I.
Genf a reformáció előtt
Első település. – Genf a IV. századtól fogva püspöki székhely. – A püspök és a savoyai herceg. – A városi lakosság fellépése. – Az 1387-es szabadságlevél. – Hármas hatóság. – A papság, a nemesség, a polgárság együttesen emelik Genfet. – Francia befolyás. – A hercegek hatalmukat emelni igyekeznek. – III. Károly. – A függetlenségi és a mameluk-párt. – Hugue és Berthelier. – A svájci szövetség kudarca. – János püspök. – Berthelier kivégeztetése. – Da La Baume püspök. – A paviai csata. – Bern szövetkezése Genffel. – Reakció a mamelukok ellen. – III. Károly támadása. – A Meyrin melletti diadal. – A peyerni egyezség.
A Kálvin-féle reformáció története Genf nevéhez fűződik. E városnak jelentőséget a reformátor adott a XVI. században, másrészről tért, amelyen Kálvin erejét kifejthette, a Leman melléki város nyújtott neki. A reformátor új munkaterét, a helyi sajátszerű viszonyoknak, intézményeknek történeti fejlődését ismernie kell annak, aki Kálvin munkásságát, annak eredményét kellően méltatni óhajtja. Mert annak a helyzetnek, amelybe Kálvin jutott, amelyben tehetségeit érvényesíteni igyekezett, hátterét e történeti alakulás adja.
A Jura hegység és az Alpok között, ott, ahol a Rhone folyó a Leman tóba ömlik, világrészünk egyik legszebb pontján, nagyon korán alakult község, mely idők folytán Róma hatalma alá került. Korán utat talált ide a keresztyénség, sőt a IV. század közepétől püspöki székhely is volt itt. A népvándorlás idejében germán csapatok nyomultak a Mont Blanc-ig; egy germán dinasztia, a burgundok királyi családja e városban lakott, ámde Nagy Károly idejében ismét vidéki város lett Genf, némi jelentőséget az adott neki, hogy továbbra is püspöki székhely maradt. A genfi püspöknek hatalmas vetélytársai voltak a közeli várnak grófjai, de mert az akkori idők az egyházi hatalomnak jobban kedveztek, a
püspökség a küzdelemből győzelmesen bontakozott ki. Barbarossa Frigyes külön is megerősítette jogait. A német birodalom zavarai alatt a küzdelem a hatalomért megújult, s ezeket a savoyai hercegek alkalmasan fölhasználták: a püspököt védelmezték, ámde e védelemnek nagy volt az ára, a város feletti fennhatóságot követelték, s most a püspök ellen a városi lakosságra támaszkodtak. Ilyen előzmények után jött létre az az egyezség a két hatalom között, mely a város későbbi kormányzására hosszú időn át befolyást gyakorolt (1290). A savoyai herceg a városnak kapitánya, védője lett; igaz, hogy hűbérese volt a püspöknek, de e hűbéres a püspökhöz képest, ami a haderőt illeti, hatalmas és igényei miatt veszedelmes.
A városnak tanulékony lakossága nem szemlélte tétlenül az eseményeket, részt követelt a város sorsának intézéséből, fegyvert is fogott, s a kapitány, hogy hűbérurának erejét gyöngitse, nem nézte rossz szemmel a lábrakapott mozgalmakat. Ilyen körülmények között a püspök engedni volt kénytelen, a genfi polgárság bizonyos fokú autonom jogokat nyert (1387). A már előbb a püspök s a savoyai hercegek között létrejött egyezség s az utóbb kiadott 79 pontból álló szabadságlevél együttvéve olyan kormányformának vetette meg alapját, melyben a hierarchiai, feudális elemek mellett képviselve volt a demokrácia is. A törvényeket, a rendeleteket a három hatóság nevében adták ki. A püspök volt Genf ura, aki uralmának megkezdése előtt megesküdött, hogy a jogokat, szabadságokat, szokásokat megoltalmazza. A pénzverés, a hadüzenet, a kegyelmezési jog és három vár volt a kezében. Mellette tanácsadó testület a káptalan. A gróf, vagy miként általában nevezik: a vicedom, a város fegyveres védője, az egyház kapitánya, a Rhone folyó melletti vár, ennek őrsége volt kezében, ő őrizte a foglyokat. A vicedom hatalmát helyettese által gyakorolta, aki ugyan a püspöknek fogadott hűséget, de tulajdonképpen a savoyaiak bizalmi embere volt.
