VIII.
Kálvin János megtéréseKálvinnak az evangéliumhoz való csatlakozása hosszú benső küzdelem következménye. – A Sadoletushoz írott levél, a zsoltárokhoz írott magyarázat előszava. – A párizsi kis evangéliumi sereg. – Kálvin megáll a fölfedezett igazság mellett.
Mikor csatlakozott Kálvin az evangéliumhoz úgy, hogy abból mint egyedüli kútfőből merített lelki világosságot és reményt az üdvösségre? Oly kérdés, amelyre a választ hiába keressük. És ez természetes is. A belső átalakulás sok külső hatásnak, még több belső küzdelemnek az eredménye. Kálvin általment azon az átalakuláson, amelyen általment Pál, Ágoston, Luther; amelyen általmegy mindenki, aki bensőleg keresztyén lesz, aki az Engesztelőnek felszabadítását érzi lelkében, aki megismervén az igazságot, szabaddá lesz. A benső felszabadulásnak emez útja pedig küzdelemmel teljes: a külső és a belső embernek harca ez, melynek végén nem más embernek többé-kevésbé tűrhető érvelése ad megnyugvást, hanem a Léleknek ereje, amely által a természet fiai Isten gyermekei lesznek.
Mikor Kálvin megtéréséről beszélünk, tehát lényegileg ama benső átalakulást kell értenünk alatta, mely a dolog természeténél fogva hosszabb folyamat, s amelyet időbeli dátumokhoz kötni nem lehet. Mikor kezdődik meg a folyamat? Mi erősítgeti azt egészen addig, míg meggyőződéssé, világos belátássá fokozódik? Erre nézve vannak támpontjaink, melyeket magának a reformátornak nyilatkozatai alkalmasan kiegészítenek.
Mielőtt azonban a rendelkezésünkre álló. adatokból ama benső átalakulás képét összeállítanók, egy nézettel mindenesetre le kell számolnunk, melynek az életrajzírók itt-ott kifejezést adnak. E nézet szerint Kálvin hirtelen fordult az Íráshoz, és hosszabb megfontolás
nélkül csatlakozott a reformációhoz. Eszerint "1532 előtt Kálvint vallási kérdések nem érdekelték, ezek reá nézve úgyszólván nem is léteztek." (1) Kampschulte sem a "kegyelmességről" írott magyarázatokban, sem Kálvinnak az 1532. év előtt írott leveleiben (igaz, hogy igen kevés, alig valami maradt fenn) kifejezetten egy szót sem talál az ő közeledéséről az evangéliumhoz, amiből azt következteti, hogy közeledés nem volt. Kiemeli, hogy abban a levélben sem szól ilyesmiről, amelyben ama (fentebb említett) kolostori látogatásról van szó. (2) Mindent összevéve, ezen életíró Kálvin megtérését az 1532. év második felére helyezi. (3)
A hirtelen való átalakulás védelmezői alkalmasan hivatkoznak magának Kálvinnak a zsoltárokhoz írott egyik magyarázatának előszavában előforduló kifejezésére, melyben gyors átalakulásról (4) van szó.
A figyelmes szemlélő mégis azon meggyőződést formálja magának, hogy Kálvinnak az evangéliumhoz való megtérése, benső megújhodása hosszabb időt vett igénybe. Hogy egy közönséges hasonlattal éljünk, a megtelt pohárból pillanat alatt kicsordul egy új csepp hozzájárulásával a víz, ámde a kicsorduláshoz hozzájárultak azon vízcseppek is, amelyek előbb kerültek a pohárba. A várost is pillanat alatt veszi be az ellenség, ámde e pillanatot megelőzőleg már hónapokon át ostromolhatta azt.
