XXXVIII.
Kálvin folyvást szomorú helyzete Genfben a libertinusok miatt. Az exkommunikáció jeletti vita. A menekültek. A helvét egyházak véleménye s a genfi tanács határozata az exkommunikáció ügyében.
1553–1555.
Servet elhamvadt, de hamvai nem hoztak Kálvinnak sem belső, sem külső nyugalmat. Perrin, Berthelier s más libertinus főnökök s általában a libertinusok egész tömege a legkevésbé sem rémültek meg Servet halálára, sőt Kálvin és a genfi egyházi rendszabályok ellen gyűlöletöket folyvást megtartották s ténylegesenki is nyilvánították. 1554 elején az újév napján
211
tartott hivatalos és ünnepélyes lakoma alkalmával, melyen a tanács meghívása következtében Kálvin is jelen volt, látszott, de csakis látszott némi kiengesztelődés. Egy hónap múlva ünnepélyesen, felemelt kézzel megesküdött a nép, hogy az elmúltakat elfeledi, s vallása és egyháza iránt ezentúl hű leend. De ez is csak puszta külsőség volt. "Mit használ mindez – írja Kálvin –, ha mindenekelőtt el nem ismerik az egyház saját jogait és függetlenségét; mert ebben áll a bajnak főforrása. Megelégedtek azzal, hogy a kiengesztelődés jeléül egymással kezet szorítottak, s esküvel fogadták, hogy ezentúl botrányos rendetlenségeket nem pártfogolnak, s íme, ezen ál-békesség köpönyege alatt az egyházi rendszabályokat félrevetették, holott ezek alkotnák a béke valódi alapját. Én a magam részéről nyíltan kijelentettem a tanács előtt, hogy kiengesztelődésre szívesen kész vagyok; de százszor meghalok inkább, mintsem hogy az egész egyház közjogaiból csak egy hajszálnyit is elengedjek. Most éppen nemigen lármáznak, de látom, hogy nemsokára újból megkezdődik a harc." Kálvin nem csalódott, mert kevés idő múlva már így kellett írnia: "A leglelkiismeretlenebb rágalmazókkal van bajunk; a küzdelemből ki nem szabadulhatunk soha, egyik botrány után a másikat kezdik. Ó, ha szabadon választhatnék, bizony inkább szeretném, hogy a pápisták egyszer megégessenek, mintsem hogy ezen folytonos bajok szünet nélkül szaggassanak. Egyedüli vigasztalásom az, hogy a halál nemsokára meg fog szabadítani ezen több mint súlyos szolgálatból."
A küzdelem főtárgya az exkommunikáció ügye volt. Kálvin úgy tekintette ezt, mint az egyháznak s
212
legközelebbről a konzisztóriumnak saját kizárólagos jogát, mint amelyen kívül egyéb hatályos fegyvere nem is volt. A libertinusok, mint láttuk, a polgári hatósághoz akarták ragadni e jogot, s a kérdést a helvét egyházak eldöntése alá terjesztették. Kálvin így ír ez ügyben Bullingerhez s a többi zürichi lelkipásztorhoz: "Azon időtől fogva, melyben e gyülekezetbe visszatértem, folyvást fennállott itt bizonyos egyházi fegyelem, amely, ha nem minden tekintetben tökéletes is, de legalább tűrhető vala. Nem volt egybekötve semmi polgári fenyítéssel, hanem az Isten igéje alapján gyakorlott intésekben állott, s legnagyobb büntetése a gyülekezetből való kirekesztés volt. Azon sokféle küzdelmek között, melyekkel a legközelebbi három év alatt a sátán szolgái folyvást terheltek, legtöbb gyötrelmet okozott nekem az, hogy egy elvetemedett szemtelen gazember az egyház kirekesztési ítélete ellenére a szent asztalhoz tolakodott, s minthogy dühösségének határozottan ellene állottam, igen nagy zavart indított a városban, s könnyen oda vitte a dolgot, hogy a nagy tanács az egyháznak eddig fennállott rendszabályait hirtelen felforgatta. Én ekkor is határozottan ellentállottam. Úgy vélem ugyanis, hogy hűtlenség és gyávaság lenne tőlem, ha mindaddig, míg e helyen állok, a legvégsőbb erőfeszítéssel nem harcolnék az egyház szent és törvényes rendtartása mellett. El vagyok szánva, hogy nemcsak a várostól, de az élettől is százszor inkább megválok, mintsem hogy eltűrjem az Isten igéjére alapított egyházi rendtartásnak istentelen felforgatását. Jól tudom, hogy vannak kegyes és tudós férfiak, kik úgy vélekednek, hogy keresztyén államhatóságok alatt
213
nincs szükség az egyházból való kirekesztésre; de azt hiszem, hogy egyetlen józan elméjű ember sem kívánja azt, hogy ha az egyszer valahol fennáll, eltöröltessék. Előttem nagyon világos e tárgyra nézve a Krisztus tudománya, s igen szégyenletes dolognak tartanám, hogyha azon alkotmány, melynek fenntartását az Úr reám bízta, a mi életünkben és saját szemeink láttára rommá lenne. – Bizonyságom nékem és tiszttársaimnak az egek Ura, hogy az istentelen emberek négy év óta semmit el nem mulasztanak arra nézve, hogy ezen gyülekezetnek olyan-amilyen jólétét lassanként semmivé tegyék. Titkos ármánykodásaikat eleitől fogva jól láttam, s különösen két év óta olyan itt az én állapotom, mintha csak az evangélium legelhatározottabb ellenségei között kellene élnem. Most már az utolsó pontra jutott az ügy, s az Isten igéjének ellenségei többszöri győzelmük után nagyszerű diadalt akarnak venni jelenleg a Krisztuson, az ő tudományán, szolgáin és minden hívein. Nem emlegetem, hogy azokat, kik a Krisztus nevéért számkivetve itt élnek s kiket hitükkel védelmük alá fogadtak, mily embertelenül, gyalázatosan és iszonyúan sértegették. E város gyalázatát én is viselni kénytelen vagyok, pedig inkább szeretném azt véremmel lemosni. – Minthogy több rendbeli okok meggátolnak abban, hogy szomorú helyzetünket néktek teljes nyíltsággal elpanaszoljam, tehát tudjátok meg röviden, hogy ha az Isten a sátánt tiáltalatok meg nem gátolja, akkor az egészen zabolátlanná lesz. Úgy lépjetek tehát föl, mintha ezen gyülekezetnek sorsa a ti kezetekbe volna letéve. A győzelmet a gonoszoknak engedni annyi lenne, mint
214
tudva és akarva az egyház minden jogát elárulni. Így lenne semmivé a mi egyházi hivatalunk tekintélye, gyaláztatnék meg a Krisztus neve, lenne zabolátlanná a gonoszság, s a hívek nemcsak mindenféle méltatlanságoklnak kitétetve, hanem mindenestől a porba tiporva lennének. De én reménylem, hogy ti igyekezni fogtok, hogy közbenjárástok által az igazak megkönnyebbüljenek, s az Istent ezentúl nagyobb békességben imádhassák, mint eddig. Legyetek boldogok, derék és általam hőn tisztelt atyámfiai! Az Úr segéljen s lelkével vezéreljen titeket, és adjon nektek olyan bölcsességet, mellyel nemcsak a magatok egyházát, hanem a többi egyházakat is gyámolíthassátok. Tiszttársaim szívből üdvözölnek titeket, s gyülekezetünket a ti hűségtek és bölcsességtek gondjaiba a lehető legbuzgóhban ajánlják."
Ily tartalmú buzdító leveleket írt Kálvin ez ügyben több helvét lelkipásztorhoz is.
A libertinusok botrányköve ez időben nemcsak az egyházi fegyelem, hanem a Genfben élő nagyszámú protestáns menekültek ügye is volt.
Amint a római katolikus országokban s különösen francia földön a protestánsok ellen való üldözés nagyobb és nagyobb erővel dühöngött, seregestől keltek fel az üldözött hívek, s elhagyva hazájukat s földi javaikat, szinte naponként bujdostak át a Jura bércein, hogy a rokon nyelvű és hitű Genfben menedéket keressenek. A franciákhoz csatlakozott több olasz is. 1549-től 1544-ig [?!] majdnem másfélezer menekült kapott forma szerint engedélyt a Genfben való állandó letelepedésre, és igen sokan közülük nem sokára teljes polgári jogot is nyertek. Művelt,
215
magas rangú nemesek, jeles tudósok, ügyes és szorgalmas kereskedők s mesteremberek nem csekély számmal valának a Genfben megtelepedett menekültek között, vallásuk iránt pedig mint hitükben megpróbált erős lelkű hívek, a legbuzgóbb szeretettel viseltettek. Kálvin és minden józan genfi a legnagyobb részvéttel és szeretettel fogadta őket, nemcsak felebaráti szeretetből, hanem azért is, mert látták a nagy erkölcsi és anyagi hasznot, mely e menekültek által az államra hárult. Nem így a libertinusok. A menekültek komoly, határozott jelleme, szigorú erkölcsisége, buzgó vallásossága őelőttük folyvást botránykő és zaklatás tárgya volt. "Ejnye, ti franciák, talán nagyon keményen megfeküdte gyomrotokat az ostya, hogy hazátokat ily hamarjában és könnyen elhagyjátok!" – "Bizigen – mondák mások –, ezen derék emberek, kik a tűz elől ide futottak, nagy drágaságot is hoztak városunkba, s mióta itt vannak, mindennek felszökkent az ára." "Mióta ezen semmirevaló franciák közöttünk élnek, a genfi polgárra már semmi tekintet nincs; francia vagy olasz földön kellett volna az embernek születni, hogy itt valami becsülete legyen." Természetes, hogy a libertinusok efféle sértegetésekkel még meg nem elégedtek, hanem aljas tettlegességekhez is folyamodtak. A menekült, ha kereskedő vagy mesterember volt, annak üzletét rontották; ha az utcán megjelent, szitoknak s bántalmazásnak volt kitéve; sőt egykor Perrin indításából a libertinusok forma szerint kirabolták a menekülteket, kik közül sokan életüket is alig menthették meg.
Az 1554. év nyarán Bernből azon hír jött
216
Genfbe, hogy a francia király Genf városát megtámadni s elfoglalni akarja. Ez volt még csak a kedvező alkalom a libertinusok kezében arra, hogy a méltatlanul gyanúba vett menekültek ellen dühösségük teljes erejével fellépjenek. "Tüstént el kell szedni fegyvereiket, mindnyájukat rendőri felügyelet alá venni; ellenük a vizsgálatot haladék nélkül megindítani. Aki ezt nem akarja, az maga is hazaáruló, s lakoljon életével; vérpadra vele!" Így kiáltott Perrin s vele együtt a libertinusok tömege a tanács előtt.
Szerencsére azonban a tanácsnak mégis volt annyi esze, hogy a menekültek ellen emelt vád alaptalanságát csakhamar belátta. A menekültek egyik legtekintélyesbike pedig, a már genfi szindikus Lambert, társainak élén előállván, a kétszázak tanácsa előtt nagy megindulással így szólott: "ugyan mutassátok csak a legkisebb bizonyítékot is arra nézve, hogy mi azon Medici Katalin kezébe akarnók magunkat ismét juttatni, ki a mi atyánkfiai vérében fürdött! Különböző eredetűek, nyelvűek és szokásúak vagyunk, s vajon abban egyetérthetünk-e, hogy egymást közösen eláruljuk s ezen szabad városból számkivettessünk? Hazánkat, szüleinket, barátainkat s földi javainkat elhagytuk, hogy az Isten törvénye szerint élhessünk, és most vajon azt, amit annyi áldozattal szerzettünk, magunk ismét semmivé tennők-e, s gyalázatos hűtlenséggel a porba tapodhatnók-e, mit oly drágán szerzettünk meg? Valóban, Perrin főkapitány úr, az ön gyanúja igen különös. Tíz évvel ezelőtt egy sokkal veszélyesebb időben egészen másként beszélt ön. Ezen város nevében is, melynek már polgára vagyok s melynek bizalma
217
engem ezen hivatalba állított, azt kérem, hogy engedtessék nyugalom és szabadság azoknak, kik e városba hűséget, vallásosságot és becsületességet hoztak; magának a köztársaságnak szolgál az javára, ha kebelében ilyen polgárokat befogad és azokat védelmezi."
A menekültek ellen való lázongás lecsendesedvén, az exkommunikáció ügye felé fordult a közfigyelem. A megkérdezett helvét egyházak véleménye megérkezett, s noha azok a polgári hatóságok nevében valának fogalmazva, mégis mindnyájan a genfi tanács ellen, s minden ponton a Kálvin nézetei mellett nyilatkoztak. "Már régóta ismerjük a genfi egyházi törvényeket, s azokat igen jeleseknek és a Szentírással egyezőknek tartjuk. Óvakodni kell azoknak megváltoztatásától, különösen a jelen időkben ; melyek igen gonoszak" – így szólottak a zürichiek, s egyező értelemben nyilatkozott Bázel, Schaffhausen és Bern is.
