövetség"-gel (Alliance) való összeköttetésünk gyökérszála. Nem szakadni el külföldi hitroko-
356
nainktól, tekintve a múltat, – e gondolat fontosságát is ő látta be először az új korban.
A presbiteri szövetség Blaikie által szerkesztett havi közlönye ("The Catholic Presbyterian") értesülvén Révész Imre haláláról, az 1881. évi december havi füzetében terjedelmes cikket közölt angolul alulírottnak tollából Révész Imréről e cím alatt: "Az egyházszabadság bajnoka" ("Champion of Church liberty in Hungary") a 418–427. lapokon. Eként a presbiteri rendszert követő reformátusok között széles körben ismertté lőn az ő neve és hazai egyházunk újkori küzdelme.
A német tudósokkal való érintkezésének egyik jelentős hatása és vívmánya az, hogy a más nemzetek és különösen a magyar reformátusok nagy embereiről fukar és hallgatag német tudományos teológiai sajtó egyik legterjedelmesebb, s mondhatni a világ tudósainak szóló nagy irodalmi vállalkozása, az úgynevezett Herzog–Hauck-féle teológiai Realencyklopädie első kiadásában egyetlen magyar dolgozótársnak ő hívatott fel, s belé meg is írta németül "Dévai és a magyar református egyház megalapítása" nagy cikket. Megnyílt tehát az út általa a német sajtóban református íróink előtt, így az ő kezdeményezésének köszönhető, hogy az ő hatása nyomán ama nagy vállalkozás harmadik kiadásában (XXI kötet, megjelent 1909-re) a négyszáz író közt magyar reformátusok is szerepelnek s benne a magyar alakok: Bod Péter, Ember Pál, Méliusz Péter, Szegedi Kiss István stb. – és Révész Imre Dévaija (fia által átnézve), sőt magának Révész Imrének életrajza is napvilágot látott; sőt miután e nagy Realencyklopädie New Yorkban angol fordításban is megjelent, az angol hitrokonok ismeretkörébe is eljutott a magyar református egyház hírnevesebb képviselőinek életrajza.
II. A Révész Imre Emlékalap keletkezése
Nem csoda, hogy midőn a derék férfiú lehunyta szemét, a hazai műveltség minden igaz barátja megérezte a rendkívüli veszteséget. A megdöbbenés adta Révész Bálint püspök ajakára, midőn az egyházkerületi közgyűlésnek bejelenté Révész Imre
357
halálát, hogy "a magyar protestáns tudományosság messzeragyogó szövétneke elaludt." A közgyűlés végzése szerint "ő nemcsak az egyházé, egyházkerületé, hanem az egész hazai protestantizmusé volt," tehát megkeresni rendelte az összes egyházkerületeket, az evangélikusokéit is, hogy együttes közreműködéssel ércnél és márványnál maradandóbb szellemi emléket kell Révész Imrének emelni önkéntes és egyszer s mindenkorra történő közadakozásból, azaz egy Révész Imre Emlékalapot alkotni, a magyar protestáns egyháztörténeti irodalom segélyezésére és fejesztésére (tiszántúli egyházkerületi jegyzőkönyv, 5. és 60. szám, 1881. év). Sírjára a debreceni egyház méltó emléket állított; arcképét a főiskola lefestette; emlékére az egyházkerület gyászünnepélyt rendezett 1881. aug. 2-án, melyen Révész Imre egyik legbuzgóbb, volt tanitványa, Szabó János esperes tartotta a tartalmas beszédet, amely az első legalaposabb és részletesebb élet- és működési rajz, 2000 példányban jelent meg s az elárusításból bevett jövedelem képezte első forrását az Emlékalapnak. A hivatalos közegek útján lassan és csendesen folyt az adakozás. De új események és erők nyomultak előtérbe, úgymint az első alkotmányozó országos zsinat, továbbá a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság alakulását megelőző nagy elvi tusák; úgyhogy csak több év múlva, 1890-ben küldte ki az egyházkerületi közgyűlés a kilenc tagú bizottságot véleményadásra az Emlékalap felől. Ismét más felé fordult a köztevékenység: a második országos zsinat, az ország ezeréves fennállásának ünnepe stb. – s megint kilenc évig aludt az ügy. A XIX. század végén egyéni kezdeményével alulírott tette meg az egyházkerületi közgyűlésen indítványát: "tizennyolc éve már, hogy elhalt Révész Imre, az Emlékalap tőkéje 5000 forintra nőtt. Itt az ideje az értékesítésnek" – és részletesen felsorolta a teendők egymásutánját. Megmozdult az egyházkerületi közgyűlés (258–1899. szám) és a tervszerű továbbintézkedéssel a kerületi elnökséget bízta meg, hogy elhunyt nagyunk fiával, Révész Kálmánnal lépjen érintkezésbe, s a munkák sorozata, tartalma s a tulajdonjog viszonya felől a jövő közgyűlés elé adjon véleményt.