Bizonyos, hogy Kálvin, aki különben is gyermekkorától fogva a lelkészi pályára készült, nagyon sokáig ragaszkodott a római egyházhoz. Mikor még mint kollégiumi növendéket meg-meglátogatta rokona Olivetanus, ennek a vallásra vonatkozó fejtegetéseire az ifjú azzal felelt, hogy ő azt tartja jónak, amit az egyház, az atyák igaznak ismertek el, úgy, hogy egy alkalommal Olivetanus kissé türelmetlenebbül így szólt: "Ó, barátom! hagyjon fel az efféle
(1) Lang "Die Bekehrung J. Calvinus" 30. l. Doumergue em. m. után I. 342. l.
(2) "Kein Wort des Tadels gegen das Ordensinstitut als solches kam über seine Lippen." e. m. 237. Igaz, de hiszen maga Kampschulte is megjegyzi, hogy a kolostori beszélgetés őt, mint a levél hangulata mutatja, kedvetlenül érinté (berührte ihn etwas unangenehm). Bajos is volt ilyesmibe beleavatkozni. Erre nézve mondja Kálvin: "Nolui eam deducere a sententia, quia non eius rei ergo venissem." Herminjard Corr. des Ref. a 345. levél.
(3) "Glauben wir nicht zu irren, wenn wir dieselbe (értsd Umwandlung) in die zweite Hälfte des Jahres 1532. setzen." Kampschulte e. m. 241. l.
(4) "Subita conversione." A zsolt. bevezetésében.
beszéddel: az atyák, a doktorok, az egyház! Inkább induljon a próféták, az apostolok, a Szentírás után." (1)
Már diákéveinek vége felé sok értekezés jelent meg a hitjavítás tárgyában, még több vita folyt mindenfelé, lehetetlen, hogy mindez a fogékony lelkű ifjúra hatás nélkül maradt volna. Talán éppen utolsó hónapjait tölté a kollégiumban Kálvin, midőn Párizsban egy Doullon Miklós nevű előkelő férfiút az eretnekség gyanúja miatt elfogtak. Másnap hóhér jött börtönébe, megfosztá rangbeli ruhájától, kötelet helyezett a nyakába, kezébe viaszkos máglyagyújtót tett, azután a Notre-Dame templom előtti téren átvezeté őt a de la Vierge-térre, ahol megégették. (2) Lehetetlen, hogy e dolognak hallása, talán látása meg ne illette volna. Fentebb Kálvin pályaváltoztatása során láttuk, hogy a kollégiumi évek végén közte és az egyház között valami eltávolodás állott be, aminek világos jele volt, hogy nem lépett az egyházi pályára, amelyre eredetileg készült.
Láttuk, hogy az orleans-i egyetemen Wolmar a Szentíráshoz vonta Kálvint.
Két érzelem küzdött Kálvin lelkében: az egyházhoz való ragaszkodás s a hitnek új formája iránt érzett tisztelet, mely szerint a keresztyén hitigazságok egyedüli foglalatja a Szentírás. Nyugalma odalett. Időközben az egyháztól való távolodás mindig szélesebb és szélesebb körben terjed, s szinte érezte, amint reá nehezedik a feladat, hogy a főbb vitás pontokat átvizsgálja, s magának azokról számot adjon. Párizsba jővén vissza, itt sem állott magában nyugtalanságával, törekvéseivel; itt is voltak olyan körök, amelyek az evangélium alapján állottak, amelyek a hagyományokkal szakítottak; voltak olyan férfiak, akik a megjavított hitért életet, vért áldozni készek voltak. Ezekkel jött Kálvin összeköttetésbe. Azt a kérdést intézte magához: vajon kevesebb bátorság lakozik-e őbenne, mint ezekben az egyszerű, de talpig becsületes emberekben? Szabad-e neki csak arra ügyelnie, ami neki kényelmes? Nem az-e az Úr akaratja, hogy a nehezebb, keskeny út felé irányozza lépteit? Kálvin élettörténete azt bizonyítja, hogy ő a legfontosabb dolgokban az Isten akaratjára irányítá figyelmét. "Szólj Uram, hallja a te szolgád!" Ő maga mondja, hogy természeténél fogva a csendet, a nyugalmat szerette, de az Isten végtelenül bölcs rendeleténél fogva a küzdelem terére lépett. Lelkének sejtelmes vágyaiban megnyilatkozó szózat
(1) Merle d'Aubigné e. m. I. 566. l.