A genfi tanács 1555. január 24-én vette végleges tárgyalás alá az ügyet. A testvéregyházak véleményeit felolvasták; de azért az ügy újból gyökeresen megvitatás alá jött. Először azok emeltek szót, kik a konzisztóriumtól el akarták venni a kirekesztés jogát, s ezek ily értelemmel szólottak: "igen különös dolog az, hogy a köztársaságban lehessen oly törvényes hatóság, melynek végzéseit a tanács meg nem vizsgálhatná, s szükség esetében meg ne változtathatná. Ez azt tenné, hogy a független és önjogú államban egy másik, szintén független és önjogú állam létezik; ami a józan ésszel határozottan ellenkeznék. A társadalom. egysége a főállamhatóság egységén nyugszik
218
s a szabadságot is csak így lehet biztosítani; amint ezt a pápaság példája eléggé bizonyítja, amely az egyházi törvényszék ürügye alatt mindenféle dolgokba beavatkozott." Ezen nézet ellenében Kálvin, mint a lelkipásztori kar képviselője arra figyelmeztette a tanácsot, hogy "keresztyénekre nézve egyházi ügyekben semmi más főhatalom nem létezhetik, mint az ő Uruk és megváltujok. Az Úr pedig nyilván az ő apostolainak s az egyház szolgáinak adta a kötés és oldás jogát s az ige hirdetés és sákramentumok kiszolgáltatásának tisztét. A polgári hatóság ezen körbe éppen úgy nem avatkozhatik, mint az egyház a polgári kormányzatba. A sákramentumokat kiszolgáltatóknak lehet az egyedül tisztük, hogy őrködjenek afelett, hogy a sákramentumok meg ne szentségteleníttessenek. Az Isten egyházában folyvást fenntartatott ezen két hatóságnak, ti. a polgárinak és egyházinak a saját önálló jogköre. Az ószövetségi időkben a papok áldoztak, nem pedig a királyok, s aki illetéktelenül a szövetség ládájához nyúlt, vagy a szent helyre lépett, legottan keményen megbüntettetett Istentől. Ami a visszaéléseket illeti, törvényes szabályok által bízvást elejét lehet venni azoknak, csak a törvényt kelt megtartani híven. Végül pedig szabadságunk legjobban azáltal lesz biztosítva, ha Krisztus lelke szerint élünk; e nélkül minden úgynevezett szabadság nem egyéb alacsony rabszolgaságnál."
Nem szükség figyelmeztetni a genfi rendszabályokra még emlékező olvasót, miszerint Kálvin az egyház szolgáin nem csupán a lelkipásztorokat, hanem a presbitereket is érti, s az egyházi hatóság, melynek jogait és függetlenségét oly határozottan és
219
híven védelmezi, nem egyéb, mint a presbitérium vagy konzisztórium.
A tanács rövid vita után csakugyan elhatározta, "hogy az eddigi rendtartás mellett rendületlenül meg kell állani, és hogy az egyházi törvényhatóság egyedül magát a konzisztóriumot illeti."
Kálvin győzött. A libertinusok elnémultak, de csak azért, hogy minden erejüket összeszedve, teljes dühösséggel újból kitörjenek.
XXXIX.
A libertinusok feqyverhez nyúlnak, támadást indítanak, de végképpen elbuknak. A berniek bosszantó befolyása az ügyre. Kálvin helyzete. Kiengesztelődés.
1555.
Kálvin győzelme nem csak abban állott ez idő szerint Genfben, hogy az egyházi fegyelem az ő nézete szerint újból szentesítve és gyakorlatba véve lett; hanem abban is, hogy az éppen következő polgári tisztújítás alkalmával többséget egyenesen az ő hű követői nyertek, s még mindezek felett a francia menekültek újból igen nagy számmal nyertek felvételt a polgárok közé. Ezen győzelem nem is maradt visszahatás nélkül sem vallási, sem állami tekintetben. Voltak, kik azt kívánták, hogy a lelkészi hivatalt egyszerűen el kell törölni, különben is a Szentírás ellen sérelem az, ha valaki azt hiszi, hogy annak igéit csak hirdetés által lehet hatályosokká tenni. Elég a Szentírást az istentiszteleten csak felolvasni; a gyermekeket az iskolákban a hitformulára, az úri imádságra s a tíz parancsolatra megtanítani, hogy ti.
220
ezeket könyv nélkül felmondani képesek tegyenek. Ami ezen felül van, az nem az egyházi társadalom, hanem az egyéni szabadság körébe esik. Az efféle nézeteket azonban már Genfben határozottan túlszárnyalta az időnek Kálvin által vezérlett szelleme. Nem volt ezeknek semmi hatásuk többé.
A libertinusok még bíztak magukban, s miután bosszankodva látták, hogy a hivatalokból legnagyobb részben le vannak szorítva, s hatósági úton már semmit ki nem vihetnek, az utolsó eszközhöz, a nyilvános lázadás fegyveréhez nyúltak.
"A legnagyobb vész áll az ajtó előtt – írja Kálvin Farelhez –, az egyház hajócskája, mint valami özönvízben hánykódik ide s tova. Buzgón kérlek, szerelmes barátom, imádkozzál, imádkozzál érettünk," "Egyébiránt – írja későbben ez ügyről Bullingerhez – még jó volt reánk nézve, hogy az ügy végre teljes eldöntésre jutott. Ez a szünet nélkül ide s tova hányattatás és bizonytalanság már egészen eltűrhetetlenné lett. – Éppen ezért én is a leghatározottabban felléptem, hogy ellenfeleimet utolsó döntő harcra hívjam ki."
Az összeesküdt libertinusok célja nem más volt, mint az, hogy május közepén a vasárnapi istentiszteletre egybegyűlt népet fegyveresen megtámadják, s mindazokat, kik nem tősgyökeres genfiek, vagy a menekültekkel egyet értenek, irgalmatlanul felkoncolják. Az iszonyú szándék néhány túlheveskedő cinkos által idejében világosságra jött és meghiúsult. A libertinusok tehát másról gondolkodtak, s május 18-án este egybegyűltek, hogy céljuk kivitele módjáról tanakodjanak. Jelen volt Berthelier, Perrin, Vandel és
221
más főnökök. Előbb nyelvükkel harcoltak a szegény menekültek ellen, majd borivás közt a kezek és lábak is ugyancsak mozgásba jöttek. Perrin csendes volt, s vigyázatra intette társait. "Hogyhogy, kapitány úr, hát elvesztetted bátorságodat, hisz az egész nép rajtad csügg; fel, fel, aki mer, az nyer!" – kiáltott Vandel. "Előre, előre!" – hangzott minden oldalról, s Perrin kardját kirántva így szólott: "amit most teszünk, azt Genf becsületéért tesszük. Egy mindnyájáért, és mindnyája egyért!" Vad dühösséggel indult meg a libertinus csapat és foglalta el a kijelölt helyeket, s hirtelenséggel jelt adtak az egyetemes fellázadásra.
Berthelier tiszte a tanácsház elfoglalása volt, s a kapukat romboltatva így kiáltozott: "hazaárulók ülnek most itt; hanem jöjjenek elő hát azok a nyomorult franciácskák, s aki mutatja magát közülük, azt bizony tüstént agyonverjük." A város egy részében ilyen kiáltás hangzott: "Fegyverre, fegyverre! A franciák ki akarják rabolni a várost, öljétek le, akit csak találtok." Aubert szindikus, ki éppen ezen városrészben lakott, hivatali díszöltözetében megjelent a lázadás helyén, s csendességet parancsolt. Minden szó nélkül tüstént leütötték őt, s gúnykacaj közt lábbal tapodták. De ő felkelt s egy éppen előérkezett városi őrség élére állva rövid harc után visszaverte a lázadó csoportot. Iszonyú lárma támadt a városban, s első tekintetre a nép legnagyobb része nem tudta, hogy mi a baj; de midőn a jelszókat s ezek által a lázadás célját csakhamar megértette, a legnagyobb egyetértéssel és elszántsággal támadta meg a libertinusokat, s egész csoportjukat mindenestől
222
szétverte. Aki futni tudott. futott a városból, egy jó rész pedig fogságba esett.
A harc nem sok vérbe került, s mégis roppant horderejű volt. Ezen éjjel, ti. május 18-a éjjelén lett vége azon hosszú, súlyos küzdelemnek, melynek gyötrelmei között Kálvin nagy lelke is elalélni látszott. "Megsegített az Isten bennünket, midőn éppen a vész legnagyobb vala – kiáltott fel Kálvin. – Mert azt gondoltuk, hogy ez a város velünk együtt végképpen semmivé lesz, s íme ellenségeink lettek semmivé, és a mi hatáskörünk most már szabaddá lett!"
A genfi tanács az elfogott lázadók ellen a legnagyobb szigorúsággal járt el; de az elmenekültek leginkább a berniekhez fordulva, elferdítve adták elő az ügyet, s mindenekfelett a kegyetlen és zsarnok Kálvint okolták. Kálvinnak valóban nem csekély fáradságába került az ügy mivoltáról kellőleg felvilágosítani, különösen a félrevezett bernieket, kik az elítélt és elmenekült libertinusok pártfogolásában egészen odáig mentek, hogy a genfi törvényszék ítéleteit egész törvényes formaszerűséggel megsemmisíteni s a libertinusokat teljes épségben visszaállítani akarták, ami nem egyéb volt, mint Genf társadalmi önállóságának bosszantó megtámadása. Kálvinnak számos levelezései maradtak fenn az ügyről, s egyikben így ír többek között: "midőn hallom, hogy engem szerteszét oly kegyetlenül rágalmaznak, megvallom, hogy az fájdalmamra van. De az legalább mégis vigasztal, hogy a Krisztusnak sok hű szolgája s Istennek kegyes hívei irántam részvéttel viseltetnek. Én ugyan, ha lehetne, inkább szeretném egyedül magam s némán elnyelni mindazt, mit a gonoszok reám halmoznak,
223
hogy a bosszúságnak semmi része ne háruljon az én atyámfiaira. Egyebek mellett éppen ez is az oka annak, hogy az ellenem emelt rágalmakra nem mindenkor felelek. Miért is terhelném a derék férfiakat a magam igazolásával? Ha nagyobb szükség áll elő, akkor védeni fogom magamat. Most még a gonoszok rágalma sokkal hiábavalóbb, mintsem hogy tüzetes cáfolattal kellene fellépnem. Maguk a rágalmazás főnökei is kevélynek mondhatnának, ha becsületem védelmezésében túlságosan aggódnám. Ily hiábavaló vád az is, melyet leveledben, mint ellenem felhozottat említesz, hogy ti. nekem valami nagy summa pénzem volna. Mindenki tudja, hogy mily egyszerű háztartásom van; látják, hogy nincsen fényes öltözetem, s hogy egyetlen testvérem is bizony nem gazdag, s azt, amije van, nem az én segítségemmel szerzette. De hol is lehet tehát elásva az a sok kincs? Azt mondják, hogy én azt a szegényekéből loptam? Már erről a leggonoszabbak is megvallhatják, hogy ez merőben alaptalan, költött vád; hiszen nekem még ahhoz sincs semmi közöm, amit a kegyes emberek adni szoktak a szegények számára. Ezelőtt nyolc évvel egy magasrangú ember halt meg itt, aki nálam több, mint kétezer koronás tallért minden írás nélkül letett, s midőn meghallottam, hogy halálos beteg, megjelenvén nála, szabad rendelkezésem alá bocsátotta az egész összeget; de én nem fogadtam azt el, hanem kieszközlöttem, hogy nyolcszáz tallér Strassburgba küldetett által, az ott élő szegény menekültek nyomorának enyhítésére; a még fennmaradt összegre nézve pedig javallásomra néhány becsületes embert választott, hogy afelett rendelkezzenek. Midőn nékem is akart
224
végrendeletileg hagyni bizonyos összeget, nem fogadtam azt el, mit mások szívesen elfogadtak volna. Azonban ha életemben ki nem kerülhetem is azt, hogy gazdagnak tartsanak, majd halálom meg fog szabadítani ezen vád alól. Nem lenne vége írásomnak, ha magamat a feltámadt rágalmak ellen tüzetesen menteni akarnám; de tudd meg, hogy azok, melyeket te hallottál, századrészét sem teszik azoknak, melyekkel itt engem folyvást sértegetnek. Az én tisztem csak az, hogy a számadásra készen állva, tűrjem az arculcsapásokat. Haladjunk barátom, minden bal és jó hír mellett is, s a gonosz rágalmak által magunkat megtöretni ne engedjük."