358
Az agg Kiss Áron püspök végrehajtotta a megbízatást, s az egyházkerületi elnökség és két bizottsági tag, Révész Kálmánnak személyes jelenlétével. 1900 március 13-án elkészíté a Révész Imre Emlékalap-bizottság szabályzatát 9 cikkben, melyet a többi egyházkerülethez terjesztett hozzájárulás végett; a válasz megnyeréséig megint több idő telt el, pedig tulajdonképpen semmi ellenészrevételt a többi kerületek nem tettek, tehát belenyugodtak. A második lendítést aztán a szinte erős kálvinista Erőss Lajos hittanár és egyházkerületi tanácsbíró tette meg 1903-ban, erősen sürgetvén, hogy végre-valahára léptessük életbe a szabályzatot. Csakugyan az egyházkerületi közgyűlés azon évi 222. számú végzésében intéző és kezelő szervül megalakította a "Révész Imre Emlékalap Bizottságot," melynek tagjai az elnökségen kívül két egyházi és két világi egyén; továbbá az egyházkerületi főjegyző, a teológiai akadémiáról az egyháztörténet szaktanára, kikhez a főiskolai könyvtárnok-tanár járul, és így áll a bizottság kilenc tagból. A tagokat azonnal meg is választotta, és a szabályzatot véglegesen megerősítette 1905. évi 45. számú végzésével (1) utasítván a bizottságot működése megkezdésére.
(1) A "Révész Imre Emlékalap" ügyében megerősített Szabályzat.
1. §. A "Révész Imre emlékalap" célja a tiszántúli egyházkerület 1881. tavaszi közgyűlésének 60. számú határozata szerint a magyar prot. egyháztörténeti irodalom segélyezése és továbbfejlesztése, éspedig elsősorban: Révész Imre emlékének ápolása, műveinek kiadása és terjesztése által.
2. §. Evégből az alap, kamatainak hozzácsatolása által, 12.000 koronáig tőkésíttetik.
3. §. A 12.000 koronával állandósított alaptőke kamat-jövedelmének felhasználásával:
a) Révész Imre maradandó becsű egyháztörténeti és egyházjogi művei,
b) irodalmi és történeti értékű levelezése,
c) majdan megírandó nagyszabású életrajza adatik ki.4. §. Révész Imre összes, eddig (1899 dec. 31.) nyomtatásban megjelent műveinek tulajdonjoga – egyházi beszédeinek kivételével – a Révész Imre emlékalap tulajdonába megy át, amiért Révész Imre jogutódát, Révész Kálmánt, illetőleg ez utóbbi törvényes örökösét, az alap által 1931. évi december 31-ig kiadandó munkák tiszta jövedelméből a felerész (50%) illeti meg.
Révész Imre kiadatlan műveinek és levelezéseinek a tulajdonjogát a R. I. alap szabályszerű megegyezés útján szerezheti meg.
5. §. A tiszta jövedelem másik felerésze az alap kamatjövedelméhez csatoltatik, s ezzel együtt újabb művek kiadására szolgál.
6. §. A kiadandó munkák sorrendjének megállapításáról, a kiadványok kezeléséről és terjesztéséről egy bizottság intézkedik, melynek tagjai: az egyházkerület püspöke, gondnoka, egyházi főjegyzője, a debreceni teol. akadémia történeti szaktanára és a főiskolai főkönyvtárnok, továbbá az egyházkerületi közgyűlés által választott 2 egyházi és két világi tag.