Az 1387-es szabadságlevél értelmében a polgárság elöljáróit maga választotta; a családfők a székesegyház harangjának szavára meghatározott időben összejöttek, megválasztották egy évre a négy szindikust, a kis tanácsnak tagjait, meghatározták az élelmiszerek árát. A legfőbb polgári hatalom a négy szindikus kezében volt, a tanács meghallgatásával ezek ítéleteket hoztak a polgári perekben, naplenyugtától reggelig a kapukat őriztették, vigyáztak a belső rendre, a nyugalomra, ők voltak a municipális önállóság
védői a másik két hatalommal szemben. Igen fontos kérdésekben azonban az összgyűlésé volt a döntő szó, melynek javaslatait belügyekben a püspök is meghallgatni tartozott.
Bármilyen féltékenyen őrködött is a három hatóság a saját jogai fölött, a város fejlődéséhez mindegyik jelentékenyen hozzájárult. A püspöki székben nem ritkán még bíborosok is ültek, akik az egyház erejét Genf érdekében szívesen latba vetették. A genfi káptalan egyesíté magában a szomszédos, gazdag nemesség színét-javát; idők folyamán nem kevesebb, mint hét plébánia, öt kolostor emelkedett a város falai között, a papok száma 200-ra is emelkedett, s ha az utóbbi túltengéshez talán kifogás is fér, kétségtelen, hogy a város fejlődéséhez mindez hozzájárult, éppen úgy, mint a gyakori búcsújárások, melyeknek Genf központja volt.
A savoyai udvarnak érdekében állott, hogy a Leman-tó melléki városban a nemesség megerősödjék. Nem volt megelégedve azzal a hatáskörrel, amelyet annyi küzdelem árán kivívott volt, csak alkalomra várt, hogy a várost teljesen hatalmába vegye, s e céljának elérésében megbízható szövetségesét a nemességben látta, jó szemmel nézte azt, hogy kiváló nemesi családok jöttek ide lakni, ünnepélyes alkalmakkor pedig sok savoyai nemes fordult meg itt.
De legtöbbet Genf mégis a polgári osztálynak köszönhetett. Azt a három ország határában fekvő várost helyzete elsősorban iparra, kereskedelemre utalta. A szabad, független szellem idők folyamán sok szorgalmas iparost, kereskedőt vont ide a szomszédos országokból is. Így történt, hogy a klérussal és a nemességgel nagyszámú, törekvő, jómódú polgárság állott szemben, mely a városra ráütötte a maga szellemének bélyegét. E szellem a mozgalmas életben, bizonyos demokratikus felfogásban, a munkának, az egyéni derekasságnak megbecsülésében nyilvánult meg. Egyszerű kézműveseket, sőt néha bevándoroltak fiait is a legelőkelőbb munkakörbe állítá a közbizalom. Ha az ilyesmi természetesnek látszik is ma, századokkal ezelőtt ritkaság volt. Három nemzetnek fiai találkoztak itt; a franciák könnyűvérűsége, a németek rendszeretete, az olaszok ízlése élénk patriotizmusba egyesülve alkotta a genfiek népjellegét. Ámde a fénynek nyomában árnyék is van. A franciák, az olaszok könnyűvérűsége nem ritkán valóságos könnyelműségbe csapott át; a játékszenvedély, a módnélküli fényűzés, az itt-ott meglazult erkölcsi élet csaknem állandóan ott kísért, s az elöljáróság sem tud ezellen elég erővel fellépni.