Végre miként egyebek, úgy a berniek is meggyőződtek Kálvin ártatlansága felől, s ő nyugodtan élvezheté a hosszú harc méltó dicsőségét, s folytathatá nagy reformátori munkáját szabadon.
XL.
Kálvin saját visszatekintése a küzdelem éveire. A kálvinista Genf új korszaka.
Kálvin a maga irodalmi műveiben igen keveset szokott önmagáról beszélni. Csupán a zsoltárokra írott magyarázatai előtt találjuk életének folyamát néhány pontban általa lerajzolva. A küzdelem éveiről így szól itt ő maga: "E gyülekezetbe lépésem óta oly különbféle küzdelmek és sokféle próbák alá voltam vetve, hogy ha azokat mind el akarnám beszélni, hosszú történelem lenne belőlük. De nem is akarom az olvasókat haszontalan beszéddel untatni, csak azt jegyzem meg röviden, hogy én Dávid pél-
225
dájából nem kevés vigasztalást merítettem. Miként ugyanis ezen szent királyt a filiszteusok s más külső ellenségek folytonosan harcokkal háborgatták, de a hitetlen és istentelen emberek gonoszsága mélyebben sebezte őt: úgy nékem is, midőn mindenfelől háborgattak, alig volt csak egy percem is nyugodt, vagy a külső, vagy a belső ellenségektől. Midőn a sátán igen sokszor mindent elkövetett ezen gyülekezet teljes felforgatására, tehetetlen és tartózkodó létemre is arra kényszerültem, hogy a halálos csapásokat saját magam fogjam fel és verjem vissza. Öt teljes esztendőn keresztül, midőn az elvetemült emberek igen nagy hatalommal bírtak, s a nép egy része is általok elcsábíttatva, zabolátlan szabadságra tört, az egyházi fegyelem fenntartásáért megszűnés nélkül kellett harcolnom, mert az istentelen és mennyei tudományt megvető emberek semmit nem gondoltak ezen egyház végromlásával, csakhogy az általuk óhajtott hatalomra szert tevén, kényük-kedvük szerint mindent tehessenek. Némelyeket az ínség és szükség, másokat telhetetlen nagyravágyás, vagy szennyes önzés kergetett mintegy a dühösségre, hogy mindent felforgatván, magukat velem együtt végromlásra juttassák inkább, mintsem a megállapított rendtartás mellett megmaradjanak. Az idők e hosszú folyamán minden oly eszközt fölhasználtak, ami csak a sátán műhelyében készülni szokott; s utoljára is nem lehetett más vége istentelen ármányaiknak, mint az, hogy gyalázatosan meglakoltak, ami egyébiránt rám nézve is szomorú látvány volt, mert noha büntetésre méltók valának, mégis jobb szerettem volna, ha épen megmaradhattak volna, ami meg is történik, ha az okos taná-
226
csok iránt folyvást engedetlenek nem lettek volna. Bármily súlyos volt is azonban reám nézve ezen öt év próbája, mégis inkább győzött azok gonoszsága, akik az ő mérges rágalmaikkal engem és az én szolgálatomat folyvást ostromolják; mert noha a rágalmazók nagy részét a szenvedély annyira elvakítja, hogy szemtelenségüket csakhamar elárulják, mások pedig nem képesek oly ravaszok lenni, hogy gyalázatukat elkerülhessék; mégis, ha valaki százszor kimentette magát a vádak alól, s azok mindamellett is ok nélkül folyvást ismétlődnek, bizony keserves eltűrni az ily méltatlanságot. Minthogy én azt állítom, hogy e világot az Istennek titkos gondviselése kormányozza: íme, felkelnek az elvetemült emberek, és azzal vádolnak, hogy én az Istent a bűnnek szerzőjévé tettem. Hiábavaló rágalom, mely önmagától könnyen elenyésznék, ha kíváncsi hallgatókra nem talált volna, de sokak lelkét az irigység, kajánság, háládatlanság vagy gonoszság annyira elfoglalja, hogy semmi képtelen hazugságtól vissza nem rettennek. Mások az Istennek örök predestinációját akarják felforgatni, melynél fogva a gonoszokat az elválasztottaktól megkülönbözteti; mások a szabad akaratnak fogják pártját, s részint tudatlanságból, részint nem tudom, miféle elvetemült indulatból, sokan hozzájok állanak; azonban mindezen alkalmatlanságokat könnyen eltűrném, ha nyílt ellenségtől származnának azok. De mily átkozott dolog az, hogy éppen azok indítanak ily istentelen harcokat, kik a testvériség álarcát veszik magukra, s nemcsak maguk élnek a Krisztus szent kenyerével, hanem másoknak is szolgáltatják azt, s fennhangon dicsekesznek, hogy ők az
227
evangélium hirdetői. E pontra nézve méltán panaszkodhatom én is Dáviddal: "az én békességemnek embere, s aki velem evett kenyeret, emelte fel én ellenem sarkát. Nem az ellenség illetett engem szidalommal, mert elszenvedném; nem az én gyűlölőm emelte fel magát énellenem, mert elrejtettem volna magamat az előtt – hanem te, énhozzám hasonló halandó ember, én vezérem és barátom, kik együtt gyönyörűségesen tanácskozunk vala, és az Isten házába megyünk vala úgy, mint társak." Mások az én kincseimről s határtalan hatalmamról terjesztgetnek alaptalan híreket; mások ismét az én kényelmes, víg életemet hánytorgatják, holott én a legcsekélyebb életmóddal s a legegyszerűbb öltözettel megelégszem, s a legalacsonyabb sorsú emberek sem élnek egyszerűbben, mint én, mégis engem tartanak nagyon vígan élőnek. Vajha a hatalomban, melyet irigyelnek, ők lennének utódaim, mert azt hiszik, hogy hatalmam is oly nagy, mint amilyen súlyos a munka, mely reám nehezül. Hogy pénzes ember nem vagyok, ha életemben valaki el nem hiszi, majd meglátja halálom után. Megvallom azonban, hogy szegény sem vagyok, amennyiben kelletinél többre soha sem vágytam. Ezen körülményeknek nincs ugyan semmi valószínűségük, de mégis sokan elfogadják azokat, mert azt hiszik, hogy azáltal rejthetik el gonoszságaikat, ha az ártatlan embert befeketítik, s a büntetlenséget és zabolátlanságot úgy érhetik el, ha a Krisztus szolgáinak tekintélyét semmivé teszik. Szólok még az egyház azon benső ellenségeiről is, kik a Krisztus evangéliumát nagy hangon emlegetik, de minthogy én a Krisztus testi evéséről való vaskos költeményüket el
228
nem fogadom, több mint ellenséges rohammal támadnak meg engem, kikről én is elmondhatom Dáviddal: "én a békességet szeretem, de mikor én szólok, ők viadalra készülnek." Továbbá abban mutatkozik különösen mindnyájuk iszonyú hálátlansága, hogy engem, kit mint a közös ügyben serényen működőt, segíteni tartoztak volna, oldalról és hátulról támadnak meg."
A megpróbáltatás súlyos évei s a Kálvin által rajzolt keserű harcok a libertinusok megbukásával legnagyobb részben véget értek, s a nagy reformátor szelleme által már áthatott s az eddigi korlátoktól megszabadult Genf új erővel kezdett felvirulni.
Egy művelt olasz gróf, Vergerio, ki reformációhoz hajlása miatt számkivettetve, a libertinusok bukása után Genfbe jutott, és jó ideig ottan élt, a római katolikus egyházban megmaradt honfiaihoz írván, így rajzolja az ottani új életet:
"Húsz éve már, hogy ez a város a pápaság babonáit számkivettette, s örömmel látom, hogy a legjelesebb polgárok mily nagy egyetértéssel igyekeznek a dolgok új állapotát fenntartani és folyvást hatályosabbá tenni. Sok egyházat láttam már, mely magát reformáltnak nevezi, de egyetlenegyet sem láttam, mely a reformációban annyira előhaladt volna, mint Genf."
"Nyolc lelkész van összesen ezen városban, s ezek vasárnaponként tíz, hétköznapokon két egyházi beszédet tartanak, s ezenkívül még az ifjúságot is oktatják vasárnaponként. Mindkét nemű ifjúságot összegyújtik a templomban, s a keresztyén tudomány vagy a bibliai történetek valamely pontját magyarázzák annak, s az előadottakból az ifjúságot is kikér-
229
dezik. Mindez barátságosan s minden nehézkesség nélkül történik, s öröm látni, hogy a gyermekek mily gyorsan haladnak az idvesség tudományában, s mily készséggel fogadják az örök lelki táplálékot. Mily keveset értenek ehhez a mi embereink, s mennyire nem lennének hajlandók ezen munkát magukra venni. Ők természetesen azt mondják, hogy nem szükség az embernek hitéről számot adni tudni, elég, ha ezt mondja: "hiszem azt, amit az egyház hisz.""
"Egy másik intézmény, mely nekem nagyon tetszik, ebben áll: a lelkipásztorok és az egyház tizenkét véne, a presbiterek minden csütörtökön összegyűlnek, és aki az Isten dicsősége és a keresztyén tudomány ellen valamit vétett, azt előállítják, s a tény állapotához képest megdorgálják vagy megbüntetik. Ha az Isten igéjéből merített tanítások és intések nem használnak, akkor a szent vacsorától való eltiltást veszik elő, és ezt foganatba veszik a tévelygő tudományban levők ellen is."
"Hisz ez nem egyéb, mint francia, olasz vagy spanyol inkvizíció, mondjátok ti. Ó, éppen nem! Figyeljetek csak a különbségre. Amaz inkvizíciók fogsággal, gályarabsággal s megégetéssel büntetik a Jézus Krisztus tiszta tudományának vallóit; a genfi konzisztórium ellenben szelídség és oktatás által igyekszik megnyerni a szíveket az igazságnak, s megszabadítani azon tévelygésektől, melyek e különböző vélemények sajátságos korszakában oly nehezen kerülhetők ki. A tudomány tisztaságának fenntartása mellett gondoskodnak az élet tisztaságának fenntartásáról is. Különösen felvigyáznak a házassági viszonyokra, minden titkos vagy a szülék akaratja ellen való há-
230
zasságok, valamint az olyanok is, melyekben a felek életkora feltűnően különböző, el vannak tiltva. A házassági elválást azon esetben engedik meg, midőn házasságtörés forog fenn. Általában a konzisztórium olyan, mint valami irtó eke, amely minden héten gyökerestől kiszaggatja és kiveti a gyomot."
"Az istentiszteleten könyörögnek a népek boldogságáért, királyokért, fejedelmekért s a fennálló hatóságokért. Különös vonzó tekintete van e városnak hétköznapokon, midőn az igehirdetés órája közelget. Mihelyst a harang megkondul, bezárják a boltokat, minden munkát félbenhagynak, a beszélgetés megszűnik, s mindenfelől sietnek a templomokba. Itt előveszi mindenki a maga zsoltárját, s nemzeti nyelvükön szívük teljességéből énekelnek mind előtte, mind utána az egyházi beszédnek, amint ez az ősegyházban gyakorlatban volt. Általában vallást tesznek arról, hogy mily nagy vigasztalás és lelki épülés van ebben. Ha gyermekeket hoznak keresztelés végett, a sákramentumot az istentisztelet végén szolgáltatják ki. A gyülekezet bent marad az egyszerű szertartás alatt. Jelen van a keresztelendő gyermek atyja is, egy barátjával, mint keresztatyával."
"A szent vacsorát évenként négy ízben szolgáltatják ki, nevezetesen karácsonykor, húsvétban, pünkösdkor és szeptember első vasárnapján. Ez a lehető legünnepélyesebb valami; magában az ősegyházban sem szolgáltatták ki méltóbban és ünnepélyesebhen a szent vacsorát, mint itt. A lelkipásztorok osztják a híveknek a kenyeret és bort, miket azok saját maguk visznek szájukhoz. Az úrvacsoráját betegek házaiban kiszolgáltatni nem szokták. A gyermekek is
231
csak akkor részesülhetnek abban, midőn már képesek felfogni annak értelmét. Erre nézve pedig nemcsak az kívántatik meg, hogy hitükről számot adni képesek legyenek, hanem az is, hogy magukviselete keresztyénhez illő legyen. A lelkipásztonok avégre, hogy az Úr asztalához járulók lelkiállapotjáról értesülhessenek, következő eljárást követik: az Úr vacsorája kiszolgáltatását megelőző héten a vénekkel együtt házról-házra járnak, s bármi rangú lakosok lelki állapotát megvizsgálják, s oktatják őket az Úr vacsorájának nagy fontosságáról. Ki kellőleg elkészülve nincs, azt atyailag intik, hogy az Úr asztalától maradjon el, a megrémült és aggódó lelkiismeretűeket pedig vigasztalják az Istennek véghetetlen irgalmasságával. – Vajha minden keresztyén egyház követné e szokást!"
