II.
A gyermekkor

A franciák vallásossága a forradalom előtt. – A francia köznép. – Visszaélések az egyházban. – Lefranc Johanna vallásossága. – Kálvin Jánost atyja az egyházi pályára szánja. – Lefranc Johanna halála. – Kálvin János a noyoni elemi iskolát befejezi, Párizsba megy.

A francia nemzet életében mint általában minden nagyra termett nép életében – a vallásossdgnak jelentékeny szerepe volt. Egészen a nagy forradalomig – mely, úgy látszik, e tekintetben is nagy változást hozott létre – Franciaország Európa vallási mozgalmaiban is vezető volt. Három francia király vett részt személyesen a keresztes hadjáratokban, s csaknem valamennyiben ontották vérüket a franciák. Az evangéliumi vallás érdekében folyt küzdelmekben is ennek az országnak a története mutatja fel a legdrámaibb jeleneteket.

Eltekintve a nagyobb mozgalmaktól, a régi Franciaország népének mélységes vallásossága méltán magára vonja azok figyelmét, akik a múlt századok benső életét tanulmányozzák. Hellyel-közel bájos képekkel találkozunk. Egy abbé pl. a vasárnaponként templomba özönlő népet így mutatja be: "Az utakat és a mellékösvényeket a jó hívek egész rajai lepik be ... Végre megérkeznek és elhelyezkednek a hívek rendben. Ide az apák és a legényemberek, oda az anyák és a leányok. A legártatlanabb kornak közelebb engednek helyet a Szentélyhez. Fönséges énekek hallatszanak; egyszerűek és könnyűek, mindenki ismeri őket". (1)

A történetírók általában, az egyháztörténet-írók részletesebben kifejtik, hogy a középkori római egyház tanaiban, szertartásaiban igen eltért az evangéliumi egyszerűségtől. Itt nem lehet célunk azokkal részletesen foglalkozni, hiszen a reformátoroknak és köze-

(1) Faucliet "Discours sur les moeurs", 35.


10

lebbről Kálvin Jánosnak egész élete éppen ezen elhajlás elleni küzdelem. Egy-két jelenségre azonban, mely a XVI. században az egész keresztyénségben és elsősorban Franciaországban divatozott, annyival inkább rá kell mutatnunk, mert Kálvin János gyermekkorában azoknak tanúja volt, későbbi éveiben azokra élénken emlékezett.

Az ereklyék tisztelete mód nélkül kiterjedt, jobban mondva elfajult. Magában Noyonban pl. abból a mannából őriztek néhányat, mellyel az Úr a zsidókat a pusztában táplálta, sőt valamelyik templomban Jézusnak egyik fogát őrizték. Ugyancsak Noyonban afölött folyt a vita, hogy Szent Egidiusnak holtteste hol van tulajdonképpen? Nem azért, mintha elveszett volna, hanem ellenkezőleg: kettő volt. Mindegyik más templomban. Egyik értekezlet a másikat érte, de még hatvan év múlva is két példányban volt meg Szent Egidius porsátora. Nem kellett-e a hívőknek arra gondolniok, hogy talán anyagi érdek is szerepet játszott abban, ha egyik templom sem akart lemondani az ereklyéről? Csak a noyoni ereklyékről szólunk, mert hiszen azoknak száma, amelyeket a többi francia templomok őriztek – igen nagy.

Az ereklyék számánál nem volt kisebb ama jámbor életű embereknek a száma, akiket az egyház mint szenteket tisztelt.

A régi pogány világban annyira megnövekedett az istenek száma, hogy a tájékozódás itt-ott szinte nehézségekbe ütközött. Valami hasonlót látunk itt is. Tiszteltek olyan szenteket, akiknek pártfogásuk az egész Franciaországra kiterjedt, mások egyes tartományok, városok, községek, városnegyedek védői voltak. Voltak a különböző foglalkozásoknak is védőszentjei. Bármint legyen is a dolog, bizonyos, hogy a túlhajtott ereklyetisztelet s a sok közbenjárónak tisztelete a pogányságra emlékeztetett. Mennyi babonára s az evangélium tisztaságával ellenkező téves felfogásra adott mindez alkalmat, a sok közül álljon itt egy példa. Egy ember hathatós szert tud a hideglelés ellen: "Atyám ... a hidegleléstől így szabadult meg: reggel bement annak a szentnek a kápolnájába, aki e betegséget gyógyította. Bejött egy kovács is kalapáccsal, szegekkel, harapófogókkal. Kis tűzhelyén a harapófogókat megtüzesítette, azt a szentek arca elé tartotta, s így szólt: ha e gyermeket a hidegleléstől meg nem szabadítod, megvasallak, mint a lovat". (1)

(1) Rambeaud Alfréd "Histoire de la civilisation francaise". I. 312. l. I. j.


11

Az idők folyamán az ünnepek száma is megszaporodott. A XIII. században már ötven ünnepnapot ünnepeltek a francia egyházban, a toulouse-i zsinat ugyanis előszámlálván az ünnepeket, ennyit sorol fel az ötvenkét vasárnapon kívül; mégis később emelkedtek ugyan hangok (Gerson János, Clemages) e gyakori ünneplések miatt, mint amelyek bőséges alkalmat nyújtanak a népnek a dorbézolásra, de csakhamar kitűnt, hogy a dolgon változtatni nemigen lehet, a nép megszokta, ragaszkodott ünnepjeihez. Colbert tudott Franciaországban ipart teremteni, tudott határt szabni az állami deficitnek, de a megszokott ünnepeket a "Vir marmoreus" [márványember] sem tudta csökkenteni, mert az ünnepek közül 17-et eltöröltetett ugyan, de azt már nem tudta keresztülvinni, hogy ezen intézkedésnek foganatja is legyen. Ha itt-ott valami szerencsétlenség előadta magát, ezt az ünnepmellőzésnek tulajdonították, midőn pl. Longprés des Amiens községe leégett, a lakosság készen volt az ítélettel: a veszedelemnek oka az, hogy Szent Lőrinc ünnepét meg nem tartották.