(2) Uo. 571. l.vitte őt a hősöknek, a prófétáknak, a reformátoroknak tövises, de dicső útjára.
Mikor, milyen körülmények között lépett erre az útra? A német reformátor közlékenyebb, itt-ott határozottan tájékoztat azon órákról, amidőn a válaszúton állott, szinte látjuk lelkének háborgását, átéljük elhatározását, ám az Institutio szerzője tárgyilagos, nemigen szól magáról, mintha mindig úgy gondolkozott volna, mint életének későbbi éveiben. Szerencsénkre kétszer kivételt tesz: a Sadoletus ellen írott levelében és a zsoltárokhoz írott magyarázatok előszavában. Amott azért, mert a bíboros vádjaival szemben törekvéseinek, elhatározásának tisztaságát kellett odaállítania; itt meg azért, mert jelentőségének tudatában szinte önkéntelenül önmagára gondol, midőn a zsoltáros sorsa elvonul lelki szemei előtt. Sorsában és a zsoltáros sorsában kiérzi a hasonlóságot. Mindkettőjüket az Úr akarata állítá oda, ahol munkálkodtak. "Miként valami tükörben", úgy látja a zsoltáros élettörténetében életét, különösen annak kezdetét. "Miként amaz – így kiált fel – tűzhelyétől az ország legmagasabb méltóságára elhívatott, úgy vont elő engem is az Isten ... a homályból, hogy az evangélium hírnökének, szolgájának dicsőséges hivatalát reám ruházza." (1) Ebből kiindulva szól aztán a reformátor magáról.
Mikor Kálvin megtéréséröl szólunk, az imént említett két forrást, melyben ő maga szól az evangéliumhoz való közeledéséről, különös figyelemre kell méltatnunk.
A Sadoletus-féle levél, illetőleg Kálvinnak erre adott válasza, bennünket a reformáció azon időszakára vezet, amidőn Genfben zavarok ütöttek ki, amelyek miatt reformátorunknak Farellal együtt a várost el kellett hagynia. A római egyház férfiai a nem remélt fordulatot fel akarván használni, hozzáfogtak az eltévedt, szerintük megtévesztett nyájnak a megmentéséhez. Sadoletus bíboros azt a megbízást nyerte, hogy nyílt levélben forduljon a jó genfiekhez, és tárja fel előttük, minő veszedelembe jutottak.
Sadoletus bíboros a megbízatásnak megfelelt, az 1539. évi március hó 18-án terjedelmesebb levélben fordult a Lemaine-tó melletti város lakosaihoz. (2)
(1) Bevezetés a zsoltárokhoz. Kampschulte e. m. I. 220.
(2) "Jacobus Sadoletus episc. Carpentoracti s. r. c. tituli sancti Calyxti Presbyter cardinalis suis desideratis fratribus magistratui, concilio, et civibus Gebenniensibus." Lásd Corpus Reformatorum volumen XXXIII. a 272. és következő lapokon.
Sadoletus abból az igazságból indul ki, hogy a hit lelkünknek legnagyobb kincse, de nyomban utánateszi azt, ami az avatatlanok szemében elfogadhatónak és természetesnek látszik: a hitnek az üdvösségre elengedhetetlenül kiegészítő része a jócselekedet. "Hitünk – úgymond – nem egyedül azt kívánja, hogy bízzunk Krisztusban, hanem azt is parancsolja, hogy bizakodásunkhoz jócselekedeteket is ... fűzzünk." Milyen nagy emez "újság-hajhászók" méltánytalansága, akik még a jócselekedetek értékét is kétségbevonják. E férfiak jellemvonása a gőg. Ez éles ellentétet állít a bíboros szerint a római egyház emberei és az újítók között. "Bennünk nem lakik a gőg... alázatosságban, engedelmességben élünk." Meg kell gondolnia mindenkinek, mennyi tudós éjjeli s nappali fáradozásának eredménye az, hogy a római egyház megtartotta az égbe vezető utat. Erről a helyes útról akarja most leterelni az embereket ugyanaz a gőg, amely egykor amaz angyalokat leveté az égből. Isten őrizze meg a genfieket attól, hogy erről az útról letérjenek! Hogyan is áll a dolog? Az egyik oldalon áll az a vallás, mely tizenöt század óta virágzik, sok tudóst számlál; a másik oldalon az, amelyet két évtized óta "ravasz" és "szellemdús" emberek hirdetnek. "Bizony – így vélekedik Sadoletus – legjobb, ha mindenki azt a vallást hiszi tiszta szívvel, amellyel először megismerkedett, s véleményét tudósabb, képzettebb emberek véleményének alája rendeli."
