137

XXIV.

A libertinus ellenzék kitörése. Ameaux ügye. Színi műkedvelők Genfben.

1546.

Kálvin libertinusok ellen való fellépésének sokkal több hatása volt Genfen kívül, mint magában Genfben. Franciaországból s Margit királynő udvarából nemsokára kipusztultak a libertinusok, de magában Genfben annyival nagyobb erővel léptek fel s az egyetemes és polgári szabadság álarcát vévén fel, majdnem egy teljes évtizedig tartó, oly súlyos és keserű küzdelmet szerzettek Kálvinnak, melynek folyamán mmd személye, mind reformátori műve, nem egyszer végveszedelemben forgott.

Az 1546-odik év elejétől kezdve folyvást gyakoribbak és nyíltabbak voltak az egyházi rendszabályok s a Kálvin elleni feltámadás s ellenszegülés esetei. A tények nagyon valószínűvé tették, hogy a libertinus ellenzék szervezve van.

Az első nagyobbmérvű nyílt kitörés Ameaux Péter, tekintélyes polgár ügyében történt. Ez a hitvallást aláírni vonakodott; közönséges istenitiszteleteken nem jelent meg. "Sokkal kényelmesebb neki – úgymond – a maga áhítatosságát otthon végezni el." Neje még határozottabb, még merészebb libertinus volt. Mindkettőt a konzisztórium elé idézték, s a maga libertinus nézetei mellett folyvást és makacsul megmaradt nőt fogságra vetették, a férjet keményen megdorgálták,

138

házasságukat pedig, minthogy mindketten házasságtörést követtek el, törvényesen megsemmisítették.

Ameaux kártyagyáros volt, s már régóta dühöngött Kálvin ellen, minthogy ez a játék megtiltása által jövedelmétől fosztotta őt meg. Most pedig már bor mellett és egyebütt, egész nyilvánossággal ily rágalmakat szórt: "Kálvin, ki egy utálatos, Istentől megátkozott ember, hét év óta prédikál már az ő tiszttársaival együtt hamis tudományt. Az a képmutató, ti. Kálvin, még azt is meggátolja, hogy a gyermekek latinul tanuljanak; bizonyosan mert fél, hogy tévelygéseit be fognák látni. Püspökké akarná magát tenni, s a hatalmat kezébe ragadni. – Mindezekre nézve kezünkben vannak a bizonyítékok s nemsokára nyilvánosság elé fogjuk hozni azokat."

A konzisztórium fogságot mondott ki Ameaux felett. De ez az ő számos barátait és pártfeleit nem csak vissza nem rettentette, hanem inkább neki bátorította. A kormánytanácsban egy hely éppen üres volt, és a kétszázak tanácsa nem kételkedett nyilván Ameaux-t megválasztani, – ami világosan mutatja, hogy mily erős lehetett Genfben, éspedig éppen az előkelők körében a libertinusok pártja. A szindikusok tanácsa a Kálvin ellen tett sérelem ügyében elégnek tartotta azt, hogy Ameaux a tanács előtt kérjen bocsánatot. Kálvin azonban nem azon emberek közül való volt, kik hamar megrémülnek és könnyen engednek; teljes határozottsággal kívánta, követelte tehát, hogy a törvény szabta büntetést szigorúan és kímélet nélkül végrehajtsák. Erre a tanács Kálvin világos sérelmével és megalázásával maga elé hívatá a lelkészeket, hogy azok tegyenek bizonyságot afelől, hogy vajon Kálvin

139

tana és magaviselete csakugyan tiszta és feddhetetlen-e. A lelkészek egyértelműleg a lehető legszebb bizonyságot tették Kálvin mellett.

Ő tehát másnap lelkésztársaival s a presbiterekkel együtt személyesen megjelenvén a tanács előtt, a leghatározottabban követelte, hogy a rágalmazón a büntetés szigorúan végrehajtandó, vagy őellene és tiszttársai ellen rögtön törvényes vizsgálat indítandó, s a tanács engedékenységét ez ügyben úgy fogná tekinteni, mint a rágalom helybenhagyását. A tanács nagy zavarba jött. Végre hosszas tanácskozás után kimondotta Ameaux felett az ő tanácsossá választásának megsemmisítését, és azon kemény büntetést, hogy egy ingben, mezítláb, fáklyával kezében s a törvényszolga által vezettetve menjen keresztül a városon, s végül a nagy piacon letérdepelve, hangos szóval kérjen bocsánatot.

E valóban iszonyú és gyalázatos büntetés fellázította a várost. A nép elkezdett nyíltan dühöngeni a lelkészek s különösen Kálvin ellen. Botrányok történtek az istenitiszteletek alkalmával is. A prédikátorok egyike, Chauvet meggondolatlanul érintette egy napon Ameaux esetét: a nép tömegesen s zúgva hagyta oda a templomot. "Nagyon jól van – kiáltott a kimenők után az indulatos szónok –, akkor hát éhségnek, harcnak s döghalálnak kell reátok jőni, hogy eszetekre jöjjetek." Emiatt Chauvet fogságra ítéltetett, de egyszersmind a templomnak botrányos odahagyása is megtiltatott. – Pár nap múlva Kálvin prédikált, s midőn beszéde alatt egy csapat katona lármázva lépett a templomba, így kiáltott rájuk: "Ily módon csak oktalan állatok szokták magukat

140

viselni." Erre tüstént igen heves közbeszólások támadtak; következő éjjel pedig nyílt lázadás tört ki, s csak a fegyveres erő beavatkozása és a vérpad felállítása gátolhatá meg a legiszonyúbb végleteket.

Már csak ennyi botrány és küzdelem is elég tett volna egy évre. De még jönnie kellett másnak is.

A tüzes vérű és mulatságot szerető genfi nép már régóta nagynehezen nélkülözte a színi mutatványokat. Szövetkeztek tehát néhány előkelő család tagjai, hogy mint műkedvelők örömöt szerezzenek honfiaiknak. A színmű tárgya nem egyéb volt, mint azon igazságnak előterjesztése, hogy mily boldogságra és nagyságra emelkedhetik egy nép a vallásosság által. A kéziratot átnyújtották Kálvinnak előleges átnézés végett, és ő azt minden nehézség nélkül helybenhagyta. A darabot az egész polgárság jelenlétében, a régi hellének példája szerint, teljes ünnepélyességgel előadták.

A genfiek megszerették e mulatságot, s nemsokára ugyanazon műkedvelők egy másik darabot, "Az apostolok történetét" akarták előadni. Ennek kéziratát már következő megjegyzéssel adta vissza Kálvin: "Sokkal jobb lenne a pénzt a szegények segélésére fordítani, mint efféle gyakori mutatványokra. Ezt nem azért mondom, mintha feltétlenül kárhoztatnám az ilyen előadásokat; hanem csak azon jóindulatú elvből, mely szerint földi javainkat akként kell használnunk, hogy azok által felebarátainknak minél nagyobb mértékben hasznára lehessünk." – A tanács azonban nemcsak megengedte, hanem közköltségen rendelte meg a mű előadatását; s szegénynek, gazdagnak, mindenféle embernek szabad bemenetelt enge-

141

dett. Kálvin hallgatott – igen helyesen. De tiszttársainak egyike, Kopp Mihály, nem így gondolkodott, s a következő istenitisztelet alkalmával, a Szent Péter templomában, túlbuzgóságból ily meggondolatlan szavakat mondott, mégpedig egyházi beszéde folyamán: "Aki szinpadra lép efféle hiábavalóságokat játszani, az minden szemérmet levetkezett már. A szép arcúak s termetűek csak szépségüket mutogatják ott; a csúnyák fény, pompa s drága öltözet által akarják magukat szépeknek feltüntetni. Az egésznek következményei csak gonosz szenvedélyek s illetlen beszédek a nézőknél."

Több műkedvelő személyesen hallotta a prédikátor e kifakadásait, s vad lárma támadt a templomban. Dühösen nyomultak a szék felé, melyben Kálvin ült, mert azt vélték, hogy ő adta Kopp szájába ama szavakat. Kálvint barátai vették körül és védték meg. Ő pedig tüstént szószékbe lépett, s egy rögtönzött okos beszéddel csendesíté le a hullámzó szenvedélyeket.

Kálvin nem helyeselte Kopp túlbuzgalmát, de azt sem hagyta helyben, hogy azok, kik magukat sértve érezték, egyenesen Kopp megbüntetését kérték a tanácstól. – Kálvin a bosszút kívánó, dühös néptömegen keresztülvezette Koppot a tanács eleibe, s kinyilatkoztatta, hogy ő és a többi lelkészek egyetemlegesen készek magukra venni a vádat, s megfelelni arra. – "Kálvinnal, kit mindnyájan tisztelünk, nincs semmi dolgunk – mondák a vádolók –, feleljen s lakoljon csak maga a bűnös." Végül nagynehezen csakugyan sikerült kivinni azt, hogy Kopp büntetlenül maradt, s hogy a hasonló botrányok kikerülése végett, kedvezőbb időkig a színielőadásokat is betiltották.

[142]

XXV.

Perrin Ami s az öreg Favre. Gruet s az ő kivéggeztetése. A vér hatása a népre. Nagy zavarok. Kálvin súlyos helyzete. Látszólagos kibékülés.

1546–1547.