Kálvin János édesanyja vallásos volt, de olyan értelemben, mint kortársai; nemigen jutott eszébe Krisztus vallásának a lényege felett gondolkozni. A fiúra mély hatást gyakorolt az anya, vele bejárta a templomokat, imádkozott az ereklyék előtt. "Emlékszem, – mondja ezen időkre visszaemlékezve a reformátor – hogy szent Annának, Mária anyjának ereklyéit csókoltam Ourscamps-ban, Noyontól nem messze. Ott nagy ünnepeket rendeztek tiszteletére" (1)

Mielőtt Kálvin János gyermekéveinek némely adataival beszámolnánk, a régi Franciaország egyházának egy sajátszerű szokására, jobban mondva kinövésére kell röviden utalnunk. A gazdag egyházak jövedelmének sokszor csak egy részét fordították az egyházak ellátására, igen sok helyen helyettes lelkész működött, aki szerény, sokszor nagyon is csekély díjért szolgált, míg a jövedelem nagyobb részét összeköttetéseik révén mások húzták. Temérdek példa van arra, hogy kiskorúak is kaptak jelentékeny egyházi javadalmakat. Galazière intendáns fia 7 éves korában egy apátságnak jövedelmét nyerte, Odet de Chatillon-t 11 éves korában VII. Kelemen bíborosnak nevezte ki a megfelelő jövedelemmel.

(1) Az első benyomások olyan hatást gyakoroltak reá, hogy csak nehezen tudott azoktól megszabadulni: "Quum superstitionibus Papatus pertinaciter addictus essem, quam ut facile esset e tam profundo luto extrahi". Bevezetés a zsoltárokhoz.


12

Így érthető meg, hogy Franciaország igen gazdag egyházaiban annyi volt a szegény pap, és így értjük meg Voltaire-nak eme szavait: "Sajnálom – így szól – a szegény papot, aki kénytelen boldogtalan híveivel veszekedni, perelni egy kéve gabona miatt, kénytelen perelni a borsó, lencse tizede miatt, aki nyomorult életét viszálykodásban tengetni kénytelen". (1)

Cauvin Gellért, akinek lelkészi körökben nagy volt a befolyása, felhasználta ezt az egyházi szokást s fia számára egyházi javadalmazást eszközölt ki, melyet később más, gazdagabb egyházak (előbb a marteville-i, majd a pont l'éveque-i egyház) jövedelmeivel cseréltek fel.

A papi város, a kegyes anyának példája, az elnyert egyházi javadalom mind-mind közreműködött arra, hogy Kálvin János idővel az egyházi pályára lépjen, s a gyermek fel is vette a legkisebb egyházi rendet, a tonzúrát. A számító apa, aki fiának sorsát szívén viselte, egyházi pályára szánta őt (2) – világi érdekből. Az Úr is a lelkek gondozásának pályáját jelölte ki számára, de sokkal magasabb érdekből, és e pályán nem várt reá kényelem és nyugalom, amit az apa elsősorban s talán egyes-egyedül szem előtt tartott, hanem várt reá szenvedés, üldöztetés, az emberiség nagy tanítóinak, a hősöknek, prófétáknak közös sorsa. Mert akiknek az Úr nagy megbízást adott, azok emésztő gondok és fáradalmak között vezetik a gondjaikra bízottakat a pusztán át. Ezalól, úgy látszik, kivétel nincsen; nem lehetett kivétel Kálvin János éppen úgy, mint pl. nemzetünknek ama nagy fia sem, akit a "legnagyobb magyarnak", az új Magyarország megalapítójának nevez az utókor.

Kálvin János édes anyját körülbelül ebben az időben veszíthette el, mert – miként az egyik életírójának, Stähelinnek feltűnik (3) – leveleiben sohasem tesz róla említést, kivéve midőn vallásos buzgóságáról szól. Az új benyomások úgy látszik, háttérbe szorították a régieket, Kálvin János az ő levelezéseiben gyermekkoráról csak ritkán, s akkor is általánosságban emlékezik meg. Nagyon korán szakadt el a szülői háztól, igaz, hogy (mintegy 5–6 éves korában) előbb csak ideiglenesen (a Hangest családnál való tartózkodása idejében), de azután végképpen; a 12–13 éves gyermek

(1) "Rambeaud Alf. Hist. de la civilisation francaise". II. 59.
(2) "Destinavit autem illum pater ab initio theologiae studiis" Béza: Vita Calvini. – Neander e. kiad.
(3) Stähelin: "Joh. Calvin" Lebensbeschreibung, I. 7.

A noyoni templom


13

már egészen idegen körbe jutott. Közönyös dolog-é ez egy ember életében? E kérdésre azok tudnak felelni, akik sokáig élvezték az szeretet melegét, de tudnak talán azok is, akik azt éppen hogy megízlelték.

A noyoni elemi iskolának befejezése után, elhatározott dolog hogy a gyermeket Párizsba küldik. Egy váratlan dolog siettette az elutazást: Noyonban kiütött a pestis (nagyon sokszor van szó a járványokról a XVI. században), sokan meghaltak, több kanonok engedélyt kért a távozásra, a Montmoore fiúk is elhagyták a várost; a gyermekéért aggódó apa 1523. augusztus hó vége felé fiával Párizsba ment.