VII.
Cop Miklós rektor beszédeAz evangélium hívei Franciaországban. – Reményeiket az udvarba helyezik – Margit. – A klérus aggodalmai. – Az 1533. nov. 1-i beszéd méltatása. – Cop Miklós és Kálvin János menekülése.
A hitjavítási mozgalmakat a franciák nem kisebb érdeklődéssel fogadták, mint akár a németek, ámde Franciaországban a központi hatalom szervezettebb és egységesebb lévén, a római egyház ennek segélyével erősebb gátat tudott emelni a maga oltalmára, mihelyt a veszedelem nagyságának tudatára ébredt. Előbb azonban magát a politikai hatalmat is fel kellett ráznia és meg kellett nyernie. Az első években azonban az udvar még nemigen foglalt állást, sőt mintha nem nézte volna rossz szemmel e törekvéseket, ez alatt az idő alatt pedig a reformáció híveinek száma jelentékenyen megnövekedett. Az előbbi sorokban volt már szó arról, hogy mily érdeklődéssel foglalkozott Párizs a hitjavítással. Hellyel-közzel egy-egy tudósítás, levél világosságot vet a vidék viszonyaira is. Egy francia származású ifjút (Scheffer Kornélt), aki valamikor Farellel együtt tanult, messzire, Dániába elvitte sorsa, ahol később II. Keresztély udvarában előkelő állásra emelkedett. Nagy érdeklődéssel nézhetett persze az otthoni állapotokra, és Farel egyik levelében siet barátját tájékoztatni: "A mi Franciaországunk – írja a többi között – igen széles körökben fogadja el már Krisztus igéjét. A legelőkelőbb városok, amelyekben az nemcsak virágzik, hanem gyümölcsöt is terem, ezek: Meaux, ahol Roussel Gellért (Geraldus ille Rufus) nagy lélekkel és nagy lelkesedéssel csaknem mindennap zúgja a nép fülébe Krisztust; Meaux után következik Alençon, ezután Bourges, ahol d' Arande Mihály (1) ... szól". "A lyoniaknak is két prédikátoruk van." (2) Nagy volt azoknak a száma,
(1) Michel d'Arande (latinosan: Arandius, vagy így: de Aranda) életéről keveset tudunk. Valamikor remete volt, később Margit fogadta udvarába.
(2) Herminj. Corresp. des Ref. a 97-ik levél.akik a tiszta forrásnak vizét szomjúhozták, bizonyosan nagyobb, mint aminőnek a római egyház emberei gondolták; nagyon sok függött attól, minő álláspontra helyezkedik az udvar és vele a kormány. A reformáció hívei úgy magában Franciaországban, mint azon kívül is, sokat vártak I. Ferenctől, Franciaország királyától; Zwingli Ulrik neki ajánlja legnagyobb munkáját; a hitjavítást, ennek munkásait, híveit az ő oltalmába ajánlja, figyelmét felhívja arra a nagy és üdvös társadalmi átalakulásra, mely országára a hitbeli megújhodás nyomán vár. (1) Később Kálvin is neki, a legkeresztyénibb királynak ajánlja fő munkáját.
A hitjavítás barátainak reménykedése nem is látszott alaptalannak, a király egyetlen, őszintén szeretett nővére, Margit, leplezetlen rokonszenvvel viseltetett az evangélium iránt, a király pedig semmi nagyobb fontosságú dolgot el nem intézett nélküle, ő volt a király jó szelleme. Mint afféle magas műveltségű hölgy, a legnagyobb figyelemmel kisérte a tudományos világ mozgalmait. Mindenki, aki Navarrai Margitról megemlékezik, a hódolat hangján szól róla, annak a hódolatnak hangján, melyet az igaz erények ébresztenek. Műveltsége, vallásossága, szívbeli jósága, szerénysége mind más és más oldalról mutatja be lelkének, kectélyének gazdagságát. "A tudósokat szerette, de a szerencsétlenek szentek voltak a szemében; minden embert testvérének, minden franciát családjához tartozónak tekintett. A társadalom nem oszlott fel az ő tekintete előtt igazhitűekre és eretnekekre, hanem elnyomókra és elnyomottakra, s bármi volt is ezeknek a meggyőződésük, az utóbbiaknak nyújtá segélyre kezét." (2)
Margit egyike azon nőalakoknak, akikkel a történelemben találkozva, bizalmunk az emberiség jövője iránt növekedik, akiknek kedélybeli, értelmi mélysége egyaránt érdekel. Első férje (Alençoni Károly) korán elhalván, Henrik navarrai királyhoz ment férjhez. Neracban fényes udvart tartott; ezzel az udvarral még később találkoznunk kell, mert a francia reformáció történetében előkelő helyet foglal el; oltalomban részesült ott az öreg Faber, s általában mindazok, akiknek védelemre szükségük volt. (3) Képzeljük el, amint a
(1) "Commentarii de vera ac falsa religione". Zürich, 1525.
