II.
A reformáció Genfben 1533-igHugues Bezancon és pártja Genf függetlenségét a püspök fennhatósdga alatt akarta kivívni és biztosítani, ámde ennek a tervnek a kivitele nagy akadályokba ütközött. De La Baume Péter egyénisége, a gyökeresebb reformokra törekvő párt felülkerekedése, Bern törekvései mindmegannyi akadálya volt a szóban levő program megvalósulásának. Hugues Bezancon nem értette meg korát, nem tudott a viszonyokkal leszámolni. Püspökének magatartása éppen úgy bántotta, mint az újabb pártalakulás; visszavonult, nemsokara meg is halt; az utóbbi idők mozgalmai anyagilag is megviselték. Puritán, tiszta jellemű férfiú volt, aki hazáját nehéz időkben a legjobb tehetsége szerint önfeláldozással szolgálta, a munkából kivette részét, de az elismerésben, sikerben nem volt osztályrésze. Vele kidőlt annak a gondolatnak a leghívebb szószólója, hogy Genf régi urának kormánya alatt dolgozzék felvirágzásán. Fia, Konrád elköltözött a városból.Hugues álláspontjának és bukásának jelentősége. – Froment és Jussie iratai. – A genfi intézmények az egyházzal össze vannak nőve. – Az első evangélizátorok. – VII. Kelemen búcsúlevele. – Visszahatás: plakátok. – Werly. – Farel eddigi működése. – Megjelenik Genfben. – Farel a római egyhái papjai előtt. – Az “iskolamester”. – Az 1533. év első napja Genfben. – A bibliaolvasók s az első úrvacsora. – Bern átirata. – A március 28-ai és a május 4-ei események. – De La Baume püspök parancsa.
Genfben a talaj el volt készítve a hitjavítás számára. A sok hiba, tévedés, bűn érthetővé teszi és megmagyarázza, hogy a nép zöme megújhodást, tisztább, üdébb légkört óhajtott. Igen sokat szoktak – és lehet is – arról beszélni, hogy éppen a vezetők letértek az evangélium útjáról, közelebbről a genfi viszonyokat tekintve a római egyház hívei éppen úgy elismerik ezt, mint a hitjavítás barátai. Két egykorú munka is szól az akkori Genf viszo-
nyairól. Az egyiknek szerzője az evangéliumi hit egyik úttörője: Froment Antal; (1) a másiknak pedig egy klarissza apáca, Jussie Johanna. (2) Bármilyen nagy is e két korrajz között a különbség, bármennyire visszatükrözi is mind a kettő a párt emberét, azt mind a ketten elismerik, hogy a római egyház emberei semmiképpen nem állottak feladatuk magaslatán. Mintha ama tiszta víznek forrása egészen kiszáradt volna. A káptalan világi testület, tagjai kardosan járnak-kelnek, a templomba akkor mennek, mikor az elkerülhetetlen, a szerzetesek a fegyelmet hírből ismerik stb. Ám ha az ilyesmi külsőség, e külső gondolataiknak ürességét mutatja, s hogy az effélének következményei voltak, azt több, a lényeggel kapcsolatos dolog tanúsítja; a sok közül egyet említünk fel példának csupán. Divonne kanonok urat felszólítják, hogy szeretőjét bocsássa el, mire ő röviden így felel: megteszi, mihelyt megteszik a többiek is.
Mit mondjunk az egyházi tudomány elhanyagolásáról? Lesz alkalmunk látni, hogy midőn a reformátorok vitára hívják fel a genfi kolostoroknak, egykor a tudomány csarnokainak lakóit, ezek egyszerűen kijelentik: ők ilyesmit nem tanultak, ők az efféléhez nem értenek.
A püspökök? Igen kevés kivétellel a hatalom kezében eszközök voltak, s akkor is, midőn a kötelesség nagy terhet rakott volna vállaikra, ott ült a trónon De La Baume Péter, aki a terhet nem vette fel, mert nem volt benne erő, nem volt bátorság, kötelességérzet, nem volt benne más, csak a kényelem szeretete.
