XIII.

Kálvin mint lelkész és tanár Strassburgban. Irodalmi működései.

1539-1541.

Strassburg ez időben az úgynevezett római szent birodalomnak egyik kitűnő városa vala. Kebelében a reformáció nem régen ment végbe, s Bucer, Capito és Hedio állottak az ottani reformált egyház és főiskola élén. Strassburg a maga földrajzi helyzeténél fogva, miként ma, úgy a reformáció korában is mintegy közvetítő volt a német és francia elem, s a reformációnak helvét és lutheri iránya között. Elfogadta az ágostai vallástételt, de azért az úrvacsorájára s egyházi fegyelemre nézve egyenesen a kálvinizmus felé hajlott. A két felekezet közötti unió eszméjének senki sem volt ez időben hívebb és fáradhatatlanabb bajnoka, mint Bucer, akit Luther emiatt gúnyosan "szárnyas egérnek" szokott nevezni.

Az iszonyú üldözések miatt Strassburgba menekült franciák száma több száz lélekre ment. Számukra a strassburgi tanács egy külön templomot adott; önálló gyülekezetet alkottak, s ennek kebelében működött Kálvin mint lelkipásztor nagy buzgalommal és szigorral. Ő szervezte az egyházat s állapította meg az egyházigazgatást és fegyelmet. Naponként istenitiszteletet tartott és prédikált. Az úrvacsorájához járulóktól szigorú önvizsgálatot s bűnbánatot kívánt, s a méltatlanokat kérlelhetlenül eltiltotta az Úr asztalától. Itten tehát a lehető teljességben foga-

78

natba vette azon eszméket melyeknek Genfben a zabolátlan libertinusok ellene állottak.

Emellett még a főiskolában hetenként több ízben írásmagyarázati felolvasásokat is tartott, előbb a János evangéliuma, későbben a rómaiakhoz írott levél felett, és pedig oly hatással es sikerrel, hogy nemcsak ifjak, de művelt férfiak is eljöttek Franciaországból Stassburgba, hogy az Institutio nagyhírű szerzőjét, Kálvint hallgathassák. A teológiai vitatkozásokban, melyeket akkor a főiskolai képződés rendszerinti eszközeinek tartottak, szorgalmasan részt vett, s ha tanvitára katolikus teológus lépett fel, Kálvin a kihívást mindenkor egész készséggel elfogadta, s a reformáció elveit hatályosan védelmezte. Miként gyülekezetének tagjaival, úgy tanítványaival is a legbensőbb atyai s baráti viszonyban élt, s midőn önálló háztartással bírt, egy vagy több tanítványát rendesen szállására s asztalához fogadta, s ezeknek képződésére kiváló gonddal vigyázott.

Mindezek mellett irodalmi működéseivel nem hagyott fel. Az Institutiót lényegesen átdolgozta, s abban különösen az úrvacsorájáról, a predestinációról s az egyházi fegyelemről szóló cikkeket bővebben kifejtette. A rómaiakhoz írott levélhez írt magyarázatait kiadta, s szeretett barátjának, Grynaeusnak ajánlotta. Az úrvacsorájáról szóló tant külön és önállóan is kifejtette; a Szentírás francia fordítását javitgatta; a lélek alvásáról szóló művecskét újból kiadta, s írt egy himnuszt is a győzelmes Krisztushoz, noha maga nyíltan mondja, hogy költői tehetségére igen keveset ád.

A strassburgiak nem maradtak részvétlenek Kál-

79

vin érdemei iránt. Őt nemsokára közöttük lett letelepedése után polgári joggal ajándékozták meg, s miután az akkori szokások szerint minden új polgárnak valamely mesterségi céhhez kellett névleg állania, Kálvin a szabókhoz csatlakozott.

XIV.

Kálvin a frankfurti, hagenaui, wormsi és regensburqi qyűléseken. Viszonya Melanchthonhoz s a többi fő reformátorhoz.

1536-1541.

Nem annyira a vallás ügyének tüzetes elintézése, mint inkább a fenyegető török hatalom elleni sikeres előkészületek megtétele végett tartották az 1539. évben a német birodalmi gyűlést Frankfurtban. Azonban a vallás ügyének is tárgyalás alá kellett volna itt jönnie, miután az afeletti meghasonlások a hadi működésekre is gyakorta nyomasztó befolyással voltak. Strassburg részéről Bucer, Sturm és Kálvin valának e gyűlésre küldve. – Az idő eltelt – vallásügyben nem határoztak egyebet, mint azt, hogy majd a jövő évben egy következő gyűlésen fognak határozni.

Kálvinra nézve azonban mégis nagy fontosságú vala e gyülés, mert ennek alkalmával találkozhatott legelőször a világhírű tudós reformátorral, Melanchthonnal, kit a kegyelet "Praeceptor Germaniae" névvel tisztelt meg.

