VIII.
Genf és annak polgári küzdelmei. Püspöke, papjai. A reformáció kezdete s a közerkölcsiség Genfben.
Ott, ahol a Leman tóból a Rhone kiszakad, s hol Európának három nagy népeleme, a germán, francia és olasz egymással érintkezik, a föld egyik leggyönyörűbb vidékén fekszik Genf városa – melyet sokszor kálvinista Rómának neveztek – jelenleg (1864-ben) mintegy 40 ezer lakossal.
Genf, a rómaiak nyelvén Geneva, a középkorban Gebenna, Julius Caesar korában, mint közönségesen tudva van, a római birodalomhoz tartozott; későbben a burgundok uralma alá jutott, majd a római szent birodalomnak egyik városává lőn. Kebelében egy püspök székelt, kit a káptalan és a nép szabadon választott, s kinek hatósága mellett a városnak, különösen az igazság-kiszolgáltatás dolgában szép önállósága volt. Azonban, miként több középkori városnak, úgy Genfnek szabadsága is folyvást fenyegetve
48
vala a világi és egyházi főurak uralomvágya által. Előbb a vidéken uralgó grófok, majd a szomszéd savoyai hercegek léptek fel igényeikkel. Ez utóbbiak a római szentszékkel való egybeköttetésük erejével oda vitték a dolgot, hogy a XV. század végén, s a XVII. elején a genfi püspökök rendszerint a savoyai házból való hercegek valának, s volt eset, midőn a püspökséget egy 12 éves savoyai hercegfiúnak adaták.
A savoyai hercegek törekvésének nyílt célja nem kevesebb volt, mint az, hogy Genf szabadságai töröltessenek el végképpen, s a város egyenesen hercegi birtokká legyen. E törekvésnek maguk a genfi polgárok között is voltak párthívei, akiket a hazafias párt mamelukoknak nevezett, míg emezeket, a német freyburgiakkal való szövetkezésük miatt eignot-oknak – eidgenossen – csúfolták. Innen származott a későbben világhírűvé lett hugenotta nevezet. Huzamos ideig tartottak a városban az ingerült párttusák; végül 1526-ban nyílt harcra s eldöntésre került a dolog. A savoyai berceg, egyetértve püspöki rokonával, fegyveres sereggel lepte meg a várost, de a hazafias párt a freyburgiak és berniek segítségével győzelemre jutott. A hercegi seregek kénytelenek voltak elhagyni a várost, amely ekként felszabadulván, egy tisztán köztársasági alkotmányt állított fel, mely szerint egy, a nép által választott, kétszáz tagból álló tanács gyakorolta a főhatalmat. A püspök hatósága csupán egyházi dolgokra terjedt ki, s meg kellett elégednie a genfi herceg üres címével.
Ez idő tájban a reformáció Helvéciának már több kantonaiban, s ezek közt a Genffel polgári és katonai szövetségben álló Bernben is végbement,
49
és mély gyökeret vert. A berniek küldötték Farel Vilmost, a francia nép legkitűnőbb vándor-reformátorát 1532-ben Genfbe, hogy azt reformálja.
Farel született 1489-ben, Franciaországban, kitűnő nemes család kebeléből. A párizsi egyetemben tanult őis, s a derék Lefèvre tanításaiből ismerte meg a reformáció eszméit, melynek éppen oly elhatározott híve és bátor hirdetője lett, mint amilyen vakbuzgó követője volt azelőtt a rómaiságnak. Az üldözések miatt Franciaországból ö is kimenekülni kényszerülvén, Strassburg és Bázel felé vette útját, s az itteni reformátorokkal személyes baráti viszonyba lépett. 1524-ben, Bázelben nyilvánosan hatalmas vitát tartott a reformáció érdekében, majd a francia nyelvű helvét gyülekezetek reformálásával foglalkozott. – Rendkívüli tűz, rohamos indulat s a legelszántabb bátorság voltak jellemének fővonásai. Egykor egy búcsút járó tömeg közé rohant, s a pap kezéből Szent Antal képét kiragadva, a vízbe lökte azt. Ő a reformátorok között valódi Boanerges, mennydörgés fia volt.
A genfi püspökök és papok a legelvetemedtebb erkölcstelen életet éltek. 1502-ben a rendőrtiszteknek erőszakkal kellett betöretni az egyik zárda ajtaját, hogy onnan egy ifjú leányt, kit a barátok fényes nappal az utcáról hurcoltak el, kiszabadítsanak. Kevéssel 1526 előtt maga a nép rohammal támadta meg a püspöki palotát, hogy onnan egy tisztes leányt kiszabadítson, kit a püspök az utcáról erőszakkal hurcoltatott el. Elképzelhető, hogy ezen s több ezekhez hasonló tények mennyire elősegítették a reformáció ügyének győzelmét.
Farel a berniek ajánló leveleivel jelent meg Genf-
50
ben, s az evangélium hirdetését magánkörben tüstént elkezdette. De nem pihentek, sőt minden erejüket összeszedték a reformáció ellenei is. Farelt a tanácsházba, nyilvános vitára idézték. Nyolcvan pap ült már ott jól felfegyverkezve, a püspöki helyettes elnöklete alatt, mert maga a püspök nem volt ekkor Genfben.
"Gyere csak, gyere csak, te sátán Farel!" – kiáltott az egyik kanonok a belépő Farelre, aki méltósággal felemelvén fejét, így válaszolt: "Én nem vagyok sátán, hanem hirdetője a megfeszített Jézus Krisztusnak, ki meghalt a mi bűneinkért s feltámadott a mi megigazulásunkra; aki őbenne hisz, örök élete leend annak, aki nem hisz, kárhozat fia az. E végre küldettem én Istentől, a mi mennyei Atyánktól, s íme, most készen vagyok, hogy hitemről vallást tegyek előttetek, ha csendesen meghallgatjátok, s mindhalálig híven megtartjátok azt, amit előadok. Egyébiránt, ha vádakat emelni akarnék, igen nagy okaim lennének azt állítani, hogy ti a ti társaitokkal együtt okoztátok a nagy romlást a keresztyén világban, zabolátlan éltetekkel, s egyedül a képzeleten s emberi hagyományokon alapuló babonás hitágazataitokkal." – "Káromlást szólott; – mit teszünk több bizonyságot! A Rhone-ba, a Rhone-ba a káromlóval; halált érdemel! Jobb, hogy ez a gaz Luther elvesszen, mintsem hogy az egész nép felháboríttassék" – így kiáltott a bírák egyike. – "Használjátok legalább az Isten, ne pedig a Kajafás szavait," – felelte Farel csendesen, de sikertelenül – mert a papok s az egész nép megtámadták őt, ütötték-verték, s csak végső életveszély között szabadulhatott meg.
