Kálvin elhagyja Franciaországot. – Ellentétes vélemények az evangélium párizsi hívei között. – Feret küldetése. – A plakátok szövege. – Az üldözések. – 1535. januárius hó 21. napja. – Későbbi kivégzések. – I. Ferenc nyílt levele a német államokhoz.
A nagy Franciaországban nem talált Kálvin egy tenyérnyi helyet, ahol magát megvonhatta volna. Mennyi töprengés, a viszonyoknak, saját vágyainak mennyi mérlegelése után határozhatta el: “El fogom hagyni hazámat. Németországba megyek, hogy ott valami csendes szegletben élvezzem a nyugalmat, mely másutt tőlem megtagadtatott”. (1) Ott maradhatott volna-e Kálvin János hazájában? Igen, egy feltétel alatt: ha lelkiismeretével alkura lép. Ő azonban sokkal nagyobb volt, mint a köznapi emberek milliói; elhagyott mindeneket, hogy megtalálja Őt, aki neki mindene volt. Az ifjú reformátor elhatározásának nagyságát már a kortársak is elismerték, (2) mert fel sem tehető, hogy a komoly ember ne tudta volna, mi a honvágy, mi a hontalanság érzete, ne sejtette volna, amit egyik lelki rokona, Tompa olyan szépen kifejez: “Szívet cseréljen az, aki hazát cserél!” Jó szívvel elfogadhatjuk a tudósítást, mely szerint a hazájából távozó Kálvint a határon megállította valami, keserűen panaszkodott útitársának Du Tillet Lajosnak, hogy a franciák kiűzik, megsemmisítik azokat, akiket az Isten hozzájuk küld." (3)
Együtt indult a két barát, Kálvin és Du Tillet a külföldnek, s a két rokonlélek vágyva-várta a pillanatot, amidőn a németeknek
(1) Praef. in Psalm.
(2) “Nihil parentes, nihil patriam, nihil opes aestimasti, te ipsum nudasti, ut alios locupletes faceres magno interim vitae periculo”. Herm. Corr. des Ref. a 625. levél.(3) Varillas “Hist. des Revolutions Ref.” II. 490. l. Merle d’Aubigné "Hist. de la reformation en Europe”. III. 119. l.
szerencsésebb hazájában az evangélium szülöttének, a hitjavításnak már gyümölcseit is szemlélheti. Egyébiránt ebben az útban egy kis baleset is érte a bajtársakat.
Lotharingiában a felfogadott szolgák egyike egy ellen nem őrizett pillanatban megszökött, úgy azonban, hogy pénzüket is magával vitte. (1) Nagy nehezen segítették ki magukat annyival, amennyivel Strassburgig eljutottak, ahova aztán Du Tillet pénze megérkezett.
Időközben Párizsban olyan esemény történt, mely a francia reformáció történetében nagy nyomokat hagyott, s amelyről azon esztendőt a plakátok esztendejének nevezik.
Az evangélium híveinek a száma itt nagyon megszaporodott, a hitelvekre nézve közöttük az Írás képezte az összekötő kapcsot, de a követendő eljárás kérdésében eltérések mutatkoztak. A lelkiismereti szabadság utáni vágy közöttük általános volt, ámde ennek elérése céljából az eszközökre nézve a vélemények megoszlottak, a mérsékeltebbek bíztak Margitban, a királynak VIII. Henrik angol királyhoz és a német fejedelmekhez való közeledésében, a mérsékeltebb, békésebb emberek némi engedményeket tenni is készek lettek volna. Ezek abban a nézetben voltak, hogy minden feltűnést kerülni kell, nem lehet sejteni sem, mivel árthatnak az ügynek. Az idő megérlel mindent (Les temporiseurs). A hevesebbek bűnnek tartottak minden megalkuvást, tekintetüket egyedül az Írásra fordították, ez a reménynek egyedüli fundamentuma és forrása (Les scripturairs). Ez utóbbiak nem akartak mit sem tudni az engedményekről, teljes borzalommal gondoltak arra, hogy a pápát elismerjék. Viták, kölcsönös érvelések ritkán egyesítik a különböző véleményeket, nem tudták kiegyenlíteni az ellentéteket ekkor sem. Végül abban állapodtak meg, hogy e fontos kérdésben a svájci atyafiaktól kérnek tájékoztatást és útmutatást. E célból a párizsiak Ferét nevű buzgó és okos hitfelüket (aki egyébként foglalkozására nézve gyógyszerész volt) elküldték Svájcba.
