I.

Kálvin születése. Szülei. Neveltetése. Tanulói pályája szülőföldén s a Mommor család körében. Lelkészi állása.

1509-1523.

Kálvin, vagyis eredeti családi nevén Cauvin vagy Caulvin János, a legnagyobb francia reformátor, született Franciaországban, Pikárdiának Noyon nevű városában, az 1509. év július hava tizedik napján. Atyja Cauvin Gerard, alapos műveltségű, komoly, szigorú jellemű s köztiszteletben álló férfiú volt. Polgári állására nézve a noyoni székesegyház káptalanánál apostoli jegyző, a püspökség titkára s az egyházi törvényszék ügyvéde vala. Oly hivatalok, melyeknek sem. jövedelmük, sem méltóságuk nem volt oly nagy, mint most nevük után gondolná az ember. Gerard neje, Kálvinunk édes anyja Lefranc Johanna, kitűnő szépségű, kegyes, s a külső vallásos szokásokat szolgai hűséggel teljesítő francia nő volt, ki gyermekeit s ezek közt Jánost is, gyakorta még a szórakozás végett szabadba menetel alkalmával is tanítgatta imádkozni.

Kálvinnak három fi- és két nőtestvére volt; úgymint Károly, ki lelkész volt Noyonban, s az eretnekség gyanújában halt meg, minthogy az utolsó kenetet felvenni vonakodott; Antal szintén lelkész volt, de

14

későbben protestánssá lett s Kálvinhoz ment Genfbe; egy fia meghalt kiskorában, Mária szintén követte Kálvint Genfbe, s egy másik nő, ki úgy látszik, hogy Noyonban, s a római katolikus hit mellett mindvégig megmaradt.

A hivatalos viszony, amelyben Kálvin atyja a noyoni főegyházi hatóságokkal állott, s az édes anyának túlbuzgó vallásos jelleme lehetett legközelebbi oka annak, hogy fiukat, Jánost, a különben is tekintélyes s világ szerint is fényes egyházi pályára szánták. E célból a Capettekről nevezett noyoni iskolába lépett a gyermek, s rendkívüli észtehetsége, gyors felfogási képessége, s elméjének találékonysága csakhamar kitüntették őt. Azonban a gondos atya nem csupán alapos oktatást, hanem műveltebb nevelést s világi ügyességet is akarván adni fiának, a szomszéd vidék egyik kitűnö úri családjának, a Mommor családnak körébe kérte felvétetni őt, hogy ott az ügyes házitanítótól a család gyermekeivel együtt nyerjen oktatást, s ismerje meg a magasabb családi körök műveltebb szokásait. Kálvin azon időre, melyet a Mommor család körében töltött, későbben is édesdeden s tisztelettel emlékezik. Ezen kegyeletes visszaemlékezés egyik jele első irodalmi művének ajánló szózata, melyet a Mommor családbeli egyik tanuló társához, már ekkor kitűnő állású egyházi férfiúhoz intézett volt.

Kálvin azonban, az említett úri család körében, atyjának saját költségén nyert oktatást s nevelést, ami a kevés jövedelmü s népes családú atyára nézve nem csekély teher volt. Ez indította az atyát arra, hogy 12 éves tanuló fia számára egy csekély lelkészi

15

állomásnak, a la gésine-i káplánságnak jövedelmét a püspökség útján kieszközölje, – amit meg is nyert. Kálvin tehát már 12 éves korában az egyházi rendbe lépett, vagyis léptettetett, amennyiben egyházi jövedelmet húzott, s a felavatás előleges de még nem véglegesen kötelező fokozatát, a tonzúrát. 1521. májusban csakugyan megnyerte.

Az ilyen visszaélés ellenkezett ugyan az egyházi törvényekkel, s többrendbeli zsinati határozmányokkal, mégis gyakori eset volt erre azon időben. A XVI. század elején volt Franciaországban egy tizenhat, Portugáliában egy nyolc éves bíboros. Medici János, ki a reformáció korában mint X. Leo pápa szerepelt, hét éves korában nyerte meg a tonzúrát, s tizenhárom éves korában már bíboros volt.

Azt említeni sem kell, hogy a gyermek Kálvin semmi egyházi szolgálatot sem teljesített, hanem tanult, mégpedig folyvást nagy buzgalommal s kitűnő sikerrel.

II.

Párizsi tanulói pálya. Cordier Mathurin. Újabb lelkészi állomások.

1523-1529.

A Mommor család házi nevelője bevégezte a maga pályáját; tanítványai már kitanulták őt, s Párizsba küldettek a szülék által, hogy tovább képeztessenek. Kálvin atyja ezt annyival inkább tette, mert a döghalál kiütvén Noyonban, féltette jeles fiát, mint szeretetének s gondjainak legfőbb tárgyát. Kinyerte tehát a noyoni káptalantól az engedelmet, hogy az

16

ifjú kvázi-lelkész a döghalál ideje alatt oda vonuljon, hova legjobbnak látja. Ez történt 1523 augusztus hóban.

Kálvin Párizsban atyai nagybátyjánál, Cauvin Richard lakatosmesternél volt szálláson; tanulás végett pedig a De la Marche nevű gimnáziumba lépett. Ez intézet főtanára a derék Cordier Mathurin vala. Kitűnő tudós, de emellett alapos, szelíd és sikeres tanító. Kálvin mindvégig a legnagyobb hálával s kegyelettel viseltetett e jeles tanférfiú iránt, ki megmutatta azt, mit mai napig is sokan nem tudnak, hogy ti. nagy tudományosság mellett is lehet az ember gyermekeknek sikeres tanítója. A sors későbben összehozta a jeles tanítványt és a tanítót. A protestánsok elleni üldözés Párizsban iszonyúan kiütvén, Cordier helvét földre, az ő egykori tanítványának védelme alá vonult s működött épen Genfben is Kálvinnal együtt, mint kitűnő jeles tanár. Kálvin a thessalonikabeliekhez írott első levélről szóló magyarázatait (1555) Cordiernek ajánlja, s így szól hozzá: "Méltó, hogy munkáim gyümölcsében neked is részed legyen; mert a te vezérleted után juthattam a tudományosság azon pontjára, hogy az Isten anyaszentegyházának valami részben hasznára lehetek. Midőn gyermekkoromban a latin nyelvnek csak elemeit ismertem még, s atyám Párizsba küldött, az isteni gondviselésnek köszönöm, hogy kevés ideig bár, te voltál tanítóm, ki a tanulás igazi módját akként megismertetted velem, hogy azután jobban haladhattam ... s minden későbbi előhaladásaimat is úgy tekintem, mint amelyeket neked köszönhetek. Bizonyságot akartam azért tenni a maradék [az utókor] előtt is arról, hogy ha műveimnek valami hasznát veendi, úgy tekintse azt, mint ami egy rész-

17

ben tetőled származott." A derék tanító néhány héttel élte túl nagy tanítványát, s Genfben halt meg, tisztes késő vénségben.

A jeles Cordier keze alól egy másik párizsi középtanodába, az úgynevezett Montaigu kollégiumba lepett Kálvin. Itt egy spanyol volt tanítója, kinek nevet nem tudjuk. Ettől remekirodalmi ismereteket s latin irálybeli tökélyt ugyan nem, hanem szabatos gondolkodást, éles ítéletet, annyival nagyobb mértékben s kitűnő sikerrel tanult. Miként előbb a nyelvtanban, úgy most a dialektikában, mértanban és skolasztikus filozófiában minden társait túlszárnyalta. Jellemére nézve már ekkor magába vonult, komoly és szigorú volt. Tanult szüntelen, játékba nem vegyült s könnyelmű társainak kemény cenzora volt. "Sovány gyenge testéből már ekkor érett, erős elme tűnt ki, mely a feleletben gyors s a megtámadásban merész vala. Nagyon keveset evett, talán hogy egészségét kímélje, mert igen gyakori főfájás háborgatta, vagy talán, hogy többet írhasson, tanulhasson, emlékező tehetségét erősbíthesse. Keveset beszélt, s ha szólott, az mindenkor komoly és döntő vala. Társalgást nem keresett, folyvást visszavonulva élt." – Így jellemzi őt, mint tanulót, egyik ellensége.

