XII.
Kálvin Ferrarában

A reformáció és a ferrarai udvar. – Renáta. – Marot Ferrarában. – Mikor indulhatott el Kálvin s mikor jöhetett vissza. – Találkozása Renátával, Sinapiusszal, Richardot Ferenccel. – Kálvin hét ekkori levele. – Roussel későbbi sorsa. – Főpapok látogatása. – Az április 14-ei incidens. – Kém az udvarban. – Boussiron Franciska és Sinapius. – Ory M. küldetése. – Renáta helyzete. – Kálvin levelezése Renátával életének utolsó napjáig.

Mikor az Institutio szerzője munkáját befejezte, fogalma sem volt arról, hogy e könyv életének folyására minő befolyást fog gyakorolni. Kálvinnak nem az volt a célja, hogy személyesen belenyúljon a nagy küzdelembe. Ellenkezőleg: visszavonulva, a világ által nem zaklattatva, óhajtotta tudományával, szorgalmával támogatni, szolgálni a megismert igazságot, mely neki csendes, ünnepies békét adott annyi benső küzdelem után. Minden feltűnést került, s midőn kis hónapos szobájában munkáját befejezte, sajtó alá rendezte, minden valószínűség szerint leginkább azért hagyta el Bázelt, mert az érdeklődést magára vonni nem óhajtotta. Arra gondolt, hogy meglátogatja Felső-Olaszországot, különösen a ferrarai udvart s mintegy a távolból (“veluti procul”) üdvözli Itáliát.

A Wittembergből megindult mozgalom éppen nem volt ismeretlen az olaszoknál, nem volt ismeretlen, különösen a műveltebb körökben; társaságok alakultak, melyekben a reformokat sürgető iratokat felolvasták, tanulmányozták, de annyi híve a hitjavításnak sehol sem volt olasz földön, mint Ferrarában. Szabad és éles kritikai szellem volt akkoriban a városban észlelhető, mely itt-ott a sajtóban is kifejezést nyert. Akkoriban jelent meg ott pl. Palingenio Stellato munkája (“Zodiacus vitae”), melyben a szerzeteseket, (1)

(1) Ebben van a többi között ez a két ismeretes sor:

Proh pudor! hos tolerare potest ecclesia porcos
Duntaxat ventri, Veneri somnoque vacantes
."

(Mily szégyen, hogy ilyen disznókat megtűrt az egyház,
Kik csak evés-, alvás- s bujaságban töltik el éltük.)


132

a pápát a legélesebb gúnnyal támadja. Az akkori hangulatra nézve jellemző, hogy a szerző munkáját magának a fejedelemnek ajánlja.

A ferrarai szellemi életnek középpontja maga az udvar volt. Renáta hercegnő, XII. Lajos francia király leánya (született 1510-ben) magával hozta oda mindannak a szeretetét, ami francia, magával hozta onnan a rokonszenvet a hitjavítás íránt. Szellemileg korán fejlődött, és már leánykorában sem nézte közönyösen honának forrongásait, azt a küzdelmet, amely előbb édesatyja és II. Gyula pápa, később I. Ferenc és V. Károly között folyt, érdeklődéssel szemlélte, az ellenszenv Róma iránt felébredt benne, s nem is aludt ki többé. A kis Ferrarában II. Herkules herceg oldalán a politikai ügyekre befolyást nemigen gyakorolhatott, annál jobban foglalkozott vallási kérdésekkel, mert már gyermekkorában, midőn Lefèvre (Faber Stapulensis), Roussel, Briçonnet – valamennyien a hitjavítás eszméjének barátai – voltak tanítói, átérezte a reformáció szükségességét, az idegen földön pedig igazságszerető lelkének egész erejével csüggött az evangéliumon. Az időközben felmerült vallási üldözések, a vértanúknak türelme, szívében csak mélyítette Krisztus tudományának szeretetét. Jós lelke a bekövetkezendő forrongásokat előre megsejtette, és sokkal jobban szerette az igazságot, minthogy holmi alkalmazkodó szempontok szerint igazodni tudott volna, sőt a hitvallók hírének hallatára felcsillámlott lelkében a legnagyobb erénynek ideálja: életét feláldozni az igazságért!

XII. Lajos és Bretagne-i Anna leányát a hizelgés sem mondhatta szépnek, testalkata gyönge s arcán valami férfias vonás volt, csak beszédes, kifejező szemei mérsékelték nem éppen kellemes fellépésének hatását. A természet azonban más tekintetben kárpótolta: élénk eszű, tanulékony, erős akaratú hölgy volt, szerette a tudományt, az irodalmat, tudott latinul, görögül, értett a számoláshoz és az akkori idők felfogásához alkalmazkodva az asztrológiához is. Brantôme de Bourdeilles Péter, (1) aki korának társadalmi viszonyait ismerte, néhány szóval megemlékezik a ferrarai Renátáról is: “E hercegnő – mondja a többi között – igazi leánya Franciaországnak. Igaz a jóságban, igaz a szeretetben. Szíve erős és

(1) Francia író (született 1540-ben, meghalt 1614-ben). Sokat utazott. Beutazta a többi között Olaszországot is. ide vonatkozó munkája: “Vies des danies illustres.” Munkái együtt is megjelentek (“Oeuvres complets.” Párizs, 1865–1882., 18. k.)

Kálvin ifjúkori arcképe


133

nemes. Láttam Olaszországban és az udvarban. Kicsiny és gyenge külseje dacára meg tudta őrizni méltóságát”. (1)

Mióta Renáta Ferrarába ment, ez az udvar a kiváló francia férfiak találkozóhelye volt, különösen azon franciák találtak egykori királyuk leányának udvarában menedéket, akik evangéliumi hitük miatt üldöztetést szenvedtek. Mikor Kálvin az olaszországi útra szánta magát (a többi között), ott a ferrarai udvarban tartózkodott Marot Kelemen, kinek egy-két költeménye világot vet úgy önmagának, mint általában az udvarnak hangulatára. A protestáns érzelmei miatt börtönbe jutott és csak nemrégiben kiszabadult költő, hogy üldözőit kikerülje, előbb Navarrai Margithoz szökött, majd innen Ferrarába menekült, túláradó lelkesedéssel üdvözli úrnőjét. (2) Ferrarában írott költeményeiben foglalkozik Marot a hitjavítás gondolatával is: a kiállott szenvedések, az üldözés, a gyötrelemnek képei merülnek fel szemei előtt. Nem felekezeties pártoskodás, hanem Krisztusnak eszményi szeretete lelkesíti.

“Luther hívének neveznek engem,
Joggal vagy nem? azt mondom rá: Nem, nem!
Égből értem nem Luther szállt alá,
A kereszten nem ő szenvedt halált
Vétkeimért...
Úr Isten, tápláld bennem a hitet:
Dicséretedre hívtál engemet
S ha e testről az volna végzeted,
Hogy egykoron láng, tűz eméssze meg,
Ne légyen az silány, hiú ügyért,
Az ok legyen: neved és Szent Igéd”. (3)

A hercegi udvarban abban az időben családi örömöknek néznek elébe; Marot azt óhajtja, vajha a fejedelemnő hőssel ajándé-

(1) Doumergue e. m. II. kötet 35–36. lap.

(2) “Miként szabadban röpködő madár
Erdőt, mezőt hév dallal üdvözöl
Amerre száll, s hajó-révet keresvén.
Midőn sóvárgott cél felé közelget,
A partot ágyúdörgéssel köszönti:
Így múzsám Hercegnő, körödbe jutván,
Nagy lelked bántja-e, ha üdvözöl
Téged, kit ünnepel e szép vidék,
Ki jog s erény oltalmazója vagy
S kinek szíve érzelmekben oly dús”.

(3) Közli Doumergue e. m. II. 50. l.


134

kozná meg a világot, aki az igazságot “a hármas taréj” (a pápa hármas koronája) ellen megvédené. Hadd álljon itt néhány sora e versnek is:

“...Jöjj hát, kedves fiú!
Napfényre jött igazságon örülj,
Mely soká előttünk rejtve volt;
Jöjj, halld s öröm hevítse lelkedet.
Nézd, mit mível az esztelen barom,
Házadnak régi, bősz ellenfele!
Ó, jőjj hamar, nézd hármas taraját,
Még nem dől, de hanyatláshoz közel.” (1)

Renáta udvarhölgyei között több volt a francia, ez utóbbiak között megemlítendő különösen Boussiron Franciska, aki nagyon korán jött Province-ból Ferrarába, s akiben ritka szépség egyesült a legritkább női erényekkel. E hölgy későbbi sorsáról alább lesz alkalmunk megemlékezni.

