XLVII.
Kálvin életmódja és szegénysége
A történelmi értékű nagy emberekről különös kíváncsisággal szoktuk kérdezni, hogy vajon milyenek lehettek ők házi körükben s magánéletmódjukban.
Kálvin midőn már a hajnal szürkül, télen pedig még sötét éjjelen rendszerint fölkél; nem alszik többet négy-öt óránál. Felkelvén, egy ideig egyedül van, imádkozik, vizsgálatot tart önmaga s gondolkodik teendői felett. Majd előhozatja könyveit s folyamatban lévő dolgához lát; olvas és ír. Midőn az írásból kifárad, előhívja szolgáját, ki egyszersmind írnoka is szokott lenni, s diktál annak oly sebességgel, hogy alig győzi írni. Nyolc órakor minden második héten naponként templomba megy és prédikál. Ennek végével már a főiskolai tanulóifjúság várja őt, végzi tehát a tanári oktatást és kikérdezést; egyes tanulókkal is beszélget, s tanártársaival a főiskola közügyei felett értekezik. Hazamenvén, pihenni kíván, de erre rendszerint alig jut néhány perce, mert a sokféle s gyakran váratlan ügy és baj reá özönlik. Talán a nyomdából hozzák a korrektúraíveket, és pedig sokszor nem egyet-kettőt, ezeket
268
végig kellene nézni, de íme, követ jő Zürichből, Bernből, Lausanne-ból, vagy valamelyik franciaországi városból, s egy egész csomó levelet hoz, melyre felelni kell tüstént. Kálvin végigolvassa a leveleket s már tollat vesz, hogy válaszoljon, azonban kopogtatnak, s belép valamelyik gyülekezeti tag, ki tőle tanácsot vagy vigasztalást kér, vagy akit a konzisztórium utasított hozzá intés, feddés vagy rendreutasítás végett. Voltak esetek, midőn csak egy nap is húsz vagy harminc efféle ügyet intézett el Kálvin. De alig van oly nap is, hogy valamely francia, olasz vagy angol bujdosó meg ne keresse őt, ki terjedelmesen beszéli el szenvedéseit, s tanácsot, pártfogást és segélyt kér tőle. De íme, jő a tanács szolgája is, s a "nagyságos urak" nevében kéri őt hogy jelenjék meg a tanácsban valamely fontos ügy vagy törvényjavaslat felett tanakodás s nagy értékü államiratok fogalmazása végett. Még nem evett semmit; a dél közelget, s alig marad nehány perce az ebédelésre. Egy kissé pihen, ha módjában van, de nemsokára ki kell mennie, hogy a családokat s különösen a betegeket meglátogassa és vigasztalja. Ha csütörtök van, délután három órakor a konzisztórium ülésébe kell mennie, s ott lenni sokszor késő éjszakáig. Vagy talán valamely tévtanító ügye forog a törvényszék előtt, s tárgyalásokra hívják őt, vagy a lelkészi kar várja, hogy valamelyik egyház követeivel értekezletet tartsanak. Ha naplementig még egy órája van, sétálni megy, vagy más testmozgást szerez, mert ezt az orvosok szigorúan megparancsolták. Beáll az éj, eljött a nyugalom ideje, de Kálvinra nézve nem azért, hogy pihenjen, hanem azért, hogy hábo-
269
rítatlanul folytathassa irodalmi munkálkodását. Asztalán az újonnan megjelent könyvek feküsznek, ezeket végigpillantja, s már előlegesen némi jegyzeteket tesz; vagy saját műveinek írását folytatja, gyakorta felütvén a Szentírást, az egyházi atyák műveit, vagy más könyveit. Éjfélkor még asztala mellett ül, s miután egy tojást vagy egy kis húslevest evett, hajnal felé lefekszik; de ha valamelyik barátjának munkáját kell gondosan végig néznie és kijavítnia, szívesen feláldozza az aluvásra szánt órákat is.
Lakhelye a Szent Péter temploma közelében, a Rue des Chanoines-ban, egy kert közepén, Genf legszebb pontján áll; közelében lakik testvére, Antal s több lelkésztársa. A tanács egykor befalaztatta egy szomszéd ház ablakát, minthogy az a tudós Kálvint munkálkodásaiban zavarta.
Szobáinak bútorzata, melyet a tanács adott, a legegyszerűbb volt: két diófa, négy fenyőfa asztal, két könyvpolc, egy régi, másik új, három nyoszolya, két éléstár, egy magas íróasztal könyvpolccal, egy fa karosszék, melyet még ma is mutogatnak Genfben, nehány lóca és tizenkét szék kar nélkül.
Amily egyszerű és szegényes volt Kálvin lakának bútorzata, éppen olyan volt az ő saját életmódja is. Magok a tanácsvégzések igen érdekes adatokat szolgáltatnak e tekintetben. 1546 január hóban értesül a tanács "Kálvin úr betegségéről, akinek nincs miből élnie," s tíz tallért küld felsegélésére. Kálvin nem fogadja el. A tíz talléron tehát egy hordó jó bort vesznek s azt ajándékül küldik azon izenettel, "hogy vegye azt Kálvin úr jó neven." Kálvin elfogadja az ajándékot, de nem sokára kiszakít tíz tallért
270
fizetéséből s a szegény lelkészeknek adja azt. Volt eset, midőn kemény téli időben nem volt fűteni valója. A tanács fát küldött neki ajándékul; de ő annak árát tüstént megvitte. Midőn a tanács rendkívüli szükség idején pénzadománnyal akart rajta segíteni, határozottan visszautasította azt, éspedig azon erős nyilatkozattal, hogyha többé effélének elfogadására unszolják, szószékbe lépni nem fog. Rendes fizetésének egy részéről a közjóra önként lemondott, s midőn egykor tiszttársai fizetésfelemelésért folyamodtak, azon nyilatkozattal ajánlotta a tanácsnak a folyamodványt, hogy azt, amivel az ő fizetése több mint tiszttársaié, vonják le, s osszák meg egyenlően mindnyájuk között.
Utolsó betegsége idején elvitték hozzá évi fizetése egy részét, de nem fogadta azt el; "nem szolgáltam meg érte – úgymond – miként vehetném hát el azt."
"Külső fényt s gazdagságot keresni nem természetem – írta egykor tudós ellenfeléhez, a világhírű Sadolet bíboroshoz. – Ha én fény és kincs után vágyódtam volna, nem léptem volna ki körötökből, ahol a legnagyobb méltóságok és legnagyobb gazdagság útja már énelőttem is nyitva állott." Kálvin nagy szegénységéről személyesen meggyőződhetett egykor maga Sadolet is, ki keresztülutazván Genfen, színről-színre akarta látni a már világhírű nagy eretneket, s kérdezősködött az ő palotája holléte felől. Azt vélte, hogy Genf püspökét és urát valami fényes csarnokban, pompás bútorzat és számos inas előszobája után fogja megtalálni. De mennyire meg volt lepve, midőn egy kis házat mutattak neki, s kopog-
271
tatására maga Kálvin lépett ki egyszerű öltözetben, hogy az ajtót kinyissa néki. A bíboros elbámult, s alig hitte, hogy ez legyen az a nagy és hatalmas ember, kiről egész Franciaországban mindenki beszél. Kálvin pedig megjegyzette a csudálkozásra, miszerint ő "a maga rendeltetésére és életmódjára nézve nem a testtől és vértől kért tanácsot, s célja soha sem az volt, hogy gazdaggá és e világ szerint naggyá legyen, hanem az, hogy Istent dicsőítse és annak igazságát védelmezze."