Megmozdult-e már e korban Kálvin elméjében a reformáció szikrája? E kérdésre inkább nemmel, mint igennel felelhetünk. A nagy eszme megérintett ugyan már, sőt átjárt és újjászült több francia lelkeket. Felgyúltak a máglyák és a hóhérpallos megvillant már éppen Párizsban is, midőn Kálvin ott tanult. Ő látta mindezt; de hogy lelke már most kezdett volna azon pálya felé fordulni, melyre az Isten igéje

18

és tűzhalmok vetettek világot: annak még e ponton semmi jele nincs; – sőt a következő tények ellenkezőt mutatnak.

A noyoni káptalan több ízben kifejezte azon kívánatát, hogy az ifjú lelkész, ti. Kálvin, térjen vissza hazájába s foglalja el már állomását. Úgy látszik, hogy ekkor egy leendő papra nézve a tüzetes teológiai készültség nem is volt szükséges, hanem csupán a külső felavatás. Kálvin atyja azonban nemcsak hogy ama kívánatra nem hallgatott, hanem fia számára egy új lelkészi állomásnak, a St. Martheville-inek jövedelmét szerzette meg, amit az egy 1527. szept. 25-én tartott rövid tudós vitatkozás után forma szerint meg is nyert és élvezett, noha hívei között soha meg nem fordult. Így állottak akkor a viszonyok. Két év múlva egy másik lelkészi állomásnak, a Pont l'Evêque-inek jövedelmét nyerte el Kálvin, s e helyen már, mely családjának bölcsője vala, s hol nagyatyja is élt és elhunyt, egynéhányszor predikált is – éspedig, mint előttem bizonyosnak látszik, egészen római katolikus szellemben. Ez az adatok teljes egybevetéséből s különösen abból világos, mert ezen korra is határozottan vonatkozik Kálvin eme saját nyilatkozata: "Én a pápaság babonáihoz nagy makacssággal ragaszkodtam, s nem könnyü volt, ezen mélységes fertőből kiszabadulnom." Későbben, midőn már mint nagyhatásu reformátor működött, Pont l'Evêque-i rokonai iránta való gyűlöletből ősi családi nevüket elvetették.

Kálvinnak egy 1528-ból fennmaradt s egyik barátjához intézett levele mutatja, hogy ő ez évben megfordult Noyonban, veszélyesen beteg édesatyjának

19

látogatása végett, de aki, úgy látszik, nem ekkor, hanem későbben halt meg; Béza legalább azt mondja, hogy atyja halálának híre már Bourges-ben találta őt. Édesanyja még korábban elhunyt, az 1531. év május hó 26-án.

III.

Jogtudományi pálya. A reformációval való megismerkedés.

1529-1531.

Nyugodtan folytatá Kálvin a maga tanulmányait Párizsban, midőn egyszer csak vette atyjának parancsát, hogy azokat hagyja félben. "Atyám engem – így szól maga – még gyenge gyermek koromban a teológiára szánt. Midőn azonban látta, hogy a törvénytudomány a maga művelőit széltire kincsekkel gazdagítja; ennek reményében szándékát hirtelen megváltoztatta. Így történt, hogy én a bölcsészet tanulását félben hagyva a törvénytanulás pályájára léptem, amelyen, hogy atyám akaratának engedelmeskedjem, hű szorgalommal előhaladni igyekeztem, de az Isten az ő gondviselésének titka szerint pályámnak végül más irányt adott."

A törvénytudomány tanulása végett az orleans-i egyetembe lépett, hol Etoile Péter nagyhírű tudós tanár működött. "Tevékeny elme, erős emlékező tehetség, ügyesség és gyorsaság a tanárok élőszóval való előadásainak felfogásában, kitűnő, folyékony és ékes nyelvezet az előadások írásba foglalásában" tüntették ki itt is Kálvin rendkívüli észtehetségét és szorgalmát – mint egyik ellensége írja. Igen mérték-

20

letesen élt; éjfélig rendesen fenn volt és szorgalmatosan tanult; minden reggel, midőn felébredt, a másnap tanultakat ismétlé elméjében. Ily életmód s ily nagy szorgalom mellett szerezhette meg azon rendkívüli tudományosságot, amellyel bírt; de ez volt oka egészsége megromlásának s különösen gyomra gyengeségének s végre korai halálának is – mint Béza megjegyzi. Az orleans-i tanárok csakhamar fölismerték és méltányolták Kálvin rendkívüli tehetségét s a 20 éves ifjút inkább tanárnak, mint tanítványnak tartották, s ő mint tanári helyettes valóban működött is több ízben; az egyetemről való eljövetelekor pedig önként és minden díj nélkül tudori címmel kínálták meg, amit azonban ő soha sem használt, sőt el sem fogadott. Rendkívüli tudományos képzettségének egyik főbizonysága ez időben az is, miszerint a VIII. Henrik angol király ismeretes házassági ügyében, hogy ti. érvényes-e a királynak az ő testvére özvegyével, Aragóniai Katalinnal kötött házassága, – több európai tudósok között véleményadásra őt is felszólították.

Ez időben fordult Kálvin figyelme tüzetesebben a teológia s különösen a Szentírás felé. Erre őt mind általában a reformátori eszméknek már Franciaországban nagy elterjedtsége, mind különösen egyik rokona s honfia, a Szentírásnak jeles francia fordítója, a derék Olivetan Róbert indította. Midőn pedig Orleans-ból körülbelül egy évi pálya után a bourges-i egyetembe lépett, hogy ott a világhírű jogtanárt, Alciati Andrást hallgassa, itt a német származású Wolmarral, ki a hellén irodalmat tanította vala, közelebbi ismeretségbe jutott, s tőle nemcsak a hellén irodalomban, de

21

az evangéliumok s Pál leveleinek magyarázata folytán a reformáció alapeszméiben is bővebb oktatást nyert. Wolmarról Kálvin, midőn későbben a korinthusiakhoz írott második levélről szóló magyarázatait neki ajánlja, kegyelettel s hálával emlékezik. Wolmarnál ismerkedett meg egy szellemdús ügyes és finom ízlésű ifjúval, Béza Tódorral is, kit az isteni gondviselés későbben mint hű barátot és bajtársat rendelt melléje.

Nem lehetetlen, hogy már Orleans-ban kezdett Kálvin megösmerkedni a reformációval, mert miként másutt, úgy Franciaországban is a főbb városokat s a főiskolai köröket érinté legelőször a mozgalom. Annyi bizonyos, hogy ő Bourges-ban már oly határozottan hajlott a reformáció felé, miszerint nem csak vallotta, hanem nyilván hirdette is annak főbb elveit, mind Bourges-ban, mind egy szomszéd faluban, Lignères-ben, hol a földesúr engedelme mellett s pártfogása alatt több ízben prédikált.

Bourges-ban vette Kálvin atyja halálának hírét, s családi ügyeinek elintézése végett hazájába utazott, s ez úttal szakad vége sajátlagos tanulói pályájának is.

Egyedül, függetlenül és szabadon állott tehát Kálvin, s többé semmi családi kegyelet és tekintély nem gátolta abban, hogy teljes határozottsággal fussa azon pályát, amelyre saját lelkének iránya vonzotta.