Perrin Ami, a legmagasabb rangú s fényes hivatalokat viselt családfők egyike Genfben, volt legfőbb eszköz abban, hogy Kálvin az ő számkivetéséből visszatérjen Genfbe, s ím, most ővele s az ő tekintélyes családjával s barátaival kellett a reformátornak a legkellemetlenebb súrlódásba jönni.

A táncot, melyet a genfiek fajtalan, aljas indulatok kifejezésére használtak, megtiltották az egyházi rendszabályok, és a nép éveken keresztül megtartóztatta magát e tilalom megrontásától. 1546 tavaszán azonban egy menyegző alkalmával Perrin, ekkor a genfi köztársaság főkapitánya, Corna és Amblard szindikusok s a legkitűnőbb családok több férfi s nő tagjai, nagy kedvre gyuladván, forma szerint táncra kerekedtek. A konzisztórium jól látta azt, hogy ha e rendbontás fenyítés nélkül marad, egymást fogja érni a zabolátlanság, s az erkölcsök reformációjának nagy műve mindenestől semmivé lesz Genfben. A vádlottakat tehát haladék nélkül a legkomolyabban feleletre vonták. A konzisztórium helyzete igen súlyos és felettébb kényes volt, nemcsak a vádlottak magas rangjánál, de némelyiknek dühös libertinus érzületénél s Kálvin elleni halálos gyűlöleténél fogva is.

A vádlottak egyike, az öreg Favre, Perrin ipa, Kálvint széltire francaia zsarnoknak szokta nevezni;

143

gyűlölt minden Genfben élő francia menekültet; a Kálvin által alapított rendet a legsúlyosabb járomnak tartotta, s Genf egykori nagy szabadságának, vagy inkább zabolátlanságának visszaállításáról álmodozott. "Nem hiszek én semmit abból, – úgymond – amit Kálvin prédikál; ő tett bennünket, kik egykor szabadok voltunk, rabszolgákká, s azt akarja, hogy előtte letérdepelve, kérjünk tőle bocsánatot; – aki őt tiszteli, annyiba sem nézem, mint egy kutyát."

De mindemellett is csakugyan fogságra vitték a tánc miatt a kevély öreget; hiába hívta kiáltó szóval segítségül a népet: "Szabadságot, szabadságot! – úgymond, – Kálvin jobban gyötör benneteket, mint négy püspök! Ezer tallért annak, aki az egész népet összegyűjti."

Perrin neje, s az öreg Favre leánya, egy volt a legiszonyúbb teremtések közül. Midőn egykor sétalóvaglás közben a lelkészek egyikével, Poupinnal találkozott, ki őt nem sokkal azelőtt a konzisztóriumban komolyan rendreutasította, lovával földre tapodtatta, és gúnykacajjal tovanyargalt. Midőn pedig a tánc miatt a konzisztórium előtt állott, elég vakmerő vol, hogy szemtől szembe ezt kiáltsa Kálvinnak: "Nyomorult ember! te akarod a Favre-kat semmivé tenni; te akarod a mi vérünket inni! De tudd meg, hogy előbb fogsz te pusztulni Genfből, mint mi." Kálvin sem maradt adós a felelettel. A legnagyobb nyugodtsággal így válaszolt: "A kegyed szemtelensége, asszonyom, éppen nem gátolja meg a konzisztóriumot kötelessége teljesítésében. A kegyed családja éppen úgy alatta áll a törvénynek, mint bármely más család. Ha a Krisztus igéje által kormányoztatni nem akarnak, építse-

144

nek maguknak egy új várost; de míg Genfben vannak, alkalmazzák magukat az itteni rendszabályokhoz, mert, hogyha a Favre-k családjában annyi diadém volna is, mint amennyi eszeveszett fő van, mégis csak az Isten lesz az úr Genfben."

A két szindikus némi vonogatás után csendesen alávetette magát a büntetésnek. Perrin francia földre menekült. Kálvin és Farel a legbarátságosabban kérték őt leveleikben, hogy térjen vissza, s a büntetés kiállásával adjon jó példát másoknak is. Végül csakugyan engedett s visszatért a büntetés alá. De az őszinte baráti viszony közte és Kálvin közt soha többé helyre nem állott.

Midőn nem sokára újabb rendetlenségek miatt Perrin és rokonai ismét fegyelmezés alá estek, ez ügyben a tanács a következő végzést hozta: "a viszály és gyűlölet, mely a lelkészek s Perrin főkapitány s az ő neje s a Favre család más tagjai közt van, békés úton szüntetendő meg, s engesztelődjenek ki egymás iránt. Különösen Favre azonban, ezentúl engedelmeskedjék az Istennek és az igazságnak, és életét javítsa meg. Ezen kiengesztelődés megtörtént a konzisztóriumban is, miután a lelkészek nem keményen, hanem barátságosan s engedékenyen viselték magukat."

Alig hangzott el Perrin és társai felett az ítélet, s íme mindjárt másnap, a Szent Péter templomában, a szószéken egy irat találtatott, melyben Kálvin és társai halállal voltak fenyegetve azon esetre, ha az egyházi fegyelem dolgában eddigi útjukon tovább is megmaradnak. "Elég régóta űzitek már zsarnokságotokat – mondja az irat –, s minthogy elvégre

145

is nem egyebek vagytok, mint megszökött szerzetesek; szükség esetében igen röviden fog elbánni a nép veletek."

A gyanú Gruet Jakabra esett, kiről tudva volt, hogy a reformációnak s az egyházi fegyelemnek határozott ellensége, s látták, hogy a kérdéses időben a templomba lopódzott. Elfogták tehát, s házában motozást tartottak. Iratai nemcsak teljesen igazolták a gyanút, hanem egyszersmind egy forma szerinti összeesküvést is világosságra hoztak, melynek célja volt a genfi állapotokat mindenestől felforgatni, s a várost és vidékét a savoyai hercegek uralma alá juttatni. Találtak Kálvin elleni gúnyiratokat is, s egy szózatnak fogalmazványát a felséges néphez, mely az egyházi fegyelem eltörlését sürgeti, s ezrek vérének kiomlásával fenyegeti a népet azon esetre, ha ama búskomor, melancholikus embernek, ti. Kálvinnak agyrémeit tovább is követi. Találtak mind akkor, mind későbben oly iratokat is Gruet házában, melyek a keresztyénség legfőbb igazságait, Istent, Megváltót stb. a legiszonyúbb káromlással gúny tárgyává tették.

Mindezeknek s a saját vallomásoknak alapján is, – melyeket azon idők általános szokásához képest, kínzással csikartak ki –, Gruet mint nemcsak istenkáromló, hanem egyszersmind hazaáruló is, halálra ítéltetett, s a büntetést rajta 1547 június 26-án fejvétellel végrehajtották.

Ritka halálraítélt s kivégzett bűnös az, aki iránt a nép bizonyos részvéttel és szánalomnmal ne viseltetnék; ami egyik kétségtelen bizonyítéka annak, hogy a halálos büntetéstől minden emberi érzelem visszaborzad. A Gruet kivégeztetése is kimondhatatlan el-

146

keseredést szült. Őt a szabadság vértanújának, bíráit s különösen Kálvint pedig a legiszonyúbb zsarnokoknak tartotta a nép. Pár nappal Gruet halála után már jelentették a tanácshoz, hogy húsz ifjú ember összeesküdött, hogy Kálvint és tiszttársait a Rhone-ba fojtsák. Már híre kerengett, hogy Kálvin megöletett.

A reformátor helyzete valóban szomorú volt. Széltire Kainnak nevezték őt; – ha az utcán megjelent, a kutyákat ráuszították, s azok ruháit tépdesték és lábaiba haraptak. Nyíltan lehetett hallani efféle nyilatkozatokat: Úrvacsoráját többé nem vehetünk mindaddig, míg ez az iszonyú ember osztja azt, kinek kezéről a legjobb polgárok vére párolog.

E rettenetes helyzetben sem vesztette el Kálvin a maga rendületlenségét és Istenben való nyugalmát. "Ó, ha én saját indulataimat követném – írja egyik barátjához – bizony arra kérném az Istent, hogy vegyen el engemet e földről. Nem akarnék élni csak három napig sem az itteni iszonyúságok között. S ím, mégis azt hiszem, hogy a reformáció itt már meg van alapítva ... Én és társaim el vagyunk szánva, hogy tisztünkben egy hajszálat sem engedünk, és az Isten anyaszentegyházát megtisztítjuk minden oly dologtól, mely az Úr kegyelme és közöttünk akadályul szolgál."

A Gruet kivégeztetése miatti mozgalom még dühöngött, midőn Perrin, egy franciaországi hivatalos útjából Genfre nézve kedvező eredménnyel visszatérve, önhatalmulag visszahozta az ő, eközben száműzött nejét és ipát is. "Most még nem mozdulok, – mondá a maga közügyben tett szolgálataira dicsekedve hivatkozó Perrin a tanács előtt, - de Jövőre

147

nézve hiszem, hogy megtalálom az eszközöket, kogy lábaimmal ellenségeim nyakára tapodjak." A sértő, dicsekvő fogságra jutott; de a tanács már maga sem bízott eljárásának értékében: ingadozni kezdett.

A libertinusok felhasználva a kedvező alkalmat, ugyancsak vérszemet kaptak. Az egyházi rendszabályok minden pontjait nyilván és vakmerően megtapodták; – a korcsmák megteltek, tánc, buja dalok, éjjeli lármák napirenden voltak; – itt az idő, gondolták, hogy a jármot le kell rázni, s hogy Kálvint agyon kell verni.

