XVII.
Kálvin és Genf új korszak kezdetén. Az egyházi rendszabályok. Átható reform az élet több viszonyaira nézve.
1541-1542.
Kálvin és Genf új nagyszerű korszaknak, a gyökeres egyházi és polgári reform korszakának kezdő pontján állanak.
Ha Kálvin lelke előtt nagyszerű célok nem lebegnek, s ha ő csupán az úgynevezett külső békességre és közkedvességre tekint: akkor ő, okulva mintegy a maga kárán, most lehetőleg félrevonul, prédikálgat és tanítgat, Genf életét magát hagyja folyni az ő saját medrében, s óvakodik az árnak hatalmasan ellene szegezni magát.
Azonban Kálvin nem így gondolkodott. Ő valódi reformátor volt, s jellemének semmi erősebb vonása nem vala, mint a határozottság és következetesség.
Mindjárt a Genfbe érkezése után való napon megjelent a tanács előtt és üdvözölte azt, de egyszersmind a leghatározottabban kijelentette, hogy egy
100
valódi reformált egyházi élethez még csak remény sem tehet, ha a Szentírás alaptételei és az őskeresztyénség példája nyomán, gyökeres és kimerítő egyházi rendszabályokat nem állítanak, s az egyházi fegyelem a lehető legnagyobb szigorúsággal nem gyakorolható.
A tanács egész készséggel fogadta Kálvin indítványát, s mellé hat tagot nevezett ki, hogy vele együtt működjenek közre a rendszabályok elkészítésében. A küldöttség szeptember 16-án fogott a munkához, s miután a Kálvin Institutiójában az alapelvek már megállapítva és kifejtve valának, tíz nap múlva készen volt a 168 cikkből álló, Kálvin által fogalmazott terjedelmes munkálat. Úgy látszik azonban, hogy az ügy iránti részvét maguknál a tanács tagjainál sem volt egészen őszinte és egyetemes, sőt némi ellenzék jelenségei mutatkoztak már kezdetben; az egyik tanácsvégzés ugyanis így szól e napokról: "több tanácsos urak nem jelentek meg a rendszabályok feletti tanakodás végett"; annálfogva hivatali esküjükre való figyelmeztetés mellett a pontos megjelenésre komolyan felhívták őket. Október 27-éig vizsgálgatta a munkálatot a tanács, gyakorta Kálvin jelenlétében, kinek oktatására s bátorítására nagy szükség volt. November 9-én a kétszáz tagból álló tanács, 20-án pedig az egyetemes népgyűlés elébe terjesztetett a bizonyos módosításokat szenvedett munkálat. Végre 1542 január 2-án fogadtatott az el teljes mértékben, és lett a genfi állam alaptörvényeinek, sőt általában a Kálvin szerinti reformáció alapokmányainak egyik legfőbbike. "Ez a nap a kálvinista köztársaság születésének törvényes napja" – mondja Bungener.
101
Sajátságos az előszó, mely ezen Rendszabályok egyik ős kiadása előtt áll:
"A mindenható Istennek nevében.
Mi szindikusok, kis és nagy tanács, egybegyűlvén a mi népünkkel együtt, a trombitának és a nagy harangnak szavára, a mi régi szokásaink szerint, és megfontolván, hogy mindenek felett legfőbb dolog az, hogy a mi Urunk szent evangéliuma a maga tisztaságában híven megtartassék, a keresztyén egyház bölcs igazgatás és rendtartás által kellőleg vezéreltessék; az ifjúság alaposan s szorgalmatosan oktattassék, s a szegények táplálása végett ápoló intézet alapíttassék; ami nem lehetséges másként, hanem csak úgy, hogy bizonyos szabályzat és életmód állapíttassék meg, melyből minden sorsú ember megértheti a maga kötelességét: ennélfogva jónak láttuk, hogy az egyházi kormányzat akként szerveztessék és tartassék fenn közöttünk, amint azt az Úr a maga igéjében kimutatta és rendelte. Így állapítottuk meg városunk és annak területe számára a következő egyházi rendtartást, mely a Jézus Krisztus evangéliumából van merítve.
" E Rendszabályok szerint az egyházban négyféle hivatal van, úgymint a lelkipásztoroké, a tanítóké, a véneké és a diakónusoké.A lelkipásztoroknak, kik a Szentírásban néha felügyelőknek vagy püspököknek, véneknek és egyházi szolgáknak neveztetnek, kötelességük az igehirdetés, a sákramentumok kiszolgáltatása s az atyafiságos feddésnek a vénekkel együtt történő gyakorlása. Mielőtt hivatalba lépnének, szigorúan megvizsgálandók, hogy jártasak-e a Szentírásban, hogy képesek-e a tanításra, s tiszta erkölcsűek-e.
102
A lelkipásztort a szolgálatban lévő rendes lelkipásztorok testülete választja; de a választás megerősítés végett a tanácshoz terjesztetik be, végül a kiválasztott az egész gyülekezetnek bejelentetik, s ha ennek őellene kifogása nincs, hivatalában megerősíttetik, s azok által, kik őt megvizsgálták s képesnek ítélték, kéznek főretételével ünnepélyesen felavattatik. A hivatalba való beállítás a régi haszontalan ceremóniák mellőzésével, egyszerű bemutatásban, s könyörgésben áll, hogy ti. az Istennek kegyelme légyen a beállítottal. A felavatáskor esküvéssel megfogadja a lelkipásztor, hogy tisztének mind alkalmatos, mind alkalmatlan időben híven megfelel, és hogy életét is kész feláldozni a nyájért, ha a körülmények úgy kívánják; az állam törvényeinek engedelmeskedik, amennyiben ezen engedelmesség a lelkipásztori tiszt hű teljesítésével nem ellenkezik.
A Genf városi lelkipásztorok – ekkor öten –, a teológia tanáraival, és a genfi államtesthez tartozó helységek lelkipásztoraival együtt alkotják a "Tisztelendő társulat"-ot, mely az egyház egyetemes érdekeire vigyáz, a teológia tanítására felügyel s azt vezeti, a lelkészjelölteket megvizsgálja, az isteni tiszteletet rendezi, a felmerülő tanvitákat eldönti, a lelkipásztori hivatalok betöltésénél, amint láttuk, az alap-választást végzi, és saját tagjai felett az egyházi fegyelmet gyakorolja. E társulat minden héten összegyűl, s valamely tagjának egy előre kiszabott vezérigéről készített egyházi beszédét meghallgatja és megvizsgálja; a fentebb említett teendőket végzi, s a tagoknak határozott kötelességük, hogy minden nehézséget egymás ellenében is teljes atyafiúi őszinteséggel felhozzanak.
103
A társulat ügyeit vezeti és képviseli egy elnök, ki "moderátor"-nak neveztetik.
A tanítók kötelessége a híveket és gyermekeket a szent tudományban oktatni, hogy az evangéliumi tiszta tudomány fenntartassék; s az egyház és állam számára alkalmas leendő tisztviselőket képezni. A főiskolában különös súly helyezendő a teljes Szentírás magyarázására, és evégett taníttatnak a nyelvek és a dialektika is. A tanítókat a lelkipásztorok beleegyezése mellett a tanács választja; előbb azonban, két tanácsos jelenlétében szigorúan megvizsgálják őket.
A véneket vagy presbitereket, kik tizenketten valának, nem közvetlenül a nép, hanem a tanács választja, éspedig egy évre, s a választás után rögtön az egész népnek név szerint tudtára adja, hogy akinek valamelyik kiválasztott ellen kifogása van, azt a megszabott módon bejelenthesse. Ezek alkották a presbitériumot vagy konzisztóriumot, melynek a lelkipásztorok is tagjai valának. Ennek tiszte volt nemcsak a gyülekezet vagyoni ügyeinek intézése, hanem sokkal inkább a nép erkölcsi életére való szigorú felügyelet s az egyházi fegyelem gyakorlása. A vének bármely magas rangú ember házába beléphettek és be is léptek, s szigorú vizsgálatot tartottak a család egész élete és magaviselete felett. A csekélyebb hibákat magánosan, a nagyobbakat a konzisztórium által nyilván megdorgálta, a nyilvános bűnöket a polgári törvényszék ellátása alá bocsátották. Egyszóval: a konzisztórium egy valódi erkölcsi törvényszék volt oly rideg szigorúsággal és buzgalommal, mely egyfelől a spanyol inkvizícióra, másfelől az apostoli kor atyafiúi közösségére emlékeztetheti a mai embert.
