ALISTER E. McGRATH
KÁLVIN

Osiris Kiadó, Budapest, 1996
Fordította: Nagy Mónika Zsuzsanna

GENF: A HATALOM MEGSZILÁRDUL

Mint Byron írja Hints from Horace című szatírájában, elég nehéz vállalkozás "új köntösbe bújtatni a régi mesét". Hogy mit kínlódott Kálvin második genfi korszakában, már sokan és remekül elbeszélték, nem sok veleje lenne elismételni. A számtalan legenda pedig jól tükrözi a Kálvinnal szemben kialakult tizenkilencedik és huszadik századi, széles körű és heves ellenszenvet. (1) Talán érdemes néhányat fölidézni, már csak azért is, mert ezekből látható, milyen mélyen beette magát a népi vallásosságba és a történeti írásokba a "nagy genfi diktátor" képzete. E munkában mindvégig azt az álláspontot képviseljük, hogy amennyiben ez a legenda nem is teljességgel a képzelet szüleménye, mindenképpen a történeti tények súlyos torzításán alapul.

Honoré de Balzac Emberi színjáték-ában Kálvin 1541-es visszatérése után Genfben azonnal "kivégzések vették kezdetüket, s Kálvin megszervezte vallásos rémuralmát". Balzac talán - élve költői szabadságával - összemosta Kálvin alakját Robespierre-ével; akárhogy is, sosem volt rémuralom Genfben, s Kálvin sosem volt abban a helyzetben, hogy ilyesfajta kampányt akár csak szítson, nemhogy irányítson vagy vezessen. Kálvin visszatérésétől haláláig csupán egyetlen kivégzés volt Genfben, s neki magának - mint látni fogjuk - alig volt köze az egészhez. Az pedig igazán nem is volt olyan régen, amikor Aldous Huxley azzal állt elő Kálvin lejáratására, mégpedig mindennemű dokumentumok nélkül, hogy "a nagy Kálvin teokráciája alatt egy gyermeket nyilvánosan lefejeztek, amiért az kezet emelt szüleire" (2) Először is, a (hihetetlenül gazdag) genfi levéltár ilyen esetről semmiféle följegyzést nem őriz; másodszor, sem a büntető, sem a polgári törvénykönyv nem ad módot ilyen tárgyú eljárás lefolytatására, s különösen nem ilyen drákói büntetésre; harmadszor, Kálvin nem vett részt sem a törvényhozásban, sem a végrehajtásban. Mint képzett jogászt olykor a szövegezésbe

118

bevonták ugyan - 1543 körül például a város éjszakai őrségéről szóló törvények szövegezéséhez kérték segítségét; ezek azonban semmiképp sem az ő törvényei, hanem a városéi.

Negyedszer, Huxley-t a "teokratikus uralom" terminus helytelen használata miatt is elmarasztalhatjuk. Való igaz, Kálvin politikai gondolkodását szeretik a teokratikus jelzővel illetni. (3) Nem árt tisztázni, mit is jelent ez a kellemetlen kifejezés. Általában olyan politikai alakulatra vonatkoztatják, amelyben a polgári hatalmat a klérus maga vagy valamilyen egyházi hatalmi szervezet gyakorolja; könnyen belátható, hogy ebben az értelemben Kálvin soha nem teremtett teokráciát Genfben, s még csak nem is törekedett erre, bármennyire is ragaszkodik Huxley az ellenkezőjéhez. Van a szónak egy második jelentése is, mely sokkal inkább igazolható teológiai és etimológiai szempontból: eszerint olyan politikai alakulatra vonatkozik, ahol minden hatalom Istentől ered. (4) Kálvin elképzelése a polgári kormányzatról, különösen ami a genfi állapotokat illeti, nagyon is teokratikus, a szónak ebben az utóbbi, kevésbé drasztikus jelentésében. Isten közvetve mindkét értelmezésben jelen van a kormányzatban és az állami berendezkedésben, egyik esetben felkent szolgái, a papság révén, a másik esetben a polgári hatalomban magában, mely végső soron szintén tőle ered.

Kálvin akár azt is gondolhatta, hogy Genfbe való visszatérése a reformáció diadala. Ha voltak ilyen illúziói (amire egyébként semmiféle bizonyíték nem utal), egy hónapon belül bizonyosan szertefoszlottak. Kezdetben a tanács lényegében szabad kezet adott Kálvinnak az egyházi rendszer átszervezésében. Ez a szabadság azonban rövid életű volt. A hatalmukat féltékenyen őrző, ravasz városatyák időről időre keresztülhúzták Kálvin számításait. A negyvenes évek vége felé világossá vált, hogy Kálvinnak tervei végrehajtásához nincs elég politikai hatalma. Miután hatalomra került jó néhány "libertinus" (az Ami Perrin nevével fémjelzett párt; "perriniánusoknak" is hívták őket), a tanács igen ellenségessé vált vele szemben. Tulajdonképpen úgy viselkedett a testület, mint egy fordított Mr. Micawber: mindig azt kereste, mit forgathat föl. Hivatása nehézségei mellett magánéleti tragédiák is sújtották Kálvint. Mint korábban jeleztük, Strasbourgban összeházasodott egy özvegyasszonnyal, Idelette de Bure-rel. Egyetlen fiuk röviddel születése után

119

meghalt. (5) Az asszony 1545-ben súlyosan megbetegedett, hosszas szenvedés után, 1549 márciusában elhunyt. Első házasságából származó két gyermekének nevelése Kálvinra maradt, akinek sok támogatója között nem akadt barátja; súlyos veszteségével magára maradt. (6) 1555-ig a városi hatalomból is szinte teljesen kirekesztették. Hogy miként alakulhatott ki ez a helyzet - ennek megértéséhez ismerni kell Genf egykorú szerveződését.

Amennyiben van olyan tizenhatodik századi politikai szerveződés, mely a görög városállamokhoz hasonlítható, úgy Genf feltétlenül ilyen. Mikor Francois Bonivard francia nyelven kiadta az ókori Athén magisztrátusairól szóló Guillaume Postel-tanulmányt, a genfi Petit Conseil-nek címzett ajánlásában párhuzamot vont a két városállam, az antik és a modern között. Genf területét erősen korlátozták földrajzi adottságai, a katonai elővigyázatosság és a politikai ambíciók - olyan megfontolások ezek, melyek alkalmasint az ellenkező irányba is indíttathatnak. A tizenhatodik századi Genf egy kis, erődített város, melyet kétes biztonságot nyújtó falak vettek körül (megerősítésük állandóan kimeríti a városi kasszát). A város elöljárói a nagy múltú francia városok hagyományos modelljét követték. (7) A második polgárság idejétől kezdve Genf alapstruktúrája a következőképp nézett ki. (8)

1526 óta Genf lakosait három kategóriába sorolták. Polgárok (citoyens) azok, akik citoyen szülők gyermekeiként a városban születtek (tehát ott is keresztelték őket). A legfőbb irányító testület, a Petit Conseil kizárólag polgárokból állt. A bourgeois (egyébként megvásárolható vagy más módon megszerezhető) kiváltságos pozíciójának birtokosai jogosultak a kormányzati hivatalok tisztségviselőinek évenkénti választására, maguk pedig választhatók a Hatvanak Tanácsába (Conseil des Soixante), illetve a Kétszázak Tanácsába (Conseil des Deux Cents), viszont nem kerülhetnek be a Petit Conseil-be. A többiek (habitants) jogállása az ott tartózkodó idegeneké: nem szavazhatnak, nem viselhetnek fegyvert, és nem tölthetnek be semmilyen városi közhivatalt. Egy kivétel volt csupán: az habitant lehetett lelkipásztor, ezenkívül előadó az haute école-ban - amennyiben nem

120

akadt megfelelően képzett genfi születésű személy e hivatalokra. Ez utóbbi kategóriába tartozott maga Kálvin is, egészen 1559-ig.