51
Ezután a reformáció barátai Froment-t küldötték Genfbe, hogy mint magános tanító terjessze titokban a reformáció eszméit. Froment működött is, több felnőttet tanítván írásra, olvasásra s az evangéliumi igazságokra, de nemsokára a tanács által kiutasíttatott. Szintúgy a már sokszor említett Olivetan Róbertet is, ki ekkor Genfben élt, s egy barátnak, amint az a reformáció ellen prédikált, nyíltan ellene mondott. – A papok, a savoyai hercegek s a katolikus freyburgiak mindent elkövettek, hogy Genf reformálását meggátolják. Végre győzött a berniek befolyása, s 1534-ben meg lőn engedve Genfben, hogy az ott tartózkodó berniek számára egy külön templom adassék. Farel tehát ismét fellépett s Virettel és Fromenttal együtt erélyesen hozzálátott a munkához.
A római egyház papjai, érezvén, hogy az Isten igéjének szabad zengésével közelget már végső órájuk, a mérgezés ocsmány bűnéhez folyamodtak. Egy szolgálót béreltek fel a három reformátor megmérgezésére. Farel és Froment véletlen szerencsével megszabadult, de Viret élte fogytáig szenvedett a méreg hatása miatt. A szolgálót halálra ítélték, aki vesztőhelyre lépve iszonyú átkokat szórt az ő papi elcsábítóira. Midőn az ékesen szóló Viret, felüdülve, halálsápadtan fellépett, hogy prédikáljon, örömkiáltások között tolongott a nép körülte, s a legnagyobb áhítattal hallgatta őt.
Ekkortájban tűnt ki azon csalás is, amelyet a papok a csudatevő ereklyékkel űztek, amennyiben pl. többek közt Szent Péter agya helyett egy darab tengerhabkövet találtak. A hamis ereklyéket tehát a templomokból kihányták, és a
52
nép diadallal vitte be a reformátorokat az Isten imádásának megtisztított hajlékaiba.
Még egy tüzetes, hosszadalmas vita tartatott a reformáció ügyében, melynek következtében több tekintélyes pap nyíltan a reformátorok mellé lépett, a tanács pedig 1535 augusztus 26-ai határozatában kimondotta, hogy "a pápista vallást ezennel eltöröljük; s elfogadjuk a reformált vallást, melynek alapja az evangélium". Farel tüzetesen hozzálátott az egyházi ügyek rendezéséhez; egy eredeti hitvallást írt a reformáció alapelvei szerint; a város mind a négy templomában, naponként kétszer magyarázták a Szentírást; iskola állíttatott, melyben a szegényeket ingyen tanították stb.
Meg lett volna tehát már Genfben is alapítva a reformáció. De mindez még csupa külsőség volt, melynek az elmékben és szívekben semmi valódi, semmi maradandó gyökere nem vala; sőt magának az egész genfi népnek nagy erkölcsi romlottsága iszonyú ellentétben állott a reformáció magasztos, életreható elveivel.
A legundokabb életű fertelmes kéjhölgyeket nemcsak megtűrték, hanem számukra a város egy külön részét jelölték ki, hol azok egy szervezett s hatóságilag elismert társulatot képeztek. A tanács maga választott évenként egy királynét – regina meretricum, regina bordelli, – akinek, – iszonyú még csak elgondolni is – az evangéliumra kellett megesküdni, hogy undok tisztét híven teljesíti! Ily személyekkel a fürdőházak is telve valának. Általában mindkét nemen levő ifjak és vének bujálkodás, fényűzés, dobzódás, tékozlás s más efféle bűnök fertőjében fuldokoltak.
53
Ezért mondá nekik polgári szabadságuk méltán világhírű hős védője, a nagy brit költő által megénekelt chilloni fogoly, Bonivard, mindjárt a reformátori mozgalmak kezdetén: "Ó, mily sok polyva esik tiköztetek egyetlen búzaszemre; – egyetlen, a reformációt komolyan óhajtó polgárra mily sok olyan, kik oly szabadságot óhajtanak, melynél fogva mindent féktelenül tehetnek. Mit akartok ti tulajdonképpen a reformációval, ti mindenestől megromlott emberek? Ti vádoljátok a papokat és barátokat, hogy azok [szerencse]játékosok, kéjencek, részegesek; de vajon ti magatok is nem éppen ilyenek vagytok-e? Ti a pápa szolgáit elűzni s helyükbe az evangélium szolgáit állítani akarlátok. Jól van! Ez magában mindenesetre nagy nyereség lesz, de mit fog használni nektek, kik boldogságtokat a testnek szemtelen élveiben keresitek? Ezeket a mostani papok megengedik nektek; de ha evangéliumi prédikátoraitok lesznek, azok megengedik ugyan azt, amit a pápa megtilt, de ahelyett az Isten parancsolatainak megtartását kívánják tőletek, amelyeket bizony nehezebb lesz megtartani, mint a pápai határozmányokat. Ti a papokat gyűlöltétek, pedig azok csak hozzátok hasonlók valának; a prédikátorokat pedig majd azért fogjátok gyűlölni, mert azok nem lesznek hozzátok hasonlók."
Az erkölcstelenséghez, mint rendesen szokott, teljes hitetlenség is járult. A vallás legszentebb igazságain a genfi nép csak mosolygott vagy éppen csúfolódott, de semmibe sem vette azokat.
Az ereklyéket, képeket, keresztelőköveket kihányták ugyan a templomokból; a sok ünnepet eltörölték, s csupán a vasárnapot hagyták meg; az úr-
54
vacsoráját két szín alatt szolgáltatták ki, évenként háromszor; játék, tánc, álarcos menetek s más effélék ellen kemény parancs adatott ki: de mindez még nem volt egyéb holt betűnél és lélektelen külsőségnél. A genfi nép semmit sem gondolt ezekkel. 1536. szeptember havában már nagyszámú polgár jelent meg a tanács előtt, s ünnepélyesen kinyilatkoztatták, hogy ők "a prédikátorokat, kik az ő bűneiket feddették, tovább nem tűrhetik; ők szabadságban akarnak élni."
Farel nagy lelke az iszonyú helyzet sulyos terhe alatt csüggedni kezdett. Ő is, mint minden rohamos lélek, amily erős és ellenállhatatlan volt a magasztosultság perceiben, s a megtámadásban és szétzúzásban, éppen oly gyenge, türelmetlen és hamar kifáradó volt a szervezés, építés és fenntartás lassú és huzamos kitartást igénylő munkájában.
A rendkívüli helyzethez rendkívüli lélekre volt szükség.
Ilyen volt Kálvin, az Institutio már nagyhírű ifjú írója.
IX.
Farel Genfben tartóztatja Kálvint. Lausanne-i vita, genfi működések. Katekizmus. Egyházi szervezet és fegyelem. Kálvin és tiszttársat.
1536-1537.