A fejedelem annak idején tisztán politikai érdekből vette feleségül XII. Lajos francia király leányát, s miután kis országának ezt a nagy áldozatot meghozta, nem sokat gondolt hitvesével, egészen természetesnek találta, hogy a francia asszony honfitársait szívesen látja, maga is szívesen találkozott a szellemes és udvarias franciákkal. II. Herkules fejedelem vallási dolgokkal nem foglalkozott, a vallást a politikának alárendelte, felesége vallásos hajlamainak semmi jelentőséget nem tulajdonított. Így volt ez legalább addig, míg egy nagy hatalom nem emelte fel szavát: Róma.

Ez volt az az udvar, amely felé Kálvin többször érintett munkájának, az Institutiónak befejezése után lépteit irányozta volt. Erről az útról a reformátor mindegyik életírója megemlékezik s mégsem tudunk magunknak a látogatásról teljes, minden részletre kiterjedő képet alkotni. Itt-ott egy-egy töredék, a reformátor későbbi leveleinek egy-egy része az, amelyből a képet rekonstruálni kell, úgy, miként a műépítő megalkotja a helyenként megmaradt épületrészekből valamely épület képét. Béza Tódor mind a három életrajzban megemlíti az olaszországi utat, de röviden, inkább csak felkelti az érdeklődést, mintsem kielégíti. Elmondja, hogy Kálvint elfogta a vágy, látni kívánta Ferrarát, mintegy a távolból üdvözölni Itáliát, elmondja, hogy találkozott Renátával, megerősíté őt a hitben, s hogy e kitűnő hölgy még későbben is, mikor már Kálvin nem volt az élők sorában, kegyelettel emlékezett meg róla mindenkor.

(1) Uo.


135

Össze kell szedni az emlékeket, hogy a kép lehetőleg hűen domborodjék ki előttünk. Először is meg kell állapítani az utazásnak, azután a ferrarai tartózkodásnak idejét. Mikor indult oda? mikor jött el onnan?

Az elindulásra nézve jól tájékoztat Béza, e szerint Kálvin az Institutio kiadása után (edito hoc libro) indult el. Azt tudjuk, hogy munkáját 1535 augusztusában fejezte be, ámde itt nem a könyv befejezéséről (finito hoc libro), hanem annak kiadásáról van szó. A könyv a következő év tavaszán került ki a sajtó alól, a korrektúrát a szerzőnek kellett végeznie; feltehető és igen valószínű, hogy az utolsó ívek revíziójával februárius végén készen volt. Van támpontunk annak az állításnak kockáztatására is, hogy Kálvin az utolsó ívek elkészítése után nemigen akart sok időt veszíteni; a könyv hullámokat fog verni, s a szerző ezektol magát meg akarta kímélni, (1) azután meg ezt az utazást Kálvin üdülésnek is fel akarta használni a kemény munka után. Mindezeket tekintetbe véve igen valószínű, hogy a reformátor az 1536. év március havában indult útnak.

Ezek után – hogy ferrarai tartózkodásának időtartamát legalább megközelítőleg kiszámíthassuk – szemügyre kell vennünk, mikor jöhetett vissza.

Kálvin János ferrarai tartózkodása után rövid időre Franciaországba tért, ahonnan egyenesen Németország felé indulván, egy kis idore Genfbe tért. Ekkor kereste fel ot Farel, és az Istenre kérte, hogy ne távozzék a városból.

Mikor volt ez? Béza az első életrajzban a reformátornak Genfbe való érkezését 1536 szeptember elejére, a harmadik életrajzban pedig augusztus végére teszi. Van azonban Kálvin Jánosnak magának egy levele, mely minket teljesen útbaigazít. 1536. október 13-án barátjának, Dánielnek többek között azt írja, hogy az atyafiak Genfben tartóztatták, azt az ígéretet csikarván ki tőle, hogy visszamegy, majd egyik barátját Bázelbe kísérte, az útközbe eső egyházakat meglátogatta, “eközben elmúlt az augusztusi vásár”, (2) ahonnan a levelet elküldeni alkalmas dolog lett volna

(1) A többi között Kampschulte: “Vielleicht gerade um den Unannehmliclikeiten einer möglichen Entdeckung aus dem Wege zu gehen, entschloss sich Calvin unmittelbar nach der Herausgabe des Werkes Basel zu verlassen.” E. m. I. 279.

(2) "Elapsae sunt interim mihi nundinae Augustae.” Herminjard Corr. des Ref. az 573. levél.


136

(itt mindig voltak francia kereskedők, akik a leveleket kézbesítették) stb. Ez a vásár augusztus 4-19. napjaira esett. (1)

A fentebbi viszonyokat szemügyre véve, az elutazásnak és a visszautazásnak idejét így állapíthatjuk meg: Kálvin elindult 1536 március elején, visszaindult 1536 július elején. Ha az odautazásra, visszajövetelre, a rövid franciaországi útra három hónapot számítunk, a ferrarai tartózkodásra marad mintegy két hónap.

Mino érzelmekkel kelhetett át Kálvin barátjával Du Tillet-vel az Alpokon, ki tudná azt megmondani? Az utazásnak részletei is ismeretlenek elottünk, Merle d’Aubigné hosszabban foglalkozik ugyan az úttal, de amit mond, az találgatásnál nem egyéb. Annyi bizonyos, hogy az Institutio írója nem mehetett közönyös lélekkel Olaszországba, nem mehetett már csak azért sem, mert az a Róma állott ennek a területén, amely ellen ő felvette a szellemi fegyvereket.

Valamikor a híres pun vezér ment keresztül talán ugyanazon az úton nagy sereggel, most két egyszerű ember ment csöndesen, szótlanul a völgyek felé. Hannibál egykor megremegtette seregeivel a világvárost, eljön az idő, mikor az Institutio írója, az egyszerű pikardiai is megzavarja az örök városnak urát, mert az erőtlenekben dicsőül meg az Istennek ereje.

Kálvint Ferrarában a honfitársak és rokonlelkek örömmel fogadták, a szívességben elöljárt maga a hercegnő. A dolog természeténél fogva Kálvin Jánosnak ferrarai szereplése nem lehetett feltűnő, végtére is Olaszország földjén volt, ahol a reakció minden pillanatban kitörhetett, amint röviddel azután ki is tört. A reformátor az udvarnál levő franciákkal, különösen a hercegnővel sokszor beszélgetett Krisztus evangéliumának erejéről, az egyszerű, igaz keresztyénségről, alkalma volt ezen beszélgetések közben megismerni a fejedelemnőnek mély vallásosságát. E beszélgetésekről Kálvin János még évek múlva is megemlékezett: “Nagy istenfélelmet láttam Önben – írja egyik levelében – és nagy vágyat, hogy Istennek engedelmeskedjék.”

Akkoriban a ferrarai udvarban tartózkodott egy Sinapius János (2) nevű német származású orvos, aki a francia környezettel együtt mindig maghallgatta Kálvin János bibliamagyarázatait, fejtegetéseit,

(1) Ld. ua. levélhez csatolt 6. jegyzetet.

(2) Schweinfurtban szül. 1505-ben. Miután Heidelbergben és Wittembergben tanulmányait befejezte, a heidelbergi egyetemen Grynaeus utóda (a görög nyelv tanára) lett (1529). Ezután az orvosi tudományokra adta magát. Akkoriban egy genfi orvos vendége volt, így jutott ismeretségbe a ferrarai udvarral.


137

lelkes híve volt a reformációnak, s még későbben is – mint látni fogjuk – váltott néhány levelet a reformátorral. E levelek egyikében Sinapius jelezni akarja azt, hogy minő hatást gyakorolt reá a messziről jött érdekes idegen, azt mondja nevezetesen, hogy midőn hosszabb ideig hallgatta a beszédét, Alkibiades Silenusa (1) jutott eszébe; ez a néhány szó fogalmat adhat arról, minő szerényen viselkedett a reformátor általában és rendszerint ott a ferrarai udvarban.