22

IV.

Kálvin Párizsban. Első irodalmi műve. Franciaországi állapotok. Prédikátori működése. Kopp Miklós egyetemi rektor beszéde. Menekülés Párizsból.

1531-1533.

Atyja halála után Noyonból Párizsba ment Kálvin. Úgy látszik, hogy ebben semmi egyéb célja nem volt, mint az, hogy a tudományos művelődés azon eszközeit, melyekkel a főváros kínálkozott, felhasználja, s hazájának legkitűnőbb tudósaival közelebbi személyes érintkezésbe jöjjön. Ezen időszakból még minden törekvése és saját közvetlen nyilatkozatai is azt mutatják, hogy ő kiválólag tudósi és irodalmi pályára készült.

Párizsi tartózkodásának első pár évéről alig tudunk többet, mint azt, amit bourges-i pályája óta igen kedves és bizalmas barátjához, Daniel Ferenchez intézett leveleiből meríthetünk. Ezekből látjuk, hogy Párizsban a tanulmányokat illetőleg különös gondja volt a hellén irodalomra, melyet Danesius tanártól hallgatott. Valami elvonult és rideg életet azonban mégsem élt. Barátaival való egybeköttetését fenntartotta, azokkal szívesen és kedélyesen társalgott s levelezett, megbízásaikat a fővárosban egész készséggel teljesítette; néha sétalovaglást is tett, majd szerény társas ebédet adott stb. Élt a tudománynak és a barátságnak.

Legelső irodalmi művének, Seneca De Clementia című munkája feletti magyarázatának ajánló szózata

23

1532. április 4-én kél Párizsban. E művet ő korlátolt anyagi helyzete mellett is saját költségén adta ki, s éppen ezért a párizsi és bourges-i egyetem több tanárát felszólította, hogy a művet tanítványaiknak tanszékből ajánlják; emellett említett kedves barátjához, Danielhez is számos példányt küldött eladás végett, hogy a nyomatási költség minél előbb megtérülhessen.

A 23 éves ifjú tudósnak e legelső műve is mutatja immár azon kitűnő írói tulajdonságokat, melyekkel később művei is folyvást tündöklenek. Szabatos, világos, erőteljes előadás, szintúgy mint magának a tárgynak tudós és a kor színvonalán álló felfogása és kezelése, s különösen a római és hellén irodalomban s főként Homérosz műveiben való alapos jártasság jellemzik e művet.

A korábbi történetírók rendszerint azt vélik, hogy Kálvinak a Kegyelmességről szóló ezen mű kiadásában azon célja volt, hogy I. Ferenc francia királyt, ki tudós műveket örömmel olvasgatott, de az ébredező reformáció hivei iránt valóban kegyetlen volt, türelemre és kegyelmességre indítsa. Az újabb történetírók ezen nézetet nem fogadják el. Igaz, hogy ama célnak magában a műben, annak előszavában s Kálvinnak a mű terjesztésére vonatkozó levelezéseiben semmi nyoma sincs; az is igaz, hogy ama kor s annak fejedelmei nem ismerték még az eretnekek iránti türelem és kegyelmesség eszméjét, hanem csupán a feltétlen meghódolást vagy a teljes megsemmisítést, – olyformán, mint most a politikában. Mindemellett is folyvást fennmarad elménkben azon kérdes, vajon miért választotta tehát Kálvin azon

24

időben Senecának éppen azon művét magyarázat és kiadás végett; s vajon, ha közvetlen adataink nincsenek is, – nem állhat-e fenn annak lehetősége, hogy Kálvin közvetve bár, de mégis célzott ezen mű által a reformációnak általa már ösmert és bensőleg szeretett mozgalmaira?

Közönségesen tudva van, begy I. Ferenc francia király közvetlen előde XII. Lajos, ki 1498-től 1515-ig uralkodott, s méltán a nép atyjának neveztetett, minemű határozott ellentétben állott a római székkel mind politikai, mind egyházi tekintetben. Ő eszközlötte egyik, II. Gyula római pápa ellenére 1511-ben a pisai egyházi gyűlést, melynek feladata lett volna az egyházat fejében és tagjaiban egyaránt reformálni; ő verette ama pénzt, melynek felirata egyenesen a szentszékre való célzással ez vala: "Perdam Babylonis nomen" – semmivé teszem Róma nevét! Ily fejedelem alatt, ki a tudományoknak is kitűnő barátja volt, igen természetes, hogy Franciaországban, a művelődés mezején is mutatkoztak a Rómával ellentétes, szabadabb mozgalmak. A nagytudományú Lefèvre d'Etaples Jakab, – Jakobus Faber Stapulensis – a párizsi egyetemnek egyik kitűnő tanára már a Luther fellépése előtt hirdette, hogy az egyháznak több tana és rendtartása is ellenkezik a Szentírással; a legendák és a középkor lelketlen teológiai kézikönyvei helyett, melyek semmiképpen ki nem elégíthetik a lelket, magához az Ige tiszta forrásához utasította hallgatóit; az egyedül hit által való idvezülést tanította; Pál leveleit magyarázta s magyarázatait már 1512-ben kiadta. E nagy ember lelkének hatása már nemcsak kitűnő tanítványokat

25

szült, mint Farel, Arnaud, Roussel, Briçonenet, hanem az egyetemi és tudósi körből áttörve szélesebb mezőn is kezdette erejét éreztetni. A királyi család köréből a művelt és szellemdús hercegnő, Margit, I. Ferenc testvére határozott pártfogója volt a mozgalomnak.

Mily megmérhetetlen hatásúvá s világtörténeti értékűvé lehetett volna e mozgalom, ha XII. Lajos meg egy pár évtizedig él s Franciaország egyetemlegesen beveszi a reformációt!

I. Ferenc művelt ugyan, de tiszteletreméltó jellemű ember és fejedelem éppen nem vala. Gúnyosan mosolygott a barátok tudatlansága felett; de a vallás és erkölcsiség valódi érdekeivel nem gondolt semmit. Mindemellett, sőt épen ezért is, mint sok erkölcstelen fejedelem, a legdühösebb ellensége volt a reformációnak, melynek kiirtásáhan a római szék és papi rend előtt, bármely eszköz s bármely szövetséges kedves volt.

Midőn 1519-ben Luther a lipcsei vitatkozás után Eck pápai nuncius által rávétetni engedte magát arra, hogy a vitás tankérdéseket az erfurti és párizsi teológiai karokhoz terjesszék eldöntés végett: ezt a Sorbonne, vagyis a párizsi egyetem teológiai kara, mely így neveztetett alapítójáról, a sorbonne-i születésű Róbert nevű papról – a legnagyobb örömmel fogadta s felhasználta az alkalmat, hogy Luthert, a reformációt s annak francia követőit teljes erejéből lesújtsa. A derék Lefèvre tanári hivataláról lemondani kényszerült s magányba vonult; Briçonenet, ki már mint maux-i püspök ugyancsak hozzálátott a reformációhoz, mint eretnek a párizsi főtörvényszék elé idéztetett, s elég gyáva volt mindent visszavonni s a meg-

26

ösmert igazság pályáját elhagyni. – A reformáció hívei elszéledtek, bujdosókká lettek, vagy fogságra vetették, vagy megégették őket.

Mindemellett is az elszéledt vagy elhamvadt hívek és bajnokok helyébe újak támadtak. A mindvégig hű Margit hercegnő már odáig vitte az ügyet 1533-ban, hogy Párizsnak több szószékéből reformátori beszédek hangzottak. A nép seregestől tódult e beszédek hallgatására, figyelt és megindult az új ég és az új föld látására, melyben az igazság lakozik. Egyetemi tanárok, tudósok, tekintélyes hivatalnokok csatlakoztak a mozgalomhoz. A Sorbonne pedig és az ő hívei mintegy végső, dühös kétségbeeséssel fegyverért és vérért kiáltottak. "Zsákba kell dugni s a Szajnába lökni azt a nőt" – javaslá egy barát, Margit hercegnőre célozva.

