178
XXXI.
Servet
Kálvin életpályájának oly pontjához jutottunk, amelyet igen sokan legsötétebbnek, iszonyúnak, menthetetlennek tartanak.
Aki Kálvinról alig tudott egyebet puszta nevénél és annál, hogy e névről egy felekezetet szoktak nevezni; aki soha egy protestáns írótól származott életrajzát sem olvasta Kálvinnak, annyit mindenesetre hallott, hogy ő Servetet puszta tanvélemény miatt megölette. Irodalmi művekben, tanszékeken, komoly társalgások mezején gyakorta a legkeményebb ítéleteket mondottak Kálvin felett, s borzadva fordultak el tőle, mint a türelmetlenség sötét, átkozott képviselőjétől.
A történetírás tiszte nem az, hogy Kálvinnak vagy bárkinek is feltétlenül ügyvédje legyen; hanem
179
az, hogy a tényeket elfogulatlanul, kellő egybefüggésben híven és tisztán állítsa az olvasó elé.
Ez a mi tisztünk is, és e végre és ama mindenesetre gyászos eseménynek kellő megítélhetése végett tekintsük meg röviden Servet életfolyamát Genfbe érkezéséig.
Servet, vagy más néven Reves Mihály, egy spanyol jogtudósnak fia, született Villanuovában, Aragóniában, 1511. szeptember 29-én. Előbb egy dominikánus zárdában nevelték, majd Toulouse-ban a jogi, Párizsban pedig az orvosi tudományokat hallgatta, nagy szorgalommal és kitűnő sikerrel. Nem mindennapi észtehetségének és tudományosságának egyik bizonysága nemcsak az, hogy már ifjú korában igen látogatott leckéket adott Lyonban és Párizsban a mértanból és csillagászatból, hanem az is, hogy a természettudományok neki köszönhetik a vérkeringés rendszerének felfedezését.
A reformáció alapeszméivel már tanuló korában megismerkedett; és emellett hivatva érezte magát arra is, hogy mint a keresztyénségnek valódi reformátora lépjen fel; mert szerinte a reformátorok félúton megállapodtak, s álláspontjuk semmivel sem jobb a római katolicizmusnál. Ha Servet álláspontját a lehető legkedvezőbben akarjuk is felfogni: annak fő jellemét abban találjuk, hogy ő a keresztyénséget s az egész vallást s annak minden egyes pontjait tisztán és egyedül mint tudományos megismerés tárgyát fogta fel. Ezen állásponthoz járult az ő heves spanyol véralkata, nagy kevélysége, kíméletlen, durva írásmódja, állhatatlansága s lelkületének léhasága.
180
Alig volt húsz éves, már felállított bizonyos vallási tanrendszert, melyben különösen a Szentháromság tanát s az egy élő személyes Isten hitét támadta meg. Rideg panteizmusa, illetőleg materializmusa már kitűnt. A reformátorokkal közvetlen egybeköttetésbe lépni minden módon erőlködött. Nézeteivel különösen Oecolampadiust ostromolta, de ő azokat mint zavarosokat, következetleneket s a Szentírással ellenkezőket határozottan visszautasította. Zwingli pedig, kit Oecolampadius értesített e nézetek felől, nyíltan kijelentette, hogy Servetet vagy helyes okokkal jó útra kell téríteni; vagy ha ez nem sikerül, mindent el kell követni, hogy az egyházat megoltalmazzák ama nézetektől, melyek az egész keresztyénséget alapjában rombolnák le.
Servet nem hajtott semmire, hanem első művét: "A szentháromságról való tan tévelygéseiről" 1531-ben, Hagenauban kinyomatta. A példányok egy részével Bázelbe ment, ahol felfedezték, könyveit megsemmisítették, s ő maga is csak azáltal kerülte ki a legnagyobb büntetést, hogy tévelygéseit ünnepélyesen, írásban viszavonta. Ezen visszavonást kinyilvánítja, elismeri maga is a következő évben megjelent művében: "A szentháromságról való beszélqetések két könyve" stb. Pár év múlva Párizsban találjuk Servetet, s már tudjuk, hogy miként lelt hűtlen Kálvinhoz intézett kihívásához. 1536-ban Ptolemaeus földrajzi műve jelent meg tőle Leydenben. Párizsban tüzetesen az orvosi tudományokkal foglalkozott, s azokból ott tudori rangot nyert. Egykor az orvosok goromba sértegetése miatt törvényszékileg elítélték. 1540-ben egykori tanítványa, most már vienne-i érsek, Paulmier, or-
181
vosi gyakorlatra magához hívta őt. Vienne-ben élt Servet mint orvos, nagy kedvességben az érsek, a főpapok és mások előtt, s igen szép jövedelemmel, mintegy tizenkét évig. A római katolikus egyház szabályaihoz s szertartásaihoz külsőleg teljesen alkalmazkodott; de teológiai elveiről mégsem mondott le, sőt tovább fejteni s terjeszteni kívánta azokat. 1542. évben jelent meg tőle, ugyancsak Leydenben, a Pagnin-féle latin bibliaforditás, oly jegyzetekkel, melyek miatt e kiadást több helyen eltiltották. Emellett teológiai rendszerének teljes kifejtésén és megállapításán folyvást dolgozott, s a mennyei jelenésekből vett számítások alapján azt vélte, hogy eljött az idő, amelyben a valódi keresztyénségnek őáltala helyre kell állíttatnia. Célja elérése végett főként a helvét teológusokat s éppen Kálvint szerette volna különösen megnyerni. Ehhez több rendbeli leveleket s egykor egy terjedelmes kéziratot küldött, melyben rendszerét előadta. Kálvin eleinte nyugodtan válaszolt s a fennforgó kérdésekre tudományos higgadtsággal felelt; de végre megunta Servet gyakori alkalmatlankodását és kötözködéseit, s az Institutio egy példányát elküldvén neki, kijelentette, hogy vele érintkezésben lenni többé nem akar. Servet az Institutiót a leggúnyosabb oldaljegyzetekkel küldte vissza Kálvinnak. Nem volt kíméletesebb levelezéseiben sem, melyeknek folyamán Kálvint széltire tudatlannak, ostobának, eszeveszettnek nevezgette. Egyszer, kézirata visszaküldése végett, Kálvin egyik tiszttársát szólítván fel, így ír ahhoz: "A ti evangéliumotokban nincs egy Isten, nincs igaz hit, nincsenek jótettek. Az egy Isten helyett háromfejű pokoli kutyátok, cerberustok, igaz
182
hit helyett átkozott álmodozástok van és a jótetteket üres képleteknek tartjátok. A Krisztusba vetett hit tielőttetek csupa hiábavalóság, melynek nincs semmi hatása, az ember egy darab tuskó, és az Isten az emberi szolgaakaratnak szörnyképe, chimaerája. Jaj néktek, Jaj nektek!"
Csudálatos, hogy Servet mindemellett is Genfbe szeretett volna menni, és Kálvinnal személyesen vitatkozni, ha ez őt maga fogja oda elhívni s biztosítani afelől, hogy semmi bántódása nem lesz. Kálvin sem nem hívta, sem nem biztosította őt; hanem így ír ez ügyben Farelhez: "Én szavamat e részben nem adom; mert ha ide jő, soha el nem tűröm, hogy élve hagyja el Genfet; ha ugyan van még valami tekintélyem." Ezen levelet Kálvin 1546. február 13-án írta.