A három hatalmi tényező közül hatáskörével kezdettől fogva,
mint említve volt, a savoyai hercegek voltak a legkevésbé megelégedve. A torinói udvarnak sok fejtörést okozott, hogyan állíthatná vissza a régi burgundi királyságot, erre nézve csak első lépésnek tekintette azt a – szerinte csekély – befolyást, amelyhez Genfben jutott volt. Fontosnak tartották különösen azt, hogy azon a vidéken, de első sorban a város falai között erős pártot szervezzenek a maguk számára, mely a további céloknak megközelítésében alkalmas támaszt nyújtson. Óvatosan dolgoztak azon, hogy e tervet nyélbe üssék: a svájci községekkel a jó viszonyt ápolták, előmozdították a savoyai településeket, a család nimbuszát növelni igyekeztek, e miatt a családi ünnepeket a városban megünnepeltették, mindenek felett nagyon megválogatták azokat, akik őket ott helyettesítik. Ám a genfiek átláttak a szitán, a fenyető veszély a polgárságot s a püspököt szorosabban egyesítette. 1420-ban a polgárság megújítá az “örök” szövetséget a püspökkel, ez utóbbi pedig a város szabadalmait ismételve megerősíté.
A torinói udvar előtt a helyzet világos volt. Amíg a két intéző hatalom ott a Leman-tó melléki városban összetart, célt nem érhet. E szövetséget meg kell bontani, erre pedig alkalmas eszközt talált: a Szentszékkel (V. Márton) egyetértve kiragadta a püspökválasztó jogot a genfi káptalan kezéből, s aztán a savoyai ház sarjadékait ültette egymás után a püspöki székbe. Ha nagykorú nem volt, gyermekre bízták a kormányt, csak megbízható, hű kezekben legyen az. Ez a sakkhúzás nagyon meggyengíté a polgárságot: a függetlenségi párt elveszté vezetőjét, a savoyai párt pedig jelentékeny támaszt nyert. A püspök, a turini udvar és az utóbb említett párt hozzálátott a “büszke” polgárok puhításához, még a genfi vásárokat is betiltották, mert valószínűleg jól tudták, hogy a szegényebb ember engedelmeskedni könnyebben megtanul.
Ilyen előzmények után lépett trónra 1504-ben III. Károly, a savoyai háznak emez ügyes, becsvágyó tagja, akiben, amint látszott, elég tehetség volt arra nézve, hogy befejezze azt, amit az elődök megkezdtek. Volt politikai rátermettsége, voltak összeköttései, minden jel arra mutatott, hogy Genfre kemény napok következnek. Ámde a fejedelemben több volt a politikusból, mint a harcosból, pedig megtörténik, hogy egy jól irányított kardvágás többet ér, minden taktikánál. III. Károly nem választotta a harcot: az időtől, fogásoktól várta a sikert, pedig ezalatt Genfben olyan dolgok mentek végbe, melyeket különösen egy szabad államban kicsinyelni nem lehet. A megsértett hazafias polgárság kebelében erős közszellem ébredt fel,
Genf a XVII.században (Doumergue illusztrált munkájából)
amely a savoyai párt ellen, az úgynevezett mamelukok ellen irányult; a választásokon a hatalmat kezébe keríté, a függetlenségérzet emelésére tőle telhetőleg mindent megtett, nevezetesen az 1387-es szabadságlevelet kinyomatta, azt széles körben ismertette. Ennél nagyobb fontosságú dolog is történt. 1510-ben a püspöki székbe a savoyai befolyástól független ember jutott: Seyssel Károly. Seyssel buzgó lelkész, sőt mi több: derék ember volt, aki első sorban egyházának ügyeivel gondolt, de megjelenése a genfi hazafiakba új lelket öntött, mert mindenki érezte, hogy vak eszköze nem lesz a torinói udvarnak. Azok a rendszabályok, amelyeket a meglazult egyházi fegyelem megjavítása érdekében kidolgozott (Constitutiones Sinodales) erélyéről, az akkori egyházi viszonyoknak ismeretéről tesznek tanúbizonyságot, bepillantást engednek egyszersmind a genfi egyházi állapotokba. Ebből a szempontból is van jelentőségük. Szigorúan megtiltják az új szabályok a szerzeteseknek a kóborlást, a világi papoknak, hogy piros ruhát hordjanak, temetéseken hívatlanul megjelenjenek, hogy ott komédiások módjára viselkedjenek stb.