104
A diakónusok – les diacres – tiszte volt a szegények, nyomorultak, betegek, árvák felőli gondoskodás, s a város kórházaira való gondviselés.
A koldulást, mint amely ellenkezik a jó rendtartással, megtiltották, és a tizedesek szigorúan felvigyáztak, hogy e tilalom meg ne rontassék.
Minden héten legalább vasárnap istenitiszteletet s egyházi beszédet tartottak kétszer minden templomban. A hétköznapi istenitiszteletek s egyházi beszédek ideje és száma nem volt szigorúan megszabva. A fő istenitisztelet kezdődött az egyetemes bűnvalláson, ezután jött a zsoltárének, a könyörgés; az egyházi beszéd, végül a hálaadás és megáldás. A templomokban semmi képet, vagy más affélét, ami az Istennek lélekben és igazságban való imádásához nem tartozik, teljességgel nem tűrtek.
A fő istenitiszteleten kívül tartottak még minden héten a növendék ifjúság számára egy nyilvános oktatást, melyben a Szentírásnak valamely szakaszát népszerűen magyarázták s a hallgatókat kikérdezték. Minden ifjú köteles volt ezen oktatásokat életének 16-odik évéig hűségesen hallgatni, s csak ezután nyert bocsáttatást az Úr asztalához.
Kálvin, a maga korábbi elvéhez képest szerette volna, ha az Úr vacsorája legalább minden hónap első vasárnapján kiszolgáltattatott volna; de ezt keresztül nem vihette. Elégnek tartották, ha évenként négyszer, ti. a karácsonyt követő vasárnapon, húsvét és pünkösd vasárnapján s még egy szeptembíri vasárnapon szolgáltattatik ki a szent vacsora. Kálvin ugyanis az újszövetségi Szentírások s az apostoli kor példájának alapján szigorúan ragaszkodott
105
azon elvhez, hogy a vasárnapon kívül más ünnep nincs, s bármely más ünnep tárgyára csak azon esetben lehet tekintet, ha az vasárnapra esik, s innen van, hogy nem karácsony napján, hanem az azt követő vasárnapon szolgáltatták ki az Úr vacsoráját. A lelkipásztoroknak a kiszolgáltatásban a konzisztórium két tagja volt segítségükre, kik a poharat osztották.
A keresztséget magánházaknál egyáltalában nem, hanem a templomban, az egész gyülekezet előtt, az egyházi beszéd után szolgáltatták ki a lehető legegyszerűbben. A keresztség mivoltát tüzetesen megmagyarázták, s a szülék és keresztszülék hatályosan figyelmeztetve valának a gyermek iránti kötelességeik hű teljesítésére.
A házassági ügy is gyökeresen és pedig tisztán vallási és erkölcsi elvek szerint szabályozva lőn. A házasságra lépésnél az ifjak s az ő szüleik jogai szabatosan megállapíttattak; összeütközés esetében a konzisztórium, s mint felebbezési hatóság a polgári törvényszék döntött. Hatvan éves férfi csak oly nőt vehetett el, aki legalább 30 éves; 40 évet meghaladott nő csak oly férfihoz mehetett, aki legalább 35 éves volt. Már maga az eljegyzés egyházi ünnepélyességgel történt; lelkész volt jelen, s ünnepélyesen ügyelmeztette a házasságra lépőket kölcsönös kötelmeikre. Az esketés mindenkor a templomban történt, vagy vasárnap az egyházi beszéd előtt, vagy hétköznapon az istenitisztelet alkalmával. Zenével vagy dalolva s cifra gazdag ruhában menni esketésre határozottan tilos volt. A házasság végfeloldása csak házasságtörés s életveszélyeztetés esetében engedtetett meg.
106
A holtak eltakarítására nézve általában csak annyi mondatik, hogy az tisztességesen történjék. Semmi legkisebb egyházi szertartás megszabva nincs. Zaj, pompa, fény s a holtak dicsérgetése számkivetve volt; a legtöbb esetben még egy egyszerű ima vagy rövid beszéd sem tartatott, s a genfi temetőben a fényes és oly sokszor hazug síremlékek számára nem vala hely.
A Kálvin szerinti reformációnak, amint azt már eddig is több példából láthattuk, egyik fő jellemvonása az, miszerint nem elégszik meg azzal, hogy csupán a tan és istenitisztelet s egyházkormányzat legyen átidomítva, hanem az egyéni és társaséletet is minden ágaiban áthatni akarja. Innen van, hogy a genfi rendszabályok kiterjdnek pl. a ruházatra és társas vigalmakra is.
Az arany, ezüst és drágakő ékszerek határozottan s általában [teljességgel] megtiltattak; gyűrűt is csak egyet volt szabad viselni, de csupán a menyasszonyoknak, s ezeknek is egyedül az esketés napján. Selyem, bársony és prémes ruha még a mesterembereknek s azok családjának sem engedtetett meg. A férfiaknak hosszú hajat viselni s a nőknek hajukat felékesíteni tilos volt. Alsóbb rangú leányokra s nőkre minden harsány színű s különösen a piros ruha meg vala tiltva; még keményebben el valának tiltva a kivágott derekú s ujjú ruhák, s általában minden, ami a legtávolabbról is kacérságra mutatna, bármely rangúaknál. A szabók semmi új divatot be nem hozhattak a tanács előleges beleegyezése nélkül.
Meg volt szabva még az is, hogy bármely társas vigalomban s pl. éppen a lakodalmakban is, hány és milyen tál ételt lehet feladni. A drága, idegen ételek, különösen a szegényebb sorsúakra nézve, az idegen
107
földről hozott déli gyümölcsök pedig általában mindenkire nézve eltiltattak. Közönséges vigalmakban s a szegényebbeknél még a lakodalmakban is tíz vendégnél több jelen nem lehetett; s lakodalmakra a leggazdagabbak is csak harminc vendéget hívhattak, és ők is csupán csak egy napra s bármi esetben is hat férfi- és hat nőcselédnél több nem szolgálhatott. Megtiltattak a drága és fényes ajándékok is. pl. aranyfonattal, vagy cifra szalaggal összekötött virágbokréták. Vőlegény és menyasszony csak egyedül egymásnak adhatott ajándékot.
Gyermekágyasoknál csak a legközelebbi rokonok és barátok jelenhettek meg s magának a beteg nőnek, különösen a keresztelési lakoma alkalmával egészen betakarózva kellett lenni az ő szerény ágyában. Mindezen tilalmak áthágóira határozott és fokozatos, leginkább pénzbeli büntetések szabattak.
A rendszabályok egyik későbbi, de még Kálvin halála előtti kiadásának végpontja így szól:
"A mi Urunk Jézus Krisztus egyháza ezen rendszabályainak fenntartása és megszilárdítása végett azt rendeltük, hogy ezek minden harmadik évben, június hó első vasárnapján a Szent Péter templomában összegyűlt egész nép előtt nyilvánosan felolvasandók, és mindenki, kezét felemelve esküdjék meg az Istenre a szindikusok előtt, hogy ezen rendszabályokat minden ellentmondás nélkül híven megtartja, akként, amint vannak, mindaddig, míg azokon a kis tanács javallatára a kétszázak tanácsa változtatást nem tesz."
Ezek voltak tehát a nagyfontosságú genfi rendszabályok, melyek ellen a mai viszonyok és elvek szempontjából igen sok kifogást lehetne ugyan tenni,
108
de amelyeknek világtörténeti értékét, s több népek életére, erkölcsiségére és egész jellemére gyakorlott jótékony befolyását senki sem tagadhatja. A helyét, francia, hollandi, angol, skót és amerikai reformált vallású nép életében a mai napig feltalálhatók oly nemes vonások, melyeknek történeti végalapja nem más, mint a genfi rendszabályok. Sőt még közöttünk is azok, kik irodalmi emlékekből, vagy talán saját tapasztalásukból ismerik a régi magyar református nemességnek és népnek egyszerű, tiszta és határozott szigorú jellemét és hajdani egyházi rendtartásainkat – a genfi rendszabályok hazánkra gyakorlott befolyását tagadni nem fogják.