Még ezután több évig élt Servet Vienne-ben, mígnem ott egy titkos nyomdában megjelent az ő legnevezetesebb műve "keresztyénség visszaállítása" főcím alatt, 1553-ban. A könyv 734 nyolcadrét lapból áll, igen szép tiszta betűkkel. A hosszú címirat után héberül s hellénül egy mottó áll, Mihály főangyalnak harcára célozva: "És lőn az égben nagy viaskodás." Az utolsó levél végén: M. S. V., azaz: Michael Servetus Villanovanus. Nyomtatási hely és nyomtató kitéve nincs. Az inkvizíció oly sikerrel kipusztította e művet, hogy az eredeti kiadásból nincs jelenleg több két, vagy legfeljebb három példánynál. Egyik a bécsi császári könyvtárban, s ezt szemléltem egykor én is.
A könyv tartalmát maga Servet a következőleg teszi fel:
Az isteni háromságról és arról, hogy abban nincsen három láthatatlan dolognak csalképe; hanem az
183
Isten lényegének az igében valódi kijelentése és lélekben közössége van. Hét könyv.
A törvény igazságát felülmúló Krisztus országának hitéről és igazságáról és a szeretetről. Három könyv.
Az újjászületésről, a felső életről, az Antikrisztus országáról. Négy könyv.
Harminc levél Kálvin Jánoshoz, a genfiek egyházi szónokához.
Az Antikrisztus országának hatvan jelei, s annak már jelenlévő nvilvánulása.
A háromság titkáról és a régiek egyházi fenyítékéről; védirat Melanchthon Filephez és az ő tiszttársaihoz.
Már a tartalom mutatja, hogy Servet e műve teljességgel nem valami rendszeres egész, hanem inkább oly egyes értekezések s közlemények csoportozata, melyek egymással semmi szorosabb összefüggésben nincsenek, s melyek közül némelyik csak korábbi művek átdolgozása. Servet észjárása és irálya e műben is homályos, szaggatott, rejtélyes és ábrándos. A mű tantartalmát részletesen előadni ide nem tartozik; legyen elég csak annyit megjegyezni, hogy Servet egy élő, személyes Isten lételét, kinek e világ sorsára gondja és befolyása van, nem ismeri; a keresztyénség által vallott szentháromságot pedig álomnak, képzeletnek, sőt éppen ördögi szemfényvesztésnek, sátán találmányának s háromfejű szörnyetegnek nevezi.
A kinyomott példányok csomagonként Lyonba, Chatillonba, Frankfurtba és Genfbe mentek szét.
Servet a lehető legnagyobb ügyességgel mindent
184
elkövetett, hogy a felfedezést lehetetlenné tegye. Ez azonban mégis megtörtént, éspedig hamarosan, s ami több, éppen Genfből.
Genfben élt ugyanis egy kitűnő protestáns francia menekült, De Trie. Ennek egy lyoni római katolikus rokona, Arneys éppen azon időtájban, midőn Servet műve már Genfbe érkezett és ott azt olvasták, szemrehányásokat tett, hogy miként élhet [de Trie] az eretnekség főhelyén, a zabolátlan Genfben. Erre De Trie többek közt azt válaszolta, hogy az "eretnek" Genfben mégsem jő létre s nem is tűretnék oly istenkáromlő mű, mint amilyen mostanában francia földön, Vienne-ben Servettől megjelent, s közlötte egyszersmind a mű címét, tartalmát és egy pár lapját is. – Arneys feladása következtében Servetet és a nyomdászt tüstént vizsgálat alá vetették; lakhelyeiket felkutatták, de sikertelenül, mert semmi olyat, mi a vádat igazolhatta volna, nem találtak. Ekkor a fővizsgáló maga fordult levéllel De Trie-hez és sürgette, hogy szolgáltasson döntő bizonyítékokat. Erre De Trie elküldötte Servetnek huszonnégy darab Kálvinhoz írott eredeti levelét, s az Institutiónak jegyzetekkel ellátott két lapját. De Trie világosan megjegyzi, hogy ezen bizonyítékokat csak nagy bajjal szerezhette meg Kálvintól, aki azon nézetben volt, hogy neki az eretnekeket nem fegyverrel s ily eszközökkel, hanem inkább tanítással kell megcáfolnia.
A döntő bizonyitékok tehát Servet bírái kezében valának, s midőn ezeket neki elébe terjesztették, igen nagy zavarba és félelembe esett, s noha esküvéssel fogadta, hogy mindent igazán elő fog adni, mégis, viszont gyakori esküvések közt, határozottan tagadott
185
mindent. Tagadta még azt is, hogy ő volna Servet, s minthogy Vienne-ben, hazájáról, csak Villanovanus név alatt élt, azt vallá, hogy ő Kálvinhoz írott leveleiben csak azért nevezte magát Servetnek, mert Kálvin azon balhitben volt, hogy ő csakugyan Servet. Az ilyen, reformátorhoz és vértanúhoz egyáltalában nem illő csűrés-csavarás már semmit sem használt; mert a bizonyítékok igen erősek valának, s Servet kemény fogságba került; ahonnan azonban, hatalmas pártfogók közreműködése által s pénzzel bőven ellátva csakhamar, nevezetesen 1553. április 7-én megszökött. Pere mindemellett is formaszerint lefolyt, s miután a kiadó és nyomdász is bevallotta, hogy a kérdéses mű szerzője nem más, mint Servet: őt, a királyi törvényszék azon évi junius 17-én megégettetésre ítélte, s ezen ítéletet arcképén és művén végre is hajtatta.
XXXII.
Servet Genfbe megy, s egy darab ideig ott tartózkodik. Vajon mi célból? Felfedezik s elfogják. Első kihallgattatása. Kálvin része ezekben.
1553.
A vienne-i fogságból elmenekült Servet néhány hónapig bizonytalan irányban bolyongott. Úgy látszik, hogy előbb hazájába, spanyol földre akart menni; majd későbben azon szándéka volt, hogy Nápolyban telepszik le, s e célból a déli helvét határokon keresztül akart Olaszország felé menekülni. Július kezdetén Genf felé vette tehát útját, s ugyanazon hó közepén el is érte e várost, s megszállott ott a tó parton, "a Rózsához" címzett kis vendéglőben.
186
Pénze volt elég, s a továbbutazás alkalma sem hiányzott; s miután magát Genfben egy pár nap alatt kipihente, minden nehézség és veszedelem nélkül elhagyhatta volna e várost.
Ő azonban ezt nem tette, sőt igen jól találta magát Genfben. Vendégtársaival élénk, kedélyes társalgásha merült. Nem tartózkodott sikamlós beszédektől sem. Midőn egykor kérdezték tőle, hogy házas ember-e? "Kaphat az ember asszonyt eleget – monda –, ha soha meg nem házasodik is." A vendéglőből gyakorta kijárt, s néhányszor meghallgatta Kálvint is, midőn ez prédikált. Etutazását napról-napra halogatta.
Vajon mi lehetett az oka, hogy Servet éppen Genfbe ment, s ott említett útjának célja ellenére jó ideig tartózkodott?
