XI.
Kálvin Bázelben. Az Institutio.
A strassburgi út. – Megérkezés Bázelbe. – Kálvin célja. – A franciaországi üldözések híre. – Du Tillet megdöbbenése. – Kálvin irodalmi munkássága, az Institutio Religionis Christianae. – Az 1536. évi és a későbbi kiadások. – A kegyelemből való kiválasztás. – Egyházkormányzati elvek.
Kálvin és Du Tillet Strassburgon át Bázelbe ment. Strassburgban ekkoriban a hitjavítás már nemcsak virágzott, hanem gyümölcsözött is: az evangéliumi hitközség 1524-től fogva latin iskolát tartott fönn, mely akkoriban a híres, nevezetes Sturm Jánost várta falai közé. Kálvin és útitársa csak rövid ideig tartózkodtak ekkor itt. A reformátor, miként láttuk már, valami csendes szegletet keresett, ahol békében élhet. Úgy látszik, ezt máshol szemelte ki, mert rövid idő múlva Bázelben találjuk. Itt bérelt magának Tillet-vel egy Klein Katalin nevű kegyes életű asszony házában hónapos szobát, szerényen éldegélt Bázel egyik mellékutcájában, nem vágyott ismeretség után, csak nagy ritkán hagyta el kis szobácskáját s gyönyörködött a vidék szépségében, a nagy folyam hullámaiban.
Descartes nagy előszeretettel kereste a magányt, őrködött még afelett is, hogy fel ne fedezzék, mert a magányban érezte jól magát; az angol nagy gondolkozók is, ki-kiragadták magukat a mindennapi élet eltompító nyüzsgéséből, hogy magukkal számot vethessenek, magukkal társaloghassanak. Valami ezzel rokon vágy hozta Kálvint is Bázelnek egyik csöndes, szerény hajlékába, hogy magába szállhasson, élvezhesse a csendes békét, melyet olyan régen nélkülözött. Ámde azok, akiket az Úr megbízással küld ide, jelentékeny talentumokat bízván rájuk, hogy azokat kamatoztassák, nem élvezhetik azt, ami után sóvárognak; a kiválasztottak nem nyugalomra, hanem küzdelemre küldettek. A belső szózat kiragadja őket s odaállítja a harci sorok élére.
A párizsi plakátok s azok következményeinek híre már a
novemberi napok közepe táján megérkezett Bázelba, a határszéli városokat ellepték a francia menekültek, Kálvin nyugalma odalett. A közös veszedelem, a méltatlankodás, a sajnálkozás összehozta ott Bázelben mindazokat, akik az evangélium tisztaságáért lelkesültek. Itt volt Cop Miklós is, a megmenekült egyetemi rektor, de Kálvin a legjobban Bázel egyik papjának, Myconiusnak közelében talált enyhületet ezekben a nehéz napokban. Alig múlt el nap valami újabb hír nélkül, alig könnyezte meg Kálvin a szegény bénát, jöttek más hírek a szörnyű máglyákról. Egy hideg téli napon támolyogva jött Kálvinhoz Corauld, az egykori ágostonrendi szerzetes, később Margitnak udvari papja, aki az evangéliumhoz való ragaszkodása miatt szintén börtönre került, csak a nemeslelkű királyné önfeláldozása mentette meg a máglyától. Megszökött; ide, Bázelbe menekült, ahol szabad volt az Igét vallani, ámde milyen állapotban! Szegényen, megbetegedve s csaknem teljesen megvakulva. Körülállották az atyafiak, ezernyi kérdéssel ostromolták, de ő keveset mondhatott: a börtönben tölté a rettenetes napokat, azután menekült betegen, elhomályosult szemekkel.
Nemsokára megérkezett a januárius 21-ei borzalmaknak híre a maga egyházi pompájának, trónbeszédének, az esti máglyáknak leírásaival egyetemben, mert ekkoriban a menekültek száma a több százat meghaladta, majd meg hírét vették De La Forge István kivégeztetésének. E hírek nagy elkeseredést és haragot keltettek mindenfelé. (1)
Bármennyire egyek voltak ott Bázelben az evangélium hívei a keserűségben, a plakátok megítélésében a vélemények megoszlottak. Általában véve az volt a nézet, hogy a dolognak megindítói nem tartották szemeik előtt az intést, hogy bármit teszel, a dolognak végét vedd figyelembe. Az, akit a hírek különösen lehangoltak, Kálvin útitársa, Du Tillet Lajos volt. Az Isten igéjének igazsága maga felé vonta, de a kereszt keserűsége rémületbe ejtette. Abban a boldog hiedelemben hagyta el Angoulême-et, hogy az általános reformáció rövidesen az egész vonalon diadalt fog aratni. Természetesnek, igaznak találta a hitjavítást, számítása szerint ez nem késhetett soká. A kinyilatkoztatás forrása a hitnek, ez olyan világos volt előtte, mint hogy a Nap forrása a világosságnak. Mikor azonban látta, hogy a Szentszék védi a meglevőt, látta az élethalálharcot a maga rémségében – megdöbbent. Nyugtalan volt,
(1) "Grave passim apud nos odium ignes illi excitaverunt.” Praef. in Psalm.
nagy belső gyötrelmet állott ki. Mindegyik párizsi kivégzésnek híre fokozta aggályait, azt kezdte emlegetni, hogy az egyház egységének veszélyeztetése az, amire most főképpen gondolni kell, ez veri le, de lényegileg levertségéhez hozzájárult a félelem, mintha sajnálni kezdte volna lépését, felébredt benne a vágy visszamenni a kényelmes Angoulême-be. Nemigen szólt, de gondolataiba gyakran elmélyedt.