Valóban eljött az óra, melyben Kálvinnak meg kellett mutatnia, hogy életét kész feláldozni inkább, mintsem hogy az egyszer megismert igazságtól s az annak nevében és érdekében elfoglalt állásponttól csak egy hajszálnyira is eltántorodjék. December 12-én a tanács elé vezette Kálvin az ő lelkésztársait, hogy a nép elöljáróit tüzetesen értesítse az újból fel-támadt zabolátlanságokról, melyek az államot végveszedelemmel fenyegetik, s hogy az egyházi rendszabályok szigorú fenntartását sürgessék. Az indulatok már sokkal dühöngőhb lánggal lobogtak, mintsemhogy kihallgattatást nyerhettek volna. Néhány nap múlva, december 16-án, midőn a kétszázak tanácsá nak ülése megnyílt, hogy a hozandó rendszabályok felett tanakodjék, oly iszonyú lárma támadt, s oly szitkokat szúrtak a lelkipásztorok és különösen Kálvin ellen, miszerint egy-két jóbarátja sietve hozzáment, és kérte őt, hogy most se maga, se társai a tanács előtt egyáltalában meg ne jelenjenek. Ekkor éppen a Szent Péter templomában valának. Kálvin itt hagyá tiszttársait, ő pedig maga csendes léptekkel közeledett

148

a tanácsház felé. Dühöngő csoportok vették őt körül, csúfolták, jobbról balra taszigálták, kivont kardokkal fenyegették. "Barátaim! – mondá Kálvin felemelt szóval, de nyugodtan –, ha vért szomjaztok, ím itt vagyok én; az enyimet ontsátok ki legelőször." Senki sem volt, ki kezét reá merte volna vetni. Egyedül lépett a tanácsházba, ahol szintén vad lármát és kivont fegyvereket talált. "Jól tudom – úgymond –, hogy mindezen bajnak főoka én vagyok; de ha vér kell, ám ontassék ki az enyém." A lárma szűnni kezd. "Ha azt akarjátok, hogy számkivetésbe menjek: én elmegyek – folytatá Kálvin –, és ha azt vélitek, hogy Genfet az evangélium nélkül meg lehet menteni: ám próbáljátok meg." Kálvin ily tartalmú beszéde, s ennek folyamán különösen az ő számkivetése ideje alatti genfi állapotokra való emlékeztetése nem maradt siker nélkül. A dühöngő indulathullámok lecsillapodtak, és a pártok kibékülésre nyújtának kezet egymásnak. "Ha ekkor – úgymond Béza – Kálvin a szó teljes értelmében a kivont kardok közé nem áll vala, a legiszonyúbb vérfürdő ki nem kerülhető."

Meglett tehát a béke, legalább külsőleg és egyidőre, s a lelkipásztorok, tekintve különösen az Úr születésének közelgő ünnepére, s az akkor kiszolgáltatandő Úrvacsorájára, kész szívvel hajlottak a kibékülésre.

A tanács anyira elismerte ez ügyben Kálvin érdemeit, hogy őt ajándékkal meglepni s fizetését feljebb emelni elhatározá. Kálvin ezt nem fogadta el, hanem azt javalotta, hogy amit neki szántak, osszák meg tiszttársai között, kiknek arra nagyobb szükségük van.

149

Az emberek s a pártfőnökök, ez idő szerint legalább kibékültek, de az elvek nem. Kálvin ezt jól látta. "Még nem vagyok elhatározva, hogy mit tegyek végre – írja Virethez –, de annyi bizonyos, hogy ezen nép magaviseletét már alig tűrhetem, még ha az engem eltűrne is. Nem értem, hogy miként vádolhatnak engem nagy szigorúsággal még teelőtted is. Ha azt érezném, hogy valamiben hibáztam, nem esnék oly nehezen a dolog; de ezek elvetemültségének s gonoszságának folytonos látása csaknem teljesen lesújt. Azonban látom, hogy életemnek hátralevő része már igen rövid; s éppen ezért saját sorsom felett nem sokat aggódom."

"Te engemet megtörhetetlen állhatatosságra intesz – írja másik lelki barátjához, Farelhez ez időben –, légy meggyőződve felőle, hogy engem sem vészek, sem néplázongások meg nem fognak rendíteni. De mégis gyakran annyira elhagyatva és túlterheltetve érzem magamat, hogy azt óhajtom: vajha az Isten levenné rólam e tisztnek oly súlyos terhét! Balgatag kívánság – fogod mondani. Megengedem. De mit tett Mózes is, a türelem ezen dicső példaképe! Vajon nem panaszkodott-e a vállaira nehezült súlyos terhek miatt? Ily gondolatok kísértenek engem minden szempillantásban; és nagy erőfeszítésembe kerül, hogy legyőzzem őket. Ó, vajha Viret, vagy te segítségemre jöhetnél, és saját tapasztalásod által érthetnéd meg az itteni dolgok állapotát. Tartok tőle, hogy ezen városban az én befolyásomnak már vége van."

Kálvint valóban újabb meg újabb keserves küzdelemre, de egyszersmind nemes győzelemre is hívta az Isten.

150

XXVI.

Troilet esete. Új rendetlenségek. Kálvin közgyaláztatása. A tanács okos szózata a néphez. Monnet kivégeztetése. Vita a keresztségi nevek felett.

1548–1551.

Egy ifjú genfi, Troilet nevű, ki egy ideig Burgundiában mint remete éldegélt, 1545-ben visszatérve hazájába, az 1548 őszén megürült egyik lelkészi állomást szerette volna elnyerni; sőt arra bizton számított is, mert tekintélyes rokonai nem csekély befolyással voltak a tanácsra. Kálvin azonban ellenállt, mert a hivatalra vágyóban teljességgel nem találta a lelkipásztorsághoz szükséges tudományos képzettséget. Troilet kénytelen volt megelégedni egy írnoksággal, de Kálvin ellen bosszút esküdött. Talált is nemsokára eszközt, habár aljast, ezen bosszúja kielégítése végett. Megismerkedvén nevezetesen Viret szolgájával, ennek segélyével Kálvinnak több bizalmas baráti levelét, melyeket a genfi állapotok felől írt, kézre kerítette. A levelekben ily kifejezések fordultak elő: "a nép a szabadságot a maga gonoszságának köpönyegévé aljasította; a tanács éppen oly képmutató, mint a többiek; igen kevés jót lehet várni" stb. A levelek számtalan másolatban kerengtek szerteszét, és valóban megtették hatásukat. "Mi egyéb ez – mondának a libertinusok, korcsmákban, utcákon, tisztviselők előtt és másutt –, mint a város közbecsületének megtapodása? Meg kell fenyíteni ezen közénk tolakodott sehonnait, ki jótéteményeinket ily gyalázattal hálálja meg." Kálvin maga kérte a törvényes vizsgálatot. Azokból, ami-

151

ket írt, nem vont vissza semmit, s magát ez aljas megtámadást bizonyosan fel sem vette volna, ha ez a múlt, jelen és jövő számos nehézségeivel mint egy szövetkezve nem nehezült volna az ő lelkére. "Újra megtámadás fenyeget – írja Farelhez –, de nem félek, mert lelkiismeretem nyugodt. Nagyobb gonosz nem várakozhatik reám, mint a halál, s eltűröm ezt is örömmel, ha az az igazság védelmére szükséges." A két hű barát, Viret és Farel Genfbe sietett. Viret szemükre hányta az illetőknek, hogy mily tisztátalan, már forrására és eszközeire nézve, a Kálvin ellen való támadás. Farel pedig bátran megmondá a tanács tagjainak, hogy oly férfiútól, mint Kálvin, ki egy Luthert, Melanchthont és más nagy férfiakat is egész bátorsággal meg szokott róni, csak vegyék fel és tűrjék el minden nehézség nélkül a feddést. – A polgárok megnyugodtak, és a tanács szégyenleni kezdé az egész ügyet.

Kálvin sötét, bús sejtelmei, s a Mózes és Ilyés bánatával rokon fájdalmai nem voltak ok nélküliek. Ő állott, folyvást szilárdul a maga álláspontján, s keblében hordozott oly iránymutatót, melyet a hullámok csapkodásai helyéből ki nem mozdíthattak ; de a hullámok kívülről már-már feje felett csapkodtak.

Az 1549-dik évre Perrint választották a köztársaság legelső hivatalára, s a többi hivatalt is az ő elvtársaiból töltötték be.

A kedvező alkalmat ismét ügyesen felhasználták a libertinusok, kik azt előidézték. Hitetlenség, babona, varázslás, istenkáromlás, részegeskedés, buja dalok, játék, fényűzés, nyilvános fajtalanság, csalás s más effélék, mint zárt helyükről kibocsátott fenevadak, most

152

ismét szabadon valának és dúltak szerteszét. Ismét nagy bizonysága annak, hogy tant a papiroson reformálni, új hitvallásokat írni, s egyes órákra hatályos szónoklatokat tartani könnyű dolog; de megreformálni az erkölcsöket: ez már nehezebb, sőt talán legnehezebb minden emberi feladat között. Ez volt pedig a Kálvin legfőbb feladata.

S íme, az ekkor már irodalmi művei által világtörténeti értékre emelkedett férfiú, kinek nevét a legműveltebb országok kitűnő férfiai tisztelettel vagy félelemmel említették, ha a genfi utcákon megjelent, még a gyermekek is csúfolták; a kutyákat széltire Kálvinnak nevezték, a nagy reformátort pedig iszonyú szójátékkal Káinnak csúfolták.