Kálvin még elindulása előtt közlötte levélben a maga tételeit az úrvacsorája felett Melanchthonnal, s most eljött az idő, hogy azokat élőszóval, személyesen megvitathassák. Melanchthon teljesen egyetértett

80

a Kálvin tételeivel; de másrészről a maga félénk és tartózkodó jelleméhez képest kifejezte, hogy sokan vannak, akik az úrvacsorájában kézzelfogható testi dolgokat keresnek, s az eltérő nézetek iránt zsarnoki türelmetlenséggel viseltetnek, elannyira, hogy ő maga is tartózkodásra van kényszerülve; annálfogva a nyílt fellépést halasztani kell. Beszéltek még ekkor csak egymással négyszemközt a legnagyobb kölcsönös bizalommal oly dolgokról is, melyeket Kálvin még Farelnek megírni sem tartott tanácsosnak. Itt látjuk első jeleit a Melanchthon úgynevezett kriptokálvinizmusának, vagyis titkos kálvinistaságának, mely miatt későbben életének oly keserű órái valának. – Szólottak az egyházi fegyelemről is, s Melanchthon mélyen fájlalta azt, hogy az egyház minden önállóság nélkül az állam túlsúlya alatt nyög, s hogy mily sokan nem érzik a szigorú egyházi fegyelem szükségét. Tanakodtak az istentiszteletről s a szertartásokról is. Kálvin keményen megtámadta a lutheri sokféle ceremóniákat, s a zsidósság visszaállításának jeleiül tekintette azokat. Melanchthon egyetértett vele; beismerte, hogy sok gyermekies és haszontalan szertartást hagytak meg, s kárhoztató ítéletet mondott a latin énekek és képek felett is. E tárgyat azonban mégsem tartották oly fontosnak, hogy az emiatti szakadás igazolható volna.

Az 1540-re kitűzött hagenaui értekezletet, melyre Kálvin szintén elment, meg sem tarthatták, miután több oda kinevezett tag meg nem jelent. Következett tíz hét múlva a wormsi, melynek óhajtott eredménye ismét nem lett, mert a reformátorok nagy szellemi túlsúlya miatt jónak látta a császár vélet-

81

lenül bezárni az értekezletet. Kálvin itt mint Strassburgnak és a lüneburgi hercegeknek képviselője volt jelen. Ismét találkozott Melanchthonnal, s ekkor nevezte ez őt tudományos készültsége iránt való tiszteletből kiválólag "teológus"-nak.

A regensburgi gyűlésre, mely 1541-ben volt, már nem akart menni Kálvin. Komoly és határozott jelleme valódiságot, eredményt keresett, s a haszontalan szószaporítást és idővesztegetést utálta. De mégis elment, mert Melanchthon erősen sürgette megjelenését. – E gyűlés sok reményt nyujtott a katolicizmus és protestántizmus egymáshoz való közeledésére, s talán e remény lehetett egyik oka annak, hogy az egységet különben is igen óhajtó Melanchthon és Bucer, több kényes tárgyban oly kétes értelmű sima szavakat s kifejezéseket használtak, melyeket Kálvin szigorú és következetes lelke semmiképpen nem tűrt. Ő maga e gyűlésen Mosheim Róbert passaui dékánnal állott keményebb vitát az úrvacsorája felett, s ellenfelét oly diadalmasan legyőzte, hogy alapos és széles tudományossága által a legnagyobb figyelmet költé fel maga iránt.

A vallástani viták még folytak Regensburgban, midőn Magyarországnak s más szomszéd tartományoknak követei megjelentek ott, hogy a jó németeket a török haderő roppant előnyomulására figyelmeztessék. Ezen időre esik több, a törökvész által sújtott művelt magyaroknak s ezek közt Dévai Bíró Mátyásnak is külföldre bujdosása.

Az óhajtott eredmény nélkül eloszlott regensburgi gyűlésen hőn szeretett honfiai javára kieszközölte Kálvin, hogy a gyűlés protestáns fejedelmi tag-

82

jai nyíltan kijelentették I. Ferenc francia királynak, hogy az ő hitük egyezik azokéval, kiket Franciaországban halálig üldöznek, s erélyesen sürgették ez iszonyúságok megszüntetését. – De ennek sikere nem lett, s Kálvin a navarrai királynéhoz fordult, hogy az üldözöttek számára némi enyhületet szerezzen.

A regensburgi gyűlés után nem találkozott többé Kálvin személyesen Melanchthonnal ez életben, de kölcsönös vonzalmuk és benső barátságuk megmaradt mindvégig; sőt noha Kálvin merészebb, határozottabb és szigorúbb volt mindenben, mint a félénk, tartózkodó és gyermekies lelkületű Melanchthon: a német ajkú reformátorok között mégsem volt senki, kihez lelkének őszinte ragaszkodása annyira vonzotta volna, mint Melanchthonhoz. Úgy látszik, hogy mindkettőre nézve a keresztyén igazságoknak mély tudományos felfogása volt azon kapocs, mely lelküket összefűzé, és valóban nem is mutathat fel az idő a szó valódi értelmében tudósabb reformátort, mint ők valának. Levelezési érintkezésük szünetelt bár néha, de végképpen meg nem szakadt. – A Melanchthon legelterjedtebb rendszeres teológiai művének, mely a Loci Theologici címet viseli, francia nyelvre fordítását Kálvin eszközölte és azt lelkes ajánló szózattal látta el.