Ferét egészen új világban érezte magát. A szabadság megnövelte elhatározását, a Farel, Viret, Olivetanus, Froment s mások munkája következtében föllendült egyházi élet, a megújhodott társadalmi viszonyok az evangélium nagy erejéről beszéltek, és Ferét mindenből szemrehányást olvasott ki azok ellen, akik minden erőteljesebb lépéstől óvakodtak. Úgy látszik, ő nem gondolt arra, hogy míg hazáját ezernyi láthatatlan kéz köti Rómához s a vele össze‚
(1) Béza a második kiadás 57. l. – Doumergue e. m. I. 468.
nőtt abszolutizmushoz, Svájc egyházi és politikai tekintetetben szabad. Azok a férfiak, akikkel érintkezett, ama mérsékeltebb párt magatartásában a kelleténél jobban vették szemügyre az alkalmazkodást. Azokat vélték bennük felismerni, akikkel amaz időkben annyiszor volt alkalmuk találkozni, akik ti. afféle félig-meddig való hitjavítással is készek valának kibékülni. Ők ilyesmibe beleegyezésüket nem adhatták soha. Az Ige a pápai hierarchia fájának árnyékában csak csenevész plánta marad mindig, soha meg nem erősödhetik. Bármint legyen is a dolog, kétségtelen, hogy a megkérdezett svájci atyafiak között nem is került komolyan szóba, vajon a mérsékeltebbek aggodalmai jogosultak-e. Ellenkezőleg, arról beszéltek, hogyan jelezhetnék az evangélium hívei minden kétséget kizáróan álláspontjukat. Eddig sokan féltek; hadd értse meg fent és alant mindenki, hogy az evangéliumnak semmi köze sincsen Béliállal! Abban állapodtak meg, hogy a francia atyafiak a lehető legnagyobb nyilvánosság igénybevételével, falragaszokon jelezzék álláspontjukat; kétféle – egy hosszabb és egy rövidebb szövegű – kiáltvány szerkesztésében állapodtak meg. A nagyobbak a falakról hirdessék az evangélium híveinek igazait, a rövidebbekkel pedig szórják be az utcákat. Ki szerkesztette e kiáltványokat? Merle d’Aubigné Florimond de Raemondra támaszkodva azt mondja: Farel Vilmos volt az, aki erre “vállalkozott”. (1) Ámde a kutatások nem Farelre vezetnek, mint szerzőre, hanem a lyoni származásu Marcourt Antalra, aki 1531-től fogva neufchateli lelkész volt, (2) ami mellett bizonyít magának Marcourt Antalnak egy értekezése, amelyben elmondja az okokat, hogy miért írta és terjesztette el ama plakátokat a mise ellen. A kisebbik kiáltvány szerkesztője Viret Péter.(3)
Ferét akadály nélkül érkezett vissza Párizsba a nyomtatványokkal. Az atyafiak sietve jöttek össze s nagy érdeklődéssel hallgatták végig a nyilatkozat szövegét. Elgondolhatjuk, hogy Ferét fülében is egészen másképpen hangzott az ott a Jura lábánál, mint itt Párizsban, a Sorbonne és a Louvre közelében. A mérsékeltebbek ismét felemelték szavukat, de a hevesebbek nem hallgattak a higgadtabb szavakra. Azt hangoztatták, hogy a túlságos óvatosság
(1) L. Merle d’Aubigné e. m. III. 124.
(2) "Ces placcardz avoyent esté faietz à Neufchastel en Suysse par ung Antoine Marcourt”. Froment “Actes et Gestes” 248. l. Herminjard e. levélgy. a 485. levél 4. jegyzete.
(3) L. Herminjard Corr. des Ref. a 485. levél 4. jegyz. második bekezdését.miatt az evangélium híveit, majd Krisztust is elárulják. Veszedelem fenyeget? Nos éppen akkor kell mindenkinek helyét megállani úgy, miként a vértanúk. Elhatározták a plakátok kifüggesztését. Negyedek szerint kioszták azokat egymás között, azután egymást buzgó imákban buzdítván, mindenki hazament a rábízott példányokkal. A kijelölt időben (okt. 24. és 25. közötti éjjel) a vállalkozók megbízatásuknak ügyesen megfeleltek, még a Louvre falára is függesztettek egy plakátot. Virradóra (vasárnap) különösen a népesebb utakon száz és száz ember tolongott egy-egy falragasz előtt.
De mi volt a plakáton?
A mi egyedüli Üdvözítőnk, egyedüli közbenjárónk szent Vacsorája ellen kigondolt szörnyű és elviselhetetlen pápai misék ellenében fennálló igaz artikulusok:
Az eget és a földet hívom fel bizonyságnak a fényes és büszke pápai mise ellen; mert (ha az Isten nem könyörül rajtunk) a világ egészen kárhozatba, romlásba jut általa, mert hiszen ez a mi Urunknak szégyenletes megsértése, a népnek félrevezetése, elvakítása. Ezt tovább tűrni nem lehet.
Először is minden igaz keresztyénnek kétségtelen bizonyságra kell jutnia abban, hogy a mi Urunk és egyedüli Üdvözítőnk Jézus Krisztus, Ő, az Istennek elküldött ama nagy püspöke és kirendelt pásztora, testét, lelkét, életét a mi megszenteltetésünkre tökéletes áldozatul bemutatta. Aki azt állítja, hogy ez az áldozat nem tökéletes, hogy azt látható áldozattal a misével pótolni kell, mintha Jézus az Atya igazságának érettünk eleget nem tett volna, s mintha Ő nem volna Megváltó, közbenjáró, az gonosz és átkozott istenkáromló.
E föld hordott és ma is hord több helyen olyan nyomorult áldozgatókat, akik Krisztus helyét elfoglalják, mintha ők lennének a mi megváltóink, azt mondogatják, hogy ők úgy az élők, mint a halottak lelki üdvösségéért Istennek tetsző áldozatot mutatnak be. Nem hazudtolják-e meg ezek az emberek az apostolokat, az evangélistákat, sőt önmagukat is, midőn a vasárnapi vecsernyében azt éneklik, hogy Jézus az örök áldozó pap?