Du Tillet Lajos csak egy ember, de egy egész típust képvisel. Azt a sok-sok embert, akik a lelkiismereti, politikai szabadságért lelkesülnek, ámde az áldozatoktól visszariadnak, a “keskeny útról” letérnek, mihelyt a veszedelem fenyeget, pedig minden, ami szép, a magasban van. Az emberiség nagy érdekeiért csak azok küzdhetnek, akik nem féltenek semmit sem amaz egyen, ama nagyon kívül. Kálvin elég gyakran találkozott ilyen emberekkel, és élete folyamán tapasztalatai e téren nem egy keserű órát okoztak neki.
Myconius, Zwingli Ulriknak, a cappelni hősnek egykori barátja, más szemmel nézte a párizsi eseményeket. Ő is megdöbbent, látva, mire képes Róma, de azért a plakátokat kárhoztatni nem tudta. Ő Ferenc királyra reménnyel tekintett, annál keserűbb lehetett most a kiábrándulás. Azt mondotta, az evangélium híveinek állást kell foglalniok, a foldozgatás mit sem ér, a sárkánnyal (cum dracone) harcra kell szállani.
Milyen volt Kálvin Jánosnak a magatartása a párizsi események után? A plakátokra nézve hallgatott, a vértanúkat szívében gyászolta, a leggyakrabban e napokban Myconiusszal érintkezett, mert nézete az övéhez e tárgyra nézve közel állott. Különösen az fájt Kálvinnak szinte elviselhetetlenül, hogy a francia kormány az áldozatoknak még az emlékét is meggyalázni igyekezett, s látta, mennyien hisznek e fondorlatoknak, mert az ember hajlandóbb elhinni a rosszat, mint a jót. Szobájába, könyvei közé zárkózott, és a teendők felett gondolkozott. Kettős vérpatakot látott lelki szemei előtt, azt, amely eddig folyt, s aztán amely a jövőben fog folyni. Ha már a megtörtént dolgokat meg nem történtekké tenni nem lehetett, legalább a jövőben akarta az ilyesmiknek ismétlődését megakadályozni. Úgy érezte, hogy neki kötelessége egyetlen fegyverével, a tollal hadat indítani a hatalmasok ellen, és e kötelességérzetből kifolyólag megragadta azt a fegyvert, mely rendelkezésére állott, felelni akart a gonosz beszédekre, a vádakra, melyekkel hitfeleit illették, s miután más helyén is felléphetnek az ilyen borzalmak, azoknak útját akarta állani.
Már régebben foglalkozott a reformátor olyan munkának a tervével, mely az evangéliumi keresztyén hit igazságait felöleli, nyilván már az angoulême-i könyvtárban gyűjtögetett ide vonatkozólag adatokat, minden valószínűség szerint a franciaországi események nélkül is írt volna áttekinthető, rövid kézikönyvet a tiszta evangéliumon nyugvó hit igazságairól, azonban a szóban forgó események ezen elhatározást gyorsan megérlelték. Más tekintetben is befolyásolták azok a tervbevett munkát, Kálvin ebben az apologeticus-polemikus részre nagyobb súlyt fektetett, mint eredetileg tervezte, s roppant szorgalommal dolgozott a munkán, mellyel nem több idő, mint egy év alatt, az 1535. év őszén kéziratban elkészült, s 1536 tavaszán már a nyomdai munka is befejezést nyert.
Az “Institutio Religionis Christianae” című munkával Kálvin alkotásainak a legnagyobbikához jutottunk, amely a XVI. század, sőt a következő századok e nemű művei között is a legnagyobb. (1) Tartalmát, jelentőségét főbb vonásaiban méltatnunk kell.
A munkát Kálvin tudvalevőleg I. Ferenc francia királynak ajánlotta, ugyanannak a fejedelemnek, akinek Zwingli Ulrik azelőtt mintegy tíz esztendővel hasonló tartalmú legjelentékenyebb könyvét ajánlotta volt. Ebben az előszóban a kemény harcos jelentkezik; keserű panasz szólal meg benne az evangéliumi hit barátain elkövetett jogtalanságok miatt. Nem elnézést kér, még kevésbé a maga részére valami kegyelmet, hanem az örök Isten nevében, akinek erős kezében vagyon minden bizodalma, – komoly, lelkiismeretes vizsgálatot követel. (2) Miről van szó? A keresztyén hitnek egyedüli forrása az Istennek igéje, ebből merítenek táplálékot lelküknek az evangélium hívei. Ez az, amiért kigyúlnak a máglyák, megtelnek a börtönök, elvéreznek a trónnak hű támaszai, Krisztusnak hű tanítványai. Miért kell mindennek megtörténnie? Istentelen emberek elfordíták az igazságtól a királynak szívét! Gondoljon a király arra (ez szoros kötelessége), hogy ő Istennek szolgája, aki országát az ő igéje szerint tartozik kormányozni, nagyon csalatkozik, ha tartós szerencsére számít s magát az Istennek szent szava által nem vezérelteti.