Nincsen itt sem célja, sem helye annak, hogy a bíboros térítő iratával vitatkozzunk, de nem hallgathatjuk el azon meggyőződésünket, hogy ez az irat lényegében tárgyától eltért. Mit kell vala Sadoletusnak igazolnia? Azt, hogy a római egyház tisztán megőrizte az élet vizének ama kútfejét, s nem rejté el azt semmi intézmény és "rettenetes küzdelem" földje alá, hogy Jézus igéjét, váltságmunkáját soha durva babonával, meddő, szőrszálhasogató fejtegetésekkel s az ezekkel kapcsolatos helytelen erkölcsi felfogással nem zavarta meg. Ehelyett Sadoletus csak vádol.
Sadoletus levelének végén drámai erővel domborítja ki, milyen szörnyű lesz ezeknek az "újsághajhászóknak" a sorsa, midőn az Úr cselekedeteikért őket számadásra hívja fel. Szerinte ezen nyugtalan lelkű emberek csak ezt hozhatják fel mentségükre: "Nehezen tudtam azoknak (a papoknak) gazdagságát tűrni... jogos harag ingerelt arra, hogy velük szembeszálljak. S midőn magamra tekinték, aki annyi év óta fáradozom a tudomány és a teológia mezején, és mégsem érhettem el az egyházban azt a rangot, melyet
munkám után megérdemeltem volna, s viszont láttam, amint sok méltatlan tisztségre, papságra jut, megvallom, támadni kezdtem azokat, kikről azt véltem, hogy Neked magadnak sem tetszenek. S mivel ezek hatalmát megdönteni csak úgy voltam képes, ha előbb eltörlém az egyház által hozott törvényeket, a nép nagy részét rávettem, hogy az egyház azon jogait, melyeket már rég elfogadtak és sértetlennek tartottak, megvessék. Ha e törvényeket az egyetemes zsinatokon hozták, azt mondám, hogy a zsinatok tekintélyének nem kell engedelmeskedni; ha a régi atyák és tudósok tanításából származtak, a régi atyákat azzal vádolám, hogy tudatlanok... ha a római főpapok hozák azokat, menten kijelentém, hogy azok zsarnoki uralmat óhajtanak maguk számára, jogtalanul bitorolják Krisztus helytartójának címét, és minden erőmmel azon valék, hogy [széttörjem] az egyház azon zsarnoki igáját, mely néha az élettől is eltilt; mely ünnepeket tart, mely arra kényszerít, hogy bűneinket a papnak megvalljuk... Az Írást is élesebb elmével kutattam át, mint a régiek, s kivált, mikor valami olyast kerestem, mit amazokkal szemben elcsavarhattam. A tudomány és éleselméjűség e látszatával a nép között hírt és közbecsülést szereztem magamnak, s bár az egyháznak tekintélyét teljesen fel nem forgathatám, mégis nagy lázadások és szakadások szerzője levék abban." (1)
Látható e sorokból, hogy Sadoletus bíboros levele tipikusan képviseli azt a felfogást, mely a reformációt egy embernek vagy egyes embereknek tulajdonítja. Magasabb, általánosabb történelmi felfogásnak nyoma sincsen benne, annak az igazságnak, hogy a reformáció az üdv után sóvárgó lelkekben nem századok, de több mint egy évezred óta megvolt, mely mint az Isten utáni epedés, mint a javításra való törekvés jelentkezett mindig a pogányos, babonás külső alatt. Sadoletus csak egy-két "gőgös" embert lát, pedig "a protestáns keresztyénséget nem emberek alkották, hanem Istentől és Jézus Krisztustól eredt az, s nem száz, hanem ezer évekre terjed az élete. A XVI. században csak kibukkant a föld alól, ahol habjait gyűjtögette, de a habok régtől fogva áradtak és sok lelket üdítettek fel." (2)
Kissé részletesebben foglalkoztunk Sadoletus levelével, tettük
(1) Sadolet biboros levele a genfi tanácshoz Kálvin válaszával. Fordította Ladányi Pál, 17. lap.