Kálvin Genfben csupán egy éjjel megpihenni s azután tüstént tovább utazni akart. Azonban barátja, Du Tillet, ki, mint láttuk, tőle elválva Genfbe vonult volt, s kit itt Kálvin valószínűen maga megkeresett, hírt adott Farelnek, hogy az Institutio szerzője ím
55
Genfben van! Farel hát még aznap este haladék nélkül felkereste Kálvint, s határozottan felszólította őt, hagy maradjon Genfben, s működjék ott közre a reformáció munkájának teljes végrehajtásában. Kálvinra nézve ezen felszólítás merőben váratlan volt, és határozottan vonogatta is magát. Előadta, hogy ő ifjúságánál, emberektől való tartózkodásánál, félénkségénél fogva egyáltalában alkalmatlannak érzi magát a kínált tisztre, nem is akar soha valamely egyes helyhez és hivatalhoz lekötve lenni; életének főcélja az, hogy csendes elvonultságban tanulmányainak éljen, s irodalmi úton mozdítsa elő a reformáció ügyét. Farel nem engedett, s midőn látta, hogy Kálvin folyvást vonogatja magát, kezét átokra emelve, velőkig ható mennydörgő hangon így szólott hozzá: "Te tanulmányaidról s nyugalmas életedről beszélsz. Jól van tehát; hanem ezennel az élő Istennek nevében nyilvánítom neked, hogy ha te az egyháznak ily nagy szükségében segedelmedet tőlünk megtagadod, s magadra inkább figyelsz, mint a Krisztusra: akkor az Istennek átka fog nehezülni a te tanulmányaidra és a te életed nyngalmára." – "Genfben maradtam– úgymond maga Kálvin későbben – Farel Vilmosnak nem annyira tanácsára vagy intésére, mint rettenetes kényszerítésére, mely olyan volt, mintha csak az Isten az égből a maga rettenetes karjával erővel ragadott volna meg engemet" ... "Midőn látta Farel, hogy kéréssel semmire sem megy, egészen az átkozódásig ment, hogy ti. az Isten átkozza meg az én nyugalmamat, hogyha magamat ily nagy szükségben a közreműködéstől elvonom. Nagy félelemmel megrémülve, lemondtam tehát utam folytatá-
56
sáról, de jól ismerve magamat, s szemérmes és félénk voltomat, valami sajátlagos, általam teljesítendő kötelességre magamat hittel nem köteleztem."
Így jutott Kálvin azon városba, mely a maga nagyságát s világtörténeti értékét neki köszönheti.
Kálvinnak eleinte semmi határozott hivatala nem volt Genfben. Az ő saját kívánsága szerint, felőle Farel csak ennyit jelentett a tanácshoz: "bizonyos Kálvin János elhatározta magát, hogy itt marad, s szolgálatát felajánlja az egyháznak, hogyha arra méltónak ítéltetik." Kezdetben csak a Szentírást magyarázta a népnek, a gyülekezet legnagyobb – Szent Péterről nevezett – templomában. E magyarázatok nem istentiszteleti szónoklatok, hanem tüzetes és komoly vallástani oktatások valának. Fizetéséről hónapokig nem volt szó. A következő, 1537-edik évi februárban rendel számárá a tanács hat tallért ajándékul, miután hasznosaknak találta azon oktatásokat, miket "az a francia ember" ad, úgymond a városi jegyzőkönyv. Későbben lépett fel Farel kértére mint prédikátor, s miután első egyházi szónoklatát nagy tetszéssel fogadták, elvállalta a lelkipásztori tisztet is, de a tüzetes vallástani oktatásokkal soha fel nem hagyott, sőt azokra élete fogytáig kitűnő súlyt helyezett.
Genf vidékén még nem vala végrehajtva a reformáció. A berniek tehát, kik csak az imént űzék el a savoyai herceg újból betolakodott csapatait, s kik déli Helvécia reformációjának vezérlő bajnokai valának, egy nagyszerű ünnepélyes vitát rendeltek Lausenne-ba, a reformációtól idegenek teljes meggyőzésére. A vita alapját Farel tíz tétele alkotta. Jelen
57
volt Kálvin is, de nem szólott semmit egészen az ötödik napig. Ekkor, midőn Krisztusnak az úrvacsorájában való csupán lelki jelenlétéről, s az egyházi atyáknak e tekintetben való véleményéről volt szó, s midőn látta, hogy társai a dologhoz nem értenek tisztán, s az ellenvetésekre még Farel sem képes felelni: előállott, s a reformátori tételt, szabad könyvnélküli előadásban oly bámulatos tudományossággal védelmezte, s az ellenfél érveit akként semmivé tette, hogy, mint a hivatalos feljegyzés mondja: "az ellenkezők, akik még az imént dacosan emelték fel arcukat, midőn nekik Farel sem volt képes felelni, mintegy földhöz verettek az érveknek nagy ereje által, s elnémultak, egy igét sem szólván. Egy barát pedig tüstént felállott s nagy elragadtatással így szólott: "most látom már az igazságot s most tudom, hogy mit tanít az evangélium; – a Szentlélek ellen vétkezném, ha azt ezennel nyíltan nem vallanám." A néptől pedig nyíltan bocsánatot kért, hogy azt oly sokáig tévelygésben tartotta; szerzetesi ruháját levetette, s fennhangon kérte az Istent, hogy őt az evangéliumot vallókhoz méltóvá tegye" stb.
Későbben is csak egyszer szólott még Kálvin a vita folyamán, VII. Gergely nagyhírű pápa értékét fejtegetve egyháztörténelmi szempontból. E tárgynál is kitűnő jeleit adta nagyszerű tudományos készültségének, s ellenfeleit minden álláspontjukból diadalmasan kiszorította.
A vita eredménye az lőn, hogy Lausanne és egész vidéke tüstént bevette a reformációt. "Adja az Isten – írja Kálvin –, hogy most már ne csak a templomokból, hanem a szívekből is számkivettetve
58
legyenek a hamis istenek, melyek eddig az igaz Istent elrejtve tartották."
Nem elég volt csupán a papokat s a műveltebb felnőtteket megnyerni a reformációnak, hanem szükség volt gondoskodni az együgyű nép s az ifjú nemzedék oktatásáról is. E célból írta Kálvin a maga katekizmusát, mindjárt genfi működése első évében. E kézikönyvecske nem egyéb volt kezdetben, mint az Institutio tartalmának népszerű magyarázata. Azon szerkezetet és alakzatot, melyben azt most bírjuk, 1541-ben adta annak meg Kálvin javítgató keze. Ezen könyv is csakamar roppant elterjedést nyert. Lefordították olasz, spanyol, angol, belga, lengyel, magyar, német, baszk, görög és héber nyelvekre, s több reformált országos egyházakban mai napig szimbolikus [hitszabályzó] tekintéllyel bír.