Tehát ismét egy nagy megpróbáltatás, egy válság időpontja következett.

Így állottak a dolgok Kálvin reformátori pályája kezdetén.

Kálvin a reformátori pálya kezdetén éppen nem volt a gyakorlati élet mezején oly bátor és elszánt, mint Luther és Zwingli; külső ügyességgel, vagy úgynevezett politikával bíró pedig soha és semmi esetben sem. Ő maga nyilvánítja, hogy ifjúságában tudósi elvonultság s csendes nyugalom után óhajtozott, s a gyakorlati élet küzdterén harcolni sohasem volt szándékában.

De az isteni bölcs gondviselés másként intézte az ő sorsát.

Párizsban Kálvin De la Forge István feddhetetlen jellemű kereskedő házában tartózkodott, "akinek, mint a Krisztus szent vértanújának emlékezete legyen ál-

27

dott a hű keresztyéneknél" – mondja később Kálvin, mert a nevezett derék férfiú 1535-ben csakugyan vértanúi halált halt az evangéliumért. Kálvint az ő szállásán felkereste a párizsi hívek kicsiny serege; ő tartott nekik egyházi beszédeket, előbb titokban, majd némi nyilvánossággal. Előadásait rendszerint ezen apostoli szózattal zárta be: "Ha Isten velűnk, ki lehet ellenünk!" Beszédeiben semmi különös ékesség, semmi keresettség nem volt, hanem annál tisztább és mélyebb felfogása, szabatos és világos kifejtése s komoly és hatályos előadása az evangéliumi igazságoknak. Senki sem hallgathatta őt már ekkor anélkül, hogy a legélénkebben el ne ragadtatott volna. Az Isten országának ügyét csudálatosan előmozdította – jegyzi meg egy régi egyházi krónika.

1533 Mindenszentek napján a párizsi egyetem új rektorának, Kopp Miklós bázeli származású orvos-tanárnak egy nyilvános és ünnepélyes beszédet kellett tartania a bevett szokás szerint. Az új rektor személyes baráti viszonyban állott Kálvinnal, s a beszédet vagy egészen ő írta, vagy legalább igen lényeges befolyással volt annak írására. S íme az új rektor, noha nem teológus, a reformáció legfőbb elvéről, az egyedül hit által való megigazulásról beszél, Mindenszentek napján! A Sorbonne és annak hívei elértették [felfogták] a dolgot, s tüstént vád alá helyezték a merész új rektort. Kopp még egyszer hatályosan és ünnepélyesen védelmezte magát s a reformáció elvét, ámde iszonyú zaj támadt ellene, s őt a főtörvényszék elébe idézték, sőt majdnem hurcolták. Ily körülmények közt nem volt előtte más szabadulási út, mint elmenekülni hazája, Bázel felé.

28

Közönségesen tudva volt, hogy a dologban Kálvinnak kitűnő része vala. Parancsot adtak tehát elfogatására, s Morin rendőrtiszt, a protestánsok dühös ellensége fegyveres csapattal jelenik meg a Forteret ginmáziumban, melynek egyik szobájában Kálvin tartózkodott. Még csak néhány perc, s tüstént a poroszlók kezébe jut! De barátai még idejében figyelmeztették, s az utolsó percben, egy kosárban az ablakon lebocsátván, a poroszlók körmei közül megmentették őt, ki is a Szt. Viktor külvároson keresztül egy szőlőbe menekült, s ott az ismerős vincellér ruhájába átöltözve, kapával vállán hagyta el a párizsi határokat. Lakhelyét és iratait tüstént felkutatták, s ezáltal a reformáció több híve veszedelembe jutott. – Így beszéli el Kálvinnak ez alkalommal történt megszabadulását a hagyomány. Béza csak annyit mond, hogy Kálvin a reformáció már említett kitűnő pártfogójának, Margit királyi hercegnőnek közbenjárása által szabadult meg a veszedelemtől.

V.

Kálvin bujdosása különböző helyeken. Angoulème. Du Tillet. Nerac. Lefèvre. Roussel. Egyházi jövedelmekről való lemondása. Anabaptisták elleni teológiai műve. Visszatérés Párizsba. Servet. A plakátok. Új üldözés. Menekülés Bázel felé.

1538-1535.

Kálvin Párizsból elmenekülve, különböző helyeken bujdosott a francia földön, és pedig leginkább D'Espeville Károly álnév alatt, melyet későbben is felvett gyakorta, különösen levelezéseiben. Körülbelül

29

egy évig tartózkodott Du Tillet Lajos angoulème-i kanonok védelme alatt, aki felvilágosodott, reformációhoz hajló, s tudományokat pártoló egyházi férfiú volt. Az ő három-négyezer darabra menő könyvtárát – ami rendkívüli kincs volt azon időben – nagy szorgalommal használta Kálvin. Némelyek szerint már itt készítette el világhírű Institutiójának alapvázlatát. Emellett a vidék értelmesebb férfiaival, kik előtt köztiszteletben állott, gyakori érintkezésbe jött. Egy barlangban, amely – mint mondják – a mai napig Kálvin barlangjának neveztetik, különböző előadásokat s egyházi beszédeket tartott, melyeket rendesen ezen szózattal kezdett: "Atyámfiai! Keressük az igazságot!" Kiszolgáltatta e rejtekhelyeken gyakorta az Úrvacsorát is. – Du Tillet felszólítására a vidéki papok számára vázlatos egyházi beszédeket írt, vendégszerető házigazdáját pedig a görög nyelvre tanította.

Megfordult ez alkalommal Kálvin Neracban, a derék Margit hercegnő s navarrai királynő udvarában, hol a reformációnak és tudománynak több bujdosó híve élvezte a derék királynő védelmét és vendégszeretetét. Itt találta Lefèvre-et is. A tisztes ősz, ki egykor kedves tanítványához, Farelhez így szólott: "Kedves Vilmosom! Az Isten új korszakot támaszt, s te még meg fogod érni azt" – most Kálvinban a legnagyobb örömmel ismerte fel a kor és a francia nép nagy reformátorát, s mintegy prófétai lélekkel mondá, hogy az Isten ezen ifjú ember által fogja francia földön az ő országát felállítani. A nagy ember nemsokára meghalt, késő vénségben. Margit kiráynő nagyszerű pompával takaríttatta el. Sírjára ezt írták:

30

"Corpus humo, mentemque Deo, bona cuncta relinquo Pauperibus, Faber haec dum moritretur ait".

Azaz:

"Testemet a földnek, lelkemet Istennek s minden vagyonomat a szegényeknek ajánlom; – ezt mondá Lefèvre haldokoltában".

Margit királynőnek Neracban, midőn Kálvin ott megfordult, Roussel volt az udvari papja. Reformációhoz hajló, de ingatag s félénk egyéniség, ki egy s másban elfogadta a reformáció elveit, de a római egyházzal határozott ellentétbe lépni mégsem merészkedett. Az ilyeneket Kálvin egyenes lelke már ekkor nikodémitáknak nevezte, akik ti. mint Nikodémus, éjjel, midőn őket senki sem látja, felkeresik ugyan a Krisztust, nappal pedig a farizeusok közt ülnek.