Melanchthon Kálvinnál néhány évvel előbb lépett által a küzdelmes földi pályáról ama boldogabb hazába, ahol, mint végső órájában mondá, teológusokkal nem kell többé civódnia. Hű barátja, Kálvin, igy sóhajtozik egy helyen utána: "Ó, Filep, hozzád intézem szavaimat, aki már most az Isten előtt élsz a Jézus Krisztussal, s ott vársz reánk, mígnem a halál egyesítend bennünket az áldott nyugalomban.

83

Mily sokszor mondád te, midőn sok munka alatt elfáradva s temérdek küzdelmek közt leveretve fejedet kebelemre hajtád: ó, vajha, ó, vajha itt halhatnék én meg! Én pedig számtalanszor azt óhajtottam, hogy vajha együtt élhettünk volna! Együttlétünk téged bizonyosahban hősebbé és bátrabbá tett volna a gonoszság és irigység ellen való harchan; több kitartást és erőt nyertél volna a hazugság megtámadásainak visszaverésére; akkor zabolán tartottuk volna több olyanok gonoszságát, kik a te nagy szelídségeden, melyet ők gyöngeségnek neveztek, nagy merészséggel diadalt vettek."

Luther sohasem találkozott Kálvinnal személyesen, s levelezésben sem állott vele, de nagy figyelemmel kísérte működését, s irodalmi művei iránt kitűnő tisztelettel viseltetett. Már 1539-ben szívélyesen köszöntötte őt egy Bucerhez írott levelében. Későbben is folyvást igen nagyra becsülte mindaddig, mígnem az úrvacsorája felett való vita a végletekig menvén, Luther heves lelke semmi eltérő véleményt nem tűrt. Kálvin még ekkor sem feledkezett meg a nagy ember iránti mély tiszteletről: "Ó, Bullinger – írja egyszer Zwingli utódjához – el ne felejtsd, hogy Luther mily kitűnő, mily jeles tulajdonságokkal bíró férfiú. Gondold meg, hogy mily nagy lelki erővel, mily rendületlen kitartással s a tudománynak mily nagy hatalmával szentelte életét mind e mai napig azon nagy feladatnak, hogy az antikrisztus megdöntessék. Én sokszor mondtam és mondom most is, hogy ha ő engem ördögnek tartana is, én őt folyvást nagy tiszteletben s az Úr egyik kitűnő szolgájának tartanám." Néhány hónappal későbben magához a már nagy ingerültségben levő Lutherhez így ír: "Ó, ha én hozzád repülhetnék,

84

s csak néhány órát is tölthetnék társaságodban! De ezen szerencsét itt nem, hanem majd csak az Isten országában élvezhetem. Élj boldogul, kitűnő férfiú, Krisztusnak dicső szolgája, kit én mindvégig tisztelni fogok. Az Úr vezéreljen téged Szentlelke által anyaszentegvházának közös javára!" – De Melanchthon, kinek kezéhez e levél ment, nem merte azt átadni Luthernek, tartván tőle, hogy ez az elkeseredett nagy mester ingerültségét csak növelni fogja.

Zwinglit személyesen nem ismerte, s nem is ismerhette Kálvin, mert ő még mint ifjú működött Franciaországban, midőn az első helvét reformátor már hősi halált halt Kappelnél. Emlékezete iránt folyvást tisztelettel volt, de tanainak szellemével mégsem volt összhangzásban. "Embertelen dolog volna a hamvakat és árnyakat gyalázni – írja Kálvin –, s mindenesetre istentelenség egy oly nagy emberről tisztelettel nem emlékezni, mint Zwingli vala. De a dicsőítésnek is vannak határai; s én már most is látok nagyobb embereket, mint Zwingli vala, s a jövőre még többeket reménylek s óhajtok." Ezt Kálvin egy oly dicsbeszédre jegyzette meg, amelyben az mondatik, hogy bűn volna Zwinglinél nagyobb embert várni.

XV.

Kálvin szegénysége, levertsége, vigasztalódása. Házassága. Rohamos indulata.

1539-1541.

Kálvinnak Strassburgban semmi határozott fizetése nem volt kezdetben, s általában saját elveivel is alig ellenkezett jobban valami, mint effélét maga részéről

85

sürgetni vagy kérni. Szállásáról s élelméről barátai gondoskodtak, egyéb szükségeit eleinte csekély atyai örökségének maradványával fedezte. De éreznie kellett olykor-olykor a valódi ínséget is. Voltak esetek, midőn egy fillére sem volt, kiadásai pedig lettek voltak. Maga a levelezés azon időben, midőn még posták nem valának, rendkívüli költséggel járt. A levélvivőt vagy -hozót fizetni és tartani kellett. Kálvinnak pedig ez időben már nagy terjedelmű és fontosságú levelezései valának. Műveiért Wendelin strassburgi kiadó fizetett valamicskét. Egykori barátja, Du Tillet kanonok, ki őt a római egyházba visszavinni igyekezett, önként felajánlotta segítségét, de Kálvin visszautasította azt. Nem fogadott el segélyt még barátjától, Fareltől sem; készebb volt Genfben maradt könyvtárát, egyetlen birtokát, csekély áron elvesztegetni inkább, mintsem hogy mások segélyét elfogadja.

