IX.
Bolyongások, küzdelmekKálvin Angoulême-ben, Neracban, Noyonban, Poitiersben, Orleansban. – A “Psychopannychia”.
Kálvin, a Cop Miklós értekezésének szerzője, szívében hittel, vincellérruhában, hátán puttonnyal a Tourrain-völgyén át Angoulême felé vette útját. Megtérése után nagyon is hamar meg kellett ízlelnie az üldöztetés poharát. Érezhette, hogy a lelkiismeretnek egyedüli törvényes királya az Isten, minden emberi hatalmaskodás a lelkiismeret területén – lázadas ama törvényes király ellen. Bármit gondolt is, bizonyos, hogy könnyű szívvel viselte sorsát, különben is, miként egyik életírója kiemeli, úgy gondolkozott, hogy út közben fáradtnak lenni nem szabad. (1) Angoulême-ben lakott Du Tillet Lajos, régebbi ismerőse és barátja, aki fiatal kora dacára kanonok és a szomszédos Claix község plébánosa volt. Hozzá nyitott be. Az ifjú jövevény nemcsak szíves fogadtatásra, hanem gazdag könyvtárra is talált itt. Du Tillet háza Kálvinra nézve az lett, ami Lutherre nézve Wartburg. Mielőtt az életbe lépett, itt talált megnyugvást, itt nyert alkalmat arra, hogy ismereteit rendezze, gyarapítsa, lelki egyensúlyát megszilárdítsa. Egyébiránt, hogy mit talált itt Kálvin, arról a legjobban ő maga tud szólani. Az 1534. év elején levélben felkeresi barátját, Dánielt. Az érdekes levél ez: “Még ha semmi írnivalóm sem lenne is, tudnék én neked fecsegni, akár egy egész ívet tele írni, de hát minek untassalak hiábavalóságokkal. Azt hiszem, arról kell írnom, ami téged most különösen érdekel, hogy jól vagyok, és hogy ismert tétlenségemhez képest a tanulmányokban is előhaladok. Az én patrónusomnak barátsága még a legrestebb embert is tevékenységre hangolná...
(1) Merle d’Aubigné e. m. III. k. 6. o.
annál jobban kell igyekeznem, komolyan törekednem, hogy e nagy szívesség, amely szinte nyom és szorít, el ne borítson ...“
“Ha így tölthetném el az időt, nevezzük azt akár száműzetésnek, akár visszavonulásnak (1) – sorsommal meg lennék elégedve. Azonban erről majd intézkedik az Isten; az Ő gondviselése mindent a legjobban elrendez. Én tapasztalásból tudom, hogy nem kell fölötte nagy aggállyal nézni a jövőbe. Íme, mikor a legnagyobb nyugodalmat ígértem magamnak, az ajtóban várt reám, amire a legkevésbé vártam, majd meg, mikor nagyon kellemetlen dologtól tartottam, minden várakozásom ellenére kellemes fészek készült számomra. Mindezt az Isten keze tevé, amelyre, ha magunkat rábízzuk, őrködni fog felettünk.” (2)
Az új környezetben és a gazdag könyvtárban nagy lelkesedéssel és kitartással a tanulmányokra vetette magát: (3) éppen neki való volt az új helyzet, nyugalom, csend és sok becses könyv! Azt hiszik és ez több mint valószínű, hogy ekkor érlelődött meg Kálvin lelkében a gondolat, mely szerint olyan munkát ír, mely a reformáció igazait föltárja a világ előtt. A reformáció egyik ellensége Kálvin angoulême-i tanulmányairól így emlékezik meg: "Ez az új Vulcan itt kovácsolta villámait. Ez volt az a műhely, ahol a hálót szövögette, hogy vele az egyszerű embereket megfogja. Itt kezdte Institutiójának szövegét írni.” (4) Ha ebben van is valami túlzás, bizonyosra vehető, hogy Kálvin ama nagy munka gondolatával itt már foglalkozott és az anyagot hozzá a gazdag könyvtárban gyűjtögette.
Kálvin időnkint ki-kilépett visszavonultságából. Bejárta a szomszédos községeket. Időnként hosszabb időt töltött házigazdájával Claix-ban, ahol úgy látszik, nagyobb társasággal érintkeztek, amelynek körében szóba került, ami mindenkit érdekelt akkoriban: a hitjavítás. E társaság egyik tagja még évek múlva is emlékezett arra, mennyire épült ezeken a beszélgetéseken. (5)
(1) “exilio vel seccessui”, e két szó megfelel Kálvin akkori helyzetének, mikor Párizsból menekül. Angoulême reá nézve menedékhely, vagy száműzetés helye, amint vesszük.
(2) Herminjard Corresp. des Ref. a 457. l.
(3) Néha egészen beletemetkezett tanulmányaiba “Tam somni, quam cibi omnino oblitus”. Flor. Raem. e. m. II. 247. Merle d’Aubigné e. m. III. 12.(4) "In hac officina Vulcani... telam exorsus ad capiendos simplicium animos”. Uo.
(5) De la Place: “Neque enim sum immemor, quantum me meliorem reddideris.” Merle d’ Aubigné e. m. III. k. 20. l.Angoulême-i tartózkodása idejében két nagyobb utat is tett Kálvin Neracba és Noyonba.
Nerac ma Franciaországnak kisebb vidéki városa, melyben az utas nem sok látnivalót talál; csak egy romban lévő kastély, egy-két szobor s a kastély körül elterjedő park emlékeztet a város hajdani fényére. A XVI. sázad harmincas éveiben e városnak nagy jelentőséget kölcsönzött az, hogy Margit királyi hercegasszony itt tartotta udvarát, ahol a hitjavításnak nem egy üldözött híve talált a kegyes királynő oldala mellett oltalmat. Ebben az időben ott tartózkodott Faber Stapulensis, vagy miként Margit őt nevezé: az öreg Fabri. Láttuk, miként menekült előbb a reformációnak e híve a francia fővárosból. Egy ideig Strassburgban lakott; Briçonnet püspök szerette öreg professzorát, de sokat az ő érdekében nem tehetett, reá úgyis gyanakodtak, hogy a hitjavítással rokonszenvez, mire a gyönge ember mindent elkövetett, hogy e gyanút magáról elterelje. Faber azonban nem sokáig bírta ki a külföldi levegőt, haza vágyott, titkon vissza is ment, de ott alig hogy veszedelembe nem került. Végre is Margit vette kezébe a “jó öreg” ügyét: anyjához fordult kegyelemért, így jutott Faber Neracba, Margit udvarába.
Kálvin Angoulême-ből fölkereste Fabert. Minő találkozás volt ez! A múlt és a jövő találkozott akkor a két férfú személyében. Az aggastyán egy munkában eltöltött hosszú életkor végén állott már, csak a múlt emlékeinek élt; és a huszonötéves fiatal ember éppen akkor lépett a küzdelemnek mezejére. Mit beszélhettek? Hasztalanul kérdezzük. Béza erről a találkozásról is igen szűken értesít: a jó öreg igen szívesen fogadta az ifjút, s megjósolta, hogy az Isten országa megállapításának eszköze lesz. Vajon sejtette-e azt az öreg próféta, milyen sok szenvedésnek kell e változást megelőznie?