Kálvin szegénysége, mint azt ő maga is előre megmondá, különösen kitűnt halála után. Minden vagyona, ide értve könyveit is, melyek igen nagy áron keltek el, nem ment többre összesen kétszáz-huszonöt tallérnál és egy ezüst pohárnál. A másik nagy reformátor, Luther, noha gazdag szintén nem volt, mégis kilencezer forintot hagyott maga után. De Kálvin jellemének egyik főereje éppen ezen önkéntes szegénységben, nélkülözésben és lemondásban allott. Tudta ezt még IV. Pius pápa is, aki Kálvin halálakor így nyilatkozott: "ami ezen eretneknek főerejét tette, az nem egyéb volt, mint az, hogy a pénzt soha semmibe sem nézte."
XLVIII.
Kálvin egészségének teljes megromlása. Utolsó egyházi beszéde. Halálos betegsége s végső úrvacsorája.
Kálvin már 1559-ben folytonos és erős váltólázban szenvedett és ebből soha teljesen fel nem épülhetett, miután önmaga is igen kevés gondot fordított egészsége fenntartására. Ha betegsége miatt nem pré-
272
dikálhatott s leckéket nem tarthatott is, házánál dolgozni soha meg nem szűnt. Világhírű Institutiójának utolsó latin és francia kiadását is már egészsége megromlása idején végezte be és bocsátotta közre. Maga mondja az előszóban, hogy ő a halálhoz közel áll: "de mennél jobban sújt a betegség, annyival kevésbé kímélem magamat – úgymond –, hogy legalább e művet befejezhessem, melyet a hívek eddigi tökéletlen alakjában is oly szívesen fogadtak volt." "Ha a jövő tavasszal egy kissé ki nem pihenhetem magamat, akkor vége van minden további működésemnek. Altestem s lábaim elgyengültek, gyakori vérhányásaim vannak. Testem állapota mutatja, hogy eljött az idő, melyben elköltözöm." Így ír ez időből egyik barátjához. Elgyengülése folyvást növekedett, s az eddigi bajokhoz még főfájás, étlenség, lélegzetszorulás, köszvény és kő járult. Az 1563-as év közepén már bizonyos volt a betegség halálos volta. A londoni püspöknek a nevezett év június havában írott levele mutatja, hogy mily nagy részvéttel viseltettek Kálvin sorsa iránt távoli földön is. A püspök erősen kéri Kálvint, hogy kevesebbet dolgozzék, s magát tartsa fenn az egyház számára, melynek őreá oly nagy szükség van. Így intették őt naponként mások is. De Kálvin erre keveset hallgatott.
"Az 1564-es év Kálvinra nézve az örök boldogságnak, reánk nézve pedig a legnagyobb és legméltóbb fájdalomnak kezdete volt" – úgymond Béza. Kálvin ezen év február 6-án még prédikált; de beszéde közben erős köhögés lepte meg, és szája megtelt vérrel. Leszállott a szószékből, s nem lépett abba fel soha többé. A kongregáció üléseire még egy-
273
párszor felvitette magát, s szeretett ott szólani, hacsak néhány szót is. Március hava már igen súlyos volt; több napokon keresztül nem ehetett Kálvin semmit, s egy kis vizet is nagy kínnal ihatott. Az említett hó 10-éről így szól egy tanácsvégzés: "Könyörögjünk Kálvin életéért, aki már egy ideje halálos veszélyben van." Kálvin az utolsó betegség nagy kínjait a legnagyobb lelki nyugalommal s egy valódi keresztyén hőshöz illő lélekkel tűrte. Néha-néha szemeit az égre emelte s így fohászkodott: "Meddig még, ó, uram!" – ez volt rendes felsóhajtása egészséges korában is, különösen, midőn franciaországi hitfeleinek szomorú sorsára gondolt. Barátai folyvást intették és kérték, hogy ily állapotában hagyjon fel már a diktálással, vagy legalább az írással. "Hát azt akarjátok-e – úgymond –, hogy az Úr midőn elszólít, heverésben találjon engemet?" Még március 10-én is, midőn tiszttársai meglátogatták, kis asztala mellett ülve s fejét kezére hajtva találták őt, mint midőn mélyen gondolkozott. Egy ideig nem szólt semmit; nemsokára tördelt hangon, de nyájas és derült arccal így szólott: "Nagyon köszönöm, kedves tiszttársaim, irántam való figyelmeteket; reménylem, hogy a legközelebbi tizennégy nap alatt még egyszer és utoljára jelen lehetek körötökben. Ez idő alatt, hiszem, hogy kijelenti az Úr, hogy mit végzett felőlem, s engem magához veszen". Március huszonnegyedikén még csakugyan jelen volt a lelkészi körben, s szokás szerint végezte a testvéri cenzúrát, sőt az Újszövetség francia fordításához tett jegyzetek felett is tanakodott. Ekkori erőfeszítése következtében rosszul lett, de azért 27-én két kísé-
274
rőjének karjain a tanácsházba vitette magát s ott az iskola új igazgatóját bemutatta, majd kalapját levévén, köszönetet mondott a tanácsnak több rendbeli jótéteményeiért, s különösen az utolsó betegségében iránta megmutatott gondoskodásáért; "mert érzem – úgymond –, hogy most utoljára jöttem ide." De ezen szavakat már alig tudta kimondani, s a jelenlevők fájdalmas könyhullatásai között eltávozott. Április 2-án, mely éppen húsvét napja volt, egy széken a templomba vitette magát, jelen volt az egész istentiszteleten, s hű tiszttársának és barátjának, Bézának kezeiből felvette az Úr vacsoráját. Reszkető hangon bár, de mégis énekelt a gyülekezettel, s arcáról a tiszta öntudat s egy jobb élet hitének fénye sugárzott le. Az utolsó ének, melyet Kálvin a gyülekezettel együtt énekelt, az úrvacsorai ünnepély rendtartása szerint a Simeon éneke volt:
Laisse moi desormais,
Seigneur aller en paix.(Uram, bocsássad el
Szolgádat békével.)És a gyülekezet a legmélyebb megindulással látta, hogy az ő haldokló pásztora mily nyugodtan néz szembe a halállal.
XLIX.