Igen! Krisztus nagy és csodálatos áldozata minden külső és látható áldozatot eltörölt. A zsidókhoz írott levélben ezt olvassuk: (kérem, nézzen utána lelkiismeretesen mindenki!) Krisztus egyszer megáldoztatván, hogy sokaknak bűnét elvegye, majd ismét: egyetlen áldozatával tökétetessé tette mindörökre azokat, akik megszenteltetnek Halljátok? Krisztus egyszer áldoztatott fel, s nem
többször! Ha ez az áldozat tökéletes, minek azt ismételni? Jöjjetek ide ti áldozgatók! Feleljetek, ha tudtok!
Ámde ez még nem minden! Ezzel a szerencsétlen misével az egész világot bálványimádásba döntötték! Nem kiabálják-e hazugul, hogy a kenyérben és a borban Krisztus testileg jelen van, még pedig személyesen, testével, csontjaival abban a nagyságban, szélességben, amelyben a földön volt? Pedig az Írás és hitünk – távol ettől – ellenkezőleg azt tanítja, hogy Jézus Krisztus feltámadása után az égbe ment. Szent Pál a kolossébelieknek ezt írja: az oda fel valókat keressétek, ahol a Krisztus vagyon, az Istennek jobbján ülvén. Halljátok meg! Szt. Pál nem arra hívja fel a figyelmet: keressétek Krisztust, aki a misében, a szentélyben, a nagy oltáron, a ládikában, a tabernakulumban van, hanem ezt mondja: keressétek Krisztust, aki a mennyben van! Ha a test a mennyben van, akkor nincsen a földön, ha pedig a földön van, akkor nincsen a menyben. Az igazi test egyszerre csupán egy helyen van, ahol bizonyos nagyságú helyet foglal el. Az lehetetlen, hogy 20–30 éves ember olyan darabka tésztába, mint az ő ostyájuk, el legyen rejtve.
Ágoston jól tudta ezt, midőn így szól: az Úr fent van, de istensége mindenütt jelen van. Fulgentius is így ír: “Az Úr emberi természete szerint eltávozott az égből, midőn a földön volt és elhagyta a földet, midőn égbe emelkedett, de isteni természetét illetőleg nem hagyta el az eget, midőn földre szállt s nem hagyta el a földet, midőn égbe emelkedék.”
Mikor azt mondják: Krisztus itt van, vagy ott van, a papok így szólnak: el kell hinni, de Krisztus így szól: Ne higgyék! (Máté XXIV. 23.) Ők az áldozáskor éneklik ugyan: föl a szívekkel (Sursum corda!) de ellenkezőleg cselekesznek és arra szólítanak föl, hogy Krisztust ne a magasban, hanem az ő kezeikben, az ő ládácskájukban, az ő szekrényeikben keressük.
Még több is van. Ezek a vak áldozárok tévedést tévedésre halmoznak s őrültségükben azt tanítják, hogy ha ők az ujjaik között tartott kenyérre lehelnek, vagy efölött beszélnek, a kehelybe öntött borra lehelnek s efölött beszélnek, akkor az már nem lesz kenyér és bor, hanem Krisztus, az átlényegülésnél (transsubstantiatio) fogva. Nagy és csudálatos szavak ezek. Az ördögnek tanítása, mely ellenkezik a Szentírással. Azt kérdem én a csuklyahordóktól, hol találták Ők ezt a durva szót: transsubstantiatio? Szent Máté, szent Márk, szent Lukács, szent János, szent Pál nem ismerik, a régi
atyák nem szólanak róla. Mikor e szent írók az Úrvacsoráról beszélnek, a kenyeret és bort egyszerűen így említik: kenyér, bor. Szent Pál nem mondja: Egyed a Krisztus testét; hanem: Egyél e kenyérből. A Biblia nem csal, abban nincsen ámítás. A kenyér tehát kenyér.
E vakmerő, merész szakadárok, az Isten igéjének ellenségei, nem elégszenek meg azzal, hogy Krisztus testét ostyájukba belefoglalják, nem, hanem – ugyan nézzétek – minő ostobaságokba dobja őket az ő babonaságuk! Azt mondják – nem röstellik –‚ hogy Jézus Krisztus testét a patkányok, pókok, férgek megemésztik. Igen! Misekönyvükben a 22. utasítás vörös betűkkel kinyomatva így hangzik: “Ha az Úr testét az egerek, a pókok megrágják, ha egészen megromlik, vagy nagyon megrágják, vagy féreg találtatik abban, akkor meg kell azt égetni s az ereklyetartóba kell helyezni.”
Ó föld, miért nem nyílsz meg s nem nyeled el ezen szörnyű káromlókat? Ó gonosz emberek! hát ez a megrágott test valóban Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának teste? Hát az Úr meg hagyná magát az egerek és pókok által enni? Ő az angyalok, Isten minden gyermekének eledele, lehet-é az állatok martaléka? Az enyészetnek vetitek alá Őt, aki örökké, változatlanul az Atya jobbján ül? Nem éppen az ellenkezőt mondotta-é Dávid, midőn az Ő feltámadásáról prófétált? Ti nyomorultak! ha pokoli teológiátokban (1) más nem lenne is ezen tiszteletlen fecsegésen kívül, amellyel Krisztus drága testéről szóltok, nem lennétek már ezáltal is káromlói az Istennek és szakadárok, mégpedig a legnagyobbak, a legszörnyübbek, akik valaha e világon éltek?