Ezen bujdosás alkalmával fordult meg Kálvin szülővárosában, Noyonban is 1534. május hóban, éspedig egyedül azért, hogy az általa eddig használt egyházi jövedelmekről önként és határozottan lemondjon. – A reformáció kezdetén magukban a legnagyobb reformátorokban, Lutherben s különösen Melanchthonban is egy ideig élt azon remény, hogy az egyház magamagát fogja egyetemesen reformálni, s a feltámadt ellentét elenyészik. Ezen reményt voltaképpen és általában a tridenti zsinat semmisítette meg. Kálvin is tehát mindaddig, mig e reményt táplálta kebelében, minden lelkiismereti nehézség nélkül megtarthatta csekély egyházi jövedelmeit; de midőn érezte, hogy a végleges ellentét az ő elméjében és szívében kifejlődött már, nem késett a római egyházzal való külső kötelékeket is önként és végképpen elszakasztani.

Közönségesen tudva van, hogy a reformáció ügyének mily sokat ártottak az anabaptisták. Ők va-

31

lami eszményi földi állapotról álmodoztak s vadul rajongtak érte; a fennálló társadalmi rendet, törvényt, igazságszolgáltatást, birtokjogot stb. mindenestől feldúlni akarták. Emellett még képtelen hitágazatokat is felállítottak. Ilyen volt pl. az, hogy a test halálával a lélek ís meghal, vagy bizonyos megmerevültségbe, halálos álomba esik, amelyből csak az utolsó ítélet napján ébred fel. Ezen kalandos és a Szentírással merőben ellenkező vélemény ellen írta s adta ki Kálvin 1534-ben a maga első teológiai művét, a Psychopannychiát, – lélekaluvás [szó szerint: a lélek éjszakázása, azaz inkább virrasztás – NF] . Ezen műben már határozottan kitűnik azon jellem, mely Kálvinnak minden harcoló műveiben feltalálható. A tárgy tiszta és mély felfogása, éles, átható fejtegetés, az igazságról való rendületlen meggyőződés, az ellenvéleménynek teljes szétzúzása s megsemmisítése, sőt megvetés és gúny tárgyává tétele – már mutatja a rendkívüli erejű dialektikust és polemikust, akihez foghatót az összes irodalom vajmi keveset mutathat fel.

Az 1534-dik év őszén ismét a fővárosban, Párizsban találjuk Kálvint, valószínűleg azért, mert félbeszakadt reformátori működését folytatni akarta. Ez alkalommal találkozott először, s vajha soha többé ne találkozott volna a már vészes hírű spanyol orvossal, Servet, vagy más néven Reves Mihállyal. Ezen Kálvinnal éppen egykorú ifjú tudós, kétségen kívül jeles készültséggel, kitűnő észtehetséggel bírt, de öntúlbecslése, kihívó jelleme s kevélysége még nagyobb vala. Ő a reformációt igen csekély vagy éppen semmi értékű dolognak tartotta. Az összes keresztyénség egyik legfőbb hitágazata, a szentháromság tana ellen intézte főként a maga lenéző, gúnyos s borzasztó

32

káromlásig menő támadásait. Iszonyú nézetei már több reformátor előtt ismeretesek voltak, akik visszautasították azokat. Servet tehát, ki a vitát, s emellett, mint az egyik történetíró megjegyzi, a máglyát is mintegy rajongva kereste, Kálvint is nyilvános vitára hívta fel, hogy ti. ő ellenében védje Kálvin – ha tudja – a szentháromság tanát. Kálvin a kihívást egész bátorsággal elfogadta. – A többek jelenlétében tartandó vitának napja, órája ki volt tűzve, s helyül egy Szent Antal-külvárosi ház jelöltetett ki. Kálvin pontosan megjelent; de Servet elmaradt, nem tudni, mi okból. Vajha hű lett volna pedig a tőle eredt kihíváshoz s az adott szóhoz! Akkor talán sikerült volna Kálvinnak őt más útra téríteni, s nem kellett volna egy pár évtizeddel későbben máglyával befejezni a vitát.

Az időpont, melyben ez történt, igen vészes és válságos volt a franciaországi s különösen éppen a párizsi protestánsokra nézve. A reformációnak némely túlzó rajongó hívei az 1534. évben, s különösen annak őszén éjjelenként plakátokat ragasztottak ki, melyekben a római papi rendet, a misét és a római katolikus egyház minden intézményét nemcsak ostromolták, hanem igen bosszantó módon szidalmazták, gyalázták, gúnyolták. Ily plakátokat találtak reggelenként nemcsak a templomok, hanem a királyi palota falain, sőt egykor magának a király hálószobájának ajtaján is. E bosszantó kihívásOkra véres bosszúval felelt a király – melyet azonban egyházi ünnepélynek kellett mintegy előlegesen megszentelnie.

1535 január 29-dikén nagyszerü egyházi járdalat vonult Párizs különös védszentjének Szent Genovévá-

33

nak temploma felé. A szokott fedélzetet, mely alatt a párizsi érsek a protestánsok által gúnyolt szent ostyával lépdelt, négy fő királyi herceg tartotta s vitte. Maga a király ezek után fedetlen fővel, kezében fáklyával lépdelt, követve számos hercegek, főpapok s más egyebek által. A mise után tartott ünnepélyes ebéden, az érseknél a király a legnagyobb gyűlölettel s bosszúval nyilatkozott a reformáció ellen, s ünnepélyesen felfogadta annak teljes kiirtását. "Én magam, – úgymond – aki királyotok vagyok, ha észrevenném, hogy valamely tagomat ezen átkozott tévelygés megfertőztette, odanyújtanám azt nektek, hogy vágjátok ]e; sőt ha saját gyermekeim közül bármelyiket találnám ezen tévelygésben, önmagam feláldoznám azt."

Ugyanezen napon csakugyan meg is gyújtották a tűzhalmokat a főváros hat különböző pontján, s mindenik ponton a reformációnak egy-egy hívét égették el lassú tűzön. Az áldozatokat magasból bocsátották a tűzbe, majd ismét felemelték, s újra lebocsátották, ismételve, hogy a halálos kínok gyötrelmeit minél tovább érezzék. Maga a király kedvtelve nézegette minden ponton az iszonyú látványt. Embertelen lelke gyönyörködhetett a vad bosszú kielégítésében; de az áldozatok között nem talált egyet sem, ki a haláltól félt volna, vagy az Istennek egyszer megismert igazságát megtagadta volna. Az áldozatok közt vala, mint említém, a derék De la Forge is, s talán éppen azért, mert Kálvinnak szállásadója volt.

Mindez még. csak kezdete volt egy mindjárt beállott iszonyú korszaknak, melyet egy, a reformáció és kálvinizmus iránt ellenséges indulatú római kato-

34

likus francia történetíró így jellemez: "Meggyújtották a máglyákat mindenfelé, s miként egyrészről a törvények igazsága és szigorúsága a népet kötelességének korlátai között tartá, úgy másrészről a vesztőhelyre hurcoltak makacs elszántsága sokak csudálkozását költé fel. Mert midőn látták, hogy egyszerű nők keresik mintegy a kínzásokat, hogy hitükről vallást tehessenek, s a halálra menvén nem kiáltottak máshoz, csak a Megváltó Krisztushoz, és zsoltárokat énekeltek; midőn látták, hogy az ifjú szüzek nagyobb örömmel mennek a vesztőhelyre, mint a mennyegzőbe, s a férfiak örültek, midőn szemlélték a kivégzés iszonyú készületeit és eszközeit, s félig már megégetve is olyanok voltak, mint kősziklák a fájdalom hullámai ellen: ezen szomorú és folytonos látvány némi háborgást idézett elő nemcsak az egyszerű, hanem a magas rangú emberek elméjében is, mert nem tudták elhinni, hogy igazságuk ne legyen azoknak, kik meggyőződésüket életük feláldozásával is oly elszántan megtartották. Mások szánakoztak, keseregve látva a nagy üldözést s a közhelyeken, a ronda láncokon függő, megszenesedett barna csontokat, mint a kivégzések maradványait. Könnyeiket nem tudták elnyomni; maga a szív is sírt a szemekkel."