(2) Herminjard Corresp. des Ref. 35-ik levél. 1. jegyz. Gaillard jellemz.(3) Béza Tódor Margit egyik legkiválóbb érdemét abban látja, hogy a reformáció híveinek oltalmat nyújtott, "zelo, quo fratris iras ... temperavit, et cui conservatos plurimos optimos viros debemus" "Icones id est verae imagines". "Marg. Valesia".
királyné a tudósok körében az "egy szükséges dologról" szól, vagy oktatást vesz a zsidó nyelvből, hogy az Írást annál jobban megérthesse. Bájos, elragadó kép!
Nem csoda, hogy a hitjavítás barátai reménnyel tekintenek Margit felé, és a lehangoló jelenségek dacára hisznek a jobb jövőben.
I. Ferenc hiú ember volt, de barátja volt a tudománynak, művészetnek; ő alapította az angoulême-i főiskolát, Leonardo da Vincit országába hívatta. Uralkodása alatt épült a Louvre, a St. Germain-i, a boulogne-i, a fonteneblau-i, chambord-i kastély. Érdemeket szerzett az igazságügy rendezése körül is: az egyházi bíráskodást szabályozta, korlátozta, s a bíráskodásban az egész vonalon mindenütt a latin nyelv helyett a francia nyelvet hozta be. Uralkodásának nagy részét egy makacs, igen hosszantartó és elkeseredett háború foglalta el, mely közötte és V. Károly német császár között Németország trónja miatt kitört. "Élete folytonos viadal, politikai és katonai harc volt" mondja róla a többi között Ranke, a nagy német történettudós. Ügyes-bajos dolgai gyakran tartották távol Párizstól.
Ami I. Ferenc francia királynak a hitjavításhoz való viszonyát illeti, kétségtelen, hogy ő magának a reformációnak különösen kezdetben ellensége nem volt. Valami mérsékeltebb egyházjavítást, mely a római egyháznak középkori fejlődését figyelembe vette volna, ő is óhajtott. Távol állott attól, mintha magát a mozgalmat eretnekségnek tartotta volna. (1) Ámde az a javítás, amely a király szemei előtt lebeghetett, nagyon különbözött azoknak a tervétől, akik a dolgot minden mástól, nevezetesen a politikától teljesen függetlenül, egyenesen a lelkek üdvösségének szempontjából akarták megoldani és rendezni. Az a hevesség és erő, mely a reformáció barátainak törekvéseiből itt-ott kicsillámlott, s mely a lényeget akarta javítani, a különben is sok bajba, küzdelembe került királyt – idegenül érinté, majd a reformáció ellen ingerlé.
A klérus, a Sorbonne férfiai aggodalommal néztek a jövőbe. A király elfoglaltsága, a reformáció gondolatának elterjedése, az udvar egy részének a hitjavítással való rokonszenvezése, mind-mind alkalmas volt az aggodalomnak terjesztésére. A római egyház emberei valóságos elkeseredéssel gondoltak Margitra, akinek udvarát
(1) Ld. Margit levele Briconnethez: "Le Roy et Madame ent bien deslibéré de damner a cognoistre que la verité de Dieu n'est point hérésie." Herminjard: Corresp. des Ref. a 43. levél. – Ld. a 47. levelet is.