Nem egészen világos a Conseil des Soixante funkciója; aligha lehetett egyéb a tizennegyedik századi városigazgatási szerkezet maradványánál, minden különösebb jelentőség nélkül, már ami a tárgyalt időszakot illeti. A Kétszázak Tanácsát 1527-ben alapították, méghozzá az Általános Tanács működési nehézségei miatt: a Conseil Général - melyet abban az időben hoztak létre, mikor még elég kicsi volt a város, és ezért döntéshozatalra minden ott született lakosát össze lehetett hívni - ekkor már túlságosan archaikus és nehézkes intézménnyé lett. A Kétszázak Tanácsát Kálvin idejében évente kétszer hívták össze, szigorúan korlátozott és meghatározott céllal: februárban a szindikusok megválasztása, novemberben a gabona és a bor árának megállapítása miatt. A berni és a zürichi minta nyomán, kompromisszumos megoldásként állították föl ezt a tanácsot, fönntartva a Conseil Général népgyűlésjellegét, a túlságosan nagy tömeg okozta kényelmetlenségek nélkül.

A genfi kormányzat központi szerve, amint már jeleztük, a Petit Conseil - vagy Senatus, Conseil Ordinaire, Conseil Estroicte, vagy egyszerűen Conseil - volt. A minősítés nélküli utalások a "genfi városi tanácsra" gyakorlatilag mindig erre a bizonyos főtanácsra vonatkoznak. Tagjait hol "Messieurs de Genéve"-nek, hol Seigneurie-nek nevezik. A testület, a négy szindikust is beleértve, huszonnégy férfi polgárból állt. A közéleti tevékenységek minden területe hatáskörükbe tartozott, a város életét minden szempontból ellenőrizték, s nem állt szándékukban e pozícióból engedni. Akkoriban szinte lehetetlennek tűnt, hogy egy ilyen kicsi város hatalmas szomszédai árnyékában képes legyen nehezen kivívott függetlenségét megőrizni; minden tisztelet a Városi tanácsnak féltő gondosságáért és körültekintő okosságáért, amellyel negyed évezreden át ez mégis sikerült. Genf egészen addig megőrizte szuverenitását, míg a francia forradalmi seregek, új befolyási övezet után nézve, az 1790-es években el nem foglalták (hozzá kell tenni, ez az esemény nem kis szerepet játszott Genf döntésében, amikor 1815-ben csatlakozott a Helvét Konföderációhoz). A szűk körre kiterjedő szavazati jog a genfiek általános félelmének következménye: nem akarták ugyanis, hogy ügyeiket idegenek befolyásolják. Minthogy polgárjoga,

121

azaz a korlátlan választás és választhatóság joga csak a város egynémely szülöttének volt, a tanács eleve kizárta, hogy ambiciózus idegenek politikai befolyást gyakorolhassanak a városban.

Így tehát Kálvin sem kerülhetett a város döntéshozói közé. Nem szavazhatott; nem vállalhatott hivatalt. 1541-től 1559-ig mint a város lakója, habitant státusú volt. Kálvin - nem úgy, mint a későbbi szellemóriás, Jean-Jacques Rousseau - sosem írhatta művei címlapjára a vágyott szavakat: citoyen de Genéve. Neve 1559. december 25-én került a Livre des bourgeois de l'ancienne république de Genéve-be; (9) kissé megkésve ugyan megkapta a bourgeois státust, ám mindvégig kizárták a város polgárainak köréből, amellyel pedig oly szorosan összefonódott neve. Indirekt módon, prédikációival, konzultációk révén és egyéb legális utakon igyekezett meggyőzni a genfieket. Ha erkölcsi tekintélye jelentett is hatalmat, ez nem bírói jogkör, nem volt joga kényszeríteni másokat, hogy kedvére cselekedjenek. Amit tehetett és tett is, hogy ösztönzött, hízelgett, kért - de nem parancsolhatott.

A "genfi diktátor" Kálvin-képének nem sok köze van a történeti tényekhez. Stefan Zweig portréja a genfi zsarnokról, aki vaskézzel regulázta a szerencsétlen városlakókat, többet mond Zweig képzeletéről, zsarnokellenes nézeteiről, mint Kálvinról, ihletője pedig inkább Robespierre, Hitler és Sztálin, mintsem a tizenhatodik századi Genf valósága. A városi tanács senkinek nem óhajtotta átengedni nehezen megszerzett jogait és kiváltságait, eltekintve egyetlen alkalmazottjától - aki azonban szavazati jog nélküli idegen, ráadásul akkor bocsáthatták el vagy akár száműzhették a városból, amikor csak akarták. A polgári berendezkedés, a genfi törvények részben sem Kálvin művei; e téren csupán a Lelkipásztori Társaság és a konzisztórium képez kivételt. A városi tanács végig megőrizte autoritását vallási ügyekben is. Hogy Kálvin polgári ügyekben is autoritásnak számított, ez csupán személyének szóló erkölcsi elismerés, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy utódai számos nehézséggel kerültek szembe Kálvin halála után.

1553 márciusára Kálvin helyzete tarthatatlanná vált. A város fontosabb hivatalai egy Kálvin-ellenes koalíció kezébe kerültek. Az 1552 februárjában lezajlott választásokon régi ellenfelét, Ami Perrint választották meg első szindikusnak, és a másik három szindikusi hely közül kettőre is egy-egy támogatója került.

122

Perrin sógora, Pierre Tissot lett a város őrmestere. 1553-ra Perrin pártja - népszerű nevükön libertinusok - hatalmába kerítette Petit Conseil-t. Most aztán elég erősnek érezték magukat, hogy Kálvint a hazai pályán - azaz egyházfegyelmi ügyekben - is sorompóba szólítsák, holott az 1541-es Egyházi rendtartás óta a konzisztórium lelkipásztorainak hatáskörébe tartozott. A berni modellt követve a genfi egyház négy nagy ünnepet jelölt meg a város gyülekezeteinek közös ünnepeként, egyenletesen elosztva az egyházi évben - ezek a Karácsony, a Húsvét, a Pünkösd és Szent Mihály napja; minderről a franciák cinikusan azt tartották, hogy az ünnepek az évi négy lyoni vásárhoz igazodnak. (10) Az 1553-as húsvét közeledtével a tanács bekérte az akkoriban kiközösítettek listáját, minden egyes eset részletes indoklásával. Az üzenet egyértelmű: a tanács jogot formál magának arra, hogy fölülbírálja az egyház saját hatáskörében hozott döntéseit. Ez azt jelentette, hogy nem fogadták el - vagy, legjobb esetben is, félremagyarázták - az 1541-es Egyházi rendtartást, melyben Kálvin hite szerint világosan kimondta, ki az úr az (egy)házban.