Azok között, akikkel Kálvin Ferrarában találkozott volt, meg kell említenünk Richardot Ferencet. Nem itt látták egymást először. Richardot ágostonus szerzetes volt, s Kálvinnal ott Párizsban gyakran összejött. Persze előkerültek a vallási ügyek. A fiatal augusztinus osztotta Kálvin véleményét a reformáció szükséges voltát illetőleg, de elsősorban a világot tartá szemei előtt. Nikodémushoz volt hasonló bizonyos tekintetben, aki tudvalevőleg felkereste az Üdvözítőt, de éjjel, mert "mit mond a világ?" Kálvin következetessége az efféle körültekintő okossággal éles ellentétben állott.

Bármennyire körültekintő és óvatos volt is a szerzetes, rendjébe a hitjavítás gondolata még ilyen módosított formában sem illett bele. Menekülnie kellett, s ő is Ferrarába jött. A hercegnő időkfolytán papjának kinevezte. Képzelhető, mennyire alkalmazkodott. Olyan pap volt (aminő egyébként akkoriban nem egy volt), aki szívében a hitjavítást helyeselte, külsőleg pedig a római egyház szertartásait ápolta. Kálvin későbben egész erővel felvette ellene a küzdelmet, eljárását rosszhiszeműnek bélyegezte, és elkeseredésében egyik levelében ezt írta a hercegnőnek: “Ha én azt látom, hogy valaki rosszhiszeműen kiforgatja az Úr beszédét... nem tudok neki megbocsátani, ha százszor a tulajdon apám lenne is”.

Kálvin az időt Ferrarában övéinek buzdítása, tanítása és íróasztala mellett osztotta meg. Két levél őrzi ferrarai tartózkodásának emlékét; az egyiket Duchemin Miklóshoz ennek kérésére intézte, a másikat Roussel Gellérthez, nemsokára e két levél nyomtatásban is megjelent. (2) Lássuk e két levelet.

(1) Alkibiades Platónnál lévén egykor, Silenusnak olyan szobráról beszélt, melyet ki lehetett nyitni, s amelynek bensejében igen értékes szobrocska volt. “Alkibiades Silenusa” szállóige lett a szerény külsejű értékes ember jellemzésére.

(2) Béza: “Ebben az időben (1537.) Kálvin két levelet nyomatott ki (melyeket ő Itáliában írt.) “elegantissimas epistolas edidit: unam de fugiendo idololatria Nicolao Chemino... alteram Gerardo illi Ruffo... dicatam ... qui rectum cursum non tenuit.” Neander kiadásában: “Vitae Quatuor Reformatorum.” 9. lap.


138

Kálvin szóbanlévő s a ferrarai udvarban írott két levelének világosabb megértése végett figyelembe kell vennünk, hogy a reformálási törekvések méltányos, igazságos voltát annak idején aránytalanul több ember ismerte el, mint amennyi ahhoz csatlakozott. Nagyon sokan voltak, akik a válaszútig eljutottak, de itt megállottak, mert a felmerült érdekek hálójának szálait átszakítani nem tudták. Ehhez elegendő lelkierejük nem volt. A Briçonnet és Erasmus-féle példák elég sűrűen előfordultak, sokan elmondhatták: "A jobbat látom és helyeslem, a rosszabbat követem."

Az első levél a tusakodókhoz szól, akik a válaszútig elértek, de azon túl lépni nem mernek, mert Duchemin tusakodásában tanácsot kér. Sokan vannak olyanok, akik felemelkednek bizonyos pontig, de aztán “nagyon sokan, csaknem mindnyájan” aláhanyatlanak. Akik tanácsot kérnek, azoknak egyszerűen és röviden ezt lehet mondani: “Add át magadat teljesen az Istennek, fogadd el az Igét minden utógondolat nélkül”. Itt történik a legnagyobb hiba. Az elhatározó lépést megtenni sokan vonakodnak, mérlegelik a dolgot, azután emberi praktikával élnek: az igazságot magukba zárják, és érdekből az emberekhez alkalmazkodnak. Igazabb, mint szeretnők, hogy az emberek nagy része nem tud magával szemben őszintén megállapodni, a legcsekélyebb veszedelem sejtésére is arra a gondolatra jön: legjobb az Isten kegyelme mellett megtartani az emberek kegyét is. Kétfelé sántikálnak. A maga furfangjára támaszkodik sok ember, nem pedig az Úrra, pedig: “Ó, ember, megmondotta neked az Isten, mi légyen a jó, és nem kíván az Úr tetőled egyebet, hanem hogy igazságot cselekedjél és a te Isteneddel járj” (Mik 6,8). Mi emberek elfelejtjük, hogy az, amit az Úr elrendelt, okoskodás tárgya nem lehet, elfelejtjük, s a magunk remegésével, vak zavarodásával tartunk tanácsot ahelyett, hogy az ő szavaira hallgatnánk, persze, rosszul járunk: “Jaj az engedetlen fiaknak, akik tanácsot tartanak nálam nélkül, és oltalmat keresnek maguknak az én lelkem nélkül” (Ésa 3,1). Jusson eszünkbe Cyprianus: Mikor halálra ítélték és a vesztőhelyre vitték, egyetlenegy szóval megmenthette volna életét. Midőn a bíró figyelmeztette, hogy jól gondolja meg a dolgot, azt felelte: "Az ilyen annyira szent ügyben semmi gondolkodásnak helye nem lehet." “Mihelyt valami, ami nekünk jólesik, vagy hasznot ígér, bennünket csak egy hajszálnyira is eltérítene mennyei Atyánknak tartozó engedelmességünktől, mindjárt az első kísértésnek ellen kell állanunk, hogy az olyan szent ügy, mint az Istennek parancsolata, nemcsak vitának, hanem


139

mérlegelésnek se lehessen tárgya soha. Mihelyt ezt magunknak megengedtük, ezzel már átléptük a határt, amelyen túl elkalandozni, eltévedni igen könnyű.”

Szünet nélkül tartsuk szem előtt azt, amit Krisztus tanítványainak mondott akkor, midőn őket kiválasztá: “Aki engemet és az én beszédemet szégyelli, azt az embernek Fia is szégyelli, mikor eljövend a maga és az Atya és a szent angyalok dicsőségében”. Csalfa gondolat van abban, hogy nem akarjuk megvallani az emberek előtt. Nem akarjuk megvallani őt, akitől mi megvallást, oltalmat várunk; eltagadjuk azt az igazságot, amelytől megtartást várunk.

Minő magatartást kell követniök azoknak, akiknek babonába, bálványozásba merült emberek között kell lakniok? Az Írás kezünknél fogva vezet, csak hagyjuk magunkat vezetni! Dániel, jóllehet a bálványimádás piszkának a közepében élt, a legnagyobb veszedelmek között is szolgálta az Urat. Balgán cselekesznek azok, akik mosolyognak azon, hogy ő semmis ok miatt magára haragította a hatalmas királyt, példájából intés kiált felénk: a bálványimádás minden halálnál végzetesebb. Ábrahám, Izsák és a többi patriarchák, midőn olyan vidéken voltak, amelyen bálványokat imádtak, habár fájdalommal szemlélték is a dolgot, habár azon segíteni nem tudtak is, szívükben megőrizték az igaz Istennek félelmét és tiszteletét. Ha az Úr így akarta annak a vallásnak a tisztaságát az ótestamentumban megőrizni, mely az ő egyházának csak jelzése, előképe volt, mennyivel inkább akarja az anyaszentegyház tisztaságát megoltalmazni, melyben Fia által bölcsességének titkait föltárta!

Pál a paráznaság ellen szólva utal arra, hogy testünk a Szentléleknek temploma, melyet megfertőznünk nem szabad. Kálvin fölveti a kérdést, vajon a Szentlélek eme templomának szentsége megőriztetik-e, ha idegen és profán szertartásokban részt veszünk? Az apostol, ha valahol, éppen e ponton óv bennünket: “Szeretteim! Kerüljétek a bálványimádást. Nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei” (1 Kor 10). A fő szempont, melyhez ragaszkodnunk kell, melyet szem elől téveszteni egy pillanatra sem szabad: ne mondj semmit, ne tégy semmit, ami hitünk épségével ellenkezik.