Kálvin végrendelete
Április 25-én tette meg Kálvin a maga végrendeletét a város által megállapított s közönségesen követett törvényes formák szerint. A sok tekintetben
275
érdekes végrendelet csaknem teljes terjedelmében ím itt következik:
Az Úrnak nevében Ámen. 1564. április 25. Én Chenelat Péter genfi jegyző és polgár ezennel nyilvánítom és bizonyítom, hogy engem tiszteletes Kálvin János, gyülekezetünk lelkipásztora és ezen város polgára, testének beteg, de elméjének ép állapotjában magához hívatván, kijelentette, hogy végrendeletet szándékozik tenni, s kért engem, hogy azt fogadjam el, és úgy amint diktálja, írjam le; amit én meg is cselekedtem, s végrendeletét úgy amint mondotta és diktálta, szóról-szóra leírtam, és ahhoz semmit nem tettem, sem belőle el nem vettem, hanem írtam, amint következik:
Az Úrnak nevében Ámen. Én, Kálvin János, az Isten igéjének szolgája a genfi gyülekezetben, különféle nyavalyák által elnyomatva és leveretve lévén, látom, hogy az Úr Isten elhatározta, hogy engemet e világból kiszólít: elvégeztem tehát magamban, hogy végrendeletet teszek s utolsó akaratomat írásba foglaltatom, amint következik. Mindenekelőtt hálákat adok az Istennek, hogy ő, ki engemet teremtett és e világba állított, rajtam megkönyörülvén, nemcsak a bálványimádás mélységes sötétségéből, melyben elmerülve valék, kiragadott, evangéliumának világosságára elvezérlett, az idvesség tudományában részeltetett, amire pedig igen méltatlan valók, s végetlen irgalma és jóvolta szerint nemcsak azon bűneimet és hibáimat tűrte kegyelmesen, melyekért megérdemlettem volna, hogy orcája elől elvessen és elűzzön; hanem még mindezek felett oly kegyelmes is volt irántam, hogy az ő evangéliuma igazságának hirdetésében és
276
terjesztésében az én munkámat is használni méltóztatott. Nyilvánítom és bizonyítom, hogy életemnek még hátralevő részét is ugyanazon hitben és vallásban akarom eltölteni, melyet nékem az ő evangéliumában kijelentett s nincs is idvességemnek más gyámola és menedéke, mint az ő ingyen kegyelméből való fiúvá fogadása; – ez az én idvességem egyedüli alapja, s lelkem teljességéből magamhoz ölelem Istennek azon irgalmát, melyet a Jézus Krisztus által irántam megmutatott, az ő halálának és szenvedésének érdemével eltörölvén az én bűneimet, hogy így azokért elég tétessék s emlékezetük elenyésszék. Azt is vallom és nyilvánítom, miszerint alázatosan kérem Istentől, hogy engem az egyetlenegy Megváltónak az emberi nemzet javáért kiomlott vérével akként megtisztítson, hogy én az ő ítélőszéke előtt magának a Megváltónak védelme alatt jelenhessek meg. Nyilvánítom azt is, hogy én Istennek velem közlött kegyelme és jóvolta szerint szorgalmatosan igyekeztem azon, hogy az ő igéjét mind egyházi beszédeimben, mind irataimban s magyarázataimban eredeti tisztaságában hirdessem, s a Szentírást híven magyarázzam. Vallom és nyilvánítom azt is, hogy én mindazon vitatkozásokban és tusákban, melyeket az evangéliumn ellenségei ellen ki kellett állanom, semmi gonosz mesterséget nem használtam, hanem az igazság védelmében őszinte nyílt lélekkel forgolódtam. De jaj nékem, mert az én indulatom és buzgalmam, ha ugyan az e nevezetre méltó, annyira csüggedt és lankatag volt, miszerint a tisztemben való hű eljárásra nézve számlálhatatlan hiányaim voltak, s ha az Isten végetlen jóvolta segítségemre nem lett volna,
277
minden törekvésem hiábavaló és sikertelen lett volna; sőt azt is elismerem, hogy ha ama kegyelem engem nem gyámolított volna, még Istentől adott lelki erőim is inkább bűnre és tétlenségre vezettek volna. Mindezeknél fogva vallom és nyilvánítom, hogy az én idvességemnek más alapja és reménye nincs, mint egyedül az, hogy az Isten, ki irgalmasságnak atyja, nékem, ki elismerem, hogy nyomorult bűnös vagyok, szerelmes atyám. Egyebekre nézve azt akarom, hogy ez élettől való eltávozásom után holttestem ezen város és gyülekezet gyakorlatban levő szokása szerint tétessék a földbe, a boldog feltámadás napjának eljöveteléig. Ami pedig azon csekély földi javakat illeti, melyeket az Isten nekem adott, s melyekről ezen végrendeletben rendelkezhetem, azokra nézve azt határozom, hogy az én általános örökösöm Kálvin Antal, kedves testvérem legyen; de csupán tisztesség okáért s ő maga elégedjék meg azon ezüst kehellyel, melyet egykor Varennes úrtól ajándékul kaptam; minden egyéb hagyományaimat pedig halála esetére az ő gyermekei között ossza szét. Sámuel és János fiainak nevezetesen adjon egyenként negyven tallért, Anna, Zsuzsánna és Dorottya leányainak ismét egyenként harminc tallért. Ami Dávidot illeti: néki az ő ifjúi könnyelműsége és zabolátlan élete miatt csak huszonöt tallért hagyok. Atyámról öröklött Isten által adott vagyonaimnak egész értéke, amennyire azt felvehettem, ideértve könyvtáramat, bútoraimat s minden egyebemet, csupán ennyire megyen. Hogyha valami felesleg találtatnék, osztassék el az testvérem fiai és leányai között; nem zárom ki még Dávidot sem, hogyha ő Isten kegyelméből jó útra tér. Ezek
278
felett hagyok még a gimnáziumnak tíz tallért s ugyanannyit a szegény menekülteknek. Mindezeknek hűséges végrehajtását fivérem jó lelkére bízom, s őt nevezem ki, hogy Normand Lőrinccel együtt végrendeletemnek végrehajtója legyen, felhatalmazvan őket, hogy javaimról ünnepélyes formaságok nélkül látleletet készítsenek, minden vagyonomat adják el, s a bejövendő pénzből előadott végrendeletemet hajtsák végre, amint azt előadtam és diktáltam, április 25-én, 1564-ben."
"Miután én, fentnevezett jegyző ezen végrendeletet leírtam, Kálvin úr ezt az ő szokott aláírásával tüstént megerősítette. Következő napon, mely április 26-a vala, ismét magához hívatott tiszteletes Kálvin úr engemet, s velem együtt Béza Tódort s ezen gyülekezet más lelkipásztorait, s mindezek előtt kinyilatkoztatta, hogy ezen végrendeletet azon módon, amint ez fentebb leírva van, ő maga diktálta, egyszersmind pedig kívánta, hogy az e végre ide hívottak és jelenlevők előtt azt hangosan és érthetően olvassam fel; amit meg is tettem, s ezután ő nyíltan kijelentette, hogy ebben áll az ő végakaratja, melynek éppen fenntartását kívánja, s ennek bizonyságára a jelenlévőket is kéri, hogy ezen végrendeletnek sajátkezűleg írjanak alá, amit azok tüstént meg is tettek a fentnevezett évben és hónapban, Genfben a kanonokokról nevezett utcában, magának a végrendeletet tevőnek lakhelyén. Ennek hitelére s bizonyságára írtam le e végrendeletet, és saját kezem aláírásával s tanácsunk szokott pecsétjével megerősítettem azt."
Chenelat Péter
279
A kor másik nagy reformátorának, Luthernek 1542-ben kelt végrendeletében az utolsó s jellemző pont így van: "végül kérek minden embert, hogy mivel én ezen végrendeletben semmi ügyvédi formulákat és szavakat nem használtam, mire megvoltak okaim: hagyjanak engemet olyannak lenni, amilyen valósággal vagyok, olyannak ti., aki mind az égen, mind a földön, mind a pokolban eléggé ismeretes, s oly tekintéllyel és hitellel bír, amelyben jobban lehet bízni, mint bármely jegyzőben. Mert ha az Isten, a minden irgalmasságnak atyja az ő szerelmes Fiának evangéliumát reám, elítélt, szegény, nyomorult bűnösre bízta, s arra engem hívvé és igazzá tett, s abban mindezideig olyannak talált, hogy sokan e világon az evangéliumot én általam vették be, s nem figyelve a pápa átkára, s császárok, királyok, fejedelmek, papok s minden ördögök haragjára, engem az igazság tanítójának tartanak: annálfogva ezen csekély dologban is bátran hihetnek nekem, különösen miután itt áll az én kezem írása, mely eléggé ismeretes, s reménylem, hogy kielégítő lesz az, ha ezt mondhatják és állíthatják az emberek: íme, ez dr. Luther Mártonnak, az Isten jegyzőjének és evangéliumi bizonyságának komoly és jól meggondolt akaratja."