Szerencséje volt Kálvinnak, hogy az isteni gondviselés az ő közvetlen működése mezejéül egy kis államot és pedig köztársaságot rendelt; mert az ő reformja csak így volt szigorúan és gyorsan keresztülvihető és szilárdul megállapítható. Így lehetett az, hogy több nagy férfiak, magának a gyakorlati életnek mezején látván a Kálvin szerinti reformáció nagyszerű hatását, a népesebb országos egyházakban is bátran megkísérlették annak életbeléptetését. A nagy skót reformátor, Knox így ír egykor Genfből egyik harátjához: "Szívemből kívántam mindig, hogy Isten e helyre hozzon, amelyen – amint ezt minden félelem és tartózkodás nélkül állítani merem – a legjobb keresztyén iskola van, amint csak az, bárhol is a földön valaha lehetett. Elismerem, hogy más helyeken is igazán prédikálják a Krisztust, de azt még sehol sem láttam, hogy a reformáció az erkölcsi és vallásos viszonyokat oly mértékben általhatotta volna, mint Genfben."
109
XVIII.
Kálvin befolyása Genf alkotmányának s polgári törvényeinek reformjára.
1541-1542.
Már maga azon elv, mely a Kálvin szerinti reformációnak egyik kitűnő jellemzője, hogy ti. a vallásnak az egyetemes életet közvetlenül és gyökeresen át kell hatnia, önként hozta magával annak szükségét, hogy az egyházi elvekkel és intézményekkel az állam alkotmánya és polgári törvényei is összhangzásba jöjjenek. Belátta ezt maga a genfi tanács is, s éppen azért Kálvint még az egyházi rendszabályok végleges megállapítása előtt, alig egy hónappal Genfbe érkezése után, kinevezte egy néhány tagból álló bizottság tagjává, melynek feladata az volt, hogy az állam alkotmányának s polgári törvénykönyvének reformjára nézve tüzetes javalatot készítsen. Most vette Genf kitűnő hasznát annak, hogy az ő reformátora nemcsak a teológiában, hanem a jogi és államtudományokban is alapos képzettséggel bírt. Kálvin a legnagyobb buzgalommal részt vett a bizottság munkálkodásában, sőt lelke és vezetője vala annak. Néha-néha a tanács a vasárnapi prédikálás alól is felmentette őt, hogy a munkát nyugodtan folytathassa, s midőn majdnem két év múlva a munkálat be lett végezve, egy hordó igen jó bort kapott ajándékba nyilvános hálából, "hogy most már pihenjen meg, miután napról-napra oly nagy erőfeszítéssel dolgozott a város javára."
110
Genf alkotmánya ez alkalommal oly módosítást szenvedett, melynél fogva a tömeg uralma szűkebb korlátok közé szorult. Ezt hozta magával, ezt követelte nemcsak az egyházi és polgári reform megszilárdításának, hanem egyszersmind az állam önállóságának s függetlenségének érdeke is. A tapasztalás megmutatta, hogy a savoyai hercegek, a hierarchia és Bern, Genf önállóságát fenyegető uralomvágya, legnagyobb támaszt és táplálékot talált a zabolátlan egyéni és tömeguralomban. A tősgyökeres genfi férfiak felzúgtak Kálvin ellen. "Íme, ezen jöttment idegen minket, törzsökös genfieket megfosztott ősi szabadságunktól." Igenis; Kálvin valóban szigorú szabályok alá szorította mind az egyének, mind a tömeg zabolátlanságra törő szabadságát, mert a társadalmi rendet s a haza és egyház szabadságát és függetlenségét csak így lehetett biztosítani.
Különös figyelmet fordított Kálvin a büntető törvénykönyvre. Valódi drákói szigorúság vonult ezen keresztül. Kemény büntetésekkel valának sújtva nem csak a ma úgynevezett polgári kihágások, vétkek, bűntények, hanem az oly dolgok is, amelyek már ma merőben egyházi fegyelem vagy barátságos intés tárgyai lennének, sőt még csak figyelembe sem vétetnének. És mindez nem csupán a papíron állott így, hanem gyakorlatilag is szigorúan keresztül vive.
Egykor egy főrangú ifjú úr az istentisztelet ideje alatt az utcákon lovagolt, s midőn kérdezték tőle, hogy mért nincs templomban, így felelt: "vajon lenne-e ott hely magam és lovam számára?" Emiatt a templomban az egész közönség előtt térden állva kellett bocsánatot kérnie. Egy másik három hónapra
111
számkivettetett, mert egy szamár ordítására így szólott: "Ejnye, milyen szép zsoltárt énekel ez!" Egy előkelő családbeli hölgy saját szülei által megkorbácsoltatott, mert a templomban a zsoltárének után egy világi dalt énekelt. Egy ifjú vőlegény azért szenvedett erős büntetést, mert menyasszonyának a háztartási naplót ezen szavakkal nyújtotta át: "ez a valódi zsoltárkönyv."
Le voltak tehát rakva nemcsak a megtisztított vallástudománynak és egyházi fegyelemnek, hanem a haza szabadságának, egy új államéletnek, s általában Genf világtörténeti értékének alapjai is. És mindez Kálvin műve és érdeme vala.
A világhírű Montesquieu nem kételkedik azt nyilvánítani, hogy a genfiek méltán a legnagyobb kegyelettel megünnepelhetnék Kálvin születésének és Genfbe érkezésének napját. – Ancillon nagynevű államtudós így nyilatkozik: "Kálvin nemcsak mély elmű teológus, hanem kitűnő törvényhozó is volt. Befolyása azon polgári és egyházi törvények alkotására, melyek több századon keresztül Genf boldogságának s dicsőségének alapjai valának, talán még nagyobb dicsőségére válik, mint teológiai művei. És a genfi köztársaság, amely kicsinysége dacára oly nagy hírűvé lőn, s mely a szigorú erkölcsöket magas szellemi műveltséggel, a vagyonosságot egyszerűséggel, az egyszerűséget ízléssel, a szabadságot a renddel párosítani tudta, s mely a kitűnő tehetségek s az erények gyűlpontja vala – ez a köztársaság fényesen igazolta, hogy Kálvin az embereket nemcsak ismerte, hanem kormányozni is tudta."
A szigorú és buzgó lutheránus Andreae Bálint,
112
ki mint teológus, a kálvinizmusnak bizony nem volt barátja, Kálvin kora után egy századdal, megfordulvAn Genfben, így ír: "Oly dolgokat láttam itt, miket soha életemben el nem felejtek. A teljes államszabadság mellett különös dísze a köztársaságnak az erkölcsi törvényszék, mely a polgárok magaviseletére vigyáz, s a legkisebb kicsapongást megfenyíti. Ezáltal mindaz, ami a keresztyén életet megzavarná, vagy bűnre és testi kéjelgésre csábítana, továbbá játék, szennyes beszéd, gyűlölet, viszálkodás, csalás, dobzódás és több effélék meg vannak gátolva, nagyobb bűntényekről pedig itt hallani is alig lehet. Az ily tiszta élet rendkívüli díszére van a keresztyén vallásnak, s mi nem sajnálkozhatunk eléggé afelett, hogy az nálunk hiányzik, s minden igaz embernek azon kellene munkálkodnia, hogy az közöttünk is helyreálljon. Ha a vallásbeli különbség Genftől el nem távolítana, az erkölcsök gyönyörű tisztasága ezen városhoz lekötve tartana". – Andreae-val egykorúlag a jeles Drelincourt így ír: "A most fennálló rendtartás a Kálvin műve. Az államnak és egyháznak, az egyházi és világi hatalomnak gyönyörűbb összhangzatát képzelni sem lehet. Minden nyilvános dolgokban a szindikusok a lelkipásztorokkal együtt lépnek fel. Amazok jobb felől ülnek, mint legfőbb állami tisztviselők s a törvény első és második táblájának védelmezői; de a lelkipásztorok folyvást mellettük vannak, mert szeretik s az államtól elválhatatlannak tartják a vallásosságot. Itt igazán el lehet mondani, hogy az igazság és szeretet egymást csókolják".
Későbben D' Alembert is nagy magasztalással szólt Genf alkotmányáról, intézményeiről, népének
113
egyszerű nemes erkölcséről, műveltségéről, jólétéről stb. Említi többek közt, hogy a fényűzés meggátlása végett a temetési költségek is meg voltak állapítva; semmi egyházi szertartás, semmi pompa a temetéseknél, mert Genfben azt hiszik, úgymond, hogy nevetséges dolog pompát űzni a holtakkal. Felemlíti azt is, mint igen érdekest és jellemzőt, hogy a város utcáin mindenkinek gyalog kellett járni; megrója azonban Genfet, hogy a színészetet a színészek könnyelmű és nem éppen tiszteletreméltó magukviselete miatt nem tűri – holott ha valahol, éppen Genfben megjavulhatnának a színészek erkölcsei. E tárgyra aztán érdekes válasza van Rousseaunak, s viszontválasza D'Alembertnek.