(2) Szabó Aladár: "A protestáns keresztyénség terjedése, befolyása és erőforrásai.ezt részben azért, mert az bizonyos tekintetben világosságot vet az akkori papság felfogására, de tettük azért is, mert a válasz méltatásához e levél ismerete szükséges.
Kálvinnak, a puritán életű lelkésznek éppen olyan könnyű volt a kapzsisággal, a gőggel való vádolással szemben cselekedeteire, munkásságára rámutatni, mint kezében az Írással, a szakadárság vádjait elutasítani.
Kálvinnak az evangéliumhoz való megtéréséről lévén szó, bennünket itt közvetlenül azon nyilatkozatok érdekelnek, amelyek arról tájékoztatnak, mi bírta őt arra, hogy a kényelmes széles útról a keskeny útra térjen, s minő lelki hullámzások előzték meg ezen elhatározást.
Mi kényszerítette őt arra, hogy a fönnálló viszonyok ellen szót emeljen? Az Írás arról győzte meg őt, hogy "az Ige egyedüli forrása a világosságnak," "szentségtörés minden merészség, mely az emberi agyukban született tanokat az Úr igazságai gyanánt hirdeti". (1) És mit kellett látnia? Azok "akiket az emberek a hit őreinek tartanak, az Igét sem nem értették, sem nem gondoltak vele, holmi idegen tanokkal vezetgették a nyomorult népet, és bárgyúságokkal kijátszották azt. A pásztorok nagy hitványsága, a nép butasága következtében minden megtelt ártalmas tévelygéssel, hazugsággal, babonával." (2) Az Istennek dicsőségét megosztották, annyi Istent csináltak maguknak, ahányat szentnek akartak megtenni. Amaz örök áldozatot másokkal pótolták. Azt hitték, hogy cselekedetekkel lehet, sőt kell megszerezni a kegyelmet, cselekedetekkel kell kiengesztelni a bűnöket, holott Krisztus keresztje mindezt megtevé.
"Uram! Te a te Lelkednek világosságát reám árasztottad, hogy mindezt észrevegyem; kezembe adtad igédnek fáklyáját, hogy felismerjem mindezen dolgok gonosz mivoltát, lelkemet serkentetted, hogy méltóképpen óvakodjam."
"Amit szememre vetnek, hogy én az egyházat elhagytam, ebben sem tehetek magamnak szemrehányást, ha ugyan nem mondjuk hűtelennek azt, aki légióit állomásaikra visszahívja, midőn látja, hogy a katonák elszéledve, minden rend nélkül kóborolnak."
"Én gyermekkoronitól fogva a keresztyén hitet vallottam. De a vallásnak lényegét nem ismerték; az Ige, melynek az egész nép
(1) Resp. ad Sadoleti epistolam. Ld. Corp. Ref. XXXIII. a 382. és következő lapokon.
(2) Uo.előtt világító-lámpa gyanánt kellett volna tündökölnie, el volt rejtve. Amaz ismeretek, amelyekbe engem beavattak, nem voltak sem arra alkalmasak, hogy engem az üdv útjára vezessenek, sem arra, hogy a keresztyén élet kötelességei felől tájékoztassanak."