Néhány hónappal később tovább gyengítették Kálvin helyzetét: a prédikátorokat abban az esetben is kizárták a szindikusok választására jogosult Általános Tanácsból, ha történetesen genfi polgárok voltak. A Kálvint támogatók egy jelentős csoportját gyakorlatilag megfosztották választójogától. Nem sokkal ezután a tanács egyházi ügyekbe avatkozva még jobban megsértette Kálvin amúgy is megnyirbált hatáskörét: Jussy község lelkészét, Francois Bourgoint áthelyezték Genfbe, s helyére a tanács jelöltjét állították. 1553. július 24-én Kálvin fölajánlotta lemondását; nem fogadták el. (11) Röviddel ezután azonban új veszély terelte el Kálvin és a tanács figyelmét a maguk hatalmi harcáról - a Szervét-ügy. Hogy megérthessük, mi volt ebben Kálvin szerepe, meg kell ismernünk a konzisztórium szerepét, mielőtt rátérnénk az igazságszolgáltatás tanácsi monopolizálására.

Ha A keresztény vallás alapjait a kálvini reformáció izomzatának nevezzük, akkor egyházszervezése a reformáció gerince. A genfi egyház arculatának kialakításában döntő szerepet játszó Egyházi rendtartás (1541) szinte azonnal elkészült, miután

123

Kálvin visszatért Genfbe strasbourgi száműzetéséből. Mivel meg volt győződve a fegyelmezett, jól szervezett és jól felépített egyház szükségességéről, a működés minden részletére kiterjedő irányelveket dolgozott ki. (12) A Kálvin céljainak megfelelő egyházi intézmények megteremtését lelkészi tevékenysége legjelentősebb vonásának szokás tartani, ami mellesleg egyszersmind kitűnő alkalmat teremt Leninhez hasonlítani őt; mindketten tudatában voltak, milyen fontosak forradalmuk propagandája szempontjából az intézmények, (13) amelyek felállításával valóban nem is késlekedtek.

A kálvinizmus nemzetközi fejlődése felől talán úgy lehet leginkább fölmérni az egyházi intézmények jelentőségét, ha összehasonlítjuk a lutheranizmus és a kálvinizmus kialakulásának európai és észak-amerikai, egymástól nagyon eltérő körülményeit. A lutheranizmus általában uralkodók és hercegek szimpátiájának köszönhetően terjedt, akik többnyire föl sem ismerték a lutheri "Két Birodalom" doktrínája szerint nekik szánt szerep egyházi jelentőségét. Bár Kálvin pontosan tudta, mennyire fontos lenne uralkodókat megnyerni eszméinek (különösen a francia udvarnál szeretett volna jó hírnévre szert tenni), a kálvinizmus kezdetben meglehetősen mostoha körülmények között fejlődött és terjedt (így éppen Franciaországban az 1550-es években), az uralkodók és a fönnálló egyház ellenében. Ilyen föltételek mellett a kálvinizmus fönnmaradása egy olyan jól szervezett és erős egyházi szervezet függvénye. mely képes ellenállni környezete rosszindulatának. A jól tagolt kálvini egyházszervezet lutheránus megfelelőjénél nehezebb helyzetekben is képes volt helytállni, ami azután annyira életképessé tette, hogy első látásra teljesen reménytelen politikai körülmények közepette is tért tudott nyerni.

A kálvini egyházszervezet talán legkülönösebb és legvitathatóbb intézménye a konzisztórium, mely 1542-ben jött létre tizenkét presbiterrel, vagyis laikussal, akiket a magisztrátusok évente választottak, és a Lelkipásztori Társaság minden (azaz 1542-ben kilenc, 1564-ben tizenkilenc) tagjával. Az egyházi fegyelem megőrzése érdekében a testület minden héten csütörtökön ülésezett. Az intézmény eredete tisztázatlan; a létező házassági bíróságok, mint a zürichi Ehegericht, lehettek modelljei, (14) s genfi prototípusát talán még Kálvin strasbourgi száműzetése idején alapították. (15) Az mindenképpen figyelemre méltó, hogy kezdet-

124

ben a konzisztórium legfontosabb ügyei a részben lelkipásztori, részben jogi kérdésnek tekintett házassági problémák; ez éppenséggel az akkoriban már létező és leginkább laikus tagokból álló - házassági bíróságok szerepére is utalhat.

Az egyházi fegyelem miatt a református svájci városok hatóságait épp elég bosszúság érte. Ha az 1530-as években lehet egyáltalán valami egységes mintáról beszélni, akkor az a világi magisztrátusoknak alárendelt egyházi fegyelem zwingliánus megoldása. (16) Zwingli utóda, Heinrich Bullinger idején Zürichben a kiközösítést a polgárságra, azaz a magisztrátusokra, és nem a klérusra tartozó ügynek tekintették. (17) Kiközösítési ügyekben Bázel egyházi bírósága szintén komoly megszorításokkal dönthetett csak magában. (18) Bern csupán annyiban kivétel e szabály alól, amennyiben egyháza egyetlen tagját sem közösítette ki. (19)

Egy ellenkező értelmű elgondolás kezdeteit az 1530-as évek Bázelében találjuk, ahol is Johann Oecolampadius a Városi tanács elé állt azzal az elgondolással, hogy a Polgári és az egyházi törvényszék között alapvető különbség van. Éppen ezért föl kell állítani egy egyházi törvényszéket, amely a bűnökkel foglalkozna, a világi magisztrátusok elé a továbbiakban csak a köztörvényekbe ütköző bűnesetek kerülnének. (20) Az előbbi joga lenne a kiközösítés, mégpedig javító célzattal, illetve az egyházi élet egységének megtörését elkerülendő. Bázel városi tanácsa a javaslatot elutasította, s maradt minden a régiben.