Megvallom, hogy előttem szinte megfejthetetlen, hogy ezen feddhetetlen életű, szilárd jellemű és roppant észtehetségű nagy ember, ki ha német földre vagy Angolhonba megy, trónok védelme alatt nagy dicsőségben és nyugalomban élhet, itt Genfben, az európai szárazföld eddig igen jelentéktelen csekély zugában, ennyi méltatlan bántalmat eltűrni képes volt.

Vajon mi tartotta fenn, mi vigasztalta és erősítette Kálvint ez iszonyú helyzetben, mely sokkal gonoszabb a vérpadra menők állapotánál? Vajon mi képesítette ily elfogyhatatlan türelemre őt, kit a világ türelmetlennek nevez? Talán nem más, mint a predestináció nagy eszméje, amelyet ő nemcsak elméjében formulázott, de lelke egész teljességében érzett, s melynek erejénél fogva, aki egyszer az Istenben nyugodalmat talált, azelőtt többé nincs más féltett kincs, mint maga e nyugalom.

153

Bármi volt légyen Kálvin elszántságának végső oka: annyi bizonyos, hogy ő, az aggódó s már végképpen kétségbeesett tiszttársaihoz így szólott ekkor: "Mennél dühösebben áll ellenünk az Isten igazságának ellensége; mennél inkább véli, hogy a győzelem már kezeiben van, s mennél inkább hiszi azt, hogy diadaléneke által a gyávákat megrémítheti: annál elszántabban kell nekünk előállanunk, hogy hűségünket megtartsuk, bizonyságot tegyünk, s az emberi gonoszságnak az Isten szent akaratját ellene állítsuk, s a gyengéket felemeljük az Isten legyőzhetetlen erejébe vetett hit által."

Mindezek felett még megjelent Kálvin személyesen a tanács előtt is: előadá nemcsak a maga személyes sérelmeit, de különös panaszul említette fel, hogy Perrin és több társai jó ideje nem járultak az Úr asztalához: általában pedig tüzetesen rajzolta az iszonyú helyzetet, melybe Genf népének közerkölcsisége lesüllyedt, és sürgetve kérte a tanácsot, hogy e nagy romlás megorvoslására mielébb hatályos lépéseket tegyen.

A tanács jó néven vette e felhívást, s 1549. január 18-ról egy szózatot bocsátott a néphez, melyet, mint hitték, maga Kálvin fogalmazott. "Megfontolván azon nagy csapásokat, melyek jelenleg a földre nehezülnek, s melyek az Isten haragjának kétségtelen bizonyságai – mondja a szózat –, figyelembe véve másrészről azt is, hogy mi számadással tartozunk Istennek az általa reánk bízott népért, úgy, hogy Ő annak vérét elő fogja követelni a mi kezünkből, ha Ő a mi bűnünk és hanyagságunk folytán meggyaláztatik, és szent rendelései lábbal tapodtatnak, s

154

minthogy végre követni akarjuk a régi jó királyok, fejedelmek, főurak és tisztviselők példáit, kik az Isten igéje szerint kormányoztak: ím ezennel minden kormányzásunk alatt állóknak kinyilatkoztatjuk, miszerint mi felette igen felgerjedtünk azon, hogy ők azon szent intéseket, melyek az Istennek naponként hirdetett szent igéjében intéztettek hozzájuk, hűségesen meg nem tartották." E bajnak egyik oka az, "hogy az Isten igéjének szolgái hanyagok voltak, s nem teljesíték híven kötelességüket az intésben és dorgálásban." Ezek után részletesen elő vannak számlálva a felmerült rendetlenségek, és a tanács kijelenté, hogy ezentúl erélyesen fogja a dolgot; a családfőket inti, hogy gyermekeikre, cselédjeikre szorgalmatosan vigyázzanak; a tisztviselők pedig a rendszabályokat, kicsinyekre szintúgy, mint nagyokra nézve, minden kedvezés nélkül szigorúan végrehajtsák; a prédikátorok kötelességüket híven teljesítsék, s a tanításban, feddésben és a bűn elnyomásában gondosabbak és buzgóbbak legyenek, mint eddig valának.

A szózatnak, akár őszinte indulatból bocsátotta azt ki a tanács, akár nem, csakugyan lett némi jótékony eredménye. A lelkészek örömmel fogadták azt, hogy még maga a tanács inti őket nagyobb buzgalomra és szigorúságra, s ennélfogva új erőt és bátorságot nyertek. "Meglehetősen megy minden – írja Kálvin Virethez –, noha elleneink folyvást erőlködnek." Kálvin tehát nem ringatta magát csalódásokba; sőt jól látta, hogy az ideiglenes külső nyugalom mellett is folyvást forrongás van a genfi népélet bensejében.

Az új erőt nyert rendszabályok szigorúságát leg-

155

először is Monnet Raoulnak, a libertinusok egyik főnökének kellett éreznie, éspedig éppen halálos büntetésben. Ez az ember ugyanis, aki pedig a halálvész idején nem mindennapi bátorsággal és önfeláldozási készséggel szolgált a közjónak, arra vetemedett, hogy bizonyos undok rajzokat készített vagy készíttetett, melyekben a bibliai történetek voltak a legaljasabb módon elferdítve. Ő e rajzokat a maga szentírásának nevezte, s különösen ifjú embereknek nagy gyönyörrel szokta mutogatni őket. E miatt őt, mint undok valláscsúfolót halálra ítélték, s az ítéletet rajta 1549 november hó végén végre is hajtották. A libertinusok nem mozogtak, valószínűleg csak azért, mert Monnet oly aljas kéjenc is volt, aki több libertinus családra is romlást és gyalázatot hozott csábításai és fajtalan élete által.

A következő év tavaszán a keresztségi nevek felett történt viszálykodás. A középkorban szokásban vala a gyermekeket efféle nevekre keresztelni: Klaudius, Balthazár, Angyal, Vasárnap, Mindenszent stb., éspedig azon babonás hitből, mert úgy vélték, hogy ezen nevek csudálatos módon bizonyos jókat közölnek az azokat viselőkkel. Így pl. Klaudius hosszú életet, Balthazár jó egészséget, Vasárnap kegyességet ád stb. E babonás hit gyökeres kiirtása végett a rendszabályok egyik pontja megtiltotta az említett nevekre való keresztelést, és a lelkészek szigorúan ragaszkodtak a tilalomhoz.

Ezt azonban némely szülék és keresztszülék puszta kiállhatatlan zsarnokságnak tartották; a babonás nevekhez folyvást ragaszkodtak, s ha gyermekeiknek e neveket nem adhatták, inkább meg sem

156

kereszteltették őket. A konzisztórium elől a tanács elébe ment az ügy. Hosszas ingerült vita után elhatározták, hogy a rendszabályokat épségben kell tartani; magának a tiltott névre történt keresztségnek sákramentomi értéke azonban mégse tartassék a puszta név miatt semmisnek annyira, hogy a keresztséget ismételni kellene. Emellett megtiltotta még a tanács azon régi szokást is, mely szerint a keresztelendő gyermekeket muzsika- és dobszó mellett vitték templomba.

---

XXVII.

Berthelier libertinus főnök. Az exkommunikáció ügye. Kálvin nagy elszántsága. Farel részvéte ez ügyben s fogadtatása Genfben.

1553.

Berthelier Philibert kitűnő rangú genfi polgár, egy dicső emlékü honfi vértanúnak fia, de aki atyjának tisztelt emlékezetét csak a nagyobb vétkezési szabadságra használta fel, a genfi libertinusok egyik főnöke volt. Többrendbeli egyházi vétségéért a konzisztórium exkommunikálta őt, s az Úr vacsorájához való járulástól eltiltotta.

A gyülekezetből történő kirekesztés s ennélfogva az Úr asztalától való eltiltás az egyházi rendszabályok szerint oly joga volt a konzisztóriumnak, melyet az eddig a tanácstól függetlenül birtokolt és gyakorolt, s mely az egyik legerősebb gát volt Genfben az erkölcstelenség zabolátlan hullámai ellen.

Berthelier tehát nem kevesebbet akart, mint azt, hegy a kirekesztés joga a konzisztóriumtól vétessék

157

el, s a tanácsnak adassék. E célra meg is tette a tanácsnál az általa szükségesnek vélt lépéseket, de először visszautasító választ kapott. Nemsokára azonban, midőn a libertinus pártbeliek jutottak hatalomra, könnyen célját érte. A kétszázak tanácsa nevezetesen elhatározta, hogy a kirekesztés ügyében a végleges ítélet joga ezentúl a tanácsé legyen; s éppen Berthelier is, ki lelkiismeretében hiszi azt, hogy ő az Úr asztalához járulhat, attól ne tiltassék el. Az engedélyt, illetőleg a kirekesztés alóli feloldást Berthelier számára pecsét alatt is kiadta a tanács; – és mindez történt anélkül, hogy ez ügyben a konzisztóriumot vagy a lelkészi kart megkérdezték és kihallgatták volna – tehát az államhatalom tisztán egyházi ügyben rendelkezett önhatalmúlag.