7. §. A bizottságnak jogában áll a kiadandó művek bizonyos számú példányait, melynek száma azonban az összes példányok számának 30%-át túl nem haladhatja, belátásához s a mutatkozó szükséghez képest, díj nélkül ajándékképpen, különösen a hazai ref. felsőbb tanuló ifjúság között jutalomkönyvként kiosztani s terjeszteni.
8. §. A bizottság működéséről évenként a tavaszi kerületi közgyűléshez jelentést és számadást terjeszt be.
9. §. A kiadványok tiszta jövedelmének összegét a bizottság javaslatára az egyházkerületi közgyűlés végérvényesen állapítja meg. A tiszta jövedelem megállapításánál az ajándékban terjesztett példányok értéke számításba nem jöhet.
359
A bizottság első lépése volt, hogy Révész Imre összes kéziratban maradt irodalmi hagyatékát a kiadás minden jogával együtt a kizárólagos örököstől, Révész Kálmántól 3000 koronáért megvette; a szerződést vele megkötötte; kivételt képeznek Révész Imre ágendái és imádságai, melyeket Révész Kálmán magánál tarthat élte fogytáig. Az irodalmi hagyaték átvétele megtörtént 1906. február 3-án, és elhelyezést nyert az egyházkerületi levéltárban. Az átvételi árat az 1903-tól 1907-ig járó kamatok fedezték: tehát csak az 1908. évtől kezdve volt tehető a tovább mehetés.
Mihelyt elfoglalta püspöki székét, ft. Erőss Lajos úr elnök társával, méltóságos gróf Degenfeld József főgondnok úrral azonnal egybehívta 1908. november 26-ára az Emlékalap Bizottságot, mely azon határozatot hozta, hogy Révész Imre munkáinak kiadása az általa írt "Kálvín János Életé"-vel kezdessék meg, tekintettel a nagy reformátor születésének négyszázados évfordulójára, s annak sajtó alá rendezésével alulírott tanárt bízta meg. Kálvin halála háromszázados évfordulóján Révész Imre klasszikus művével, a születés négy-
360
százados ünnepélyén szintén az ő művével kíván részt vonni irodalmilag egyházkerületünk a közös nagy napokon a "Kálvin évében," hogy az erős kálvinista magyar tudós újra hallassa szavát azon művében, mely ma is megáll, s melynek lényegét nem döntötték meg az azóta való kutatások, sőt igazolták és csakis egyes részleteit tették világosabbá.
Igazoljuk ezt Genf és Kálvin történetének legszomorúbb pontjával, melyre nézve R. I. a részvét, megindulás, fájdalom és szégyen kifejezésekkel él; és az eljárást a humanizmussal és valódi keresztyénséggel nem egyezőnek vallja, az esetet kivételesnek tekinti, és sajnálkozik, hogy Kálvin nagy lelkével nem tudott felülemelkedni korának színvonalán. (Lásd a XXXVII. szakaszt.) Hasonló ítélkezéssel találkozunk ma, R. I. műve után 44 évvel, és efelől tettek is szólanak. Közeledvén Kálvin emlékének négyszázados megünneplése: az utódokban a hazafiúi és vallásos kötelesség a méltánylat keretében feltámadt. Weiss Nathanáel, a francia protestáns történelmi társulat ülésén, (1902. máj. 26.) mint e társulat titkára nyilvánítá, hogy valamint a protestáns történetírók elsők voltak, kik irodalmilag Servét rehabilitálásán dolgoztak: úgy elsők lehetnek a fájdalom érzetének láthatóvá tételében. A terv munkába vétetett Genfben, és sajtó utján Doumergue montaubani hittanár Choisy E.-hez, a reformáció történelmi múzeumának titkárához intézett levelében 1902. szept. 25-én fejté ki az alapgondolatot, hogy az emlék úgy nyilatkozzék Servétért, hogy az ne Kálvin ellen legyen, s abban a tárgy inkább a türelmetlenség hátsó gondolat nélkül legyen a sajnálattal kapcsolatban; és Kálvin tisztelői vegyenek abban részt, elválasztandók gyermeki és kegyes kezekkel szeretett mesterük nagy művétól az ő emberi gyengeségét stb. A genfi múzeum, a genfi lelkészek társasága; a francia hittestvérek megállapodtak a felírás szövegében is a Doumergue javaslata szerint.