Az 1530-as években aztán később mégiscsak elfogadták az egyházi bíráskodás intézményét. Martin Bucer például, aki 1530. október 19-i dátummal Zwinglinek írva még ellenzi egy ilyen bíróság ötletét, (21) nem sokkal később meggondolja magát. Közrejátszhatott ebben elhidegülése Zwinglitől, aki 1531 február 12-én kelt levelében azzal vádolja őt, hogy politikai megfontolásból elárulta az evangéliumi igazságot. (22) Bucer ugyanebben az évben Ulm városában támogatja az egyházi törvényszék fölállításának tervét; tagjai részben laikusok, részben lelkipásztorok, hatáskörébe az egyházi fegyelem ügyei tartoznak. Mikor a radikálisok 1534 februárjában elfoglalták Münstert, a strasbourgi városi tanács észbe kapott: ha városnak - mely ekkor a radikálisok biztos menedékének számított - nem Münster sorsát szánják, jó lesz mielőbb megerősíteni az egyházi fegyelmet és az igaz hitet. Nem osztották azonban Bucer véle-

125

ményét az egyházi törvényszék létrehozásáról; az egyházi fegyelem továbbra is a polgári hatóságok fennhatósága alá tartozott. (23) Midőn a városban időzött, nem is annyira Bucer elmélete, mint inkább a városi tanács gyakorlata ragadta meg Kálvin képzeletét. (24) Farel és Kálvin 1537 januárjában készítette el a strasbourgi egyház szervezetéről szóló cikkelyeket, melyek az egy konzisztórium kivételével minden szempontból az 1541-es Egyházi rendtartás előképének tekinthetők. (25) Vagyis Kálvin strasbourgi tartózkodása idején alakította ki elképzelését.

A konzisztóriumban Kálvin eleinte az igaz hit helyreállításának eszközét és a fegyelem garanciáját látta, amit viszont strasbourgi tapasztalatai óta a református kereszténység alapvető feltételének tartott. Elsősorban azokkal a személyekkel foglalkozott, akiknek hatalmukban állhatott eltérő nézeteikkel a genfi egyházi rendet megzavarni. Azoknak az ügyét is konzisztórium vizsgálta, akiknek a magatartása egyéb - lelkészi vagy erkölcsi- okok miatt volt kifogásolható. Ők azért kerültek ide, hogy hibáikra rámutassanak; amennyiben ez az eljárás eredménytelennek bizonyult, elkerülhetetlenné vált a kiközösítés. Ez pedig egyházi, és nem polgári büntetés; a konzisztórium eltilthatta a bűnöst az évi négy hitközségi ünnep egyikétől, de nem szabhatott ki polgári büntetést. A hatalmát mindig is féltékenyen őrző városi tanács ragaszkodott ahhoz, hogy "mindez a polgári igazságszolgáltatás és annak eszközei nélkül, kizárólag Isten igéjének lelki fegyverével történjék... s a konzisztórium ne csorbítsa a Seigneurie és az igazságszolgáltatás hatalmát. A polgári hatalmat nem szabad korlátozni."

Kálvin halála után a talaját veszített konzisztórium jószerivel csak a társadalom ellenőrzésének olykor hisztériáig fajuló durva eszköze. 1568-ban "botrányokozásért és a házasság szent kötelékének megsértéséért" kiközösítettek két férfit és egy asszonyt, mégpedig azért, mert részt vettek egy lakodalom utáni reggelin, ahol az ifjú férj fölvágott egy kenyeret, így szemléltetve, hányszor tette magáévá asszonyát. 1564-1569 között 1906 kiközösítésről hoztak döntést. (26) 1568-ban négy ízben közösítettek ki egy egyént, akit így az a kétes tisztesség ért, hogy abban az esztendőben egyik hitközségi ünnepen sem vehetett részt. A kiközösítés okait taglaló lista igencsak érdekes olvasmány: a feleség bántalmazása, tettlegességig fajuló veszekedés otthon és egyéb helyeken mindennapos esetek a konzisztórium

126

gyakorlatában. Megtalálható még az étlapon a szerencsejáték, az iszákosság, a paráználkodás - ám jóval kisebb arányban, mint várnánk. A megkülönböztetetten vallásos jelleg, amiért Kálvin létrehozta a konzisztóriumot, nyilvánvalóan megszűnt; az alapító távoztával az intézmény célja is elsikkadt. A konzisztórium 1550-es évekbeli szerepe körül kialakult szerepe körül kialakult vita alapkérdése az, hogy vajon a Messieurs de Geneve vagy a konzisztórium jogosult-e kiközösíteni. Az Egyházi rendtartás értelmében Kálvin szerint ez a jog kizárólag a konzisztóriumot illeti. Ami Perrin vezette ellenfelei viszont azt tartották, hogy csak a városi tanács szabhat ki ilyen büntetést. A Kálvin és a perriniánusok közötti súrlódás talán legfőbb oka az egyházi fegyelem eltérő megítélése. (27) Perrin és hívei a reformációt önmagában nem ellenezték, de rendkívül rossz néven vették a kálvini fegyelemi rendet. (Egyébként emiatt szokás "libertinusokként" emlegetni őket, jóllehet a "liberális" szó mai jelentésében jobban illene rájuk.) De mindez a Szervét-ügy ürügyén került elő.

Ha volt olyan területe a civil szférának, amely fölött a városi tanács foggal-körömmel védelmezte teljes uralmát, úgy az az igazságszolgáltatás. A genfi püspök és patrónusa, a savoyai herceg elleni küzdelem során a genfi magisztrátus magához ragadta a polgári és büntető törvényszék fölötti fennhatóságot. Korábban már szó esett arról, hogy Genf függetlenedése előtt a püspöki hatalom genfi letéteményese a vidomne volt. A kastély, melyben e hivatal viselője és személyzete élt, a Rhone közepén lévő szigetre épült, s így egyben a város fölötti püspöki hatalom jól látható emlékműve is volt. 1527-ben a polgári ügyeket a püspök átengedte a városnak. A következő években az igazságszolgáltatás fokozatosan teljes egészében átment a Messieurs de Geneve kezébe; a büntetés-végrehajtás joga a szindikusokhoz került, s a városon kívüli felsőbb bíróságokhoz ezután fellebbezni sem lehetett. 1530-ra a város az igazságszolgáltatást mindenestül ellenőrzése alá vonta. Az igazságszolgáltatás joga tulajdonképpen a város függetlenségét demonstrálta. Ha a genfi igazságszolgáltatás bármely idegen hatalom vagy személy befolyásának enged, csorbul a nehezen megszerzett szuvereni-

127

tás. (28) A Messieurs de Geneve semmiféleképp sem hagyhatta, hogy a város életében idegenek központi szerephez jussanak, vagy nagyobb befolyásra tegyenek szert. Kálvinnak a konzisztóriumon belül arra volt jogosítványa, hogy az egyházközség tagjait fegyelmezze a hitközség ünnepeitől való átmeneti eltiltással; de mint egyszerű habitant, a polgári és büntetőjogi igazságszolgáltatásból szigorúan ki volt rekesztve. Mindezeket figyelembe véve vizsgáljuk azt az eseményt, mely végül Kálvinnak egyfelől genfi hatalma megszilárdulását eredményezte, másfelől viszont az utókor szemében vérszomjas zsarnokká degradálta. (29)