Nem elégszik meg Kálvin már az ajánlásban sem általánosságokkal. Ha azt mondja, hogy istentelen emberek fordíták a király
(1) “... darf man kühn behaupten, bezeichnet das Erscheinen dieses Buches in der abendländischen Kirchengeschichte einen neuen Abschnitt.” Kampschulte e. m. I. 253.
(2) "Non inique postulo, ut integram causae istius cognitionem suscipias.”
szívét az Isten emberei ellen, ezt igazolja. Mivel is vádolják ők az evangélium híveit? Új tanokat hirdetünk, az atyákat megvetjük, a felforgatásnak, véres háborúknak okai vagyunk.
Ami az új tannak vádját illeti, mit tanítanak a hitjavítás barátai? Az Írást. Lehet ez új sokaknak a szemében, de az bizonyos, hogy ezek előtt új maga Krisztus is, új az ő evangéliuma is. Aki előtt nem ismeretlen Pálnak a tanítása, hogy Krisztus bűneinkért halt meg, üdvösségünkért támadt fel, az újat közöttünk nem talál. Hogy ez az igazság olyan sokáig el volt rejtve s most szinte újnak látszik, éppen ez az ő nagy bűnük. Az atyák útmutatásának tekintélye nagy, de az egyedüli abszolút tekintély mégis a kijelentés. Ott erősek ők, ahol tanításuk azon, mint sziklán nyugszik. Akik az evangélium barátait azzal vádolják, hogy az atyák tekintélyét megvetik, vegyék tekintetbe, hogy az atyák éppen a legkényesebb dolgokban a reformáció embereivel megegyeznek. Egyházatya volt az, aki azt mondotta, hogy a keresztyén szentségekhez nem kell arany, ezüst. Az ő sok aranyuk, elefántcsont-, márvány-, bársony- és selyem-díszleteik nem juttatják eszükbe az atyát, aki mindezt elítéli, s akinek szavára mégis esküsznek? Atya volt az, aki mondá, hogy ő szabadon eszik húst akkor, midőn mások attól tartózkodnak, mert ő keresztyén. Mit tesznek az egyháziak? Kiátkozzák azt, aki nagyböjtben húst eszik. Egy egyházatya rablónak nevezte a szerzetest, aki kézi munkát nem végez, kijelenté, hogy szerzetesnek másnak vagyonából nem szabad élnie, ha mégannyira szemlélődő életet folytat is. Hát ehhez az egyházatyai intéshez mennyiben tartják magukat? Más egyházatya “szörnyű gyalázatnak” nevezi a templomokban Krisztusnak, avagy a szenteknek lerajzolását. Mennyiben tartják meg ezen atyai intést, hiszen nincsen tenyérnyi hely templomaikban, ahova képet ne függesztenének. Más egyházatyák azt mondják, hogy a temetéssel bevégződik kötelességünk a halottak irányában, mit szólnak ehhez azok, akik folytonosan a halottakért való könyörgést hangoztatják? Egyházatya és pápa volt az, aki azt tanította, hogy az úrvacsorában a kenyérnek és bornak lényege (substantia) úgy megmarad, mint ahogyan Krisztus Urunkban megmarad az isteni lényegnek és természetnek összeköttetése az emberivel. Ezzel persze betűről-betűre ellenkezik az a felfogás, amely szerint a szereztetési igék elmondásával a jegyek Krisztus testévé és vérévé átlényegülnek. Mások az egyházatyák közül eltiltják az egy szín alatti úrvacsorát, a papi nőtlenséget és hibáztatják az Igék fölött
szofizmákkal való okoskodást, vitatkozást. De ki tudná mindazt felsorolni, amiben ezen egyháziak az atyákkal ellentétben vannak? És még ők korholják a hitjavítás híveit, hogy az atyák tekintélyét kicsinyelik!
Ami a zavarokra vonatkozó vádat illeti, az a kérdés, honnan származik ez a vád? A bűn nem ingerli fel a tagadás lelkét. Mikor a sötétség bevon mindent, akkor szabad minden, ami az érzékeknek kedvez, de mihelyt a felülről jövő világosság jelentkezik, a Sátán nyugtalan. Először az emberek erőszakosságát veszi igénybe, majd meg a megtévesztéshez fordul. Mindez nem új dolog; a tagadás lelke a világosságnak, az igazságnak hirdetőit lázadással, zavarok felidézésével vádolá mindig. Illéstől azt kérdezték, nem ő zavarja-e fel Izraelt. Az Üdvözítőt egyenesen azzal vádolták, hogy lázítja a népet, és mivel vádolták az apostolokat? Nem az evangélium hívei hintik a tévedések magvait, hanem azok, akik az Isten erejének ellenállanak!