Ha Béza oly keveset ír úgy magáról e találkozásról, mint általában az öreg tudósról, a hitjavítás emez előfutárjáról, annál szívesebben fogadjuk, amit itt-ott följegyezve találunk. A Kálvinnal való találkozás után nem sokáig élt Faber. Egy ebéd idején – éppen sokan voltak jelen – nagyon szomorú volt, még könnyezett is. A királyné tudakozódott, mi az oka e szomorúságnak, majd tréfálni akart vele, mire így szólt Faber: – Óh asszonyom, hogyan lehetnék én víg, vagy hogyan szórakoztathatnék másokat, mikor én a világ legrosszabb embere vagyok.
– Mit követett el Ön, hiszen kezdettől fogva szent és ártatlan életet élt?
– Asszonyom, száz évet éltem... nem emlékszem olyasmire, ami miatt lelkiismeretem vádolna halálom óráján, de van egy bűnöm, aminek bocsánata nincsen.A királyné további kérdezősködésére Faber így szólt:
– Hogyan állhatnék én meg az Isten ítélőszéke előtt, én, aki az Ő Fiának evangéliumát annyi ember előtt a maga tisztaságában hirdettem, annyi ember előtt, akik közül sokan ez evangéliumért halált is szenvedtek, én magam pedig olyan korban, amikor már a halált kívánnom kellett volna, kikerültem azt.
A királyné, mint afféle ékesen szóló és az Írásban járatos asszony, különféle példákkal igazolta, hogy ami vele történt, sok olyan kegyes és szent életű emberrel megtörtént, akik az Úrral lakoznak; még a nagy bűnösöknek sem kell az Isten irgalma és kegyelme felett kétségbe esniök!
Mindenki szólt egy-két vigasztaló szót és az öreg Faber meg is vigasztalódott, majd így szólt:
– Nincsen más teendőm hátra: az Úrhoz kell mennem: Ő hív engem. Azután a királynéra vetvén szemeit, így folytatá: Asszonyom, Önt teszem örökösömnek, könyveimet Roussel Gellértnek, ruháimat s ami egyebem van, a szegényeknek, lelkemet Istennek ajánlom.(1)A királyné mosolyogva szólt:
– Hát én mit kapok?
– Asszonyom! A kiosztás gondját.
– Megteszem. Olyan gonddal fogok megbízásában eljárni, mintha azt az én uram, a király, az én bátyám parancsolta volna meg.Ekkor a pikardiai tudós e szavakkal ajánlotta magát:
– Isten Önökkel, nyugalomra van szükségem. Szobájába ment s meghalt.” (2)(1) Egy egykorú versgyűjteményben (megjelent még 1536 augusztusában, Epigrammate du Jean Voultè) ilyen distichon van:
“Corpus humo, mentemque Deo, bona cuncta relinquo
Pauperibus, Faber haec, cum moreretur, ait!
“ Az epigramm címe: Testamentum Jacobi Fabri Stapulensis. Herminjard az 544. l. 5. jegyzet.(2) Így beszéli el e dolgot Fl. de Raemond és ennek nyomán aztán Doumergue E. e. m. I. 403. l. Herminjard az 544. levél 7. jegyzetében írja: "Miként a Bulletin du Protestantisme français (t. XI. p. 214.) megjegyezte, Farelnek emez elbeszélését megerősíti azon tudósítás, melyet Thomas Hubert, a pfalzi választó tanácsosa adott volt Le Fêvre d’Etaples utolsó napjairól, mint aki ebben az időben Margit udvarában tartózkodott. A tudósítás benne van ebben a munkában: “Huberti Thomae Leodii Annales Palatini libris XVI. continens vitam et res gestas etc. Friderici Comitis Palatini Rhein. Franc. 1665.” Herminjard i. m. közli az ide vonatkozó tudósítást. Doumergue említett munkájában (I. 403. és következő lapok) idéz egy levelet, melyet Bonnet Gyula (1820– 1892.) a Société de l’histoire du protestantisme française titkára fedezett fel. E levél lényegileg az érintett tudósítással megegyezik, leszámítva itt-ott a színezést.
Kálvin nem sokáig tartózkodott Neracban, nem találkozhatott Margit királynéval, mert ez utóbbi abban az időben Normandiában tartózkodott.
Angoulême-ből Kálvin második hosszabb útját Noyonba tette (1534 május). Utazásának egyedüli célja valószínűleg az volt, hogy egyházi stipendiumáról lemondjon. Azt a kort ekkor már elérte, melyben az egyházi szolgálat és lemondás között választania kellett, arra persze semmi reménye nem volt, hogy az egyház reformálása magából az egyházból megindulhat valaha.
A hitjavítás eszméi akkoriban magában Noyonban is erősen visszhangra találtak, a káptalan pedig nem tudott határozott eljárásban megállapodni; egyelőre megelégedett azzal, hogy a gyanúsokat figyelemmel kísérte. Akkoriban Kálvin fivéréneknek, Károlynak is meggyűlt a baja. Gyanúba vették, vizsgálatot indítottak ellene. A megérkezett Kálvin János is gyanúba esett. Erről Lefranc Ábel közlései nyomán Doumergue is megemlékezik s idézi Lefranc adatát: "Kálvin János 1534. május 26-án a Corbaut-kapu melletti börtönbe vettetett, a templomban előidézett zavarok miatt.” (1) (*) Hiábavaló minden találgatás, mennyiben volt része a zavarokban. Nagyon sok nem lehetett, mert június 3-án kibocsátották, igaz, rövid időre elfogták, de hamarjába kiszabadult. Ez a kapkodás kézzelfoghatólag bizonyítja, hogy alapos vádat ellene formálni nem lehetett.
Itt egy kissé ki kell térnünk. Kálvin Jánosnak vádolói persze az érintett körülményt erősen felhasználták ellene. Elsősorban a már említett Bolsec Jeromos, azután hosszú sorban azon életrajzírók (közöttük maga Richelieu kardinális is), (2) akik a reformátor emlékét elhomályosítani törekedtek. Bolsec, Kálvin kortársa (persze
(1) “Jeunesse de Calvin” 47. I. Doumergue e. m. I. 427.