Hogy Szervét Mihályt mint eretneket elítélték és kivégezték Genfben, minden más eseménynél erőteljesebben befolyásolta Kálvin posztumusz hírnevét. (30) Rejtély, vajon a tudósok miért épp Szervét kivégzését tartják oly jelentőségteljesnek, s nem a németországi tömegmészárlásokat az elvetélt parasztháború (1525), illetve Münster bevétele (1534) után, vagy az Erzsébet-kori kegyetlen politikát, melynek számtalan római katolikus pap esett áldozatul. London és Lichfield püspökeinek utasítására még 1612-ben is elrendelte a világi bíróság két, Szervét tanaival rokonszenvező egyén nyilvános megégetését. Franciaországban hasonlóan kíméletlenül folytak a kivégzések: 1547 májusa és 1550 márciusa között Párizsban harminckilenc személyt ítéltek máglyahalálra eretnekség miatt. (31) A chateaubriant-i ediktum (1551. június 27.) után nem kellett többé a parlement jóváhagyása az eretnekügyekben hozott halálos ítéletek végrehajtásához; ettől kezdve az alacsonyabb bíróságok szabadon, tetszésük szerint járhattak el az eretnekek ellen. A tizenhatodik század még mit sem tudott a halálbüntetés elleni újabb keletű kifogásokról, ezek még törvényes és célravezető eljárásnak számítottak, melynek köszönhetően meg lehetett szabadulni nemkívánatos személyektől, követőiket pedig kellőképpen el lehetett rettenteni. Genf városa sem volt kivétel: minthogy hosszabb idejű börtönbüntetés letöltésére alkalmas intézmény nem volt (rövidebb időre a per előtti időszakban saját költségre kerültek fogságba a gyanúsítottak), két nagyobb büntetési lehetőség maradt: a száműzés és a kivégzés. Nem egészen érthető, hogy mitől bizonyítaná egy ilyen ügy Kálvin különös kegyetlenségét. A halálbüntetés hallgatólagos támogatása egy eretnekpörben, tehát egy olyan bűn esetében, melyet Kálvin - hasonlóan kortársaihoz -

128

főbenjárónak tartott, vajon miért nem azt jelzi, hogy ő is csak saját korának gyermeke; vajon mitől jelentené ennek ellenkezőjét, vagyis azt, hogy ő kirívó kivétel lett volna? A felvilágosodás utáni írók teljes joggal tiltakoztak az előző generációk kegyetlenségei ellen; de Kálvint megtenni különös kritika tárgyává - ez közel jár a bűnbakképzéshez. Így célba venni őt - hogy már a kiemelés módja is kétes -‚ és eltekinteni a mások, egyének és intézmények nagyobb becstelenségeitől - mindez fölveti a kritikusok elfogultságának kényes kérdését. Szervét volt az egyetlen, akit Kálvin életében vallásos meggyőződése miatt végeztek ki Genfben akkor, amikor az ilyen természetű kivégzések máshol mindennaposnak számítottak.

Ráadásul Szervét pöre, az ítélethozatal és a kivégzés (beleértve a kivégzés módjának megválasztását) teljes mértékben a városi tanács dolga volt, méghozzá egy olyan időszakban, amikor az szemben állt Kálvinnal. A perriniánusok nemrégiben jutottak hatalomra, s elszántan nyirbálták Kálvin tekintélyét. Szervét kivégzésével - akár a következő évtized során a berniek a Gentilis-üggyel - a maguk feddhetetlen igazhitűségét akarták demonstrálni, s ez egyúttal a Kálvin vallási tekintélyének megtörésére irányuló akció előjátéka is volt. Az egyházi ügyekben illetékes és Kálvin befolyása alatt álló konzisztóriumot ez esetben a városi tanács - nagy igyekezetében, hogy Kálvint félreállítsa - egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Persze ilyen fontos kérdésben, mint a hitvita, nem hagyhatta tökéletesen figyelmen kívül a testületet. Kálvint azért bevonták, kezdetben mint elsőfokú vádszakértőt, később mint szakértő teológus tanút; tanú azonban bármelyik ortodox teológus lehetett, akár katolikus, akár protestáns.

Mindezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Kálvin némely kritikusai azt állítják ugyanis, hogy a Szervét-üggyel Kálvin egész vallását szalonképtelenné tette. Pedig még Aquinói Tamás is az eretnekek kivégzése mellett volt, mint ezt ki is fejtette: "Ha az eretnek továbbra is megmakacsolná magát, áttérése fölötti aggodalmában az egyház a mások üdvössége érdekében ki kell közösítse őt, a világi bíróságra hagyva végleges, halál általi eltávolítását ebből a világból." (32) Ebben és számos más tekintetben Aquinói gondolkodása mai szemmel sokak számára elfogadhatatlan - tegyük hozzá, okkal: például az, hogy helyeselte a rabszolgaságot, vagy a zsidóságról alkotott véleménye, vagy

129

hogy a nőket természettől fogva alsóbbrendűeknek tartotta: (33) ettől még politikai és vallási nézetei nem válnak teljes egészében elfogadhatatlanná. A mai olvasó ezeknél a kérdéseknél bekalkulálhatja - és többnyire be is kalkulálja -‚ hogy Aquinói nézeteinek nagy része történeti helyzetéből adódóan determinált, de ennek tudatában Aquinói művei a vallásos és egyéb eszmékről gondolkodók számára gazdag forrásanyagot biztosítanak. Ugyanez igaz, és kell is, hogy igaz legyen Kálvin esetében is. Egy pillanatig sem tartjuk helyesnek, ha valaki belekeveredik egy pörbe, melyben végül a vádlottat halálra ítélik. Nem szükséges Aquinói írásaival mentegetni sem a genfi városi tanács, sem Kálvin alapállását, illetve ennek megfelelő tetteiket. Ám ha Kálvinnak ily módon nem is lehet bocsánatot kieszközölni, talán úgy mégis, ha a maga korában elhelyezve látjuk, egy olyan korszakban, melyből hiányzott a huszadik századi liberális gondolkodás érzékenysége, és amely az eretnekek kivégzését rutinmunkának tekintette.

A mai olvasó hajlamos az "eretnek" kifejezésen az uralkodó ortodoxiával szembeforduló véleményt érteni, s mint ilyet a kreativitás és a személyes szabadság megnyilvánulási formájának tekinteni. Erről a merőben huszadik századi értelmezésről azonban a tizenhatodik század még mit sem sejtett. A jelentősebb keresztény eretnekmozgalmak társadalmi és politikai elemzéseiből az derül ki, hogy ezek nem csupán eszméket képviseltek, hanem sokkal szélesebb körű politikai és társadalmi programmal léptek föl. Példának okáért a késői klasszikus korszak donatista vitája szinte csak a keresztény egyházon belüli különböző áramlatokról szólt; alapvető programja azonban az észak-afrikai bennszülött berberek és a római telepesek közötti feszültségeket érintette. A társadalmi és nemzeti mozgalmak gyakran jelentek meg teológiai öltözetben, legalább annyira támadva a társadalmi-politikai status quót, mint a "hivatalos" vallást. (34) A középkori eretnekmozgalmak népszerűségének oka sem annyira vallási tartalmukban, mint inkább kimondatlan társadalmi-politikai jelentésükben keresendő. Sokat elárul erről a Husz János nevéhez fűződő, korai tizenötödik századi mozgalom, a huszitizmus. Látszólag ugyan az egyház természetének meglehetősen elvont kérdése áll eszméi középpontjában, tényleges erejét azonban elsősorban a cseh nacionalizmusnak köszönheti, melyre a huszitizmus társadalmi és gazdasági prog-

130

ramja nagy hatással volt. A katolikus egyháznak gyorsan föl kellett lépnie a destabilizációval fenyegető eretnekség ellen. Az egyház hatalma és tanítása egyaránt veszélyben forgott.