Valószínű, hogy vitázó természeténél s önhittségénél fogva most már nagyobb reménnyel kereste, mint egykor Párizsban, régi óhajtásának teljesülését, hogy ti. nagy ellenfelével, Kálvinnal személyes vitába bocsátkozzék és megmérkőzzék. Még valószínűbb az, hogy a libertinizmus vonzotta őt Genfbe, s tartóztatta ott egy ideig. Minden kétség felett áll, hogy Servet tanai erős rokonságban állottak a genti libertinizmus tanaival, s az is bizonyos, hogy éppen a Servet Genfbe érkezésekor már állott a válságos harc Kálvin és a libertinusok között. Minden külső látszat arra mutatott, hogy a libertinusok győznek; – ami ha megtörténik és Kálvin megbukik, akkor a teljes hatalomra emelkedő libertinizmusnak nincs méltóbb prófétája, mint Servet. Ő tehát várta a dolgok fejlődését. "Nem tudom, mit mondjak – így szól Kálvin Servet Genfbe mene-
187
teléről –, hanem csak azt, hogy valami végzetszerű esztelenség vett erőt rajta, hogy hanyatt-homlok a veszedelembe rohant."
Végre augusztus 13-án útra készült Servet, s már egy csónakot ki is fogadott, hogy a tavon Zürich felé elindulhasson. De íme, midőn éppen a vendéglőt el akarja hagyni, elébe lép egy törvényszolga, és a tanács nevében fogolynak nyilvánítja őt. Genti tartózkodásának utóbbi napjaiban többen felismerték őt, s midőn Kálvin s illetőleg az egész konzisztórium a dologról hivatalosan értesült, nem késett a szindikusok egyikénél bejelenteni Servetet és kívánni annak letartóztatását.
Kálvin ezt sohasem tagadta, sőt különböző leveleiben és műveiben ismételve ilyen vallomásokat tett ez ügyben: "Servet végre saját vesztére ide jővén, a szindikusok egyike az én indításomra fogságra vetette. Mert nem tagadom, hogy kötelességemnek tartottam, hogy ezen több mint megátalkodott s megszelídíthetetlen ember, amennyire tehetségemben állott, megzaboláztassék, hogy a ragály tovább ne terjedjen" ... "Itt akart keresztülutazni; mert még nem lehet tudni, mi célból jött. De midőn megismerték, úgy gondoltam, hogy le kell tartóztatni" ... "Egyáltalán nem titkolom, hogy az én munkám és tanácsom folytán vetették jogosan fogságra; mert e város köztörvényei szerint vele, mint bűnnel vádolttal kellett bánni; hogy ez ügyet ezen pontig én vittem, nem tagadom" ... "Nem titkolom, hogy az én eszközlésemre történt az ő itteni letartóztatása s magamentésére való szoríttatása" ... "Zúgjanak bár a rosszakaratú s rágalmazó emberek, én nyíltan megvallom,
188
hogy vádlóul én léptem fel; mert a város törvényei szerint vele jogszerűleg bánni másként nem lehetett."
A tanács jegyzőkönyvében pedig ez ügyre nézve mindjárt augusztus 13-ről ezen pont áll: "Miután Servet Mihályt néhány atyánkfia megismerte és bejelentette, helyes dolognak találtuk az ő elzáratását, hogy a világot az ő káromlásaival és eretnekségével ne mérgezze tovább."
Servetet tehát csakugyan elzárták a Szent Péter templomához közel levő régi fogházba. A genfi alaptörvények szerint azonban törvényes keresetet egyetlenegy oly ember ellen sem lehetett indítani, aki ellen bizonyos határozott vádló nem lépett fel nyíltan; sőt magának ezen vádlónak is letartóztatva kellett lennie, mégpedig oly feltétellel, hogy ha a vád igazolva nem lesz, akkor ő fog akként bűnhődni, mint a vádlott bűnhődött volna. Servet vádlójául tehát Kálvin szolgája és írnoka, De la Fontaine Miklós lépett fel és lőn letartóztatva.
A letartóztatást követő napon, azaz agusztus 14-én már forma szerint megindították az elővizsgálatot. A vádiratot harmincnyolc pontban maga Kálvin tette fel, az elfogatást követő éjjel. Az öt első pont Servet korábbi tetteiről szól, a többiek az ő pantheisztikus nézeteiről, Szentháromság ellen való támadásáról, a gyermekek keresztségéről, a büntetés koráról s több effélékről szólanak.
Mindezen pontokra Servet teljes nyíltsággal felelt. Elismerte, hogy a vádban neki tulajdonított műveket csakugyan ő szerzette; nem tagadta, hogy nézetei az egyház közös tantételeitől csakugyan eltérők. Kálvin elleni sértegetéseit is elismerte, s csak azzal mentette,
189
hogy Kálvin őt még előbb szintén megsértette, amennyiben saját véleményétől megrészegültnek nevezte. Az istenkáromlás vádját visszautasította, s azt mondta, hogy ha ez ellene bebizonyíttatik, kész lesz ennek visszavonására. De azt már kénytelen volt elismerni, hogy a szentháromságot háromfejű ördögnek, pokoli kutyának, szörnyetegnek nevezte stb. Mondá ugyan, hogy bizonyos háromságot hisz ő is, csak hogy a személyek alatt mást ért, mint az akkori vallástanítók.
Ezen előleges vizsgálat alapján a törvényszéki ügyész, ki a kihallgatás velejét a tanáccsal közölte, Servet formaszerű vizsgálat alá vételét elhatározta.
XXXIII.
Kálvin lép fel mint fővádló. Személyes szóváltása Servettel. Servet az ügyet más egyházak ítélete alá kívánja terjeszteni; majd a libertinusokra támaszkodva Kálvinra halált kér, és annak vagyonát magának követeli. Servet következetlenségei.
A törvényszék csakhamar átlátta, hogy a tárgy, amely körül a Servet ellen megindított vizsgálat forog, kitűnő mértékben tudományos jellegű, és hogy De la Fontaine Miklós nem akkora tudós, hogy e téren Servet ellenében a sarat megállja. Emellett mivel Kálvin halálos ellensége, a hatalmas libertinus-főnök, Berthelier Servetet nyíltan pártfogása alá vette, Kálvin indíttatva, sőt kényszeríttetve érezte magát arra, amire különben a tanács tagjai is felszólították őt, hogy ti. a tudománybeli derék vádolást Servet ellen ő maga vegye át közvetlenül.
190
Szembelépett tehát egymással a két férfiú. Jelen voltak a vitán Kálvin tiszttársai, több polgár, s éppen a libertinus főnökök is.
A Kálvin által emelt fővádnak veleje az vala, hogy a Servet által terjesztett nézetek, a teremtő és teremtmény, s a jó és gonosz közötti különbséget eltörülvén, nemcsak a keresztyénséggel, hanem általában minden vallással homlokegyenest ellenkeznek, s minden vallást és erkölcsiséget gyökerestől romba döntenének.
El lehet képzelni, hogy mily kitűnő hasznát vette e ponton Kálvin a maga átható eszének, s rendületlen következetességű erős dialektikájának. Ezek erejével vezette és intézte ő a vitát úgy, hogy Servet anélkül, hogy akarta vagy talán észre is vette volna, maga volt kénytelen elismerni és nyilvánítani nézeteinek iszonyú képtelen következéseit, amelyekre a bírák, sőt maguk a libertinusok is megborzadtak.