Ily ínséges helyzethez temérdek elfoglaltatás, s e mellett gyakori betegség s különösen főfájás is járulván, nem csuda, ha Kálvin kedélye sötéten elborult néha-néha. Strassburgi pályájának kezdetén meghallván genfi tiszttársuknak, az öreg Coraud-nak halálát, így ír Farelhez: "Coraud halála annyira levert, hogy fájdalmamat nem korlátozhatom. A nappali foglalkozások nem vonhatják el annyira lelkemet, hogy folyvást efelett ne tépelődjem. A nappali kínzó fájdalmakat az éjjeli keservesebb gyötrelmek követik. Mert nemcsak folytonos álmatlanság háborgat, hanem mély aggodalmak is gyötörnek, melyek egészségemet felette emésztik. Mit tehetnénk mást, szeretett barátom, mint azt, hogy búslakodjunk nyomorúságunk felett? De van nékünk hathatós vigasztalá-

86

sunk is. Nagy vigasztalás az, hogy fájdalmukkal s óhajtasukkal bizonyságot tesznek mindenek, hogy mi véleményben vannak az elköltözöttnek erényessége és feddhetetlensége felől. Így az Isten még e földön világosságra hozza ellenségeink gonoszságát, és semmi hasznot nem vehetnek barátunk halátából. Mert ott áll már ő az Úrnak ítélőszéke előtt mint tanú és vádló azok gonoszsága ellen, és az ő szava harsog erősen azok veszedelmére, erősebben, mintha a földet megrázkódtatná. Mi pedig, akiket még életben hagyott az Úr, haladjunk bátran azon ösvényen, melyet ő követett, mígnem pályánkat megfutjuk. Bármely sok akadályok gördüljenek is elébünk, meg nem fognak gátolni bennünket abban, hogy egykor mi is eljussunk azon nyugalomba, melybe ő már eljutott. Ha ezen remény fenn nem tartana bennünket, ó, mily sok okunk volna mindenfelől a kétségbeesésre! De az Istennek igazsága szilárdul és rendületlenül fennáll; azért szükséges, hogy a mi őrállomásunkon mindvégig megálljunk, mígnem majd nyilvánvalóvá lesz az Úrnak országa, amely most tőlünk elrejtve van."

Így vigasztalta magát s barátját a fölemelkedett nagy lélek az életnek különböző háborúságaiban.

A strassburgi reformátorok mindnyájan családos életet éltek, s baráti részvéttel óhajtották, hogy Kálvin is házasságra lépjen. Ettől ő maga sem volt idegen, midőn anyagi helyzete és életnyugalma egy kissé biztosabb lett. De vajon milyen lehetett azon nő, kit Kálvin élettársául kíván? Megírja ő maga Farelhez: "Ne felejtsd el – úgymond –, hogy mit kívánok én életem társától! Nem tartozom azon szerelmes

87

bohók közé, kiket ha egyszer a szép arc elvakított, szerelmesüknek még bűneit is hízelgéssel magasztalják. Engem csupán annak szépsége vonz, aki szemérmes, engedelmes és nem kevély, ki takarékos, béketűrő, s reám gondot viselni hajlandó." Nemsokára ajánlottak is Kálvinnak barátai egy magas rangú, művelt és gazdag ifjú német hölgyet, kit legközelebbi rokonai is igen szívesen adtak volna hozzá. Azonban Kálvin németül, a hölgy pedig franciául nem tudván, s emellett még Kálvin a maga elveihez és helyzetéhez képest a hölgy magas rangjának és gazdagságának lehetséges veszélyeitől is tartott, s emiatt a házasság elmaradt. Ő egy szerény, tiszta erkölcsü, valódi lelkésznét keresett. És ilyet talált is végre, barátainak közbenjárására egy strassburgi ifjú, szép, művelt és jámbor özvegyben, Du Bure Idelette-ben 1540-ben. Idelette egy oly anabaptistának, Storder Jánosnak özvegye volt, kit éppen Kálvin térített meg. A menyegző 1540-ben szeptember hóban tartatott meg, némi ünnepélyességgel, amennyiben azon több helvét gyülekezetek képviselői megjelentek.

Kálvint a házasság csak kilenc évig boldogítá. Három gyermekkel áldatának meg, de ezek mind elhaltak kicsiny korukban. "Avagy nincs-e nekem sok ezer szülöttem szerteszét a keresztyénségben?" – vigasztalá magát Kálvin.

Az általunk már ösmert Caroli, Kálvin halálos ellensége, a római katolikus egyházat, melybe visszalépett, ismét elhagyta, s Farelt reábírta, hogy a reformált egyház kebelébe újból felvegye. Megjelent Caroli Strassburgban is, mintegy békélni kívánván Kálvinnal,

88

de egyszersmind rágalmakat szórva ellene. A strassburgi lelkészek elég engedékenyek voltak e kibékülést munkába venni, és pedig olyforma kiindulási alapon, mintha az általuk már ismert viszálykodások folyamán nemcsak Caroli, de Kálvin is hibázott volna. Ezen vélekedés volt az, amely Kálvint iszonyú haragra lobbantott,a s a legkeményebb türelmetlen nyilatkozatokra indította. Hibáját nemsokára maga nyíltan bevallja, így írván Farelhez: "Nagy hibám volt, hogy magamat korlátozni nem tudtam; a bosszúság és harag annyira erőt vett rajtam, hogy epémet minden oldalra kiontottam... Midőn hazamentem, görcsös lázroham lepett meg, s csak sóhajtásban és könnyekben találtam vigasztalást. De a legjobban az fájt az egészben, hogy ezen bajt tulajdonképpen neked köszönhetem..."