XIX.
Kálvin buzgalma és erélyessége az egyházi rendszabályok életbeléptetése és megszilárdítása körül. Ennek nehézségei különösen Kálvin tiszttársai részéről.
1542-1545.
Kálvinnak, mint reformátornak valódi érdeme és méltó dicsősége nemcsak abban áll, hogy ő az irodalom mezején a keresztyénség valódi igazságait tisztán felderítette, s az egyházi és polgári életre vonatkozólag a megismertetett rendszabályokat megalkotta, hanem abban is, hogy a hittani tételek és rendszabályok értékét, hatását magában az életben megvalósítani teljes erővel igyekezett.
Mily sok szép eszme, mily sok gyönyörű és nagyszerű terv halt meg már, mintegy a maga mé
114
hében és lett semmivé amiatt, mert nem volt lélekerő, mely eszközölte volna, hogy az ige valódi testté legyen.
Kálvin nemcsak az eszmék, hanem az élet mezején is reformátor volt.
A rendszabályok életbeléptetése és fenntartása ügyében maga ment jó példával elől, s a legsúlyosabb munkát saját vállaira vette. Amellett, hogy a legkomolyabb tárgyú s nagyfontosságú levelezései már több protestáns országokra kihatottak, s így ezek nem csekély erejét és idejét vették igénybe, mégis minden második héten mindennap prédikált, minden héten három teológiai tudományos felolvasást tartott, a konzisztórium üléseiben hetenként elnökölt, a betegek ágyainál megjelent, minden pásztori tisztet híven teljesített, néha-néha a falusi közönségeket is meglátogatta, és azok előtt rendszerint prédikált. Részt vett még folytonosan az úgynevezett kongregációkban is, melyeket minden pénteken a Szent Péter templomában tartottak. Ezekben jelen lehettek nemcsak a lelkipásztorok, hanem több polgárok. A Szentírás valamely pontját felolvasta s megmagyarázta, amint tudta, egy lelkipásztor; erre a többi tagok, bármely rendben, megtették egymásután, rögtönözve a maguk megjegyzéseit. Egy szóval: szabad vitatkozás volt a Szentírás egyes pontjai felett. Úgy látszik, hogy e nagyfontosságú s kivált a reformáció korában kitűnő jelentőségü intézményt Kálvin messzepillantó és cenzori lelke nemcsak azért hozta létre és tartotta fenn, hogy ebben magának egy új hatáskört szerezzen, hanem főként azért, hogy a lehető legbiztosabb alkalma legyen különösen lelkésztársai észtehetségének, tudományos készültségének és elvei-
115
nek biztos felismerésére. Amire, amint mindjárt meglátjuk, valóban nagy szükség is volt.
A nép kezdetben kész szívvel, minden ellenszegülés nélkül fogadta a reformokat s engedett azok szabályainak. "Valóban nagy aratás az, amely reánk várakozik – írja Kálvin. – A nép minden pontra nézve jó és kész indulatot mutat. Legalább az egyházi beszédeket igen sokan és áhítatosan hallgatják, noha az értelem s a hajlamok dolgában még sok javítani való van. Csak lassan és lépésenként haladhatunk, ha egy véletlen erőszakos kitörés veszélyeinek nem akarjuk magunkat kitenni." Ismét: "Mindazon gondok és terhek között is, melyek folyvást reám nehezedtek, vigasztal némi részben az, hogy nem hiában munkálkodunk, s itt-ott már gyümölcsöket is látunk, nem oly dúsgazdagságban ugyan, mint óhajtottuk volna; de ez a kicsiny is reményt ád a jövőre nézve."
Különösen vigasztalta és bátorította Kálvint, Genfnek ekkortájban elhunyt legfőbb polgári tisztviselője, Porrals Amy, az ő halálos ágyán. E derék, művelt honfi és hú keresztyén mintegy prófétai hangon kérte és intette Kálvint, hogy bármi zavarok támadjanak is az egész nép vagy egyes pártok részéről, bármi vész álljon is elő, a megkezdett nagyszerű reformok pályáján legkevésbé se tántorodjék meg, sőt haladjon folyvást bátran és következetesen, ellenállhatatlanul.
Kálvin e hű ember végső óráira mindenkor lelkesedve s tisztelettel gondolt; de méltán elszomorodott s aggodalomba merült, ha lelkésztársaira tekintett. Azon egyének valának ezek, akiket a sors a
116
reformátorok száműzetése után Genfbe vetett. A diadallal visszatérő Kálvinnak hatalmában állott volna őket mind egy lábig eltávolítani, de ő tartózkodott a kemény fellépéstől, aminek azonban későbben csakugyan meg kellett történnie. Ezen lelkészek ugyanis sem kellő buzgalommal és elszántsággal, sem tudományos készültséggel nem bírtak a végre, hogy Kálvinnak a nagy munkában méltó bajtársai legyenek; sőt, ami még bosszantőbb, a megállapított rendszabályok ellen alattomos ármánykodásra is vetemedtek. Nyílt volt előttük a mező, hogy annak idejében felemeljék szavukat a konzisztórium erkölcsbírói tiszte ellen; de ők ezt nem tették, hanem most, midőn már minden ünnepélyes elfogadást nyert, kezdtek susogni titokban a tanács tagjainak, hogy ne engedjék azt, hogy az egyház a polgári hatóságtól ily nagy hatalmat magához ragadjon; – egyszóval: a konzisztóriumot s az egyházi fegyelmet újból feldúlni akarták. "Már nem bízhatom egyikben sem – írja Kálvin keserű érzéssel –, még ha akarnám sem. Egyiknek sincs lelke azon ügy iránt, mit Isten akaratjából megkezdettünk. Azonban mégis csak tűröm őket, hogy a nyilvános botrányt elhárítsam; de lényeges dolgokban nem engedek egy hajszálnyit sem nekik, kik a test és világ emberei, s hiszem, hogy az Úr az ő szájának leheletével bizonyosan meg fogja őket emészteni."
Egyideig a jeles Viret ott működött Genfben Kálvinnal, de csak ideiglenesen; s a lausanne-iak és berniek nemsokára kezdették sürgetni őt, hogy térjen vissza rendes állomására. Kálvin egyesekhez és hatóságokhoz a legbuzgóbb kérelemmel fordult, hogy
117
eszközöljék ki még egy időre Viret Genfben maradhatását, "akivel egyesülten – úgymond – Isten segedelmével mindent eltűrök és mindent kiviszek." A kérelem sikertelen volt. Viretnek csakugyan vissza kellett térnie Lausanne-ba. De nem sokára kienyésztek Genfből az említett testi lelkészek is, s újak állottak helyükbe, név szerint De Eclesia Filep, Blanchet Péter, Geniston Lajos, Trepperau s még egy segéd. Ezek, kik egykor római katolikus papok valának, kezdetben látszottak némi jót ígérni, de csakhamar meghiúsult a beléjük vetett remény. De Eclesia iszonyú uzsorás volt, – száz percenttel dolgozott, s emellett még illedelmetlenül is viselte magát; a másik szennyes beszédű, szitkozódó volt, a harmadik a lehető legrosszabb szónok és így tovább, elannyira, hogy nemsokára nemcsak lelkipásztori képességük, de becsületük is kétségbe hozatott. Ilyenek, sőt még romlottabbak voltak a vidéki lelkészek is, kik dobzódásban, bujálkodásban s több efféle botrányos kicsapongásokban keresték kedvüket.
Kálvin eleinte szelíden kért, intett; majd keményen feddett és dorgált; de a tiszttársak nagyon kevéssé hallgattak reá; érzették, hogy e világ szerint még folyvást nekik van többségük Genfben. "Most már másodszor érzem – írja Kálvin –, hogy mit tesz Genfben lakni. Végül nem tehettem mást, mint azt, hogy minden tiszttársamnak határozottan kijelentettem, miszerint ha még több botrány történik, én elmegyek innen. Vállaim nem bírják már ez iszonyú terhet."
Csak 1546-ban lett vége e kellemetlen s tűrhetetlen helyzetnek. Ettől fogva leginkább a szomszéd
118
Franciaországból, oly művelt lelkű s tiszta jellemű férfiak léptek Kálvin mellé a genfi lelkipásztori állomásokba, kik már jó részben a reformáció szellemében és fegyelmezése alatt neveltetvén, a nagy reformátornak segítségére lehettek.