A két nagy reformátor végrendelete némi pillantást enged nemcsak az ő saját kedélyükre és jellemükre, hanem az általuk létrehozott és képviselt irányok szellemére és színezetére is.
280
L.
Kálvin utolsó szózata a genfi köztársaság szindikusaihoz és tanácsnokaihoz.
Megtévén Kálvin a maga végrendeletét, követeket küldött a genfi köztársaság szindikusaihoz és tanácsnokaihoz, kijelentvén, hogy óhajtana, még mielőtt az élők közül elköltöznék, utoljára mindnyájukkal beszélni s reményli, hogy másnap evégre magát a tanácsházba vitetheti. Másnap maguk a tanács összes tagjai jelentek meg Kálvin lakhelyén s miután egymást kölcsönösen köszöntötték, Kálvin bocsánatot kért azért, hogy őhozzá kellett lejönniök, s kijelentette, hogy régóta óhajt hozzájuk egy szózatot intézni, mit azonban élete végére halasztott; utoljára tehát így szólott hozzájok: "nagy köszönettel tartozom nektek, tiszteletreméltó uraim, hogy engem, érdemetlent annyira tiszteltetek, s gyakori sok erőtlenségeimet oly nagy békével tűrtétek. Ez volt előttem a ti irántam való jóindulatotoknak különös bizonysága. S minthogy nékem, ha tisztemben igazán eljárni akartam, sok küzdelmet és sok bántalmat ki kellett állanom, – mert minden jóravaló embernek ily próbák alá kell vettetnie: mindazonáltal tudom és elismerem, hogy a ti hibátokból semmi méltatlanság nem történt énrajtam. Buzgón kérlek titeket, hogy ha mindazt nem teljesítettem, mi kötelességem volt, ezt inkább tehetetlenségemnek, mint akaratomnak rójátok fel. Azt azonban igaz lélekkel nyilvánítom, hogy én a ti köztársaságtokat lelkemből szerettem, s ha saját tisztemben minden tekintetben híven el nem jártam is: hazátok közjavát teljes erővel előmozdítani igyekeztem. Kép-
281
mutató volnék, ha eltitkolnám azt, hogy az Úr néha-néha az én szolgálatomat is felhasználta itt a közjóra. De ismételve kérlek titeket, hogy bocsássatok meg nekem, ha nyilvános vagy magános körben kevesebbet tettem, mint amennyit tennem kellett volna. Önként elismerem azt is, hogy nagy hálával tartozom néktek azért, hogy az én néha-néha zabolátlan indulatosságomat csendes lélekkel eltűrtétek, s hiszem, hogy az Isten is megbocsátotta ezt nékem. A tudományra nézve pedig, amelyet tőlem hallottatok. Ím ezennel nyilvánítom, hogy én nem vakmerően, nem is ingadozva, hanem tisztán és igazán hirdettem néktek az Istennek reám bízott igéjét; mert különben tudom, hogy az Istennek haragja éppen oly bizonnyal fejemre szállana, mint amily bizonyos vagyok afelől, hogy az én tanításbeli munkáimat ő kedvesen vette. És erről az Isten előtt és tielőttetek annál inkább bizonyságot teszek, mert jól tudom, hogy a sátán, az ő szokása szerint az istentelen, könnyelmű és csalárd embereket fel fogja költeni, az általam hirdetett tiszta tudománynak megrontására. – Jól tudom én, hogy a mindenható Istennek karja mily sok és nagy vészekből szabadított ki titeket. Jól figyelembe vegyétek, hogy mily ponton állatok. Akár jóra, akár balra fordul sorsotok, – ó, kérlek, azt mindenkor szemetek előtt tartsátok, hogy egyedül az Isten az, ki az országokat és városokat fenntartja és vezérli, s ezen igazságnak elismerésében áll a halandóknak ő iránta való legfőbb tiszteletük. Ne felejtsétek el, hogy maga ama nagy Dávid arról tesz bizonyságot, hogy az ő boldogsága a legnagyobb béke idején dőlt romba, s hogy fel nem kelhetett volna, ha az Úr különös kegyelme
282
szerint őt fel nem emelte volna. Mi sors várakozhatik hát az ily parányi emberekre, ha ama nagy és hős férfiú is elesett? Nagy lelki alázatosságra van tehát szükségetek, hogy az Isten iránti tiszteletet híven megtartsátok, s egyedül az ő segélyére támaszkodjatok, bizonyosak lévén afelől, hogy úgy lesz ezentúl is, mint eddig volt, hogy ti. az ő segedelmébe vetett hittel rendületlenül megállottatok még akkor is, midőn boldogságotok s békességetek csak egy hajszálon függött. Éppen ezért ha jó sors következik rátok, vigyázzatok, kérlek, hogy a gonoszok módja szerint el ne kevélyedjetek, hanem inkább lelki alázatossággal adjatok hálát az Istennek. Ha csapások jőnek reátok, s mindenfelől halálos vész vesz körül benneteket, folyvást bízzatok még is abban, ki a holtakat is életre költi; sőt ekkor vegyétek leginkább eszetekbe azt, hogy az Isten akként fog benneteket felemelni, hogy az egyedül őbenne vetett bizodalmat mind inkább-inkább megtanuljátok. Hogyha ezen köztársaságot teljes erejében fenntartani akarjátok, folyvást arra legyen nagy gondotok, hogy azon szent szék, melyre az Isten benneteket helyheztetett, semmiképpen be ne szennyeztessék; mert egyedül ő az a nagy Isten, a királyok királya és uraknak ura, ki tisztességgel ékesíti azokat, kik őt tisztelik, s elveti maga elől azokat, kik őt megvetik. Őt tiszteljétek tehát, az ő törvénye szerint, s e dolgot mind inkább-inkább elmétekbe forgassátok. Jól ismerem mindnyájatok természetét és lelkületét, s tudom, hogy intésre vall szükségetek; – még a legkitűnőbbek között sincs egy sem, kinek sok hiányai ne volnának. Tekintsen tehát mindenki magára, s kérje az Istentől azon jót, mellyel még nem bír. Lát-
283
juk, hogy a föld igen sok tanácsaiban mily sok bűn uralkodik. Némelyek hidegek, s a közjót elhanyagolva önzésbe merülnek, mások saját indulataiknak kedveznek; némelyek az Isten kitűnő adományait nem használjuk úgy, amint kellene, mások magukat hányatják, s különös önhittséggel azt követelik, hogy véleményüket mindenki helybenhagyja. A véneket kérem, hogy ne irigykedjenek azon ifjakra, kiket az Isten különös ajándékokkal ékesített fel. Az ifjakat intem, hogy távol minden kevélységtől, magukat szerényen viseljék. Egyik a másikat ne háborgassa. Kerüljétek azon versengéseket és lelki keserűségeket, melyek a közügyben az igaz útról többeket eltérítettek. Ezeket pedig elkerülitek, ha mindenki közületek saját körében tartja magát, s a közügynek reá bízott részét jó lelkiismerettel elvégzi. A polgári ügyek intézésében pedig a kedvezésnek vagy ellenségeskedésnek semmi helye ne legyen; az igazságot ármányos eszközökkel fel ne forgassátok; a törvények érvényét befolyásaitokkal semmivé ne tegyétek, az igazság és becsület útjáról el ne távozzatok... soha! Ha valakit gonosz indulat próbálgat, annak határozottan ellene álljon, s tekintsen arra, aki őt hivatalába állította, és Szentlelket attól kérjen. Végre ismételve kérlek, hogy bocsássátok meg nékem az én gyarlóságaimat, melyeket én Isten, az angyalok és tielőttetek, is tisztelendő uraim, megvallok és elismerek." Ezek után Kálvin a végtelen jóságú s mindenható Istenhez könyörgött, hogy a genfieket áldásaival mind inkább tetézze, s Szentlelkével az egész köztársaság javára vezérelje. Végre mindegyikkel kezet fogott, s Genf elöljárói, mint jó édes atyjuktól, sűrű könyhullatások közt vettek tőle búcsút.