Ily körülmények közt nem lehetett többé maradása Kálvinnak szülőhazájában. Az Isten őt nem arra rendelte, hogy mint véráldozat meghaljon, hanem arra, hogy éljen, s küzdjön az evangéliumért, s legalább távolról előmozdítsa azok ügyét, kiknek jelenléte már semmit nem használhatott. Menekült tehát helvét föld felé. Betért Angoulème-be, hogy elbúcsúzzon Du Tillet Lajostól; de ez ahelyett, hogy megvált volna

35

tőle, követé őt a számkivetés útján. Amint a francia határt átlépték, egyik szolgájuk mindenüket ellopta, s a legnyomorultabb helyzetbe jutottak volna idegen földön, ha a mellettük megmaradt másik szolga a maga csekély pénzével ki nem segítette volna Őket. Így érték el Strassburgot, hol különösen Bucer, Kálvinnak levelezés útján már ismerőse s barátja, a legszívesebben fogadta őket. Strassburgban magukat kipihenve, ottani barátaik segedelmével Bázel felé vették útjukat.

VI.

Kálvin Bázelben. Az Institutio.

1535-1536.

Bázel, ahová Kálvin az 1535. év elején érkezett meg, ez időben egyik legjelesebb városa vala Európának. Kereskedése virágzó, s nyomdászata különösen a reformátori művekre nézve legnagyobbszerű és világhírű volt. Kebelében a reformáció végrehajtva s megállapítva vala. Itt működött Oecolampadius; itt találta Kálvin Capito Farkast, a derék Grynaeus Simont, ki egykor budai tanár, Hunyadi Mátyás könyvtárának őre s a magyarországi reformációnak első megmozdítója vala. Itt találta a nagytudományú Erasmust is, ki elvben a reformációnak híve, de félénksége s kényelemszeretete miatt a bátor fellépéseknek barátja nem vala. A kétes értékű hagyományok szerint, midőn egykor Bucer bemutatta Kálvint Erasmusnak, ez így nyilatkozott az ifjú emberről: "Úgy látom, hogy nagy vész támad az egyházban az egyház ellen."

Kálvin Bázelben szerény elvonultságban, isme-

36

retlenül élt. Grynaeussal és Capitóval volt legszívesebb baráti egybeköttetésben az utóbbinak segélyével folytatta héber nyelvészeti tanulmányait is. Azonban az elvonultsághól és nyugalomból, melyet Kálvin élvezni óhajtott, csakhamar a legnagyobb határozottsággal kellett fellépni franciaországi hitfelei érdekében, habár kezdetben a nagy közönség előtt ismeretlenül is.

A franciaországi iszonyú kegyetlenkedések híre elhatott a német földre, s éppen a német protestáns fejedelmekhez is, kiknek rokonszenvére pedig I. Ferenc francia királynak V. Károly római német császár elleni küzdelmeiben nagy szüksége lett volna. I. Ferenc tehát és a francia reformációnak más dühöngő ellenségei, midőn az európai közönség elött iszonyú eljárásukról felelniük kellett, nem átallották azt nyilvánítani, hogy a franciaországi protestánsok nem egyebek, mint eszeveszett anabaptisták, kik minden polgári rendnek, törvénynek és felelősségnek őrjöngő ellenségei.

Ez alaptalan vádakra Kálvin némán nem maradhatott. Érezte, hogy mind a szerencsétlen királyt, mind a nagyközönséget az ügy állásáról s hitfeleinek vallási nézeteiről felvilágosítani s ezáltal a hazug vádakat megsemmisíteni, neki mind a reformáció ügye, mind szerető honfiai iránt kiváló kötelessége. Ily okok és körülmények hozták létre a világhírű Institutiót.

Maga Kálvin így szól e tekintetben: "Noha nékem egyedül azon szándékom volt, hogy ismeretlenül elvonulva éljek: az Isten sorsomat különböző változáson úgy vezette, hogy sehol nyugalmat nem találtam, mígnem szándékom ellenére is, a nyilvá-

37

nosság mezejére vonattam. Oly szándékkal hagytam el hazámat is s mentem a német földre, hogy ott valamely homályos rejtekhelyen elvonulva, az általam régóta nélkülözött nyugalmat étvezzem. Ímé azonban, midőn Bázelben ismeretlenül, elvonulva éltem, sok kegyes férfiaknak Franciaországban mnegégetése a németek közt gyűlöletet keltvén fel, ennek elenyésztetése végett istentelen és hazug könyveket terjesztettek szét, melyek azt hirdették, hogy azok, kikkel oly kegyetlenül bánnak, nem egyebek, mint elvetemedve őrjöngő s nemcsak a vallást, hanem az egész polgári rendet is felforgató anabaptisták. Midőn láttam, hogy az udvari gonosz mesterek ezt mívelik, érzettem, hogy hallgatásom árulással lenne határos, s hogy férfiasan ellent kell állanom, nemcsak azért, hogy az ártatlan vérnek méltatlan kiomlása a szent vértanúk rágalmazása által eltemetve ne legyen, hanem azért is, hogy ezentúl az efféle gyilkoiások által való dühöngés legalább részvétet, szánalmat költsön fel. Az volt tehát Institutióm kiindulásának indoka először, hogy az én atyámfiait, kiknek halála drága volt az Istennek orcája előtt, a méltatlan gyalázattól, bosszút állva megszabadítsam, továbbá, hogy miután még sok ártatlanokra hasonló kivégzés várakozott, irántuk legalább némi fájdalmat és részvétet költsek fel a külföldi nemzetek között. Ezen terjedelmes és nagy fáradsággal írott mű azonban nem volt kezdetben olyan, mint most, hanem csak mint rövid kézikönyv jelent meg, s csupán azon célra, hogy bizonyságot tegyek azok hitéről, kiket ismeretlen és hitetlen hízelgők a leggonoszabbul rágalmaztak."

Az Institutio első kiadása 1536-ban jelent meg

38

latin nyelven, Bázelben, kis nyolcadrétben, mindössze 523 lapon. Teljes címe magyarra forditva ez: Keresztyén vallási oktatás, mely a vallásnak csaknem egész velejét s mindazt magában foglalja, mit az idvesség tudományában tudni szükséges. Minden valláskedvelők olvasására méltó, s először most megjelent mű. Előbeszéd: Franciaország legkeresztyénebb királyához, melyben neki ezen könyv hitvallás gyanánt mutattatik be. Szerzője Kálvinus János noyoni fi. Bázelben 1536. Végül: Bázelben, Flatter Tamás és Lasius Boldizsár által 1536 március hónapban. A tárgymutató után Minerva alakja áll, ezen körirattal: Tu nihil invita facies dicesve Minerva.

A fejezetek címei ezek:
I. A törvényről – mely a tíz parancsolat magyarázatát foglalja magába.
II. A hitről – az apostoli hitforma magyarazatáról.
III. A könyörgésről – az Úri ima fejtegetése.
IV. A sákramentomokról – hol a keresztségről és úrvacsorájáról van szó.
V. – Melyben előadatik, hogy a többi öt, melyet eddig közönségesen sákramentomnak tartottak, nem sákramentom, s megmutattatik, hogy milyeneknek kelt lenni a sákramentomoknak. VI. A keresztyéni szabadságról, az egyházi hatalomról s a polgári kormányzatról.