(2) “Traitté qui contient la methode la plus facile et la plus assurée pour convertir ceux qui se sont séparez de l’Eglise, par le card. de Richelieu." Doumergue e. m. I. 429.(*) Ezt az esetet az újabb életírók nem Kálvinra, hanem egy névrokonára vonatkoztatják. Az esetről felvett jegyzőkönyv a szóban forgó Kálvin Jánost a "Mudit" melléknéven említi, ami a reformátortól meg is különbözteti őt. Ld. Alister McGrath: Kálvin. A nyugati kultúra formálódása. Osiris Kiadó, Bp. 1996. 87-88. o.
megvárta, amíg Kálvin meghal) az utóbbinak halála után 13 évvel adta ki előbb már idézett munkáját. Ebben a fogságról megemlékezve, azt mondja, hogy “a nevezett Kálvin a szodomiának bűnében találtatott... ami miatt a tűzhalál veszedelmébe esett, de a mondott város püspöke... ezt a büntetést elengedte és őt vállán tüzes vassal megbélyegezték.” (1)
Messzire vinne, ha reá akarnánk mutatni, milyen sokáig és milyen sokan melegítették föl “e büdös rágalmat”. Még 1835. augusztus 10.-én (a genfi reformáció évfordulóján) is előhozakodtak vele, még a protestánsok is abban a véleményben voltak, hogy "nem tudjuk sem elhinni, sem tagadni”. (2) 1868-ban egy német munka (regényalakban, hogy a méreg annál szélesebb körben terjedjen) francia könyv alapján kiszínezve terjeszté a hamis vádaskodásokat.
Igaz, hogy már régebben is voltak, akik Kálvin erkölcsi tisztaságát kétségen felüli dolognak mondották. A jezsuita Papirius Masson, (3) aki Kálvint Franciaország veszedelmének nevezi, aki “bár sohasem született volna”, kijelenté: "senki sem gyűlölte jobban a paráznaságot, mint ő." (4) Ámde ez kevés volt. Újabban a katolikus dr. Paulus Miklós foglalkozott a kérdéssel, melyre nézve Kampschulte kijelenté, hogy "komoly cáfolatra sem érdemes”, kimutatván a tüzes vas legendájának alaptalanságát. (5)
Noyonból Kálvin Párizs felé indult. Miért? Némi jó híreket hallott, azt hallotta, hogy az üldözések megszűntek, különben is szívesen gondolt arra a kis evangéliumi körre, amely ott De La Forge István buzgólkodása mellett tudakozta az írásokat. A hallott híresztelésekből csak annyi volt igaz, hogy a Cop-féle beszéd után némi szélcsend állott be, és a reformáció híveinek reménye feléledt (mert amit óhajtunk, azt hamar elhisszük), azt remélték, hogy Ferenc király az evangélium felé fog közeledni. Minden csekélységből jót olvastak ki, azt hitték, a királyt csak a kedvezőtlen politikai helyzet tartja lekötve, mihelyt szabadabban mozoghat, a hitjavítás
(1) Bolsec: “Hist. de la vie etc. de Jean Calv.” Kiadta. Chastel, 1875. a 28. lap.
(2) “ni les admettre, ni les nier”. Doumergue e. m. I. 430.
(3) Született 1544-ben, meghalt 1611-ben, hátramaradt iratai közül egyik Kálvinnal foglalkozik.
(4) Doumergue e. m. I. 435.
(5) Olyan munkában, mely a német reformátorra szórt rágalmak egyikét cáfolja: “Luthers Lebensende” 1898.élére áll. Jellemző e reménykedésekre nézve Myconiusnak (1) ezen idő tájt Bullingerhez intézett levele. “Nem sokkal ezelőtt, így szól a többi között a levél, egy előkelő, protestáns érzelmű emberrel beszélgettem, aki körülbelül így szólt: A király tudja, mit csinál... Ő szereti az evangéliumot, de hallgat, mert a főpapok miatt hallgatni kell. De várj csak, mihelyt Olaszország ama részeit megkapja, amelyekre igényt tart, meglátod, mi marad meg a pápával és a pápistákkal való barátságból!“ (2)
Néhány hét múlva még biztatóbb hírek kaptak lábra. A hitjavítás embereinek reménye, bizalma szinte határtalan, és Myconius ennek megint kifejezést ad. “Párizsban – írja – csuda dolgok történnek. A királyt kezdetben (ugyan) a pápai bulla arra kényszeríté, hogy a lutheránusokat üldözze, el is fogtak mintegy ötvenet, még bénákat is elhurcoltak... Ámde ez csak addig tartott... míg a király vissza nem jött, ekkor minden csendes lett, sőt reményteljes. Az Augustinusok templomában, a luffer (Louvre) mellett valaki (3) roppant néptömeg előtt az evangéliumot hirdeti. A várban egy szakállas kármelita a legszabadabban hirdeti Krisztust... a legnevesebb férfiak hallgatják naponkint a prédikációkat, a párizsi és a senlisi (4) püspök rossz hírben van Luther miatt. A rektor az evangélium miatt, azaz a bekövetkezett gyűlölet miatt a városból eltávozott, az Úrhoz tért... Vatable, Tusanus (5) Danésius, néhány férfiú az intézők közül... Picardus szofista így kiáltott fel (mintha prédikálna): “Végünk van! A vénasszonyokon kívül senkit sem látok magam körül. A férfiak a lufferbe mennek”. (6)
(1) Családi néven Geisshäusler, született l488-ban, Bázelben tanult, később zürichi lelkész.
(2) Herminjard eml. levélgyűjt. a 451. levél. Bullinger nem ült föl a híreszteléseknek, tisztábban látta a helyzetet. A szóban forgó levélre válaszolva, Ferencről véleménye ez: “Nem tudom én, mit reméljek ettől a tisztátlan, profán, nagyravágyó embertől.” Elrejti érzelmeit? “Ó, igen! de nem Krisztusnak és az igazságnak, hanem nagyravágyásának érdekében.” Lásd Herminjard idézett levelének 5. jegyzete. Zwingli derék utóda jobban ítélte meg a viszonyokat, mint Myconius.
(3) Corauld E. ágostonrendi. Rövid idő múlva börtönbe jut, itt a szemei nagyon megromlanak, majd elmenekül. Genfben találkozunk vele, ahol Kálvinnak hű munkatársa. Nevét többféleképpen írják. Mi Hermindjardhoz alkalmazkodunk.
(4) Bellay János és Petit Vilmos.
(5) Toussain a Collège Royalban a görög nyelv tanára.
(6)Herminjard levélgyűjtemény, a 459 levél.Mennyi efféle hír szállt akkoriban szerteszét! Pedig ezek jórészt nemcsak túlzottak, hanem egyenesen alaptalanok voltak. Annyi mindenesetre igaz, hogy Cop menekülése, Kálvin menekülése után az üldözés megszűnt, megszűnt pedig jórészt azért, mert a nagyon elfoglalt királynak s a kormánynak figyelme másfelé terelődött. Az is igaz, hogy a hitjavítás vágya itt-ott a szószékeken is megnyilvánult (különösen Corauld Éliás beszédeiben a Louvre melletti templomban), de semmi nem biztosította a békés fejlődést, a reakció minden pillanatban beállhatott.
Bármint legyen is a dolog, Kálvin már Angoulême-ben, de útjában másutt is hallhatta a híreket, és nagyon vágyakozott arra, hogy személyesen szerezzen meggyőződést arról, mi igaz van a híresztelésekben. Párizsba ment. Itt a saját szemeivel látta, hogy a reménykedéseknek kevés alapjuk van, rövid tartózkodás után elhagyta a várost.