Van-e amaz egyházban olyan, ami az Írással és az Istennek igaz tiszteletével ellenkezik?

“A nemzetek történelmében nincsenek istentelenebb babonák azoknál, amelyeknek ma a pápa országában tanúi vagyunk! Miről


140

szóljunk? a böjtről? a kényszerített nőtlenségről? a kenésekről? a vízzel való meghintésről? a búcsúk árulásáról? a szobrokról? Lehet-e tagadni, hogy ahol a templomokban ilyenek vannak, a tömeg isteni tisztelettel illeti azokat? ... Íme leveszed a szobor előtt a kalapodat, meghajtod előtte térdedet. Kétségbevonhatatlanul, tetteiddel mutatod, hogy bálványimádó vagy.”

Mindenki tudja, hogy egyetlenegy örökkévaló áldozat van: Krisztus keresztáldozata, csak egy áldozó van: Ő, aki a kereszten áldozott. Sem társai, sem utódai nincsenek. És mi mit látunk? Áldozgatók jönnek-mennek, és mint mondják, azt a keresztáldozatot ismételgetik különféle taglejtésekkel, és azt mondják, hogy ez az úrvacsora.

“Tagadom, hogy az Úr vacsorája lenne az, amelynek lelki vételéhez a hívek meg nem hívatnak, amelyben a kenyérnek és a kehelynek szent jegyei ki nem tétetnek, az ígéretek, amelyeknek elpecsételésére adatott, ki nem jelentetnek, és az Úr halálának áldásai ki nem hirdettetnek. Van-e mindezeknek csak nyoma is a misében?“

Az Isten tiltja, hogy neki tartozó tiszteletünket teremtményekre ruházzuk: és a világ mit tesz? Térdet hajt szobrok, kenyérdarabok előtt. Ez bálványimádás!

Nagyon sokan belátják ezt, de azért mégis megteszik, vagy legalábbis hallgatólag beleegyeznek: sőt, kár – így füstölögnek magukban – az ilyennek akkora fontosságot tulajdonítani, kár az ilyesmit hánytorgatni, mert végül is nem ez a fő, hanem az, hogy az emberek jámborak legyenek. Valamikor majd eljön az idő, majd lehet akkor erről is beszélni! Hát ez afféle langyos, lágymeleg erőtlenség, elvnélküliség! Puhán hízelegnek (molliter blandiuntur) ezek a gyöngeségnek, az Írás fényével, világos, félre nem érthető parancsaival szemben. Az efféle vérszegény okoskodások felett pálcát tör Eleázárnak és annyi másnak példája! Mit mond pl. Máté? “Aki... a legkisebb parancsolatok közül csak egyet is megszeg és akképpen tanítja az embereket: a mennyeknek országában a legkisebb lészen.” (5,9)

Az a nagy baj, hogy az ember nem az Isten akarata szempontjából, hanem a saját vélekedése szempontjából tekinti az Isten parancsait, s nem figyel arra – ami a legfontosabb, – hogy ti. az Úr a törvényhozó, akinek fönségét “a kis átlépések” is sértik. A kis hibák nyomába lép az egész törvénynek és az igazságnak a megvetése.


141

Kálvin e meglehetősen hosszúra nyúlt levélben nem téveszti szem elől a fő szempontot, amelyből kiindult. Látod, mit parancsol az Írás. Látod, mi történik az életben. Mi a teendő? Az emberek legnagyobb része egymásra, nem az Istenre néz, megalkuszik, felemelkedni nem tud. Hogyan? Azt akarja Kálvin, hogy az emberek a fönnállóval szembe helyezkedjenek, ellenszegüljenek? A reformátornak finom érzéke és tapintata nem tagadja meg magát. Olyan népek között laktok, mely veletek ellentétes vallási nézeteket vall? Viseljétek magatokat úgy, mint az első keresztyének. Miként nem kiabáltak úton-útfélen a pogányok ellen, úgy a legóvatosabban vigyáztak arra, hogy saját lelkiismeretük szavát meg ne sértsék, s hogy az emberek őket másoknak, mint keresztyéneknek ne tarthassák. Ez legyen a zsinórmérték!

De hátha még így is veszedelembe jutunk? Ó, nagyon hibásan fogjuk fel ezt az életet, ha azt hisszük, hogy ezt gonosz eszközökkel megoltalmazni érdemes. Ha a mi reménységünk csak erre az életre szorítkozik – kétszeresen nyomorultak vagyunk.

“Nem lehetetlen – így folytatja Kálvin, – hogy mikor e sorokat olvasod, így szólsz magadban: “Könnyű neked a nyugalomban, a béke ölén perzselő tüzecskéről értekezni, akárcsak a katonának a fa árnyékában a háborúról filozofálni, de ha dűlőre kerül a sor, máskép gondolkozol.” “Én – mondja tovább a levélíró – Istentől, akinek erejéből mindent megtehetünk, minden jót reménylek. Nem kételkedem, hogy ha az Úr engem veszedelembe hozni jónak látná – azt a lelket, melyet nekem adott... megerősítené, azonban reám ne tekints! Azt sem ajánlom, hogy arra gondolj, ami felől az árnyas békében velem elmélkedtél, hanem arra, akire a kereszt, a tűz, a vadállatok között a vértanúk gondoltak. Nem azért adtak ők példát az állhatatosságra, hogy tőlük elforduljunk!... Ők megtanítanak arra, hogy állhatunk meg az Úr oltalmában bízva győzelmesen a halál, a pokol, a világ és a Sátán fegyverei között. Isten veled !“ (1)

Kálvin e levelének végén szelíd békéről beszél, pedig ő ezt csak hírből, névről ismerte, még akkor is, amikor a ferrarai udvarnak vendége volt. Talán javában írta e levelet, midőn hírét

(1) Az egész levelet ld. “Corpus Ref.” ediderunt: Baum, Cunitz, Reuss) XXXII. k. 241. s következő lapjain. A Kálvin levelének címe: “Epistolae duae de rebus hoc saeculo cognitu maxime necassariis.” Epist. I. “De fugiendis impiorum sacris et puritate chr. rel. observanda.”


142

vehette, hogy a római egyház néhány nagyhatalmú főpapja járt az udvarnál, tudakozódván, igaz-e, hogy ottan – amitől az Isten mentsen! – eretnekek járkálnak?

Mikor Kálvin a vértanúkról írt, ki volt téve annak, hogy magának is ki kell ürítenie a vértanúságnak poharát.

Fentebb említve volt; hogy Kálvin két levelet írt ferrarai tartózkodása alatt, az első levél főbb gondolatait az előbbi sorokban volt alkalmunk megismerni; Duchemin tanácsot kért, a reformátor, amint arról meggyőződhettünk, nagy gonddal felelt.

A második ferrarai levél más természetű; írására az adott okot, hogy Roussel Gellért, a hitjavítás egyik úttörője a római egyházban püspökséget fogadott el. A reformátort – későbbi éveiben is – kedvetlenséggel tölté el az efféle visszaesés, s a szóban lévő levélben kifejti ide vonatkozó nézeteit. E levél tartalma szerint három részre oszlik. Az első a püspökök kötelességéról szól, majd áttér arra a kérdésre, vajon a római egyházban a püspök a tiszta keresztyénség elveit megvalósíthatja-e; a levél végén a következményeket vonja le a reformátor.

“Az emberek üdvözölnek téged – így szól barátjához – azt mondják, a szerencse gyermeke vagy, mert a püspökség méltóságon, rangon kívül – mely barátokat és összeköttetéseket szerez – még gazdagságot is nyújt. .. de én sorsodat szívből siratom.”

Minő feladat vár a püspökre? Gondját kell viselnie a lelkeknek; a püspök jól vésse eszébe, milyen sokkal tartozik, milyen sokra köteles! Nagy dolog elöljárónak lenni Krisztus egyházában! Legyen a püspök jó pásztor, aki igaz táplálékot nyújt a lelkeknek, s juhaiért életét áldozza. Legyen erősség, oltalom a tévelygés ellen. Legyen vezér, aki kezében az Írással, életmódjával, cselekedeteivel vezet az Úrhoz. Ő az, akit az írás így nevez: a föld sava, a világ világossága, az Isten angyala, munkatársa.