hitjavító szellem középpontjának tekintették Franciaországban. Ez az elkeseredett hangulat időnként többé-kevésbé célzatos iratokban, majd meg az akkor annyira divatos iskolai színdarabokban is megnyilatkozott. A "Navarre-Collège"-ben pl. ez időtájban az ifjúság egy darabot adott elő, amelyben célzások voltak Margitra, és miként megjegyzik, a darab egyébként is tele volt epével és ecettel. (1)
Mindenütt bizonyos feszült hangulat volt észlelhető, az a hangulat, amely olyan könnyen túlságra viszi az embert, ilyenkor minden elejtett szóban célzást látnak az emberek, és sokszor magukban véve kis jelentőségű dolgok nagyobbaknak lesznek okai. Az 1533. év nagyböjtjén felsőbb rendeletből Roussel Gellért (2) tartotta meg Párizsban a nagyböjti prédikációkat. E férfiú régtől fogva hajlandósággal viseltetett a hitjavítás iránt, éppen emiatt rendkívül sokan tódultak prédikációira, (3) alig tudtak helyet találni számára. A navarrai király és felesége, Margit is gyakran jelen volt e prédikációkon. Képzelhető a római egyház embereinek az elkeseredése! Még a nép fellázítását is megkísérlették; maga a király is tudomást vett a dologról s miután a mozgalom vezetői magukat s eljárásukat igazolni nem tudták, a király őket a városból kitiltotta. A súrlódás, az elkeseredés nagy volt. Még azt a pontot nem érte el ugyan, amikor az ember már az erőszaktól sem irtózik, de hogy Párizs ettől már ekkor sem állott messze, azt némi jelek kétségtelenül mutatják. Mindennap falragaszok jelennek meg, ezek majd
(1) "Ad Cal. Octobres, quo anni tempore pueri qui a grammaticis ad Dialectica demigrant exercere se fabulis agendis solent, acta est in gymnasio Navarrae fabula felle et aceto... plusquam mordaci conspersa. Inductae sunt personae Regina (Margit), tum Maegera, quo nomine ad M(agistrum) G(erardum) (Russel Gellért) alludebatur." Herm. Corr. des Ref. a 458. levél.
(2) Roussel G. (latinosan: G. Ruffus) szül. 1480 körül Amiens-től nem messze (Vaquerie községben), Faber Stapulensis tanítványa, később barátja, akivel együtt matematikai, majd teológiai munkákon dolgozott. A teol. tudományok doktora volt, 1521-től fogva Meaux-ban tartózkodott, később Margit alamizsnás mesterének nevezte ki. Életének későbbi éveiben még találkozunk vele.
(3) "Is Gerardus tanta hominum frequentia Domini verbum praedicavit, ut nulla fere concio facta fuerit, quin hominum quattuor vel quinque millia adfuerint. . Vix... locus inveniebatur, in quo commode concionari posset et qui satis capax esset Concionatus est... quotidie per totam hanc quadragesimam praesente et Rege ipso et Regina" (Értsd a navarrai király és Margit.) Corresp. des Ref. a 418. levél
versben, majd prózában hol a "lutheránus kutyákat" (1) gyalázzák, hol meg a római egyház embereit támadják.
Nagy érdekkel olvassák, de csak addig, amig valamelyik ellenkező véleményű ember oda nem kerül, mert az mihamar letépi. (2) Rövidre fogva az egészet, ilyenek voltak a viszonyok, midőn olyan esemény adta elő magát, mely nagyon alkalmas volt arra nézve, hogy az ellentéteket még jobban kiélesítse és a dolgok fejlődésének nagyobb lendületet adjon.
Fentebb volt már szó arról, hogy Kálvin ismeretségben volt Cop Vilmosnak, a kiváló orvosnak családjával. Az utolsó időkben, mióta Kálvin ismét Párizsban tartózkodott, még meghittebb viszonyba jutott e családdal, különösen Cop Miklóssal. Cop Miklós egyetemi tanár s az 1533. évben az egyetemnek rektora lett. Az új rektornak az akkori idők szokása szerint november hó első napján (Mindszentek ünnepe) valamely alkalmas, mindenesetre közérdekű
(1) "Quotidie affiguntur schedulae pro et contra." Uo.
(2) "Tegnap – írja egy egykorú levél – másik plakátot ragasztottak ki ... amely különösen a lutheránus kutyák ellen kel ki. Sokan ezt le is írták, fogtam magam, én is leírtam ... ott is maradt ez a plakát egész nap; nem szakították le olyan hamar, mint az előbbieket. Szavai ím ezek:
"Au feu, au feu cest hérésie
Qui jour et nuyt trop nous gréve!