Az ajánlás hangja általában éles, mihez a meggyőződés ereje, a gondolatoknak bősége járul; mindez együttvéve nem téveszthette el hatását még az ellenfélre sem. Az ajánló sorok végén ismét a királyhoz emeli szavát a szerző. “A rágalmazók gonoszságát feltártam, hogy ezentúl hamis beszédeikkel félre ne vezessenek. Szíved tőlünk elfordult, ámde mi hisszük, hogy kegyelmeddel hozzánk fordulsz, ha ezen iratot, melyet íme, ezennel neked nyújtok, nyugodtan és elfogulatlanul elolvasod. Ha azonban a gonosz emberek annyira körülhálóznak, hogy a vádlottaknak a védekezésre semmi alkalmuk sem lenne, s amaz őrjöngő fúriák, anélkül, hogy őket akadályoznád, börtönökkel, kínpaddal, ostorral, karddal, tűzzel tovább üldöznek bennünket, akkor mint bárányok fogunk a vágóhídra hurcoltatni, el fogjuk a legszörnyűbb sorsot viselni, s türelemmel fogjuk az Úr erős kezét várni, amely kétségen kívül annak idejében erejének teljességében meg fog mutatkozni a szegényeknek megszabadításában s azoknak megtörésében, akik most biztonságban ujjonganak. A királyok királya erősítse meg trónusodat igazságban, ülőhelyedet a méltányosságban.”
Mielőtt az Institutio tartalmáról szólanánk, egy jellemző dolgot kell kiemelnünk. Kálvin Institutiója 1536-ban jelent meg, de a szerző későbben is előszeretettel dolgozgatott rajta, időközben terjedelemben nagyon megnövekedett. A zsoltárokhoz írott magyarázatnak előszavában ezt írja: “Még nem volt meg az a nehéz, fáradságos munka, amely most kéznél vagyon, hanem egy rövi-
debb vezérfonal, amellyel a hitet bemutattam mindazoknak, akikről láttam, hogy megvetik”. E munkálatok közben a munka terjedelme az eredetinek mintegy a négyszeresére emelkedett. A külső terjedelem változása azonban magát a tartalmat érintetlenül hagyta. A 26 éves ember gondolatai az 50 éves reformátor gondolataival, meggyőződésével azonosak. A szerző 1535-ben ugyanazon célokért küzd, amelyek előtt 1559-ben megáll. Béza Tódor kiemeli, hogy ami a tant iliett, abban Kálvin kezdettől fogva utolsó leheletéig mindenkor ugyanaz maradt. (1)
Az 1536-os kiadás hat fejezetből áll: I. a törvényről, II. a hitről, III. a könyörgésről, IV. a keresztségről, úrvacsoráról, V. a nem igaz szakramentumokról, VI. a keresztyén szabadságról, az egyházi hatalomról és polgári elöljáróságról. Az első három fejezet előadási módja nagyon egyszerű, mintha különösen ezen részekre vonatkoznának az ajánlások szavai, melyek szerint szándéka csak az volt eredetileg, hogy elemi vezérfonalat adjon, “mely az igaz kegyességre vezeti azokat, akik valamelyes érdeklődéssel viseltetnek még a vallás iránt”. “Én e munkában legkiváltképpen a mi francia népünk érdekében fáradoztam, akik közül igen sokat láttam éhezni és szomjúhozni a Krisztust, de igen keveset, aki az ő ismeretével bár némileg is áthatva lett volna. Hogy ez volt feltett szándékom, tanúsítja maga e könyv a maga egyszerű és keresetlen tanmódjával.” (2) Az időközben, a plakátok után, beállott üldözések arra kényszeríték az írót, hogy a fő szempont és cél mellett másnak is szorítson helyet: hogy az üldözötteket a vádakkal szemben igazolja, megvédje azt a tudományt, “amelyet ők börtönzéssel, száműzetéssel, fej- és jószágvesztéssel és máglyával üldözendőnek s az egész föld kerekségéről kiirtandónak kiáltottak ki.” (3) Láttuk, hogy Kálvin már Angoulême-ben foglalkozott egy oly munkának a tervével, mely a keresztyén hit igazságait felöleli, minden valószínűség szerint a tervbevett műnek első részeit már Franciaországban összeállította, míg az utóbbi részeket részben már az újabb
(1) “In doctrina, quam initio tradidit, ad extremum constans, nihil prorsus immutavit, quod paucis nostra memoria theologis contigit.” Neander: “Vita quattuor reformatorum”. (1841.) Th. Beza: Vita Calvini. 42. l.
(2) Kálvin J.: “A keresztyén vallás alapvonalai”, az 1536-os latin kiadás után fordította Nagy Károly. Kiadta a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság.
(3) Uo. előszó.
események hatása alatt írta. Ez lenne a magyarázata a második rész apologetikus, polemikus hangjának. (1)
Most már tekintsük át a szóban lévő munkát, s keressük először a művön kezdettől fogva végigvonuló fonalat.