A reformáció nyugat-európai terjedésével az eretnekségnek ez a destabilizáló jellege egyre nyilvánvalóbb lett. Kezdettől kibékíthetetlen ellentétek osztották meg a reformátorokat, akik (mint Luther, Zwingli, Bullinger, Bucer és Kálvin) a reformációt a meglévő egyház magisztrátusai és a reformátorok együttműködésének folyamatában képzelték el, és a radikálisokat (mint Jakob Hutter), akik viszont úgy gondolták, hogy az igaz reformációnak el kell söpörnie a fennálló züllött társadalmi és politikai rendet. Zürich városi tanácsa nagyon is érezte a radikális elemek e fenyegetését az 1520-as években, s elkövetett minden tőle telhetőt befolyásuk megakadályozására. A reformáció radikális szárnya, az anabaptizmus elutasította a gyermekkeresztséget; e közismert vallási vonatkozás mellett, ami társadalmi felfogását illeti, radikálisan felsőbbségellenes, már-már kommunista eszméket vallott. Az 1534-ben kulmináló münsteri események (35) megmutatták, micsoda veszélyt jelenthet a radikális reformáció a fennálló társadalmi rendre. Lett légyen bármilyen sok különbség is a protestáns és a római katolikus városi tanácsok között, abban egyetértettek, hogy az eretnekség stabilitásuk, s így városuk létét veszélyezteti. Münster sorsával - a várost hosszú, véres ostrom árán kellett visszaszerezni - világossá vált: az eretnekség nem ártatlan eszmékből áll, de komolyan veszélyezteti a városok létét. Egyetlen város sem engedhette meg magának falai között az ilyesfajta destabilizáló befolyás jelenlétét. A strasbourgi városi tanács 1534-ben drasztikus intézkedésekkel szüntette meg a radikálisok fenyegetését, jól illusztrálva, mennyire komolyan vették akkoriban e veszélyt. (36)

Genf sem volt kivétel. Ha már egyszer kiderült, hogy akad közöttük egy eretnek, aki a radikális reformáció híve, a genfi hatóságok aligha tehettek mást, cselekedtek, még ha némi nehézséget okozott is, hogy Szervétet tulajdonképpen nem lehetett volna a genfi igazságszolgáltatásnak alávetni. Nem tudjuk, miért kellett Szervétnek Genfbe jönnie; meglehet - épp, mint korábban Kálvin -‚ csupán megpihent, útban Bázelbe, ahol menedéket remélt. (37) Franciaországban ugyanis a katolikus hatóság eretnekség vádjával egyszer már elítélte; miután vienne-i börtönéből megszökött, s Genfbe utazott, 1553. augusztus 13-án

131

elfogták. Nem sokkal korábban jelentette meg Christianismi Restitutio című könyvét. (Talán szándékolt párhuzamot sejthetünk Kálvin Institutio Christianae religionisával?) A mű a keresztény hit egy sarkalatos tézisét tagadja (a Szentháromságot), és egy hagyományos szertartását (a gyermekkeresztséget). Kálvin ugyan az előbbit tartotta összehasonlíthatatlanul nagyobb véteknek, amiért bőszült sértésekkel kárhoztatta Szervétet (sértésekről kell beszélni, s ezek természete az idősödő Kálvinon eluralkodó keserűségről és kicsinyességről árulkodik), a városi tanács tagjait azonban sokkal inkább az utóbbi nyugtalanította. A gyermekkeresztség elvetésével Szervét az anabaptisták mellé állt (az anabaptista szó jelentése: újrakeresztelő), a mellé a mozgalom mellé, mely már épp elég vesződséget okozott Zürichben, Münsterben, Strasbourgban és másutt. Az anabaptisták eltörölték a magántulajdont, mindent közös használatba vettek; bevezették a gazdasági egyenlőség alapelvét (38) - egyszóval, Genf törékeny gazdasági és társadalmi rendje életveszélybe került. Efelől nem sok kétsége lehetett a városi tanácsnak. Igaz, Kálvin személyesen intézkedett Szervét megvádolásáról és elfogatásáról, a városi tanács - bármennyire is ellenükre volt Kálvin - átvette az ügyet, s az erélyes eljárást ők folytatták le. (39) (Ez némi meglepetést is okozott a külső megfigyelőknek: Wolfgang Musculus írt abbéli meggyőződéséről, hogy Szervét Kálvin és a városi tanács rossz viszonyától a maga javát remélte.) (40) Kálvin szerepe ebben az eljárásban nem több a tanácsadóénál, a szakértő tanúénál, és semmiképp sem a vád képviselete. Augusztus 21-én a genfi hatóság levelet ír Vienne-be, melyben további információkat kér foglyáról. Egészen pontosan "a bizonyítékok, feljelentés és az elfogatási parancs másolatát." (41) Vienne katolikus hatósága azonnal Szervét kiadatását kérte, hogy ők vonhassák felelősségre. Genf városi tanácsa azonban választást ajánlott a vádlottnak: visszatér Vienne-be, vagy Genfben marad, és aláveti magát a genfi igazságszolgáltatásnak. Szervét, s ez figyelemre méltó, az utóbbi lehetőséget választotta. (42)

A vizsgálat során azután világossá lett: a tanácsnak két választása van: vagy száműzi, vagy kivégzi Szervétet. Az ügyben a városi tanács tisztázatlan körülmények között konzultált szövetségeseivel, Bernnel, Zürichhel, Schaffhausennel és Bázellel. Válaszuk egyértelmű volt. (43) A Lelkipásztori Társaság jegyzőkönyvének bejegyzése szerint a városi tanács 1553. október

132

25-én a következő döntést hozta: (44) "Őméltóságaik, meghallgatván Bázel, Bern, Zürich és Schaffhausen egyházainak véleményét Szervét ügyében, úgy határoztak, hogy nevezett Szervét vezettessék Champey-be, s ott elevenen égettessék meg." Talán mert még emlékezett néhány társa párizsi megégettetésére, Kálvin megkísérelte a kivégzés módját a humánusabb fővesztésre változtattatni; (45) szóra se méltatták. Szervétet másnap kivégezték. Genfben nem volt hivatásos végrehajtó. A hóhér - csakúgy, mint a börtönőrök és más köztisztviselők - amatőr. (46) Szervét máglyahalála kontármunka volt.