Kálvint barátai több ízben figyelmeztették önmérséklésre, s ő maga is elismerte, hogy "nagy és sokféle gyengeségei közül a türelmetlenséget, az indulatrohamot képes a legkevésbé legyőzni." "Valamire haladtam – úgymond – de ezen fenevadat még egészen meg nem fékezhettem." "De ezen fenevadat, melyet mindnyája kebelünkben hordunk – mondja Kálvin egyik életírója –, csakugyan jobb volna sokszor egészen szabadjára hagyni, mint félig megfékezni. Szelídek, türelmesek szeretnétek lenni; de nem vagytok képesek egyébre, mint csupán arra, hogy hidegek legyetek. Legyőzitek a külsőt, ami helyes dolog; de félő, hogy azt hiszitek, hogy ennél tovább már nem kell mennetek, s azt gondoljátok, hogy harag nélkül cselekesztek akkor, midőn csupán az ész befolyása alatt álltok, holott voltaképpen szigo-

89

rúbbak vagytok, mint több külső tűz mellett lettetek volna. Így volt ezzel Kálvin is. Ha ő magán, gondolatain és szenvedélyein még kevésbé uralkodott volna, elégedetlenebb lett volna ugyan önmagával; de voltaképpen mégis szelídebb, és akkor ellenségei is kíméletesebbek lettek volna iránta, mind életében, mind halála után." Kétségtelen lélektani igazság, melynek veleje csak az, hogy az elfojtott harag sötétebb, emésztőbb és pusztítóbb, mint az, mely mindjárt kezdetben teljes erővel kiomolván megkönnyebbíti s megszelídíti a lelket.

XVI.

Genf állapota a reformátorok elűzetése után. A vallás, közerkölcsiség és társadalmi rend zavarba jutása. A római katolicizmus már biztos zsákmánynak tekinti Genfet. Sadolet bíboros csábító felh1vása. Kálvin felelete erre. A libertinusok megbuknak. A reformáció barátai győznek. Kálvint visszahívják, s ő vonakodás után vissza is megy Genfbe.

1539-1541.

Kálvin Genfből számkivetve volt ugyan, s test szerint távol volt tőle, de lelke folyvást feléje vala fordulva, s az általa őszintén szeretett városnak s abban élő barátainak sorsát aggódó figyelemmel kísérte. Egy darab ideig tartózkodott a levélírástól, hogy még csak a gyanúját is eltávolítsa annak, mintha ő a a genfiek között valami pártot alakítani s a maga visszahívatását bármi úton is eszközölni akarná. Első levele 1538 október első napján kél az ő "szeretett atyafiaihoz az Úrban, kik a genfi gyülekezet romjai

90

között fenmaradtak." Előadja, hogy miért nem írt eddig hozzájuk. "Most pedig – úgymond –, midőn veletek érintkezésbe jövök, s alkalmat adok reá, hogy felőlem megemlékezzetek, ne magyarázza ezt balra senki sem, mert lelkiismeretem biztosít engem az Isten előtt afelől, hogy magának az Úrnak hívása volt az, melynek következtében veletek egybeköttetésben valék, és ezen lelki egybeköttetést emberi hatalom nem is szakaszthaija el soha." – Erélyesen inti azonban genfi barátait s híveit, hogy mindenféle pártoskodástól óvakodjanak. Nem hagyta helyben azt sem, hogy barátja, Saunier, az iskola igazgatója az úrvacsorájának berni módon való kiszolgáltatását 1538. karácsonyakor határozottan megtagadta, mely miatt őt is csakugyan számkivetették.

Valóban nagy szükség is volt reá, hogy Kálvin figyelme el ne forduljon Genftől, s hogy a reformációnak még fennmaradt magvai híven ápoltassanak annak kebelében. – A papok, kik Kálvin és társai helyébe léptek, méltatlanok voltak elődeikhez, méltók pedig a libertinusokhoz. Az egyik azon gyanúban állott, hogy Istent nem hisz, s a Szentírás legfőbb pontjait oly csudálatos elcsavarással magyarázta, hogy abban az egyszerű nép is megbotránkozott; a másik oly badar dolgokat beszélt egykor, hogy azokat a következő vasárnap nyilvánosan vissza kellett vonnia; a harmadik becsületes ember volt ugyan, de oly együgyű és rossz szónok, hogy a nép az ő papolásakor tömegesen szokta elhagyni a templomot. – A polgári főnökök nem sokkal voltak különb emberek. Az egyik, Richardet Claude az istenitiszteletet egészen szükségtelennek tartotta, s valóban nem is lehetett őt

91

templomban látni soha; a másik a misét magasztalta, a harmadik a genfi állam önállóságát nem szerette, a negyedik az erkölcstelen kicsapongóknak volt cimborája. Magok a polgárok sem maradtak nagyon messze az ő elöljáróiktól. 1539 március havában már tömegesen kívánták, hogy a hitvallásra s az egyházi rendtartásra letett eskü alól oldoztassanak fel. Az egyházi fegyelem csak névleg állott fenn, s legfeljebb az együgyű falusi nép irányában gyakorolták; genfi polgárt már csak világos s nagy bűn esetében lehetett megfenyíteni. A templomok üresen állottak, az iskola elpusztult, a vallás, közerkölcsiség és rend mélységes hanyatlásnak indult; a misét szolgáltató római katolikus papok pedig annál inkább kezdettek feltünedezni, sőt nyilvánosan működni. Jelen volt az idő, midőn a reformáció dicső művének dicstelen romjai felett már-már Róma győzelmének zászlója lobogott.