Az első fejezet az istenismeretről szól. Az egész teremtett világ az Isten tulajdonságainak megnyilvánítása; de az Isten lényegéből főleg erre a két vonásra irányítja figyelmünket, hogy Isten igaz Bíró és könyörületes Atya. Azután az emberre tér át. Mi az ember? Teremtmény, aki Ádámban a kegyelem ajándékait elvesztette, “minden Istennek tetsző cselekvésre képtelen”; “a haragnak fia”, önző, önmagának megalázására képtelen. Az írott törvény e ponton annyiban jön segítségünkre, hogy benne mintegy tükörben állapotunkat megláthatjuk; mert megláthatjuk benne egyrészről feltételeit a megigazulásnak, másrészről elégtelenségünket annak betöltésére. Az ember ott áll a maga erőtlenségében. Óh, én szegény! ki szabadít meg engem a halálnak tőreiből? Nincsen más út, mint az igaz Bíróval szemben a könyörületes, kegyelmes Atyához fordulni, őt kérni, “hogy adja meg nekünk a szeretet azon teljes mértékét, amely a vele való közösség elérésére szükséges”. Itt van “mintegy az ujjmutatás” Krisztusra. Vele és általa nyerjük meg a kegyelmet arra, hogy a törvény útján járhassunk.
E nagy Segítőről szól a második fejezet, midőn az apostoli hitvallás magyarázata nyomán, azon eszközt tárja elénk, mellyel e Segítőt, Üdvözítőt magunkhoz kapcsolhatjuk. Ez a hit. A hit alatt, mely az Üdvözítőt isteni erejével nekünk adja, nem a hitnek amaz alsóbb formáját kell értenünk, mely szerint a Jézusról szóló elbeszéléseket elhisszük. Az a hit, amelyről itt szó vagyon, valami bensőbb, amelynek birtokában érezzük, tudjuk, hogy az Isten a mi Istenünk, aki rólunk gondoskodik, s Jézus a mi Krisztusunk, a mi üdvösségünk. Jézus Krisztus az igaz ember és igaz Isten a Szentlélek kegyelem-ajándékaiban oly mértékben teljes, hogy ebből a teljességből a hit által mi is meríthetünk, s ebből a hit által merítvén az ő társai, a Szentlélek ajándékainak részesei leszünk.
Az Atyához egyedüli vezetőnk a Szentlélek, hozzá vezető egyedüli utunk a Krisztus; akik e vezető alatt s ezen az úton járnak, azok alkotják az egyházat. Minden ember e vezető alatt s ezen az úton jár? Világos, hogy nem. A Szentlélek hívó szavának
(1) L. Nagy Károly: “Kálvin teológiája”. 8. l.
meghallása, Krisztus igazságainak elfogadása kegyelem, mihez képest az egyház “a választottak serege, legyenek azok angyalok vagy emberek, halottak vagy élők, vagy még meg sem születtek”. A tulajdonképpeni egyház a lelkek serege, láthatatlan. Már maga a kijelentés: “Hiszek egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat” is erre az egyházra mutat; mert a hit nem érzékek alá eső, térbe foglalt, helyhez kötött dologra, nem szemmel látható tárgyakra vonatkozik. Kik tehát a tulajdonképpeni egyház tagjai? A választottak, meghívottak, akiknek lelkében ama hit él kegyelemből, mely az üdvre való elválasztás jele és záloga. E tant Kálvin munkájának későbbi kiadásaiban, jobban mondva átdolgozásaiban részletesebben kifejti és erősebben kidomborítja.
Már a törvényről szóló fejezetben utal az ember elégtelenségére a törvény betöltésében, a hozzá való közeledésben segítségre van szükségünk, ennek eszköze az imádság. Egész életünknek egy folytontartó imádságnak kell lennie. Az imádság szükségességét és feltételeit a Miatyánkról való magyarázattal kapcsolja össze.
Segedelmet az üdvre az imádságban, megerősítést a szakramentumokban nyerünk. A szentség az Isten kegyelmének külső jegye, pecsétje, de az elnyert kegyelemnek nem bizonysága, csupán csak a hívó lelkekre nézve, mert hiszen a szentséget gyakran istentelenek is veszik. A keresztség a hit kezdetének szentsége, az urvacsora lelki táplálás az örök életre. Amannak ismétlése tilos, ennek gyakori magunkhoz vétele üdvös. Az úrvacsorában nem az a legfontosabb, amiről annyit vitáznak, hogy abban Krisztus teste és vére mi módon van jelen, hanem az: mi módon éri el az reánk nézve célját? A hit által kegyelemben veszi a hívő lélek mindazon jótéteményeket, melyeket Krisztus számunkra testben szerzett, veszi pedig valósággal, hathatósan, de nem természetileg (vere, efficaciter, sed non naturaliter). A jelenlétre nézve a vezérlő, tájékoztató elv: a test térhez van kötve, de Krisztus isteni ereje mindenütt jelen van.
A szakramentumok igazi voltának megítélésében a biztos szabály ez, vajon Krisztus rendelte-e. Az Isten igéje alapja a szentségnek. Az az öt szentség, amelyet a római egyház a keresztségen és úrvacsorán kívül annak tart, emberi tekintélyen alapszik csupán, tehát nem szakramentum.