A vita egész tudományos modorban folyt s több ízben megújult. Servetnek mindjárt kezdetben könyvekre lévén szüksége, ezeket részint a tanács szerzette meg, részint Kálvin adta a maga könyvtárából. Servet egykor egy szentírásbeli hely értelmére nézve azt állította, hogy azt Lyra Miklós éppen úgy magyarázza, mint ő. Felütötték Lyra művét, s az éppen ellenkezőt mondott, mint Servet gondolta. Máskor Justinus egyházi atyára történt hivatkozás. Kálvin az eredeti hellén szöveget kezében tartva, magyarázta annak tételeit. Servet latin fordítást kívánt. Ilyen e műre még nem létezik – mondta Kálvin. Servet tehát a hellén nyelvben és irodalomban járatlan
191
volt, ami a keresztyénség gyökeres reformátorában, aminek ő magát képzelte, igen nagy hiányosság.
Minden ponton világosan kitűnt, hogy Servet a teológia mezején teljességgel meg nem mérkőzhetik az ő ellenfelével. Csúf szitkozódásokhoz folyamodott tehát, s Kálvint Simon mágusnak, csalónak, hazugnak, szemtelennek, nevetséges törpének, démonnak, gyilkosnak s több effélének nevezte. Kálvin egy ilyen alkalommal tiszttársaival együtt szó nélkül otthagyta Servetet.
A törvényszék kimondotta Servet bűnös voltát. De megérkeztek a vienne-i törvényhatóság követei is, s a tőlük megszökött Servetet kiadatni kívánták. Szabad tetszésére bízták, hogy menjen vagy maradjon. Ő sűrű könnyhullatások közt kérte, hogy ne adják ki, hanem a genfiek maguk ítéljék el. Emellett bűnbánólag bevallotta azt is, hogy Vienne-ben a misére rendszerint eljárt, s csakugyan képmutató életet élt. Egyszersmind azonban az egész ügynek új fordulatot akart adni. Előadta nevezetesen, hogy Konstantin ideje előtt soha sem volt arra eset, hogy vallási kérdések felett polgári törvényszék ítélt volna, követelte annálfogva, hogy az ügy tisztán egyházilag döntessék el. Kálvin ebbe szívesen beleegyezett, s felajánlotta magát, hogy ő a Szent Péter templomában, az egész nép jelenlétében fog Servettel vitát állani. Ekkor azzal állott elő Servet, hogy a genfi egyházi és polgári hatóság, mint Kálvin befolyása alatt álló, nem is lehet igazságos bíró ez ügyben; annálfogva több független egyházat s teológust kell felszólítani ítéletmondásra. Kálvin ebbe is szívesen beleegyezett, s nem ellenezte ezt a
192
tanács sem. A vitairatokat tehát latin nyelven négy kitűnőbb helvét egyházhoz elküldötték.
A dolog természete, a becsület és a következetesség azt hozta volna magával, hogy most már nyugodtan várja be Servet is az ő saját kérelmére felszólított egyházak véleményét. Ő azonban ezt nem tette, hanem tüstént és határozottan politikai párttusák mezején kívánta eldöntetni az ügyet.
A libertinusok ugyanis, s különösen azok főnökei, Berthelier és Perrin, kik éppen a napokban vívtak élet-halál harcot Kálvin ellen, titkos összeköttetésbe léptek Servettel, és buzdították őt, hogy nézetei mellett makacsul megmaradjon, sőt a legkeményebben lépjen fel Kálvin ellen.
Maga a törvényszéki jegyző mondja: "néhány főember különös kedvezéssel kezdett Servet iránt viseltetni, s ezáltal még inkább megerősítették őt a maga gonoszságában." A jámbor berni lelkész, Musculus így ír ez időben: "Servet Genfbe azért ment, hogy felhasználtassa magát azon főemberek által, kik Kálvinnak gonosz ellenségei. Azt hiszi, hogy ott oly állomásra talál, amelyből más egyházakat is nyugtalaníthat. Már elkezdette magvait hintegetni."
Így történt az, hogy Servet vádlottból hirtelen vádlóvá lépett elő, s ő, aki az imént még ügyének tisztán egyházi ellátását követelte, most már egy kérelemlevélben azt kívánta, hogy ügyét a genfi Kétszázak Tanácsa ítélje meg, sőt egyúttal bevádolta Kálvint, mint hamis vádlót, csalót és valódi eretneket, s teljes határozottsággal halálos büntetést kért annak fejére. Majd későbben, miután az ügynek
193
a Kétszázak Tanácsa általi elláttatását nem engedték meg, a Kálvin elleni vádiratot ismételten benyújtotta, s halált vagy legalább száműzetést kért, sőt nem szégyenlette még Kálvin nyomorult csekély földi vagyona iránt is azon követelését kifejezni, hogy azt kárpótlásul neki adják.
Az ügyet tehát maga Servet szerencsétlen következetlenségeivel, a libertinusokba vetett hiú reményével végzetszerű válságos pontra vitte. Ő volt az első, ki ellenfelének fejére törvényes ünnepélyességgel és komolysággal halált kért. – A per egész folyamán mind ez ideig egyetlen adat sincs, ami azt mutatná, hogy Kálvin Servet halálát kívánta; van ellenben számos bizonyság, mely azt mutatja, hogy a per eddigi egész folyamán halálos büntetésre nem is gondolt.
Servet helyzete a fogságban sok tekintetben szomorú, sőt egyenesen mostoha volt. Keservesen panaszolta, hogy testét s ruháit tisztán nem tarthatja; kérte, hogy mellé, ki a genfi törvénykezési szabályokat nem ismeri, ügyvédet rendeljenek. Segítettek rajta valamit, s könyvet adtak neki bőven; de egyébbel nemigen gondoltak. Sőt a genfi államügyész azt jegyezte meg e kérelemre, hogy "azt teljesíteni nem lehet, mert már eddig is oly nyilvánságos hazugnak és rágalmazónak mutatta magát, kire nézve a törvény ama segítséget határozottan megtiltja."
Kálvinnak ez ügy egész folyamán az ő kitűnő jogtudományi ismeretein kívül, nagy segítségére és hasznára volt egy Genfben élő jeles francia menekült ügyvéd, Colladon, ki vallását buzgón szerette, s a teológiai tudományokban is nagy jártassággal bírt.
194
XXXIV.
A megkérdezett egyházak véleményei. Servet halálra ítéltetése.
A genfi tanács egy követet küldött el a megkérdezett helvét egyházakhoz, hogy szedje össze s hozza el a véleményeket. Ezek csakugyan megérkeztek 1553. október 18-án. Külön adtak véleményt a hatóságok mint ilyenek, külön ismét a lelkipásztori testületek. Tehát összesen nyolc vélemény, és mind a nyolc rettenetes egyhangúsággal Servet végveszedelmét kívánta.