Szinte megdöbbentő világítással mutat Kálvin arra, hogy mi a püspök a római egyházban, milyen szerepre kell neki ott vállalkoznia, neki, Roussel Gellértnek, aki a többi igazságszerető lelkekkel együtt epedt és lelkesült a hitnek megtisztításáért!

"Ha megmutatom neked – így szól, – hogy ott szemed láttára, sőt beleegyezéseddel megcsonkíttatik, megfertőztetik, végül pedig kiforgattatík Istennek Igéje, ha megmutatom, hogy a népet ott rászedik, csellel körülhálózzák, veszedelembe döntik, ugyan micsoda mentséggel állhatsz elő? Micsoda? E visszaéléseket nemcsak el kell nézned, hanem alá is kell írnod. Nemcsak hallgató-


143

lagos beleegyezéseddel és színleléssel, hanem saját kezeiddel ingatod meg az igazságot.”

Sorra veszi a reformátor mindazt, amiben az elhajlás kézzel foghatólag szemünk elé tárul: “Még ha sziklából lennél is, meg kellene indulnod a lelkeken, akiknek üdvét oly nagy gonddal oltalmadba ajánlotta az Úr, s akiket Ő számon fog kérni tőled.” Kijelenti Kálvin, hogy nem akar vádolni, hanem oltalmazni. Arra kéri Rousselt, hagy mondjon le a püspökségről, elismeri, nehéz lemondani a jelen életnek annyi javáról, a kedves hazai földről, a külső rangról, de sokkal lesújtóbb ennél az olyan cselekedet tudata, amely ellen a lelkiismeret élénken tiltakozik." (1)

Roussel Gellért amaz éppen nem csekély számú férfiak közé tartozik, akik a hitjavítás szükségességét, jogos, igazságos voltát belátták, de akiknek elegendő lelki erejük nem volt arra, hogy a következményeket levonják. Róma között és a reformátorok álláspontja között óriásiak voltak az ellentétek, amelyek elkeseredett élethalálharcnak magvait hordozták magukban. Itt-ott felmerült a gondolat, nem lehetne-é a hitjavítást fokozatosan (suaviter in modo!) keresztülvinni, s a körülmények kényszerítő ereje miatt (mint később a janzenisták) a középkori fejleményeknek is némi engedményt adni. Ennek a gondolatnak egyik kifejezője Roussel Gellért.

Alig lehet elképzelni, milyen nagy az ellentét ezen alkalmazkodó felfogás és Kálvin következetes felfogása között ama nézet között, mely egy hajszálnyit (ne tantillum quidem) sem tart elengedhetónek ott, ahol az Úr szól, s az előbbi véleménye között, amely a bizonyos százalékra való megalkuvás jellegét hordja magán.

Melyik résznek volt igaza, annak-e, amely hajszálnyit sem engedett a Bibliából, vagy annak, amely a körülmények nyomása alatt Rómának engedményeket tenni, a reformációt mérsékelni volt hajlandó? Róma a mérsékelt megalkuvásra hajlandó hitjavítási kísérleteket összetörte, habár ennek olyan párthívei voltak is, mint Navarrai Margit. Az idő Kálvinnak adott igazat.

Roussel új méltóságában minden erejéből a mérsékelt reformdáiót szolgálta. Szerette az evangéliumot. Azt írják róla, hogy igen jó pásztor. “Két szín alatt szolgáltatta az Úrvacsorát”, evan-

(1) Corp. ref. XXXI. k. a 280. és kk. lapokon, ahol e levél címe: “Ep. II. a. De christiani hominis officio in sacerdotiis papalis ecclesiae vel administrandis vel abiiciendis.”


144

géliumi lelkész volt, (1) persze azért misét mondott. A mérsékelt reformáció szellemében tartotta prédikációit. Így prédikáltak papjai is, legalább ő arra törekedett. Megbízásából egyik lelkésze az egyik községben a szentek segítségül hívása és a bűnbocsátó levelek ellen beszélt, de a nép megtámadta, Roussel szent buzgalmában maga ment a szóban levő községbe, s ugyanazon szószékből, ugyanazon evangéliumi tant hirdette, de a nép őt is megtámadta, sebeket kapott, melyekben meg is halt. Roussel Gellért gyengesége dacára elnyerte a vértanúság pálmáját Jézusért.

De térjünk vissza a ferrarai udvarba. Említettük, hogy miközben Kálvin Renáta udvarában azokat, akik szomjúhoztak, kielégíteni, tanítani igyekezett, és leveleit írta – melyeket közérdekü tartalmuk miatt megismertünk, – előkelő papi személyek fordultak meg az udvarban azon szíves kérdéssel, vajon a hercegnek van-e tudomása arról, hogy udvarában francia eretnekek járnak? A kérdést megtoldották azzal a nyomós kéréssel, hogy az Isten szerelméért, az eretnekség járvány módjára tanyát ne verjen, ennek nagy következményei lennének, őszentsége kénytelen volna a fejedelmet még átokkal is sújtani.

Nemsokára egy – mint mondani szokták – kínos incidens merült fel; április 14-én az udvar régi szokás szerint a templomba vonult, itt az udvari nép a feszület előtt leborult, azonban valamelyik udvari, egyébként francia származású ember, nem hajtott térdet, feltűnő módon sarkon fordult, s elhagyta a templomot.

A dolognak persze folytatása volt, vallatóra fogták, az ember a harmadik ütésre vallani kezdett; hivatalosan tudomásul kellett venni, amit egyébként az egész udvar tudott, hogy a hercegnő környezetében Marot Kelementől kezdve lefelé, több barátja van a hitjavítdsnak, vagy miként az ellenkező véleményű urak mondták, “az eretnekségtől többen meg vannak fertőztetve”.

Az előkelő egyházi urak látogatásának s az április 14-ei dolognak következményei voltak: a herceg óvatos lett, a fejedelemnőre is felügyelt. Egyelőre nagyobb dolgok nem történtek, Herkules vizsgálatot tartott, miközben a francia vendégeknek idejük volt a távozásra, ekkoriban hagyta el Kálvin János is az udvart, a

(1) "Roussel resta... evêque, mais ce fût un prêtre protestant sous la robe catholique avec une vie pure et une doctrine de plus en plus évangélique.” Doumergue e. m. I. 420. lap.


145

herceg pedig július 14-én megnyugtatta Rómát: íme, minden rendben van, az eretnekek elmentek, a többiekre nézve nincsen bizonyíték, mert egy ember, aki felvilágosítást adni tudott volna, elmenekült.

Kálvinnak és hitrokonainak távozása Renáta hercegnőre volt a legszomorúbb. Herkules fejedelem minden lépésére felügyelt, levelezéseit szemmel kísérte, nagyon szívén viselte, hogy a Rómával való jó viszonyt valami meg ne zavarja. Renáta mellett olyan emberek forgolódtak ezentúl, akik a hercegnek minden lépéséről beszámoltak; a jól ismert Bolsec Jeromos ott volt akkoriban a hercegi udvarban afféle titkári minőségben, mely hivatásának úgy felelt meg, hogy Renáta leveleit Kálvinhoz megírta, azután Herkulesnek referált róluk. (1) Egyébként pedig a kitűnő férfiú kiterjeszté gondjait többi embertársa lelki üdvösségére is, mert, úgy látszik, szemmel tartotta azokat, akik a lutheranizmus gyanújába estek, ami sok gyásznak lehetett a kútforrása. Jellemzésül hadd álljon itt egy családnak a szomorú sorsa.

Renáta hercegasszony francia udvarhölgyei között említettük Boussiron Franciska nevét, akivel a reformátor a ferrarai udvarban találkozott, ez a hölgy Sinapius német orvosnak, akinek a nevével már fentebb találkoztunk, a felesége lett, de nem sokáig maradhatott Ferrarában. Miért? Arról biztos tudomásunk nincsen, de több mint valószínű, hogy ő is az árulkodásnak lett áldozata, legalább erre mutat Sinapius leveleinek egy-két helye, melyben Sinapius a “gonosz sycophant” (2) ellen panaszkodik. Sinapiusék Würtzburgban vonták meg magukat, ott halt meg idegen, hideg nép között az egykori ünnepelt, szépséges udvarhölgy.