A hatodik, az utolsó fejezet szól a keresztyén szabadságról, az egyházi hatóságról, a polgári kormányzatról, az utóbbinak az előbbivel való viszonyáról. E viszonyt, valamint magát az egyház kormányzását az Institutio későbbi kiadásai bővebben és részletezve
fejtegetik, amiért is azt éppen a genfi kormányzásra való tekintetből alkalmasabb helyen kell ismertetnünk.
Az Institutio 1536. évi kiadása röviden és világosan ugyanazt tanítja, amit a későbbi kiadások; de a későbbi kiadások fejtegetései mélyebben járók. A későbbiekben a szerző felhasználta időközben szerzett tapasztalatait, ismereteit. Szélesebb látókör, az Írás szellemébe való mélyebb betekintés, az egyházatyák munkáinak alaposabb ismerete jelentkezik fokozatosan az Institutio újabb átdolgozásaiban. Különösen az apologetikus és polemikus elemek szaporodtak megfelettébb. Ennek a csaknem egész emberéletre terjedő munkásságnak következtében lett e munka az, ami: “az örök életet éhező és szomjúhozó lelkeknek egyik legnemesebb tápláléka, (1) melyet különösen az igehirdetőknek kell fáradhatatlanul forgatniok, úgy, hogy Müller szerint “a teológusnak inkább szabad ebédjéről, mint e könyv olvasásáról megfeledkezni” (2)
Kálvin a mű bázeli kiadása után is csaknem egész életén át dolgozott az Institutión. Összesen négy kiadást rendezett sajtó alá Kálvin, úgymint az 1536., az 1539., az 1543. és 1559. évi kiadást. Az 1559-ben megjelent kiadás átdolgozása idejében már sokat betegeskedett, de azért folytonosan dolgozott rajta. A “kicsiny és soványtestű, sápadt képű, kiaszott ábrázatú férfiú, kibe csak hálni jár a lélek, s kinek csak szemeiben szikrázik az élet” ott görnyed a foliánsok felett, lelkének erőt Megváltójának szeretete ad, dolgozik, nem nyugszik addig, míg föl nem rakja az utolsó betűket is: “Laus Deo”.
Az 1539-es átdolgozás idejében a reformátor Strassburgban teológiát tanított, az átdolgozásnál tanítványainak érdekeit tartotta szemmel és ebből a szempontból bővítette az anyagot. Az Írás mellett megfelelő helyet juttatott az apostoli és egyházi atyák irodalmának, általános fogalmak meghatározásánál hivatkozik a latin, görög klasszikus írókra. Míg a bázeli kiadásban mellőz mindent, ami nem népoktató, a strassburgi átdolgozásban a tudományos szempontra is figyelemmel van. Szól a hitigazságok forrásáról és szól a hirdetett igazságok normájáról is. A keresztyén igazságok forrása: az isteni kijelentés. A keresztyén igazságok formája: az
(1) Nagy Károly jellemzése. Lásd: “A keresztyén vallás alapvonalai”. A fordító előszava.
(2) Nagy Károly: “Kálvin Theologiája”. 2. l. Lásd Nisard: Hist. de la litt. Fr.
abszolút kijelentés reprezentánsa: a Szentírás. “Míg amannak egész körét és terjedelmét a természet- és embervilágban, a művészetben és tudományban a legkisebbtől a legnagyobbig, ami csak e földön és égen van, mindenben felmutatja s Pál apostolra támaszkodó részletes kifejtése által a keresztyén teológia közkincsévé teszi: addig a szentírásbeli kijelentésről azt tanítja, hogy az, mint önmagában abszolút kijelentés, minden más kijelentésnek normája vagy zsinórmértéke. A szentírásbeli kijelentésnek a “testimonium internum spiritus sancti”-ban, a Szentléleknek benső bizonyságtételében oly alapot ad, amely egyetlen, de megdönthetetlen is. Itt viszi vissza az Istenben való hitet az ember lényegére (“velünk születik”) és építi fel rajta a keresztyén apológia egész épületét, amivel már 1539-ben túlemelkedik nemcsak többi reformátortársán, hanem az eddigi keresztyén teológusokon általában, mert amit Melanchton az ő Loci-jának utolsó átdolgozásában az Isten létének bizonyítására adott, azok csak tégladarabok, összehasonlítva Kálvin hatalmas épületével.” (1)
A kegyelemből való megigazulás tana ezen átdolgozásban szintén kibővítést nyert, valamint a predesztináció tana is jelentékenyen megnövekedve áll előttünk, habár az eredeti alapfelfogás mit sem változott. E tan részletes kidolgozásának és a benne uralkodó hang élességének okát az írók az akkori időknek ezen teológiai kérdés feletti küzdelmében látják. (2) Az 1543. évi átdolgozásban az áttekinthetőségre való törekvés éppen olyan félreismerhetetlen, mint a feldolgozott anyagnak bővülése. Az angyalokról és ördögökről szóló tan most került bele, valamint az egyházról, a római egyház igényeiről szóló cikkek is. “Az egyházról szóló részekbe betoldott újabb szakaszok, a praktikus működését megkezdett, Genfet regeneráló s a katolicizmussal most már a gyakorlati élet mezején is harcoló szellem hű kinyomatai.”