A következő évben szépszerével új kísérletet tett III. Károly. A várost meglátogatta, s nemsokára azon kivánságának adott kifejezést, hogy a szindikusok a község nevében tegyenek előtte hódolati esküt, ő a genfi vásárokat visszaállítani kész, kész mindent elkövetni Genf védelme érdekében. A polgárság nagy gyűlése e ponton hajlíthatatlan volt, kijelenté, hegy e város lakói inkább választják a pusztát lakóhelynek, semhogy a kívánt esküt “a világ bármelyik fejedelmének” letegyék.
Ilyen körülmények között a bizonytalanságnak s a szorongásnak napjai következtek be a városra, s hogy a baj még nagyobb legyen, a megpróbáltatás e napjaiban halt meg rövid püspöksége után Seyssel Károly. Elhihető, amit mondanak: nemigen volt püspök, akinek halálát őszintébben gyászolták volna. A torinói udvar minden erejét megfeszíté, hogy “alkalmas” ember üljön ismét a püspöki székbe; Róma segítségével Savoyai János, Savoyai Ferencnek, az egykori genfi püspöknek törvénytelen származású fia nyerte el e magas egyházi méltóságot.
Nehéz időkben az emberek önkéntelenül is a belátó, komoly férfiak körül csoportosulnak, ámde könnyen megtörténik az is, hogy a zavaros, mozgalmas korszakokban, mikor a szenvedélyek uralkodnak, azok ragadják magukhoz a vezetést, akik a legjobban tudnak a nép nyelvén. És Genfben ekkoriban ez volt az eset. A függetlenségi pártnak, a patriótáknak élén két férfiú állott: Hugues
Bezancon és Berthelier Philibert. Az előbbi komoly, higgadt, szorgalmas polgár, afféle genfi Periklész, aki népgyűléseken éppen nem tartozhatott a hangos és kedvelt szónokok közé. Minden valószínűség szerint nem foglalkozott volna közügyekkel soha, ha a savoyai követelések tettre nem szólítják; de miután az eke szarvára tette kezét, mindig ott volt, ahol megfontolásra, célirányos cselekedetekre szükség volt. Nem volt népszerű. Egészen ellentéte volt Berthelier. Szép külsejű ember, akinek szívhez szóló szavai, bátor, szenvedélyes fellépése, találékonysága meghódítá az ifjú nemzedéket, mely benne vezérét látta. Genfi volt hibáiban, erényeiben. Bármilyen nagy volt is azonban e két férfiú között a különbség, abban mind a kettő megegyezett egymással, hogy a város szabadságáért mindkettő a legnagyobb áldozatra kész volt. Berthelier e napokban gyakran szólt így, részint tréfásan, részint komolyan: Genfért el fogom veszíteni a fejemet!
Berthelier a maga módja szerint munkához látott. “Genf gyermekeit” fegyverbe állította, gyakorolta, lelkes beszédeivel felbuzdította őket, azonban, amire igen nagy szükség volt, uralkodni nem tudott, vagy talán nem is akart a harcias ifjúságon. Nagyon sok zavar fordult elő, fegyveresek zaja tölté be éjjelente a várost, ami annál nagyobb baj volt, mert a komolyabb polgárságot elkedvetlenítette, a püspöknek pedig alkalmat adott a beavatkozásra. Az alatt az ürügy alatt, hogy “Genf gyermekei” élete ellen törnek, a püspök elrendelte Berthelier elfogatását. Berthelier ugyan elmenekült, de egyik társa: Pecolat János a savoyaiak kezébe került. Kínpadra hurcolták, hogy tőle Berthelier ellen vallomást csikarjanak ki.