Láttuk, hogy Genf népe mily könnyelmű a vallás, erkölcsiség, s ennélfogva a reformáció nemesebb érdekeivel mennyire semmit nem gondoló, teljes mértékben zabolátlan és megromlott volt. Ily nép kebelében a reformáció szilárd megállapítása nem mindennapi eszközöket kívánt. Nem volt elég csak hirdetni s megismertetni a reformáció elveit s tételeit, hanem gondoskodni kellett azok hű megtartásáról és arról is, hogy az erkölcsök s az egész népélet a megtisztított vallás elvei szerint alakuljon át. E végre Kálvin az ő tiszttársaival s különösen Farellel egyetértve, azt vitte ki a tanács által, hogy Genfnek minden polgára nyíltan és ünnepélyesen megesküdjék a katekizmusba és egy külön hitvallásba foglalt tanoknak hűséges megtartására. Aki az esküt le nem tette, polgári jogát elvesztette, vagyis számkivettetett. A refor-
59
mált vallás alaptételei tehát Genfben állami köztörvényekké lettek.
Az említett hitvallás huszonegy rövid cikkből áll, melyeknek tartalma ide megyen ki:
Egyedül a Szentírást kell követni, minden vegyítés nélkül. Az Isten lélek – lélekben kell tehát őt imádni. Szertartásokra, külső szokásokra, képekre semmi szükség. Éppen nem a teremtményekben, hanem egyedül magába a Teremtőben kell bízni. Egyedül az Isten a mi urunk és mesterünk; csak egyedül az ő szent törvényeit, nem pedig emberi találmányokat kell követni. Az ember megromlott, átok és kárhozat fia; üdvösséget, megigazulást, újjászületést nem saját erejében, hanem egyedül Jézus által találhat. Minden boldogságunk egyedül az Isten irgalmának, nem pedig saját érdemünknek eredménye. Isten kegyelmében hit által részesülünk. Egyedül Istent kell segítségül hívni. Közbenjárónk csak maga a Krisztus. Érthető nyelven s szívből kell imádkozni. A sákramentum hitünk erősítője, s csak kettő van ilyen. A keresztség annak külső jele, hogy az Isten kész bennünket fiaiul fogadni. Az úrvacsorája a Krisztus testével és vérével való lelki egyességünknek jelentője. Az emberi hagyományok, búcsújárás, szerzetesi élet, böjt stb. nem érnek semmit. Több egyház lehet; de a valódi az, melyben az evangéliumot tisztán hirdetik, hallgatják s megtartják. 60
A nyilvános bűnösök megintendők, s ha meg nem javulnak, legyenek kirekesztve a gyülekezetből, míg bűnbánatuknak világos jelét nem adják. Valódi lelkipásztorok azok, kik az igét tisztán hirdetik. Semmi személyes vagy rendi előjoggal nem bírnak ; csak annyit tehetnek, amennyire az Isten igéje szerint vannak jogosítva. Az államhatalom Isten rendelete, s Isten nevében s az ő parancsai szerint kell azt gyakorolni. Minden oly rendeletei iránt tisztelettel kell viseltetni, melyek az Isten törvényével nem ellenkeznek. Mindezek mellett még azt is kívánta Kálvin az ő tiszttársaival együtt, egy tüzetes emlékiratban a tanácstől, hogy az úrvacsorája évenként ne csak néhányszor, hanem ha lehet, minden vasárnap, vagy legalább minden hónapban egyszer kiszolgáltattassék, éspedig a legszigorúbb egyházi fegyelemmel egybekötve; kívánta továbbá a közönséges istenitiszteleten a gyülekezet egyetemes éneklésének életbeléptetését, s ennek eszközlése végett, előlegesen gyermeki éneklőkarok felállítását, hogy ezek külön betaníttatván, a nép viszont ezektől tanulja meg az éneket; kívánta végül az iskolai oktatásnak s a házassági ügyeknek gyökeres rendezését.
A tanács nagy mértékben elfogadta az emlékiratban javalott dolgokat. Az iskolai oktatás kötelezővé tétetett, s azon szülők, kik gyermekeiket az iskolától elvonták, polgári jogaiktól megfosztattak, mert a genfiek, igen helyesen, úgy gondolkoztak, hogy "az, aki a közoktatás szükségét és áldásait be nem látja, nem méltó arra, hogy egy szabad államnak polgára legyen." Szigorú szabályokat hoztak a szerencsejáté-
61
kok, a buja énekek, tánc, álarcos felvonulások, a fényűzés, a vasárnap megszentségtelenítése s több effélék ellen.
Mindezeket személyválogatás nélkül s a legszigorúbban végre is hajtották. Egy ember, aki a maga játékházát titkon folyvást fenntartotta, bitófához köttetett, s a kártyákat nyakába akasztották. Akik álarcos mulatságot rendeztek, a Szent Péter templomában térden állva kértek bocsánatot a gyülekezettől. Egy divatárusnő, ki egy menyasszonyt fényűzően és kacérosan ékesített fel, két napi fogságra ítéltetett, sőt fogságot kellett szenvedni a menyasszony anyjának és két barátnőjének is, kik őt öltözni segítették. Egy házasságtörőt bűntársával együtt a hóhér hordozott fel s alá a városban.
Itt állunk Kálvin szellemének s rendezői elveinek s eljárásának határozott, szigorú, s ha úgy tetszik, sötét vonásai előtt.
De vajon egyezik-e az evangélium szellemével s a lelkiismeret szabadságával, hogy az állampolgárok bármely hitvallásra esküt tegyenek le? Az emberiség s az egyéni szabadság elvei megengedik-e azt, hogy a törvényhozás az egyesek és családok dolgaiba oly mélyen beavatkozzék, egészen a menyasszonyi ruha szövetének, fodrainak s a hajékeknek szoros meghatározásáig ?
Ha e kérdésekre a mai művelődés s a rendes állapotok szempontjából felelsz: Kálvint múlhatatlanul el kell ítélned. De vedd eszedbe a kort, amelyben ő működött, Genf rendkívüli helyzetét s iszonyú erkölcsi romlottságát; ne feledd el kérdésbe tenni azt is, hogy vajon mi lett volna Genfből, s a reformáció ügyé-
62
ből annak kebelében ezen szigorú rendszabályok nélkül, s hogy vajon köztársaság és köztársasági szabadság fennállhat-e szigorú republikánus erkölcsök nélkül. "Nem igaz polgár az – monda Kálvin –, ki kész ugyan vérét ontani a polgári szabadságért, de jutalmul a bűnre való szabadságot kívánja. Az ilyen nem a haza közjavát, hanem saját magát tartja szem előtt."
Kálvinnak mindenesetre két véglet között kellett választani Genfben. Vagy hirdetni az igét pusztában kiáltó szóként sikertelenül, s keresztülvinni és fenntartani egy olyan-amilyen külső reformációt, melyben az élet maga sohasem lett volna a hirdetett elvekhez hű – vagy erős karral a romlott élet gyökeréig nyúlni, s vérzések közt bár, de mégis elmetszeni, kiégetni a rothadt tagokat. Ő ez utóbbit választotta, mert az ő lelke valódiságra tört, s a legszigorúbb következetesség híve volt, tanban szintúgy mint az életben.