Tévedne azonban, aki azt hinné, hogy Genfben ilyen viszonyok között a hitjavításnak, az evangéliumnak győzedelme könnyű lehetett. A nép általában véve konzervatív. Hányszor tapasztaljuk, hogy ha a vezetőkben a hit világossága elhalványul, a lélek lángja elnémul, a nép bizonyos határig megáll? Aztán meg Genfben a római egyház összenőtt a város intézményeivel, az egyházzal összeköttetésben több egyesület állott fönn. Tudatával voltak az emberek annak, hogy szabadságlevelüket egy püspöktől (Ademar) nyerték, s ha voltak kötelességeikről megfeledkező egyháziak, még pedig nagy számmal, minden időben lenniök kellett olyanoknak is, akikben a
(1) “Les actes et gestes merveilleux de la cité de Genève nouvellement convertie stb. 1532.” 1854-ben kiadta Revilliod, Genf.
(2) “Le Levain du Calvinisme ou commencement de l’hérésie de Genève." Genfben megj. 1853.kötelesség tudata el nem halványult. Kampschulte kiemeli, hogy a klarisszák buzgósága a berni protestánsokat is meghatotta.
Már a húszas években megfordultak Genfben a hitjavítás hívei, nevezetesen: Nettesheim Agrippa, majd későbben Avignoni Lambert, aki 1522. június 8-tól 12-ig tanított itt. Ennél azonban többet tett a vienne-i érseknek fentebb érintett irata. Az a kedvezőtlen és többé-kevésbbé ellenséges hangulat, amelyet ez a pásztori levél keltett, a következő napokban fokozódott. A püspök maga lázadónak nevezte kiáltványában a genfieket, erre következett a berniek támadása, a meyrini diadal után berniek árasztották el a várost, akik legnagyobbrészt a reformáció hívei voltak már. Ezeknek a sok katolikus kép, feszület, szobor bő alkalmul szolgált arra, hogy felemeljék szavukat azellen, ami az ő szemükben bálvány volt. A klarisszák a templomuk előtt álló feszületet jónak látták elrejteni, a berniek kívánságára egy prédikátor (Megander Gáspár) a Péter-templomban tartott keresztyén tanítást.
Mikor a vihar elvonult, s a payerni gyűlésen az intéző férfiak a viszonyokat elrendezték, a város képe az egyházi élet terén is a régi lett, az istentisztelet helyreállt, ám a lelkekben valami változás mutatkozott. Sokan olvasni kezdték a Bibliát, evangéliumi körök kezdtek formálódni. Farel a genfi változásról ezt írja Zwinglinek: “Úgy hallottam, Genfben nagyon foglalkoznak Krisztussal, ha a freiburgiak nem akadályoznák, gyorsan elfogadnák az evangéliumot”. (1) Jellemző a tanácsnak ezen időben kelt felterjesztése, amelyben arra kéri a püspök helyettesét: utasítsa papjait, hogy az evangéliumot prédikálják, “a meséket, az emberi találmányokat” mellőzzék. (2)
Ilyen körülmények között mindent betetőzött az, hogy VII. Kelemen pápa búcsúleveleket árultatott. Ezek az indulgentiák alkalmasabb időben nem is jöhettek volna. Az ingadozók közül soknak felnyiták szemeit, azokat pedig, akik az új elvekkel rokonszenveztek, véleményükben megerősítették, s alkalmat adtak (úgy, mint előbb Wittenbergben) a nyílt szakadásra. Alig kezdték meg a bűnbocsátó levelek árulását, midőn egy reggelen a város több pontján hatalmas falragaszok voltak olvashatók, amelyek, ellentétben a
(1) 1531. október hó 1-jén. E levél vádolja a freiburgiakat, hogy nagyon vakon lelkesülnek a pápáért (pro pontificis placitis) s panaszkodik a berniek ellen, hogy nem buzgók. Herminjard levélgy. a 356. levél.