"A halottakat a városon kívül két temetőbe temetik el, minden szertartás, minden fényűzés és minden harangszó nélkül. Nem tartanak még tanítási istentiszteletet sem. A városi halottvivők egyszerűen kiviszik a holttestet, melyet az elhunytnak rokonai s barátai követnek. A betegeket azonban, annyival szorgalmatosabban látogatják és vigasztalják a lelkipásztorok a Szentírásnak bátorító szavaival, buzgó könyörgéssel és az isteni kegyelem erejével."
"Ha lelkészt kell választani, először a rendes lelkipásztonok vizsgálják meg a jelölt tudományát, s a legszigorúbban végire járnak magaviselete s jelleme minéműségének. Ha minden rendben van, a polgári felsőségnek bemutatják őt, s ha ez beleegyezését adja, a következő vasárnapon, egy, a lelkészek kötelességeiről szóló egyházi beszéd után bemutatják a gyü-
232
lekezetnek azon felhívással, hogy ha ellene kifogása nincs, ismerje azt pásztorának, mint aki kegyes, tudós és igaz életű embernek találtatott."
"A templomok a babonák minden jeleitől meg vannak tisztítva; nincs azokban egyéb, mint szószék és a hallgatók ülőhelyei."
"A zárdákból iskolák alakultak, melyekben az ifjakat latin, hellén és héber nyelvekre, mindenek felett pedig az örök élet tudományára tanítják. Így lettek itt ezen házak az erény és kegyesség nevelő intézeteivé, míg nálunk Olaszországban, mint jól tudjátok, még folyvást, mint az erkölcstelenség és kicsapongások zugfészkei állanak fönn azok."
"Sohasem láttam, hogy itt a templomokban nyilvános gyűjtések történtek volna a szegények számára. Nem tartanak itt nagy lármájú csengős erszényt a jelenlevők füleihez; s mindemellett is az utcákon sem találkoztam soha csak egyetlenegy koldussal sem. Akkor lett a rejtély megfejtve előttem, midőn a szegényápoldát megszemléltem. Ekkor láttam, hogy itt nincs a nyomor arra kényszerülve, hogy a keresztyéni szeretetet mindenféle nyilvános módokon ostromolja; itt a nyomoron igaz testvéri érzelemből, rendszeresen és teljes mértékben segítenek."
"Egyszóval: ha egy római vallású, s különösen az Isten dicsőségének ama megtámadói, ti. a pápai követek, inkvizítorok, vérbírók s más effélék ezen városba jönnének, s meglátnák az itteni állapotokat, bizonyosan így kiáltanának fel nagy felindulással és haraggal: ezek a genfiek lutheránusok, eretnekek, elvetemedett gonosz emberek; – s ha kérdeznék
233
tőlük, hogy mi okon, ezt felelnék: azért, mert nem lehet itt látni képeket, bűnbocsátó leveleket, ereklyéket‚ csudatevő viasztagokat, lámpákat, gyertyákat, kereszteket, szent zászlókat, barátcsuklyákat, misemondó ruhákat, böjti heteket, Isten anyját, koronás szenteket, s általában semmi olyat, ami a szent, apostoli és római egyháznak alkatrészét teszi. Ó, Genf, légyen hála az erős Istennek, hogy a te körödből mindezeket kiirtotta. Álljon fel mindvégig a te kebeledben az Istennek lélekben és igazságban való imádása!"
Vergeriónak a római katolicizmus ellen intézett többrendbeli kifakadásait és kemény kifejezéseit önként mellőztem vagy szelídítettem. Célom csak az volt, hogy az olvasó az ő egykorú s közvetlen szemléleten alapuló rajzából is ismerje meg a Kálvin szelleme által újjászült Genf ez időbeni állapotát.
XLI.
Castellio. Westphal. Blandrata. Gentilis. Kálvin vitái és ügye ezekkel.
1554–1559.
Castellio Sebestyén, Kálvinnál néhány évvel fiatalabb, ritka szép tehetségű s különösen nyelvészeti ismeretekben kitűnő jeles francia tudós volt. Kálvin Strassburgban lakása alkalmával ismerkedett meg vele, sőt mint laktársat saját szállására fogadta őt, s midőn Genfbe visszatért, kieszközölte, hogy az ottani, még csak gimnázium-féle iskola igazgatására meghívást kapott. Az idő azonban csakhamar megmutatta,
234
hogy Castellio és Kálvin nem olyan emberek, kik egymással sokáig békében élhetnének. Castellio tüzetes teológiai képzettséggel nem bírt, s mindemellett is nagyon szeretett teológiai vitákba bocsátkozni, melyeknek folyamán oly irányt követett, melyet Kálvin alaptalannak és az egyházra nézve veszélyesnek tartott. Így például Castellio az Énekek Énekét egyszerűen egy oly buja dalnak tartotta, melyben Salamon a maga szemtelen gerjedezéseit rajzolja; továbbá a már köztekintéllyel bíró genfi káténak a poklokra szállásrél szóló pontját megtámadta. Ezek miatt Kálvinnal erős mneghasonlásba jutott, s midőn még mindezekhez az is járult, hogy Kálvin a Szentírásnak Castellio által mnnkába vett francia és latin fordítását igen hiányosnak és hibásnak találta, a két férfiúnak többé egy helyen szolgálni lehetetlen volt. Castelliót valóban nem vették fel soha a genfi lelkipásztori kar rendes tagjai közé, s az illetők nem sokára tudtára adták, hogy jó lesz Genfből önként eltávoznia. Kálvin a távozó Castelliónak mint tanárnak igen szép bizonyítványt adott, de világosan megírta a bizonyítványban azt is, hogy miért nem vették fel őt a lelkipásztorok közé.
Castellio Bázelbe vonult, hol ez időben szép, de egyszersmind oly tudósi kör volt, melynek kebelében a hitágazatok minél kevesebb értékűek valának. A Bázelben népes családjával jó ideig nyomorban élt Castellio a Kálvin elleni bosszúállásnak semmi alkalmát el nem mulasztotta. Bolsecnek és Servetnek Kálvin ellenében, névtelen iratokban határozottan pártját fogta. Az 1554. év nyarán pedig a genfi tanácshoz ismét névtelenül egy iratot küldött, mely-
235
ben Kálvinnak az elővégzetről, vagy predestinációról szóló tana a leghevesebben megtámadtatik; ezenkívül ugyancsak ő, Kálvin elővégzeti tanának egyes kiszaggatott, összefüggetlen pontjaiból egy másik iratot szerkesztett és azt Párizsba akarta küldeni oly célból, hogy Kálvinnak a francia reformátusok között népszerűségét ezáltal mindenestől semmivé tegye. A genfiek egy percig sem kételkedtek abban, hogy e művek szerzője Castellio. Őellene intézte tehát Kálvin is a maga heves válasziratait, melyek míg egyfelől a legnagyobb elhatározottsággal és lelkesültséggel védik az elővégzet tanát, másfelől a legkeserűbben megtámadják Castellio személyét. Kálvinnak ez ügyben több tekintély pártját fogta Castellio ellen, akinek, mint már hellén irodalmi tanárnak, a bázeli tanács csakugyan komolyan utasításul adta, hogy a teológiai vitákkal hagyjon fel, és működjék saját tanszaka körében.
Westphal Joakhimmal, a hamburgi egyház túlbuzgó és türelmetlen lutheránus lelkészével már szélesebb körű és több tekintetben fontosabb vitája volt Kálvinnak.
Ha az evangélisták és apostolok előre tudták volna azt, hogy mennyi hiábavaló viták, babonát és véráldozatot szül a végvacsorát szerző Jézus ezen egypár szava: "ez az én testem; ez az én vérem," talán soha le nem írták volna ezeket.
Kálvinnak Westphal elleni vitái is ezen szavak körül forogtak.
Luther élte végén s halála után folyvást növekedett azok száma, kik az Úr vacsorája ügyében a helvétákhoz hajlottak, sőt azokkal teljesen egyetértet-
236
tek. Ilyen volt, mint láttuk, maga a nagy Melanchthon is. A helvét tekintélyek s különösen Kálvin, Farel s a zürichi lelkipásztorok az 1549. évi zürichi egyezményben fejezték ki a maguk nézeteit. Ezekkel teljesen egyetértett Martyr Péter, ekkor Angolhonban az oxfordi egyetemnek egyik kitűnő tanára. A Martyr tüzetesen indokolt véleménye 1552-ben jelent meg Zürichben. Ez ellen Westphal mindjárt a nevezett évben igen kemény cáfolatot bocsátott közre, melyben nemcsak a tudomány fegyvereivel támadja meg a helvétákat, hanem egyszersmind a legnagyobb rajongással és gyűlölettel ingerli azok ellen a lutheránusokat. Ezen beszéd elhangzott, mint érdemlette; de Westphal nem hallgatott. A következő évben ismét egy hasonló művet bocsátott ki ez ügyben.
Ekkor történt az is, hogy azon francia és német alföldi református menekültek, kik Londonban Lasko János művelt és buzgó lengyel nemes lelkipásztori vezérlete és gondviselése alatt egy gyülekezetben éltek, Mária királyné vérengző türelmetlensége miatt angol földről mindenestől menekülni kényszerültek. A szegény menekülők előbb Dániában kerestek menedéket, de onnan a lutheránus türelmetlenség az év legzordonabb szakában továbbűzte őket. Nem volt kegyelem még a teherben lévő vagy gyermekágyas anyák számára sem. Az ekként elűzöttek egy része Hamburg városában keresett nyugalmat, ahol ehelyett a legnagyobb embertelenséggel találkoztak. Westphal az ördög vértanúinak nevezte őket, s kivitte, hogy télvíz idején erőszakkal őket hajókra vitték vagy Hamburg határából kikergették. "Inkább eltűrjük a pápistákat, mint ezeket" – mondá Westphal, s emel-
237
lett ellenük az egész német földet fellázítani igyekezett s ismét művet bocsátott közre a reformátusok, mint szakramentáriusok ellen.
Most már Kálvin sem maradt némán, hanem ugyancsak felvette a kesztyűt, s a helvét tanvélemény mellett hatalmasan küzdött, Westphalt pedig a legmélyebben sértő gúnnyal és megvetéssel lenézte. Kálvin e műve 1554 végén jelent meg. Westphal a tudomány és dialektika dolgában valóban nem mérkőzhetett Kálvinnal; de dühössége annyival inkább nőtt. Nemcsak irodalmi úton felelt, hanem egyszersmind a Majna melletti Frankfurt tanácsát, mely Laskót és az ő vezérlete alatt állott bujdosó nyájat védelme alá fogadta, ugyancsak ingerelte az eretnekek mérge ellen.
Az Isten országát semmiképpen nem építő meddő vita még ezentúl is több évig tartott és dühöngött folyvást szélesebb körben. A helvét irány részéről különösen maga Kálvin s őmellette és vele Lasko, Bullinger és Béza vett nagyobb részt a csatában. Kálvin azonban még e harc folyamán sem forgatta eszében a két felekezet tényleges és végleges elszakadását, sőt az egyezség reményét folyvást fenntartotta. "A Krisztust hívom tanúbizonyságul – úgymond egyik vitairatában –, hogy mihelyst Westphal a maga makacsságával felhagy, én szívesen kezemet adom arra, hogy közöttünk barátság és testvéri szeretet legyen. Most mindjárt kész vagyok őt, mint atyámfiát szeretni, csakhogy ő is testvéri indulatú legyen."
De vajon mikor volt élő és valódi azon szeretet, mely betűkhöz és dogmákhoz kötötte magát, mint
238
feltételhez? A XVI. század legnagyobb elméin is még folyvást borongott bizonyos végzetes, sötét homály, mely a szeretet vallásánák lelkét előttük elrejtette.
A hazai történelmünk mezejéről is elégué ismeretes olasz orvos, Blandrata hazájából az inkvizíció elől futni kényszerülvén, Genfben keresett és talált menedéket, hol az olasz menekültekből már egy egész reformált gyülekezet alakult. Blandrata Kálvinnal éveken keresztül gyakori érintkezésben volt. Kálvint a legnagyobb hízelgések közt tisztelendő atyjának nevezte, több ízben nyilvánította, hogy mennyire óhajt ő a vallástudomány mezején egyedül a Kálvin tekintélyétől függeni, akivel vallástani kételyeit eloszlatás végett több ízben közölte is. Blandrata is, miként több olasz, leginkább a Szentháromság tana felett tépelődött. Kálvin egy ideig egész emberséggel oktatta Blandratát, s egy művet is írt feleletül annak kérdéseire, noha csakhamar belátta azt, amit Blandrata képmutató arca s hízelgő, szolgai magaviselete különben is elárult, hogy ti. az alázatos tanítvány célja nem más, mint a tanítót kígyói ravaszsággal körülhálózni.