Kálvinnak a valódi reformáció nagy munkájában Farel, Viret s az öreg Coraud valának munkás és küzdő társai, akikkel ő a legédesebb benső baráti viszonyban éli. 1549-ben, a Titushoz írott levélről írott magyarázatait Farelnek és Viretnek ajánlván, így szól hozzájuk: "Úgy gondolom, hogy soha barátok oly őszinte egybeköttetésben egymással nem voltak, mint mi a mi szolgálatttnk idejében valánk. Midőn veletek együtt itt Genfben lelkipásztor valék, annyira nem volt közöttünk semminemű vetekedés, hogy én veletek tökéletesen egy voltam. Azután egymástól elváltunk. Téged, Farel, a neuchateli egyház hívott magához, melyet a pápaság zsarnoksága alól Krisztus számára hatalmasan kiszabadítottál: Viretet szint ily módon, a lausanne-i egyház tartja kebelében" stb. Béza későb-
63
ben így szól a viszonyról: "Valóban a leggyönyörüségesebb látvány volt, az Isten anyaszentegyházának ily nagy embereit, kik az Istennek munkájában annyira egyetértettek, s különböző nemes tulajdonságokkal ékeskedtek, együtt látni és hallani. Farelt bizonyos lelki nagyság tüntette ki – az ő mennydörgő szavára megrázkódott minden, s lángbuzgalmú könyörgéseivel mindenkit mintegy az egekbe ragadott fel. Viretet a legédesebb ékesszólás tüntette ki, úgyhogy hallgatói az ő ajkain függöttek. Kálvin ahány szót mondott, annyi nagyszerű gondolattal töltötte el a hallgatók lelkét. Gyakran jutott eszembe, hogy az lenne a legtökéletesebb lelkipásztor, aki ezen háromból lenne mintegy összealkotva."
X.
Carolival s az anabaptistákkal való vita. Kálvin figyelme franciaországi hitfelei iránt. Inti őket, hogy a reformáciő elveihez minden kétszínűség nélkül következetesen hívek legyenek.
1537.
Caroli Péter – de ne gondolja a magyar olvasó, hogy az, aki hazánkban mint született magyar, váradi pap, tanár, majd szuperintendens volt, hanem egy testestől-lelkestől született francia, teológiai tudor s a Sorbonne-nak egyik tagja – eleinte a reformáció iránt némi hajlamot mutatott. Későbben mint római katolikus pap élt Genfben, s az 1535-ödik évi nagyszerű vallásos vita alkalmával, magát a reformáció elveinek igaz volta felől teljesen meggyőzöttnek nyilvánítván, a reformált egyház kebelébe lépett, s mint lel-
64
kész Lausanne-ban szolgált együtt Virettel. Caroli azonban vitát kereső s felette ingatag ember lévén, csakhamar jeleit adá a rónni katolikus egyházhoz való visszatántorgásának, nyíltan tanította nevezetesen, hogy a holtakért való imádkozást ismét vissza kell állítani. Erre Kálvin haladék nélkül megjelent Lausanne-ban, és sikerült Carolit többek előtt tévelygésének ünnepélyes visszavonására bírnia.
Midőn eszerint mindenki azt hitte, hogy a béke helyre van állítva, feláll Caroli, s egész komolysággal és fontoskodással vádat emel Kálvin, Viret s általában a genfiek ellen, oly dologban, amit, úgymond, az ő lelkiismerete már tovább nem bírhat. A vád nem volt más, mint az, hogy a genfiek egyenesen szentháromság-tagadók. Kálvin e vádat a Caroli elleni legkeményebb szemrehányások között visszautasította, s a genfi hitvallásra és katekizmusra hivatkozott a maguk igazolása végett. – "De nem használtatnak azokban a személy és a háromság szavak," – jegyzé meg Caroli, aki mindaddig meg nem akart győződni a genfiek igazhitűsége felől, míg csak azok az Athanáz-féle hitvallást alá nem írják. Ezt Kálvin megtagadta. "Szokásom – úgymond határozottan – feltétlenül csak egyedül az Isten igéjét elfogadni."
A berniek azt kívánták, hogy a vita egy nagyobbszerű zsinaton döntessék el. Ez meg is történt május hóban Lausanne-ban, több mint száz vidéki lelkész jelenlétében. A vádlottak hitvallását felolvasták. Mindenki megnyugodott abban, csak Caroli nem, mert nincsenek, úgymond, benne a háromság, substantia és a személy szavak, sürgette tehát, hogy
65
a vádlottak a három közönséges symbolumot (*) írják alá. Ekkor Kálvin elvesztette türelmét, s szikrázó szemekkel Carolira tekintve, így szólott hozzá: "Te kívánsz mitőlünk önigazolást és hitvallást? Ugyan mondd meg, hiszel-e te az Istenben? De sohse mondd, – nincs erre szükség, mert ímé az Isten s ezen atyafiak előtt ezennel azt nyilvánítom én, aki téged igen jól ismerlek, és látom bensődet, hogy neked nincs több hited, mint egy kutyának vagy egy disznónak." – Igen kemény szavak, de igazolva vannak Caroli képmutatása s undok erkölcstelen élete által, mit Kálvin jól ismert. Kálvin végül egy terjedelmes hitvallást tett le maga és társai nevében – mert az első inkább csak a Viret-ének tekintetett – az iskolai tekintélyű szavakat kerülte, és egyedül a Szentírásra támaszkodott. A symbolumnak aláírását pedig folyvást megtagadta: mivelhogy – úgymond – "az egy élő Istennek, nem pedig Athanáziusznak hitére esküdtünk meg, kinek tételeit egy valódi keresztyén egyház sem fogadná el." (**)
Itt látjuk ismét Kálvin teológusi s reformátori jellemének egyik kitűnő, határozott vonását, mely szerint ő közvetlen érintkezésben akar lenni magával az Isten igéjével; csak egyedül ezelőtt hajlik meg, s vallás dolgában minden emberi tekintélyt határozottan visszautasít.