Bern és Bázel, melyek pár évvel ezelőtt még a Bolsec ügyében engedékenyek valának, Servetről csak utálattal voltak képesek szólani. "Kérjük az Urat – írják a berni lelkipásztorok –, hogy titeket az okosság, tanács és erő lelkével ruházzon fel, hogy egyházatokat és a többi egyházakat is ezen dögvésztől megmentsétek." A bázeli lelkipásztorok örömüket nyilvánítják azon, hogy Servet a genfi hatóság kezébe jutott, "hogy az tiszte és Istentől vett hatalma szerint akként büntesse meg Servetet, hogy többé a Krisztus egyházát ne háborgathassa." A zürichi lelkészek így írnak: "Azon nézetben vagyunk, hogy erős hitet és nagy buzgalmat kell kifejtenetek, különösen miután egyházunkat eretnekséggel és az eretnekek iránti kedvezéssel vádolják kívülről. Az Istennek gondviselése most alkalmat adott nektek, hogy magatokról és mirólunk is ezen sértő gyanút elhárítsátok." Schaffhausen még mindezekhez ezt teszi: "Servet istenkáromlásait, melyek, mint valami rákfene,
195
felemésztenék a Krisztus testét, rövid úton kell kivágni." A hatóságok nyilatkozatai még határozottabbak valának. Bern írásban megelégedett azzal, hogy nyíltan a halálos büntetést javallja; de tudva volt, bogy a tanácskozások folyamán tűz általi halált emlegetett, mint amely egyedül lehet méltó büntetés Servet iszonyú bűnére. Zürich és Schaffhausen, maga Kálvin szerint, "omnium vehementissimi."
Egyhangú volt tehát a megkérdezetteknek Servet feletti kárhoztató ítélete, melyhez több tekintélyes tudós is csatlakozott. Senki nem volt, aki némi enyhítő körülményt hozott volna fel, vagy engedékenységről és kegyelemről szólott volna.
A libertinusok, akik előtt különösen a tekintélyes Bern véleménye nagy hatású volt, elnémultak, tehetetlenekké lettek, s midőn október 23-án a kis és nagy tanács összegyűlt, hogy Servet felett végítéletet mondjon, a libertinus főnökök elmaradtak – Perrin betegnek mondta magát. Különböző vélemények merültek fel. Némelyek örökös számkivetést, mások örök fogságot javasoltak. A többség halálos büntete5t sürgetett; de e részben ismét megoszlottak a vélemények, mert némelyek pallosra, mások tűzre szavaztak. A többség a köztársaság régi törvénye szerint az elevenen való megégettetést, tehát a legkegyetlenebbet akarta.
Kálvin mindent elkövetett, hogy a halálos büntetés ez iszonyú nemét szelídebbre módosítsák – de sikertelenül. A genfiek azon régi, római szent birodalmi törvényekre támaszkodtak, melyek az eretnekekre megégetési büntetést mondanak, s melyeket Genf a maga részéről is saját államtörvényeinek tekintett.
196
XXXV.
Servet halálos ítélete.
Servet Mihály villanovai fi, az aragóniai királyságban, Spanyolországból, aki ezelőtt 23-24 évvel a német földön, Hagenauban egy oly könyvet adott ki a szent és oszthatatlan háromság ellen, melyben a szentháromságot, a németföldi egyházak nagy botrányára iszonyúan káromolta, mely könyvről önként bevallja, hogy azt ő adta ki, nem véve figyelembe a német tudások és evangéliomhirdetők e tekintetben tett előterjesztéseit és intéseit.
Ezen könyvet, mint eretnekséggel teljest a német földi egyházak elítélték s emiatt Servetnek futnia kellett.
Ő mindemellett is megmaradt a maga balvéleményében, s másokat is megmérgezett.
Mindezekkel meg nem elégedve, hogy mérgét s eretnekségét tovább terjessze, nemsokára egy másik könyvet is nyomatott titokban Vienne-ben, mely hasonló és iszonyú átkozott káromlásokkal teljes a szentháromság, az Isten fia, a kis gyermekek keresztsége s a Szentírás más pontjai és a keresztyén vallás alapelvei ellen.
Beismerte önként, hogy ő a nevezett könyvben azokat, kik a szentháromságban hisznek, trinitáriusoknak és istentagadóknak nevezte.
Továbbá, bogy a háromságot ördögnek és háromfejű szörnyetegnek nevezte.
Továbbá, hogy a keresztyén vallás alapja ellenére a Jézus Krisztusnak nemcsak öröktől fogva való isten-
197
fiusága, hanem testté létele ellen is iszonyú káromlásokat mondott.
Továbbá kárhozatosan tagadja a Szentírás azon tételét, mely szerint a Jézus Krisztus test szerint a Dávid fia; hanem azt állítja, hogy a Fiú az Atya Istennek lényegéből teremtetett, három alkatrészt vévén ettől, és csak egyet a szűztől, amely által ő gonosz úton-módon meg akarja semmisíteni az Úr Jézus Krisztusnak, a szegény emberi nemzet egyetlenegy vigasztalójának valódi és tökéletes emberi voltát.
Ugyancsak ő továbbá azt állítja, hogy a kis gyermekek keresztsége nem egyéb, mint ördögi találmány és varázslás.
Vannak továbbá több más tételei, cikkei és átkozott káromlásai, melyekkel az említett igen botrányos könyv egészen teljes, s melyek az Isten dicsősége és felsége, az Isten Fia és a Szent Lélek ellen vannak intézve; miáltal sok oly szegény lélek iszonyú módon romlásra jutna, melyeket az ő törvénytelen és iszonyú tana félrevezetne. Rettenetes dolog ezeket még csak ki mondani is.
Továbbá ugyanezen gonoszsággal teljes Servet, az ő Isten és annak szent tudománya ellen intézett művét a Keresztyénség visszaállításának nevezte, hogy a szegény tudatlanokat annyival inkább elcsábíthassa és megcsalhassa, s hogy könyvének olvasóit az igaz tudomány látszata alatt annyival inkább megmérgezze.
Továbbá önként elismerte, hogy a hitet leveleiben is megtámadta; írt nevezetesen egy levelet ezen város egyik lelkipásztorához, amelyben vallásunk ellen több iszonyú káromlásai között azt mondja, hogy a mi evangéliumunknak sem hite, sem Istene
198
p align="justify">nincs, és hogy egy Isten helyett háromfejű cerberusunk van.Ugyancsak ő önként bevallotta, hogy a maga iszonyú gonosz könyve és nézetei miatt fogságra vettetett, de mit hűtlenül megtört és elszökött.
Továbbá ugyanezen Servet, mint elbizakodott újitó, nemcsak az igaz keresztyén vallás, hanem a pápistaság és mások ellen is feltámadván, ennélfogva Vienne-ben, könyvének öt nagy csomagjával együtt képleg megégettetett.
Továbbá mindezeket figyelembe nem véve, a maga iszonyú tévelygései mellett, ezen város fogházában is mindvégig megmaradt, sértegetve és gyalázva minden igaz keresztyént, s trinitáriusoknak, istentagadóknak és varázslóknak nevezve őket, nem ügyelve a már korábban hozzá intézett előterjesztésekre, intésekre, fogságokra és büntetésekre – amint mindez a periratokban kimerítően elő van adva.