XX.
Kálvin útban Metz felé Farel segítségére. Levele Strassburgból a genfi tanácshoz, melyben Európa akkori állapotát rajzolja.
1543.
Metz francia városban már 1524 óta állott fenn egy kis reformált gyülekezet, melyet Farel több ízben személyesen oktatott, bátorított és vigasztalt. 1542-ben maguk a kis gyülekezet tagjai hívták őt meg, hogy a városban a reformáció munkáját folytassa. Farel meg is jelent, s nagy néptömeg előtt prédikált szabad ég alatt, a dominikánusok templomának kerítésében. A jó szerzetesek észrevévén, hogy ebből baj lesz, a harangokat húzatták meg, hogy Farel beszédét érthetetlenné tegyék. De Farel mennydörgő érchangja túlkiáltotta a harangok zúgását; a nép hallotta és értette az ő beszédét, s már-már kész volt tömegestől bevenni a reformációt. Farelnek menekülnie kellett, s Gorzba ment a reformáció magvait hinteni; de innen véres zavarok közül, halálos veszedelmek között ismét szabadulnia kellett. Strassburg fogadta kebelébe a menekülőt.
Az általunk már jól ismert s ez időben dühöngő római katolikus pap Caroli nem szűnt meg Metzben és másutt aljas rágalmakat szórni Farel ellen, sőt őt
119
s Kálvint és Viret-et nyilvános vitára hívta ki. Kálvinnak elég sok és fontos teendője volt ugyan Genfben, de a kihívást mégis elfogadta, s megindult Metz felé Strassburgon keresztül, ahol Farellel találkozott. A strassburgi tanács ismervén az életveszélyt, melynek a reformátorok a Metzben való megjelenéssel magukat kitennék, meggátolta ottani megjelenésüket.
Strassburgból írt Kálvin egy levelet a genfi tanácshoz. Ezen levelében, miként más, ez út alatt írott leveleiben is, élénk színekkel rajzolja Európa akkori állapotát. Hittani viták, reformátori küzdelmek s különböző harcok zaklatták Európa népeit. A harcok tüzével a vértanúk tűzhalmainak lángja egyesült. A császár és a francia király mintegy megesküdtek, hogy versengéseiket mindaddig félben nem hagyják, mig Európát pusztává nem teszik. Ha egy-egy rövid fegyvernyugvás következett, azt sokszoros erővel a protestantizmus kiirtására használták. Emellett újból s roppant haderővel jelentek meg Délkelet-Európában s éppen a magyár földön is a törökök, kik, mint Kálvin írja, "három oldalról készülnek megtámadni a német földet rettentő haderővel." Mindezekhez járult még a nagy és folytonos harcok rendszerinti kísérője, a döghalál, mely némely városban magát egészen megfészkelni látszott, hogy azokat végképpen kiirtsa.
Farel, úgy látszik, együtt Kálvinnal, Strassburgból Genfbe ment, hol a legszívesebben fogadták őt. A tanács, látván, hogy ruhája nagyon el van nyűve, ajándékul csináltatott neki egy épp olyat, mint nemrég Kálvinnak, s a legőszintébb ragaszkodással kérte Farelt, hogy maradjon Genfben mindvégig. "Nem
120
maradok én itt – úgymond Farel – de azért Genfnek mindenkor hű barátja leszek, az öltönyt sem fogadhatom el; nincsen nekem arra szükségem." Későbben Kálvin Neuchatelbe írt hozzá, hogy ne vonogassa már magát, mert a tanács a legőszintébb indulattal kedveskedett neki ez ajándékkal.
XXI.
A döghalál Genfben. Kálvin és a többi lelkész magaviselete ez alatt. Válasz egy római katolikus pap levelére.
1542-1543.
Az iszonyú halálvész, mely Európa nagy részét pusztítva dúlta, s melytől a genfiek is már régóta remegtek, csakugyan kiütött Genfben is, az 1542-edik év őszén. A ragályos betegek számára a városon kívül, egy külön kórház készült, s a tanács felszólította a lelkészi testületet, hogy kebeléből egyet a betegek vigasztalására nevezzen ki.
A vész iszonyú volt; mindjárt kezdetben nagy mérvben pusztított, s így a tanács felszólítása nem egyéb volt, mint a lelkészek biztos halálra küldése. Ily pontokon tűnik ki a valódi lelkierő s az önfeláldozási készség. A genfi lelkészek nagy része, mint gondolni lehet, határozottan vonogatta magát. Nyíltan kijelentették többen, hogy "annak, aki ily terhes szolgálatot magára akar vállalni, igen erős hitének s nagy bátorságának kell ám lenni. Nek[ünk] pedig bizony nincs." A tanács erre csak azt végezte, hogy kérni kell az Istent, hogy a jövőre nagyobb bátorságot adjon nekik. Kálvin azonban s Blanchet és a tanodában
121
szolgáló Castellio önként és bátran felajánlották magukat a halálos tisztre, és sorsot vetettek egymás között, azon elhatározással, hogy akire a sors esik, annak mennie kell. A sors Castellióra esett ; de ez, csak most érezve a helyzet iszonyú komolyságát, gyáván visszalépett; a tanács pedig határozottan és végzésileg megtiltotta Kálvinnak a szolgálat elvállalását s a betegek látogatását, mert "őt – úgymond a végzés – sem az állam, sem az egyház nem nélkülözheti; nagy szükség van arra, hogy ő az egyházban szolgáljon; a feltámadó kérdésekre megfeleljen, s hogy tanácsával segítségünkre legyen." Blanchet-nek kellett tehát menni, ki a maga hűségét és elszántságát csakugyan halálával pecsételte meg. Kálvin azonban mindemellett sem vonogatta magát a terhes szolgálat elvállalásától. "Egy testnek vagyunk tagjai – írja Virethez –, s nem szabad visszavonnunk magunkat azoktól, kiknek szolgálatunkra legnagyobb szükségük van. Ha elfogadtuk hivatalunkat, nem látom át, hogy mi okon vonhatnók ki magunkat a veszedelemből.
Ezen történetet a reformáció s nagy reformátorunk szenvedélyes gyűlölői eleitől fogva szerették kizsákmányolni Kálvin és tiszttársai ellen. Kálvin ellen merőben alaptalanul, mint láttuk. Azokra nézve pedig, kiket méltán sújt a gyávaság vádja, jegyezzük meg, hogy ők egykor római katolikus papok, s minden tekintetben csekély, használhatlan emberek valának, mely miatt mint láttuk, el is kellett őket távolítani. A halálvész ideje alatt gyávaságuk nem egyéb volt, mint folytatása annak, mit a reformáció előtt a genfi római katolikus papok ily esetekben rendszerint tenni szoktak. 1494-től 1498-ig, tehát csak néhány év alatt is
122
nyolc vagy tíz ízben említik a genfi jegyzökönyvek, hogy mily nehéz papot kapni a ragályos beteg mellé, s ha találtatik is ilyen, mily rosszul végzi dolgát, pedig ekkor még nem hat vagy hét volt Genfben a papok száma, hanem legalábbis háromszáz.
Akadt még oly római katolikus lelkész is, aki jónak látta nyilvánosan azon badarságot hirdetni, hogy az Isten egyenesen a reformáció miatt bocsátotta a halálvészt büntetésül Genfre. Ezen érdemes lelkész nevét és lakhelyét nem tudjuk; de Kálvinnak ez ügyben kelt válaszát bírjuk. Elismeri Kálvin, hogy a halálvész tekinthető az Isten büntetésének Genfben, de éppen nem a reformáciő miatt. "A mindenütt általánosan uralkodó bűnök mellett – úgymond – a keresztyének között két dolog van, mi az Isten haragját különösen ingerli. Az egyik az, hogy némelyek bálványimádással s babonával gyalázzák az Ő nevét; a másik az, miszerint ahelyett hogy igéjét követnék, gyűlölik és üldözik azt. – Mi nem akarjuk magunkat mások kárhoztatása által igazolni; sőt megvalljuk, hogy miután tetszett az Istennek kivonni minket azon iszonyú sötétségből, amelyben valánk, s megismertetni velünk az üdvösség egyenes útját: annál bűnösebbek vagyunk, ha elmulasztottuk kötelességünket." stb. Nekifordul aztán a katolicizmusnak, s a legkeményebben és tüzetesen ostromolja azt. "A mi Urunk Jézus nyissa meg a ti szemeiteket – mondja végül –, hogy megérthessétek, mi az, amit ő mond, midőn magát az egyedüli idvességnek, egyedüli életnek, egyedüli megszentelésnek, egyedüli bölcsességnek s az emberek bizalma egyedüli tárgyának nevezi. Így aztán ekként megismerve, szép egyetértéssel dicsőítnők Őt szívünk
123
kel, szánkkal és tetteinkkel, hogy miként egy keresztséget nyertünk az ő nevében, lennénk egyek keresztyénségünk vallásában is."