E szigorú, határozott jellemet maguk a reformáció hívei sem voltak képesek még akkor kellően méltányolni. A múltat, s különösen az ősegyház tekintélyét a lelkiismeret egyéni szabadságának rovására még folyvást többek bálványozták. Innen van, hogy Kálvin igazhitűsége felől csakugyan némi kétség és gyanú támadt több lélekben, s bár a lausanne-i zsinat egészen neki szolgáltatott igazságot,
(*) Valószínűleg a nicea-konstantinápolyi, a kalcedoni és az atanáziuszi hitvallást. [NF]
(**) A "Quicunque vult" (Aki üdvözülni akar...) kezdetű hitvallásról van szó, amelyet abban az időben Atanáziusznak tulajdonítottak, de azóta kiderült, hogy sem eredetét, sem tekintélyét nézve nem olyan jelentős, mint neve mutatja. Ez a hitvallás az isteni személyek viszonyainak olyan körmönfont filozófiai körülírásában és magyarázatában merül el, amilyet még a nicea-konstantinápolyi hitvallás sem tartalmaz, s a benne foglaltakban való határozott hitet a legdörgedelmesebb hangnemben szabja az üdvösség feltételéül. [NF]
66
s Carolit a lelkipásztori hivataltól megfosztotta, mégsem tekintették bevégzettnek az ügyet, s engedni kellett Caroli azon kívánatának, hogy a kérdést a berniekhez fellebbezzék.
Bernben a Kálvin győzelme, ellenségeinek leveretése tökéletes volt. Maga Caroli töredelmes szívvel nyíltan bevallotta Kálvin elleni támadásának aljas célját, a maga folytonos képmutatását, undok életét, s hogy egykor ő Franciaországban a reformációnak egyik üldözője volt, noha színleg hajlamot mutatott iránta. De a töredelem már nem használt semmit. Hivataltól való megfosztatása megerősítést nyert; ő pedig nejét elhagyva, jelleméhez híven Rómába zarándokolt, hogy ott is bűnvallást tegyen; – pápista pappá lett ismét; – későbben azonban megint reformátussá akart lenni.
Ez évben két anabaptista vándorpróféta is megjelent Genfben: Benois András és Lüttichi Herman; éspedig egyenesen oly célból, hogy ott követőket szerezzenek. E végre aligha találhattak volna egyelőre alkalmasabb helyet, mint az erkölcstelenségre és zabolátlanságra folyvást hajló Genfet. A tanács jól látta a helyzet veszélyes voltát, ismerte a nép gyarlóságát, s kezdetben ellene volt annak, hogy az anabaptistákkal való vitatkozás az egész nép előtt nyilvános legyen. De Farel, kiről az anabaptisták azt susogták, hogy ügyüknek már meg van nyerve, ezen rágalom megcáfolása végett is a vita teljes nyilvánosságát kívánta, ami meg is lett. Három napig tartott a vetekedés, leginkább a gyermekek keresztsége, a gyülekezetből való kirekesztés s a lélek halhatatlansága tárgyában. Kálvin különösen ez utóbbi tárgyat fejtette ki nagy hatással. Az anabaptistákat minden
67
ponton legyőzték; a tanács kitiltotta őket a városból, s halált mondott fejükre, ha valaha visszatérni mernek. Nem is mutatkoztak soha többé Genfben. A libertinusok azonban – így nevezték a reformátori rendszabályok testi szabadelvű ellenségeit – nem tartották legyőzötteknek az anabaptistákat, s csak alkalomra vártak, hogy felforgatási munkájukat megkezdhessék. A reformátorok pedig házról-házra jártak, hogy az ingadozókat megerősítsék.
Mindennyi súlyos küzdelmek közt sem felejtkezett el Kálvin az ő folyvást szomorú helyzetben lévő franciaországi hitfeleiről. Sokan azok közül, kiket Kálvin úgy ismert még, mint a reformáció híveit, visszaléptek a római egyház kebelébe. Ilyen volt Roussel Gerard püspök is, Kálvinnak egykor bizalmas barátja. Mások lélekben a reformáció hívei valának ugyan, de külsőleg még is részt vettek a misében s más római szertartásokban. Az iszonyú üldözés kemény próbára vetette az Isten népét. Mint bátorító és vigasztaló lép fel tehát Kálvin, egy pár – 1537-ben Bázelben együtt megjelent – kis művével. Az egyik szól arról, hogy a római katolikus szertartásokat kerülni s a tiszta keresztyénséget híven megtartani kell; a másik azt vitatja, hogy római papi szolgálatban lehetetlen a valódi keresztyéni s lelkipásztori tisztnek megfelelni. Ez utóbbi egyenesen Rousselhez van intézve, kihez így szól többek közt: "Most mindenki azt tartja, hogy te igen szerencsés, s mint mondani szokták, a szerencse kedvence vagy. Új méltóságod a főpapi címen kívül még szép jövedelmet is ad. Ezt hiszik felőled az emberek s meglehet, hogy magad is ezt hiszed. Én pedig, midőn
68
egy kissé elgondolom azon dolgok értékét, melyeket az emberek oly nagyra becsülnek, – csak mélyen szánakozni tudok, a te nyomorult állapotodon." – "Azok, akiket az Úr az Ő anyaszentegyházába pásztorokul rendelt, vigyázók és őrállók az ő népe mellett. A föld savának, a világ világosságának, Isten angyalainak, Isten munkatársainak neveztetnek ezek, s az evangélium Isten erejének és hatalmának. És te, aki egyházi főnök vagy, ugyan mondd meg nekem, de lelkiismeretesen, hogy mi hűséggel munkálkodol te a romban állóknak felépítésében?" Kálvin tehát nem a képmutatókat tartotta boldogoknak, habár püspöki süveget hordozzanak is, hanem azokat, kiket "üldöznek az igazságért".
A másik művecskében, amely szint[én] levélalakban van írva, inti hitfeleit, hogy az Isten igéjével ellenkező római szertartásokban részt ne vegyenek, hanem tekintve a múlt idők vértanúira, legyenek készek életüket is letenni az igazságért.
Mindkét mű nemsokára le lett fordítva több európai nyelvre.
XI.
A libertinusok pártja hatalmasan feltámad, s a reformáció művét végveszedelemmel fenyegeti. A berniek kívánata némely szertartásokra nézve. Népzavargások. A reformátorok határozottan ellenállanak. Számkivetést szenvednek.
1538.
Már az anabaptistákkal vívott harc folytán nyilván kitűnt az, hogy a reformáció alapszabályainak számos ellensége van Genfben; s hogy a
69
dolog már ekkor kitörésre nem került, azt csak a tanács hűségének és ügyességének lehet köszönni. Ily helyzetben szükségesnek látszott, hogy a polgárok újból és egyenként kinyilvánítsák a reformáció tantételei és alapszabályai iránti hűségüket. Igen számosan voltak, akik vagy semmit, vagy egyenesen nemet feleltek; egy egész utcának lakosai pedig határozottan kijelentették, hogy sem a várost el nem hagyják, sem az efféle lelkiismeretbeli kényszerítést nem tűrik.