Az egész dolognak főmestere Berthelieren kívül Perrin, az első szindikus volt, ki nem egészen alaptalanul így okoskodott: vagy ellentáll Kálvin a tanács határozatának, vagy nem; de mindenesetre veszteni fog. Ha ellentáll, akkor mint az államhatalom akaratjának ellenszegülő, mint nyilvános lázadó fog bűnhődni; ha pedig ellent nem áll, akkor a konzisztórium és egyházi rendszabályok tekintélye semmivé lesz, és át fog töretni azon pajzs, mely eddig Kálvint és az ő elveit fedezte vala.

Kálvin azonban nem olyan ember volt, akit holmi szofizma, csel, taktika, politika s más effélék tőre könnyen megfoghatott volna, hanem olyan, aki egész életével, s éppen e ponton is megbizonyította azt, hogy az igazság mellett elszánt jellem előtt csakugyan nincs lehetetlenség, s a valódi igaz hit hegyeket mozdíthat ki helyükből. Amint az említett

158

határozatról értesült, megjelent a tanács előtt, kifejtette a végzés törvénytelenségét és vészes következéseit, s az Istent és az ő angyalait tanúbizonyságul híván, hatályos hangon kijelentette, hogy kész halált szenvedni inkább, mintsem hogy Bertheliernek az Úr vacsoráját kiszolgáltassa; mert mi is lenne ez istentelen ember a Megváltó szent asztalánál egyéb, mint egy oly lobogó, mely azt hirdeti, hogy meg van tapodva minden, ami szent, s a gonoszság és elvetemedettség útja megnyílt. A tanács nagyon kevéssé indult meg Kálvin lelkes beszédére, sőt kijelentette, hogy nem talál okot végzésének megváltoztatására. Mindemellett is azonban kéz alatt, titokban arra kérték Bertheliert, hogy ne menjen az Úr asztalához. Berthelier nem ígért semmit; hanem tüstént híre járt a városban, hogy legközelebb a libertinusok tömegestül fognak megjelenni a templomban, s járulni az Úr szent asztalához.

Pár nap múlva, azaz szeptember harmadik napján éppen az őszi úrvacsorája következett. Berthelier csakugyan megjelent számos társaival együtt a templomban, s éppen az Úr asztala előtt az első székekben foglaltak helyet. Ott ültek a maguk helyén a lelkészek, a konzisztórium tagjai s maga Kálvin is.

Kálvin prédikált, s beszédében csendes indulattal fejtegette azon kérdést, hogy kik lehetnek az Úr asztalának méltó vendégei, s csak a beszéd végén érintette a fennforgó ügyet általánosságban, ily értelemel: "ami engemet illet, hát tudjátok meg, hogy az Isten nekem, miután az ő kegyelméért buzgón esedeztem, oly elhatározott bátorságot adott, melyet használni fogok, míg élek, bármi történjék is.

159

Arra nézve, hogy mit tegyek, egyedül az én Mesterem utasítását követem, és ez előttem nagyon világos és bizonyos. Már Chrysostomus megtanított arra bennünket, hogy inkább meghaljunk, mintsem hogy a szent jegyeket azoknak adjuk, kik a Krisztus testével való egyesülésre méltatlanoknak ítéltettek. Ám legyen, hogy valaki, kit a konzisztórium eltiltott, ezen asztalhoz közeledjék: én íme most előre, életemet téve fel, nyilvánítom, hogy kötelességemet teljesíteni fogom."

Az egyházi beszéd után felolvasta Kálvin a rendes liturgiát; leszállott a szószékből s az Úr asztala mellett megáldotta a kenyeret és bort.

A libertinusok felkeltek és közeledtek az Úr asztalához. Ekkor Kálvin, kezeivel a szent jegyeket eltakarva, így kiáltott fel: "Ezen kezeket elvághatjátok, tagjaimat szétzúzhatjátok, véremet kionthatjátok; de arra, hogy nektek, közönségeseknek ezen szent jegyeket odanyújtsam, soha semmi erővel nem fogtok kényszeríteni."

A libertinusok meg voltak lepetve, megmerevültek; némán néztek egymásra, majd megmozdultak, s a templomból kitakarodtak. Az Istennek hű és bátor szolgája ellen egy szó sem emelkedett, s akik bent maradtak, oly érzelemmel járultak az Úr szent asztalához, "mintha csak a felséges Isten láthatólag jelen lett volna az ő házában."

Kálvin bizonyosnak tartotta, hogy e történet után reá számkivetés vagy más nyomorúság várakozik. A nagy vasárnap délutánján is ő maga prédikálván, búcsúbeszédet tartott. Vezérigékül az apostoli cselekedetekről írott könyv XX. részéből azon pontokat vette fel, melyek a bujdosó nagy apostolnak

160

Pálnak, az efézusi gyülekezet véneitől való búcsúvételét rajzolják.

Nem tartozik életírói feladatomhoz, hogy a nagy apostol búcsúbeszédét, melyet a szintén búcsúzó Kálvin alapul felvett, ide kiírjam. De szíves bizalommal kérem e lapok minden figyelmes olvasóját, hogy vegye elő bibliáját, s olvassa meg a kijelölt rész idevonatkozó pontjait.

A búcsúzó Kálvin ismételve mondá az apostol ezen szavait: "Most is, atyámfiai, ajánllak titeket az Istennek és az ő kegyelmessége beszédének, ki felépíthet és megadhatja nektek, amit örökség szerint bírjatok minden szentekkel egybe."

A hallgatók sűrű könnyhullatások közt figyeltek Kálvin beszédére. Ő pedig a búcsúbeszéd után szállására ment, nyugodt lélekkel várván ott az elfogatási vagy száműzetési parancsot.

A parancs nem érkezett meg. Elvégre is az isteni hű gondviselés mindenkor hűbb az igaz emberhez, mint a legnagyobb ember is e gondviseléshez.

Kálvin lelki állapota e ponton hasonló volt a bujdosó Illyés helyzetéhez. Illyés, ki a Baál papjait levágta, a bosszúállók haragos tekintete előtt fut, bujdosik s a halált kívánja: "Elég immár az én életem; vedd el, óh Uram, az én lelkemet." De az Úr nem veszi el még most a próféta lelkét, hanem szárnyaival befedezi, s vezérli és védi őt bujdosásában, s végül ezt mondja neki: "Meghagytam pedig Izráelben hétezer embert, kiknek az ő térdük meg nem hajlott a Baálnak, és akiknek szájuk nem csókolta meg azt."

Meghagyott az Isten Kálvinnak is Genfben ily hétezer embert, csakhogy ő, miként Illyés is, nem

161

tudta és nem reménylette azt mindaddig, míg maga az Úr tényleg ki nem jelentette.

Midőn másnap, azaz hétfőn a lelkészi kar élén megjelent Kálvin a tanács előtt s istmételve előadta a kirekesztés, illetőleg Berthelier ügyében hozott végzések törvénytelen és vészes voltát: nemcsak csendes indulattal és kész szívvel hallgatták, hanem rövid tanakodás után mindazon végzéseket megsemmisítették, melyek a rendszabályokkal ellenkeztek. A rendszabályok ugyanis az egész népegyetem hozzájárulásával s helybenhagyásával állapíttattak meg, s Kálvin igen helyesen és törvényesen úgy gondolkodott, hogy azokat a nép megkérdezése és beleegyezése nélkül módosítani vagy eltörölni nem szabad. Ezen nézet alapos voltát belátta a tanács is: a kirekesztés vitás kérdésének célszerű eldöntése végett azonban jónak látta több helvét egyház véleményét kikérni.

Az öreg Farel értesülvén az ő szeretett barátjának, Kálvinnak vészes helyzetéről, tüstént Genfben termett, és ott az egyik templomban oly kemény, feddő beszédet tartott a tanács és a libertinusok ellen, melyben ez utóbbiakat nyilvánosan istenteleneknek, istentagadóknak nevezte. A hallgatók közt hangos ellenlárma támadt, és a tanács elrendelte, hogy Farelt perbe kell fogni. Az öreg már ekkor visszatért Neuchatelbe, s a neuchatehek csak mosolyogtak a genfiek határozatán, s kérték Farelt, hogy azt figyelembe se vegye, ne mozduljon egy lépést sem. Az öreg azonban, noha már hetven éves, vándorpálcát vesz kezébe, s gyalog, mint rendesen szokott, nemsokára megjelent Genfben. Amint a városba érkezésekor egyik genfi utcán végighaladt, tüstént kiáltozó libertinus csoport vette őt

162

körül. "A Rhone-ba, a Rhone-ba vele!" – "Ó, barátaim! – felelt az öreg nyugodtan –, ezelőtt húsz évvel is éppen ezt kiáltozták nekem e városban a pápisták és az ő papjaik." De tüstént előtermettek becsületes, higgadt polgárok is, és ezek a libertinusokat szétűzve, tisztelettel vették körül az öreget, s elkísérték Kálvin lakásáig. Másodnapon megjelent Farel a tanács előtt, de a tanácsházat tisztes családatyák nagy tömege vette körül, s kihallgattatást kérve és nyerve előadták, hogy Farel vádlói eszeveszett fiatal emberek, nincsen közöttük egyetlen családatya sem – ők pedig, kik most jelen vannak, mindnyájan azt nyilvánítják, hogy Farel az Istennek valódi hű és derék szolgája. Erre a tanács is, minden további vizsgálat nélkül, kijelentette, hogy "Farel Wilhelm mestert csakugyan egy igazi lelkipásztornak kell tartani, mint amilyen volt is mindenkor, s legközelebb is genfi beszédében csak tisztét teljesítette." Sokan nagy ragaszkodással vették őt körül, és édes atyjuknak nevezték, mert őt tartották a genfi egyház elsó reformátorának, újjászülőjének. A tanács az állami heroldot rendelte melléje, hogy őt teljes dísszel kísérje ki a városból; s a neuchatelieknek barátságos indulattal megírták az egész dolgot.