Doibs-tu souffrir qu'elle moleste
Saincte Escripture et ses édictz?
Veulx-tu bannir science parfaite
Pour substenir Lutheriens mauldictz?
Crains-tu point Dieu, qu'il permette
Toy et les tiens, qui sont floris, faire péril?
"Paris, Paris, fleur de noblesse
Soubstiens la foy de Dieu que on blesse
Ou aultrement fouldre et tempeste
Cherra sur toy, je t'advertis.
Prions tous le roy de gloire
Qu'il confonde ces chiens mauldictz,
A fin qu'il ne(n) soit plus mémoire
Non plus que de vielz oz pourris.
A feu, ati feu! c'est leur repére!
Faiz-en justice! Dieu l'a permys."L. Herminjard Corresp. des Ref. a 418. levél. (Magyarul: Csak tűzbe, tűzbe a szektás hadat – Mely éjjel-nappal ránk fenekedik! – Eltűrjük-e, hogy az írásokat – Bolygassa s pápánk rendeletjeit? – Száműzöd-e az égi tudományt? – Pártolsz-é átkozott Luther-hitet? – Nem féled Istent, hogy lesújt reád – És elpusztít téged s tieidet?
Párizs, te választott nemes virág – Megrontástól védd, óvjad és hitünk; – Ha nem, villám s szélvész indul reád, – És jámborok, egy szálig elveszünk. – Imádjuk Istent, hívjuk seregét: – Hogy verje szét e sok bősz eb-fiat, – Oszoljon, törjön, vesztve erejét, – Mint rothadt csont, fekélyes seb miatt. – Csak tűzbe, tűzbe! Ott van jó helyük! – Isten parancsa: Üsd le gaz fejük!)Ezek a versek persze nem maradtak válasz nélkül. A fentebb idézett plakátra a válasz nagyon hamar megérkezett; néhány sor hadd álljon itt ebből is:
"En leau, en leau ces folz seditieux
Lesquelz en lieu de diuines parolles
Preschent au peuple un tas de monopolles,
Pour esmonnoir debatz contentieux,
Le Roy leur est un peu trop gracieux
Que na il mys a has ces testes folles?
En leau."Ugyanazon levél 33. jegyzet. (Dobd vízbe, vízbe e bigott hadat, – Mely dogmákat s nem Igét prédikál – Elrejti, dugja az Írásokat – S üdvről, malasztról pénzért prézsmitál – A király irántuk szörnyen jó, kegyes; –. Bár küldné őket bitóra egyenest! – Csak vízbe!)
tárgy felett értekezést kellett tartania. A fiatal tudós sokat beszélhetett barátjával, Kálvin Jánossal az értekezés tárgyáról; végre is olyan témában állapodott meg, mely tárgyánál, körénél fogva a közönséges rektori beszédektől különbözött ugyan, de annál közelebbi viszonyban állott az emberek szellemi és erkölcsi érdekeivel.
Cop Miklós értekezésének címe ez: A keresztyén bölcsesség (Philosophia christiana). Mi a keresztyén bölcsesség? Az a tudomány, amelyet az ember az evangéliumban Istentől nyert. Nagy dolog ez, sokkal dicsőbb, semhogy becsét az emberi nyelv kifejezni, az emberi elme felfogni tudná; (1) e bölcsesség fényével, kiválóságával a világnak megannyi bölcsészetét elhomályosítja. (2) Ez bennünket oly mértékben emel a többi emberek fölé, amily mértékben fölötte áll az ember a többi teremtménynek. Oly magasztos, dicső és nagy ez a bölcsesség, hogy annak méltó hirdetésére, közlésére magának az Istennek, a halhalatlannak kellett halandó testben eljönnie. (3)
(1) "Magna quaedam rest ac longe praestantior, quam dici aut animo et cogitatione comprehendi possit." Concio Acad. nomine rectoris univ. Par. N. Copi scripta et recitata Cal. Nov. 1533. Corp. Reform. XXXVII. kötet, 873. l.
(2) "Suo splendore ac praestantia universam mundi sapientiam obscuravit." Ugyanott.