Időközben a genfiek Hugues felé fordultak, aki belátta, hogy a hosszu ideig tartó bizonytalan helyzet végre még nyílt háború nélkül is kimeríti a várost, amely után háború esetén Genf könnyen elbukhatik. Csak egy úton látott menekülést, ha a város a svájci városokkal szövetkezik, amire nézve az utóbbi időkben Freiburg és Bern adott példát. 1518-ban Freiburgba ment, és ott fáradhatatlanul dolgozott a terv keresztül vitelén. Törekvéseit siker kísérte, a derék svájci város késznek nyilatkozott a szövetségre, a püspök, a herceg tekintélyének sérelme s a polgárok jogainak csorbítása nélkül. Genf örömmel fogadta a testvéri jobbot. De az öröm rövid ideig tartott. Ott emeltek akadályt e szövetség ellen, ahonnan azt talán a legkevésbé várták. Bernt akkoriban érdekei Torinohoz kötötték. Bern tiltakozott a megegyezés ellen, mert nézete szerint ez több kárt fog okozni Genfnek, mint hasznot. Az l519-es zürichi gyűlésen
a herceg embereivel egyetértve keresztülvitte azt, hogy a szövetséget semmisnek nyilvánították. Ennek hírére a genfi mamelukok is megmozdultak. Cartelier, a pártnak vezére szervezte párthíveit. Hogy pedig a baj még nagyobb legyen, maga III. Károly is megérkezett, s itt, az ő jelenlétében maguk a genfiek is felbontották a szövetséget. Hugues Bezancon terve teljes kudarcot vallott. A komoly patrióta azonban épen a megpróbáltatás napjaiban fejtette ki minden erejét. Míg Genfben minden elveszettnek látszott, és a fejedelem emberei vértörvényszék felállításáról gondolkoztak, Hugues minden akadályon át keresztülvitte, hogy a freiburgiak hadi erejükkel Genf felé siettek. A jövetel híre fölvillanyozta a genfi függetlenségieket, minden arra mutatott, hogy a döntő percek elérkeztek. Mi lehetett annak oka, hogy III. Károly e küzdelem elől kitért? Nem lehetetlen, hogy ő tisztán látta, mily kiszámíthatatlan zavarok kiindulópontja lenne a harc, lehet, hogy erre kellően elkészülve nem volt, de alig téved az, aki számításba veszi a fejedelemnek egyéni hajlamait is. Ő a taktikát, a cselszövést elébe helyezte a nyílt háborúnak. Bármint legyen a dolog, tény, hogy Károly alkura lépett: a genfiek fizettek hadikárpótlást úgy a fejedelemnek, mint a freiburgiaknak, maga pedig elhagyta a várost, amely magára maradt reményeivel, kétségeivel. Egyszerre híre jött János herceg, a püspök jövetelének. Nem volt alaptalan a gyanú, hogy ő nyélbe akarta ütni azt, ami fejedelmi atyjafiának nem sikerült. A vértörvényszék fölállítását előbb a freiburgiak jövetele akadályozta meg, most a püspök ott folytatta a munkát, ahol az félbenmaradt. Az árulkodásnak napja felvirradt, ezelőtt elejtett szavak miatt börtönre hurcolták az embereket. “Nem kímélik sem a jót, sem a rosszat, hamis vádakkal illetik őket, hegy bosszút álljanak rajtuk, becsukják, kínozzák őket úgy, hogy az iszonyú.” (1) Fogságba került ekkor Berthelier is. Genf törvényeinek, jogainak nyílt megsértésével savoyai bírák elé állították. A pör, az ítélet, a végrehajtás mindössze 8 órát vett igénybe. Hogy a genfiek az ő sorsán okuljanak, holttestét talyigán vonszoltatta a püspök a városon át, katonák vették körül a talyigát, egyikük a vértanú levágott fejét vitte s így kiabált: "Nézzétek, itt a feje az áruló Berthelier-nek”. (2) Időközben egyre-
(1) Gaberel: “Hist. de l’Eglise de Genève”. I. k. 84. l.