Kálvin e művet 1559-ig folyvást javította és bővítette. Az 1539. évi strassburgi kiadás már 17 fejezetből s 434 lapból áll ívrétben. A különböző latin kiadásokat számbavenni csaknem lehetetlen. Voltak esetek, hogy egy évben több különböző helyen

39

is megjelent a mű. Francia nyelvre maga Kálvin fordította le. Lefordították még német, angol, olasz, spanyol, hollandi, cseh és görög nyelvre. Nyelvünkre, mint közönségesen tudva van, Szenci Molnár Albert fordította, s Hanauban adta ki, 1624-ben.

Minden oldalról általánosan el van ismerve, hogy az Institutio nemcsak a reformátori, hanem az összes teológiai irodalomnak egyik örökértékű remekműve. A szerző rendkívüli tehetségei, mély felfogása s a megismert igazság iránt rendületlen következetessége mellett nem csekély bizonyíték az is, hogy noha ő e mű első kiadását 26 éves korában írta, s azt bővítgetni és javítgatni csak halála előtt négy évvel szűnt meg: mindazonáltal a kezdetben megállapított vallástani tételek és alapelvek iránt mindvégig hű maradt, elannyira, hogy a műnek nem lényege, hanem csak szerkezete s terjedelme volt az, ami az idők folyamán változást szenvedett. Oly dolog, amit más reformátorról alig mondhatunk el. Kálvinnak s a kálvinizmusnak e rendületlen következetességét elismeri a nagyhírű Bossuet is, aki pedig nem csekély készülettel és buzgalommal igyekezett kimutatni a reformáció és reformátorok változékonyságát s következetlenségeit.

Az I. Ferenc francia királyhoz intézett ajánló szózat, mely az Institutio előtt áll, s melyet Kálvin első, eredeti alakjában meghagyott, méltó előcsarnok a nagyszerű műalkotmányhoz, s egy hatalmas királyhoz méltó szózat, mint a híres műítész, Ancillon megjegyzi. Hozzá csak Casaubonnak, Polybiusnak s Thuanusnak a maga történelmi műve eleibe tett szózatát szokták hasonlítani.

40

Noha a fordítás az eredetinek szépségét és erőteljességét soha el nem érheti: hadd álljon itt mégis néhány pont magyarul e világhírű ajánló szózatból:

Az igen hatalmas ás méltóságos uralkodónak, Ferencnek, a franciák legkeresztyénebb királyának, mint fejedelmének Kálvinus János békét és üdvöt kíván a Krisztusban.

Midőn ezen tan írásához kezdetben hozzáfogtam, semmi sem volt kevésbé szándékomban, óh dicsőséges király, mint az, hogy valami olyat írjak, mi Felségednek egykor eleibe terjesztessék. Célom. csak az volt, hogy némi alaptételeket adjak elő, melyek által a valódi kegyességre képezzék azokat, kikben a vallás iránt még némi vonzalom van. És ezen művet leginkább a mi franciáink számára írtam, kikről tudtam, hogy közülük sokan éhezik és szomjúhozzák a Krisztus tudományát, de igen kevesen valának, kik annak csak középszerű ismeretére is voltaképpen eljutottak volna. Hogy kitűzött célom ez volt, azt maga a könyv mutatja, mint amely ti. a tanítás egyszerű és elemi alakzata szerint van szerkesztve.

Midőn azonban láttam, hogy a te országodban némély istentelenek dühössége annyira erőt vett, miszerint abban az igaz tudománynak már semmi helye nincs, célszerűnek láttam, hogy egyszersmind e mű által mind azokat oktassam, mind teelőtted vallást tegyek, amelyből megértheted, hogy milyen az a tudomány, amely ellen oly nagy dühösséggel lángolnak ama dühöngők, kik jelenleg a te országodat tűzzel-vassal háborgatják. Mert nem tartózkodom nyíltan megvallani, hogy itt én azon tudománynak velejét foglaltam össze, melyet ők fogsággal, számkive-

41

téssel, kiűzéssel s tűzzel büntetendőnek s a föld színéről mindenünnen kiirtandónak kiabálnak. Jól tudom ugyan, hogy mily iszonyú árulásokkal beszélték tele a te füleidet és lelkedet, hogy a mi ügyünket minél gyűlöltebbé tegyék teelőtted: de te a te kegyelmességed szerint fontold meg azt, hogyha valaki ellen vádat emelni már elég, akkor soha semmi szó és semmi tett nem fog ártatlan maradni. Valóban, ha valaki a te felingerlésed végett azt mondja, hogy ezen tudományt, amelyről most előtted számot adni igyekszem, minden rangú emberek szavazata elkárhoztatta és a törvényszékek már régen elítélték: semmit egyebet nem mond, mint hogy azt részint az ellenkezők pártütése és hatalmaskodása erőszakkal földre tiporta, részint hazugságok, ármányok és rágalmak orozva és csalárdul elnyomták. Nem más, mint erőszak az, hogy minden kihallgatás nélkül véres ítéleteket hoznak amaz ügy ellen; csalárdság az, miszerint minden igaz ok nélkül forradalmat és gonoszságot fognak rá. És hogy panaszomat senki igazságtalannak nem tarthatja, azt magad igazolhatod, óh legnemesebb király! Mily hazug rágalmakkal vádolják be előtted naponként ügyünket, hogy ti. annak nincs más célja, mint csupán az, hogy a királyok kezéből a kormánypálcát kicsavarja, minden törvényszéket s hatóságot rombadöntsön, minden rendet s polgári intézményt felforgasson, a nép nyugalmát és békességét felzavarja, egyszóval mindent keresztül-kasul földúljon. De mindez még csekélység. Iszonyú dolgokat hintegetnek a nép között ügyünk ellen, melyek, ha igazak volnának, az egész világ méltán ezer tűzre és kínokra ítélhetné azt, szerzőivel együtt. Ki csudál-

42

koznék tehát azon, hogy ellenünk általános gyűlölet támad fel ott, ahol amaz istentelen vádaknak hitelt adnak. Ez az oka, hogy tgdományunk kárhoztatásában minden rendek megegyeznek, egyetértenek. Ily indulat által elfoglaltatva, azok, kik az ítélőszékekben ülnek, a hazulról hozott előítéleteket, balvéleményeket ítélet gyanánt mondják ki, és azt hiszik, hogy dolgukat jól végezték, ha senkit vesztőhelyre nem hurcoltatnak, aki saját vallomása, vagy hiteles tanúbizonyságok által meg nem győzetett. Igen, de micsoda bűn felől? Tudománya felől, amely, mint ők mondják, már el van ítélve? Igen, de mi jogon van elítélve? Védelmünk főereje abban állott volna, hogy a tudományt meg ne tagadjuk, sőt azt, mint igazat, híven megtartsuk és védjük. Ámde e tudomány híveinek még csak szájukat felnyitni sem volt szabad.

Erre nézve nem igazságtalanul kívánom én azt, óh győzhetetlen király, hogy ügyünket, amelyet eddigelé zavarogva s minden törvényes rend nélkül, s inkább zabolátlan heveskedéssel, mint törvényes komolysággal tárgyaltak, vagy inkább zaklattak – most, a maga egész teljességében, te magad megismerni igyekezzél. Ne véld pedig, hogy ebben nékem egyéni védelem a célom, hogy ti. ezáltal hazámba való szabad visszatérésemet eszközöljem ki; mert noha hazám felé engem is méltán vonz a természeti szeretet – a dolgok ily helyzetében mégis könnyen eltűröm attól való távollétemet. Minden igazaknak s magának a Krisztusnak ügyét védelmezem én, amely jelenleg a te országodban minden erővel leveretve és földretiporva, s már-már mintegy végképpen semmivé téve van." stb.