A genfi olasz menekültek között a szentháromság ellen való tanok ugyancsak terjedezvén, a tanács komoly rendszabályokhoz nyúlt, de csupán erkölcsi eszközökkel; büntetésről vagy üldözésről szó sem volt. Blandrata mindemellett is jónak látta elhagyni Genfet, éspedig igen komikus módon. Egykor nevezetesen Kálvin teológiai felolvasást tartott, melyen jelen volt Blandrata is. De íme, belép egy szindikus is, s Blandrata azt hivén, hogy ez bizonyosan őt ke-
239
resi, zsebkendőjét orra alá tartván, mintha az orra vére folyna, sebesen elhagyta a hallgató-termet, s tüstént eliramlott a városból, noha esze ágában sem volt senkinek, hogy őt még most csak egy ujjal is bántsa. A képzelt vész elől elfutott Blandrata előbb Bernbe és Zürichbe, majd későbben Lengyelországba menekült, hol a Szentháromság tana ellen működésére szabad tér nyílt. Kálvin mosolygott a lengyeleken, hogy közöttük Blandrata mint tudós ember szerepelhet, de egyszersmind több levelében figyelmeztette őket, hogy a keresztyénség alapjait leromboltatni ne engedjék.
Gentilis Bálint végsorsa már komolyabb és szomorú volt. Mint olasz menekült élt ő is Genfben, s noha a gyülekezet hitvallását forma szerint aláírta, mégsem szűnt meg a Szentháromság tana felől tévelygéseit nemcsak vallani, de nyilvánosan terjeszteni is Genfben. Emiatt fogságra jutott. Az ortodox tant a többi lelkész nevében is Kálvin védelmezte. A per egész formaszerűséggel folyt, s a véleményadás végett megkérdezett független jogtudósok a középkori császári törvények értelmében elevenen való megégetésre szavaztak, amit a tanács fejvételre módosított. Ez történt 1558. augusztus 15-én. Gentilis ez iszonyú ítéletre megrémülvén, hajlandónak nyilatkoztatta magát tanainak nyilvános visszavonására. Ekkor ügyében ezen ítéletet hozták: "Noha a te gonoszságod azt nagyon megérdemelné, hogy te mint csábító, eretnek és szakadár, az emberek közül kitöröltessél: mindazonáltal a te bűnbánatodra és megtérésedre tekintve, inkább akarunk irgalommal, mint szigorúsággal eljárni ellened; ennélfogva téged, Gentilis Bálint, ezennel arra
240
ítélünk, hogy egy ingre vetkezve, mezítláb, fedetlen fővel s kezedben egy meggyújtott fáklyát tartva, letérdepelve kérj bocsánatot, és nyilvánosan valld meg, hogy te eretnek tudományt terjesztettél, irataidat pedig saját kezeddel vessed az előtted égő tűzbe, hogy hamuvá legyenek, mert veszélyes hazugságokkal teljesek azok. Hogy bűnbánatod annál nyilvánvalóbb legyen, most mindjárt trombitaharsogások között végig fogsz vitetni a város utcáin, s megtiltjuk neked, hogy e városból eltávozhassál."
Ezen gyalázatos büntetést csakugyan forma szerint végrehajtották 1558. szeptember 2-án. Gentilis azonban nem tartotta meg a büntetés azon pontját, melynélfogva neki Genfet elhagynia nem lett volna szabad. Nemsokára megszökött Genfből, s a következő években több országot s ezek közt honunkat is bebolyongván, végül balsorsa Bernbe vitte, ahol mint megátalkodott tévtanító 1566-ban, tehát már Kálvin halála után fejvesztéssel lakolt.
XLII.
Kálvin egy genfi főiskola felállításán fáradozik. A város nagy örömmel és eréllyei pártfogolja törekvéseit. Az intézet létrejő, s csakhamar nagyszerű virágzásnak indul. Béza mint tanár. Kálvin szellemének befolyása a főiskolára.
1558–1559.
Közönségesen tudva van, hogy mily nagy hasznára volt az a reformáció ügyének, ha a reformátorok mint főiskolai tanárok is működtek. Husz a prágai, Luther és Melanchthon a wittenbergi egyetem nélkül bizonnyal nem lettek volna képesek oly
241
eredményt létrehozni, milyet létrehoztak. Több országok s legközelebb éppen hazánk számára is, a wittenbergi főiskola neveli a reformátorokat.
Kálvinnak ily szerencsés helyzete nem vala, ő a maga reformátori működésében főiskolára nem támaszkodhatott, szellemének már európai értékű, roppant hatását egyedül műveivel, levelezéseivel s lelkületének szilárdságával vívta ki.
Volt ugyan Genfben a reformáció előtt és után is némi középtanoda, s maga Kálvin, mint láttuk, folyvást tartott teológiai s különösen írásmagyarázati felolvasásokat, de oly főiskolájuk, melyben a lelkipásztori s más hivatalokra tüzetesen képezhette volna az ifjakat, mind ez ideig sem volt a genfieknek. Kálvin jól látta, hogy mily nagy szükség van egy főiskolára, nemcsak azért, hogy az legyen a kálvinizmusnak szellemi központja, hanem általában a francia reformált egyház érdekéből is, mely a maga leendő lelkipásztorát kiválőlag Genftől várta.
Az eszmét már korábban megpendítette Kálvin, 1558-ban pedig, midőn Genf kül- és belbékéje lehetőleg biztosítva volt, erélyesen hozzálátott a kivitelhez, ami azonban nem csekély nehézségekkel járt. A genfi köztársaság ekkor még legfeljebb húszezer lélekből állott, s valami gazdagnak éppen nem vala mondható. A város pénztára üres lévén, Kálvin csak arra kért engedelmet a tanácstól, hogy a polgárokat önkéntes adakozásra szólíthassa fel. Ebbe a tanács örömmel belenyugodott, sőt a jegyzőknek utasításul adta, hogy a végrendelet-tevőket különösen buzdítsák a főiskola számára való adakozásra. Kálvin maga is házról-házra járt adományok gyűjtése végett. Az ered-
242
mény meglepő volt, mert csakhamar 10.024 aranyforint lett egybegyűjtve, ami azon időben nem mindennapi összeg volt. Igen szép összegeket s nagy készséggel adtak különösen a francia és olasz menekültek. Későbben a nagy szabadsághős, Bonnivard minden vagyonát a főiskolának hagyta.
Minden haladék nélkül hozzáfogtak az építéshez, s maga Kálvin, noha folyvást betegeskedett, igen sokszor oda vitette magát az építők közé, s folyvást kérte s buzdította azokat. Hat hónap múlva már készen állott az egész épület, s 1559. június 5. napján ünnepélyesen megnyílhatott a főiskola.
"Nagy kegyelme és jóvolta az Istennek irántunk – mondja a tanács a maga ünnepélyes szózatában –, hogy ezen város már mind a kegyességnek, mind a tudományoknak tápláló anyja. Istennek ezen dicső jótéteményét még inkább többre kell becsülnünk, ha megemlékezünk az elmúlt időkről. Mindnyájan jól tudjuk. hogy éveken keresztül mily viharok zaklatták a várost, a gonosz polgárok összeesküvései s a külső megtámadások mind arra valának irányozva, hogy a kegyesség e menedékvárát rombadöntsék. Meglehet, hogy némelyek túl merésznek találják e vállalkozást, de aki az Istennek gondviselését és végtelen hatalmát meggondolja, az másként fog ítélni, s jó reménységgel tekint a jövőre."
A megnyitási ünnepélyt így írja le a város jegyzője: "Hétfői napon, 1559. június 5-én a tanács rendelkezése szerint az én igen tisztelt szindikus uraim több tanácsnok urakkal s velem együtt megjelentek a Szent Péter templomában, ahol már az Isten igéjének hirdetői, tudós doktorok és más tudományos
243
férfiak nagy számmal valának egybegyűlve, s miután tiszteletes Kálvin Jánosnak, az Isten igéje szolgájának keresztyéni intése és előterjesztése szerint könyörögtünk az Istennek: az én fentnevezett uraim parancsára felolvasták a kollégium törvényeit és alapszabályait azon hitvallással együtt, melyet le kell tenniök azon tanulóknak, kiket ezen főiskola kebelébe befogadnak; nagy felszóval felolvastatott azon esküforma is, melyet a főiskolai igazgatónak, tanároknak és segédtanároknak le kell tenniök. Ezek után nyilvánosan kihirdették, hogy a főiskolának a lelkipásztorok által elválasztott s a tanács által megerősített igazgatója nem más, mint Béza Tódor, az Isten igéjének szolgája és ezen városnak polgára, aki is ekkor egy latin beszédet tartott hivatalának szerencsés kezdetére és gyakorlására. Ez után az említett tiszteletre méltó Kálvin hálákat adott az Istennek, mint minden jók adójának, s intett mindeneket, hogy kötelességüket híven teljesítsék; végre, miután az én igen tisztelt uraim jóakaratját megköszönte, Istennek, a mi Atyánknak való egyetemes hálaadással zártuk be a napot" stb.
A rendszabályok tüzetesen meghatározták mind a tanárok, mind a tanulók kötelességeit. Azt említeni sem kell, hogy a szigorú fegyelemre s vallásosságra különös súly volt fektetve. Az akadémiai tanfolyamot egy, a mi gimnáziumainkkal azonos, de Genfben kollégiumnak nevezett előkészítő intézet előzte meg, melynek hét osztálya volt. Főtanulmány a római és hellén irodalom, dialektika, retorika és történelem vala. A magyarázat végett felvett írók leginkább ezek valának: Cicero, Caesar, Livius, Ovidius, Vergilius, Iszokratész, Hérodotosz, Xenophón, Polübiosz, Démoszthenész,
244
Homérosz stb. Ebből első tekintetre látni lehet, hogy a genfi gimnáziumban mindjárt kezdetben sokkal nagyobb súly volt fektetve a hellén irodalomra, mint nálunk az elmúlt időkben. A fogalmazásra és élőszóval való előadásra nagy gond volt fordítva. Minden szerdán két külön óra volt egyenesen arra szentelve, hogy a tanítványok kérdéseket tehessenek az ő tanítóiknak – természetesen oly célból, hogy amit netalán homályosan vagy hiányosan fogtak fel, azt minél alaposabban megérthessék. Szombaton volt a genfiek nagy repetíciója is.
Az akadémiai tanfolyamban főgond a teológiára, s ennek mezején ismét az írásmagyarázatra volt fordítva. Magával ezzel két tanár foglalkozott, egyik az ó-, másik az újszövetségi könyveket magyarázta. A bölcsészeti évben Arisztotelész etikáját olvasták s magyarázták, s ezen felül még Platón és Plutarkhosz műveit forgatták. Mértanból s természettudományokbói hetenként legalább három óra volt. Állítottak egy orvosi tanszéket is, de ez nemsokára megszűnt. Az akadémiai tanfolyamban nagy gonddal fenntartották a vitatkozásokat.
A genfi főiskola mindjárt létele kezdetén nagyszerű virágzásnak indult. Az első évben kilencszáz rendes tanuló íratta be magát Európának mindenféle nemzete kebeléből; ugyanennyire rúgott azon francia, angol és olasz menekültek száma, kik mint a főiskola rendkívüli tagjai, Kálvin teológiai leckéit hallgatták. Eljöttek nemsokára Angliából, Skóciából, Hollandiából, francia, német, olasz földtől, Magyar- és Erdély-országból nagy számmal az ifjú tanulók; eljöttek nagy földbirtokosok, főurak s fejedelmek gyermekei,
245
hogy egy Kálvin s Béza lábainál nyerjenek oktatást. Volt idő, midőn Kálvinnak egy évben több mint ezer ifjú hallgatója volt. Jó időre Genf lőn a helvét irányban reformált összes európai egyház szellemi központjává, vagy mint mondani szokták: kálvinista Rómává.
Kiváltképp jótékony hatása volt a főiskolának éppen magára a genfi köztársaságra is. Azok is, akik nem tudományos pályára szánták magukat, mint pl. kereskedők, iparosok stb., a gimnázium több osztályát elvégezték, s legalább annyi képességre szert tettek, hogy a római remekírókat olvashatták. Kereskedők, gyárosok, iparosok köréből bátran lehetett választani a köztársaság tisztviselőit s tanácsnokait, mert az úgynevezett humanisztikus műveltség nagy elterjedéssel bírt. A közügyekhez alaposan értett mindenki, ami egy köztársaság virágzásához múlhatatlanul szükséges is volt. A virágzó népnevelés és közértelmiség meggátolta az úgynevezett proletariátus létrejövetelét; de nem volt arisztokrácia sem más, hanem csak az, melyet műveltség, feddhetetlen élet és honszerelem adhat. A közügyek iránti érdekeltség és szeretet általános volt, s a kis köztársaság oly öntudatra és erőre fejlődött, melynél fogva a legnagyobb ellenségnek is becsülettel ellentállani képes volt.