(2) Doumergue E. e. m. II. 106. l. – Börtöne falára a zsoltáros eme szavait írta: “Non moriar, sed vivam et narrabo opera Domini." (Kampschulte e. m. I. 52 l.)
másra jöttek a rendeletek. A négy szindikus letétetett, mert “a kegyelmes Károly előtt... aki Genfet annyira szereti... a kapukat bezárták”. Helyüket a savoyai pártiak foglalták el, akik kimondták, hogy Berthelier kivégeztetése törvényes.
Szomorú helyzetükben a genfi hazafiak titokban tanácskoztak, s miután János püspök családja érdekeinek nemcsak a város, hanem az egyház jogait is feláldozta, arra a gondolatra jöttek, hogy az ügyről jelentést tesznek a pápának. A gondolat jó volt, s a keresztülviteíben is szerencsések voltak a hazafiak. X. Leó elrendelte, hogy János Genfet hagyja el, maga helyett koadjútort nevezzen ki. A püspök a genfiek örömére sietett a parancsnak eleget tenni, sőt midőn rövid időre reá meghalt, a genfiek új reménnyel néztek a további küzdelmek elé.
Hamarjában megváltozott minden. A kormány a függetlenségiek kezébe került, az elmenekült hazafiak visszajöttek, s az általános érdeklődés a felé a férfiu felé irányult, akit János püspök felsőbb parancsra utódlási joggal (cum iure successionis) helyettesének nevezett ki. E férfiú De la Baume Péter, Susa és St. Claude apátja volt. Miért esett reá a választás, ki tudná megmondani? Nem alaptalan azonban az a sejtelem, hogy azért szemelték őt ki, mert szokatlan mértékben híjával volt az akaratnak, eszközt láttak benne. Csak egyet nem vettek figyelembe: a gyönge emberre az ellenséges pártok közül az erősebb gyakorol ellenállhatatlan vonzást s ki tudja, vajon Torinó állandóan erősebb marad-e? Az a nagy küzdelem, mely akkoriban V. Károly és I. Ferenc között folyt, érintette Savoyát is. A politikai és vallási küzdelmek között a viszonyok úgy alakulhattak, amint azt előre sejteni sem lehetett. Ilyen körülmények között az olyan emberek, mint az új genfi püspök, a hullámok játékszerei lesznek. Egyébiránt De la Baume Péter nem is tűzött maga elé holmi nagy feladatokat, ő magas egyházi állásában nem eszközt, hanem az elért célt látta. “Kényelemben élni” – ez volt jelszava, a jó konyhát, a jó pincét mindennél többre becsülte.
Ezalatt jelentékeny politikai események történtek. A páviai csata megbénította a francia király erejét, de Genfre nézve is fontos volt ez: megszüntette az okot, amely Bernt a szövetkezésben eddig gátolta. Hugues Bezancon, aki a szövetségtől várta hazájának virágzását, újra felkereste Freiburgot. E város nem volt ekkor sem ellene a szövetségnek. Minden Bern magatartásától függött. Fentebb érintve volt, hogy a torinói udvar az egykori Burgundia
visszaállításáiiak gondolatát ápolta, melyhez a legfontosabb lépést Genf elfoglalása képezte volna. Valami ilyes tervei voltak Bernnek is. Szívesen szövetkezett volna az Genffel, de úgy, hogy valam jogot nyerjen a város fölött, mentől többet, annál jobb. Ilyesmi azonban a genfi küldöttek eszében sem volt. A kérdésnek, jobban mondva, az igényeknek előterjesztését Bern kormánya jobb időkre halasztotta, el nem utasította a szövetséget, de kérette magát. Hugues érveléseit meghallgatta, Genf ajándékait elfogadta, aztán aláírta a szerződést. A többit az időre a viszonyok kedvezőbb alakulására bízta, csak arra ügyelt, hogy a Leman-tó melléki város felettébb meg ne tollasodjék, a szövetség reá nézve életkérdés legyen, akkor majd alkalmas időben megadja ennek az árát.