XXII.
Kálvin gúnyirata a párizsi egyetem teológiai kara ellen. Emlékirata V. Károly császárhoz. Műve az emberi szabadságról; Jézus istenségéról; a nikodemitákról; ereklyékrál stb.
1542-1545.
A reformáció, a tudomány és irodalom fegyverei nélkül, a maga óriási harcában egy lépést sem haladhatott s győzelemre nem juthatott volna soha, s egyik kitűnő érdeme és dicsősége éppen abban áll, hogy az irodalmat mint a társadalmi fejlődés és haladás roppant horderejű eszközét ismertette meg a világgal. Minden kitűnő reformátor egyszersmind kitűnő író is volt, s az irodalom közrehatását nem lehetett, nem volt szabad nélkülözni még azon országokban sem, melyekben a reformáció győzelmének pozitív alapja fejedelmek vagy főurak akaratja volt.
Kálvin a lelkipásztorkodás s az egyház- és államszervezés igen terhes munkái között sem szűnt meg irodalmi művekkel is előmozdítani a reformáció ügyét. A párizsi egyetem teológiai kara, a híres Sorbonne a vallás vitás kérdései felett bizonyos rövid s igen határozott cikkeket állltott fel és tett közzé, mintegy vezérfonalul a reformáció ellenében a hívek számára. Rendes szokás volt ez a reformáció korában mindegyik táborban. Írt efféle tételeket, mint tudjuk, Luther is, Dévai Bíró Mátyás is; s különös, hogy
124
maga Kálvin sohasem; s bizonyosan azért, mert az Ő lelke mindenütt élő rendszert, egybefüggést keresett, s a tárgyak teljes kimerítésére törekedett. Ebben van az oka annak is, hogy a párizsi teológusok tételei ellen nem valami komoly rnüvet, hanem egyenesen gúnyiratot, mégpedig igen éles és metsző gúnyiratot írt. E mű szerkezete és modora igen sajátságos, s nem csak tanulsággal teljes, hanem mulattató is. A Sorbonne rövid tételei pontonként közölve vannak egymás után. Ámde ezekhez magyarázat és bizonyítás kell; megmagyarázza és bizonyítja tehát őket maga Kálvin egészen az akkori római katolikus tudások szellemében és modora szerint. Ezen pontokban teszi nevetségessé igen mély és finom pillantással az akkori római katolikus tudósoknak mind okoskodási s bizonyítási modorát, mind latin irályát – mert e pontok olyformán vannak fogalmazva, mint pl. az ismeretes Epistolae obscurorum virorum. (*) Ez után következik aztán minden cikkre nézve az ellenméreg, az antidotum, melyben Kálvin már a maga saját személyében teljes őszinteséggel és keménységgel döntögeti halomra a Sorbonne tételeit.
Az ilyen művekre nézve a fordítás mindig hiányos ugyan; hadd álljon mégis itt egy rövid pont:
VI. cikk.
A miseáldozatrólA miseáldozat Krisztus szerzése, melynek értéke van holtakra és élőkre nézve.
– Ez a Sorbonne tétele.Most következik a gúnyos bizonyítás.
(*) Sötét férfiak levelei: Reuchlint védelmező fiatal német humanisták iratai a kölni dominikánusok ellen, formailag ez utóbbiak tollára adott levelezéssel, mely leleplezi azok tudatlanságát és rosszindulatát. [NF]
125
Ezen tételt így kell bebizonyítani: Minthogy a Krisztus ezt mondja: ezt cselekedjétek, – hoc facite. Facere pedig, Vergilius ama szavai szerint: "Quum faciam vitula, pro frugibus ipse venito", annyit tesz, mint áldozni, sacriflcare. Amelyről lásd Macrobiust. Arra pedig, hogy a lutheránusok kinevetik ezen mély és finom felfogást, minthogy Krisztus az apostolokhoz szír vagy héber köznyelven beszélt, s az evangélisták görögül írtak – ezt feleld: a közönségesen bevett latin fordítás mindennek felette áll. De meg azt is tudjuk, hogy az Írás értelmét az ekklézsia határozza meg. Az élőkért és holtakért való áldozat érvényéről pedig a tapasztalás is bizonyosakká tesz bennünket; mert több szent aluvó barátok látást láttak afelől, hogy a misék által megszabadultak a lelkek a purgatóriumból. Sőt Szent Gergely Trajanus lelkét is megváltotta a pokolból.
Antidotum
A Krisztus szerzése ez: Vegyétek, egyétek; – nem pedig ez: áldozzátok meg! Az áldozás tehát nem Krisztus szerzése, sőt azzal nyilván ellenkezik. Ezenkívül a szent iratokból nyilván van, hogy az a Krisztusnak sajátságos és kizárólagos tiszte volt, hogy magát feláldozza, amint az apostol mondja, hogy ti. ő a maga egyetlenegy áldozatával örökre megszentelte a maga híveit. Ezen áldozat végett csak egyszer jelent meg a Krisztus, s az ez által eszközölt tökéletes megszentelés után semmiféle áldozatnak nincs többé helye; mert ezért jelent meg ő úgy, mint Melchisedek rendi szerint való pap, azaz mint olyan, kinek nincs utóda vagy társa. A papi méltó-
126
ságtól fosztják meg tehát a Krisztust azok, kik az Ő önfeláldozását másokra is átviszik. Végre ezen tisztet az apostol szerint csak az teljesitheti, akit erre az Isten hívott; nem hívott pedig senki mást, hanem csupán a Krisztust. Továbbá ha az üdvígéret csak azokra tartozik, akik a sákramentumban éppen részesülnek: miként tartozhatnék tehát a holtakra?"
A figyelmes olvasó, ki az észjárást és érveket e pontokban figyelemmel kísérte, bizonnyal meggyőződött Kálvinnak nemcsak tiszta, mély felfogásáról, hanem kitűnő szatirikus tehetségéről is.
Kálvin e korban már, noha még csak 35 éves, mégis európai értékű reformátor volt. Szellemének hatása messze túlhaladta Genf határait s a helvét bérceket, s nemcsak franciaországi hitfeleit vezérlette, bátorította a súlyos küzdelmekben, de kiterjesztette gondját s tevékenységét az egész német földre is, egyszóval a reformáció ügyét a maga világtörténeti egyetemes mivoltában felölelte.
Ily szellemben, ily érdekből írta Kálvin a maga kérő szózatát V. Károly császárhoz, a fejedelmekhez és minden rendekhez, midőn azok 1544-ben Speyerben oly célból is tartanak német birodalmi gyűlést, hogy a vallás ügyét elintézzék.
Kálvin itt is, mint mindenütt, egészen hű a maga alapjelleméhez, s nem valami interimet, nem valami középutat, vagy olyan-amilyen alkut sürget és kíván, hanem sürgeti az egyház gyökeres reformációjának teljes végrehajtását. "Midőn az Isten – úgymond – először Luthert és másokat előállította, kik előttünk fáklyát gyújtának az idvesség útjának megtalálására, s kiknek működése által a mi egyházaink megalakul-
127
tak és szerveztettek – azon időben a tudomány azon pontjai, melyeken a vallás igazsága, az Istennek tiszta és szabályszerű tisztelete, s az emberek üdve nyugszik, csaknem teljes mértékben eltörölve valának. A sákramentumok használata sokképpen meghamisítva és megfertőztetve vala, és az egyház kormánya iszonyú és tűrhetetlen zsarnoksággá fajult. De talán mindezek nem elegendők még némelyek megindítására; bővebben kifejtem tehát e pontokat; ha nem is oly mértékben, mint az ügy kívánná, legalább annyira, amennyire tehetségem engedi. Nem célom most minden vitás pontot megvizsgálni és eldönteni; mert hosszadalmas vitatkozást kívánna ez, melynek itt nincs helye. Csak azt akarom most nyíltan előterjeszteni, hogy mily igaz és kényszerítő okaink valának nekünk azon változtatások keresztülvitelére, melyeket nekünk bűnül rónak fel. E végre pedig három pontot kell különösen felvennem; nevezetesen előadnom röviden azon hibákat, melyek minket az orvoslás keresésére indítottak; – azután alőadnom, hogy az általunk használt orvosszerek mily üdvösek és hasznosak valának; végül bebizonyítom, hogy mennyire nem szabad az ügyet ezentúl sem összedugott kézzel halogatnunk, midőn az minél előbb teljes javítást sürget."