"Így fordult jóra minden az Isten fiainak nagy vigasztalására s a gonoszok nagy megszégyenülésére" – jegyzi meg egy régi történetíró. "Az 1553-as év volt – mondja Béza – az istentelenek elleni kemény harcnak éve, de amely az egyházra nézve nem volt szerencsétlen." E harc egyik legsötétebb, legiszonyúbb pontja a Servet ügye is; de mielőtt ennek előadásához fognánk, lássuk Kálvinnak más dolgait is e küzdelmes korszakból.

---

[163]

XXVIII.

A franciaországi protestánsok állapota. Kálvin részvéte. Egy levele Lutherhez ezek ügyében. Francia protestáns menekültek Genfben.

1543–1553.

Az oly sok hivatalos bajjal, nagyfontosságú tudományos és irodalmi teendőkkel elfoglalt, s mindezek mellett még magában Genfben élethalálharcban küzdő Kálvin soha le nem vette szemeit édes szülőföldéről, s ottani szeretett hitfeleinek gyászos állapotáról. Azon irodalmi műveiben is, melyeket a reformáció egyetemes, európai érdekében írt, egyik célja és reménye mindenkor az vala, hogy azok által talán a francia protestantizmus sorsán is könnyithet; általában pedig semmi alkalmat el nem mulasztott, hogy a nagy gyötrelembe merülteknek vigasztalást s könnyebbülést szerezzen.

A francia protestánsok helyzete valóban iszonyú volt. I. Ferenc és az ő környezete a reformáció ellen való gyűlöletben mindvégig hű maradt önmagához. A bakók fegyvere és a máglyák csak addig pihentek néha-néha egy kevéssé, míg a legkeresztyénebb király külső harcokkal volt elfoglalva. Mennél nagyobb volt a belbékesség, annyival több protestáns vérének kellett kiomlani.

Franciaország déli részében éltek becsületben és szorgalmas munka közt azon szegény valdensek, kikről megjegyeztük annak idejében, hogy összegyűjtött filléreikkel a Szentírásnak első protestáns francia

164

fordítását világra jönni segítették. Nem lehettek ők már a korábbi időkben sem szabadok egészen a klérus üldözéseitől. De az emelkedett lelkű XII. Lajos francia királyban mégis hű és valóban keresztyéni védőjükre találtak. "Ne bántsátok őket – mondá e derék fejedelem az üldözőknek a valdensekről –, hagyjatok békét nekik; jobb keresztyének azok, mint mi." – s az ellenük szóló vádiratokat a Rhone-ba lökette, s lelkiismereti szabadságukat a törvény védelme alá helyezte. Ily védelem alatt anyagi és szellemi tekintetben gyönyörű virágzásnak indult két valdens város: Merindol és Cabrières Provence-ban.

I. Ferenc uralkodása alatt miként általában a protestánsok, úgy különösen a valdensek sorsa is gyászra fordult. A provencei katonai parancsnok, ki egyszersmind az aixi törvényszék elnöke volt, 1540 táján egy oly parancsot eszközlött s hirdetett ki, melynél fogva az említett városok s minden egyéb valdens falvak is végképpen és mindenestől semmivé teendők. A parancs végrehajtása azonban néhány évre elmaradt, minthogy I. Ferenc V. Károllyal éppen harcban állott. 1544. szeptember 18-án azonban létrejött a két fejedelem között a crepy-i békekötés, melynek egyik pontja mindkét félre nézve az vala, hogy a régi hit, ti. a római teljes erejében visszaállíttassék: és megindult az irtóharc a francia protestánsok és valdensek ellen is. Merindolt és Cabrièrest egész vidékével együtt mindenestől feldúlták; a lakosokat, noha nekik kiköltözés feltétele alatt szabad elmenetelt ígértek, nagy részben felkoncolták; számos védtelen nőt egy csűrbe zártak, s elevenen megégették őket; mintegy négyezer protestánst öl-

165

tek meg, hétszáz erős férfit gályarabságra hurcoltak, s huszonnyolc helység füstölgő üszkei kiáltottak a megöltek vérével együtt bosszúállásért az erős Istenhez.

Kálvin a szegény valdensek iránt nem csak a végveszedelem pontján, hanem ezelőtt is folyvást a legnagyobb tevékeny részvéttel viseltetett. Leveleivel vigasztalta, bátorította őket; hozzájuk tudós s buzgó lelkipásztorokat küldött; a németországi protestáns fejedelmeket s a helvét városokat sürgetve hívta fel még idejében segítségükre. De mindez eredmény nélkül maradt; a valdenseknek ki kellett üríteni a vértanúság keserű pobarát.

Az öldöklés alól és fogság elől elszabadulhatott kicsiny sereg helvét földön, s különösen Genfben keresett menedéket, ahova a szegény bujdosókat bizonnyal nem a libertinizmus, hanem az ő hű pártfogójuknak, Kálvinnak nagy és nemes lelke vonzotta, aki nem is mulasztott el semmit a végre, hogy a hazátlanokra, az üldözöttekre nézve a miáltalunk most már alig elképzelhető fájdalom minél elhordozhatóbbá legyen.

De nem csak a valdensek, hanem általában minden francia protestáns érezte a véres üldözés iszonyú gyötrelmeit. Íme, egy eset, a számtalanok közül:

Meauxban már, miként több helyen, tekintélyes protestáns gyülekezet volt. Egykor 1546-ban istentiszteletet tartottak a hívek. Váratlanul fegyveres csoport rohanta meg őket, s közülük hatvanat tüstént elfogtak s kegyetlenül megkötöztek. Szabad lelküket s ajkaikat azonban nem kötözhették meg, s ím a

166

rabbá lett hívek tüstént lelkesedve kezdék énekelni ama szép zsoltárt:

Les nations sont dans don héritage, Ton sacré temple a senti leur outrage.

(Öröködbe Uram, pogányok jöttek, És szent templomodat megfertőztették.)

Iszonyú kínzások között Párizsba hurcolták őket, és ott közülük tizennégyet elevenen való megégettetésre ítéltek. Az ítéletet rajtuk természetesen lassú tűzön, azon ház előtt hajtották végre, melyben az istentiszteletet tartották, s mely alapjáig lerontatott. A vértanúk a lángok között is bátoríták egymást, és énekkel magasztalták az Istent. Az üldöző fél pedig salutarís hostiá-t és salve regina-t kiáltozott; – ez az üdvös áldozat, – üdvöz légy királyné! – ti. Mária.

Ily véres jelenetek Franciaország több városában előfordultak ez idő tájban.

Nem csoda, ha az iszonyú helyzet súlya alatt, több lélek folyvást azon álomban ringatta magát, hogy az ember lehetne talán az evangéliumi igazságoknak híve anélkül is, hogy azokat nyíltan vallaná. Tehát ismét nikodemiták! Amin nem kell csodálkoznunk, s megvető ítéletet mondanunk még kevésbé; mert a léleknek csak ritka, rendkívüli percei azok, melyekben a vértanúságnak kínjait nem, hanem csak dicsőségét látjuk. Kálvin jól tudta ezt, és ő nem is akart a francia protestánsokból megannyi vértanút alkotni; hanem igenis a képmutatás ellen mindvégig híven és következetesen küzdött. Voltak ugyanis, különösen magasabb rangú s vagyonos protestánsok, kik azt mondták, hogy ők hívei, tagjai a megtisztított egyháznak, emellett azonban a misében

167

s más római katolikus szertartásokban folyvást résztvettek; tehát bensőleg protestánsok, külsőleg pedig római katolikusok valának.

Az ilyenek több tekintélyektől s éppen Luthertől is pártoló nyilatkozatot kértek. Ezen körülmény indította Kálvint arra, hogy Lutherhez egy levelet írjon, amit egész terjedelemben közlök, nemcsak azért, mert Kálvin eddigi tudomásunk szerint csupán ezt az egyetlenegy levelet írta Lutherhez, hanem azért is, mert némi pillantást enged az író lelkületébe s Lutherhez való viszonyába.

"A keresztyén egyház igen jeles pásztorának, Luther Márton úrnak, nekem különösen tisztelendő atyámnak.