Genf nagy örömmel fogadta a szövetség aláírását, ünnepelte Huguest, Freiburgot, Bernt. A tanács szervezte, szaporította az őrséget, a régi védőműveket kijavíttatta, a polgárságot felfegyverezte, s ez utóbbi egymással versenyzett az áldozatkészségben. Két új intézmény létesült ekkoriban: először azon pörök ellátására, melyek a vicedom hatásköre alá tartoztak, egy igazságügyi intézőt (Justice Lieutenant) és egy négy tagú bizottságot küldtek ki; azután a kis tanács és az összgyűlés között a kétszázak tanácsát állították fel. De semmi sem volt a függetlenségi, a hazafias érzelmű polgárságnak annyira a szívén, mint hogy a savoyai párttal, az úgynevezett mamelukokkal végezzen. Nem volt helyes e kérdéshez nyúlni most, mikor minden pillanatban a torinói udvar támadását lehetett várni, de a patrióták magatartása érthető, Végül is ez a savoyai párt boldogulását arra alapította, amitől ők rettegtek: a savoyai fennhatóság megerősödésére. A megindult pörök és üldözések alatt nagyon sokan kivándoroltak s a savoyai udvarban a támadást sürgették.
Hugues e napokban nagy tevékenységet fejtett ki, hogy az esetleges ostrom készületlenül ne találja a várost. Elsősorban az a két feladat állott előtte: megnyugtatni a püspököt és egészen megnyerni Bernt. A püspököt a genfi reformok ugyanis megijesztették, de később a mozgalom vezetőinek szavára egészen megnyugodott, sőt azokhoz a maga részéről hozzájárult, igaz, hogy azért Torinóban nagyon haragudtak reá.
Ami a második feladatot illeti, ennek megoldása már nehezebb volt: Bern feltűnően hideg volt szövetségese iránt, pedig a savoyaiak működése már érezhető volt. III. Károly egyesíté a nemességet, az elmenekült mamelukokat, akik "coriolanusi dühvel” készültek hazájuk ellen. E harcosok mindenfelől elzárták az utat,
a kereskedő és iparos város az ilyen ostromzárnak sok kárát vallotta, még a kapuk előtt sem jelenhetett meg senki, a falak védelme az ilyen támadás ellen semmit sem használt. Genf sarokba volt szorítva, csak a szövetségesek támadása menthette ki, de Bern süket maradt minden sürgetésre.
Genfnél is rosszabb helyzetbe került a püspök; a lovagok őt óhajtották volna kézre keríteni, lest vetettek neki, egy alkalommal kicsi híja, hogy el nem fogták, még a várost sem találta elég biztosnak. Az efféle bizonytalan helyzet nem volt ínyére, Hugues Bezancon élete kockáztatásával, az ellenség sorai között biztos helyre vitte, ahol megszokott kényelmében a kellemetlen félelem nem zavarta. Ekkoriban egészen Genf-párti volt; “az én ügyem a polgároké, az övék az enyém” – szokta volt mondani, de két dolog is adódott, ami őt pártállásából erősen kizökkentette. Savoyai birtokait az ellenség elfoglalta, amin persze Hugues sem tudott segíteni, ez igen bántotta az egyházfőt, de történt még más is. A savoyaiak panaszt emeltek a püspök ellen a vienne-i érseknél, aki egy 1528. áprilisban kelt leiratában megpirongatta a püspököt, a szindikusokat, a polgárokat az “új, hallatlan szövetségkötés, veszekedés, rablás, javak lefoglalása, száműzés miatt”. A mamelukoknak hangja szinte kiérződik ezen okmány szavaiból, egyébként a dolog komoly volt: a város interdiktum alá került, a püspök felfüggesztetett. Az érseki iratnak más volt a hatása a városra és más a püspökre, amazt alig érintette, a püspököt azonban igen megzavarta, és semmit sem kívánt inkább, mint hogy a torinói udvarral ismét jó lábon álljon. A fejedelem e hangulatváltozást felhasználta, savoyai birtokait visszaadta, mire a püspök vele a régi viszonyba lépett.