Ez a röviden kifejezett tartalma és célja e művecskének, amely minden bizonnyal egyik Kálvin remekművei közül. Béza méltán mondja, hogy az egész század e nemben ennél jelesebb művet nem mutathat fel.
Ezt már nem mondhatjuk el egészen Kálvin azon művéről, melyet ő ugyancsak 1544-ben III. Pál pápa ellen írt. Ezen pápa ugyanis egy atyai intést
128
intézett V. Károly császárhoz, ugyancsak feddvén azt amiatt, hogy a lutheránusok irányában felette engedékeny volt s a vallástani vitás pontok eldöntetésében némi hatalmat vett magának. Kálvin tehát a pápa ezen intő szózatát cáfolgatja. Tartalmas, velős és szellemdús e műve is, de már nem komoly, nem méltóságos, hanem a gúnyolódásnak azon sok tekintetben ízléstelen modorát veszi fel, mely azon kornak rendes szokása vala. Célja a műnek egyébiránt az, hogy a pápa egyetemes fensőségi igényeit megdöntse. A pápa említi többek közt, hogy ő különösen hivatva érzi magát arra, hogy V. Károlyt, mint szerelmes fiát megfeddje, mert előtte van Éli pap példája, kit az Isten azért büntetett meg, mert fiai iránt engedékeny volt. Ezellen Kálvin sokszorosan és éles gúnnyal felemlíti, hogy vajha a pápa csak a maga valódi fiaival gondolna; mert vannak neki nemcsak hitbeli, vagy egyházi, hanem igazi természetes fiai is, kiket fejedelemségre emelt, s kiknek romlott erkölcsei valóban hasonlók az Éli pap fiainak erkölcseihez.
Vannak Kálvinnak ez időből szorosan tudományos hittani vitairatai is. 1543-ban írt egy művet Pighius, nagy hírű római katolikus teológus ellen, az emberi akarat szolgaságáről és megszabadításáról, védelmezvén e részben az általa ortodoxnak tartott álláspontot. A másik 1545-ből Caroli Péter arianizmusa ellen szól – Krisztus istenségéről. A Pighius ellen írott művet Melanchthonnak ajánlja Kálvin, kinek Loci Communes című művét szintén ez idő tájban adta ki francia nyelven. Vajon mi ok indíthatta Kálvint arra, hogy ő Melanchthonnak egy oly
129
művét fordítsa le és terjessze francia nyelven, amelyben több hittani kérdés, s különösen a kiválasztásról szóló tan az ő nézeteitől eltérőleg fejtegettetik? Kétségkívül nem csupán a Melanchthon iránti őszinte barátság, hanem egyszersmind azon óhajtás is, hogy vajha a reformáció megindult folyamának két ága a közügy és közigazság elvei és érdekei szerint egy mederbe térne. Egyébiránt, a különböző táborok teológusai között senki sincs, ki iránt Kálvin annyi tisztelettel és kímélettel viseltetett volna, mint Luther és Melanchthon iránt.
A nikodemitákat s Kálvinnak azok irányában elfoglalt álláspontját már ismerjük. Ezen, részben félénk, részben felületes és közönyös protestánsok Kálvint túlságos szigorúsággal vádolták; most tehát ő egy művet ír hozzájuk, voltaképpen ellenük: Kálvin János önmentsége a nikodemita urakhoz, kik panaszkodnak az ő igen nagy szigorúsága miatt. Már a címben némi gúny van; mert ne vélje a tisztelt olvasó, hogy Kálvin e műben majd bocsánatot kér, vagy félreértésről, kiegyenlítésről s más effélékről beszél. Határozottságából s szigorúságából nem enged egy hajszálat sem; a lelkiismeretes meggyőződésnek bármi szín alatt elfojtását, s a bármi körülmények között a képmutatást a legkeményebben rosszallja. A nikodemitákat egyébiránt a következő igen jellemző osztályokba sorozza:
1. Azok, akik – mint ők mondják – nem akarják megbotránkoztatni a gyengéket, mintha lehetne e világon nagyobb botrány, mint elámítani s megcsalni akarni a lelkiismeretet.
2. A kényelemszeretők, kik teljesen megelégesz-
130
nek azzal, hogy ők magok bírják az evangéliumot, sőt még a hölgyekkel is társalognak afelett; azonban mindezt csak oly feltétel alatt és úgy, hogy az evangélium meg ne háborítsa őket az ő kényelmükben.
3. A bölcsészek, kik fontolgatnak, várnak, s ez osztályba, mint látszik, csak tudós tartozik; de ne vélje senki, hogy minden tudós ide tartozik.
4. A kereskedők, a pénzemberek, kik nagyon jól érzik magukat az ő üzletükben, s nem szeretik, ha zavarják őket.
Mily tiszta lélektani felfogás, s mennyire illik a rajz éppen a mi korunkra is!
Ez időben írt Kálvin az ereklyék és azok tisztelete ellen is ily című művet: Értekezés azon nagy haszonről, melyet a keresztyénség abból nyerne, ha leltárba szedné mindazon szent testeket és ereklyéket, melyek olasz, francia, német, spanyol földön s más országokban találhatók. 1543-ban jelent meg francia nyelven, s azután is gyakran latinul is. A mű szigorú és biztos történelmi adatokra támaszkodik ugyan, de modorára nézve gunyoros.
Amint a reformáció különböző helyeken nagy sebességgel s a római katolikus papi rendre nézve váratlanul tettleg keresztül ment, nem volt elég idő és mód arra, hogy az álereklyék s az azok áltál űzött csalások nyomai s adatai megsemmisüljenek. Így történt, hogy magában Genfben a Szent-Péter templomában Péter agya helyett egy darab tengerhabkövet, Szent Antal karja helyett egy szarvas nemzőtagját találták. A Szent Gervais templomában három szent állítólagos sírboltja felett egy lyukacska volt, s azt mondták, hogy aki fülét odatartja, az hallhatja,
131
hogy ama szentek miként beszélgetnek egymással. Az egészben pedig csak annyi volt, hogy mesterséges csövek által bizonyos légzúgás jöhetett létre. Az effélékre igen számos példa volt csak magában Helvéciában is.
Azon korban még, amelyben Kálvin élt, s mely az ő nyilvános föllépését megelőzte, igen nagy tért foglaltak el az ereklyék az egyházi élet mezején. Mutogatták, vagy legalább hirdették, hogy itt meg amott van: Krisztus bölcsője – vagyis a jászol, melyben mint kisded feküvék –, pólyája, haja, foga, vére, a kánai korsók, a töviskorona, a kereszt, a halotti lepel, a végvacsora asztala stb. stb. Mindezekről a Krisztus földi pályája után következett századok nem tudnak semmit; a középkor bizonyos szakaszának jutott a dicsőség, hogy ezeket feltalálja. Verseny fejlődött ki e tekintetben is, s már hirdették, hogy itt vagy amott a valódi keresztfa van ám; ennek darabjaival is azonban egy egész hajót meg lehetett volna terhelni; s valóban nem csuda, ha Krisztus az ily keresztfát nem bírta a Golgota felé. Krisztus varrás nélküli öltönyével, és pedig nem darabban, hanem egészben, több városok s templomok dicsekedtek. A dárdavassal, mely az Úr oldalát átdöfte, csak Kálvin tudomása szerint is négy város dicsekedett. Mily roppant óriás lehetett az a töviskorona, ha az csakugyan a középkor által őrzött darabokból állott!
Midőn Kálvin mindezeket s a több efféléket történelmi hűséggel és részletességgel elsorolja: igen helyes, a dolog velejéig ható logikai pillantással kívánja, hogy az ereklyéknek leltárát kell készíteni.
132
Úgy véli ugyanis, hogy maga ezen egyszerű leltár minden kommentár nélkül is meg fogja dönteni az ereklyék hitelességét és azok tiszteletének egész mivoltát.