(3) "Admirabile enim et sanctum genus illud philosophiae esse oportet, quod ut hominibus traderet, Deus homo fieri voluit." Uo.
E nagy bölcsességről, az evangéliuniban foglalt s az ott kifejezett bölcsességről óhajt ó beszélni. "Nagy az én örömem, – így folytatja Cop Miklós – hogy alkalmat nyerhettem ennek a kifejtésére." (1)
Miért közölte Isten e bölcsességet velünk? Mert véghetetlenül jó, e jóság pedig magában foglalja a véghetetlen kegyelmességet, a kegyelem magával hozza azt, hogy az ingyen való. Jutalom e kegyelem és nem bér; a fiúnak öröksége és nem bére: ingyen ajándék!
Isteni kegyelem! Minden reményünknek, örömünknek, szívünk minden nyugodalmának forrása ez. "Semmi sem kedvesebb, semmi sem jobb a keresztyénre nézve, mint annak tudata, hogy kegyelemben részesül". Ennek tudata nélkül Istennek valódi tiszteletéről szó sem lehet. Ezt hangoztatja Pál is a rómaiakhoz írott levelében, midőn kiemeli, hogy megigazulásunk nem a mi érdemünktől függ, hanem az Istennek ingyen kegyelmétől.
Nagy dolog az isteni kegyelem! Mi által leszünk e nagy, ezen egyedüli áldás részesei? A törvény által? A cselekedetek által? Szerencsétlenek lennénk, ha a magunk mindig hiányos cselekedetére lennénk utalva. Isten ingyen kegyelmének részesei leszünk egyes egyedül a Krisztus ígéretében való hit által. Az ingyen kegyelem: a hívőknek az osztályrésze. Az Úr azon betegeknek ad jobbulást, akik hisznek. Innen következik az, hogy a kételkedés: szerencsétlenség. Kételyek között nem imádhatjuk az Urat. "Az evangélium tanulmányozása erre a meggyőződésre vezet: a legnagyobb szerencsétlenség, mely érheti, a kételkedés; ha ez néha reánk nehezül s kínoz bennünket, kiáltsunk fel: Uram, jöjj segítségemre az én hitetlenségemnek!" (2)
Mi van e sorokban együttvéve kifejezésre juttatva? Az üdv bizonyossága kegyelemből a hit által. Van-e akár az Institutióban, akár másutt lap, fejezet, mely a keresztyénségnek alapját, lényegét határozottabban, rövidebben, világosabban kifejezné, mint e felolvasás érintett része?
"Miben áll a te dicsőségednek alapja? – így folytatja az értekező tovább – A törvényekben? Nem. A cselekedetekben? Nem ... Ha üdvösségünk erkölcsi, vagy rituális cselekedetektől függne, minden üdv bizonytalan volna." (3)
(1) "Non parum gaudeo, mihi datam occasionem." Uo.
(2) Uo.
(3) Uo.A beszéd az isteni kegyelemnek hangsúlyozása mellett elégtételről nem szólt, még nagyobb elégedetlenséget kelthetett az egyháziak körében az, hogy az egyetlen, igazi közbenjárót állítja előtérbe, ami éppen Mindszentek ünnepén sokaknak szemében úgy tünt fel, mint a szentek tiszteletének megsértése.