Rajta, csak gyújtsátok meg a máglyákat, de titeket égessenek meg azokon! Miért akartok minket megégetni? Azért, mert nem hiszünk bálványaitokban, isteneitekben, új krisztusaitokban, akik magukat az állatok által meg hagyják etetni; mert nem hiszünk nektek, akik alábbvalók vagytok az állatoknál?
Mire valók ezek a tréfák, melyet ti a ti tésztából való istenetekkel úztök, úgy játszván azzal, miként a macska az egérrel? Három részre töritek, fájdalmas ábrázatot formálván, melleteket veritek, Isten bárányának nevezitek, békét kértek tőle. Szent János megmutatta, hogy Krisztus mindig jelen van, – mindörökké él, él egészen, – hogy Ő az imádandó igazság! De ti fölmutatjátok a ti ostyá-
(1) “en toute votre infernale théologie.”
tokat darabokra törve, azután megeszitek, majd isztok. Ugyan mit mondana az, aki még ilyen majomkodást soha nem látott? Vette-e szent Pál, szent János valaha magához Krisztust? Elismerték volna-e ők e szemfényvesztőket Isten szolgáinak?
A ti misétek végül szintén ellentétben áll Jézus Krisztus szent Vacsorájával, ami különben éppen nem meglepő, mert Jézusnak Beliálhoz semmi köze nincsen.
Jézus Krisztus Vacsorája minket arra a nagy szeretetre emlékeztet, melynek erejénél fogva minket vérével megmosott. Az Isten nekünk ebben (a Vacsorában) azért nyújtja a Fiunak testét és vérét, hogy halálának áldozatában részesüljünk s hogy Jézus legyen a mi örök táplálékunk. Ez arra hív fel minket, hogy hitünkről tanúbizonyságot tegyünk, tanúbizonyságot tegyünk bizodalmunkról Jézus megváltásában, Ő lévén a mi Üdvözítőnk. A Vacsorában egy kenyérből veszünk, ez szeretetre int, amelyben valamennyien egymással élni tartozunk ugyanazon Lélek által vezéreltetve. Ez az Úrvacsora, az ezen értelemben vett Úrvacsora ad megújhodást a hívő léleknek s ad ennek erőt arra, hogy a megaláztatásban magát minden jóban s a kedves szeretetben (1) gyakorolja.
Ámde a mise gyümölcsei egészen mások. Akadályozza az Igének hirdetését. Az időt csengetéssel, kiabálással, énekléssel, üres ceremóniákkal, kivilágítással, füstölésekkel, átöltözködésekkel s mindennemű babonával töltik el. A szegény néppel bakok, juhoknak módjára bánnak, azt nyomorultul megcsalják, mulattatják, félrevezetik. Mit mondok? Fölfalják, szétszaggatják, úgy, miként a ragadozó farkasok.
E misével mindent hatalmukba kerítettek, leromboltak, elnyeltek. Ezzel fejedelmeket, királyokat, urakat, kereskedőket, azt lehet mondani mindenkit, élőket és holtakat örökségüktől megfosztottak. Ó gonosz tanúk, árulók, az Isten dicsőségének megrablói! Utálatosabbak vagytok az ördögöknél!
Szóval, az igazság az, mely űzi őket, ez tölti el őket rémülettel. Mihelyt az igazság napja eljön, ennek uralma alatt rövidesen örökre elvész az ő hatalmuk.” (2)
Minden irat többé-kevésbé magán hordja annak a kornak s azon viszonyoknak a jellegét, amelyek között létrejött. Semmiről sem mondható ez igazabban, mint a XVI. század vallási vonat-
(1) “en aimable charité”.
(2) Lásd Merle d’Aubigné e. m. III. 128. s kk. lapjain.
kozású szellemi termékeiről; nem is lehet azokat a késő századok szempontjából tekinteni, ha igazságosan akarjuk azokat méltányolni. A megcsontosodott formalizmus az egyik oldalon, az evangélium tiszta, egyszerű és megnyugtató igazságainak feltárására törekedő vágy a másik részen. Mikor az ellenfelek harci sorokban állanak egymásssal szemben, felébrednek a szenvedélyek, harci kiáltványok látnak napvilágot, és ezek nem a stílusra, a kifejezések szépségére fektetik a fő súlyt. A hangok nem harmonikusak, sokszor zordak, de őszinték és igazak, mint a keblek, amelyekből fakadnak. Az efféle kiáltványt, mint a szóban lévő párizsi, az emberek akkor teszik magukévá, midőn egy gondolat, egy eszme háttérbe szorít minden más érdeket, és szinte így szólanak magukhoz: nyomorult az, aki most, ha kell, nem tud leszámolni a halállal. A párizsi proklamációnak –‚ mely ott hangzott el, ahol az ellenzék a legerősebb volt, – elsősorban ez adja meg jelentőségét. Az evangélium híveinek rendületlen hite, bizodalma nyilatkozik meg abban, az a hit, mely a vértanúság fájdalmát is elenyészteti s a vértanúk emlékét dicsfénnyel veszi körül. Sokat írtak már az egykorúak is a hitjavítás francia barátainak e lépéséről, sokan hibásnak ítélték azt. Ma már a szenvedélyek lecsöndesedtek, annyi évszázad távolságából tárgyilagosabban ítélhetünk, de a nagy távolságon át is meghatva látjuk bennük a mélységes hitet, az erkölcsi bátorságot, midőn reformátoraink merészet és nagyot gondoltak és szent lelkesedésükben reá tették életüket.