Az utolsó, 1559. évi átdolgozás a iegjelentékenyebb, alakilag is a legterjedelmesebb, mert az időközben felmerült vallási kérdések egyenként arra bírták a szerzőt, hogy azokban tájékozást nyújtson. Bővebben kifejti az Úrvacsorára vonatkozó tant; Socinus tanításával szemben átdolgozza a Krisztusra, a feltámadásra vonatkozó részleteket: Osiander Andrásnak, a königsbergi egyetem tanárának
(1) Nagy Károly e. m. 22. l.
(2) Köstlin, lásd Nagy Károly e. m. 23. l.
heves teológiai vitája a megigazulás tanát illetőleg arra hangolta a szerzőt, hogy a megigazulásról szóló részeket is alaposan tárgyalja.
Bármilyen nagy különbség van is az Institutio egyes kiadásai és átdolgozásai között úgy a feldolgozott anyag terjedelme, mint a követett rendszer tekintetében, azért a lényeges pontokban az összes átdolgozások és kiadások az elsőtől az utolsóig megegyeznek, (1) úgyhogy midőn rendszerének egyéni, a német reformátortól különböző vonásaira óhajtunk mutatni, bármelyik átdolgozásra hivatkozhatunk.
Az Institutio szerzője a német reformátorok által összehordott anyagot felhasználja, miközben azonban az építőanyagot egymásba illeszti, azt összefoglalja, az épület kezei alatt jellemző formát nyer: erős egyéniségének bélyegét reányomja arra, amit alkotott.
Kálvin éppen úgy, mint Luther, a Szentírásból indul ki, mert abban minden tökéletesen megvan, amit az üdvösségre tudnunk és hinnünk kell. (2) Míg e formális elvben a két reformátor megegyezik, a kivitelben nagy az eltérés közöttük. Luther a régi egyház hagyományaitól sok tekintetben megválni nem tudott, vagy nem akart, azoknak itt-ott helyet adott, helyet adott különösen ott, ahol azok az újnak szellemével nem ellenkeztek, vagy nézete szerint közönyösek, adiaforák voltak. Kálvin a legnagyobb mértékben következetes: mellőz mindent, ami az Írásban nincsen, s másrészről tétovázás nélkül, határozottan levonja a következtetéseket, miáltal rendszere nemcsak világosabb, logikusabb, hanem egyszersmind radikálisabb. (3) Az Írás az egyedüli mérvadó (a hagyomány stb. teljes kizárásával), még pedig nemcsak a hitben, az erkölcsben, hanem az egyháznak külső berendezésében is; független mindentől, felette áll az atyáknak éppen úgy, mint a tradíciónak, nem szorul az emberi elmére, sem a filozófiára, (4) hiteltérdemlősége önmagától va-
(1) “Der junge Mann... dachte in allen wesentlichen Punkten, wie der Greis am Abschluss seiner Laufban”. Kampschulte e. m. 257.
(2) "Est enim scriptura schola spiritus sancti, in qua ut nihil praetermissum est scitu necessarium et utile sic nihil docetur, nisi quod scire conducat”. Inst. Cap. XIV., VIII. (az 1543-as kiadás).
(3) “Le systhem du Calvin fut un changement plus radical". Nisard: Hist. de la litt. fr. (3. kiad.) 267.
(4) Kálvin nem sokra becsüli a filozófusok munkájának eredményét: "...illae veritatis guttulae, quibus libros tamquam fortuito aspergunt, quot et quam portentosis mendaciis sunt iniquinatae?" (Inst. I., VII. 5. 1559. kiadás)
gyon. (1) Ebből a felfogásból természetszerűleg Kálvinnál a keresztyénség mint az Írásban meghatározott, az idők minden változásai fölött álló intézmény jelenik meg; befejezett az és változhatatlan, mint magának az Istennek szava, amelyen emelkedik. Igen jellemző az Institutio szerzőjére és arra nézve, milyen szuverén és kizárólagos tekintélyt tulajdonít az Írásnak, hogy azt a felfogást, mintha ő az úrvacsoratanban az emberi értelemnek, az emberi felfogásnak tért engedett volna – igen határozottan visszautasítja. (2) Ahol az Írás szól, el kell némulnia minden másnak!
Kálvin következetes magatartása a legapróbb részletekre kiterjed, de mi itt csak a leglényegesebb pontokra szorítkozunk.