Kálvinnak e korszakból megismertetett művei arról is bizonyságot tesznek, hogy noha ő lényegesen tudományos fő volt, s mindenütt a tanszerű, gyökeres igazolást kereste, s nem csupán saját kora, hanem minden korok számára irta legfőbb műveit: mindemellett nép- és korszerű író is tudott lenni, ha akart, s kivált ha nemzetének, a franciának könnyűvérűségét felhasználja, az egyházi élet poshadó tavának felszínén talán még nagyobb habokat verhet, mint Luther vert vala.
De Kálvin minden ponton a dolgok gyökeréig s minden időkre kívánt hatni.
XXIII.
A libertinusok vagy spiritualisták. Kálvin irodalmi műve ezek ellen. A navarrai királynő viszonya ezekhez. Kálvin levele a királynőhöz.
1544-1545.
Mennél nagyobb a sötétség s a véleményszabadság felett a zsarnokság valamely korban, annál több képtelen és iszonyú eszme magvai tenyésznek akkor titokban. Így volt ez a középkorban is, s midőn a reformáció tavaszi napja s tisztító szellője feltámadt, az elnyomott evangéliumi igazságokkal együtt előtörtek s buján tenyészni kezdettek a képtelen eszmék és elvek magvai is. Így támadtak a törvényt, polgári
133
rendet és tulajdonjogot feldúlni akaró anabaptisták és paraszthadak, s itt van az eredete a libertinusok felekezetének is. A reformációnak és reformátoroknak nem kisebb érdemük az, hogy ezen képtelen és bűnös irányú mozgalmak ellen teljes elszántsággal s győzelemmel küzdöttek, mint az, hogy a római katolicizmus bástyáit ledöntögették.
A libertinusok, vagy mint maguk magukat nevezték: spiritualisták felekezetének Kálvin korában főbb vezérei voltak: Quintin, egy francia szabómester s Poquet, volt római katolikus pap. – Tanaik rövideden ide mennek ki: csak egyetlenegy szellem van a világban, amely minden teremtményekben él: az Isten szelleme. E szellem mindenütt jelen van; tehát ez minden. Ez maga az anyag is; mert az anyag az ő külső burka volt öröktől fogva. Az anyag és szellem minden mozdulása az ő mozdulása. Ennélfogva a világon sem jó, sem rossz, sem igazság, sem gonoszság nem létezik; mert minden ugyanazon tényből veszi eredetét. Az evangélium csak annyiban isteni, amennyiben bármely más emberi tudomány. Minden dolog mindenben közös, mert minden létező csak egyetlenegy testet alkot, melynek bármely egyes részei éppen úgy az enyémek, mint másokéi. – A feltámadás tanát elvetették. Az időszerű felekezeti viszonyokkal, hitvallásokkal nem gondoltak semmit; s nem bánták, ha közülük valaki lutheránusnak vagy pápistának nevezte is magát.
Látnivaló, hogy e tanok nem csak a protestantizmus, de általában a keresztyénség mezején is kívül esnek, s értelmük és céljuk voltaképpen nem egyéb, mint a tanbeli spiritualizmus köpenyege alatt a test-
134
nek és állatiságnak feltétlen felszabadítása. A libertinusok az önmegtagadás nemes erényét nem ismerték; szerintük bármely természeti ösztön jogosítva van a kielégíttetésre. A törvényes házasságot s az abban való hűséget ők a természettel és saját vallásukkal ellenkezőnek tartották, s a szentek közösségének elvét oda magyarázták, miszerint bármely nő is köteles magát, bárki testi kéjeinek általengedni. Rablást, fosztogatást nem hirdettek ugyan, de az egyéni birtokot és tulajdonjogot a szeretet elvével ellenkezőnek tartották.
Nem csoda, ha a reformáció mozgalmas korában, s éppen Genfben is az ily hízelgő szabadelvű nézeteknek számos követője akadt; annyival inkább, mert a libertinusok nyilván csak az ő elméleti tanaikat szerették hirdetni; a beavatottak aztán még gyökeresebb oktatásban részesültek, s gondolták, hogy az elméletet önként és magától is fogja követni a gyakorlat.
A libertinusok főnökeinek egyike, Poquet egy rövid, munkában előadta az ő főbb tanaikat. Ezellen írt tehát Kálvin francia nyelven egy cáfolatot, intézve azt a neuchateli egyház lelkipásztoraihoz: A neuchateli egyház lelkipásztoraihoz, a libertinusok fanatikus és dühös felekezete ellen, kik magukat spiritualistáknak nevezik. Genf 1544. A következő évben ismét megjelent e mű, s a címben a fanatikus helyett phantasticus áll, helyesebben. Kálvin e műben nemcsak pontról-pontra felveszi s gyökeresen megdönti Poquet tételeit, hanem általában előadja, megmutatja a libertinizmus képtelen, erkölcstelen és veszedelmes voltát is.
Azon időben, amidőn Kálvin e műve megjelent,
135
a libertinusok két főnöke, Quintin és Poquet a Kálvin iránt is különös tisztelettel viseltetett, s általunk már ismert navarrai királynőnek, Margitnak udvarában élt. A királynő tudtára adta Kálvinnak, miszerint neki nehezen esik az, hogy Kálvin az ő udvarában lévő, s az ő védelme alatt élő egyéneket nyilván és név szerint megtámadta s irgalmatlanul pellengérre állította. Kálvin a királynőnek 1545 április 20-án felel, a legnagyobb illedelemmel, de egyszersmind komolyan és határozottan. "Sajnálom – úgymond Kálvin –, hogy szomorúságot okoztam Neked, ha e szomorúság idvességedet nem mozdítja elő. Egyébiránt alig tudom belátni, hogy az a könyv miért nem nyerhette meg tetszésedet. Azt írják, hogy azért, mert ellened és házi környezeted ellen írtam azt. Ami Téged illet: én nevedet nem is érintettem, s az irántad tartozott tiszteletből semmit le nem vontam ... Ami házi környezetedet illeti: úgy vélem, hogy azt becsesebbnek nem tarthatod az Úr Jézus saját környezeténél, s íme, e környezetnek egyik tagja gonosz léleknek, ördögnek neveztetik, pedig egy asztalnál ült az Úrral, s apostola volt néki ... Egyébiránt nem voltam oly vakmerő, hogy házadra mutassak, hanem célom az volt, hogy magát az ügyet igazán adjam elő, anélkül, hogy reád céloznék ... A libertinusok felekezetéről pedig azon értelemben vagyok, hogy az emberek közt annál veszedelmesebb és átkozottabb valami nem lehet. Égő üszök az, mely mindent lángba borít, s bizonyos dögvész, mely mindent megront, hacsak haladék nélkül ellene nem állunk. S miután engem Isten ezen tisztre hívott, lelkiismeretem sürget, hogy a jelenlevő gonosznak teljes erőm
136
szerint ellene álljak ... Midőn látom, hogy ama felekezet vezérei minden erővel arra törekesznek, hogy a józan tudományt felforgassák, a szegény lelkeket végveszedelembe döntsék, s a földre az Isten megvettetését hozzák: Te magad ítéld meg, hogy vajon célszerű lett volna-e nekem ez ügyben nyíltan fel nem lépnem. Egy eb is megszólal, ha valaki az urát megtámadja; hát én gyáván hallgassak-e, midőn az Isten igazsága ekként megtámadtatott? ... Kérem az Úr Jézust, hogy Téged védelmezzen s az ő Lelke által vezéreljen, hogy szent hivatásodnak bölcsen és buzgón megfelelhess. Alázatos és engedelmes szolgád a mi Urunkban – Kálvin János.
Ne kárhoztassuk Kálvint azon szigorú álláspont miatt, melyet ő a libertinusok ellenében mindjárt kezdetben elfoglalt és mindvégig megtartott. Igen kevéssé ismeri az az erkölcsiség fenntartó és tápláló gyökereit, aki be nem látja, hogy ama libertinusi elvek a családi és társadalmi élet teljes felbomlására vezetnek. Magasrangú libertinus nők voltak, kik a házasságtörést a legundokabb szemtelenséggel űzték. A libertinizmus kifolyásának tartják azon iszonyú összeesküvést is Genfben, melynek során 1545-ben több elvetemedett ember a nép alsó osztályából az ajtók küszöbeit és kilincseit bizonyos halálthozó mérges anyaggal kente be, oly célből, hogy a teljesen kiveszendő családok vagyonát magukhoz ragadhassák. De ez összeesküvést idejében felfedezték, s harmincegy összeesküvőt égettek meg elevenen.