E rövid tartózkodást egy körülmény teszi emlékezetessé. Mielőtt azonban ezt látnók, figyelmünket arra a veszedelemre kell irányoznunk, amely a hitjavítást az eddigin kívül más oldalról is fenyegette. Kezdettől fogva a római egyházban látták az evangélium hívei a legnagyobb akadályt, de időközben felmerült egy másik baj, mely a kibontakozás útját szintén nehezítette: olyan nézetek merültek fel, amelyek magát az Írást támadták. A reformátorok a Bibliában találták fel azt a sziklát, amelyen lábaik bizton megnyugodtak. Ebben jelenté ki Isten egyszer s mindenkorra abszolút akaratát, állított örök szabályt, mely életünket kormányozni hivatva van. Kálvin igazságot, üdvösséget, kiáradó erőt talál a Bibliában, mi sem természetesebb, mint hogy azt követeli, hogy az egész emberi életet a leghatározottabban alá kell rendelni az isteni akaratnak, az Ő akaratának, akiben vagyunk, élünk és mozgunk. Az Isten szavának, a Bibliának tekintélye mellett, mindenféle emberi dolog és hagyomány, hiú üresség. Ez a szilárd hit, bizalom az Isten szavában edzi akaratát, acélozza erőit, ez avatja hőssé. Az Isten káromlása, az Isten kegyelmének kétségbevonása minden olyan törekvés, mely az Istennek a kinyilatkoztatásban kifejezett szavaira a gyarló emberi értelem előtt homályt borítani törekszik. Akik az Írást támadják, nem kevésbé ellenségei, sőt még talán nagyobb ellenségei a Fiú által terjesztett világosságnak, mint azok, akik babonákkal éktelenítették el azt. Mi lesz az emberből, ha a rövidlátó s magában elbizakodott elme ama fundamentumot megbontani igyekezik, melyet az Atya akaratából a Fiú megvetett?
Az ifjú, akkoriban 25 éves Kálvinra e törekvések nyugtalanító, mély hatást gyakoroltak és érthető, hogy találkozni óhajtott azzal a férfiúval, akinek működésében az evangélium diadalának ellenségét kellett látnia. Servet Mihály abban az időben éppen a francia fővárosban tartózkodott; akkoriban már széltiben ismeretes volt tanairól, bázeli vitájáról, melyben Oecolompadiust (1) nézeteinek meg akarta nyerni. Munkái (2) nagy port vertek fel, mindenfelé olvasták azokat, de sok ellenséget is szereztek neki.
Kálvin mindenáron találkozni akart e spanyol származású orvossal, meg ís hívta őt a beszélgetésre, de Servet a kijelölt időben nem jelent meg. "Én kész lettem volna, mondja később a reformátor, Párizsban veszélynek is kitenni magamat, csakhogy őt a mi Urunknak megnyerjem, de ő látva ajánlatomat, nem akart belekapni.“ (3)
Angoulême-be visszajővén, (4) Du Tillet Lajossal, a szíves házgazdával Poitiers-be indult. Itt aránylag hosszabb időt töltött; voltak itt kiválóbb könyvkereskedések, könyvtárak, melyeket akkoriban a tudósok szívesen felkerestek, ezeken kívül volt ott Kálvinnak néhány ismerőse, lakott ott a hitjavításnak néhány barátja, ezek is vonzották.
Barátjával Fouquet Ferenchez szállt, s a ház rövid idő alatt megtelt látogatókkal. Kálvin egy noyoni származású orvossal, Le Sage Károllyal is megismerkedett itt, valamint több kiválóbb férfiúval, miként azt Florimond Raemond kiemeli, mert ez író szerint “A tudomány a kiváló szellemeknek hamarosan szerez barátokat, akár csak az erény. Akik magukat akár a jóban, akár a rosszban kitüntetik,
(1) Eredetileg: Hussgen, majd Hausschein (svájci dialectusban Husschyn), melynek görögös ford. az Oecolampadius. Zwingli munkatársa, 1522-től fogva bázeli lelkész s teol. tanár.
(2) “De trinitatis erroribus.” Hagenau, 1531. “Dialogi de trinitate.” Hagenau, 1532.
(3) Doumergue e. m. I. 442.(4) Az utazásra nézve itt-ott eltérések vannak. Doumergue legújabban megjelent munkájának adatait tartjuk szem előtt. Ezek szerint Kálvin Noyonból április után (1534) jött Párizsba, itt rövid ideig volt (“Le sejour fut court” I. 441.), Párizsból Angoulême-be ment (“De Paris Calvin rentra à Angoulême” I. 442.), Angoulême-ből Poitiers-ba Du Tillet-vel (“Ensemble ils se dirigirent vers P.” Uo.), Poitiers-ból Orleans-ba (“De P. C. se rendit à Orleans” I. 464.), Orleans-ból Strassburgba, aztán Bázelbe (I. 468.)
azokat rövid idő alatt megismerik. Röviddel azután, hogy Kálvin Poitiers-ba jött, voltak barátai. (1)
Miről folyhatott e férfiak között a legtöbbször a társalgás? Kétségtelenül arról a témáról, mely akkoriban a legjobban érdekelt mindenkit: a hitjavításról.
Azt nem lehet éppen állítani, hogy a férfiak, akikkel Kálvin itt érintkezett, mindnyájan osztották volna nézeteit, de bizonyos fokig valamennyien szükségeseknek tartották az üdvös reformokat. Abban úgyszólván valamennyien egyetértettek vele, hogy a szobroknak, képeknek a templomban helyük nincsen, abban is igazat adtak neki, hogy a holt embereknek (a szenteknek) segítségül hívása hiábavalóság, hogy a fényes, látványos szertartások az Igének egyszerűségével ellentétben állanak. De mikor az átlényegülés került szóba – ellenmondásra is talált. Földije hallgatag volt, de azért látszott, hogy a külsőségekre nézve a szólóval egyetértett, az említett átlényegülés tanának megtámadásakor azonban félig-meddig neheztelve mondá, hogy ez ama Wickliff eretnek tana, ami visszhangra is talált. Ámde voltak, akik megértették, s ezeknek a számuk növekedett. A társaság gyakrabban De le Planche Péternek szép és tágas kertjében gyűlt össze, s megtörtént, hogy az ifjú Kálvin egészen belemelegedett a beszédbe, valósággal prédikált, szemei szikráztak, a barna sápadt arcot pirosság önté el, hangja is erősebb volt. Ilyenkor megszűnt a vita, csendben, figyelemmel hallgatta érveit mindenki. Nem lehetett ellenállani szavainak, midőn a mennyei Atyáról, a Fiú szeretetéről, a kegyelemről, a személyes, élő hitről beszélt. Florimond Raemond ezekről a kerti gyűlésekről azt mondá, hogy azok voltak az első kálvinista zsinatok Franciaország földjén. Azután e kerti jeleneteket jellemzően ősszüleink bűnbeesésével állítja párhuzamba. Miként az első emberpárt kertben vezette félre a kígyó, úgy itt is azt a maroknyi népet szintén kertben szédítette el – Kálvin, mert – teszi utána – “ő könynyen tudott rést ütni azoknak a lelkén, akik szavait hallgatták”. (2)
Ezeket a fejtegetéseket a fiatal ember imával fejezte be, nem
(1) Merle d’Aubigné “Hist. de la ref. en Europe”. Ő itt is sűrűn hivatkozik Florimond de Raemond munkájára (Hist. des. Heresies), aki különben azt mondja magáról, hogy nagyon utána nézett az adatoknak (nulli labori peperci). L. Merle Aub. e. m. III. 67. l. 1. jegyz.