Mi, ezen város szindikusai s bűnügyi b`rái, az előttünk lefolyt per alapján és a te ellened, villanovai Servet Mihály, fellépett bűnügyi vádlónk kérelmére, önkéntes és ismételt vallomásaid alapján és előnkbe terjesztett könyveidből meg l;vén afelől győződve, hogy te, Servet már sok idő óta minden figyelmeztetés és intés ellenére hamis és eretnek tanokat terjesztesz folyvást és nagy makacssággal; sőt könyveket nyomattál az Atya Isten, a Fiú és a Szent Lélek – egyszóval a keresztyén vallás valódi alapjai ellen, s ennélfogva abban munkálkodtál, hogy az Isten egyházában szakadást és zavart idézz elő, mely által sok lelkek elveszhettek ;s végső romlásba juthattak volna – rettenetes, borzasztó botrányos és ragályos
199
tudomány! – továbbá, hogy te nem szégyenlettél és nem irtóztál felemelni magadat az isteni Felség és Szentháromság ellen; sőt ellenkezőleg, makacsul abban fáradtál, hogy a világot a te bűzhödt eretnek mérgeddel megrontsad – az eretnekség ily súlyos bűne súlyos testi büntetést érdemel.
Mindezen s más igaz okok alapján, s minthogy az Isten egyházát ezen ragálytól megtisztítani s a megrothadt tagot abból kivágni akarjuk; miután a mi polgártársainkkal kellő ideig tanakodtunk, és az Isten nevét segítségül hívtuk, hogy igaz ítéletet hozhassunk; törvényszékben ülvén s az Istent és az ő szent igéjét szemünk előtt tartván, az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, ezen mi végleges ítéletünk által, melyet íme, ide leírunk, arra ítélünk tégedet, Servet Mihály, hogy te megkötöztessél, a Champel mezejére vitessél és ott egy karóhoz köttetve az általad írt könyvvel együtt elevenen megégettessél, mígnem a te tested hamuvá lészen. Így lesz vége a te életednek, hogy példa légy másoknak, kik ily bűnt akarnának elkövetni. Neked pedig, törvényszéki tisztviselőnk, ezennel megparancsoljuk, hogy ezen ítéletet végrehajtsad.
XXXVI.
Servet végórái és halála
Amint Kálvin az általunk egész terjedelemben közlött iszonyú halálos ítélet felől értesült, tiszttársaival együtt tüstént egy kérvényt nyújtott be a tanácshoz, melyben az elevenen való megégetés helyett pallos általi kivégeztetést javasolt. De a tanács már
200
semmit sem hajlott ezen kérelemre, s különösen a folyvást tartó genfi zavarokra tekintve, a kimondott itélet mellett határozottan megmaradt.
Október 26. napján délben jelentek meg a törvényszék küldöttei Servet fogházában, s felolvasták előtte az iszonyú ítéletet, melyről ő, szegény mind ez ideig semmit nem tudott, s egyszersmind tudtára adták azt is, hogy az ítélet következő napon végre fog hajtatni. Servet végig hallgatá az ítéletet, s egy ideig némán, mozdulatlanul ült, mintha villám sújtotta volna le, majd több ízben mélyen felsóhajtott, sírt, zokogott, a legnagyobb gyötrelem hangján. Később hirtelen felugrott, s oly hangon, mely a csontokat meghasogatá, saját nemzeti nyelvén több ízben felkiáltott: Kegyelem, kegyelem, kegyelem! Majd elcsendesedve leült, s bűneit megvallván, magát a mindenható Isten irgalmába ajánlotta.
Az öreg Farel hírt vévén az iszonyú végsorsról, mely Servetre várakozik, s tudván, hogy a genfi lelkipásztorok közül bármelyikre nézve is mily kellemetlen lenne a Servet melletti utolsó szolgálat, önként megjelent Genfben, hogy a halálraítélt körül a lelkipásztori kötelességeket teljesítse. De úgy látszik, hogy Farelnek is, mint több társának, kioltotta már szívéből a valódi emberi és keresztyéni részvét indulatát a dogmatikai merevség fagyos szellője. Farel nem annyira vigasztalni és bátorítani, mint inkább vitatkozni jött Servethez. A halálra ítélt azonban efféléről már tudni sem akart. De midőn Farel arra szólította fel, hogyha mint hű keresztyén akar meghalni, kérjen bocsánatot Kálvintól, kit oly sokszor oly kegyetlenül megsértett: ebbe Servet szívesen
201
beleegyezett. Megjelent tehát Kálvin két tanácsnok kíséretében, kik Servettől szintén tanainak visszavonását várták; de Servet ezeket figyelembe sem vette, hanem Kálvinhoz lépett, s őszinte indulattal kérte őt, hogy bocsásson meg néki az ellene elkövetett méltatlanságokért. "Én őszintén és igazán feleltem – írja Kálvin ezen végső találkozásról –, mondottam, hogy én őellene személyes sértést soha el nem követtem. A lehető legszelídebben emlékeztettem arra is, hogy 16 évvel ezelőtt Párizsban saját életem veszélyeztetésével mindent elkövettem, hogy őt az Úrnak megnyerjem. Későbben is, mint ő maga jól tudja, komoly és barátságos leveleimben folyvást intettem és kértem őt; de ő még inkább felingerült, és a legnagyobb dühösségre engedte magát ragadtatni ellenem. Mindezek mellett is saját személyemről többé nem szólottam, hanem buzgón kértem őt, hogy mindenekelőtt könyörögjön bocsánatot az örökkévaló Istentől, kit oly iszonyúan megkáromlott, midőn őt háromfejű pokoli ebnek nevezte, és a kiengesztelődés Fiától, kit ő álmodozásaival annyira gyalázott. Mindezekre nem felelt semmit. Minthogy tehát láttam, hogy beszédemmel semmit nem használhatok, nem akartam bölcsebb lenni Mesterünknél, s Szent Pál intése szerint visszavonultam az oly eretnek embertől, ki önmaga ítélte el magát. "Az eretnek embert egy vagy két intés után megvessed, tudván, hogy aki ilyen, elfordult és vétkezik, úgymint ki az ő maga ítélete által is vádoltatik."" Valóban sajnálni lehet, hogy maga Kálvin is ez utolsó nagyfontosságú ponton nem annyira valódi ember és keresztyén, mint hideg teológus volt, aki vitázik,
202
ítél és kárhoztat. Mit használhattak a hideg okoskodások Servetre nézve, kinek számára már rakták a máglyát.
Kálvin eltávoztával ismét Farel lépett elő egy másik lelkésszel együtt, s kérték, intették az elítéltet, természetesen tanvéleményének visszavonására. Servet nem engedett semmit; könyörgött Istenhez, kiáltott Krisztushoz s Megváltójának nevezte őt, de Isten öröktől fogva való fiának nem ismerte el soha.
Másnap, azaz október 27-én a meghatározott órában, a törvényszéki jelképes szokás szerint eltörték a pálcát Servet felett. A boldogtalan földre vetette magát, s szívszaggató hangon kérte, hogy legalább az elevenen való megégettetést, mely lelkét végső kárhozatos kétségbeesésre vihetné, engedjék el; "ha hibáztam – úgymond – tudatlanságból történt az; az én célom is mindenkor az Isten dicsőítése volt." Farel még ekkor is vitázott először, de nemsokára csakugyan megindult, s esengve kérte a tanácsot, hogy az iszonyú kivégzést szelídítse. "Ilyen bírói ítéletet megváltoztatni nem lehet; a törvény világos, s az ember bűne iszonyú nagy" – ez volt a tanács felelete.