Valóban, a boldogtalan városra, melyre Kálvin szemei folyvást szegezve valának, éppen oly erősen vigyázott, de már más érdekből, egy másik férfiú is, aki nem más volt, mint De la Baume Péter, Genfnek elűzött, de még élő püspöke, ki nem mulasztott el semmit arra nézve, hogy püspöki székét Genfben újból elfoglalhassa, s hogy ez annál nagyobb dísszel történjék, a pápa nagy hirtelenséggel bíborossá nevezte őt ki. Lyonban pedig számos érsek és püspök egy értekezletet tartott, melyben már egyenesen afelett tanakodtak, hogy mi utat, módot kövessenek a régi vallásnak Genfben való visszaállításában. Az értekezleten a genfi elöljárók s Kálvin elűzőinek egyike, Philipp János személyesen jelen volt, s közre-

92

működött velük. Már azt hitték, hogy annyira megérett a dolog, hogy csak egy nyilvános felszólítás kell, s az egész Genf mindenestől visszatér a római egyház kebelébe.

A nyilvános felszólítást, mely a genfi tanácshoz és a néphez vala intézve, a kornak egyik legműveltebb s köztiszteletben állott főpapja, Sadolet Jakab carpentrasi püspök és bíboros írta meg. Művelt, ékes nyelv, finom modor és éles dialektika egyaránt kitűnővé és veszélyessé tette a művet, mely a reformáció főtételeit ostromolja, magát a genfi tanácsot és népet egészen ártatlanoknak nyilvánítja, de a reformátorokat mint elvetemedett, istentelen s lázongó embereket annyival inkább vádolja. A római katolicizmus titkos, vagy nyílt barátai házról-házra hordozták e felszólítást, s erélyesen igyekeztek sikert szerezni neki. Maga a tanács is köszönetet szavazott a bíboros gondoskodásáért, mindamellett azonban – úgy látszik, hogy puszta formalitásból – az egyik lelkipásztort megbízta, hogy e felszólításra a lehető legrövidebb és udvarias választ írjon. Mielőtt azonban ez megtörténhetett volna, külön gyorsposta vitte el Strassburgba Kálvinhoz a Sadolet felszólítását, mert minden jobbak meg valának győződve Genfben, hogy arra csak egyedül Kálvin képes méltó feleletet írni, s kezdék érezni, hogy – mint Guizot igen helyesen megjegyzi – "könnyebb egy nagy embert számkivetni, mint nélkülözni."

Kálvin elfelejtve minden méltatlanságot, elfojtva minden keserűséget, lelke teljes kedvével és erejével megírta néhány nap alatt a méltó választ, melyben nemcsak a reformáció alapelveit védi tüzetesen,

93

hanem a római katolicizmust is a legerélyesebben támadja, s általában tudós ellenfelének tételeit és okoskodásait teljesen megdönti. Luther, midőn e művet olvasta, így nyilatkozott felőle: "Ennek már aztán van keze, lába; hála legyen az Istennek, hogy vannak még oly férfiak, akik a pápaságnak megadják a végső döfést, s mit én az Antikrisztus ellen kezdettem, azt Isten segedelmével véghez fogják vinni." A genfi tanács nagy örömmel fogadta Kálvin válaszát: tüstént lefordították francia nyelvre, s a Sadolet felhívásával együtt közköltségen kinyomatták, hogy mindenki láthassa, miként lett semmivé a csábítás.

Genfben az állam szabadsága és függetlensége szorosan össze volt forrva a reformációval, sőt éppen magával a kálvinizmussal. Akik ennek ellenségei voltak, azok nem voltak barátai, sőt árulói lettek a haza szabadságának is. A libertinizmus ösztönszerűleg hanyatlott a katolicizmus és az állam szolgasága felé. Kálvin ellenségei már alkudozni kezdettek titkon nemcsak a lyoni értekezlettel, mint láttuk, hanem a savoyai hercegekkel s a berniekkel is, s ezekkel már odáig vitték a dolgot, hogy berni csapatok szállották meg a genfi államtesthez tartozó falvakat. A cél ti. az volt, hogy Genf a maga állami önállóságát elvesztve, Bernnek legyen egyszerű csatlósává. A polgárság az utolsó ponton vette észre az árulást. 1540. június 5. és 6. közötti éjjelen összegyűlt az áruló párt, s korán reggel fegyveres kézzel valóban pártot ütött, de szerencsétlenül, mert a haza függetlenségéhez s a reformációhoz hű polgárság semmivé tette. A pártvezérek egyike a harcban esett el, a másik menekülni akart, de a város kőfaláról lebukva összetörte magát; a

94

harmadik főnök, a már ismert Philipp János halálra ítélve hóhér által végeztetett ki, mint hazaáruló. Ezek voltak a reformátorok elűzetésének is legfőbb szerzői, s most a nép az Isten igazságszolgáltatásának nyilatkozatát látta az ő végsorsukban, s helyükbe a reformáció iránt határozott hűséggel viseltető elöljárókat választott.