(2) U. o.
ritkán térdre vetette magát s úgy imádkozott nagy hévvel és ájtatossággal. (1)
Poitiers környéke, a Clayn folyó mentében a vidék nem nagyon regényes, de kellemes sétahelyekben bővelkedik, a társaság e helyeket is felkereste, s út közben részint pihenőnek, részint, hogy jobban hallhassák a fiatal prédikátort, az útba eső barlangok egyikébe-másikába bementek. Kálvin bibliamagyarázatot is tartott itt. Egy alkalommal így szólt: “Nagy nyereség, ha mindentől távol vagyunk, mindentől üresek, mindentől megfosztva, Krisztussal vagyunk. Mikor a hajó veszélyben van, mindent a tengerbe dobunk, csak hogy a hajó a biztos kikötőbe jusson. Ti is így tegyetek. Áldozzátok fel a gazdagságot, a rangot, a nemességet, csak hogy Krisztus legyen a tietek”. (2)
Egy ilyen összejövetel alkalmával arról beszélt Kálvin ‚ hogy Krisztus keresztáldozata az egyetlen áldozat, s beszéde folyamán a mise kerülvén szőnyegre, tiltakozott ellene, valamint a fényes szertartások ellen is, amelyek színpadi mutatványoknál nem egyebek.(3) E szavak némelyeknek érzületét sértették, s föl is szólaltak a kísérők közül különösen a mise mellett, mint amelyet évszázadok szokása is szentesített. Kálvin kissé gondolkozott, azután kérdé, bűn-e, hiba-e, hogy ő az Igét, az Úr szavát többre becsüli, mint Róma minden hagyományát. Kezét a Bibliára tevén, így szólt: “Ez az én misém”, (4) majd felöltőjét és kalapját letévén, az égre emelve szemeit, (5) így fohászkodott: “Uram, ha majd ama napon szememre veted, hogy nem voltam misén, hogy attól elfordultam, azt fogom joggal mondani: Uram, Te ezt nem parancsoltad meg. Íme, itt van a te törvényed, itt van az Írás. Nincsen ebben más áldozatről szó, csupán csak amaz egyetlen áldozatról, mely a kereszten mutattatott be”. (6) Hidegen hagyhatták-e a mélységes hitből és meggyőződésből fakadt szavak a hallgatókat?
Barátainak s hitrokonainak kérésére Kálvin az úri szent vacsorát is kiosztotta úgy, miként azt az Úr elrendelé. A Benoit község melletti barlangot jelölték meg e célra. (7)
(1) Uo. “magna vehementia et devotione”.
(2) Uo.
(3) “Histrionem actionem apello, quod ineptiae gestusque histrionici illic visuntur”. Uo. 68. l.
(4) "Haec est missa mea”. Uo. 69.
(5) “Sublatis in coelum oculis”. Uo.
(6) Uo. 69.
(7) "In locis illis... prima calvinistica coena celebrata fuit." Uo. 70.“Íme – mondja Florimond Raemond – ez volt az Úrvacsora, melyet azoknak az elbeszélése szerint írok le, akik ama szemfényvesztésnek tanúi voltak. A kiválasztottak a négy evangélistából felolvasták azon helyeket, amelyek szerinte az Úrvacsorával összefüggésben állottak. Miután pedig a misét, mint az ördög találmányát elítélte s az egyház ellen több injuriát és blaszfémiát mondott, így szólt: Atyámfiai, együnk az Úr kenyeréből az ő halálának és szenvedésének emlékére. Ekkor az asztal köré állottak, ő megtörte a kenyeret, mindenkinek adott abból, szó nélkül ette azt meg mindenikük, lehetőleg jó képet csinált hozzá mindenikük. Ugyanazt tették a borral is. Hálát adott az Istennek, hogy velük a pápistaság visszaéléseit megismertette, erre elmondták a Pater nostert és a Credót latinul”. (1) Merle d’Aubigné ugyanazon író nyomán említi, hogy Kálvin János a kenyér megtörése és a kehely kiosztása után fölhívta a jelenlevőket, hogy gondolataikat, üdvös tapasztalataikat mondják el, (2) amire Merle d’Aubigné megjegyzi, hogy a régi kálvinista egyházban ez egy ideig szokásban volt.
A római egyház az új ébredéssel, a lelkek millióinak az evangélium felé fordulásával szemben, mely a középkori fejleményeket, hierarchiát veszedelemmel fenyegette – a legnagyobb tájékozatlanságban volt. A fő kérdések a körül csoportosultak, vajon egy évezrednek egyházi fejleményeit az Írás alapján fogja-é igazolni Róma? Minél jobban múlt az idő, minél nagyobb türelmetlenséggel várta ezt az akkori nemzedék, annál jobban kitűnik, hogy a Szentszék e feladatnak megfelelni nem fog. Ilyen körülmények között a türelmetlenségnek, a féltékenységnek napról-napra növekednie kellett. Az egyház azonban erős volt, századokon át összeforrt a francia királysággal, amely a politikai viszonyok miatt sem szakíthatott a hatalommal, melytől támaszt várt. A múltban e hatalom támasza volt az államnak a rend fenntartásában, a nemzeti hatalomnak kiépítésében; bármennyire – mint akkoriban tudni vélték – rokonszenvezett is I. Ferenc a hitjavítással, komolyan arra nem gondolt, hogy elkövesse azt, ami az ő szemében nagyon hasonlított a sötétbe való ugráshoz. Apostoli lelkű, erős meggyőződésű hívő lélek, akit sem mélység, sem magasság nem választhat el az igazságtól, ez tehette volna meg csupán e lépést, ilyen prófétai, erős ember azonban a franciák királyi székében akkoriban
(1) Doumergue e. m. I. 460.