E falragaszokkal egyidejűleg más iratok is megjelentek a francia fővárosban, a többi között egy ilyen című füzet látott napvilágot: “A pápa szatócsai és csaplárosai ellen”. (1) Gúnnyal támad. "Kizsákmányolnak ezek mindent, – mondja a többi között, mindent felhasználnak: az eget, a földet, a poklot, az időt, az élő, az élettelen teremtményeket, a bort, kenyeret, olajat, a lent, a tejet, vajat, vizet, sót, tüzet, a füstölést; ők mindenből aranyat, ezüstöt tudnak csinálni.”
Képzelhető, hogy az egyháziakat a plakátok igen kínosan érintették, de kínosan érintették a római egyháznak híveit általában is, azonban tanácstalanul állottak. Közben álhírek nyugtalanították a felzaklatott kedélyeket, beszéltek összeesküvésekről, melyeknek a megjelent nyomtatványok csak előhírnökei, a bizonytalanság
(1) “In Pontificos mercatores et caupones.” Lásd Merle d’Aubigné e. m. II. 137. l.
érzete, aggodalom és félelem töltötte he a szíveket, midőn egyszerre bekövetkezett a baj.
I. Ferenc királyról sokszor emlegették az egykorúak, hogy az evangéliumi reformokat nem ellenzi. Miként már föntebb említve volt, e hírek túlzottak voltak, mert ha ő némi javításba szívesen beleegyezett volna is, csak odáig ment volna, ameddig Róma menni hajlandó lenne. Ő elsősorban országának politikai viszonyait tartá szemei előtt, ezt minden ingadozása és heves természete mellett sem hagyta figyelem nélkül, márpedig a francia királyi hatalom a római egyházéval össze van nőve. Ez megszabta az ő útját, s ha közte s a Szentszék között itt-ott ellentétek is merültek fel, a fő érdek győzött, ha a nuncius előtt – mint nemrégiben történt – fenyegetődzött, hogy Franciaország könnyen követheti Anglia példáját, az olyan válasz, minőt a pápai követ adott a királynak, nem téveszté hatását. “Nem lehetetlen, amit Felséged mond, – ez volt a nuncius válasza, – de azt Felséged fogja megbánni, mert a franciák vallásukkal együtt a kormányt is megváltoztatják.” (1)
A király a plakátok kifüggesztése idejében Blois-ban tartózkodott, azok egy példányát udvarának egyik embere egy éjjel magának a király lakosztályának ajtajára kifüggesztette. Reggel Montmorency és Tournon kardinálisok a király látogatására menvén, azt a királynak kézbesítették. I. Ferenc a személyén elkövetett sérelemnek tekintette a dolgot, íme a lázadók lakosztályát sem kímélik! Akik sértik a római egyházat, sértik őt is. Nem valami ilyen formát mondott az imént említett nuncius is? Az egyik bíboros olvasta fel a plakátot, a király indulatossága határt nem ismert, csak ennyit mondott: “Ki fogom őket irtani”. Szigorú rendelet ment Párizsba, hogy a tetteseket kerítsék kézre és büntessék meg.
Morin, a kegyetlen rendőrhadnagy, aki annak idején Kálvint is üldözőbe vette, elemében volt. Ő már az eretnekek üldözésében bizonyos gyakorlatra tett szert, fő dolognak tartotta, hogy egyet a plakátok kifüggesztői közül elfogjon, a többit a kínzókamrákban elintézni nem lesz nehéz. Merle d’Aubigné elmondja, hogyan segített magán a rendőrhadnagy, “akitől Párizs retteget”. A Grève térnek a De la Vennerie utcára eső végén egy tokkészítő árulta portékáit, akiről azt tartotta a közvélemény, hogy az evangélium
(1) Uo.
híve, sőt a bibliamagyarázatokra ő hívja meg az atyafiakat. Morin durván azt követelte, hogy nevezze meg hitfeleit, az ember elrémült e gondolatra, nem vallott, mire a rendőrhadnagy ismert eszközeit vette alkalmazásba: “Ön vezette őket a templomba, illik, hogy Ön kezdje meg a táncot”. A szegény ember a veszedelem pillanatában megtört, hitfeleinek boldogtalan árulója lett. (1)
Minő jeleneteknek lett színhelye Párizs, csak a képzelet tudja megrajzolni. Itt-ott össze is állították ama napok martirológiumát igen hosszan, részletesen. Mi lássunk egy-két egykorú levelet. Előre kell bocsátanunk, hogy maga az üldözés ideje két részre oszlik, az egyik novembertől (1534.) a király megérkezéseig tart, a másodiknak a király jelenléte ad (1535. január) jelentőséget.