Időközben Renáta hercegnőre még nehezebb napok következtek be, nagyon megsínylette hű embereinek és lelkirokonainak eltávozását, Kálvin János pedig annál buzgóbb volt a vigasztalásban, minél jobban ránehezült az evangélium eme hívére a sors keze. Levelei, nemkülönben a hercegnőnek ezekre adott, itt-ott fenmaradt válaszai nemcsak a fejedelemasszony helyzetéről adnak képet, hanem Kálvin Jánosnak odaadó buzgóságáről is, hogy erősítse azt, aki az evangéliumért szenved. E leveleket alkalmasan itt tekinthetjük át.

A római kúria ösztönzésére II. Herkules fejedelem a francia

(1) Doumergue e m. II. 65.
(2) “I’inique sycophante”. Doumergue e. m. II. 65.


146

királytól “ügyes és energikus” papot kért felesége számára, mire a király Ory Mátyás dominikánus szerzetest, franciaországi főinkvizítort küldé a ferrarai udvarba. Ory finom szimatú rendőr volt, aki erélyesen hozzálátott a művelt és gyöngédlelkű hercegasszony lelkiismeretének kormányzásához; hogy “nevezett hölgyet Krisztus nyájába visszavezesse,” felhatalmazást nyert arra, hogy “keményen és szigorúan” járjon el, ha az üdvösséges intelmeknek ellenszegülne, gyermekeinek, javainak elvételével is megfenyegesse. II. Herkules – felsőbb utasításra – elkészítette a vértanúság útját, a pribéket is jól megválasztotta.

Közvetlenül Ory megérkezése előtt Renáta egy levélben arra kérte Kálvint, hogy udvarába két tisztességes, idősebb özvegyasszonyt küldjön az udvari hölgyek szolgálatára. “Szeretnők – így szól többek között a levél – ha olyan kifogástalan két özvegy személyt küldene, mint aminőkről szent Pál szól” (1 Tim 5). Azt köti ki, hogy legyenek istenfélők, beszédükben, életmódjukban tiszták, a békességnek, nem pedig a fecsegésnek asszonyai. Nem számít, nemesek-e vagy nem. (1) E levél – úgy, mint Renátának ekkoriban írott többi levele is – a herceg kezébe került, aki arról másolatot vett. Van-e összefüggés e levél között és Ory megbízatása között, nem világos, csak annyi bizonyos, hogy az idézett levél a szóbanlévő intézkedést megelőzte.

Ory megérkezése gyászt hozott a hercegnőre. Kálvin amennyire teheti, vigasztalja, úgy látszik megbízottat is küld Ferrarába, (2) aki a legnagyobb veszedelmek között is bátorságot nyújt a fejedelemnőnek, s a leveleket kézbesíti. Ory megérkezése után Kálvin így ír a többi között: “Megvigasztalódtam azon, amit szolgájától hallottam. Valóban, ha Ön szorongások között volt, én ugyan kivettem belőle a részemet. Bár engedné az Isten, hogy magam siethetnék oda, de bizalommal lehet az iránt is, akit Önhöz küldök. Mikor eléje terjesztettem a dolgot, legott kijelentette, hogy készebb a keresztet viselni Önnel, szenvedni, mint tétlenül nézni a dolgot. Az Úr tartsa meg Önt az Ő szent védelmében, vezesse Szentlelkével, hogy mindig többen és többen dicsőíthessük őt”. (3)

Időközben Ory Mátyás alkalmazásba vette tudományát. Nem-

(1) Uo. II. 69.
(2) “Aussi a-t-ii decidé d’enoyer à Renée une homme de confiance”. Uo. 70.
(3) Stähelin: “Joh. Calvin”. I. 97.


147

sokára lélekháborító dolgok játszódtak le; Ory elvetette a hercegnőtől gyermekeit, őt magát az inkvizíciónak átadta. A vallatás részleteit nem ismerjük, de annyi bizonyos, hogy Renátát börtönbe hurcolták, ahová csak két olyan cseléd mehetett be, “akik Luther eretnekségétől tiszták” voltak.

A hercegnő tizenöt napi fogság után megtört. Kijelentette, hogy meggyón. Kieresztették a börtönből, javaiba visszahelyezték. Kálvin levele, melyet ez események után a hercegnőhöz intéz, az igazságnak, a részvétnek kifejezője. Nem szépíti, nem menti a hibát, de nem is tör pálcát a gyengeség fölött. “Ön letért – így szól – az egyenes útról, hogy a világ akaratát teljesítse, az ellenség győzedelmeskedik, s mi ... sóhajtozunk, fejünket lehajtjuk. De, Kegyelmes Asszonyom, az Isten mégis kiterjesztve tartja Ön felett védő karjait, és kegyelmébe veszi. Ha elesünk, Ő fel akar ismét emelni, hogy bukásunk halálunkat ne okozza. Ó, bátorodjék fel ismét! Ha az ellenség az Ön pillanatnyi gyöngeségét felhasználta, a végleges győzelmet ne engedje át neki. Tartsa szemei előtt, hogy az Úr azért aláz meg bennünket, hogy aztán ismét felemeljen. Kegyelmes Asszonyom! A kísértés tovább is fog tartani, de a nehéz napokban gondoljon arra, mily sokkal tartozik Annak, aki drágán megváltotta, s aki övéit naponként a mennyei örökségre előkészíti. Az Isten nevére kérem, ne felejtse el, amit szívére kötöttem. Őrködjék maga fölött, hogy üdvösségében kárt ne szenvedjen.” (1)

A hercegasszonyt e sorok megerősíték, és Kálvin siet, megint balzsamot visz. Örül, hogy szelídségben a Krisztus példájára tekint. “Őrizze meg – így folytatja – a jövőben is e kedélyt, mert bármeddig fognak is szenvedései tartani, a megszabadítás reménységében csalódni nem fog; egészen bizonyos, hogy kiáltásait meghallgatja az Úr. Ne verje le a fáradság, éjjel-nappal vegyen alkalmazásba mindent, hogy az egyenes úton maradjon.” Ha mostani sorsa nehéz, sőt elviselhetetlen, irányozza tekintetét Péter szavaira: “A ti hiteteknek próbáltatása, mely sokkal drágább az aranynál (mely elvész, noha megpróbáltatik a tűzben), nektek dicséretetekre, tisztességtekre és dicsőségtekre valónak találtassék”. Meneküljön Ahhoz, aki azokat, akik minden gondjukat reá bízták, a patak partjára ültetett fához hasonlítá, mely idejében gyümölcsözik és levelét le nem hullatja. (2)

(1) Uo. és Doumergue e. m. II. 72.
(2) Stähelin. Uo. 98. l.


148

A hercegasszony helyzete nem javult, az üldözés egész Itáliára kiterjedt: mindenütt összetiporták a protestantizmust, a hitjavítás barátait mindenütt az inkvizíció elé állították, s a vádlottakhoz olyan kérdéseket intéztek, melyek a fejedelemasszony magaviseletének, összeköttetéseinek a kipuhatolására irányultak. A herceg kívánságára kutatják azt is, levelezésben áll-e az eretnekekkel, küld-e nekik pénzt?

Miközben a fejedelem feleségét a külső hatás elől elszigetelni igyekezett, Kálvin diadalmasan folytatta ellene, a távollevő s hozzá képest túlnyomóan erős ellenség ellen a harcot, mert tudja, hogy a gyönge asszonyt támogatni kötelessége. Soha nem juttatott hozzá annyi levelet, mint ekkor és éppen e nehéz napokban volt a hercegnő közelében megbízható embere, ki őt erkölcsileg támogatta. “Örülök – mondja a reformátor egyik levelében – hogy az az ember, akit megbíztam, olyan jól teljesíti kötelességét”; (1) kéri a hercegnőt, ne vesse meg a segítségnek eme módját, amely eddig bevált.

Így tartott ez jóformán attól az időtől fogva, mióta Róma figyelmét a ferrarai udvarra irányozta sokáig, midőn egyszerre oly esemény adódott, mely a szenvedő asszony állapotában nagy változást idézett elő. II. Herkules fejedelem megbetegedett, s nehány nap múlva állapota válságossá vált, s e nehéz órákban új keserűség várt az asszonyra: ura őt betegágyához parancsolta, azt az ígéretet csikarta ki tőle, hogy a reformátorokkal minden összeköttetést egyszer s mindenkorra megszakít. Még ezzel sem érte be Herkules fejedelem, hanem arra kényszerítette, hogy ezen ígéretét még esküvel is megpecsételje. (1560.)