(2) “Aliorum sententias requirebat”. Merle d’Aubigné e. m. III. 70.nem ült. Az egyháziak – mint láttuk – csaknem az első pillanattól a megtorlásnak útjához közeledtek s lassankint ezen útra magukkal ragadták a királyt is. Az a feszültség és izgalom, mely Párizsban ott a Sorbonne közelében oly nagy volt, lassan ugyan, de annál erőteljesebben kiáradt a legkisebb faluba is. Az emberi szívnek becsületére válik, hogy a földi élet sok nyomorúsága között is nagy vágyakozással kíván az igazság ismeretére jutni. Mindenfelé várták, hogyan fog a dolog eldőlni, a párizsi tudósításokat, híreket lesték, az utazókat részletesen kikérdezték, de szívesen vették a literátus emberek fejtegetéseit is. Nincsen abban semmi különös, hogy Kálvint fölkeresték, reá hallgattak, mert arról szólt, ami mindenkit érdekelt, mindenkit foglalkoztatott. Nem írták alá minden szavát, de érdeklődtek, mert tájékozódni akartak. Még a római egyház lelkészei sem vonhatták magukat vissza szavainak hatása alól, mikor melegen, sok tudással beszélt. Azt írják, hogy a Poitiers közelében levő bencések főnöke azzal fordult Kálvinhoz, prédikáljon templomában. (1) Már-már azt lehetett gondolni, hogy az apostoli férfiú nyomában Timótheusok támadnak, akik a sötétségben levőket kezüknél fogva kivezetik a világosságra. (2)
Ha az a város, amelyben a későbbi reformátor tartózkodott és tanított, nem Franciaországban van, hanem valahol ott messze, túl a Vogézeken, ahol a nép talán szegényebb, de szabad levegővel élhet, – nem lehetetlen, hogy Kálvin akkori működése messze terjedő nagy lelki megújhodásnak lett volna kiinduló pontja. Ámde oly területen szólt, amelyen úgy a középkori egyház, mint a reá támaszkodó királyi hatalom minden szabadabb mozgalmat elfojtani, minden lendületet megakadályozni igyekezett. Nem tudta, nem érezte volna ezt Kálvin és a jó poitiers-beliek, akik az ő szavain csüggtek? Minden valószínűség szerint igen. Úgy látszik, nem éppen véletlen dolog az, hogy a környékbeli barlangokat keresik fel. Először egy kertben jöttek össze, azután a városon kívül, és bizonyonyosan nem egyszer kérdezhették maguktól: mi lesz ebből? Merle d’Aubigné megjegyzi, hogy Kálvin házigazdája nyugtalankodott, (3) bizonyosan nyugtalankodott más is, és Kálvin önkénytelenül vágyat
(1) "Hic Calvino in ecclesiae navi suae perversa dogmata praedicare permisit”. Fl. de Raemond. Merle d’Aubigné e. m. III. 73.
(2) “Ut miseris papistis oculos aperiendi provinciam susceperint”. Uo. 75.
(3) “Il s’effrayait à la pensée, que les sergents viendraient un jour frapper à sa porte. Il conseilla donc à Calvin de poursiuvre sa route." E. m. III. 81–82. lap.érzett a hely után, amelynek földjében majd a mag nemcsak kikelhet, hanem terebélyes fává nőhet. Ez a sejtelemszerű vágy, mint az Úr szózata vezette kijjebb-kijjebb, s végül megmutatta neki azt a földet, amelyen könny és verejték között ugyan, de dolgozhatott. Barátainak aggodalmai, önmagának vágyai egyaránt arra hangolták, hogy hagyja el Poitiers-t. Elment útitársával, Du Tillet Lajossal s nem látta többé a kis Clayn folyót, annak partjain a barlangokat, nem látta a várost, melyben annyi derék szív dobogott az igazságért, de lelki szemei előtt még évtizedek múlva is ott állott a város, amelyben az Úr rendeletéből apostoli munkát végzett, az öreg Kálvinnak a szíve felvidult, mikor ama Basses Treilles utcai kertre gondolt, ahol magát mint reményteljes ifjút látta a hívő barátok körében. Nemcsak szívesen gondolt Kálvin élete utolsó évéig Poitiers-re, hanem leveleiben felkereste az ottani kis evangéliumi sereget, mert Kálvin szavainak, tanításának nyomán, dacára annak, hogy ő eltávozott, evangéliumi egyház keletkezett. Sok idő múlva 1555. febr. 20-án a reformátor levelet intézett a poitiers-i egyházhoz, melyben arra kéri azt, ne forduljon el a tudománytól, melyet részben tőle vett. “Kérem önöket – írja Kálvin az idézett levélben, – ne forduljanak el a tudománytól, melyet részben tőlünk nyertek, miután az Úrnak úgy tetszett, hogy az Önök üdvösségére a mi munkánkat is fölhasználja”. (1)
A poitiers-beliek Kálvin távozása után sokáig el-elemlegették egymás között a mestert. Szavainak emléke, igazsága ott maradt lelkükben, de helye üres maradt. Egyesek fölkeresték őt leveleikkel. Ezek egyikének néhány sora pl. így hangzik. “Csak az fáj nekem, hogy elszakadtál tőlünk, s hogy a másik Calvinus, ti. az Institutio nem jött el hozzánk. (2) Irigylem Németországot”. (3)
Bonnet Gyula Kálvinnak poitiers-i tartózkodásáról így emlékezik meg: “Akkoriban sok követőre találtak az evangéliumi igazságok ezen művelt város elöljárósága, iskolája emberei között. Ezek között volt Babinot Albert jogtudós, Veron Fülöp ügyész, Boisseau János ügyvéd, Vernous János pedagógus, később az evangélium vértanúja. Ezek az új tanítványok annak idején a bassestreilles-i
(1) Ld. Bonnet “Lettres de Jean Calvin” II. 12. lap.
(2) Az Institutio első kiadása egy év alatt kifogyott, aminek oka vagy az volt, hogy kevés példányban nyomták, vagy az, hogy számos vevőre talált. Lehet, hogy mind a kettő. Franciaországban csak helyenkint ismerték. Herm. a 625. l. 6. jegyz.
(3) Herm. a 625. l.kertben s a saint-béati barlangban, nem messze a várostól, körülötte gyülekeztek. Hallották Kálvint, az ő nagyszerü beszédét... s a reformátor által néhány tanítványának lelkébe elhintett magvak kikeltek... S a poitiers-i egyház magának Kálvinnak utasítása szerint megalakult 1534-ben. Genfből kapott papot, először jött Langlois Jakab, azután Chevalier Claudius.” (1)
Kálvin János Du Tillet Lajossal Orleans felé vette útját. Egyetemi emlékei vonhatták ide, de különben is itt lakott Dániel és itt lakott Duchemin, akikkel állandóan levelezésben volt. Mennyi ideig tartózkodott itt? Kikkel érintkezett? Oly kérdések, amelyekre alig találunk közelebbi feleletet, ámde van egy dolog, mely Kálvin ekkori orleans-i tartózkodásának nevezetes emléke. Itt írta időre nézve első teológiai munkáját. (2) (*) Már előbb érintettük, hogy a hitjavítás gondolatának terjedésével egyidejűleg olyan ideák is felmerültek, amelyek magának az Írásnak tekintélyét sem véve figyelembe, hol racionalizmusba, hol meg fantasztikus elméletekbe tévedtek. E körülmény míg egyrészről fegyvert adott a római egyház embereinek a kezébe a reformáció ellen, ennek tulajdonítván a szertelenkedéseket, másrészről a legnagyobb veszedelemmel fenyegette magát a keresztyénséget is. Ilyen körülmények között a reformátorok lassankint kettős küzdelembe kerültek: meg kellett vívniok a római egyházzal, mely az Írást emberi találmányokkal elhomályosította; de fel kellett venniök a harcot ama vélekedésekkel szemben is, amelyek a Bibliát részben vagy egészben mellőzni akarták. Kálvin sem kerülte ki e sorsot. A római egyházzal lassanként, szinte önkéntelenül vette fel a harcot, hogy az evangélium tisztaságát megőrizze, s hovatovább a fellépő tévtanok ellen is síkra kellett szállania.