1903-ban gránit emlékművet emeltek Szervét kivégzésének helyszínén. Felirata így szól: "Vétek, mely hozzátartozott századához." Sajnos, ha legalább a tizenhatodik századig visszanyúló múlttal dicsekedhetnek, a keresztény egyházak mindegyikének jócskán vérrel pecsételt a bizonyítványa. A római katolikus, a református, a lutheránus és az anglikán egyház egyformán elítélte és kivégezte a maga Szervét Mihályait, akár közvetlenül, akár - mint Kálvin - közvetve. Talán érthető, ha helytelenítjük Kálvin kiemelését ebből a sorból, mintha csak ő volna az effajta eljárások ősatyja, vagy legalábbis a kivégzések megszüntetésére törekvő, felvilágosult kortársai között e gyakorlat különösen elvetemült, gyűlöletes támogatója. A roueni inkvizíció ítélete értelmében Etienne Le Court-t 1533. december 11-én előbb nyilvánosan meggyalázták, majd megfojtották, végül megégették, mindezt azért, mert - egyebek mellett - azt követelte, hogy "nők is hirdessék az evangéliumot"; ez az eset talán van olyan felháborító, mint Szervét ügye. Persze meglehet, a történészek, ahogy mások is, nem egészen elfogulatlanok.

Ami a Szervét-ügy után következett, sokatmondó. Bázelt mint liberális politika hívét igencsak megrázta a kivégzés híre. (47) Sebastian Castellio - nem egy modern nézetet megelőlegezve - írt egy pamfletet, s ebben hevesen érvel a vallási (és tulajdonképpen sok más dolog iránti) tolerancia mellett. Ez késztette Béza Tódort nagy hatású kormányzási elmélete megalkotására, mely a városi tanácsok helyes működését írja le. (48) Az ügy után Kálvin még inkább a protestantizmus vezető alakja lett, mint író és gondolkodó megszilárdította már amúgy is tisztes tekintélyét; hogy protestáns körökben Kálvint az igaz hit bástyájának tekintették, kiderül azokból a levelekből, melyeket német csodálóitól nap nap után kapott. Ugyanakkor Genfben

133

teljesen elszigetelődött. A városban az események az 1555-ös forradalommal tetőztek, s ezután Kálvin helyzete is megváltozott: tekintélye egyszer s mindenkorra megszilárdult.

A Szervét-közjáték után a városi tanács visszatért immár hagyományos Kálvin-ellenes szerepéhez. Az exkommunikációs ítéletek felülvizsgálatáról 1553 húsvétjakor hozott döntést szeptemberben új fejlemények követték, hozzáfogtak ugyanis az addig nem létező polgári közszolgáltatás kialakításához. A konzisztórium kiközösítette Philibert Berthelier-t, ő pedig fellebbezett a döntés ellen. Fellebbezését azonban nem a konzisztóriumhoz nyújtotta be, hanem a Kálvin ellenlábasai uralta Petit Conseil-hez. Ravasz húzás volt (implicite elismeri a tanács illetékességét exkommunikációs ügyekben). A tanács nem késlekedett megmásítani a konzisztórium döntését, bár azért megkérték Berthelier-t, most az egyszer ne vegyen részt az úrvacsorán. Kálvin mindenesetre dühbe gurult tekintélye ily nyilvánvaló megsértésén. Ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül és csakis a konzisztóriumnak áll hatalmában a visszaeső, megbánást nem mutató bűnösöket kiközösíteni, illetve az ilyen ítéletet felülbírálni. Az ügyet a Kétszázak Tanácsa november 7-én tárgyalta. Nagy többséggel megszavazták, hogy a kiközösítés kérdésében a végső határozatot a tanács hozza. (49) Úgy látszott, Kálvin végleg és visszavonhatatlanul a helyére került: a tanács markába.

1555-ben aztán drámaian átrendeződtek az erőviszonyok. Hogy ezt megérthessük, meg kell vizsgálni a korabeli Genf lakosságát. 1550-ben a városnak körülbelül 13 100 lakója volt; 1560-ban már 21 400. (50) E népességrobbanás legfőbb forrása a városban menedéket kereső protestánsok beáramlása. (51) Genfről az a hír járta, hogy a vallásos nézeteik miatt üldözöttek itt menedékre találnak. E menekültek elsősorban Franciaországból érkeztek. A Livre des Habitants de Geneve-ben 1549-1560 között bejegyzett 4776 személy közül 2247-nek ismerjük a foglalkozását. Közülük 1536 (68,5 százalék) kézműves. (52) Kálvin 1547-ben írja, hogy a legtöbb menekült kénytelen volt javait hátrahagyni, s most meglehetősen szerény körülmények közepette élnek. (53) Azért akadtak tehetősek, tanultak és magas társadalmi állá-

134

súak is - nyomdászok, mint Robert Estienne, jogászok, mint Germain Colladon, és üzletemberek, mint Laurent de Normandie. Ők csaknem kivétel nélkül Kálvin támogatói. (54)

Egy időben a tanács anyagi helyzete megrendült, és ekkor a gazdag idegenekben felismerték a megcsapolható forrás csábító lehetőségét. A Petit Conseil régi joga megadni a bourgeois státust a megfelelően vagyonos és elismert személyeknek. A jelöltre kirótt illeték olyan tekintélyes összeg volt, hogy a város csak jól járhatott. 1540-1554 között azonban alig-alig akadt jelentkező. 1554-ben például csupán hat fő kapott bourgeois státust. (55)

Az áradat akkor (1555. április 18-án) indult meg, amikor a Petit Conseil elkezdett menekülteket is mint megfelelő (vagyis gazdag és köztiszteletben álló) személyeket bourgeois státusra elfogadni. Május 2-ig ötvenhét személy kapta meg a hőn óhajtott rangot, (56) aminek következtében szépen fel is töltődött a genfi kincstár. A pénzügyi válságot sikerült elkerülni; a politikai azonnal bekövetkezett. A bourgeois státusúak ugyanis szavazó-

135

ként jogosultak részt venni a genfi választásokon, és ők rögtön éltek is e jogukkal. Mivel rájöttek, mi történt, május 16-án a perriniánusok megkísérelték megvonni az új bourgeois státusúaktól a szavazati jogot. Nem sikerült. Az Általános Tanács - Genf választótestülete - áprilisi és májusi ülésein már ott voltak Kálvin újabban választóvá lett támogatói. A választói kollégiumban a Kálvin támogatói és ellenfelei között eladdig meglévő egyensúly fölbomlott, Kálvin ellenzéke fölmorzsolódott. A folyamat nem állt meg: az 1556-os választáson ugyanez a tendencia érvényesült. Addigra Kálvin barátai töltötték be a fontosabb hivatalokat. Végre nyugodtan dolgozhatott, foglalkozhatott gondolataival, így többek között szülőhazája, Franciaország evangéliumi hitre térítésével.