"Oly nagy változáson, amilyet csak képzelni lehet, kellett a városnak keresztül mennie avégre, hogy azzá legyen, amivé csakugyan lett, ti. a népek világító szövétnekévé, képző intézetévé és menedékhelyévé. Meg kellett magát tagadnia, hogy egy testi, kéjelgő kereskedővárosból a szentek és vértanúk nevelő intézetévé s oly műhellyé alakuljon át, hol a halál elvá-
246
lasztottjai képződjenek és erősüljenek. És mindez a Kálvin műve volt, aki maga is a vértanúság legtökélyesebb alakja és vaskemény törvényhozó volt." Így ír Michelet, korunk egyik kitűnő történetírója.
XLIII.
Kálvin vezérlő befolyása a genfi köztársaság államügyeire, élte végszakában.
Kálvin, mint közönségesen tudva van, nem csak világhírű teológus, hanem a jogi és államtudományokban is a korhoz képest kitűnőleg képzett fő, s a genfi köztársaságnak valóságos diplomatája s mintegy külügyminisztere volt. Semmi sem történt az államügyekben, az éjjeli őrség vagy tűzőrség rendezésétől a legnagyobb fontosságú külügyi levelezésekig, amire Kálvinnak vezérlő befolyása ne lett volna Genfben.
Genf államélete s köztársasági szabadsága és függetlensége kívülről is mindenfelől veszélyeztetve volt. Egy ideig a hatalmas berniek akarták a legsérelmesebb felsőséget gyakorolni Genf felett. A savoyai hercegek folyvást fenntartották a reményt, hogy Genfet uralmuk alá hajtsák; a francia királyi udvar úgy tekintette azt, mint az eretnekség oly átkozott fészkét, melyet mindenestől semmivé kell tenni, hogy a hugenotta zavarok is megszűnjenek. A savoyai és francia udvarok háta mögött a pápa és Spanyolország állottak, mint hű szövetségesek. "Genf a forrása Franciaország minden bajának – írja II. Fülöp spanyol király a francia királyhoz –, ez a tévtanok menedékhelye, s Rómának legiszonyúbb ellensége; én minden percben kész vagyok országomnak teljes erejével
247
közreműködni avégett, hogy ez a város mindenestől romba dőljön."
"Valóban csudával határos – mondja Genf egyik történetírója –, hogy Kálvin a genfi államügyek mezején is mily sok és nehéz munkát végzett. Az 1541–1564-ig folytatott államügyi levelezések a legfényesebben bizonyítják ezt. E felől magának a reformátornak levelezéseiből keveset tudhatunk, mert ő iszonyodott attól, hogy az általa tett szolgálatokat emlegesse; de a tanács tárgyalásainak okmányaiból és a torinói levéltár hivatalos irataiból meglehetős tudomást szerezhetünk. Kitűnik ezen iratokból, hogy Genfben a legcsekélyebb fontosságú államügyet sem vettek tárgyalás alá anélkül, hogy a tanács tanácsot ne kért volna Kálvintól; a legnehezebb előterjesztések, a legkényesebb diplomáciai iratok az ő tollából folytak, s ezek az okosság, bölcsesség és egyenesség mesterműveinek tarthatók."
A franciaországi reformátusok ambois-i összeesküvése elhozta az időpontot, melyben a spanyol király imént emlitett óhajtása teljesedéshez közeledni s Genf a legnagyobb vész küszöbén állani látszott.
1561. Január hónapban egy francia állami követ jelent meg Genfben, s átnyújtotta a tanácsnak a király egy iratát, melyben a legkeserűbb és fenyegető kifejezések között emlegeti Genfnek Franciaország irányában tanúsított magaviseletét. A francia királyi titkos tanács meg van arról győződve – mondja az irat – hogy azon zavaroknak, melyek az országot zaklatják, szerzői nem mások, mint a genfi prédikátorok. Egyik genfi küldönc a másikat éri Franciaországban; ezeket tehát a tanács hívja vissza, és magát ezentúl viselje
248
másként, mert különben Franciaország haragjának és bosszúállásának teljes kitörését ki nem kerülheti.
A tanács megrémült, s ismerve az ellenség nagy erejét, némi kétszínű és kitérő lépésekhez készült, hogy a fenyegető vészt eltávolíthassa.
Kálvin, kinek tanácsát kérték, csak egyedül maradt nyugodtan, míg mások reszkettek, s ily értelemmel szólott az ügyben a tanács előtt: Genf biztonsága éppen nem ilyen vagy amolyan földi viszonyokon, hanem egészen és egyes-egyedül a mindenható Istennek védelmén alapul. S vajon lemondjunk-e az ebbe vetett hitünkről Franciaország akaratára? Ez annyi lenne, mint hazánk hajlékát a sziklaalapról ingatag és csalárd fövenyre állítani. Franciaország politikai mozgalmaiban a genfi prédikátoroknak semmi részük nincs. Ezt meg kell írni a királynak, és tudtára adni, hogy a genfi prédikátorok ezentúl is úgy fogják viselni magukat, mint eddig, és ha szükség, személyesen is készek a király előtt mindenről számot adni. Azokat, kik hozzánk jönnek, az evangélium szolgálatára ezentúl is képezni és buzdítani fogjuk. Ezek elmennek, és az ő saját hitükre, felelősségükre és veszedelmükre teszik azt amit tesznek; ha prédikálásuk zavart és viszályt támaszt, ennek okai nem ők, hanem maga az evangélium hirdetése, amint ezt maga az Úr a leghatározottabban előre megmondotta.
A tanács erre egyhangúlag kinyilatkoztatta, hogy valóban nem helyes dolog lenne Istentől az emberekhez tántorodni, s a hatalmas ellenség előtt megrémülni. A feleletnek ily értelemben való fogalmazására magát Kálvint kérték fel.
Jött egy másik, még nagyobb vész is. A savoyai
249
udvar támaszkodva a Genfből elmenekült libertinusokra, s szövetkezve Spanyolországgal és a pápával, elhatározta, hogy az eretnek fészket teljesen rombadönti. Spanyolország segédcsapatokkal, a pápa húszezer arannyal gyámolította a szentnek nevezett vállalkozást. A menekült libertinusok genfi barátaikkal titkos összeköttetésbe léptek a terv kivitelére. De az összeesküvést éppen két nappal a nyílt támadás kitűzött ideje előtt felfedezték, és az meghiúsult, s a genfiek oly készen és bátran várták a megtámadókat, hogy azok jónak látták tervükkel felhagyni. A nép Kálvin indítványára ünnepélyesen hálát adott "Genf védurának, az erős Istennek, aki nem alszik és nem szunnyadozik soha."
A megszégyenült ellenség Kálvinnak tulajdonította terve bukását, s jellemző gúnnyal még hivatalos iratokban is széltire Genf protektorának nevezte őt. "Mindaddig, mig a köztársaság élén ez az ember áll – írja Allardet püspök –, lehetetlen azt meglepni; démonok vannak szolgálatában, melyek segélyével minden üdvös tervet meghiúsít." Midőn nem sokára Kálvin halálának híre Rómát s több kabinetet örömmel töltött el, Granvella nagyhírű spanyol bíboros és államminiszter így ír a barátságos udvarokhoz: "Eljött az idő, hogy a genfi ember halálának hasznát vegyük. A katolikus államoknak most egész komolysággal szövetkezniök kell, hogy az egyház nyomoruságának valahára vége legyen, s az eretnekség fejét megtörjük. Őfelsége teljesen készen áll, hogy országa minden erejét e célra fordítsa."
A bíboros úr keresztyéni terveit nem pártfogolta a gondviselés. A mű, melyet Kálvin szelleme
250
alkotott s már teljesen áthatott, nem olyan volt, hogy azt a diplomácia ármányai s a harcok viharai megdönthették volna.
"Ez a Genf a legcsudálatosabb valami, ami csak a történelem folyamán valaha szemlélhető volt. Magába foglalva három nemzet válogatott tagjait, kiket egy ember szelleme olvasztott egésszé, fennáll folyvást, hatalmas és dühös ellenségek között, minden külső támasz nélkül, egyedül erkölcsi ereje által. Nincs nagy területe, nincs hadserege, nincsenek kincsei. A szellem városa áll előttünk, felépítve keresztyén sztoicizmusból a predestináció kőszikla-alapján." Így szól Genfről az egyik világhírű római katolikus francia történetíró.
XLIV.
Kálvin befolyása a franciaországi reformált egyház ügyeire. Egyik szózata szenvedő hitfeleihez.
Leírhatatlanok a szenvedések, melyeket a franciaországi reformált egyház tagjainak ki kellett állniok, s elszámlálhatlanok a véráldozatok, kiknek halálukkal kellett megpecsételni a megismert evangélium iránti tántoríthatlan hűségüket. Azonban az üldözések iszonyú viharában is oda segítette az Úr az ő híveit, hogy a XVI. század második felének kezdetén, mar mintegy kétezer reformált gyülekezet létezett Franciaországban.
Kálvin soha meg nem szűnt az ő honfiai és hitfelei sorsára a legerélyesebb és legjótékonyabb befolyást gyakorolni. Levelei eljutottak a halálraítéltek sötét fogházaiba, hogy vigasztalják és bátorítsák
251
az áldozatokat iszonyú végsorsukban. Figyelemmel kísérte minden egyes gyülekezet sorsát, s utasításával és tanácsával sohasem késett. A legnagyobb gondot fordította arra, hogy a franciaországi egyházak számára tudományos és vértanúi elszántságú prédikátorok képződjenek. "Küldjetek nekünk darabfákat – úgymond –, és mi oszlopokat faragunk belőlük. " Genfben 1550 körül már több mint harminc könyvsajtó működött, ami egyik kétségtelen jelensége, sőt bizonyítéka az itt kifejlődött nagyszerű szellemi életnek. A Szentírást s más vallásos könyveket éltük veszélyeztetésével is vitték Genfből hazájukba a szegény franciák. Az 1559. évi párizsi zsinat által elfogadott hitvallás és egyházalkotmány, ha nem éppen közvetlenül a Kálvin elméjének művei is, de minden bizonnyal az ő szellemétől vannak áthatva, s a kálvinizmusnak legvilágosabb és leghatározottabb kifejeződései, s általában az egész franciaországi reformált egyház nemcsak a tanra, hanem az istentiszteletre, szertartásokra, egyházi fegyelemre, egyszóval az összes egyházi élet minden pontjára nézve egyenesen Kálvin elveit s a genfi példát követte.
Bármily nagy volt is azonban Kálvin részvéte az ő franciaországi hitfeleinek sorsa iránt, s bármennyire óhajtotta, hogy az üldözések végképpen megszűnjenek s az egyház törvényes létre s nyugalomra tegyen szert: az ismeretes ambois-i összeesküvést mégsem helyeslette. Folyvást és következetesen megmaradt azon elv mellett, hogy vallást fegyveres kézzel, összeesküvéssel s forradalommal terjeszteni vagy védeni sohasem helyes. Előre látta és megmondotta azt is, hogy az első csepp vér, melyet
252
francia protestáns fegyver vallás ügyében fog kiontani, nagy vérözönnel fogja elborítani az egész országot. Ily értelemben intette és kérte magukat az összeesküvés főnökeit is. Intései már nem használtak. A franciaországi reformátusok, akár a végső kétségbeeséstől kényszeríttetve, akár erejükben bízva s győzelmet remélve, csakugyan fegyverhez nyúltak, s megkezdődött a hugenotta harcok, s Bertalan-éji vérfürdők korszaka, melynek folyamán maga a reformált egyház is legnagyobb részben elvérzett.
Az intő, vigasztaló és bátorító szózatok között, melyeket Kálvin az összes francia reformált egyházhoz intézett, több tekintetben legkitűnőbb az, mely 1561. augusztus 18-án kelt, s Dániel próféta könyve feletti magyarázatai előtt áll.
Hadd álljon itt a jeles szózatból néhány pont! "Kálvin János, az Isten mindazon kegyes híveinek, kik Franciaországban a Krisztus országát igazán felépíteni óhajtják, üdvöt kíván!"