Egy fiatal német származású deák, Gessner Konrád (szül. 1516.) tanul akkoriban Franciaországban, az első hónapok üldözéseiről Myconiushoz, majd néhány nappal ezután Bullingerhez intézett levelében szól. A Myconiushoz intézett levelében elmondja, hogy mintegy négyszázat fogtak el az első napokban, sokat puszta gyanúból. Napirenden van a kezeknek levágatása, a nyelveknek kiszaggatása, az embereknek lassú tűzön való megégetése. (2)
A Bullingerhez írott levél rövidre fogva elmondja az üldözésnek okát s azután a hallatlan gyötrelmeket, amelyekkel az áldozatokat sújtják, megemlíti, hogy a hatóság a gyanúsak neveit táblázatokban állítá össze s megérinti, hogy e nevek száma légió. (3) Nem bírta a fiatal ember ezeket a szörnyűséges dolgokat elviselni, azért Strassburgba ment, itt hallotta két menekült diáktól, hogy a király Párizsba készül, maga akar intézkedni. “Ezek azt mondják – írja kissé kétkedve Gessner – hogy eddig csak tízet égettek meg.“ (4)
(1) Lásd Merle d’Aubigné e. m. III. 142. s kk. l.
(2) "Capti circiter quadringenti-plurimi vere pii, aliqui docti, quidam ex suspitionibus tantum. Hic tu in dies videas manus praescindi, linguas erui, vivos comburi, seu potius novo quodam ignis gerere, quem minorem vocant, quasi torreri." Herminjard Corr. des Ref. a 488. levél 11. jegyzete.
(3) “infinita nomina”. A “Bulletin du Protestantisme Fr.” (XI. k. 253. l.) összeállítani igyekezett azok neveit, akik e tabellákban meg voltak említve s elmenekültek. Herminjard közöl (I. levél, 12. jegyzete) e nevek közül többet. Nálunk ismeretesebbek: Caroli Péter, Marot Kelemen, Cordier Mathurin, Corauld (ágostonrendi, később Kálvin munkatársa Genfben).
(4) A “Bulletin du Prot. Fr.” (XI. k. 255. l.) novemberben, decemberben máglyára hurcolt hitvallók neveit, mint említettük, megállapítani törekszik (közli Herminjard e. m. a 488. 1ev. 15. jegyz.). Ott olvassuk Milon Barthalomeus nevét is, akit Kálvin János megsiratott és emlegetett. Hadd álljon itt legalább ennek az egy vértanúnak megható élettörténete rövidre fogva. Barthalomeus egy párizsi cipésznek fia, korábbi éveiben duhaj életéről volt ismeretes abban a kis körben, amelyben élt. A tüzes, a féktelen, vakmerő – különben elég csinos – fiatal ember valami kaland alatt rosszul járt, elesett, nyomorék lett A csapás után még rosszabb indulatú lett. Egész nap ott ült atyjának boltjában s a járókelőket megjegyzéseivel bosszantani igyekezett. Egyszer egy idősebb emberre – akiről azt gyanították, hogy a hitjavításnak barátja – így szólt rá: “Ni a lutheránus!“ Az ember komolyan szólt: “Szegény béna! Minek csúfolod a jövő-menőket; nem látod, az Isten azért törte össze testedet, hogy lelkedet felemelje?“ E figyelmeztetéssel egyidejűleg egy Újszövetséget adott a bénának. A könyv roppant változást idézett elő az emberben. Beszédje, életmódja megváltozott, a kis fiúkat összeszedte, tanította őket, imádkozott velük. Gyakran hallották énekelni. “Szobácskája az ájtatosságnak igazi iskolája volt, amely reggeltől estig az Isten dicsőítésétől visszhangzott.” Morin gyanúját ő sem kerülhette ki. Emberei megjelentek nála – még ágyban volt – s durván rákiáltottak: “Kelj fel!” Barthalomeus szelíden megjegyzé: “Bárcsak Az szólana hozzám így, akinek hatalma vagyon a bénákat talpra állítani! Mint egy gyermeket, ölbe véve vitték a börtönbe. Ügye november 10-én került elő. A napnál világosabb volt, hogy a nyomorék egy plakátot sem függesztett ki, de a hatalom nem az igazságot kereste, hanem rémületet akart kelteni. November 13-án a porkoláb ölébe vette Barthalomeust, kihurcolta, máglyára tették s azon a lassú tűzön égették meg, amelyről Gessner az ő levelében ir. Barthalomeus a börtönben vigasztalta társait, utolsó, nehéz útjában szelíden mosolygott. Az ő gyöngeségében az erős Istennek ereje nyilatkozott meg. (Lásd Crespin Martyrol. 113. Merle d’Aubigné e. m. III. 144.)
Időközben Párizs a király fogadására készült, mert a király akkori jövetelének nagyobb jelentősége volt, a Rex Christianissimus nyilvánosan, minden kétséget kizáró módon óhajtá ragaszkodását kifejezni a római egyház iránt, álláspontját az egész Európa színe előtt akarta jelezni. A király megérkezése után Margittal is találkozott, akit a történtek a lehető legnagyobb zavarba hoztak, még az ő udvari papjait is börtönre hurcolták. Nem tudta bátyját mérsékletre bírni, papjaiért könyörgött. A király maga elé hívatta őket, de aztán kedvetlenül ismét visszaküldötte oda, ahonnan jöttek, mert ezek még ott is, akkor is a misékkel folytatott visszaélésekről szóltak. A reformáció kemény embereiben kevés volt a XX. század férfiainak megalkuvásából.