1. Hall: The Calvin Legend. Azonosítja és egyúttal el is veti a legnépszerűbb mítoszokat. A kutatásnak azonban még sok tennivalója akad, hogy a reformátorról kialakult képből száműzze az efféle adalékokat.
2. A. Huxley: Proper Studies (London, 1949). 287. o.
3. Cheneviere: La pensée politique de Calvin. 178. o. Vö. Mercier: L'esprit de Calvin. 32-37. o.; Choisy: La théocratie a Geneve.
4. Ezt az álláspontot hangsúlyozza Cheneviere: La pensée politique de Calvin. 244. o.
5. Ellenfelei időnként szóvá tették, hogy Kálvinnak nincsen gyermeke. Erre ő azt válaszolta, hogy bár ez igaz, a keresztény egyház révén mégis megszámlálhatatlanul sok gyermeke van: OC 9.576.
6. Kálvin egy, a Timóteushoz írt első levél egyik részletére épülő prédikációjában szól felesége haláláról; a ritka alkalmak egyike ez, mikor személyes érzéseit a nyilvánosság elé tárja: OC 53.254.
7. R. Doucet: Les institutions de La France au XVIe siecle (Párizs, 1948). 37-56. o.
8. Monter: Studies in Genevan Government. 85-89. o.
9. Le livre des bourgeois. 266. o.
10. N. Z. Davis: The Sacred and the Body Social in Sixteenth-Century Lyon. Past and Present 90 (1981), 40-70. o., különösen 62. o.
11. OC 21.547.
12. Höpfl: Christian Polity of John Calvin. 90-102. o.
13. A reformációról mint forradalomról ld. Kingdon: Was the Protestant Reformation a Revolution?
14. W. Köhler: Zürcher Ehegericht und Genfer Konsistorium (2 k., Lipcse, 1932-1942).
15. Höpfl: Christian polity of John Calvin. 94-95. o.
16. H. Morf: Obrigkeit und Kirche in Zürich bis zu Beginn der Reformation. Zwingliana 13 (1970), 164-171. o.; R. C. Walton: The Institutionalization of the Reformation at Zurich. Zwingliana 13 (1972), 497-515. o.
17. Részletesen tárgyalja J. W. Baker: Heinrich Bullinger and the Covenant: The Other Reformed Tradition (Athens, Ohio, 1980). 55-140. o. Mindenesetre 1553-ban a zürichi hatóságok úgy vélik, hogy az egyházfegyelemnek a genfi körülmények között létező változata éppenséggel nem a legtökéletesebb: OC 14.699-700. Bullinger viszont egy korábbi, Kálvinnak írott levelében arról számolt be, hogy igyekszik eltántorítani a városi tanácsot a genfi rendszerrel szemben tanúsított kritikus álláspontjától: OC 14.697-698.
18. Lásd Sulzernek a genfi papsághoz intézett levelét: OC 14.711-713.
19. Lásd a Messieurs de Berne 1553-as levelét: OC 14.691.
20. Részletesen ld. J. W. Bakernél: Church Discipline or Civil Punishment: On the Origins of the Reformed Schism, 1528-1531. Andrews University Seminary Bulletin 23 (1985), 3-18. o.
21. Z 11.199.
22. K. Deppermann: Melchior Hoffmann (Edinburgh, 1987). 279-281.0.
23. Chrisman: Strasbourg and the Reform. 220-226., 229-232. o.; Deppermann: Melchior Hoffmann. 296-311. o.
24. Courvoisier: La notion d'église chez Bucer. 137-139. o.
25. A "presbiterek" fogalma is hiányzik: hogy mi volt a szerepe Bucernél, arról ld. H. Strohl: La théorie et la pratique des quatre ministeres a Strasbourg avant l'arrivée de Calvin. BSHPF 84 (1935), 123-140. o.
26. Monter: Consistory of Geneva. 479. o.
27. Nagyon fontos egykorú tanúságtétel erről a vitáról Johann Haller Bullingerhez írott levele (1553. szeptember), melyben Haller leírja, micsoda ellenállást váltott ki Genf előkelőségei körében az egyházi fegyelem: OC 14.625.
28. A tizenhatodik század folyamán a francia városokban az effajta törvényszéki tekintély az abszolutizmus térnyerésével megkopott. Doucet: Institutions de La France. 45-55. o.
29. Az ügy lefolytatása ebben az időben a Procureur-Généralra tartozott, akinek a hatásköre nagyjából azonos az amerikai államügyészével. Genf igazságszolgáltatási rendszere az 1563-as kisebb módosítások ellenére egészen a tizennyolcadik század végéig olyan maradt, amilyennek 1529. november 28-án megalkották. Monter: Studies in Genevan Government. 61-67. o.
30. Guggisberg nagyszerű tanulmányában leírja, hogyan látták Sebastian Castellio - a Szervét-ügyben Kálvin kritikusa - szerepét, különösen a fölvilágosodás idején: H. Guggisberg: Sebastian Castellio im Urteil seiner Nachwelt vom Späthumanismus bis zur Aufklärung (Bázel, 1956).
31. R. Mentzer: Heresy Proceedings in Languedoc, 1500-1560 (New York, 1984). 100-101. o.
32. Summa theologiae. Iia IIae q. 11 a. 3.
33. P. E. Sigmund: St. Thomas Aquinas on Politics and Ethics (New York, 1988). xxvi. o.
34. W. H. F. Frend: Heresy and Schism as Social and National Movements. Studies in Church History 9 (1972), 37-56. o.
35. J. M. Stayer: Christianity in One City: Anabaptist Münster, 1534-1535, in: H. J. Hillerbrand (szerk.): Radical Tendencies in the Reformation (Kirksville, Mo., 1988). 117-134. o.
36. Deppermann: Melchior Hoffmann. 296-311. o.
37. Bullinger szerint Genf az isteni gondviselésnek köszönhetően nyerhette vissza igaz hitű hírnevét: OC 14.624.
38. Stayer: Christianity in One City: Anabaptist Münster. 130-131. o.
39. George Battonat koholt perének (1552) irataiból jó képet kapunk arról, hogy kiket tekintett a városi tanács nemkívánatos elemeknek. A levéltári anyag alapján az ügyet részletesen ismerteti Naef: Une alchimiste au XVIe siecle.
40. OC 14.628.
41. OC 8.761, 783, 789-790.
42. OC 8.789.
43. OC 8.808-823.
44. OC 36.830.
45. OC 14.656-657. Figyelemre méltó Höpfl következtetése: "Semmi sem utal arra, hogy Kálvin valamikor is a gyors, azonnali hatállyal végrehajtott kivégzést tartotta volna a legjobb megoldásnak." Höpfl: Christian Polity of John Calvin. 136. o.
46. Monter: Genevan Government. 57. o.
47. Bázel és Genf viszonyának fokozatos megromlását követi nyomon Plath: Calvin und Basel in den Jahren 1552-1556.
48. Kingdon: The First Expression of Theodore Beza's Political Ideas.
49. OC 21.560.
50. Perrenaud: La population de Geneve. 37. o.
51. A menekültek számát nem ismerjük pontosan. Monter szerint a menekültek nagy száma miatt felülvizsgálatra szorulnak a népességre vonatkozó adataink: Monter: Historical Demography and Religious History in Sixteenth-Century Geneva.
52. Mandrou: Les francais hors de France. 665. o.
53. OC 7.362.
54. A menekültek miatt Kálvin és a genfi nacionalisták között kialakult nézeteltérésről (ez utóbbiak ellenezték a menekültek befogadását) I. Biéler: La pensée économique et sociale de Calvin. 107-109. o.
55. Livre des bourgeois. 240. o.
56. Uo. 241-244. o.