Megindultak tehát a vesztőhely felé. Gyönyörű szép festői vidék ez, de örök időkre borzasztóvá lett azon iszonyú tény által, amélyet e napon itt elkövettek. Egy karó volt leütve a halomba, s a karó körül tölgyfa rakás. Hogy a farakást a Servet elleni embertelen indulatból csupa nyers fából alkották volna meg, hogy ti. a kimúlás kínja minél hosszabb és iszonyúbb legyen, történelmileg igazolva nincs.
A vesztőhelv felé közeledő Servet folyvást imád-
203
kozott, s midőn az iszonyú készületet meglátta, földre borult s ismét imádkozott csendesen. Majd felállván felsóhajtott és keservesen kiáltott: "Ó, Istenem, Ó, Istenem!" Farel még most is tanvisszavonásra gondolt, s kérdezte a boldogtalant, hogy nincs-e egyéb mondanivalója. "Miről beszélhetnék jobbról, mint az Istenről?" – felelé Servet.
Következett az iszonyú tény. A genfi protestáns bakó nem értette oly jól a maga mesterségét, mint ezidőben más államok bakói. A kötél, mellyel a nyak a karóhoz erősíttetett, nem volt oly szoros, hogy a boldogtalant a végső vergődés között hamar megfojthassa. A kénköves koszorú is, mely fején meggyújtatott, hogy füstjével halált okozzon, nem tette meg a kívánt szolgálatot. Servet esdekelve kérte a bakót, hogy munkáját végezze gyorsan. De a tűz ügyetlenül gyújtatott meg, a füstöt egy erős szél tovafújta, s majdnem fél óráig tartott a szerencsétlennek rettentő haláltusája. Servet a lángok közt is Isten nevét emlegette, s Jézushoz kiáltott, mint az örök Istennek fiához, de nem mint Istennek öröktőlfogva való fiához. A nép megrémült Servet rettenetes kiáltásaira, s részvétből vékony gallyakat hányt a tűzrakásra, hogy a borzasztó jelenet minél elébb véget érhessen.
Midőn az őszi nap délpontra hágott Genf szép vidéke felett, s a Szent Péter templomának tornyában tizenkettőt ütött az óra, Servet kiszenvedett. A nép borús arccal tért vissza a vesztőhelyről, s a genfi reformált egyház történetének könyve egy kitörölhetetlen sötét lappal gazdagodott.
204
XXXVII.
Visszatekintés Servet ügyére
Nem hiszem, hogy volna csak egy is e lapok olvasói között, ki Servet halálának történetét a legőszintébb részvét és megindulás nélkül olvasta volna, s kárhoztató ítéletet ne mondana azok felett, kik ez embertelen ténynek szerzői valának. Valóban Servet halálának napjára is elmondhatjuk a költővel: "vajha kienyésznék ez a nap az idők folyamából, s ne hinnék azt, ami ekkor történt, a késő századok!"
Túl van minden kétségen, hogy Servet kivégeztetését sem a humanizmus, sem különösen a valódi keresztyénség elveivel igazolni nem lehet; a romlatlan emberi szív pedig minden érzelméivel fellázad ellene.
Másként áll a dolog a XVI. századi fogalmak, pozitív törvények és gyakorlat szerint. Bátran állíthatjuk, hogy a XVI. században nem volt olyan, akár protestáns, akár római katolikus állam Európában, ahol Servetet az ő kegyetlen végsorsa el nem érte volna. A fájdalom, a szégyen és botrány, úgy látszik, csak abban áll tehát, hogy miért kellett ennek a protestáns Genfben megtörténnie. Bízvást elmondhatjuk, hogy ha Servetet a római katolikus Vienne-ben végzik ki, ahol, mint tudjuk, az elevenen való megégetés ítélete szintén forma szerint kimondatott felette: az egész esemény jelentéktelenül elenyészik a többi számtalan hasonlók között, s a történetírás alig találja azt méltónak följegyzésre.
A protestantizmus az eretnekek kivégzésének embertelen gyakorlatát kétségen kívül a római katoli-
205
cizmustól öröklötte, s midőn az ellentábor írói oly nagy kárörömmel hánytorgatják fel Servet esetét, úgy látszik, egészen elfelejtik azt, hogy ami a protestáns egyház kebelében mindenesetre csak kivételesen történt, azt Róma századokon keresztül rendszeresen és elvszerűleg űzte. Ha van felekezet, mely a maga saját történetének szempontjából Servet kivégeztetése ellen vádakat nem emelhet, s mintegy hallgatásra van kényszerítve: a római katolikusok hitfelekezete minden bizonnyal ilyen. Luther nagy lelke már inkább fölléphetne vádlóul a genfiek ellen, mert ő az eretnekek kivégeztetését soha sem helyeselte, s a legvégsőbb esetben is elégnek tartotta a számkivetést. De már maga a szelíd lelkű Melanchthon, Bullinger és több reformátor nyilván és határozottan javallották az eretnekek halálos büntetését; sőt néhány évtizeddel Luther halála után maguk azok, kik a nagy mester kiváló tanítványainak szerették magukat tartani, a halálos büntetést alkalmazták éppen kálvinisták ellen is. Meg van még ma is azon hóhérpallos, melyre ez van írva: magadra vigyázz, kálvinista!
Sokan azok közül, kik Servet halálát történelmi előadás vagy más szempontból megítélés végett fel szokták venni, nem is annyira a protestantizmust vagy éppen a genfi reformált egyházat, mint sokkal inkább magát Kálvint teszik emiatt felelőssé. És ez nem csak a történelmi, hanem általában minden igazsággal merőben ellenkezik. Kálvin egyénisége a Servet iszonyú végsorára nézve egészen ártatlan.
Már az egykorúak között eltérő vélemények s ellenkező nézetek támadtak Servet elítéltetése és kivégeztetése felett. A kornak több világhírű teológusa,
206
s azok közt, mint említettük, éppen Melanchthon és Bullinger is határozottan és feltétlenül helyeselte a genfi törvényszék eljárását. De támadt számos oly hang is, főként a nem teológusok közül, melyek különösen a halálos büntetést egyenesen rosszallották, és igen helyesen figyelmeztették arra a kort, hogy íme, maga a reformált egyház ténylegesen helyhenbagyja a római katolikusok protestánsok ellen vérengző eljárását. Nagy felindulással nyíltan emlegették, különösen a vallásos meggyőződésük miatt hazájukból kibujdosott olasz menekültek, hogy a genfi eljárás nem egyéb, mint egy új inkvizíció és egy új pápaság, mely átkozottabb, mint a római. Már a per folyam-a alatt megjelent egy névtelen nyomtatvány, mely a genfiek által felszólított helvét városokat Servet részére igyekezett megnyerni. Mindjárt ezután még több irat jelent meg, melyek kisebb-nagyobb mértékben egyenesen Kálvin ellen valának intézve; átvitték az ügyet még a népdalok és költészet mezejére is, s Kálvin lelkületét a legnagyobb gyűlölettel megtámadták.