284
LI.
Kálvin utolsó intése és vigasztalása tiszttársaihoz
Április 28-án a genfi köztársaság területéhez tartozó minden lelkipásztor megjelent a búcsúzó Kálvinnál, aki ily szózatot intézett hozzájuk: "Szeretett testvéreim! Minthogy oly dolgokról akarok szólani hozzátok, melyek nemcsak éppen magára ezen gyülekezetre, hanem több másokra is tartoznak, melyek mintegy ettől függenek: ennélfogva szükséges, hogy dolgunkat könyörgéssel kezdjük, hogy az Isten engedje meg nékem, hogy azt, amit elő akarok adni, minden kevélység nélkül, egyedül az ő dicsőségére tekintve adjam elő, s hogy ennek mindenki közülünk hasznát vehesse."
Miután a könyörgést bevégezte, így szólott: "Úgy látszik talán előttetek, mintha én jobban s nem oly rossz állapotban volnék, mint magam gondolom. De biztosítlak titeket felőle, hogy minden eddigi betegeskedéseim folyamán soha sem éreztem magamat oly rosszul és elgyengülve, mint most. Mihelyest csak az ágyra tesznek is, minden érzékeim elvesznek, és magamon kívül vagyok. Nehéz lélegzésem is mindinkább gyötör. Egyebekben sok más betegtől egészen különbözöm, mert az ő szellemi erejük tévedez és enyészik a halál közeledésére, ellenben az enyémet Isten még annál erősebben megtartja bennem, mennél inkább roskadozik testem alkotmánya. Úgy látom, hogy kínos halálharcon kell átmennem, s szólásomat előbb el fogom veszíteni, mint eszméletemet. Ezért kértelek magamhoz benneteket, hogy szóljak még
285
hozzátok, mielőtt Isten elszólítana engemet. Nem mintha azt vélném, hogy ő jobbra nem fordíthatja helyzetemet, ha akaratja úgy hozza magával. Az ő végzete el van rejtve, de bölcs; s vakmerőség volna én tőlem, ha azt feszegetni akarnám."
"Midőn én először ezen gyülekezetbe jöttem, itt voltaképpen semmi jót, hanem erkölcstelenséget, zabolátlanságot és romlott életet találtam. Prédikáltak, az igaz, s ebből állott minden. Összeszedték és megégették a képeket is, de valódi reformációról szó sem volt, sőt minden teljes zavarban vala. A derék Farel Vilmos mester itt volt ugyan, s vele együtt a világtalan Coraud, ki Bázelben lett ilyenné, itt volt még Saulnier mester és az ékesszóló Froment is, ki levetvén az ő lovagi ruháját, szószékbe lépett, de azután a maga műhelyébe ismét visszatért, s ott élceskedvén, kétszeres prédikátorrá lett."
"Csudálatos küzdelmek között kellett nekem itt élnem. Néha éjszakának idején ötven, hatvan lövés is történt ajtóm előtt, hogy engem rettentsenek. Gondoljátok el magatok, hogy mily hatása lehetett ennek reám, szegény, egyszerű tanuló emberre, aki, megvallom, hogy mindenkor tartózkodó és félénk voltam."
"Majd azután elűztek e városból, és Strassburgba mentem. Nem sok idő múlva visszahívtak, de éppen olyan akadályok állottak tisztem útjába, mint azelőtt. A kutyákat rám uszították s kiáltották: fogd meg, fogd meg! s az ebek ruháimat szaggatták s lábaimba haraptak. Egykor a kétszázak tanácsába mentem, épp azon a ponton, midőn egymásra fegyvert fogtak. "Menjen ön vissza, önnel nincs semmi bajunk!" – így szólottak hozzám, de én ezt feleltem: "Nem! gonosz-
286
tevők, öljetek meg, de vérem ellenetek kiált, s maguk ezen székek követelni fogják azt a ti kezetekből!" Ily küzdelmeken kellett nekem keresztülmennem, s reátok talán még súlyosabbak várnak. Mert elfordult és makacs nép ez, noha találtatnak közötte sok kegyes emberek is. Félek, hogy baj várakozik reátok halálom után, mert noha én igen csekély ember vagyok, mégis tudom, hogy több mint háromezer oly zavarnak vettem elejét, melyek különben e várost feldúlták volna. De legyetek bátrak és erősek, mert az Isten megvédi és fenntartja e várost; sőt azt mondom néktek, hogy az Isten ezt egy legyőzhetetlen erős kősziklává teszi!"
"Sok hibám volt, miket tűrnötök kellett. Mind az pedig, amit tettem, voltaképpen semmi értékű. Tudom, hogy az istentelenek ezen szavamat felhasználják és elcsavarják, de mindemellett is, íme másodszor is azt mondom, hogy mindaz, amit tettem, semmi értékű, és én egy nyomorult teremtmény vagyok. Csak azt mondhatom el magamról, hogy én mindenkor a jót akartam, hibáimat mnindenkor roszalltam, s az isteni félelemnek gyökere megvolt az én szívemhen. Bocsássátok meg hát, kérlek, az én hibáimat s különösen indulatosságomat, hevességemet és haragos voltomat, ha pedig valami jót vettetek észre bennem, azt kövessétek."
"Tudományomban hű és igaz lenni igyekeztem; irataimban is lelkiismeretesen jártam el, a Szentírásnak egyetlen egy pontját is tudtommal soha el nem ferdítettem és hamisan nem magyaráztam. Sokszor mutathattam volna finom felfogást és éles elmét, de én az efféle önmutogatásnak kísértését Isten segedel-
287
mével lábam alá tapodtam s mindenkor egyszerű voltam. Nem írtam soha semmit gyűlöletből, bosszúságból, vagy gonosz célból, hanem azt cselekedtem, amiről úgy gondoltam, hogy az Isten dicsősége kívánja azt tőlem."
"Ami hivatalomat illeti: helyemre Béza urat válasszátok, s igyekezzetek könnyebbségére lenni, mert a hivatal terhe oly nagy, hogy emberi tekintet szerint le kell alatta rogynia; de én tudom, hogy ő megteszi azt, amit megtehet."
"Szemetek előtt tartsátok nemcsak ezen egyház, hanem ezen köztársaság iránti kötelességeiteket is. Felfogadtátok, hogy ennek javát jó és balsorsban előmozdítjátok, teljesítse tehát mindenki köztetek a maga kötelességét, munkálkodjék és hasson a közjóra folytonosan."