1535. januárius 2l-e ismeretes nap a reformáció történetében. A franciák királya ezen a napon nyilatkozott s e nyilatkozatban volt sok megkapó, megrendítő, sőt vérfagyasztó momentum is. (1)
(1) Az engesztelő felvonulás egyik késő évfordulóján (1791. januárius 21.), talán ugyanazon utcáin a francia fővárosnak, szintén láthattak a franciák egy elvonulást, ez is afféle megnyilatkozás volt, ebben is volt sok megkapó, megrendítő, sőt vérfagyasztó momentum (XVI. Lajos útja a guillotine felé). Némelyek szerint Franciaország ez utóbbinak nem lett volna tanúja, ha az előbbi elmarad vala, ha a franciák királya erős kézzel megnyitja vala útját annak a szabadelvűségnek, melyet a szabad vizsgálódás egyháza mindenütt megszilárdított. Bizonyára sokan mondanák az ellenkezőt, de érvekkel támogatni ezt a felfogást is lehet.
Reggel nagy egyházi körmenet indul meg. Amit a francia főváros templomai, hatalmas papjai nyújtani tudtak, mind belefoglalták ebbe a körmenetbe, melyet engesztelésül tartottak az októberi plakátokért. Megszámlálhatatlan zászlók és feszületek után vonultak párosával a céhek tagjai, kezükben égő fáklyával, ezután a négy kolduló rend, majd a világi papság festői, díszes öltözetben. Amennyi ereklyetartó volt, mind ott volt, a menetben szent Genovevának, a város védőszentjének ereklyéit is elhozták, pedig ezt csak akkor szokták kihozni, midőn a város veszedelemben volt. A drága maradványokat a mészáros céh tagjai hozták, hosszú fehér ruhát öltvén magukra, miután az előbbi napokban magukat böjtöléssel megtisztították volt. Pompás baldachin alatt, melynek rúdjait hercegek emelték, jött a főpap, kezében a monstranciával; nyomában lépdelt maga a király fedetlen fővel, jobbjában égő fáklyát tartott. A király után jött az udvar, a diplomácia, az egyetem, a méltóságok, beláthatatlan tömeg. A környezet fényéhez méltó volt a keret, a házak díszt öltöttek, oltárokat állítottak fel.
Csendben haladt a processzió, csak áhítatos egyházi énekek törték meg. Valahányszor a körmenet egy-egy oltárhoz ért, a király a mellette álló bíborosnak adta át a fáklyát, kezeit összetéve, térdet hajtott. Így érkezett a felvonulás a Notre Dame-ba, ahol a párizsi érsek a kitett szentség előtt nagymisét mondott.
A délelőtti körmenet csak egy része volt az engesztelésnek. A délutáni órákban az udvar, a diplomácia, a papság a párizsi érsek nagytermébe gyűlt össze, ahova megérkezett a király is, komoly, sőt szomorú ábrázattal foglalt helyet a trónon, azután beszélni kezdett. Kijelenté, hogy nem személyes sérelem adja ajkaira a szavakat, hanem a királyok királyán elkövetett sérelem. A Gondviselés 14 évszázadon át megőrizte a franciák hazáját, mert nem szült oly szörnyeket, akik az igaz vallást megtámadták volna. Annál nagyobb fájdalma, midőn látnia kell, hogy némelyek még az oltári szentséget is megtámadják. Mióta a tudomány Athénből Párizsba jött, e város a szent tudományok fényében tündökölt – most e fény, amire mindig büszke volt – elhalvá-
nyult. Felhívta a jelenlevőket, hogy a római egyházban neveljék gyermekeiket. “Ha tudnám – így szól – hogy valamelyik testrészemet befertőztette ez az utálatos rothadás, levágatnám azt... sőt, ha gyermekeim közül valamelyiket találnám e tévelygésben, magam szolgáltatnám ki.” Ezt mondván, könnyezett. (1)
Estve felé, amint besötétedett, a Szent Genovéva útnak a Louvre-ig terjedő részén két máglyának a tüze világított bele a sötétbe, a méltóságok pedig elindultak, hogy a kiengesztelést befejezzék. Az első máglyánál három áldozat várt “Isten haragjának kiengesztelésére”. Azt mondják, e kivégzések körülményesebbek voltak, valami kötélszerkezettel időnként ki-kiemelték a vértanúkat. (2) Végül a késő estéli órákban, a máglyák tüze kialudván, a sötétség még nagyobb lett az utcákon, a szívekben és az elmékben.