Honnan eredt, ki terjesztette amaz evangéliumellenes tant, mely Kálvint ebben az időben foglalkoztatta, nem tudjuk; de úgy látszik, nagyobb mértékben terjedt, semhogy azt akkoriban figyelmen kívül lehetett volna hagyni. E tan a lélek halhatatlansága ellen irányult, az írással egészen ellentétben azt állította, hogy a lélek e földi élet után valami álomhoz hasonló dermedtségbe esik. (2)
(1) Bonnet e. m. I. 431. l.
(*) A kötet elrontott vagy hiányzó jegyzetét sem javítani, sem pótolni nem tudom. [NF]
(2) “Psychopannychia. Vivere apud Christum non dormire animos sanctos, qui in fide Christi decedunt.” Lásd: Corpus Reformatorum. Volumen XXXIII. a 179. és kk. lapokon. Magyarul is megjelent a Kálvin-fordítók kiadásában, fordította Rábold Gusztáv.Kálvin kezdetben nem sokat gondolt az egésszel, csak orleans-i tartózkodása idejében, midőn a bajt nagyobbnak látta, határozta el magát, habár ekkor is lassan, a föllépésre. Az előszó eléggé tájékoztat arról, minő körülmények között fogott Kálvin e munkájához. “Midőn ezelőtt – így szól Kálvin a többi között – néhány kegyes ember arra szólított föl, hogy tiltakozzam azok ellen, akik azt tanítják, hogy a lélek a halál után alszik, vagy elenyészik, nem hajlottam e kérésre, mert minden viszálytól, minden vitatkozástól irtózom. Akkor volt is reá okom, hogy magamat mentegessem, reméltem ugyanis, hogy e tanok vagy elenyésznek, vagy pedig szűkebb körben fognak lappangani; azután meg bajos dolog is volt az olyanokkal küzdeni, akiknek sem táborát, sem fegyvereit nem ismertem... Ellenük küzdeni annyi lett volna, mint behunyt szemmel hadonászni. De másképp fordult a dolgok sora, a követők száma már néhány ezerre rúg, a baj növekszik. A láng nagy lett. Bár oltaná el az Úr jótékony esőjével! Igazságosan fogok eljárni, úgy, hogy sérelem senkin ne essék, ha valaki mégis jajgatni fog s azt fogja kiabálni, hogy rontjuk az egyház egységét, ezeknek azt feleljük: nincsen egység, csak Krisztusban, nincsen szeretet, csak abban, aminek Ő a köteléke.” (1)
Ami a munkát magát illeti, az egész nem egyéb, mint nagyobb szabású értekezés, mely a lélek halhatatlanságát egyedül az Írás alapján állva bizonyítja.
Az első pillanatra feltűnik a nagy különbség e munka és Kálvinnak előbbi munkája között. Két évvel ezelőtt adta ki a “Kegyelmesség”-hez írott magyarázatait, de e két év a szerző gondolatainak körén nagyot változtatott. Nincsen ez utóbbi munkában nyoma sem a klasszikus díszítésnek, csak egyetlenegy törekvés domborodik ki, hogy a Biblia érvényesüljön. (2) Mellőz minden írót, nem hivatkozik még Platónra sem. Ahol az írás szól, ott hallgasson el minden emberi vélekedés, mely ha sokat bíbelődik is a lélekkel, semmit bizonyosan nem tud. Hallgatniok kell e tárgynál a filozófusoknak, akik ha már közönségesebb dolgok felett is vég nélkül vitatkoznak, itt ebben a dologban annyira eltérnek egymástól, annyira ellenmondanak egymásnak, hogy alig van kettő, akiknek véleménye egyezne, s marad mindegyik ott, ahol kezdte. Ebben a
(1) Uo.
(2) “Nur die Bibel, und nichts als die Bibel gelten lässt.” Kampschulte e. m. I. 249. l.nagyfontosságú kérdésben egyedül csak az Írás nyújthat világosságot, mely az Úrba vetett hit által megvilágítja a kezdetet és a véget.
Az Isten “a maga képére és hasonlatosságára” teremté az embert. Vonatkozhatik e hasonlóság a testre? Hiszen Ő lélek. Mit kell e hasonlóságnak magában foglalnia? Az isteni lényeget. Józanul senki sem állíthatja, hogy e hasonlóság az embernek az állatok fölött való uralmában foglaltatik.
Az Írás értelmét félremagyarázni nem lehet; az írás világosan kifejezi: az Úr testet formált, s abba halhatatlan lelket lehelt. A lélek az Úr szájából, azaz titkos erejéből vagyon, ebben (a lélekben) áll a vele való hasonlóság. Akármint okoskodnak is a filozófusok, vagy a szóbanforgó álmodozás hívei, az emberben semmit sem fedezhetnek fel, ami e hasonlóságot magában foglalná a lelken kívül. Az Írás lépten-nyomon kifejezi, hogy az ember lelke szerint részese az Isten bölcsességének, igazságosságának, jóságának.
Az Írás az első betűtől fogva mindvégig úgy szól az emberről, mint aki két részből áll: földből vett testből s isteni lényegből nyert lélekből. Péter kiemeli, hogy a test küzd a lélek ellen, kijelenti, hogy Krisztus lelkünknek fejedelme. (1Pét 1,19.22.; 2,11.25.) Mit jelent, mit mond ez? Azt, hogy az üdvösségre elhívott lélek ellen küzdenek a gonosz indulatok s lelkünk Krisztusban tisztul meg.
Midőn Krisztus így szól: “Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik; hanem azoktól féljetek, akik midőn a testet megölik, a lelket is a gyehennára vetik” – Vajon nem azt mondotta-é ezzel, hogy a lélek a test halála után is fennmarad? A zsarnok gyötörheti a testet, de a lélek fölött csak az Úrnak van hatalma. Éppen így, az Írásra támaszkodva cáfolja Kálvin azon tévtant, mely szerint a lélek a test halála után a halálhoz hasonló dermedtségbe esik.
E munka másik jelentősége az, hogy ebben már a későbbi Kálvin, a hatalmas hitvédő és félelmetes vitázó a maga teljes erejével lép elő. A békés, csendes, a visszavonult élet után vágyódó ember a prófétákra emlékeztető hévvel szól, mihelyt arról van szó, ami a keresztyén lelki nyugalmának, üdvösségének biztos záloga: az Írásról. A meggyőződésnek ereje, az érvek súlya, a Bibliából rendelkezésére álló hatalom bizonyos polemikus, szinte zord (1) hangulatban tárul fel itt.
(1) “Ein schneidender, polemischer Ton.” Kampschulte e. m. I. 249. l. “Des invectives amers.” Merle d’Aubigné e. m. III. 117. l.