"Egyet elfelejtettem. Nagyon kérlek benneteket, hogy a fennálló rendtartásokon ne változtassatok semmit, és újításokat ne tegyetek. Nem önzésből mondom ezt, hogy ti. az általam létrehozott intézmények mindvégig és úgy álljanak fönn, hogy azok mellett valami jobbra ne is gondoljatok, hanem azért, mert tudom, hogy most minden újítás veszélyes lenne és rosszul ütne ki. Midőn Strassburgból visszajöttem, nagy sietséggel írtam a katekizmust, mert hivatalom folytatását azon feltétellel kezdettem meg, hogy egy kötelező katekizmus és fegyelmi rendszabály legyen. Amint írtam a könyvet, a kezem alól kikerült lapokat egyenként vitték a nyomdába rögtön, s nem volt idő, még arra sem, hogy Viret, ki ekkor közöttünk volt, végignézhesse a munkát. Sokszor óhajtottam volna kijavítani ezt, de nem volt időm reá."
288
"Ami a vasárnapi könyörgéseket illeti: a strassburgiakat használtam fel, s jó részben ezekből alkottam. Többeket írtam én magam is, de mindenkor a Szentírásra támaszkodva."
"A keresztelési formulát is én írtam, éspedig Strassburgban akkor, midőn az anabaptisták gyermekeit a környékből öt, sőt tíz mérföldnyiről is hozzám hordták keresztelés végett. Noha eszerint azt nagy sietséggel írtam; mégis azt javallom, hogy ne változtassatok azon semmit."
"A berni egyház elárulta a miénket, s én ott inkább félelem, mint szeretet tárgya valék. Tudják meg, hogy én ily véleményben halok meg. Ők attól féltek, hogy én megzavarom őket az Úrvacsorájáról szóló véleményükben."
"Végül, szeretett testvéreim, kinyilvánítom, hogy én titeket őszintén és igazán szerettelek. Ha ezen betegségem idején nem voltam mindenkor nyájas irántatok, bocsássátok meg azt nékem. Nem köszönhetem meg eléggé azon szívességeteket, hogy nyomorúságom idején hivatalom terhét magatokra vettétek."
Ezek után mindegyik tiszttársát magához szólította, s velük egyenként kezet fogott, akik a legmélyebb fájdalommal és könnyhullatások között váltak meg tőle.
Május második napján, midőn megtudta, hogy az öreg 80 éves Farel, látogatása végett Genfbe akar jönni, ily levelet diktált hozzá: "Légy boldog, legkedvesebb szeretett barátom! S minthogy az Isten téged még meghagy e világon, emlékezzél meg a mi benső egybeköttetésünkről, amely miként az Isten egyházá-
289
nak hasznára volt, javunkra lesz nekünk is az egekben. Ne fáradj érettem. Nehezen lélegzem, s már várom szüntelen, hogy az utolsó lehelet elhagyand. Elég, hogy a Krisztusban élek és halok meg, aki az ő híveinek nyeresége, életben, halálban. Még egyszer: légy boldog, minden barátainkkal együtt." De a jó öreg Farel mindamellett is eljött, s miután barátját meglátta, s azzal magát kibeszélgette, másnap visszatért Neuchatelbe.
Kálvin a még hátralévő napokat csaknem folytonos imádkozásban töltötte. Hangja ugyan gyenge és sóhajtásforma volt. De az utolsó percig ragyogó tüzes szép szemeit gyakran az égre emelve áhítatos arccal mondá ezen szavakat: "Megnémulok, Uram, mert te cselekedted ezt... nyögök, mint a galamb... összetörtél engemet, ó, Uram; de elég vigasztalás nékem az, hogy a te kezed cselekedte ezt. "
Éjjel és nappal nyitva kellett volna lenni az ajtóknak, ha mnindazokat bebocsátották volna, kik Kálvin iránti részvétüket és tiszteletüket utoljára kifejezni akarták, de Kálvin inkább azt kérte, hogy könyörögjenek őérette; még Bézának is, kit pedig igen szeretett, nyíltan megmondá, hogy őmiatta hivatalos tisztében semmit el ne mulasszon.
Május 19-én a szokott kölcsönös bírálás s barátságos beszélgetés végett össze kellett gyűlni a lelkipásztoroknak; megkérték tehát Kálvint, hogy közös vacsorájuk hadd lehessen az ő lakhelyén. Kálvin ezt szívesen megengedte, sőt magát is a baráti asztalhoz vitetve, így szólott: "Utoljára jövök hozzátok, barátaim; nem ülök én már többé asztalhoz!" A vacsora előtt még ő maga imádkozott;
290
valami keveset evett is, és nyájasan beszélgetni igyekezett. A vacsorának még vége sem lett, visszavitette magát ágyába, a szomszéd szobába, így szólván: "ez a fal, mely elválaszt bennünket, nem gátol meg abban, hogy ha testileg távol vagyok is tőletek, lelkemmel közöttetek legyek!" Ezen naptól fogva soha fel nem kelt többé, s annyira elgyengült és elaszott, hogy arcán kívül, mely kevéssé változott, csak lelke látszott még megmaradni.
LII.
Kálvin halála és temetése
Május 27-én könnyebben és erőteljesebben beszélt Kálvin. A természet végső erőfeszítése volt ez, az élet utolsó napjain. Este 8 óra tájban nagy hirtelenséggel feltűntek a biztos halál jelei. Futottak Bézáért, ki csak az imént ment el Kálvin ágya mellől. Béza jelen volt Kálvin végpercein, aki a legnagyobb csendességgel, minden legkisebb vonaglás s erősebb lélegzés nélkül a végpercig teljes öntudattal s beszélni képesen oly észrevétlenül múlt ki, mintha csak egyszerűen elszenderedett volna. "Ekkor tehát a nyugovóra szállott nappal együtt elvette Isten tőlünk ezt a fényes világosságot is," úgymond Béza, kinek mint szemtanúnak rajzát Kálvin életének végpontjaira nézve leginkább követtem.
Kálvin földi élete ötvennégy évre, tíz hónapra és tizenhét napra terjedt. Halála mély gyásszal és siralommal töltötte be az egész várost. A köztársaság az ő legbölcsebb polgárát, az egyház az ő hűséges pásztorát, a főiskola az ő nagy tanítóját, s minden
291
jó ember, mint Isten után édes atyját és vigasztalóját siratta őbenne. Sokan óhajtották a holttestet látni; seregestől tódultak hozzá, s alig tudtak tőle megválni. Ezek közt volt több messze földről idejött idegen, s éppen az angol királynőnek franciaországi követe is. A látogatókat először bebocsátották; de minthogy tartani lehetett tőle, hogy a tömeges látogatásokat a gonosz indulatúak gyanúsításra használják fel, másnap, azaz május 29-én, mely éppen vasárnap vala, halotti lepelbe, egyszerű koporsóba tették a holttestet, délután 2 órakor pedig kivitték a koporsót a Plain Palais nevű köztemetőbe, és ott egy igénytelen sírba eltemették. A köztársaság minden tisztviselője, a lelkészek, tanárok és tanítók, s az egész város népe fájdalmas könyhullatások között kísérte a koporsót, amely felett sem harangszó, sem ének, sem gyászbeszéd nem hangzott s melynek sírja fölibe csak egy egyszerű fejfát sem tettek, mert ezt maga Kálvin szigorúan így parancsolta meg. Ezért írta Béza a nagy ember egyszerű sírjáról a következő verset:
|
Romae ruentis terror ille maximus
A hanyatló Rómának ama nagy ostora, |
292
Ugyan miként lehet zárva ily egyszerű s ismeretlen sírba? |
LIII.