Midőn láttam, hogy francia feleink, noha a pápaság sötétségéhől az igaz hitre tértek, a vallás nyilvánításában mégis semmit nem változtattak, s ennélfogva magukat a pápistaság szentségtelenségeivel megfertőztették, mintha csak az igaz tudományt meg se kóstolták volna: meg nem tartóztathattam magamat, hogy ezen, véleményem szerint igen nagy tunyaságot, amint érdemelte, keményen meg ne rójam. Mert miféle hit is lehet az, amely a lélek mélyében eltemetve, semmi hitvallásban nem nyilvánul meg? Minemű vallás lehet az, mely a bálványimádás és képmutatás alá merülve hever? Most azonban nem taglalom az ide vonatkozó érveket, melyeket két könyvecskében bőven előadtam, melyekből, ha azokat könnyedén megpillantani terhedre nem esik, jobban megértheted mind azt, hogy mi az én értelmem, mind azt, hogy mi okon vagyok ily értelemben. Ezeknek olvasása által feleink közül némelyek, noha azelőtt mély álomban

168

aluvának, felébredtek, s gondolkodni kezdettek teendőik felett. De minthogy felette nehéz dolog, akár az, hogy önmegtagadással kitegye magát valaki a vésznek, akár az, hogy az emberek haragját felidézve, a világ gyűlöletével nézzen szembe; akár az, hogy elhagyva földi javait és szülőföldjét, önként számkivetésbe menjen; ezen nehézségek minden határozottságtól visszatartják őket. Emlegetnek ugyan még más, éspedig tetszetős okokat is, de amelyekből csak az látszik, hogy olyan-amilyen ürügyet keresnek. Egyébiránt, minthogy kétkedve ingadoznak, óhajtanák a te ítéletedet is hallani, amelyet miként méltán tisztelnek, úgy bizonnyal nagy erősítésükre is lesz az nekik. Engem kértek tehát fel, hogy bizonyos embert küldjek hozzád, ki e tárgyban való feleletedet meghozza; ezt nem is tagadtam meg tőlük, mivel tudtam, hogy a te tekintélyed által való gyámolíttatás javukra leend, hogy örökké már ne habozzanak, és ezt én magam részéről is őszintén óhajom. Most tehát, különösen tisztelendő atyám az Úrban! A Krisztus nevére kérlek tégedet, hogy értem és őérettük ne sajnáld az ő nevükben írott levelet és az én könyvecskéimet csak mintegy unalomból végigfutni, vagy más által, ki neked azok tartalmát előadandja, elolvastatni, s végül véleményedet néhány szóban megírni. Nem örömest teszem, hogy neked oly sok különbféle és súlyos dolgaid között alkalmatlankodom; de hiszem, hogy méltányosságodnál fogva megbocsátasz nekem, ki ezt szükség által kényszerítve tettem. Vajha hozzád röpülhetnék, hogy legalább néhány órára társalgásodat élvezhetném! Mert igen szeretnék, s nagy jómra lenne, nemcsak ezen kérdésről, hanem egye-

169

bekről is értekezni veled; de reménylem, hogy amit e földön meg nem nyerhetek, azt el fogjuk érni nemsokára az Isten országában. Légy boldog, derék férfiú, Ktsztus kitűnő szolgája, s nekem tisztelendő atyám! Vezéreljen az Úr továbbra is téged az Ő Lelkével, az Ő anyaszentegyházának közjavára mindvégiglen! 1545. Január 21-edik napján."

A levelet egy bizalmas ember, Claude vitte Wittenbergbe, éspedig Kálvinnak már régóta személyes lelki barátjához, a nagy Melanchthonhoz.

Luther földi pályája már hanyatlóban volt, sőt végéhez sietett. A következő évi február 18-án, 63 éves korában elhunyt a nagy ember. Élete utolsó néhány évében az öregség, az élet számtalan terhe, s különösen az Úr vacsorája feletti vita, s ebben a helvéták ingerültté tették őt. Ennélfogva Melanchthon nem merte átadni Kálvin küldeményét, amelynek visszatartására maga a nehézségeket sejtő Kálvin is csakugyan felhatalmazta őt.

Jellemző azon levél is, mit Melanchthon ez ügyben ír Kálvinhoz:

"Az igen derék, kitűnő tudoniányú és erényes férfiúnak, Kálvin János urnak, a genfi egyház pásztorának, kegyes, hű és igen szeretett barátjának, – Melanchthon Filep üdvöt! 1545.

Bizony, szeretett Kálvinom! inkább te adj nekem tanácsot, mint én adjak neked. Itt ugyanis folyvást növekszik azon harc, melyet ezelőtt kerültem. Eddig úgy véltem, hogy kedveznünk kell az egyház békéjének ezen vad és iszonyú tájakon, s ennélfogva nagy mérsékeltséggel szólottam: most már látom, hogy keményebb fellépést kívánnak tőlem. Kérlek téged,

170

hogy buzgó könyörgéssel ajánlj engem az Istennek. Márton úrnak nem adtam át leveledet; mert igen sok dolgot gyanakodva fogad, s nem szereti, hogy efféle sok kérdésekre tett feleleteit nyilvánosan hírleljék. Én magam feleltem, ahogy lehetett, de véleményemet sem a tiednek, sem más kegyes férfiakénak elébe nem teszem. Érzem, hogy az egyházi ügyekben minden harcvágy nélkül forgolódtam, s igyekeztem azon, hogy sok bebonyolított dolgokat kifejtsek és kimagyarázzak. Most már számkivetés és más nyomor várakozik reám. Élj boldogul. – Azon a napon, melyen 3846 évvel ezelőtt Noé a bárkába lépett, mely által az Isten nyilvánvalóvá tette, hogy el nem hagyja az Ő anyaszentegyházát, még akkor sem, midőn azt iszonyú hullámok csapkodják."

Azon nagy fontosságú időpont volt ez, amidőn már a Luther és helvéták közötti ellentét, különösen az Úr vacsorájára nézve határozottan kifejlett; midőn Melanchthon bár nem nyíltan, de mégis valódilag az utóbbiakhoz csatlakozott, s amidőn már éppen hazánkban is, Dévai Bíró Mátyás forma szerint elszakadt Luthertől, s több európai országokban nemcsak megkezdődtek, hanem ugyancsak harsogva zúgtak a zwinglianizmus és kálvinizmus erős csatái a szigorú lutheranizmus ellen.

A Kálvin által ez ügyben kifejezett véleménnyel egyezett nemcsak Melanchthon, hanem több megkérdezett tekintély nézete is.

Mindez azonban nagyon keveset, vagy éppen semmit sem használt a szegény francia menekülteknek. I. Ferenc 1547. március 31-én meghalt; halálát iszonyú kínok előzték meg, mint kicsapongó életének

171

következményei. De gyóntatója azt mondta, hogy a kínok oka nem más, mint az, hogy az eretnekek ellen nem lépett fel oly szigorúan, mint kellett volna! Fia és utóda, II. Henrik tehát buzgón igyekezett helyrehozni atyja mulasztását, s az udvaroncokkal és kéjhölgyekkel együtt, kik őt körülvették, vérszomjazó dühösséggel üldözte a protestantizmust. S mily különös, hogy a francia udvar ekkor a németföldi protestáns fejedelmekkel volt szövetségben, s így külpolitikájával a protestantizmust pártolta, belpolitlkájával pedig ugyanazt halálig üldözte. Az ily eljárást már akkor is nagy állambölcsességnek tartották!

Ily körülmények közt Genf sohasem volt francia menekültek nélkül. Volt idő, midőn egyszerre négyezren is kerestek és találtak menedéket Genfben. Kálvin a legnagyobb részvéttel viseltetett irántuk mindvégig. Háza gyakorta tele volt ilyenekkel, és sorsuk könnyítésére mind Genfben, mind másutt mindent elkövettek. Nem így a libertinusok. Ezek úgy tekintették a menekülteket, mint Kálvin segédeit. Már az öreg Favre, mint tősgyökeres genfi nagykevélyen kijelentette egykor, hogy ő csak oly zászlóaljnak lesz kapitánya, melyben egyetlen menekült sincs. Későbben azzal vádolták a libertinusok a menekülteket, hogy ezek a várost a francia király kezére akarják játszani, s elszedték tőlük a fegyvereket. "Gyalázatos módon sértegették a Krisztus nevéért száműzötteket" – írja Kálvin. A libertinusok napja hanyatlásával a menekültek sorsa is jobbra fordult Genfben, s többen közülük állampolgárokká lettek.

172

XXIX.

Kálvin nejének halála

1549.

A nagy reformátort e küzdelmes időszakban családi fájdalmaktól sem kímélte meg az Isten. Szeretett hű neje, 1549. március 29-én több rendbeli súlyos betegség s huzamos gyengélkedés után, buzgó fohászok közt s keresztyéni csendes megnyugovással visszaadta lelkét hű teremtőjének. Kálvin a legnagyobb részvéttel ápolta a szenvedőt s gyászolta az elköltözöttet.

"Elvesztettem életemnek hű társát – írja Virethez –, elvesztettem őt, ki engem soha el nem hagyott volna, sem számkivetésben, sem nyomorban, sem a halálban. Édes hű segédem volt ő nekem, ki érettem minden önfeláldozásra kész volt. Fájdalmamat elfojtom, amennyire tudom; barátaim is körülöttem vannak, de sikertelenül. Ösmered szívem gyöngédségét, hogy ne mondjam, gyöngeségét. Elalélnék, ha minden erőmet össze nem szedném, hogy fájdalmamat legyőzzem." – "Légy boldog, drága és szeretett barátom – írja Farelhez –, Isten vezéreljen téged az ő Lelkével, s nekem is legyen segítségemre az én súlyos próbáltatásomban. Ki nem bírnám ezen csapást, ha Isten nem támogatna engem karjaival; de Ő az, aki a szomorú szíveket megvigasztalja és a reszkető térdeket megerősiti."