A beszéd vége inkább programot kíván adni a jövőre nézve. Az Igét megismerve egyesüljünk! "Boldogok, akik a lelkeket békében egyesítik, akik a viszálykodást az egyházból eltávolítják. Adná az Isten, hogy szerencsétlen korunkban megőrizhetnők a békét, mégpedig az Igére támaszkodva inkább, mintsem a kardra". (1) A további szavak még jelentékenyebbek, mert az akkori viszonyok között bennük a jövő eseményei voltak mintegy előre jelezve. Azokról szól, akiket majd lelkiismereti meggyőződésük miatt üldözni fognak, és "ezek minden külső bajok dacára boldogok lesznek". "Boldogok, valóban boldogok azok, akik üldöztetést szenvednek az igazságért!" Ők az igazságot keresik, az emberi találmányokat és hiábavalóságokat megvetik, beszédeikben egy hajszálnyira sem térnek el az evangéliumtól. Aggályosan követik Pál intését: "Ha maga az ég angyala volna is az, aki más evangéliumot hirdetne, mint amelyet mi hirdetünk – átkozott legyen, és ismételem: átkozott legyen." (2)
Ezek után következik a lelkes, bátor befejezés: "Minek álnokoskodjunk? Miért ne mondjuk ki az igazságot? Méltó és igazságos, hogy inkább tessünk az Istennek, mint az embereknek. Féljünk-e azoktól, akik a testet megölhetik, de a lelket megölni nem tudják? Ó, háládatlan emberi szív, mely a legcsekélyebb bántalmat sem tudja elviselni azért, aki vérével megszabadított bennünket az örök haláltól s a Sátánnak bilincseitől. A világ azokat, akik a tiszta evangéliumot igyekeznek a hívő szívekben megerősíteni – így nevezi: Eretnekek, csábítók, gonoszok, átkozottak, de ezek boldogok és irigylésre méltók. Boldogok azok, akik csendes szívvel viselik az üldözést, akik az Úr kegyelmét hordják szívükben. Örüljetek, a ti jutalmatok nagy az egekben! Rajta, keresztyének, minden erőnkkel törekedjünk e nagy boldogságra".
Mi a jelentősége az 1533. november 1-jei rektori beszédnek? Előre kell bocsátanunk, hogy a beszédnek nemcsak terve, hanem (az életírók általában mind megegyeznek ebben) egész kidolgozása
(1) Uo.
(2) Uo.Kálvin munkája. E kijelentés után reá kell mutatnunk arra, hogy a Christiana philosophia (a bibliai tudomány ellentétben a skolasztikusok tudományával) érintett részletezése, magyarázata már a későbbi Kálvin Jánost, a megtért Kálvint mutatja be, aki minden erejét az Igéből meríti. E beszéd korszakalkotó jelentősége a kálvinizmus történelmében az, hogy a kálvinizmus legfőbb hitelvét, a kegyelemből való megigazulást ez hangoztatja legelőször ünnepélyesen elvetett minden emberi hozzáadást, hitszabályozónak egyedül az Igét állítván fel. A november 1-jén elhangzott beszéd, más viszonyok, más körülmények között, de lényegileg ugyanazt fejezi ki, mint a német reformátor ama hírneves 95 tézise.
Minden jel arra mutat, hogy a beszéden jelen volt egyháziak a fejtegetések jelentőségét felismerték, de az első pillanatban nem tudták a követendő utat megtalálni. Európa legnagyobb hittani intézetének a kebelében váratlanul történt a támadás; még a jelenlevő franciskánusok jutottak legelőször szóhoz, akiket az egyetlenegy közbenjáró hangsúlyozása sértett legjobban a szentek ama tiszteleti napján. Kijelentették, hogy orvoslást fognak keresni.
A hitjavításnak sok barátja volt jelen amaz emlékezetes rektori beszéden, nem kevés volt azoknak a száma, akik a nyílt kijelentést és állásfoglalást nem helyeselték azért, mert a határozott, nyílt fellépés esetleg a gyenge mozgalmat elfojthatja. Kálvin János jóllehet higgadtan mérlegelte az eseményeket, nem gondolkozott így. Bizonyos határon az óvatosságban is meg kell állani, amelyen túl az óvatosság már gyöngeség; bármilyen kicsiny is a sereg, mely a visszaéléseket látja, az egyház érdekében minden alkalommal fel kell emelnie szavát.
A franciskánusok panaszukkal a párizsi parlamenthez fordultak, de Cop Miklós ebben jogsérelmet, az egyetem jogainak megsértését látván, ügyét az egyetem tanácsa elé vitte, mely már november 19-én foglalkozott az üggyel. Alig nyílt meg a tanácskozás, máris lesiklott arról az útról, amelyen a rektor azt vezetni óhajtotta, a papság túlnyomó része az egyetem önkormányzati jogának megsértését csak igen csekély jelentőségű dolognak látta amaz elvek kijelentése mellett, melyek a rektori beszédben kifejezésre jutottak. Tiltakozott azellen, hogy az egyetem tanácsa összetett kezekkel nézze a fejleményeket, hiszen így a római egyház magán az egyetemen vereséget szenved. Roppant lárma keletkezett, nagy nehezen szavazásra került a sor. A kérdés a körül forgott, védelmébe veszi-e az egyetem rektorát, vagy sem. A teológia és jogi kar Cop ellen
foglalt állást, ellenben az orvosi és az irodalmi mellette nyilatkozott. A szavazatok egyenlők lévén, Cop, mint a tanácsülés elnöke abba a kényes helyzetbe került, hogy neki kellett döntenie, ő azonban, miután éppen róla volt szó, erre rábírható nem volt, nem akarván maga-magának megadni a győzelmet. (1) A gyűlés nagy ingerültségben oszlott szét.