Ily körülmények közt nem csuda, ha minden jók kebelében feltámadt azon óhajtás, vajha visszatérne a város kebelébe azon férfiú, kinek vezérlete alatt Genf "erős, tisztelt s mintegy példakép-egyház vala," mint ezt Kálvin utódai egy emlékiratban nyilvánítják. Baráti körökből már 1539-ben ment Kálvinhoz a visszatérésre egy felszólítás, de erre ő egyelőre csak azt válaszolta, hogy az ő különleges visszameneteléről Farel nélkül szó sem lehet. Későbben azonban határozottan vonakodott, s kijelentette Farelnek, hogy inkább akarna meghalni százszor, mintsem hogy magát ismét azon keresztre feszíttetni engedné, melyen naponként számtalan sebei vérzenének.

A libertinusok bukása után megalakult tanács azonban mindjárt kezdetben erélyesen hozzálátott Kálvin visszahívásának ügyéhez. Az egyik kitűnő elöljárót, Perrin Amit megbízták, hogy találjon módot a tudós Kálvin visszajövetelére. Ezentúl a tanács majdnem mindennap foglalkozott ez üggyel.

1540. október 13-án "levélírást határoztak Kálvin úrhoz, melyben kéressék fel, hogy legyen segítségünkre." A levélvivő követet megbízták, hogy a strassburgi lelkipásztorokat is kérje meg az e tekintetben való közreműködésre.

Október 19-én a kétszázak tanácsa elhatározta, hogy

95

az Isten dicsőségének és tisztességének előmenetele végett minden lehető eszközt fel kell használni a végre, hogy a tudós Kálvin prédikátorul megnyerhető legyen."

Október 20-án az egyetemes tanács rendeli, hogy "követ menjen Strassburgba a tudós Kálvinus János felkeresése végett, aki igen tudományos ember s méltó, hogy ezen városban evangéliumi prédikátor legyen."

Október 21-én Perrin Ami tanácsos kineveztetik, hogy egy államherolddal együtt induljon el, s Kálvint keresse fel. Írtak a strassburgiaknak is, hogy ne gátolják a reformátor visszajövetelét.

Október 22-én a következő tartalmú levelet írták Kálvinhoz: "Jó atyánkfia, kitűnő barátunk és urunk, a legbuzgóbb indulattal ajánljuk neked magunkat. Teljesen meg vagyunk győződve, hogy a te óhajtásod nem más, mint az Isten dicsőségének és az ő szent igéjének növekedése és előmozdítása. A mi kis, nagy és egyetemes tanácsunk nevében és komoly megbízása következtében a legnagyobb szeretettel kérünk tégedet, hogy térj vissza hozzánk, és foglald el a te egykori helyedet és lelkipásztori hivatalodat. Mi reméljük, hogy a te visszajöveteled Isten segedelmével a legjótékonyabb hatású lesz a szent evangélium terjedésére nézve. Látjuk, hogy népünk felette igen óhajt tégedet, s mi gondoskodni fogunk, hogy közöttünk megelégedett lehess. Jó barátaid: Genfnek szindikusai és tanácsa." A pecséten: "Post tenebras spero lucem" – Genf jelszava.

November 8-án Bázelből írja a levélvivő, hogy Kálvin nincs Strassburgban, hanem Wormsban, hol nagy gyűlés tartatik "a keresztyén reformáció végett."

Mindezen felszólításokra Kálvin egy darab ideig foly-

96

vást vonogatta magát; nem volt ti. még meggyőződve afelől, hogy a genfiek megtérése és ragaszkodása őszinte-e avagy csak múlékony; félt a már kiállott veszedelmek megújulásától, s strassburgi szép allomását s tekintélyes hatáskörét is elhagyni nem vala hajlandó. Eleinte tehát csak azt ajánlotta a genfieknek, hogy hívják magukhoz Viretet Lausanne-ból lelkipásztorul. Ezt ajánlották a strassburgi lelkipásztorok is, kik ily értelemmel írtak a genfiekhez: "Lelkünkből örülünk, hogy egykori hűséges lelkipásztorotokról megemlékeztetek, s annak tanácsával élni akartok. Valóban maga a Krisztus vettetik meg és illettetik bosszúsággal, midőn ily lelkipásztorok elűzetnek s méttatlansággal illettetnek. Most már jóra fordul dolgotok, midőn a Krisztust ezen kitűnő szolgájában ismét megismertétek. Ő a ti idvességteket mindenkor híven munkálta, s nemcsak a legterhesebb munkától, de vérének kiontásától sem rettent volna vissza e részben. De most nem tudjuk, hogy mit cselekedjünk. Wormsba kell mennie ... Ebben engedjetek [bocsássatok] meg ... Folyamodjatok Virethez" stb.