Kálvin nejének s neki magának is gyakori gyengélkedésében, tudós és hű orvosa Textor Benedek volt. Ennek ajánlja Kálvin hálából a thessalonika-

173

beliekhez írott második levélről szóló magyarázatait, a következő szózattal: "Felőled minden szakértők úgy ítélnek, hogy hivatalod tudományában kitűnő vagy; nagy hűségedet és szorgalmadat én is mindenkor fő erénynek tartottam. Tapasztaltam, hogy különösen az én egészségem helyreállításában és megóvásában oly szorgalmas voltál, mintha nem is reám, egyes emberre, hanem az egyház közjavára tekintettél volna. Kétszeresen lekötelezve érzem magamat irántad, mert mindenkor hű barátom voltál, s emellett az én hivatalomat is, mely előttem drágább életemnél, figyelembe vetted. Ezenkívül elhunyt nőmnek emlékezete is int, hogy mily sokkal tartozom én tenéked, nemcsak azért, mert több ízben meggyógyítád, s egykor igen súlyos és veszélyes bajból megszabadítottad, hanem azért is, mert utolsó betegségében, mely őt tőlem elragadta, az ő megmentésére nézve semmi fáradságot s igyekezetet nem kíméltél. S minthogy nem engedted, hogy téged másként megjutalmazzalak: íme, irántad való jóindulatomnak némi jeléül, ezen magyarázatokat neked ajánlom."

Kálvin tehát egyedül, özvegyen maradt. Házasságra többé sohasem gondolt, s elhunyt jó nejének első házasságából származó gyermekeit atyai gonddal ápolta.

---

XXX.

Kálvin tanvitái. Bolsec. Irodalmi művei ezen időszakból.

1546–1553.

A predestináció tana, melyet Kálvin ez időben már teljesen kifejtett és megállapított, sok embernek nem fért fejébe.

174

Egy Genffel szomszédos falusi prédikátor, nem tűrhetvén azt, hogy az ő gyülekezetében letelepedett francia menekültek vasárnaponként rendszerint Genfbe jártak a Kálvin tanításainak hallgatására, 1551-ben nyilvános istentisztelet alkalmával a legnagyobb bosszankodások közt támadta meg Kálvint, mint aki egy hamis, istentelen tannak, a predestinációnak feltalálója. Ez elhangzott minden különös eredmény nélkül.

Sokkal fontosabb volt Bolsec Jeromos fellépése. Ez az ember karmelita barát és orvos volt. Párizsból a reformációhoz hajlás gyanúja miatt menekülni kényszerülvén, előbb a ferrarai udvarban szolgált mint orvos, majd 1551. tavaszán Genfbe vetődött. Itt nemsokára mint a kálvini tanoknak s különösen a predestinációnak nyílt ellensége lépett fel. Széltire emlegette, hogy a genfi egyház rossz úton van, a pápistaságnál is hamisabb tanokat fogadott el, egy második, egy valódi reformációra van szükség, s ezt ő fogja végrehajtani. Kálvin barátságos indulattal, de egyszersmind erélyesen figyelmeztette őt, hogy legjobb lesz, ha teológiai vitákba nem vegyül, s orvosi tisztéhez lát. Bolsecet kiutasították Genfből; de nem hallgatott el, s nemsokára a libertinusok akarták őt felhasználni Kálvin ellen.

Október 16-dikán a Szent Péter templomában a már említett kongregáció tartatott, melynek folyamán az elmondott egyházi beszédre bárki megjegyzést tehetett. A szónokló lelkész éppen a predestinációról prédikált. Kálvin széke üres volt. Feláll Bolsec, s nagy bátorsággal így szól: "alig lehet valami hamisabb és istentelenebb tant képzelni, mint ez a

175

predestináció, mely Istent a bűn okává és oly zsarnokká teszi, ki örül az elkárhozottak felett. Hazugság az, hogy Augustinus effélét tanított volna; ily bűnt sem ő, sem más egyházi atyák nem cselekedtek."

Kálvin észrevétlenül s későn jött a templomba, de még elég jókor a végett, hogy Bolsec egész előadását hallgassa. A hallgatók közül tüstént előlép tehát, ellenfelének minden tételét erős logikával s elragadó szónoklattal gyökerestől halomra dönti; a Szentírás pontjait, Augustinus s más egyházi atyák tételeit oly bámulatos hűséggel és szabatossággal idézi, mintha csak hosszas tanulmánnyal s tüzetesen előre készült volna e beszédre. Az egész hallgatóság el volt ragadtatva; majdnem csudának tekintette az egészet, s dicsőítette az Istent, hogy embernek ily felséges tehetséget adott. Bolsec megnémult s egy szót sem volt képes szólani. Egy jelen volt tanácsnok pedig tüstént elfogatta őt. Bolsec a fogságban már csak azzal mentette magát, s vádolta Kálvint, hogy a helvét egyházak s teológusok nagyobb része Kálvin ellen van. Kikérték tehát az illetőktől a véleményeket, s miután azok mind Bolsec ellen szólottak, őt Genfből és annak határából tüstént kiutasították, éspedig azon fenyegetéssel, hogyha visszatér, meg fogják pálcázni.

Bolsec egy darab ideig bolyongott még szerteszét s 1563-ban visszatért a római egyház kebelébe. Nem lévén képes a nagy reformátoron az ész, tudomány és igazság fegyvereivel csak legkevésbé is győzelmet venni, már hamvaiban akarta annak emlékezetét undok rágalmakkal meggyalázni. Ő írta,

176

nevezetesen 1577-ben, tehát több mint egy évtizeddel Kálvin halála után a nagy reformátorról azon aljas művet, mely a legnevetségesebb költött rágalmakkal teljes.

El lehet képzelni, hogy egy protestánsból ismét római katolikussá lett szerzetes, kit egykor Kálvin annyira megszégyenített, s kit Genfből csúfosan utasítottak ki, mily igazán írhatott Kálvin felől, éspedig oly időben, midőn a megtámadott már nem védhette magát. Azt említeni sem kell, hogy Bolsec nem maradt cáfolók nélkül. A reformáció elleni irigység és bosszúállás azonban nagyon szerette egy ideig Bolsec művét felhasználni. Így nálunk egykor Pázmány, s a múlt [XVIII.] században Damiani. Ma már csak a szegény együgyű népet, vagy legfeljebb a regényolvasókat szokták ellenfeleink mulattatni a Bolsec-féle mesékkel.

Kálvin pályájának ezen korszaka különösen termékeny volt irodalmi művekben is. Mintegy nyolc év alatt körülbelül huszonhat önálló mű jelent meg tőle, melyeknek felét az újszövetségi szent könyvekhez írott magyarázatok alkotják.

Korának egyik legkitűnőbb elméje volt Kálvin, nemcsak a megtámadó és harcoló teológiának s a hittani tételek megállapításának és kifejtésének, hanem a Szentírás magyarázásnak mezején is. Az eredeti nyelvekben való alapos jártasság, s a tartalom mély, tiszta és átható felfogása jellemzi őt mint írásmagyarázót. Előbb az újszövetségi szent könyveket vette fel magyarázatra, s az egy mennyei jelenésekről írott könyvön kívül, amelyhez nem nyúlt, a többiekre terjedelmes és tüzetes magyarázatokat írt.

177

Az ószövetségi könyveket csak későbben vette elő, valószínűleg azért, mert maga az élet s a fennforgó tanviták őt is, miként a többi reformátort, inkább az újszövetségi könyvekhez utasították.

"Különös előnye Kálvin írásmagyarázatának az, hogy ő nem csupán egyes megjegyzéseket tesz a szöveg tartalmáról, hanem a maga teljes egybefüggésében és egész mivoltában felfogja azt, s az írás értelmét tapasztaláson épült mély lélektani pillantással deríti fel, s e tekintetben felülmúlja még Chrysostomust is. Gyakran kitér a tanító, építő és cáfoló elmélkedésekre is, de szigorúan fegyelmezett lelke a vezérfonalat soha el nem veszti. Velős rövidségre és átlátszó tisztaságra törekszik mindenütt. Leginkább tündöklik Pál leveleinek magyarázatában, itt mutatja ki a maga teljes exegétai erejét. Voltak, kik bírálati, nyelvészeti s tudományos előkészület s anyagok tekintetében felülmúlhatták őt az írásmagyarázat mezején, s ilyen volt éppen Béza is; de a szöveg eszmetartalmát s a gondolatok egybefüggését senki mélyebben és hívebben fel nem fogta, mint ő."

Ez időben vette Kálvin kérlelhetetlen kemény cáfolat alá a tridenti zsinatnak eddig megjelent végzéseit is. Írt az úgynevezett augsburgi interim ellen is, amely – miként a többi efféle megállapodások is, egy egyetemes zsinatra halasztva a vallás ügyének elintézését, meghatározta, hogy addig, tehát ideiglenesen, időközben, interim, mit kell hinni, s a szertartásokban mihez kell alkalmazkodni. Kálvin az ily eljárások ellen a leghatározottabb rosszallását mondotta ki, és bátran sürgette az egyháznak őszinte gyökeres reformációját. Fellépett egy kis műben a

178

csillagászati jövendölések ellen is, határozottan rosszallva azokat, s e tekintetben is megelőzte korát s több reformátortársát, kik, ha valami üstökös feltűnt, s annak farka erre vagy amarra állott, tüstént jövendölgetni szerettek belőle. Ez a gyengeség csaknem általános jelleme volt az azon korbeli tudós világnak. Írt még ez időben az Úr vacsorájáról, a predestinációról s más fennforgó hittani tárgyakról több kisebb-nagyobb művet.

Hogy ez időben már Kálvin reformátori és írói tekintélye mily nagyszerű volt, mutatja az is, hogy említett művei közül többeket tüstént megjelenésük után angol nyelvre is lefordítottak.