A vörös márványból készült emlékoszlop, melyre aláírások útján 5800 frank már előlegesen össze volt gyűjtve, Servét halála háromszázötvenedík évfordulóján, az 1903. óv november 1-jén (okt. 27. helyett) megható részvét-ünnepéllyel lepleztetett le, s adatott át azon városrész hatóságának, mely-
361
ben a Champel-tér esik. Az első beszédet Choisy lelkész tartotta, vázolván Servét szomorú történetét; a második beszédben Chantre tanár fejtegette a türelem eszméjét, melyet e kőoszlop jelképez; a harmadikban Doumergue igazolta a felírást. A felírás rajta a következő: "Nagy reformátorunknak, Kálvinnak hálás és tisztelő fiai, de akik elítélnek egy oly tévedést, mely az ő századáé volt, s egyszersmind szigorúan ragaszkodók az evangélium, a reformáció igazi elvei szerint való lelkiismereti szabadsághoz, – emelték ez engesztelő emléket 1903. október 27-én. Servét Mihály meghalt a máglyán a Champel-téren 1553. október 27-én." (A francia protestentizmus történelmi társulata "Bulletin" című folyóirat 1903. év 284. lap.) Az igazi engesztelés azon fájdalomban van – Weiss szerint –, melyet mindannyiszor érzünk, mikor e máglyára gondolunk, mely árnyékot vet három század óta a reformáció által tett nagy szolgálatokra is.
Az is igaz, hogy Németországban sokan, pl. Villaret lelkész nem helyeslék az emlékállítást, mert nem egészen Kálvin a felelős; az angol sajtóban is ("Quarterly Register 1903. nov. szám) kifejezik, hogy ez "önmegalázás" tényében közülük sok kálvinista nem ért egyet, kik pedig szinte sajnálják a XX. századi szempontból Servét eíitéltetését, ámde szerintük a XVI. században nehéz lett volna másként tenni, és nem tartják részükről szükségesnek zsákba öltözni és hamuba ülni egy oly esetért, mely a reformáció gyermekkorában történt, és mellyel Kálvin összeköttetésben volt, de nem főszerzőként. Ám a genfi protestáns hazafiak és a franciaországi hittestvérek szükségesnek ítélték saját hazájukért és nemzetükért a francia reformáció és francia Kálvín emlékét megvédeni, s egyszersmind az általános sajnálat kifejezésének látható és maradandó, őszinte és nyílt kifejezést adni az emlékkő által.
A római katolikusok meg voltak lepve a Servet-emlék által; de Kálvin és a reformáció titkos ellenei, különösen a Franciaországban és Svájcban szövetkezett szabadgondolkodók csoportjai nem tartották elégnek az emléket; s tekintettel a készülő reformációi ünnep alkotandó szobraira,
362
a sajtó terén röpiratok, cikkek és felolvasások útján Kálvin és műve ellen szélsőségig menő támadásokat intéztek. Olyanok is felemelték szavukat, kik egy sort sem olvastak sem Kálvintól, sem Servettől; 1907. és 1908-ban több mint 18 irodalmi mű hirdeti mellette és ellene az állásfoglalást. A szabadgondolkodók, kik közé szocialisták, materialisták, ateisták és vallásellenes elemek vegyesen csatlakoztak, Servet-bizottságot alkottak, és a kálvini reformáció ellensúlyozására Servetnek szobrait kifaragtatták, s az első szobrot felállították Vienne-ben; a másikat Párizsban 1908. július 1-jén, és merészen felléptek még előbb, hogy a harmadik szobor Genf közterén álljon. Egy rajongó szabadgondolkodó nő el is készíttette a szobrot, s a Servet-bizottság, mintán Genfben és Svájcban elvtársakra talált, hangzatos kérvényt intézett a genfi tanácshoz, engedje meg ott Servet bronzszobrának felállítását.