A genfiek mindemellett sem állottak el feltett szándékuktól. A követek személyesen felkeresték Kálvint Wormsban. A találkozás megható volt. A szilárd, az érckemény lelkületű férfiúnak könnyei sűrűn hullottak, nem tudott szólani a zokogástól; több ízben elfordult, hogy magát kisírhassa. Zokogtak a pásztort kereső nyájnak követei is. Mindhiába! Kálvin folyvást hajthatatlan maradt. "Nincs a föld kerekségén oly hely – írja Virethez –, melytől annyira félnék, mint Genftől." – A genfi nép buzgalma még ekkor sem csökkent. Megható bűnbánó levelet intézett a tanács

97

a berniekhez, bázeliekhez és zürichiekhez; elismeri, hogy méltó volt Genf az Isten haragjára, mert elűzte a hű lelkipásztorokat; de most az Isten nevében buzgón kéri ama városokat, hogy mind a strassburgiaknál, mind magánál Kálvinnál vessék közbe magukat, hogy ő visszatérjen. – Egyszer a Genfben szolgáló prédikátorok egyike, Bernard Jakab egyházi beszéde végén így szólott a néphez: "Atyámfiai, könyörögjünk alázatosan a mi Urunkhoz Istenünkhöz, és kérjük a pásztorok fejedelme Jézus Krisztus által, hogy adjon minékünk hűséges lelkipásztort, ki romlásunkból felépíthet." – A nép nagy buzgósággal mondotta a könyörgést, s általános volt az ismételt óhajtás: "azt kívánjuk, hogy Kálvin, az igaz lelkű és tudós férfiú legyen közöttünk az Isten igéjének hirdetője."

Végül csakugyan engedett Kálvin. Már Bucer és Farel is erősen sürgették és kényszerítették őt, hogy az ellenállással hagyjon fel. Maga a strassburgi tanács azonban nyilván kimondotta, hogy csak bizonyos időre engedi át Kálvint, mert a német földön igen nagy szükség van reá – úgymond – az egyetemes reformáció érdekéből, s éppen ezért a strassburgiak nem csak a városi polgárság címét és jogát hagyták meg Kálvinnál, hanem hivatali fizetését is folyvást kiadatni rendelték – amit azonban ő soha igénybe nem vett. – Maga Kálvin, saját élete folyamának rövid rajzában így szól az ő Genfbe való visszameneteléről: "Midőn az Úr megkönyörült ezen városon, s ama végveszedelemrnel fenyegető zavarokat lecsendesítette, s az istentelen szándékot és véres törekvéseket a maga csudálatos erejével semmivé tette, kényszerülve lettem, lelkem vágya ellenére is, egykori

98

állomásomat ismét elfoglalni. Mert noha annyira szívemen feküdt e gyülekezet boldogsága, hogy azért örömest adtam volna magamat a halálra is: mindazonáltal a félelem mégis vonakodásra indított, nem örömest vévén vállaimra újból az oly nagy súlyú terhet. – Végre győzött a kötelesség iránti vallásos hűség, s visszaléptem a nyáj körébe, melytől elszakasztattam ; de hogy ezt mily nagy búval, mennyi könnyhullatás és aggodalom között tettem, a jó Isten és azon kegyes férfiak, kik e tehertől engemet örömest láttak volna megszabadulva, bizonyságaim nekem."

1541 augusztus végen hagyta el Kálvin Strassburgot. De íme, útjában veszi a sürgető felhívást, hogy menjen rögtön Neuchatelbe, barátjának Farelnek segítségére. Farel ugyanis tüzes, kemény, dorgáló szónoklatai s a szigorú egyházi fegyelem sürgetése miatt oly meghasonlásba jött Neuchatel hatalmasaival és tanácsával, hogy már kimondták felette a számkivetési ítéletet. Kálvin tehát megjelent, és sikerült is neki a békés kiegyenlítés munkáját szerencsésen megkezdeni. A baj csak hetek múlva szűnt meg végképpen.

Szeptember 13-án érkezett Kálvin Genfbe. Elébe egy állami díszhírnököt küldtek, s az vezette őt be a városba, hol a nép és tanács leírhatatlan örömmel fogadta. Nem nyugodtak addig, míg ünnepélyesen meg nem ígérte, hogy élete fogytáig közöttük marad. Számára csinos lakást rendeztek a Rue des Chanoines szegletén, szép kilátással egy kertre. A tanács nyolc tallért utalványozott, "hogy a tudós Kálvinnak, az evangélium prédikátorának egy öltöny készíttessék." A főtemplomban egy új, kevésbé magas

99

szószék állíttatott, melyből könnyebben lehetett beszélni, s mely a mai napig fennáll. "Ami pedig évi fizetését illeti – mondja a tanácsvégzés –, minthogy Kálvin igen nagy tudományú ember és a keresztyén gyülekezetek reformálására valóban képes, s emellett az utazók ellátása is sok költségbe kerül: ennélfogva az ő évi fizetése 500 forint, 12 mérő gabona és két hordó bor." Ez az ötszáz forint az akkori érték és számítás szerint körülbelül annyi volt, mint ma nálunk 2500 p. forint.