A protestantizmus a cselekedetek érdeme elleni harcból indult ki, Luther Márton Tetzel bűnbocsátási botrányára Pál apostollal ezt kiáltá: Egyedül a hit üdvözít, cselekedetek nélkül! Bármennyire bizalmatlan is azonban Luther a cselekedetek iránt, s állítja, hogy a cselekedetek nem üdvözítenek, ebből nem vonja le a végső következtetést. Szerinte a keresztyén, ha közvetlenül megigazíttatott is a hit által, ez nem történik visszavonhatatlanul, saját hibájából (cselekedet) elvesztheti üdvösségét, módot kellett nyújtania a bűnösnek a felkelésre, fenntartatta a vezeklést. (3) Általában nem tudott megszabadulni a régi egyház befolyásától. “Luther bármennyire erőlködött is menekülni a cselekedetek üdvözítő voltának tanátől s az emberben a kegyelmet állítani az erény helyére, nem merte a végletekig vinni a végső következetességet, s merészebbekre bízta, hogy levonják az ő elvéből a végső következtetést: a cselekedetek minden érdemének eltörlését”. (4)
Kálvin ezen a félúton nem állott meg. A hit és ennek nyomán az üdvösség a kegyelemnek az eredménye. Sok szentírási hellyel igazolja azt, hogy az isteni kegyelem megelőzi a cselekedetet, érdemünk nélkül hív meg, választ ki kegyelméből az üdvösségre. Utal a többi között a II. Tim. 1,9-re: “Ki megtartott min-
(1) “Summa scripturae probatio passim a Dei loquentis persona summitur”. Uo. “Maneat ergo hoc fixum, quos spir. sanc. intus docuit, solide aequiescere in scriptura, et hanc quidem esse αυτοπιστον, neque demonstrationi et rationibus subjici eam fas esse, quam tamen meretur apud nos certitudinem, spiritus testimonio consequi”. Uo.
(2) “A tam improbis calumniis provoco ad ipsam doctrinam“. Inst. IV. 17. 24. (1559. kiad.)
(3) Nisard e. m. I. 265.
(4) Uo.
ket és elhívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő végzése és kegyelme szerint, mely adatott nékünk Jézus Krisztusban örök idők előtt”. Az Ef 1,4: “Választott minket magának őbenne a világ alapítása előtt”. A kegyelem mellett a cselekedetek sehol nem jönnek tekintetbe, (1) az elválasztás megelőzi a születést: a Róm 9: “Amikor még meg nem születtek e gyermekek és nem tettek semmi jót vagy rosszat, hogy az Isten választás szerinti végzése megmaradjon, nem cselekedetekért, hanem az ő elhívó akaratából”. Kálvin egész részletesen kimutatja az Írásból, (2) hogy az üdv kegyeiemből fakad, melynek alapja az Úrnak örök akarata, mely változást nem ismer, amiből következik, hogy az egyszer megnyert üdvösséget nem lehet többé elveszteni. Luther közvetített (3) s előtérbe állítá az antropológiai szempontot, Kálvin az Írással kezében minden emberit mellőz: az isteni kegyelem független uralmát állítja szemeink elé.
Az isteni kegyelmet hit által tesszük magunkévá. A hit az elhívásnak biztos jele és záloga, nincsen mindenkinek birtokában, csak a kegyelemből elhívattak szívét hatja át ama bizonyosság, melyet Pál magasztal (Gal. 4,6) (4) Csak az elhívottak, a választottak nyerik amaz élő hitet, amely mindvégig állhatatosan megmarad. (5) Az el nem hívottaknak csak homályos érzetük van a kegyelemről, inkább csak az árnyékot fogdossák, mint a testet. (6)
Ha azt a kérdést tesszük fel, miért van ez? Miért nem tölti el mindenkinek kegyelemből lelkét a hit, mely az elhívásnak záloga, az üdv forrása? Itt feletetet nem adhatunk. Itt el kell némulnia a nyelvnek, mert az ember nem lebbentheti fel a titoknak ama fátyolát, melyet az Isten helyezett az ember és ama titkok közé. (7) Az
(1) “Ubicunque regnat hoc Dei placitum, nulla in considerationem veniunt opera”. Inst. I. 7. (1547-es kiad.)
(2) Lásd Inst. III. XX. cap. 1–11. fej. (1559. kiad.)
(3) “Le systheme de Luther etait à beaucoup d’égards une transaction." Nisard e. m. I. 267.(4) “Vigere tamen in solis electis; fiduciam illam, quam celebrat Paulus, ut clament pleno ore: Abba, pater”. III. 2 c. 11. r. (1559 kiad.)
(5) “Viva fidei radice solos electos dignatur, ut in finem usque perseverent”. Uo.
(6) “Reprobi nunquam sensum gratiae, nisi confusum percipiunt”. Uo.(7) “Hic obmutescere oportet tam dicaces alioqui linguas... Neque enim aequum est, ut quae in ipso abscondita esse voluit Dominus, impune homo excutiat... Quae nobis patefacienda censuit voluntatis suae arcana, ea verbo suo prodidit”. III. cap. 21.
Írás szól, az ember hajoljon meg alázatosan a megfoghatatlan bölcsesség előtt, az emberi fogalmaknak el kell hallgatniok ott, ahol az Isten szól. (1) Az Isten az Ő kegyelmét szabadon nyújtja s e kegyelemben, az elhívásban, a megszentelésben, a megigazulásban örök elválasztása jelentkezik. E kegyelmi választás, bizonyos tekintetben teremtés, mely úgy, miként az első, a Teremtő szabad akaratától függ.
A kiválasztással szemben áll a visszautasítás. A kegyelemnek s az ebből folyó hitnek a megvonása: a visszautasítás (reprobatio). Mind a kettő a mindenható, örök Isten rendelkezése, akinek szent akarata semmi változást nem ismer.
Az előzményekből adódik az a tan, mely Kálvin hitrendszerének legjellemzőbb része: az elővégzés tana (praedestinatio