A genfi tanács 1908. május 15-én adta meg a kérvényre a maga válaszát s határozatát a következőleg: "A közterek oly nagy emberek emlékeinek vannak fenntartva, akik nagy szolgálatot tettek hazánknak; Servetnek, a spanyol tudósnak Genf szükségképpen nem tartozik megörökítéssel, mikor ő éppen nem játszott oly szerepet, mint sok más tudósunk; emléke már megvan a Champel téren, és ez emlék kifejezi a jelenkornak érzelmét; helyet nem adhat neki, mert nálánál a hazának nagyobb és hasznosabb szerepet vitt számos nagy embereinek sincs mindnek szobruk. A tanács őseinek emlékét, ha a mai utódok nem is úgy gondolkodnak, nem alázhatja meg, mert azok is hazájuk üdvéért cselekedtek." (Lásd e tanácsvégzést egészben a "Journal De Genève" 1908. május 17-ei számában.) A józan közvélemény Genfben bántónak találta Kálvin és a reformáció ellen a tüntető követelést, és gyűlölet megörökítőjének; a keresztyén eszme tovább fog tartani, mint a keresztyénellenes bronzszobrok. A Genfbe tervelt harmadik szobor Annemasse-ban talált helyet.
Higgadt keresztyén tudósok méltatták nyilvános felolvasásaikban Genfnek és Kálvinnak alkotásait. Pl. Seippel a genfi egyetem aulájában nagy felolvasást tartott 1908. no-
363
vember 12-én: "Genf és a politikai szabadság eredeté"-ről, célzással a reformátorok falánál emelendő reformációi emlékre és szoborsorozatára. Mondá többek közt: "Ma hiába adunk leckét a türelemről XVI. századi őseinknek; a műveletlenség és tanulatlanság jele a jelenkor érzelmeit és eszméit a múltba áthelyezni... Ha Kálvin szelídebb természetű lett volna, legalábbis Castellio-féle, nem csinálhatta volna meg alkotásait, és a történelem folyama megváltozott volna, és mi sem lennénk azok, kik ma vagyunk... Mindamellett is a reformáció vetette a világba, Kálvin következetlensége mellett is, a lelkiismereti szabadság magvait, mert a reformáció az abszolút hatalmat megsemmisítvén a vallás országában megsemmisítette azt a politikaiban is, – erre a kálvinizmus lényegesen befolyt, az első reformátorok még ezt előre nem látták, mert még a múlt hatása alatt állottak és nevekedtek. Innen van a következetlenség és ellenmondás. Kálvin műve lényegesen a morális nevelés volt, hogy ezzel formáljon erős egyéniségeket, és ezek készítsék elő a jövőt; a nevelés lassú és előhaladó volt". (Journal De G. 1908. november 13.)
Weiss titkár még előbb ugyancsak az aulában 1908. március 20-án tartott előadásában Kálvinról és Servetről, két újabb támadást vert vissza Genf és reformátora ellen, mondván többek közt: "Kálvin elméleti tévedése a lelkiismereti szabadság terén nem felejtetheti el az ő jellemének és művének nagy alkotásait". ("La Semain Religieuse" 1908. év 13. szám.)
Íme, a mai józan közvélemény szépen igazolja R. I. felfogását, az ő "Kálvin élete" nem évült el, s méltán jelenik meg harmadik kiadásában, s olvasásakor sok kegyes olvasónak fognak megnedvesedni szemei és magasra emelkedni lelkei.
Kálvin életével indul meg tehát R. I. munkáinak kiadása, és ez képezi azok első kötetét. Ez első kötetet fogja követni Isten segélyével és az utódok kötelességérzetével a többi kötet, amint a szabályzat rendeli. Legyen áldás e vállalkozáson, szolgáljon erősítésül egyházunk és református híveinek
364
építésére, egyszersmind ércnél és márványnáál maradandóbb emlékéül a mindvégig hű puritán lelkipásztornak és tudósnak.
Debrecenben, 1909. február 24.
Balogh Ferenc
a sajtó alá rendezéssel megbízott.