A párizsi parlament időközben helyet adott a szerzetesek panaszának, a rektort maga elé idéztette. Kálvin is úgy érezte, hogy nemsokára reá kerül a sor, amiben, mint egyik életírója megjegyzi, semmi különöset nem talált, véleménye az volt, hogy hiszen "nem vagyunk Plátónak valamelyik iskolájában, ahol az árnyékban kényelmesen vitatkozhatunk. Krisztus Pilátus előtt fönséggel tartotta fönn tanításait, vajon mi gyávák lennénk-e azokat cserben hagyni?" (2)
Cop magára vette rektori díszruháját, pedellusaival útnak indult, a diákság nagy csapatban vette őt körül. A parlament hangulata nagyon ellenséges levén, egy parlamenti tag, aki az evangéliumi mozgalmakkal rokonszenvezett, egy ügyes embert küldött Cop elé, hogy a biztos veszedelemre figyelmeztesse. Copot a hír meglepte, útját lakása felé irányította, itt hirtelen átöltözködött, Párizst elhagyta, s Basel felé indult, az elfogatási parancs már nem találta otthon. Cop Miklós 1534. januárius 25-én ért Baselbe.
Cop Miklós eltávozása után a figyelem önkéntelenül is arra irányult, aki amaz értekezésnek a szerzője volt. Morin János, a rendőrtiszt, úgy látszik, már régtől fogva szemmel kisérte Kálvin Jánost. Igaz, hogy Kálvin meghökkent, látva Cop sorsát, de magára nézve veszedelmet nem látott; barátai nem így gondolkoztak, ellenkezőleg, sürgették, hogy meneküljön, nehogy Berquin sorsára jusson. És az utóbbiak látták világosabban a helyzetet. Morin fegyveres csapattal jött Kálvin lakására, s mint Drelincourt beszéli, (3) barátai az utolsó pillanatban lepedőből font kötélen lakásának a Bernardin-utcára néző ablakán leeresztették. Alig távozott, midőn a kegyetlen Morin megérkezett. Fölkutatta a kis deákszobát, különösen a levelek után kutatott, azt hívén, hogy ezekből hasznavehető adatok nyomára fog jönni. Összeszedte a leveleket mind, ezeket aztán Kálvin sohase látta többé. Az ekkor elvett iratok pótolhatatlanok; igen becses és sok fontos levél veszett el ekkor. Ez az oka annak, hogy Kálvin
(1) Ld. Merle d'Aubigné. "Hist. de la Ref. en Europe." II. 291. l.
(2) Ld. Merle d'Aubigné e. m. II. 294. l.
(3) "Defense de Calvin" p. 35. és 169. Merle d'Aubigné e. m. II. 299. l.ifjúságából néhány fontosabb dologra nézve tájékozást nem nyerhetünk. Kálvin a Bernardin-utcán át a Saint-Victor külvárosban egy vincellért keresett fel, akit onnan ismert, hogy a bibliamagyarázó óráin gyakran megjelent. Ez az ember a történtekről értesülvén, Kálvint vincellérruhába öltöztette, még egy zsákot is tett a hátára s úgy bocsátotta útnak. (*)
A szóbanlévő rektori előadás előtt sokan voltak, akik nagy reménnyel tekintettek az udvarra, azt hitték, csak merni kell, I. Ferenc a hitjavítást nem fogja akadályozni. E reményekből semmi sem valósult meg, egyrészről azért, mert maga a király sem volt független. Ő egy rendszernek zárköve volt, akit száz és száz láthatatlan kéz vont vissza a meglevő viszonyok felé. De a remények azért sem valósulhattak meg, mert miként fentebb említve volt, s mint azt a következmények igazolják, az udvar, ha valami hitjavítás-félét óhajtott is, semmi esetre nem akart azon a határon átlépni, melyen túl a Rómával való viszony felbomlik.