Kálvinnak külseje és jelleme
Kálvin középtermetű, vékony növésű és sovány testalkatú volt. Haja fekete, arcszíne haloványbarna, homloka magasas és oly szabású, mely vasakaratot s ellenállhatatlan elszántságot mutatott; orra szabályos és finom metszésű, szemei feketék s átható tűzzel ragyogók. Közkézen forgó számtalan arcképei között leghívebbnek lehet mondani vagy azt, mely műveinek legújabb strassburgi kiadása előtt áll, vagy azt, mely Dyer műve előtt áll, s Holbein eredetije után van rajzolva. A Stähelin műve s ez én művem előtt álló már egy kissé eszményesítve van. – Amint Kálvin az ő hosszú, fekete öltönyében, amelyen egy porszemnek sem volt szabad lenni, megjelent, mintha csak a megtestesült komolyságot, elhatározottságot, rendet és lelki erőt láttad volna. Ruházatában egyáltalában nem fényűző, de mindenkor tiszta; – étkezésében igen egyszerű volt, és sok éveken keresztül naponként csak egyszer evett.
Emlékező tehetsége csudával határos erejű vala. Akit egyszer meglátott, ha csak néhány percre is, azt évek múlva bizton megismerte; – ha a diktálást néhány órára félbe kellett hagynia, folytatni képes
293
volt azt minden figyelmeztetés nélkül, azon eszménél vagy szónál, amelyen elhagyta. – Ítélete és tanácsa bármi ügyben tiszta, határozott és szabatos. Ki utasítását követte, az ritkán csalatkozott. Az ékes szólást és cifrabeszédet megvetette; keveset és egyszerűen beszélt, s noha jelleme komoly és tekintélyes, társalgási körben mégis nyájas és gyöngéd magaviseletű volt, s az emberi gyarlóságokat szívesen eltűrte, de a bűnnek nem hízelgett soha. Sőt a hízelkedést, tettetést, aljasságot, különösen közügyek mezején oly határozottan gyűlölte és ostorozta, mint amennyire szerette az igazmondást, egyszerűséget és őszinteséget. Már természeti hajlamánál fogva indulatos kedélyű volt, amit növelt sok munkával terhelt élete is; haragját azonban mégis legtöbbször képes volt mérsékelni.
Ezen jellemvonásokat legnagyobb részben Bézától vettük. Lássuk, hogy egy jelenkori francia író, Gaufrés miként jellemzi őt. "Valljuk be legelőször is hibáit és árnyoldalait. Korának, a XVI. századnak fia vala ő is, melyben a középkor tévelygései s szenvedélyei még folyvást uralkodtak, s az evangélium nem tűnt fel a maga egyszerű tisztaságában. Kálvin nem foghatá meg, hogy a Krisztus országa e világból való; ő a keresztyénségből egy mennyei tekintélyű dogmatikát és szigorúan megállapított életszabályt alkotott. Ez volt szerencsétlensége, éspedig nagy mértékben saját magának felróható szerencsétlensége. De más részről mily nagy volt jellemtisztasága, lélekfönsége és hite! Mily egyszerű volt családja körében, barátai közt s a betegek ágyai mellett! Szegénységben élt, de ezt semmi különös erénynek nem vélte.
294
Az imádkozást nagy fontosságúnak tartotta, sőt ebben találta Isten iránti feltétlen engedelmességének titkát s egyszersmind lelki erejének valódi forrását. Egy ember sem volt még hívebb a maga meggyőződéséhez, egy szolga sem engedelmesebb az ő urához, s egy keresztyén sem volt mélyebben áthatva az ő Megváltójának isteni kegyelme által, mint Kálvin volt. Az egyház dicsőségét keresi abban, hogy oly sok szentjei vannak, kikkel a világot csakugyan betöltötte, s valóban ezek közül egyik szelídebb, jobb, mint a másik; de senki sincs, még az apostolokat is ide értve, aki a kötelességnek és az Isten dicsőségének lobogóját magasabban hordozta volna, senki sincs, ki a szentek szentének igéjével annyira a lelkiismeretnek mélyéig hatott volna, senki sincs, aki az egyháznak valódibb reformálora volt volna, mint Kálvin."
"Kegyessége s hite a legdicsőbb észtehetségekkel volt párosulva. Kálvinnak volt szilárd akarata, egyenes lelke, élénk esze, mindent átható és mély elméje, mely a legnehezebb feladatokon is keresztültört, s a legnagyobb eltérések központját is feltalálni képes vala; kitűnő tapintata, melynél fogva az embereket hajtani s kormányozni igen képes vala. Oly tulajdonságok ezek, melyek őt az emberiség legnagyobb csudálatára méltóvá teszik".
"Mennyire szeretnők a szellem és lelkület ezen kitűnő tulajdonságait elkülöníteni azon sötét pontoktól, melyek azokat elhomályosítják! Óhajtanók ez elmúlt századoknak felróni mindazt, mit a nagy reformátor azokból kölcsönzött, s csak azt hagyni meg, mit a mi érzületünk is megtartani kíván. De ez az elkülönítés sem nem szabad, sem nem lehetséges. Ez
295
Kálvint mindenestől elenyésztetné, semmivé tenné. Kálvin azon egyetlenegy ember, akiben a szigorú, semmivel nem gondoló, néha rohamos buzgalmú Illyés, a szerény és szerető szívű János s egy világbirodalomnak ellenállhatatlan erélyű megalkotója kölcsönösen kezet fognak és bensőleg egyesülnek; s minthogy ő csak ezen minőségben a valódi Kálvin, csak mint ilyen, hathatott saját korára is. Az Istennek Fián kívül soha, még egy ember sem hirdette úgy a tiszta és örök igazságot, mint Kálvin. Ha elgondoljuk [talán: "megfosztjuk" –NF] őt minden emberi elemektől, akkor előttünk elérhetetlennek látszik; azonban magát az evangéliumot is apostoli, tehát emberi szózatok hirdették a világnak, s éppen ezáltal az evangélium emberfeletti szellemisége már némi részben homállyal érintkezett".
"A XVI. század sajátságos szenvedélyei és harcai pedig egy oly erős, megtörhetetlen jellemű férfiút kívántak, aki nemcsak tanítani, hanem nevelni is tudott, nemcsak építeni, hanem zabolázni, s az új hitet nemcsak hirdetni, hanem a népekkel elfogadtatni s azok közt fenntartani is képes volt a lehető legnagyobb elszántságú, erős akarattal. Egyszóval: a történetek folyamának nagy szüksége volt Kálvinra, éspedig a valódi, az igazi Kálvinra!"