Mikor jelent meg e munka? Merle d’Aubigné szerint valószínűleg megírása után, (1) hasonló véleményben van Kampschulte is; de Doumergue ismert s legújabban megjelent munkájának vonatkozó részében egész határozottan azt állítja, hogy Kálvin e munkájának kiadásával Capito Farkas (2) tanácsára egy ideig várt. Kálvin ugyanis a szóbanlévő munkát kéziratban neki megküldte, mire ő elég kimerítően válaszolt. E levél azt bizonyítja, hogy a reformátor a strassburgiakkal, már mielőtt Franciaországot elhagyta volna, összeköttetésben állott, de van jelentősége más tekintetben is. Egy kis bepillantást enged az akkori vallási viszonyokba, ezért álljunk meg mellette egy percre.
“A könyv jó (“nekem tetszik”), de tekintetbe kell venni mostani viszonyainkat. Mindent betölt a szekták lármája, minden ettől visszhangzik Németországban. Németországban arra a tapasztalatra jöttek, hogy e szekták szinte éhesek arra, hogy velük – bárminő alakban az mindegy, csak foglalkozzanak, mert akkor híresebbek lesznek. A tapasztalás azt igazolja, hogy az egyház bajainak egyedüli orvossága Jézusnak hathatós prédikálása. A szóbanforgó könyv roppant vitákat idézhet elő, nemcsak Németországon, de odaát Franciaországban is, ahol a vallási viszonyok nagyon szomorúak.” Tanácsa oda irányul, hogy várjon alkalmasabb időkre. A munka nem fog kárba menni, alkalomadtával jól lehet felhasználni. Persze ezzel a kezét a szerzőnek megkötni nem akarja.(3)
Visszatérve a könyv kiadásának idejére, az említett írók, nem különben Kálvin munkái kiadóinak (Baum, Cunitz, Reuss) véleménye dacára valószínű, hogy Kálvin hajlott a Capito Farkas szavára, s a munka kiadásával 1542-ig várt. Emellett szól Kálvinnak magának egyik levele, amelyben ezt (1538) írja: “Az álmodozó hypnosophisták ellen tőlem most semmit sem kapsz; részben azért, mert ez sokkal hosszasabb dolog, mintsem levélbe beleférne; másrészt meg azért, mert mostanában remélhetőleg ki fogom adni azt a könyvet, amelyet három évvel ezelőtt írtam. Bucer most... biztat
(1) “Parut probablement aussitôt.” Uo.
(2) Capito Farkas (1478–1541.). Előbb orvosi pályára készült, majd jogot, végül teológiát tanult. Előkelő egyházi állást nyert, de Luther tanai nagyon megnyerték tetszését, elfordult a skolasztikától. Strassburgban egészen a reformációhoz csatlakozott, sőt annak előharcosa lett. A berni zsinaton részt vett. Bucerrel együtt szerkesztette a Confessio Tetrapolitanát. Később gyakrabban találkozunk a nevével.
(3) Herminjard Corr. des Ref. a 490. levél.erre.” (1) Kétségtelen tehát, hogy Kálvin a szóbanlévő munkáját mindjárt a megírása után nem adta ki. Emellett szól még az is, hogy az állítólagos 1534-es kiadás egyetlen példányát sem látta senki.
Kálvinnak orleans-i tartózkodása idejében egy különös esemény foglalkoztatta ott az embereket. Megemlítjük itt, mert a reformátor későbbi éveiben gyakran szólt róla s mert van az egészben valami jellemző, mint maradványa a régibb praktikának.
Orleansban 1533-ban meghalt valami előkelő embernek a felesége, aki végrendeletében meghagyta, hogy őt minden egyházi szertartás, ének és harangozás nélkül temessék el. Ez így is történt, dacára annak, hogy az asszonyt az ottani franciskánusok templomának sírboltjába kellett eltemetni, amely a családnak birtoka volt s ahol e hölgy anyja és nagyatyja el volt temetve. A franciskánus atyák nagyon rossz szemmel nézték az egészet. Egyszer híre terjedt a városban annak, hogy az asszonynak lelke följár, mint afféle elkárhozott lélek, s hogy tehát a hamvak nem maradhatnak a sírboltban. Sokan hallják, milyen lármát csap a templomban. A dolog tűrhetetlen.
A szerzetesek a városi elöljáróságot is felhívták, hogy reggeli imaórájukra küldjenek ki megbízottakat az ügy megvizsgálására. A hatóság emberei megjelenvén, a kolostor főnöke exorcista ruhában a templomba ment, mikor pedig a “Labia Domine” kezdetű énekbe kezdett, éktelen dörömbölés hallatszott. A pap erre azon kérését adta elő, hogy a szellem dörgéssel szíveskedjék a hozzá intézendő kérdésekre felelni. Erre azt kérdezte: Azok egyikétől származik-e a zaj, akik ott el vannak temetve? A zörgés igent látszott felelni. Erre a papok a síremlékekhez vonultak, mindegyik mellett megállottak. Midőn a papok annak az asszonynak szarkofágjához értek, nagy volt a zörgés. Most sorban előszámlálták a kérdéseket, mi az oka a lélek háborgásának. A többi között ezt kérdezték: Az juttatta-é a lelket kárhozatra, hogy e világon Luther eretnekségére hajolt, – erős dübörgés jelezte, hogy rábukkantak az igazi okra. Már most csak azt kellett megállapítani: mivel szüntethető meg a lárma? Azt is könnyű volt megállapítani, mert arra a kérdésre, megszűnik-é a baj, ha kiteszik onnan a holttestet? a dörömbölés azt látszott mondani: igen.
A hátborzongató dolognak magyarázata pedig igen egyszerű: a szerzetes atyák a templom padlásán egy ügyes novíciust rejtettek
(1) Herminjard levélgy. a 749. levél.
el, akit betanítottak arra, hogy majd annak idején, amikor kell, döngesse a deszkát, ami egyébként rövidesen kitűnt.
A dolog nagyobb hullámokat vetett. A püspök megbízottakat küldött ki, ezek – a művelet ísmétlődvén – a templom boltozatának kikutatását rendelték el. A furfang napfényre jött, mire a szerzetes urak vád alá kerültek. Az 1534 november hó 10-ei törvényszéki határozat megelégedett azzal, hogy a szerzetesek – tekintetbe véve a szent rend nagy érdemeit – vezekelni tartoznak azon a téren, ahol a gonosztevőket ki szokták végezni. (1)
Franciaországban (másutt is) elég gyakran megtörtént, hogy képek könnyeztek, a Boldogságos Szűz megjelent stb. Az orleans-i história módot nyújt arra, hogy e csodás tüneményeket megértsük, de alkalmat ad arra is, hogy megértsük és méltányoljuk a reformátorok haragját, s ne ütközzünk meg, ha pl. Zwingli Ulrik keményen kifakad azellen, hogy "a nyomorult népet lelketlenül megcsalják”.
(1) P. Felice “La tragédie des Cordeliers d’Orleans, episode de l’histoire monastique orleanaise au XVI. siècle.” Lásd Doumergue eml. m. I. 464. lap.