A Cop-féle felolvasással kapcsolatos eseményekről a francia királynak a párizsi parlamenthez 1533. december 10-én intézett rendelete és Bucer Márton strassburgi lelkésznek Blaurer Ambrushoz 1534. januárius hó 13-án kelt levele ad közelebbi tájékoztatást.
A királyt a felolvasás általában igen kellemetlenül érinté, fentebb érintett rendeletében határozottan elítéli az átkozott Luther-féle eretnekséget. "Nagyon haragszunk és kedvetlenek vagyunk amiatt, hogy a mi jó városunkban, Párizsban, a mi országunk fővárosában, ahol a keresztyén világ első egyeteme van, ez az átkozott lutheránus felekezet (1) lábrakapott... Minden hatalmunkkal és erőnkkel ellene akarunk állani, nem kímélünk senkit sem, bárki legyen is az. Ezért kívánjuk és elrendeljük, hogy olyan súlyos büntetést alkalmazzanak ellenük, mely az átkozott heretikusoknak orvosságul, a többieknek pedig elrettentő például szolgáljon." (2) A. király elrendelte, hogy a gyanúsakat tartsák szemmel, őket elfogják; szívére köti a párizsi parlamentnek, hogy azt a tanácsost, aki Cop Miklóst titokban a reá váró veszedelemre figyelmeztette, az ő menekülését ezáltal előmozdította, kutassa ki és zárassa el.
(*) Kálvin menekülésének eme részleteit az újabb kutatás legenda szüleményének tartja. [NF]
(1) "Cette maudicte secte hérétique Lutherienne."(2) "Soit correction aux maudits Heretiques et exemple à tous autres." Herminjard Corresp. des Ref. a 440. lev. (Francois I. au Parlement de Paris, de Lyon 10. déc. 1533.)
Bucer Márton barátját, Blaurert (1) a következő rövid levélben értesíti a franciaországi eseményekről: "Franciaország királya országában szigorú üldözést rendelt el. Copnak egyik fia, akit rektornak választottak, szokás szerint beszédet tartott az üdvöt adó hitről, emiatt a teológusok részéről olyan nagy veszedelembe jutott, hogy futással segített magán, véletlenségből még az egyetem pecsétjét is magával vitte. A nagy tanács (2) hírnök által közhírré tevé, hogy háromszáz koronát (3) kap az, aki a megszökött rektort élve vagy halva kézhez szolgáltatja. Mikor az, aki e híreket onnan elhozta, ezelőtt 18 nappal elindult, többen, mint ötvenen voltak fogságban, és akkoriban ez a rendelet adatott ki: "Akire két tanú azt bizonyítja, hogy lutheránus, az minden további eljárás nélkül rögtön megégettetik." (4) A dolog egy cseppet sem fog különbözni a spanyol inkvizíciótól.
"E hírek hozója abban a véheményben van, hogy Párizsban már mintegy háromszázan vannak fogságban. A püspök ugyanis, nemkülönben a navarrai király és királyné, a francia király nővére és néhány más előkelő kedvezett az igaz kegyességnek, amiért is többen nyilvánosan prédikálni kezdték Krisztust, mindannyian szabadabban beszéltek, ismeretesek lévén, a legnagyobb veszedelembe jutnak."
(1) Blaurer Ambrus (latinosan Blaurerus) szül. 1492-ben Konstanzban, korán a bencések rendjébe lépett. Tübingában nagy szorgalommal tanult, Melanchton barátságát megnyerte. 1522-ben kilépett a rendből, s két év múlva szülővárosa prédikátorának meghívta. Mérsékelt, de egyszersmind szilárd jellemű férfiú, aki tekintélyben állott a reformátorok előtt. Farellel, Kálvinnal, Viret-vel levelezésben állott.
(2) A párizsi parlamentet érti.
(3) "CCC coronatos".
(4) "Omnem eum, qui duobus testibus convinceretur Lutheranus statim exurendum esse." Herminjard levélgyűjteménye, a 445. levél.
(5) Herminjard "Corr. des Ref." a 445. levél.