"Kegyelmedet hirdették, de hozzátették, hogy az azoknak szól, akik azt megérdemelték, emellett azt hirdették, hogy nyomorult bűnösök vagyunk, akik a testnek gyöngesége miatt gyakran elbukunk. Azt tanították, hogy az üdv ajtaja mindenki számára nyitva van, mégis feltételhez kötötték: ha az ember a sérelemért eleget tesz. Feltételül szabták, hogy bűneinket a papnak meggyónjuk, tőle könyörögve azok bocsánatát kérjük, jó cselekedeteink által rossz cselekedeteink emlékét eltöröljük, végre, aminek az elégtételre híjával vagyunk, azt a szentségek és ünnepélyes kiengesztelések által pótoljuk. Azért elrendelték, hogy a szentekhez forduljunk."
Kálvin ezek után lelkének háborgásait írja le, melyeket mindezek le nem csendesíthettek. Az embernek úgynevezett jócselekedeit éppen oly csekély értékűeknek látta, mint aminő nagyoknak látta gyarlóságát, bűnösségét. Mit ér az, amit elégtételnek neveznek? Szinte a kétségbeesés szélén állott. Így nyilatkozik az Úr előtt:
"Valahányszor akár magamba szállottam, akár szívemet hozzád emeltem, nagy félelem lepett meg, melyet semmi engesztelés, semmi elégtétel orvosolni nem tudott. Minél jobban pillantottam lelkembe, annál nagyobb volt lelkiismeretemnek nyugtalansága, úgy, hogy számomra enyhületet csak a felejtés tudott adni. Számomra más út nem volt, csak ez: felejtésben keresni vigaszt. Ekkor merült fel a tanoknak új formája, mely bennünket nem vezet el a keresztyén hitvallástól. Ellenkezőleg: a keresztyén hitigazságokat minden salaktól megtisztítva, eredeti tisztaságába visszaállítja.
"Engem tartózkodóvá tett a dolognak új volta, különösen egy körülmény; az egyháznak tisztelete. Ez volt az oka annak, hogy az evangélium hirdetőire csak türelmetlenül és felületesen hallgattam. Midőn azonban kissé figyelmesebben szemügyre vettem a dolgot, rövidesen rájöttem, mennyire alaptalanok az én aggodalmaim abban az irányban, hogy az egyház fensége az új tan következtében csorbulni fog. Meggyőződtem nevezetesen arról, hogy nagy különbség van az egyháznak könnyelmű elhagyása s ama szent buzgóság között, melynek célja az egyházat foltjaitól megtisztítani. Beláttam, hogy az ő céljuk: az egyháznak újból való fölépítése lényegileg
azonos azon hívőknek céljával, akik közül a római egyházban nem egyet mint szentet tisztelnek.
"Midőn behatóbban vizsgáltam a viszonyokat, mintegy a reám özönlő világosság fényénél láttam, éreztem, hogy mily piszokban voltam ... szinte éreztem az örök halált. Legsürgősebb teendőmnek tekintettem, hogy – habár nem minden sóhajtás és könnyek nélkül – elítéljem előbbi életemet és új életet kezdjek."
Mi e levél jelentősége arra nézve, amit kutatásunk tárgyául itt kitűztünk? E levél hű képét adja annak a benső küzdelemnek, amelyen az ifjú Kálvin keresztülment, e levél elegendőképpen mutatja, hogy az ifjú pikardiai jogtudós útja az evangélium felé ugyanaz volt, mint az erfurti szerzetesé. Kálvin sem jutott másképp a lelki vigasztaláshoz, mint más igaz keresztyén.