43

Inti a királyt, hogy az evangélium híveit szegénységük s alacsony sorsuk miatt meg ne vesse; mert noha ők e világ szerint erőtlenek, de ügyük minden emberi hatalomnak felette áll. "Szükség – úgymond – hogy tudományunk minden világi dicsőségnek és hatalomnak felette, méltóságban és győzhetetlenül álljon, mert nem a miénk az, hanem az élő Istené és az ő Krisztusáé, akit az Atya királlyá tett, hogy uralkodjék egyik tengertől a másikig, s a folyamoktól a föld kerekségének határáig. Éspedig akként uralkodik, hogy az egész földet, az ő erejével és dicsőségével csupán szájának lehelete által úgy összetöri, mint a cserépedényt" stb.

Ezek után áttér a reformáció ellen emelt vádak tüzetes cáfolására, s a római katolikus egyház és a papi rend kemény ostromára. – Végül igazságos és méltányos e]járásra inti és kéri a királyt. "Ha pedig a te füleidet annyira telesusogják a gonoszok, hogy a vádlottaknak nem lehet többé módjuk arra, hogy magukat menthessék; s amaz iszonyú fúriák a te megegyezéseddel folyvást rabláncokkal, égetéssel s kínzással dühöngenek: mi mint mészárszékre szánt bárányok, a végsőkre leszünk kényszerítve, de lelkünket béketűréssel hordozzuk, és várjuk az Úrnak erős karját, amely kétségtelenül meg fog jelenni a maga idejében és felfegyverkezve harcol, hogy a szegényeket a nyomorból kiszabadítsa, s bosszút álljon azokon, kik most Őt megvetve, oly nagy bátorsággal tombolnak. Az Úr, a királyok királya erősítse meg a te királyi székedet igazsággal és méltányossággal, óh dicsőséges fejedelem! – Bázelben, augusztus első napján, 1535."

44

Így ír Kálvin életének 26-odik évében.

Az Institutiót a reformáció minden hívei a legnagyobb örömmel és csodálattal üdvözölte. A Sorbonne pedig hóhér által égetteté meg Párizsban.

VII.

A Szentírás francia fordítása. Kálvin része abban. Renata ferrarai hercegnő. Kálvin menedékhelye ennek udvarában. Hazájába térése, s végső elszakadása attól. Olaszországi útja. Genfbe jutása.

1536.

Kálvin rokona és hazája fia, a már említett Olivetan Róbert, a derék Lefèvre nvomain már korábban lefordítá francia nyelvre a Szentírást, s kinyomatására a költséget a szegény francia valdensek kicsiny, de lelkes serege gyűjtötte össze nagy áldozattal. Mielőtt azonban a fordítás, úgy látszik, 1534-ben sajtó alá ment volna, jónak látta azt Olivetan az ő tudós rokonával Kálvinnal közleni, aki azt különösen nyelvtani szempontból javítgatta is. Ezt tette Kálvin Bázelben a második kiadással is, s emellett az egész elébe egy emelkedett szellemű ajánló szózatot írt: minden császárokhoz, királyokhoz, fejedelmekhez, népekhez, mint a Krisztus kormánya alatt levőkhöz. Az újszövetségi könyvek elébe pedig egy tudós értekezést tett, melyben azt fejtegeti, hogy a törvény végcélja, eszménye nem más, mint a Krisztus.

Ez idő tájban már igen hatályosan érintve valának Olaszország főbb városai is a reformáció mozgalmai által. A Szentírás le volt fordítva olasz nyelvre, a reformátorok műveit olvasták, s a reformátori esz-

45

méket ápoló és terjesztő körök alakultak. Az ily körök szülték a reformáció javára az olasz földről Martyr Pétert, Zanchit és másokat.

Ferrara volt ez időben az olasz földön a reformáció híveinek kiváló menedékhelve. A ferrarai herceg ez időben Herkules volt – egy hitetlen, de a külsőségek s a római szentszék iránt annyival hűbb fejedelem; neje azonban Renáta, a már említett XII. Lajos francia király szellemdús leánya, annyival nagyobb híve volt a reformációnak. A ferrarai udvarban, a lelkes hercegnő szárnyai alatt talált menedéket több kitűnő francia család. Itt élt a kornak kiváló költője, Marot Kelemen, kit azért űztek ki hazájából, mert néhány zsoltárt gyönyörű versekbe foglalt, s ezáltal – talán még ekkor akaratja ellenére is – a reformációnak tett kitűnő szolgálatot. Ezen körbe volt meghíva s ment is el Kálvin, barátjával Du Tillet Lajossal együtt. Itt élt és munkálkodott ő D'Espeville Károly név alatt, mint a kis körnek. s különösen a hercegnőnek vallástanítója és lelkipásztora. Jellemének minden tétovázástól idegen határozottságát e körben is kitüntette, amennyiben a hercegnőt és annak környezetét, a vallásos igazságokra szintúgy mint a külső szertartásokra nézve, minden félrendszabály mellőzésével, közvetlenül magának a Szentírásnak alapjára állította.

Kálvin ferrarai tartózkodása rövid ideig tartott. A hercegnek a római pápával s V. Károly császárral való szoros viszonya, s a reformációtól idegen, merőben zord jelleme Ferrara elhagyására kényszeríté őt, s későbben magát a hercegnőt is, aki azonban mindvégig a leghatározottabb híve maradt mind általában a reformációnak, mind

46

különösen Kálvinnak, s ennek lelkipásztori intéseit és gyakorta szigorú fegyelmezését teljes engedelmességgel fogadta és tűrte.

Kálvin Ferrarát elhagyván, egy kétes értékű hagyomány szerint Velencében s más olaszországi városokban, sőt Rómában is megfordult, s titkos körökben ez utóbbi helyen is hirdetni merészlé a reformációt. Annyi bizonyos, hogy Olaszországból hazájába térése útjában, Aosta völgyében – Piemontban – megfordult, és itt oly nagy sikerrel hirdette a reformáció elveit, hogy csak a klérusnak és inkvizíciónak lehető legerősebb fellépése gátolhatá meg, hogy az egész vidék népe kilépjen a római egyház kebeléből. Kálvin futni kényszerült, s futásának emlékére 1541-ben egy oszlop állíttatott fel, mely kétszáz év múlva megújíttatott, s a mai napig fennáll.

Kálvin barátja s útitársa, Du Tillet Lajos Genfbe, ő pedig maga szülőföldjére, Noyonba ment, már éppen nem azért, mintha reménylette volna hazájában való megmaradhatását és működését, hanem azért, hogy családi viszonyait véglegesen tisztába hozza, s Franciaországtól jó darab időre, s mint a következés megmutatta, teljes életére végképpen megváljék.

Kálvin Noyont csakhamar elhagyá, mégpedig nem egyedül, hanem két testvérével, Antallal és Máriával, s Noyon városa legfőbb tisztviselőjével s annak családjával, akiket ő a reformáció ügyének már teljesen megnyert. – "Kiűznek engem szülőhazámból – így ír ez útról Kálvin – minden lépésem idegen föld felé könnyeimbe kerül – de ha már az igazságnak nem lehet hazája Franciaország: nem lakhatom ott én sem."

47

A kis bujdosó sereg Strassburg és Bázel felé vette útját, s Kálvin célja az volt, hogy e városok valamelyikében elvonult életet folytatva, tisztán és egyedül a tudománynak éljen. Az I. Ferenc francia király s V. Károly császár között ekkor folyt harcok azonban elzárták a bujdosók előtt a Strassburg vagy Bázel felé vezető egyenes utat, s kénytelenek voltak mélyebben délnek tartani, s Felső-Olaszországon keresztül érinteni a helvét határokat.

Így vezérelte az isteni bölcs gondviselés Kálvint Genfbe, az 1536-odik év augusztus havának végén.