A dogmákat, a tantételeket szívesen aláírták volna a libertinusok, ha nem meggyőződésből is, legalább azért, hogy Rómával való szakításukat megbizonyítsák, amely szakításról jól tudták, hogy az reájuk nézve a polgári szabadság kezdete is vala. Az erkölcsi, a magaviseleti rendszabályok voltak tehát azok, melyeket ők teljességgel nem tűrhettek, s bátran nyilváníták, hogy ha a város szabadságát kivívni és fenntartani képesek valának a savoyai hercegek és püspökök ellenében, most bizony ezen új zsarnokoknak, a reformátoroknak hatalmaskodását sem fogják tűrni legkevésbé sem.
A libertinusok valóban ébren s nagy erővel voltak. Az 1538 február elején tartott városi tisztújításon a győzelem határozottan az övék volt. Az újonnan választott tisztviselők igen nagy többsége a reformátoroknak s a reformáció alapszabályainak világos ellensége vala. – Az erkölcstelenség napról-napra nőtt, a korcsmák megteltek dobzódókkal s a reformátorok ellen szitkozódókkal; az utcákon buja dalok hangzottak szerteszét. A libertinusok tehát hozzáláttak győzelmük gyümölcseinek élvezéséhez, de a tanács maga, úgy látszik, kissé megrémült e győze-
70
lemtől, s a reformátorok legalább annyit kivihettek, hogy az alapszabályokat nyilvános helyeken, trombitaharsogások között újból kihirdették. A zaboláját vesztett nép azonban mindezt csak kacagta, s végrehajtásra nem gondolt senki.
Ily korülmények között, a legszerencsétlenebb időpontban jött a berni tanácsnak egy felhívása a genfiekhez, melyben ezeket felszólítja, hogy némely berni egyházi szokásokhoz alkalmazkodjanak. Genf az egyetlen vasárnapon kívül semmi egyéb ünnepet nem ült, Bern megtartotta az áldozó csütörtököt, pünkösdöt, karácsonyt s egy Szűz Mária-ünnepet. Farel a keresztelőköveket kihányatta, Bern megtartotta. Genfben közönséges kovászos, Bernben kovásztalan kenyérrel szolgáltatták ki az úrvacsoráját; Bernben a menyasszonyok szépen felöltözhettek s felékesíthették hajukat, Genfben csak közönséges tisztes öltözéket engedtek meg nekik. – Annak, hogy az egyes egyházak között a szertartásokra és szokásokra nézve is minél nagyobb egyezés legyen, miként ma vannak, úgy a reformáció korában is voltak barátai, kivált miután az ellenfél táborából gyakorta emelkedett vád az eltérések és ellenkezések miatt. Ez ok indíthatta a bernieket is arra, hogy a genfiektől a nevezett pontokra nézve alkalmazkodást kívánjanak. De jegyezzük meg még, hogy a berniek legfőbb s igen nagy befolyású papja, Kunz, egyenesen a lutheránizmus felé hajló vala.
Genfet a maga polgári szabadságának kivívásában a berniek kitűnőleg segítették, amint láttuk; ők terjesztették a reformációt mind Genfben, mind annak vidékén, s így némi vezéri tekintélyt és szerepet
71
gyakoroltak szomszédaik felett. A genfi tanács örömmel elfogadta a berni javaslatokat; de Kálvin és Farel ellenállott, nem annyira a dolog érdeme miatt, amit jóformán közönyösnek tartottak, hanem inkább azért, mert tisztán polgári hatóságnak egyházi ügyekben való törvényhozói jogát el nem ismerhették. – Nemsokára egy zsinat elé terjesztetett az ügy Lausanne-ban. A zsinat a berniek értelmén volt, s Kálvin és Farel, itt már egyházi hatósággal állván szemben, hajlékonyabbak valának ugyan, de a kérdésnek egyetemes helvét zsinat általi eldöntését kívánták.
A berniek és a genfiek azonban ezt be nem várták, hanem türelmetlenül sürgették a javaslatok haladéktalan életbe léptetését. Éppen húsvét vasárnapja következett, s a tanács jó idejében kiadta a parancsolatot, hogy a szent vacsorát kovásztalan kenyérrel kell kiszolgáltatni. A lelkipásztorok nyíltan megmondták, hogy ezt nem teendik. Erre a libertinus tömeg is kezdé mutogatni a maga hatalmát. Vadul lázongó csoportok, tekintélyes férfiak által vezéreltetve tolongottak a lelkészek lakhelyei előtt, ablakaikon belövöldöztek, s nyilvánosan halállal fenyegették őket, ha a berni szokásokat el nem fogadják. De a genfi reformátorok nem azon emberek voltak, kik könnyen visszarettennek. Legelőször az öreg világtalan, de lelkében annyival világosabb Coraud lépett fel s hatalmas, sőt durva-kemény szónoklattal feddette a tanácsot és népet, amennyiben őket békához és patkányokhoz hasonlítgatta. Fogságra vetették. Ugyanezen nap délutánján, húsvét szombatján felszólította még egyszer a tanács Kálvint engedelmességre, s miután ez azt megtagadta, nyomban parancsot kaptak mindnyájan, hogy más-
72
nap a szószékbe lépni ne merészeljenek, – a szomszéd helyekről hívott prédikátorok fogták volna végezni a szolgálatot.
Közelgetett tehát ezúttal is a válság órája. Húsvét szombatjának éjszakáján a libertinusok botrányos kicsapongásba merültek. Álarcos mutatványokat rendeztek, melyekben az evangéliumi történeteket gúnyoltatták ki; tánc, buja énekek s dobzódás mindenfelé. Így készültek ők a másnapi ünnepre s a kovásztalan kenyerű úrvacsorájához.
Megkondult a húsvéti harangszó, s a titkos római katolikusok, kik folyvást nagy számmal voltak még Genfben, méltán úgy gondolhatták, hogy most a genfi reformáció és polgári szabadság halálharangjának szava hallik. A nép tódult a templomokba, és pedig különböző fegyverekkel. Farel a St. Gervais, Kálvin a Szent Péter templomába ment, de nem azért, hogy úrvacsoráját szolgáltassanak, hanem azért, hogy méltó feddések között okát adják annak, miért nem teszik ezt. A szószéket, mintegy védelmül, a reformátorok hű barátai vették körül.
Fellép Farel. Beszél hatalmasan, de midőn nyíltan kimondja, hogy zabolátlan, erkölcstelen népnek úrvacsoráját szolgáltatni nem fog, roppant zúgás támad, s kardokat és botokat forgatnak. De Farel érchangja túlkiáltja a nép lármáját, s így szól hozzájuk: "A szent vacsorához hit kellene, ti pedig megkáromoltátok az evangéliumot; szeretet kellene, s ímé, ti kardokkal és botokkal vagytok itt; bűnbánat kellene, s mit műveltetek ti a múlt éjszakán?" Erre felugrálnak, dühöngve kiáltoznak, s kivont karddal törnek a libertinusok a szószék felé. Farel hallgat, kezét össze-
73
fonja s áll mozdulatlanul, mint az ércszobor. Barátai szabadították s mentették meg őt.