Míg a hullámok De la Baume Pétert hányták-vetették, nagyobb változások mentek végbe magában a városban. Forrongó időkben a forradalmi hangulat bizonyos fokig emelkedni szokott, a forradalomban egy még radikálisabb párt születik, mely az eddigi törekvéseket, célokat kevesli. Genfben már jó ideje volt egy párt, mely a herceg kiszorításával a püspöki jogoknak a megszüntetését is felvette a programjába. E törekvéseknek Hugues ellenállott, védte a püspöki jogokat, amiért sok támadásnak volt kitéve, titkos mameluknak nézték. Ennek a radikális pártnak titkos támasza maga Bern volt. E városban a hitjavítás már jórészben elterjedt, s úgy vélekedtek sokan, hogy miért támogatnák idegen városban azt a hatalmat, mellyel otthon annyi bajuk volt. Míg Bern a püspökellenes pártot támogatta s a segély megadását húzta-halasztotta,
reménye volt arra, hogy egy csapással két legyet üt: a genfi püspököt hatalmától megfosztja, s a genfi kormányt a segély fejében nagyobb engedékenységre bírja. Számítása, legalább az elsőre nézve, beütött, ha nem is rögtön.
Bern támogatása mellett az egyházellenes párt megerősödött, Hugues Bezancon visszavonult, a vezetést a radikális párt feje, Beaudichon vette át, s ekkor maga a püspök is sietett maga alatt vágni a fát. Egy kiáltványban lázadóknak nyilvánítá a genfieket. A polgárok ebből csak azért nem vonták le akkor még a következtetést, mert hamarjában még ennél is sürgősebb dolguk akadt: elérkezett a komoly mérkőzés ideje. 1530. október hóban jelentékeny szövetséges sereg verődött össze, Bern is ki akarta mutatni, mit ér szövetsége. E sereg Meyrin mellett a savoyai sereget tönkreverte. Füstölgő házak és leégett lovagvárak jelezték a polgársereg győzelmét. A szövetségesek Genfbe jöttek, ahol elsősorban a hadikiadások kérdésére nézve jöttek tisztába; erre nezve Genf kijelente, hogy azokat fedezni fogja. A végleges rendezéssel kapcsolatos többi függő ügyeket egyetértőleg a legközelebbi Payerne-ben tartandó gyűlésre utalták.
E gyűlésen Bern vitte a szót. Eljárását röviden igy lehetne jellemezni: középutat igyekezett az ellentétes érdekek között építeni, de úgy, hogy aztán ezen a középúton maga éljen célhoz, hatalmának növeléséhez. A német császárnak, nemkülönben I. Ferenc francia királynak fölajánlott közbenjárását igen udvariasan visszautasítá. Ami a herceg igényeit illeti, Bern nem akarta, hogy Genf egészen felszabaduljon a savoyaiak alól: a herceg régi jogainak elismerését követelte, úgy azonban, hogy a múlt években előfordult túlkapások soha többé elő ne fordulhassanak, amire egyébként a városok megerősített és elismert szövetsége biztos kezességet látszott nyújtani. Így elérte Bern azt, hogy Genfre nézve a jövőben is életkérdés volt a szövetség fennmaradása, alaposnak látszott a remény, hogy a viszonyok kedvező alakulása mellett legalább azokat a jogokat elnyeri, amelyek ez idő szerint még a herceg kezében maradnak. Genf többet várt, nevezetesen a savoyaiak minden jogainak törlését remélte, ámde vágyainak teljesülését jobb időkre kellett halasztania. Sokan beleláttak már ekkoriban Bern kártyáiba, s érezték, hogy a városnak teljes függetlenségéért idők folytán szövetségesével is fel kell venni a küzdelmet, egyelőre azonban tették azt, amit a józan megfontolás javasolt: szelídek voltak, mint a galambok, és okosak, mint a kígyók.