Kálvin a gyöngeségnek emez újabb jelére ismét sietve írt. A baj megtörtént, ámde milyen nehéz és milyen erősen kényszerítő körülmények között! Amilyen könnyű ítéletet mondani, éppen olyan nehéz igazságos ítéletet mondani. Azonban a körülmények nemcsak megmagyarázzák Renáta hercegnő cselekedetét, hanem kulcsot adnak arra nézve is, minő mértékben tekinthető ez az eskü érvényesnek és kötelezőnek.

Világos, hogy ebből az esküből az hiányzik, ami annak legfőbb kelléke: a szabad akarat, sőt tartalma a hercegnő lelkiismeretével a legnagyobb ellentétben állott. Kálvin világosan kijelenté, hogy az az eskü nem érvényes. Heródes megesküdött, hogy Keresztelő János fejét le fogja vágni, de azzal, hogy a kényszerített gonosz esküt megtartá, kétszeresen kárhozatos cselekedetet követett el.

(1) “s’est tant bien acquité de son devoir”. Doumergue e. m. II. 78. l.


149

Időközben Franciaországban nagy változások mentek végbe.

I. Ferenc meghalt, s utána ideiglenesen Guise Ferenc herceg vitte a kormányt, aki az ország tanácsába Renátát is be akarta vonni, ámde a pápa politikai okokból Ferrarában marasztalta, neki hízelgő hangú leveleket küldött.

“Emlékezünk mi – mondja egyik levelében a pápa – a te hűségedre, úgy a magunk, mint ezen apostoli szék irányában.” (1) A hercegnő mindenáron el akarta hagyni Ferrarát; hiú kísérlet volna kutatni, miért? Annyi bizonyos, hogy az itt töltött évek csak a szenvedésnek évei voltak.

Kálvin forgatta, vizsgálta a dolgot: ha valaki, akkor ő ismerte a franciaországi viszonyokat. Ő is a maradás mellett volt. “Nem tudom eltitkolni – írja a reformátor a tervbevett franciaországi útra vonatkozólag, – hogy semmi előnyt nem látok abban, ha az ember egyik hínárból a másikba jut... Hiszen, hogyha a kormányban Kegyelmes Asszonyom valóban részt venne, ha Önre hallgatnának, az más lenne! Ámde éppen ez az, ami nem világos előttem. Azt hiszem, hogy az illetők csak Kegyelmes Asszonyomnak a nevével akarnak takarózni, hogy az eddig is tűrhetetlen nyomorúságot állandóan fönntartsák. Valóságos istenkísértés ilyen zavarba belemenni... Áruló lennék, ha a feketére azt mondanám, hogy fehér.”

Kálvin csak egyetlenegy feltétel alatt látná tanácsosnak a hercegnő visszatérését Franciaországba, ha ti. a fejedelemasszony erélyesebben, nyíltabban, határozottabban tudna fellépni, mint eddig. “De ha Kegyelmes Asszonyom igent és áment mond mindenre: csak arra kérhetem, őrizkedjék attól, nehogy második megpróbáltatása súlyosabb legyen. (2)

Renáta mégis otthagyta Ferrarát, visszajött hazájába, és ott a honi földön, a honi levegőben nagy átalakuláson ment keresztül. Talán úgy lehetne azt az átalakulást kifejezni, hogy megtalálta önmagát. Azelőtt lelkének szabadabb szárnyalását a ferrarai udvari élet, a szívében tőle idegen fejedelem megzavarta; nem tudott ura lenni magának. Mihelyt francia földre lépett, önállósága visszatért, elfogódottsága megszűnt: minden, még a legkényesebb természetű ügyekben is határozott, szilárd volt, az ingadozást nem ismerte. Kálvinnak örömére szolgált e változás.

(1) “Nous nous souvenons de ta dévotion envers nous et envers le siège apostolique." Doumergue e. m. II. 73.
(2) Uo.


150

Franciaországban egyébiránt a közügyek rosszul állottak, ami a protestánsokat illeti, a protestáns párt fejei börtönben voltak, a vallási üldözések minden percben lábra kaphattak.

Renáta határozottan protestánsnak vallotta magát, hivatalosan is ennek tekintették.

A reformátor a hercegnő elé franciaországi eljárására nézve a következő tájékoztatást szabta: “Adjon példát az igaz keresztyén életre, gyakorolja a keresztyén szeretetet. “Kérem, járjon példával elöl, hogy a jók bátorságot merítsenek belőle, a rosszak pedig megszégyenüljenek.” Ami a jótékonyságot illeti, “akik Krisztus szegényeit segítik,... azok az ő munkatársai, olyan cím ez, mely minden fáradozásra méltó”. Viselje magát úgy, hogy az emberek őt látván, áldják az Istent. (1)

E leveleket olvasva s a fejedelemasszony cselekedeteit látva, két dolog vonja magára a figyelmet: a reformátornak mindenre kiterjedő gondossága s a keresztyén asszonynak alázatos lelkülete, mellyel magát a fejedelemnő, XII. Lajos király leánya, mint az Úr szolgálóleánya a tanácsoknak alája veti, s lépteit az evangéliumhoz szabja.

De lássuk a tetteket. A vallásháború kitört. A Vassy-ban kiütött vérengzés után igen sok volt a sebesült és a földönfutó. Renáta valósággal úgy viselte magát, mint a nyomorultak védőangyala, saját várkastélyát is megnyitotta előttük, hatszáz betegnek és ínségesnek nyújtott benne menedéket és segítséget. Többnek azért nem, mert a kastélyban már több el nem fért. Jóindulatát nem vonta meg mindezen szerencsétlenség főokozójától, vejétől, Guise hercegtől sem. Udvari prédikátora így ír Renátáról: “Szeretettel öleli testvéreinket, megindul szerencsétlen állapotukon, leánya miatt pedig jót akar vejének, szeretné, ha ennek a bűne kisebb lenne.” (2) Az a gyönge nő, aki a ferrarai udvarban a fájdalom súlya alatt kétszer is összeroskadt, s lelkiismeretével annyira ellenkező cselekedetre kényszerült – valósággal hős lett. Hősiesen küzdött a rosszakarat ellen, az ellenséges viszonyok ellen, s akkor, midőn neki és övéinek olyan méltatlanságokat kell vala szenvedni, melyről nekünk, a békésebb kor gyermekeinek talán fogalmunk sincsen – ő Kálvin tanácsára kegyelmét ellenségeivel is éreztette: elrendelte, hogy emberei a katolikusok birtokait, házait kíméljék.

(1) Doumergue e. m. II. 76.
(2) Uo. 78.


151

Időközben a katolikus párt feje, Guise Ferenc Dreux mellett diadalt aratott a hugenották felett, a győző (Renáta veje) rendeletet adott ki, hogy a hercegnőt “akár akarja, akár nem,” vezessék ki betegei és szegényei közül, és vigyék egy másik várba. Ez a rendelet nem volt más, mint körüírása az elfogatásnak. A parancs végrehajtásával megbízott kápitány a nagyobb nyomaték végett ágyuit is felvonatta a várkastély előtt, s csak azután közölte a parancsot. Renáta nyugodtan hallgatta meg a kapitány előadását, s aztán így szólt: “Hajtsa végre megbízatását; én leszek a legelső a kastély falán: próbára akarom tenni, meg meri-e ölni a francia király leányát”. A kapitány ágyúival egyetemben eltakarodott.