Éppen ily dolgok történtek Kálvinnal is a Szent Péter-templomban. Ő is barátainak köszönheté élete megmentését.
Másnap reggel korán összegyűlt a kétszáz tagból álló nagy tanács, s elhatározá a felsőség rendeleteinek nem engedelmeskedő prédikátorok hivataltól megfosztását; csak addig tűrvén el őket, míg helyükbe másokat állítanak. Az egyetemes népgyűlés pedig, mely a legfőbb hatóság vala, viharos vita után nagy szótöbbséggel kimondotta, hogy a prédikátoroknak háromszor huszonnégy óra múlva végképpen el kell hagyniok Genfet és annak határát. És ezt a törvényszolgák által tüstént tudtára adták Kálvinnak.
"Nagyon jól van – felelé Kálvin. – Inkább kellett engednünk Istennek, mint az embereknek. Ha embereknek szolgáltam volna, bizony most boldogtalan volnék, de mily jó, hogy annak engedelmeskedtem, aki sohasem vonja meg az ő szolgáitól azon jutalmat, amit nekik megígért vala."
A számkivetett reformátorok mindhárman elhagyták Genfet, és ott a keresztelőköveket tüstént helyreállították, s az úrvacsorája a következő vasárnapon kovásztalan kenyérrel szolgáltattatott ki.
A nagy Bonivard vészjövendölése csakugyan betelt!
74
XII.
A számkivetett reformátorok Bernhez, majd a zürichi zsinathoz fordulnak. Sikertelen próbálkozások Genfbe való visszafogadtatásukra nézve. Kálvin Bázelben talált menhelyet; majd a strassburgiak meghívását elfogadja.
1538.
A számkivetett reformátorok Bern felé vették útjukat, s az ottani tanácsnak egy kimerítő emlékiratban adták tudtára a genfi állapotokat. Előadták, hogy amint ők nem az ismeretes javaslatok tartalma miatt szegültek ellen s tagadták meg az úrvacsorája kiszolgáltatását, hanem a nép erkölcstelensége miatt, úgy más részről a libertinusok célja is az ő elűzetésük által nem a polgári és lelkiismeretbeli szabadság biztosítása, hanem inkább az, hogy utat készítsenek a katolicizmusnak. A berni tanács megrémült a dolgok ily állapotán, s tüstént levelet intézett a genfiekhez, melyben Kálvint és Farelt a legnagyobb tisztelettel említették, s felhívják a genfieket azok visszafogadására. A közbenjárás sikertelen volt. A genfiek a reformátorok ellen való legkeserűbb kifakadások között kinyilatkoztatták, hogy azokat kebelükbe soha többé vissza nem fogadják.
Ezután Zürichhez fordultak a reformátorok, hol éppen egy tekintélyes helvét zsinat tanácskozott. Ettől kértek mind közbenjárást, mind igazságszolgáltatást; azt azonban határozottan kijelentették, hogy közönyös szertartásokra szívesen engednek ugyan, de feltétlenül s különösen az egyházi fegyelem biztosítása nélkül semmi esetre vissza nem mennek. A pontokat e tekin-
75
tetben maga Kálvin tette fel, melyeknek főtartalma a következő:
A kérdéses szertartásokra nézve szívesen engedünk, amennyiben a Szentírás alapján lehet. A javallott ünnepeket csak úgy fogadjuk el, hogy azokon az istenitisztelet után dolgozni szabad legyen. A keresztyéni szabadság és a gyülekezetek önállósága megtartassék. Szigorú egyházi fegyelem s ennek biztos gyakorolhatása végett több parókiák állíttassanak fel, mindegyik külön lelkipásztorral, hogy a nyáj pásztorát s ez amazt kellőképpen ismerhesse. Lelkipásztorokat pedig elegendő számmal kell állítani. A fegyelemnek s a gyülekezetből való kirekesztésnek gyakorlása végett válasszon a tanács a város különböző részeiből becsületes és buzgó férfiakat. A lelkészek felavatását ne bitorolja kizárólag maga a tanács. A berniek szólíttassanak fel, hogy az úrvacsoráját gyakrabban szolgáltassák ki, s az istenitiszteleten zsoltárokat énekeljenek, úgy, amint ezek Genfben gyakorlatban vannak. A buja énekeket és táncokat pedig irtsák ki, mert a genfiek e részben is a berniekkel szoktak takarózni.
Mindezeket a zürichi zsinat szívesen elfogadta, sőt a bernieket felkérte, hogy ezek alapján a reformátorok visszaállítását vegyék foganatba. A berni tanács némi vonogatás után hajlott is; de nem így Kunz, ki a reformátorokat a leggorombább kifakadásokkal támadta meg, s emellett még ármányhoz is nyúlt, hogy azok visszafogadtatását meghiúsítsa. Kálvin feltételeinek pontjait ugyanis magához kerítvén, megküldötte Genfbe, a reformátorok egyik legnagyobb, tekintélyes ellenségének, Vandel tanácsosnak kezébe.
76
A berniek követei az ékes beszédű Virettel egyetemben megjelentek Genfben, hogy a visszaállítást végrehajtsák. Kálvin és Farel a városon kívül várta az ügy kimenetelét. Minden próbálkozás sikertelen volt. Vandel elővévén a Kálvin feltételeit, oly magyarázatot adott azoknak a nép előtt, mely szerint a legdühösebb ellenszegülés támadt a reformátorok ellen. Részeg, fegyveres csoportok jártak fel s alá, halállal fenyegetve a reformátorokat, ha azok a városba belépni merészelnének. A piacon egy üstben forró olaj állott, hogy azzal majd "Farel pátert" fogják leönteni.
Meghiúsulván ezen kísérlet is, a reformátorok a nyugalmas és tudományszerető Bázelben kerestek és találtak menedéket. Kálvin az ő kedves, szelíd lelkű tudós barátjának, Grynaeusnak vendégszeretetét élvezte, s örült, hogy a nagy viharból kiszabadulván, csendes elvonultságban élhet majd a tudományoknak.
De az isteni bölcs gondviselés most is másképpen intézkedett az ő sorsa felől. Nemsokára ismét nyilvános mezőn kellett neki működnie.
Bucer Marton, Strassburgnak legfőbb, európai hírű reformátora már régóta ismerte, az Institutio megjelenése óta pedig különösen tisztelte Kálvint. Mindent elkövetett tehát, hogy őt a strassburgi iskola számára tanárul megnyerje. Kálvin egy darab ideig vonogatta magát, de végül – midőn Bucer oly erkölcsi kényszerítéshez nyúlt, amilyet egykor Genfben Farel használt volt – csakugyan engedett, s szeptember végén búcsút vett a nyugalmas Bázeltől s a jó Grynaeustól. Farel pedig, az ő hű bajtársa és benső barátja, kitől elszakadni lelkének oly keservesen fájt, a neuchateli egyház meghívását fogadta el.