Még egyetlenegyszer emlékezik meg a reformátori életének azon napjairól, amelyek alatt a nagy lépésre való elhatározás lelkében megérett. A zsoltárokhoz írt magyarázatok előszavában a többi között önmagáról, az ő megtéréséről is szól. "A törvény-tanulásra adtam magamat, hogy atyámnak engedelmeskedjem ... de az Isten az ő titkos terveinek értelmében másfelé irányozta utaimat. Miután a pápaság babonáiba nagyon bele voltam merülve, nehéz volt engem ebben megingatni, Végre is hirtelen megtérés által engedelmességre bírta szívemet ... Miután már némileg megismertem és megízleltem az igaz kegyességet, ellenállhatatlanul lángolt bennem a vágy, hogy e kegyességben gyarapodjam. Ekkor még nem hagytam föl egyéb tanulmányaimmal, azonban már kevesebb szorgalmat fejtettem ki azokban. Egészen meglepett, midőn – mielőtt egy év eltelt volna – mindazok körülöttem sereglettek, akik a tiszta tudomány után vágyakoztak, mert hiszen én akkortájt magam is kezdő és újonc voltam. En részemről, mert természetemnél fogva szégyenlős és modortalan voltam, és mert a csendet, a nyugalmat szerettem, valamiképpen menekülni akartam, de célomat éppen nem érthettem el. Röviden: ámbár mindig az volt a célom, hogy ismeretlenül maradjak, ismeretlenül éljek, az Isten a nyilvánosság elé vezetett, s úgy irányozta különböző változásokkal sorsomat, hogy végre is nyilvános pályára léptem, s mint mondani szokták: szerepvivő emberré lettem." (1)
Mit jelentett Kálvinnál az evangéliumhoz való csatlakozás? Ő, akinek szíve telve volt őszinteséggel, és aki már gyermekkorá-
(1) Bevezetés a zsoltárokhoz. Doumergue e. m. I. k. 344. l.
ban komolyságával kitűnt, nem állhatott meg félúton, mint olyan sokan, akik akkor részint félelemből, részint, mert a külső fénytől megválni nem tudtak, csak bensőleg, titokban csatlakoztak az evangéliumhoz, külsőleg az uralkodó egyházzal egységben maradtak. Kálvin nem csatlakozhatott a félig való meggyőződés embereihez, az ő sorsa el volt döntve. Mihelyt eszével, szívével az evangélium igazsága felé fordult, egész életére összeforrt azzal. Szíve és elméje sokkal nagyobb volt, semhogy kicsiny érdekek lenyűgözhették volna azokat. "Én mindenhez könnyen juthattam volna – írja a többi között, a már idézett Sadoletus-féle levelében – de szívemnek vágya ilyesmire nem irányult soha. Ha én érdekeimet, viszonyaimat tartottam volna szemeim előtt, sohasem léptem volna ki a római egyházból."
Igen nagy hatást gyakorolhatott Kálvinra az a kis sereg, mely a francia fővárosban, a Cop-féle felolvasás ideje táján, az evangélium körül csoportosult. A rokon-lelkek között annyi lelki háborúság után itt végre érezhette, mi a lelki nyugalom; bátorsága is megnövekedett, az Isten segítő, védő erejében bizalma felébredt; beszédeiben lelkesen idézte e szavakat: "Ha Isten velünk, ki ellenünk?"
Vallási dolgokról eddig Kálvin csak tanultabb emberekkel beszélgetett, amit ezektől hallott, az inkább elméjére gyakorolt hatást; azonban a hívő, a vigasztalásért epedő, a vigasztalást érező néppel való érintkezése szívére hatott felemelőleg, ott az egyszerű nép között érezhette közvetlenül a hitnek áldásait és erejét. Érezhette, hogy boldogok, akik szomjúhozzák az igazságot, s akik azt megtalálván, soha el nem térnek attól.
A kiállott belső viharok után Kálvin szilárdan megmaradt azon az úton, amelyre lépett. Küzdelmek későbbi életében is vannak, hiszen kevés életpálya volt küzdelmesebb, mint az övé, de a legcsekélyebb nyomát sem találhatjuk a lelki háborgásnak, a kételynek. Minden beszédéből, minden munkájából szilárd bizonyosság szól, az a bizonyosság, amellyel Jézusához, Megváltójához ragaszkodott, amely elkísérte őt egész életén át egészen az örökkévalóságig.