A következő napok vértanúi között a vértanúságnak pálmáját elnyerte Kálvin János atyai barátja, Farel Vilmosnak barátja, De la Forge István is. Februárius hó 16-án bátor lélekkel halt meg 60 éves korában azért, aki őérette szeretetből vérzett a kereszten, (3) özvegyét öt párizsi asszonnyal egyetemben kiűzte a hatalom, miután vagyonukat elkobozták. (4)
Sturm János, az ismert német pedagógus (1507–1589), e nehéz napokban éppen Párizsban tartózkodott. 1535 március 6-án Melanchtonhoz levelet írt. E levél fájdalommal és bosszúsággal emlékezik meg a plakátok kifüggesztéséről, az egész országban való elterjesztéséről (5) és az annak nyomában bekövetkezett szörnyű csapásről. Szerinte a plakátok előtt az evangélium ügye jól állott, (6) utána pedig beborult, elsötétedett minden. A hatalom árulókat fogad, az áldozatok vagyonának nagyrésze (7) fejében, “a veszedelem napról-napra szélesebb körben mutatkozik, nincsen itten egy jó ember
(1) Az egész beszédet közli Merle d’Aubigné e. m. III. a 173–177. l.
(2) “Ad machinam alligati et in altum sublati, deinde in ignem e sublimi demissi et rursum adducti”. Sleidanus után idézi Merle d’Aubigné e. m. III. 180. lap.
(3) Kálvin J. mindig kegyelettel emlékezett meg róla: “Az igaz keresztyének között az ő emlékének, mint Jézus Krisztus szent mártírjai egyikének – áldottnak kell lennie”. (A libertinusok ellen. 1547. IV. fej.)
(4) L. Herminjard Corr. des Ref. a 489. levél, 7. jegyz.
(5) “Per universam Galliam... in omnibus angulis.” Uo.
(6) “Ex optimo et pulcherrimo statu.” Uo.
(7) “Delatores et Quadruplatores publice comparantur." Uo.
sem, akinek oka nem lenne félni a rágalomtól, az ítélettől s akit meg nem gyötörne a legméltánytalanabb eljárás felett érzett fájdalom. Az ellenfél uralkodik, s uralkodik annál inkább, mert úgy látszik, hogy a zavarok között azok lecsillapítása érdekében méltán jutott vezérszerephez.” (1)
A párizsi események híre az akkori közlekedési viszonyok miatt lassan terjedt. Csak egyes levelek, az utasok szóbeli közlései nyomán szivárgott még a fontosabb eseményeknek híre is egyik országból a másikba. Akármilyen lassan és hiányosan értesült is a külföld arról a keresztyéntelen, sőt embertelen bánásmódról, amellyel a "legkeresztyénibb király" az evangélium híveit sújtotta, nem volt valószínűtlen dolog, hogy az események híre ott, ahol a protestántizmus erősebb volt, megütközést fog kelteni, ami az akkori politikai viszonyok között a franciák királyára nézve nem volt kívánatos. Ferenc jónak látta ezt megelőzni, az 1535. évi februárius hó 1-jén nyílt levelet intézett a német államokhoz, amelyben kijelenti, hogy csak olyanokat ért a büntetés, akik az állami rendet akarták felforgatni. (2) Miben állott ez a felforgatási törekvés, azt a királyi irat nem említi. “Csak annyit mondok, így hangzik az irat ide vonatkozó része, ha valaha... voltak nálatok hozzájuk hasonlók, ti azokat (kötelességszerűen) (3) elítéltétek s kiirtottátok. Én természetesen minden gondosságommal, törekvésemmel, munkámmal ellenállottam, hogy ez a ragadós pestis Franciaországban szélesebb körben ne terjedjen.” (4) A király rajta volt, hogy a bűnösök nemzetiségi és nemi különbség nélkül a törvények értelmében lakoljanak; ha lett volna közöttük német vérből származott ember, ezzel szemben is ugyanazon törvényt kellett volna alkalmazni, amint hasonló esetben a németek sem tehetnének kivételt a franciákkal. “Nekem azonban – így folytatja a királyi irat – nagy örömemre szolgál, hogy az elfogottak között a ti nemzetetekböl való ember nem találtaték (5) (bár a mienkből sem lett volna!)... A
(1) Herminjard Corr. des Ref. a 498. lev.
(2) “qui... omnium rerum subversionem haud dubie molirentur ac tantarent” Herminjard e. m. a 492. lev.
(3) “abominati (ut debuistis) illos atque execrati estis omnes.” Uo.
(4) Uo.(5) Úgy látszik, hogy a király súlyt helyezett arra, hogy német ne kerüljön a pörökbe, legalább erre enged következtetni Sturm János idézett levelének ezen helye: “Edixit Rex, ut quicunque ex Germanis coercerentur in re capitali una cum causa et actis in Germaniam quisque ad suum principem remittatur.” Herminjard e. m. a már idézett (498.) levél.
németek közül senki sem került sem vallatópadra, senki (legalább tudtommal) sincsen bilincsekben. A németek számára nyitva van az udvar, nyitva a tér, nyitva minden helye Franciaországnak. Néhány német fejedelem, számtalan német lovag, tudós, kereskedő, kézműves lakik közöttünk biztonságban, (1) akiknek (hogy befejezzem) Franciaországban mindaz szabad, ami a franciáknak.” (2)
(1) E kijelentéssel ellentétben áll Sturm János Bucerhez intézett levelének (kelt 1535. március 10.) ezen kijelentése: “Nemo tutus nisi Papista.” Herminj. Corr. des Ref. a 499. levél.
(2) Herminjard Corr. des Ref. a 492. levél.