"Noha hazátokból, mely nekem is hazám, s melynek kies volta sok külföldit a legtávolabb vidékekről magához vonz, én már egész huszonhat év óta, lelkem fájdalmára, távol vagyok – minthogy reám nézve nem volt kellemes és óhajtandó oly földön lakni, melyről az Isten igazságát, a tiszta vallás s az örök üdvösség tudományát számkivetették, s melyen a Krisztus országa leveretett, s ennélfogva a honvágy most már engem nemigen nyugtalanít – mindazonáltal azon nemzetről, melynek kebelében születtem, elfelejtkezni s annak gondját magamtól elvetni sem emberi, sem szabados dolognak nem tartottam. Hiszem is, hogy kitűnő bizonyságokkal iga-
253
zoltam azt, hogy mily komolyan és buzgón igyekeztem hazámfiainak hasznára lenni, kiknek talán még javukra volt az, hogy tőlük távol voltam, így vehetvén bővebb gyümölcseit tanulmányaimnak. Ennek figyelembe vétele nemcsak minden alkalmatlanságot eltörlött, hanem édessé és kellemetessé is tette reám nézve a száműzetést. Minthogy tehát az említett éveken keresztül folyvást igyekeztem a franciáknak nyilvános segítségükre lenni, s magánúton is soha meg nem szünteni az elaléltakat felkölteni, a resteket ösztönözni, a remegőket bátorítani, a kétkedőket és ingadozókat állhatatosságra inteni: most igyekeznem kellett azon, hogy az időnek jelen nagyfontosságú pontján, feleim iránt kötelességemet et ne mulasszam, melynek teljesítésére a gondviselés kedvező alkalmat is nyújtott. Midőn ugyanis magyarázataim Dániel könyve felett világot látnak, a legcélszerűbben történik, hogy ezen könyvben, mint tükörben, megmutassam nektek, lelkemből szeretett atyámfiai, hogy ezen korban, midőn Isten az övéinek hitét különféle küzdelmekkel próbálja, egyszersmind az ő csudálatos bölcsessége szerint azt akarja, hogy a küzdők a régiek példájából vegyenek lelkesülést, hogy a legnagyobb viharok közt is soha meg ne rendüljenek, s ha netalán ingadozni találnak is, végképpen el ne tántorodjanak. Sok akadályokkal van megrakva az Isten szolgái elébe kitűzött pálya; de aki e könyvet figyelemmel átolvassa, az ebben fel fogja találni mindazt, ami egy elszánt és bátor küzdőt a pálya kezdetétől a célpontig bizton vezérelhet; a derék és serény bajnokok különben is a példákból látják azt meg, hogy ők a küzdésre eléggé elkészültek.
254
E könyv folyamán először szomorú ugyan, de igen tanulságos történet tűnik fel. Dániel és az ő társai még az ország és a papság fennállása idején számkivetésre vitetnek, mintha csak az Isten végveszedelemre akarná taszítani a választott népnek kitűnő virágát. Mert mi is lehetne már első tekintelre sérelmesebb, mint az, hogy a csaknem angyali erényekkel ékes gyermekek, zsákmányul a kevély győző rabszolgaságába jutnak, míg otthon sértetlenül maradnak a legnagyobb gonoszok s Istennek elvetemedett megvetői? Hát ez-e a földi pályán a kegyesség és ártatlanság jutalma, hogy míg az istentelenek kéjelegve élnek büntetlenségükben, a szentek sújtoltassanak azon büntetéssel, melyet a gonoszok érdemeltek? De éppen ebben látjuk élő példáját annak, hogy midőn az Isten bizonyos időre kedvez a gonoszoknak: szolgáit, mint az aranyat és ezüstöt, megpróbálja, hogy azok a vészek tüzes kemencéjét annyival könnyebben kiállhassák. Tapasztalás mutatja, hogy ahol a Krisztus, az ő evangéliumával megjelenik, ott egyszersmind nagy mozgalmak is támadnak, s a hatalmasok némi tisztességes ürügy alatt visszavetik a mennyei tudományt, hogy ti. a közbékét fenntartsák. Megvallom, hogy méltán gyűlöletesnek tartható minden oly változás, mely zavarokat szül; de megbántanók az Istent, ha legalább annyit el nem ismernénk, hogy bármi nagy zavarok forrongjanak is valahol, azok lecsendesültével az ő Fiának országát alapitja meg. Rosszindulatból azzal vádolják az evangéliumot, hogy az a zavaroknak anyaga. Igaz ugyan, hogy az Isten az evangéliom által érintett országokban oly hatalmasan szól, hogy az eget
255
és földet megrázkódtatja; de éppen ez által készít utat igéjének elfogadására, ennélfogva az a rázkódás üdvös és óhajtandó. Valóban, ha az Istennek dicsősége a maga teljességében meg nem jelenik, hogy megalázzon minden testet: az emberi kevélység, mely magát felemeli, nem enged mindaddig, míg az Istennek hatalmas és erős karja földhöz nem veri. Ha a törvény kihirdetésére megrendült a föld; nem csuda, ha az evangélium ereje és hatálya még dicsőségesebben tűnik fel..."
"Jól tudom, lelkemből szeretett feleim, hogy ha az elmúlt harminc év máglyáiról hallgattok is, mennyi méltatlanságot szenvedtetek a legközelebbi hat hónap alatt. Hányszor megtámadott benneteket a fellázadt tömeg sok helyen, hol kövekkel, hol kardokkal! Miként leselkedtek utánatok elleneitek, hogy békés gyűléseiteket váratlan erőszakkal megtámadják! Miként öltek meg sokakat az ő hajlékaikban, másokat az utakon, s a megöltek testeit gúnyosan ide s tova hányták. Még teherben lévő nőket is fegyverrel megöltek; házaitokat feldúlták és földig rontották. De ha még iszonyúbb kegyetlenségek várakoznak is reátok, hogy magatokat Krisztus tanítványainak lenni megbizonyítsátok: igyekezzetek, hogy az istentelenek bármi nagy dühössége is önmérséklésteket, mellyel eddig egyedül győztetek, semmivé ne tegye ... Noha pedig Istennek titkos tanácsában, mely idvességünknek első oka, el van rejtve a mi elválasztatásunk; mindazonáltal, minthogy mindazokra nézve, kik az evangéliumi hit által Krisztus testébe oltattak, bizonyos a kegyelembe fogadtatás: ezen bizonysággal megelégedve, bátran haladjatok a szeren-
256
csésen megkezdett pályán. Hogyha még tovább is harcolnotok kell, – amint hogy tudtotokra is adom, hogy keményebb küzdelmek várakoznak reátok, mint gondolnátok, – bármi nagy rohammal omoljon reátok a gonoszok dühössége, ha az egész alvilágot ellenetek zúdítják is: emlékezzetek meg, hogy a mennyei harcintéző végét szakítja a ti küzdelmeiteknek, s erőt ád nektek mindvégiglen a viadalra. Minthogy pedig nekem nem lehet elhagynom ezen állomást, melybe engem az Úr helyheztetett: ezen könyv, melyet nektek ajánlottam, légyen irántatok való jóindulatomnak záloga, mígnem az én bujdosásomnak ideje is kitelvén, a mennyei Atya az ő végetlen irgalma szerint befogad engem tiveletek együtt az ő romolhatatlan örökségébe."
"Vezéreljen az Úr titeket az ő lelkével, s az ellenség minden ármánya ellen védelmezzen erejével s győzhetlen hatalommal tartson fenn, lelkemből szeretett feleim!"
XLV.
Kálvin befolyása az angol és skót reformált egyháza.
Mig a francia földön leginkább a végső küzdelemben gyötrődőknek bátorításával, s a halálra szánt áldozatoknak vigasztalásával foglalkozott Kálvin nagy lelke: addig az angol nép kebelében széles és szabad mező nyílt szellemének működése és hatása előtt. Már láttuk, hogy több nagyfontosságú művét mindjárt megjelenésük után lefordították angol nyelvre, s így maga a kitűnő nép nagy közönsége is megismerkedhetett Kálvin elmeműveivel s reformációjának
257
szellemével. Nemsokára pedig éppen fejedelmi előmozdítói és bajnokai is támadtak angol földön a kálvinizmus ügyének.
VIII. Henrik 1546-ban meghalván, vele együtt megszűnt élni azon jellem nélküli reformáció is, melyet evangéliuminak, elvszerűnek és következetesnek senki sem tarthatott. Fiát, a még csak kilenc éves trónörökös VI. Edwardot a kormányzó, Somerset herceg a valódi reformáció elvei szerint nevelte, s a megtisztított tudomány ügyét magában az országban is teljes erővel előmozdítani igyekezett, s e célból az európai szárazföld több reformátorával, s ezek között különösen Bullingerrel és Kálvinnal is közvetlen levelezési érintkezésbe lépett. Kálvin 1548-ban ezen buzgó hercegnek ajánlja a Timótheushoz írott első levél feletti magyarázatait; ugyanazon év októberében pedig egy terjedelmes levélben kimerítő utasítást ád neki arra nézve, hogy miben áll a valódi reformáció, s minemű eszközökkel kell azt keresztülvinni és megállapítani. E célból három dolog szükséges, úgymond, ti. a tudomány tisztasága, a visszaélések s hibás szertartások eltörlése és a romlott erkölcsök megjavítása.
A tiszta tudomány főelve nem más, mint az, hogy egyedül hit által idvezülünk. A tudomány hirdetésére azonban mindenek felett bölcs és buzgó prédikátorok kellenek, kik a népet valódi élő erővel oktatják. De ilyenek aligha vannak jelenleg kellő számmal Angolhonban; nevelni kell tehát. – Az egyházi szertartások és szokások közül egyedül csak azok hagyandók meg, melyeket a Szentírással és az apostoli ősegyház példájával igazolni lehet. A roma-
258
nizmusnak minden maradványát el kell törölni. A reformáció isteni, egyedül az Isten igéjén alapuló mű legyen, mert különben hiábavaló, és rombadől, mint minden emberi mű. A közerkölcsiségre nézve nem kell semmit büntetlenül hagyni, ami büntetést érdemel. Különös az, hogy azokat, kik emberek ellen vétenek, megbüntetjük, az Istent megbántókra pedig nincs semmi gondunk.
A herceg örömmel fogadta Kálvin javaslatát, s nagy eréllyel hozzálátott a kivitelhez; de politikai párttusák miatt fogságba jutott, amelyből midőn kiszabadult, Kálvin ismét erélyesen buzdította őt, hogy újult erővel lásson a munkához. De az angol reformáció e nagy oszlopának csakugyan le kellett dőlnie, s mint az iszonyú dühösségig fejlődött belső villongások áldozata, vérpadon végezte életét.
Az ifjú király azonban a legnagyobb határozottsaggal lépett nevelőjének nyomaiba, s a valódi evangéliumi reformációnak elszánt bajnoka volt. Kálvin neki ajánlja az Ézsaiás könyvéhez s a közönséges apostoli levelekhez írott magyarázatait. A könyveket Kálvin külön levelével együtt az egyik genfi lelkipásztor, Des Gallars vitte Londonba, hogy ott egyszersmind a menekült reformátusok gyülekezetét is rendbehozza. A kitűnő műveltségű ifjú király a legnagyobb örömmel és tisztelettel fogadta Kálvin küldeményét s annak átnyújtóját. Nemsokára ismét egy másik művét, a 87. zsoltár feletti magyarázatait ajánlja Kálvin Edward királynak. "Királynak lenni igen szép – mondja Kálvin –, de keresztyénnek s a Krisztus országában hű alattvalónak lenni még sokkal szebb és véghetetlenül drágább dolog. Megbecsülhetlen nagy
259
előny, hogy Ön, Sir, keresztyén király lehet; de ezen előnnyel nagy kötelességek is vannak összekötve" stb.
Az ifjú király buzgó törekvéseinek egyik legkitűnőbb gyámola Cranmer, az angol egyház főpapja volt. Kálvin vele is levelezésben állott. Cranmer elméjében a tridenti zsinat alkalmából azon eszme támadt fel, hogy vajha az összes európai protestánsság is hasonló egyetemes zsinatra gyűlve, közös erővel állapítaná meg a hitágazatokat. Kálvinnak tetszett a nagy gondolat, s azt írá Cranmernek, hogy ha tíz tengeren kellene is áteveznie, mégis szívesen elmenne egy ily egyetemes zsinatra. A gondolat szép, s a külellenség ellen való fegyverkezésre tekintve valóban nagyszerű és üdvös is, de magára a protestantizmus éltető szellemére nézve annál veszélyesebb. A protestantizmus életereje nem országos vagy európai összpontosításban, hanem éppen ellenkezőleg: az egyének és egyes gyülekezetek minél erősebb öntudatra, önérzetre és autonómiára jutásában áll.
A reformáció ügyének győzelmes előhaladását Angolhonban, a XVI. század közepén néhány évre kitűnőleg előmozdította az, hogy a közép-európai zavarok miatt több világhírű és megpróbált erejű tudós reformátor, mint pl. Martyr Péter, Bucer, Lasko és mások angol földre menekültek, s ott mint tanárok és írók nagy sikerrel működtek.