Kálvin nem maradt adós a felelettel, s külföldi barátainak felhívása következtében is, tiszttársaival egyetértve s azok nevében egy védiratot bocsátott közre 1554 elején francia s nem sokára latin nyelven. Ez iratban Kálvin előterjeszti a perfolyamot, mellékelve annak legfontosabb okmányait, megcáfolja Servet tévelygéseit, és igazolja azon tételt, hogy a megátalkodott eretnekeket hallálal kell büntetni. Természetes, hogy Kálvin igazolása a XVI. század nézőpontjaira támaszkodik, de az is bizonyos, hogy Kálvin az eretnekekén nem római katolikusokat vagy lutheránusokat s más efféléket ért, hanem olyanokat,
207
akik az egész keresztyénség egyetemes alapelveit és az ezeken alapuló egyházi és polgári társadalmi rendet támadják meg és akarják felforgatni.
Kálvin műve ellen nyomban felléptek többen, s az eretnekek halállal büntetésének eszméjét igen helyesen megtámadták, de Servetet magát teljesen kimenteni képesek nem valának. A vita fonalát ismét felvette maga Kálvin, s őutána Béza s későbben mások is.
Az tiszta evangéliumi keresztyén elvek alapján kétségen kívül áll azon igazság, hogy Kálvin, vagy bárki más, midőn az eretnekek halállal büntetését javallja, az Ószövetség szűk és sötét látkörében mozog. A mi Urunk, a szellemszabadság vallásának s a lelkiismeret sérthetetlenségének isteni megállapítója nem azért jött, hogy vesztőhelyre vigye, hanem hogy megtartsa az embereket.
Magát a Servet kivégeztetésének történeti tényét tekintve, túl van minden kétségen, hogy arra Kálvinnak semmi oly határozott és döntő befolyása nem volt, melynél fogva az elfogulatlan történetirás a felelősséget egészben vagy részben őreá háríthatná. A legnagyobb történelmi tudatlanság mondhatja azt, hogy Servetet Kálvinnak Genfben zsarnokoskodó hatalma vitte a halálra. Ha volt idő valaha, amelyben Kálvin igen kevés befolyással bírt a genfiekre: a Servet elítéltetésének ideje, amint láttuk, minden bizonnyal ilyen volt. Kálvin egészen külön állott a perfolyam körén, s csupán a tanács felhívására és egyedül a fennálló törvények értelmében s a tanvéleményekre nézve vett abban részt. Nem Kálvin volt az, akinek először jutott eszébe halálos ítéletet kívániii, hanem maga Servet kívánta előbb, mint láttuk, Kálvin halálát és vagyo-
208
nát. Csak mosolyogni lehet az olyan nézet felett, mely szerint Kálvin, kinek Servet feletti szellemi és tudományos fensősége minden kétségen túl van, személyes irigységből és gyűlöletből üldözte és kereste volna halálra Servetet, az igazság és meggyőződés vértanúját, mint némely regényírók mondják. Az ellenben minden kétséget kizár, és pedig magának Servetnek saját irataiból, és az egész perfolyamból, hogy ő Kálvin iránt valami különös engesztelhetetlen gyűlölséggel viseltetett.
Bárhova tekintsünk is, ha a dolgokat minden oldalról kellőleg figyelembe vesszük, annyi kétségtelenül biztos, hogy Kálvin azt, amit ez ügyben tett, azon tiszta meggyőződésből tette, hogy azt tőle az egész keresztyénség közjava kívánja. Sajnálni lehet, hogy ez ügyben nagy lelkével nem emelkedett minden tekintetben felül korának színvonalán, s a halálos büntetést nem eszközlötte ugyan, de mégis elnézte és nyilván helyeselte. De hol van azon jellem a történelem folyamán, aki, ha nem csupán az irodalom és tudomány, hanem a gyakorlati élet mezején is valódi reformátor akart lenni és volt, saját korának balvéleménvét és korlátait minden tekintetben ignorálhatta vagy szétzúzhatta volna? Az életnek, a kornak és a viszonyoknak hatalma uralkodott és uralkodni fog a legnagyobb lelkeken is.
Servetben helyeslenünk és dicsőítenünk lehet bizonyos tekintetben azon hűséget, amellyel ő legalább élete végén irodalmilag kifejezett alapnézetei mellett még ez iszonyú halállal szemben is megmaradt; azonban a vértanúk koszorújával ékesíteni őt föl mégis túlzás lenne. Jelleme a vértanúság tisztaságával és
209
magasztosságával éppen nem bír. Franciaországban 20 éven keresztül élt valódi képmutató életet, vallásos meggyőződését eltitkolta, misére járt, és külsőleg rendes római katolikus életet élt, emellett titokban az anabaptisták közé lépett, s harminc éves korában megkereszteltette magát. Ő maga a vallást, úgy látszik, hogy jóformán csak játéktárgynak tekintette, noha jobb és bal keze mellől seregestől hullottak el a lelkiismeret szabadságának és a reformációnak valódi vértanúi. Vienne-ben pere folyamán, mint láttuk, több ízben megesküdött, hogy igazat mond, s mégis szembeszökő hazugságokat mondott. A valódi vértanúk így nem cselekesznek. Servet ereje nem a vértanúságban, hanem inkább a szemlélődésben s eszmegazdagságban áll; de fájdalom, hogy előadása éppen nem világos, sőt egészen zavart és homályos. Vallásos nézetei számára nem a Szentírásban vagy a vallások történelmében, hanem inkább a természetbölcsészet mezején és az egyoldalú racionalizmusban lehet némi igazolást és alapot keresni. Ha számára Genfben máglyát nem gyújtanak, nevét és emlékezetét aligha fogja ismerni a késő nemzedék. Tanait mind e mai napig igen kevés ember képes érteni, s még azok is, kik tanítványainak nevezhetők, a későbbi antitrinitáriusok mind ez ideig fel nem foghatták a maguk egységében és egész mivoltukban, hanem csupán a megállapított dogmák irányában ellenzéseit zsákmányolták azoknak ki egyes pontokban.
Ne feledjük el még, hogy a genfieknek Servet elleni eljárásában, s Kálvinnak ez ügyről írott művében van bizonyos hősiesség is. Kálvin jól tudta azt, hogy a genfiek eljárása és az ő műve a római kato-
210
likus egyház kezébe egy iszonyú fegyvert ád, s mintegy felhatalmazza azt arra, hogy a kálvinista Rómát, az eretnek Genfet, saját fészkében fojtsa meg. Maga Luther is egyik okból azért nem helyesli az eretnekek halálos büntetését, "hogy a pápisták kezébe a protestantizmus ellen fegyver ne adódjék," vagyis inkább, hogy a már öldöklő fegyver vérontásai protestáns részről ne igazoltassanak. Kálvin erre nem tekintett semmit. Hogy vajon a Servet máglyájának szikrája nem fog-e új máglyát gyújtani az ő számára, s hogy Genf és abban a protestantizmus nem fog-e gyökerestül és végképpen kiirtás alá esni: azzal ő nem gondolt. Az ő jelleme és méltó dicsősége abban állott, hogy azt, amit meggyőződése szerint igaznak tartott, hirdette, és ha a végrehajtás reá várt, végrehajtotta minden félelem és minden világi érdek nélkül, rendületlenül.