A nagyhírű francia tudós és államférfiú, Guizot így jellemzi Kálvint: "A nagy embereknek nemcsak nevük az, mely őket túléli, hanem inkább műveik, melyek megmaradnak haláluk után; s mi is lehetne az ember valódi értéke egyéb, mint azon mű, melyet létrehozott? Kálvin művei nagyszerűek, mert több nép őtőle vette azon hitet és azon törvényeket, melyek későbben sorsuknak eldöntői valának. Kál-
296
vinban a valódi nagyságnak két feltétele egyesülve van; ő ti. szerette az igazságot, és hatalmában is tudta azt tartani. Hogy az igazság keresésében nem ért mindenkor célt, s hogy a hatalom gyakorlásában néha hibázott, ebből csak szellemünk végtelen tökéletesedése következik. A szigorúság közel határos a kegyetlenséggel, s az erélyességnek rohamos indulat szokott társa lenni. Mi már szelídebb erkölcsök korában élünk, amidőn a gyakorlati élet erényei ritkán kényszerülnek arra, hogy megnyilvánulásuk alkalmával a hozzájuk kötött hibákat is világosságra hozzák. Kálvin azonban oly nyers és vad korban élt, s a zabolátlan szenvedélyekkel oly harcokat kellett kiállania, hogy még nemesebb tulajdonségai is oly túlzó pontokig fejlődtek ki, hogy a kellő határt túlszárnyalták. Ő egy oly nehéz feladatot tűzött ki maga elé, melynél nehezebbet egy magas lelkű ember sem tűzhet, hogy ti. korlátok közé szorítson egy új forradalmat, megzabolázza saját pártját, s annak mozgalmait az erkölcsiség és fegyelem megállapított szabályainak alávesse, s megóvja a reformációt azon kicsapongásoktól és hibáktól, melyekre a zabolátlanság oly igen számított. Ezen nagy célját rendületlenül el akarván érni, jól tudta, hogy magában a reformációban kell a szükséges támpontot megkeresnie. A római egyház lebilincselte az embereket istentiszteletének fényével; Kálvin uralkodott azok felett az istentisztelet egyszerűségével. A katolicizmus kezében a hierarchia volt a kormányzási eszköz, Kálvin ennek helyét szigorú, erélyes fegyelemmel pótolta. A szokás zsarnokságát lerontotta, s ennek helyébe az erkölcsök szigorúságát állította. Jól tudta ő, hogy mik alapozzák
297
meg és teszik erőssé a társadalmat; jól tudta, hogy ezekre a reformációnak is szüksége van, de mégsem kereste ezeket a megbukott társadalom formáiban és szabályaiban; ő ezeket eltörölte az utolsó pontig, s magának az új társadalomnak elveiből merítette a megszilárdulás intézményeit, szabályait és eszközeit. Ez volt életének egyedüli eszméje; semmi egyébbel nem gondolt semmit. Szegénységben élt, egyedül az igehirdetéssel és tanítással foglalkozva. Szellemének és lelkületének fönsége volt hatalmának is egyedüli forrása és támasza. Erkölcsi alapokra támaszkodva hatott a külső rendre, az erkölcsökre és hitformákra, a nyilvános és családi életre. Midőn ereje kimerült, s tevékenysége véget ért, nyugodtan halhatott meg, mert munkáját bevégezte".
Tekintve Lutherre, a XVI. század másik nagy reformátorára is, napjaink egyik jeles francia történetírója így jellemzi Kálvint: Elismemjük, hogy Luther sok pontban nagyobb volt, mint Kálvin; s miért ne nyilvánítanók határozottan azt is, hogy más pontokon Kálvin volt erősebb és feltétlenül nagyobb? Nem Genfre, hanem a világtenger egyik partjától a másikig, az egész kálvinista világra tekintve, a Kálvin működése sokkal mélyebb nyomokat hagyott maga után, mint a Lutheré. Luthert bizonyos költői fénykör veszi körül ; ő sok milliók szívében élt és él, kiket szeretetreméltó eredeti egyénisége hódított meg; de ő még sem teremthetett, magának egy népet, az ő egyénisége és működése csak a német föld magas eszméinek s vágyainak kifejezése volt, s éppen ezért ő csupán ennek színvonaláig emelkedett fel, hogy ennek tükrében magát ismét szemlélhesse.
298
Kálvinnak nemcsak hódítania kellett, hanem hogy a hódítást biztosítsa, átalakítani is. Ő új embereket akart, újakat mindenek felett a szó evangéliumi értelmében, s olyanokat, kik az ő szellemét visszatükrözik és fenntartják. Neki a szívekre nem volt nagy hatása, hanem a lelkeket oly mélyen áthatotta lelkével, hogy ennek jelét megláthatod három évszázad múlva is mindazokon, kik őrá hivatkoznak, sőt még azokon is, kik őt megtagadnák, vagy akiket ő megtagadna. Az ilyen hódítás majdnem oly értékű, mint a teremtés."
"De ne tulajdonítsunk neki oly dicsőséget, melyet ő maga sem fogadna el soha. Egyedül az Isten az, aki teremt; az ember pedig csak annyiban lehet nagy, amennyiben őt Isten méltónak tartja arra, hogy általa nagy dolgokat vigyen véghez. És ezt egy nagy ember sem érzette soha jobban, mint Kálvin. Minden erőfeszítése csak arra való volt, hogy az Istenre térjen a dicsőség; semmi nyoma nincs még annak sem, hogy e dicsőségből Kálvin valami legkisebb részt is magának kívánt volna. Luther szereti néha-néha azon eszmét, hogy íme, ő egy csekély szerzetes létére megreszkettette a pápát, s oly nagy mozgásba hozta a világot. Kálvin effélét soha sem mondott, sőt még annak sem látszik jele, hogy ilyet szíve mélyében is gondolt volna. Őbenne mindenütt azt az embert látjuk, aki úgy a legcsekélyebb, mint a legnagyobb dolgokban egyedül azon eszmét találta, hogy az Isten az, aki véghezvisz mindeneket, és aki minden mindenekben. Ha műveinek azon lapjait olvassuk is, melyekben legerősebbnek és legzsarnokabbnak látszik, még itt sem találunk mást,
299
mint azt, hogy ő mint egyszerű munkás, egész őszinteséggel mindent az ő mesterének tulajdonít."
Szóljunk még egy pár szót, mintegy pótlólag Kálvinról, mint íróról. Az eddigi könyvészet 96 kisebb-nagyobb terjedelmű önálló művét mutatja fel Kálvinnak. Nagy szám, ha az ő rövid s annyi küzdelmekkel zaklatott életére tekintünk. Műveinek amsterdami, ezelőtt mintegy 200 évvel létrejött, de addig legújabb teljes kiadása 9 vastag kötetet alkot nagy ívrétben. A napjainkban megkezdett strassburgi kiadás, valószínűen kétannyi kötetre is fog terjedni. Eddig világot látott művein kívül több mint 2000 egyházi beszéde van a genfi könyvtár és mások birtokában.
Kálvin ami korunk fogalmai szerint nem volt ékesen szóló és ékesen író. De hogyha az igazságokról való benső meggyőződés az ékesen szólásnak legfőbb feltétele, akkor Kálvinnál ékesebben szólót nem mutathat fel a világirodalom. A tárgy tiszta felfogása, szabatos, világos előadása, könnyű és mégis vaskemény logika; ott, ahol kell, emelkedett és lángoló lélek jellemzik műveit, a legegyszerűbb levelektől a legnagyobbszerű tudományos szerzeményekig. Latin nyelven oly tisztán és ízlésesen írt, hogy művei a római irodalom legvirágzóbb korának remekműveivel kiállják a versenyt. Nemzeti nyelvére, a franciára s annak stílusára nézve római katolikus írók is korszakot alkotó nagy reformátornak tartják. Nagy igazság az éppen Kálvinra nézve is, hogy a stílus maga az ember. Ő nagy volt mint ember és reformátor; nagy volt mint író is.
Igen számos egyházi beszédei közül alig írt le
300
egy-kettőt előre, hanem szabadon, minden írásbeli előkészület nélkül mondotta el azokat, s gyorsírók írták le ajkairól. Nem készült írásban még teológiai s különösen írásmagyarázati tanári előadásaihoz sem. Mindig volt leckéjén két-három gyors írnok, ki előadásait leírta, s ő azokat, mielőtt kiadta volna, gondosan végignézte. Az olyan rendkívüli észerő, csudálatos emlékezőtehetség, nyugodt kedély s alapos tárgyismeret és folyékony, szabatos előadás, mint a Kálviné volt, nem is szükségelte a tüzetes írásbeli előkészületet, amire különben ideje sem volt.