Ki örült Renáta hősies fellépésének jobban, mint Kálvin János? “Tudom, Asszonyom, mennyire megerősíté a legkeményebb küzdelemben az Úr, tudom, milyen bátran állott ellen az ő kegyelméből minden kísértés között. Nem szégyenlette bekötözni Krisztus szegényeinek sebeit, hordozni az Ő keresztjét, habár az ellenségnek a gőgje szinte a felhőkig emelkedett. Ön, asszonyom, a szegény földönfutó hívőkkel szemben, akiknek nem volt hova lehajtani fejüket, úgy viselkedett, mint dajkáló anya az ő gyermekeivel szemben. Nagyon jól tudom én, hogy az olyan fejedelemasszony, aki csak a világot nézi, bizony szégyellené és sértésnek venné, ha kastélyát kórháznak neveznék. De én ezt, én az ilyen beszédet tartoni Önre nézve a legdicsőségesebbnek, mert ez magában foglalja annak az emberies érzésnek kifejezését, amellyel segítő kezet nyújtott az Isten gyermekeinek. Nagy kegyelemben, nagy tiszteletben részesíté az Úr Önt, Asszonyom, midőn Igéjének, az üdvösség mérhetetlen kincsének adott Önnél szállást, s az ő Fia szegényei előtt házát megnyitotta... Buzdítás van ebbeli arra nézve, hogy ezentúl házát még tisztábban megőrizze, s még teljesebben az Úrnak szentelje.“ (1)

A Kálvin és Renáta hercegasszony között váltott levelekben általában sok tanulság akad. Renáta papjai között pl. akad tapintatlan, tudományában elbizakodott ember is, pedig az idők veszedelmesek. A reformátor szavaiból itt-ott kiérzik amiatt a keserűség, hogy e prédikátorok a lelkésznek legelső és legfőbb kötelességét nem ismerik: türelemmel és alázatos lélekkel elviselni felebarátaikat. Arra kéri a hercegnőt, ne kedvetlenedjék el emiatt, s ne engedje megapadni szeretetét. Egyik ilyen leveléhez egy kis ajándékot is

(1) Bonnet Jules: “Letres de Jean Calvin.” II. 514. lap.


152

csatolt a reformátor: egy érmet, melyet Renáta atyja annak idején II. Gyula pápa fölött aratott diadala emlékére veretett. Ezen az érmen ez a felírás van: “Ki fogom irtani Babilonnak a nevét”. Renáta sietett megköszönni a figyelmet: “Valóban ilyen érmet nem láttam, és áldom Istenemet, hogy atyám ilyen jelmondatot választott”. (1)

Időközben Guise Ferenc nagy erőfeszítéseket tett, hogy nagyravágyó terveit elérje. Montmorency connétable-lal és St. André marsallal már előbb megköté a triumvirátusnak nevezett szövetséget, s most (az említett dreux-i diadal után) előkészületeket tett arra, hogy az anyakirályné félretételével a kormányt kezébe vegye. Orleans-t vette ostrom alá, ezen ostrom idejében egy protestáns nemes (Poltrot de Merey) a herceget agyonlőtte.

Renáta osztozott leányának, a herceg feleségének gyászában, és kedvetlenül vette észre, hogy hitsorsosai a halál hírét örömmel fogadták. A fejedelemasszony nem tudta a keresztyén érzülettel összeegyeztetni a feltűnő örömet, mely megnyilatkozott azoknak körében, akiket hitrokonainak tekintett, különösen az érintette roszszul, hogy a prédikátorok a szószékről úgy szólottak Guise agyonlövetéséről, mint Istennek szembetűnő büntetéséről. Ha valaki, ő ismerte vejét, ismerte bűnös voltát, de nem erről volt ott szó, hanem arról, hogy egy meggyilkolt ember holtteste fölött ujjongtak, annak emlékét a legkeserűbb gyűlölettel illették – a szeretet vallása nevében. “Soha nem tudtam elhinni – mondja erről meg-emlékezve, – hogy a haragnak efféle szavai az Istentől származhatnának.” Csaknem ellentétbe jutott hitével, keserű kiábrándulása fölött érzett fájdalmát ki is önté Kálvin előtt.

Még más is elkeserítette a fejedelemasszonyt. Egyházának ügyei nagyon érdekelték, és valami természetesnek találta, hogy ő, aki az egyház ügyeit kezdettől fogva ismerte, azért áldozott, azért áldozni kész – ott a konzisztóriumban, ahol éppen az Isten földi országának terjesztéséről van szó, ő is jelen legyen. Nagyon idegenül hatottak reá azért udvari papjának szavai, aki tiltakozott azellen, hogy a hercegasszony a konzisztóriumban jelen lehessen. A pap érveit a maga módján abban összpontosította, hogy “sok gúnyra fog alkalmat adni az anabaptisták és pápisták között, ha megtudják, hogy egyházainkat asszonyok kormányozzák”.

Kálvin előtt ott állott a feladat, hogy a hercegnőnek háborgó lelkét megnyugtassa. “Az Istenre kérem, Kegyelmes Asszonyom,

(1) Uo. 549. l.


153

tartson mértéket! Az ember nagyon hajlandó így gondolkozni: "No ez már mégiscsak sok, ami velem történik!" Lelki fájdalmában ilyenkor elfelejti az ember azt is, amit jól tud is.” (1) Ami a herceg halála felett a prédikátorok körében is megnyilatkozott örömet illeti, ez elítélendő, de nem kímélhető Guise úr se, aki a tüzet fölélesztette. Mi az Isten ellenségei fölött sírunk, a rosszat jóval viszonozzuk, de meg lehet érteni a szenvedélyek hullámzását is akkor, midőn az ellenfél minden eszközt megragad. “E szomorúságban osztozott Önnel Istennek minden gyermeke, habár azt mondottuk, hogy jaj annak, aki által a botrányok jönnek, volt elég ok a sóhajtásokra, a panaszokra... Ami engem illet, én teljes szívemből szoktam imádkozni az ő (Guise herceg) megkönnyebbítéséért, megtéréséért,... de kívántam, hogy ha az már máskép nem lehet, az Isten az egyházat tőle szabadítsa meg. Egyébiránt ami engem illet, én‚ biztosítom, hogy mindent elkövettem, hogy őt e sorstól megszabadítsam, mely most elérte. A háború kitörése előtt többnemű és -rangú ember jelentkezett, akik a herceget meg akarták ölni; semmi sem tartóztatta őket, csupán az én tiltakozásom. Ó, bárcsak lenne alkalmam Önnel, Kegyelmes Asszonyom, beszélgetni, reménylem, egeszen megnyugtatnám. Kérem, mérlegelje azt, amire én itt rámutattam, hogy békéjét ne zavarja meg semmi, még az sem, amit talán ezután is hallania kell.” (2)

Hasonlóképpen igyekezett a reformátor megnyugtatni a hercegnőt papjainak azon követelésére vonatkozólag, hogy a konzisztóriumban ne vegyen részt. Erre nézve Renáta így válaszolt keresztyén alázatossággal: (3) “Adjon az Úr nekem kegyelmet, hogy az ő tiszta és igaz tiszteletét előmozdítsam úgy, amint azt Ön kívánja”. A herceg halálára vonatkozó sorait a reformátornak azzal köszönte meg a hercegasszony, hogy csak írjon neki gyakran, szavait jó szívvel fogadja, nem kér ő mást tőle, csak folytassa intelmeit egész életén át.

Betegágyából diktált néhány sort e levélre Kálvin János, háláját és elismerését fejezvén ki a fejedelmi nő iránt, hogy ilyen nehéz körülmények között is bizonyságot tett a tiszta keresztyénségről. Ez volt Kálvin utolsó levele Renátához.

(1) Uo. 551. l.
(2) Uo.
(3) “Dieu me face la grâce de m’employer à ce qu’il soit servi punement et sincèrement, ainsy que vous désirez.” Doumergue e. m. II. 80.


154

A ferrarai udvarban való tartózkodása a reformátornak, íme, nagy következményekkel járt: az igazságot, Krisztus világosságát szerető lelkek egy egész életen át fáradoznak az Isten országának terjesztésén itt, ahol annyi a szenvedés és a bűn. Ezek a vázlatosan ismertetett levelek fogalmat nyújtanak arról a buzgóságról, melyet Kálvin általában kifejtett, “hogy semmi el ne vesszen”. E levelek építők: munkásság és keresztyéni szeretet sugárzik belőlük. Érezzük, hogy az, aki mindenre kiterjedő gonddal istápolja a gyengét, egyidejűleg kormányoz, alkot, épít, küzd a vakhit, küzd a hitetlenség ellen, s nagy lelkét hatalmas munkákba leheli. Mi ad neki minderre erőt? Ó, ne mondja senki, hogy az egyéni ambíció. Az embernek ennél jóval magasabbra kell emelkednie, magasabbra kell lépnie, hogy magát áldozatul hozhassa! Onnan kell erre erőt és megbízatást nyernie, ahol az életnek legbensőbb erői fakadnak.