Az ifjú király korai halálával minden szép és már jórészt meg is valósult remény romba dőlni látszott. Edward testvére, Mária, ki 1553-ban lépett trónra, mindent elkövetett, hogy a reformációt gyökerestől kiirtsa. Ez már lehetetlen volt ugyan bármely földi hatalomnak is, de azt Mária is megtette, mit minden
260
uralkodó hatalom megtehet, hogy ti. a vértanúk és számkivetettek számát szaporítsa. Áldozatul kellett esni a derék Cranmernek is. A buzgó angol reformátusok, kik eddig sok bujdosónak adhattak és adtak menedékhelyet, most magok lettek bujdosókká, s nagy számmal kerestek és találtak menedéket éppen Genfben is. Kálvin egy templomot kért számukra a tanácstól, amit az szívesen adott is. "Egykor – mondja a tanácsvégzés – ezen angolok más nemzetek fiait is kebelükbe fogadhatták, s azoknak templomot adhattak; de most tetszett az Istennek nagy keserűséggel illetni őket." A számkivetés ideje nem sokáig tartott, Mária halála s Erzsébet trónralépése után, 1559-ben visszatérhettek honukba a menekültek, és a protestantizmus, illetőleg a kálvinizmus mély és az államélettel szorosan összeforrott gyökereket vert az angol földön.
"Így jött létre Angolhon és Genf között azon benső szövetség, melyen Kálvin nagy nevének pecsétje állott és áll. A hatalmas monarchia s a kis köztársaság testvérekké lettek az Isten, sőt az emberek előtt is. Így töröl el az erkölcsi nagyság még a világ szemei elől is minden egyenlőtlenséget. És ha valamelyiknek a két testvér közül le kellene mondani a testvéri nevezetről, hogy a másikra nézve az anyának nevét vegye fel: Angolhon e nevet bizonnyal Kálvin városának engedné át."
Az angol reformált egyház, mint közönségesen tudva van, a tanra nézve teljesen a kálvinizmust fogadta el és vallja mind e mai napig; de a külső szertartásokra és egyházkormányzatra nézve, úgy látszik. leginkább a hatalmas arisztokrácia miatt a nagy
261
reformátor szerint való egyszerűséget életbe nem léptette.
Anglia édes testvérének, Skóthonnak jutott azon üdv és dicsőség, hogy a kálvinizmus tételeit és szellemét teljes mértékben elfogadhassa, és hogy sok tekintetben hívebb és szigorúbb kálvinista legyen, mint maga Genf, vagy bármely reformált egyház a föld színén.
Kálvinnak nemcsak tanait, hanem az egyházi fegyelemre, kormányzatra és istentiszteletre vonatkozó rendszabályait is teljes mértékben és feltétlenül elfogadta a skót reformált egyház. Nem ül pl. a skót nép az egyetlenegy vasárnapon kívül semmi ünnepet, de ezt aztán megtartja a legnagyobb szigorúsággal és kegyességgel. Temetéseknél semmi istentiszteleti szolgálat nincs. Azonban a skót egyház kálvinizmusa nemcsak a tanban s külső rendtartásokban, hanem a nép szellemében, érzése és gondolkodása módjában, közerkölcsiségében és egész lelkületében is a leghívebben kifejezve mutatkozik. Minden valódi skót református ember egy-egy második Kálvinnak tartható. Itt az élet minden viszonyait gyökerestül áthatotta Kálvin szelleme.
És mindez nem annyira maga a nagy reformátor közvetlen befolyásának, mint inkább az ő legnagyobb és legméltóbb tanítványának, Knox Jánosnak köszönhető. E nagy ember, miután reformátori működése következtében sok üldözésen ment át, s egyszer gályarabságot is szenvedett, két ízben élvezte Genfben több éven keresztül a nyugalmat s Kálvin személyes barátságának s vezérlő oktatásának nagy hasznát. Az ötvenéves Knox, határozott férfias ar-
262
cán a gályarabság nagy szenvedéseinek nyomaival nem szégyenlett ott ülni Kálvin lábainál az ifjú tanulók között. Senki sincs a reformátorok között, kit tanaira és lelkületére nézve annyira Kálvin másának lehetne nevezni, mint Knoxot. Mária királyné halálával visszatérve ő is honába, keresztül vitte és megalapította ott a reformációt. Nagy mesterét, Kálvint, kivel folytonos levelezési érintkezésben s bizalmas barátságban állott, nyolc évvel élte túl. Koporsója felett gyászbeszédül Morton gróf csak ennyit, de ezáltal igen sokat mondott: "Ím, itt nyugszik azon férfiú, aki emberi tekintet előtt soha meg nem rettent. "
XLVI.
Kálvin érintkezése lengyelekkel és csehekkel. Levelezéseivel Bécset is érinti. Hát magyar hazánkat?
Lengyelországban már a Luther reformációja előtt élénk jelenségei tüntek fel a Róma ellen való visszahatásnak, s a reformációt alig üdvözölték valahol nagyobb örömmel, mint itt. Kálvin a helvét irány felé hajló lengyel főurakkal s azok között különösen herceg Radziwillel és Tarnowskival csakhamar levelezési egybeköttetésbe lépett. A reformáció mellett nagyszerű mozgalmak támadtak már 1555-ben, de nem hiányzottak a kétkedés és ingadozás jelei sem. Kálvin tehát értesülvén a lengyelországi ügyekről, mindjárt a nevezett év vége felé külön levelekkel keresi fel a tekintélyesebb lengyel főnemeseket, s éppen magát a királyt is. A teljes reformáció keresztülvitelére nagy eréllyel buzdítja őket. Jellemző, hogy nagyobb országos egyházakra s éppen a lengyel refor-
263
mált egyházra nézve is a püspöki és prímási hivatalok meghagyását nem tartja a reformációval ellenkezőnek, csak hogy ama hivatalok mellett zsinat-presbiteri egyházalkotmány álljon fenn, vagyis legyen azokkal egybekötve, s az említett főegyházi személyek tiszte voltaképpen csak a zsinatokon való elnöklés s az országos egyház egysége feletti őrködés kgyen. Kálvin nézeteit nagy örömmel fogadták a lengyelek, és sürgetve kérték őt, hogy menjen közéjük. Kálvin nem ment, mert a közjóra nézve célszerűbbnek tartotta a Genfben maradást s Lengyelországba különben is visszatért már a derék Lasko, és nagy eréllyel működött ott. Hogy mily tekintélye volt ekkor Lengyelhonban Kálvinnak, mutatja az is, hogy a király minden héten kétszer rendszerint magyaráztatta magának Kálvin Institutióját. Kálvin azonban, midőn a lengyeleket közelebbről megismerte, elvesztette izgékony és ingatag jellemük iránti bizodalmát. "Nyíltan megvallva a dolgot – írja 1563-ban Bullingerhez – az egész lengyel ügytől visszavonulni és hallgatni akarok. Az egész nép gyanússá lett előttem; úgy látom, hogy igen kevesen vannak a lengyelek között, kik a dolgot komolyan vennék." Lasko még 1560-ban elhunyt, s a hatalmasan feltűnt unitárius mozgalmak, majd nemsokára a jezsuiták annyira feldúlták a lengyel egyházi viszonyokat, hogy Kálvin szelleme hatásának alig maradtak némi halovány nyomai a lengyel földön.
Kálvinnak a csehországi protestánsokkal való érintkezéséről Béza azt írja, hogy 1560-ban két cseh valdens követ jelent meg Kálvinnál, s bizonyos egyházi ügyekben véleményt kértek tőle. Ezeket ő szíve-
264
sen fogadta s kérdéseikre egész készséggel felelt, s egyszersmind intette őket, hogy különszakadva többé ne legyenek, hanem a létező protestáns egyházakkal egyesüljenek.
Kálvin szellemének ereje elhatott mindenüvé, ahova az európai protestáns könyvkereskedés kiterjedt. Műveit olvasták és ismerték mindazok, kik a kor világtörténeti értékű mozgalmai iránt figyelemmel viseltettek. Ily úton került Kálvin érintkezésbe Ferdinánd és Miksa német császárok és királyok egyik tanácsosával, Nydbruck Gáspárral is, akihez két, irodalmilag igen kevéssé ismert levelet intézett. Az első 1556. március 20-án kelt. Ebben köszönetét nyilvánítja Kálvin a tanácsos jóindulatáért; panaszkodik az Úr vacsorája felett való kellemetlen vitákról; s örömét nyilvánítja afelett, hogy Miksának elkövetkező trónraléptével jobb jövendő vár az ausztriai s németföldi protestánsokra. Különösen megköszöni Nydbrucknak azt is, hogy egy embert, ki irodalmi uton ellenséges indulattal akarta megtámadni Kálvint, ezen szándékátál visszatartóztatott. Ez az ember pedig, mint Kálvin egy pár szavából bizton lehet következtetni, nem más, mint egyik nagy reformátorunk, Huszár Gál volt, ki eleinte csakugyan szigorúan Luther mellett állott. A másik levél 1557. február 13-án kelt, s ebben Kálvin igen alapos utasításokat ad a tudós Nydbruck felszólítására, egy terjedelmes egyháztörténelmi mű szerkesztésére nézve.
Magyar hazánkat illetőleg mindezideig nem képes az irodalom tudtommal csak egyetlenegy levelecskét sem felmutatni, melyet Kálvin őseinkhez intézett volna. Német és szláv ajkú honfitársaink kiválólag a Luther,
265
magyar őseink pedig jó darab ideig különösen a Melanchthon ajkain csüggöttek, s e nagy tudományú reformátor volt az, ki hazánkban a kálvinizmusnak utat készített.
Kálvin azonban, kit a kornak minden fontosabb mozzanata érdekelt, bizonyosan figyelemmel kísérte hazánkat is, mely a török hadjáratok következtében európai értékű események színhelye volt, s melyről egyik legkedvesebb barátjától, Grynaeustól közelebbi értesülést is vehetett. "A magyarországi barát – írja Kálvin Regensburgból 1541. március 28-áról Farelnek (értve Martinuzzit) –, ki János király halálával az árva királyfiról való gondoskodást magához ragadta, nehezen szívelve Ferdinándot, a töröktől kért segélyt, s ez csakugyan küldött sereget, mely Pestet, Ferdinánd városát megtámadta. Ez a város a Duna partján van, Budával átellenben," stb. Afelett sincs semmi kétség, hogy a tudományos művelődés végett külföldön utazó magyar ifjak némelyike személyesen is meglátogatta Kálvint és az ő városát. Martyr Péter 1554-ben Strassburgból Kálvinhoz intézett egyik levelében egy oly főnemes magyar ifjúról emlékezik, kitől ő az elmúlt húsvét táján levelet küldött Kálvinnak, de aki Schelstadttól nem messze megöletett. Azon Turi Pál, aki Kálvin Institutiójára ezen verset írta:
Praeter apostolicas post Christi tempora chartas,
Huic peperere libro secula nulla parem;melyet Bod Péter így fordít:
A szent könyvek után, kiket a nagy apostolok irtak,
Ennél jobb könyvet még soha senki nem írt;ez a Turi Pál – mondom – még oly időben járt
266
külföldön tanulás végett, amidőn Kálvinnal személyesen is érintkezhetett, s csakugyan ő lett hazánkban a kálvinizmusnak egyik legelhatározottabb bajnoka. A Nydbruck intésére Kálvin ellen támadásáról lemondott Huszár Gál, már 1557-ben, október 26-án Bécsből kelt levelében azt írja Bullingernek, hogy Magyarhonban a Kálvin és Bullinger műveit olvassák és követik leginkább. Fejértói János, a bécsi magyar királyi udvari kancelláriának titoknoka pedig még előbb, ti. 1551-ben Bullingerhez írott leveleiben már nyíltan emlegeti, hogy a magyar nép a helvéták s különösen a Bullinger irányát követi. Bullinger pedig s általában a zürichiek, mint közönségesen tudva van, minden lényeges dologban egyeztek Kálvinnal. Hogy Szegedi Kiss István és Méliusz Péter, koruknak legnagyobb tekintélyű magyar protestáns teológusai, működésük legeredménydúsabb korszakában határozottan Kálvin elveit vallották s terjesztették, s ezen elveket éltük fogytáig megtartották: túl van minden kétségen. Kálvin hű barátja, tiszttársa és utóda, Béza volt aztán az, ki a magyar reformált egyház főnökeivel közvetlen személyes és levelezési érintkezésbe léphetett és lépett. Tőle már bírunk leveleket Méliuszhoz, Szegedi Kiss Istvánhoz, báró Telegdi Miklós magyar főurhoz, és a genfi főiskola anyakönyve már a XVI. század második felétől magyar főnemes tanulóifjak nemzetségi címereit is mutatja díszesen lerajzolva.
Kálvin nem léphetett oly közvetlen és személyes viszonyba a magyar nemzettel, mint az angolokkal, skótokkal, lengyelekkel és más népekkel lépett. Ő csupán szellemének hatalmával hódította meg a ma-
267
gyar népet, éspedig oly hamar és erőteljesen, hogy már a XVI. század közepe táján nemcsak egyesek, de zsinatok is állottak az ő lelkének vezérlete alatt. Ami mind magának Kálvinnak, mind a nagy eszmék iránt mindenkor fogékony magyar nemzetnek is méltó dicsősége.