(2) 1532. június 30. Doumergue e. m. II. 112. l.
pénzen vásárolt üdvösséggel, arra hívják fel a lakosságot, hogy “Isten a mi mennyei Atyánk, mindnyájunknak általános bűnbocsánatot ad azon egyedüli feltétel alatt, ha bűneinket megbánjuk s igazán hiszünk Jézus Krisztus ígéreteiben." Az éjjeli órákban még a Péter-templom előcsarnokának egyik oszlopára is felfüggesztettek egy plakátot. A falragaszok körül mindenütt nagy volt a tolongás, mindenütt olvasták, mindenütt magyarázták annak a szavait, hol komolyan, hol gúnyosan. Sok helyen összehasonlítgatták a pápa magas tarifáját a Megváltó önzetlenségével. Mit tett a papság? Egyesek tompa érzéketlenséggel nézték a dolgok folyását, és el sem tudták talán gondolni, mi is az egészben a kivetni való; de nem hiányoztak az olyanok sem, akik nagyon szívesen szétütöttek volna a gúnyolódók között. Werly Péter kanonok pl. felindulásában a katedrális oszlopára függesztett plakátot leszakította, sőt tovább is ment, mert mikor a körülállók egyike hirtelen másikat ragasztott a letépett falragasz helyébe, a felindult főpap a buzgólkodó embert felpofozta. Maga a pápai nuncius is szót emelt az ügyben, s a tanácsnál követelt orvoslást, ez pedig adott olyan elégtételt, amiben nem hiányzik valami a komikumból sem. Szigorúan elrendeli, hogy engedelem nélkül plakátot kiragasztani nem szabad, de hozzáteszi azt is, hogy a papok pedig a tiszta evangéliumot tanítsák. Ami e rendeletnek első részét illeti, világos, hogy az írott malaszt marad, ha ugyan a hatóság minden ház mellé – éjjel is – őrt nem állít. A rendelet második része pedig – éppen efféle plakátüggyel kapcsolatban – nem volt olyan utasítás, melyet a papság a maga részéről világi hatóság kezéből örömmel üdvözölhetett volna. Ami a klérust sértette, az nem maga a plakát volt, hanem annak a tartalma, erről pedig a tanácsvégzés mélységesen hallgat, úgyhogy szinte önkéntelenül felmerül a gondolat, hogy e hallgatás valami jóváhagyásfélét is jelent.
A tanácsvégzésnél fontosabb az a röpirat, melyben ekkoriban a svájci protestánsok a genfieknek szerencsét kívánnak a megindult küzdelemhez, s őket kitartásra buzdítják, néhány szép egyházi éneket csatolván a buzdításhoz.
Ilyen előzmények után az 1532. év őszén egy igénytelen külsejű, de lángbuzgalmú férfiú jött a Leman-tó melletti városba, aki ennek sorsára nagy befolyást volt hívatva gyakorolni, megérkezett Genfbe Farel Vilmos. E férfiú eddigi sorsáról, működéséről, jelleméről szólanunk kell, mielőtt genfi munkájáról megemlékeznénk. Farel Francia-
országnak Gap nevű városa mellett született, ahol atyja jómódú földbirtokos volt, húsz évvel volt idősebb, mint Kálvin (szül. 1489-ben). Atyja katonai pályára szánta, de a fiú lelkében ott a vidéki élet csendjében szelídebb hajlamok fejlődtek. A szülői háznak vallásossága, a közeli püspöki városnak templomai a csendes ifjút a lelkészi pálya felé vonzották. Az alsóbb iskolák elvégzése után Párizsba ment. Az a világ, amelybe az otthon meghitt köréből belelépett, illúzióit éppen nem táplálta. Érdekesen írja le, miként ábrándította ki Lyon, ahol mindig harangoznak, s ahol minden Szodomára emlékeztet. Párizsi tanulmányai idejében Faber Stapulensis közelébe jutott, és a nagy korkülönbség dacára lelki rokonságot érzett az ősz tudós iránt. Elolvasta munkáit. Gyakran bocsátkoztak meghitt beszélgetésbe, s az öreg tudós nemegyszer szólalt a bekövetkezendő nagy változásokról: “Vilmosom! A világnak meg kell változnia, és te e változásnak tanúja leszel. (1)
Időközben Farel tanulmányait elvégezvén, egy kollégiumban nyert alkalmazást. Tanulmányai mellett az Írást olvasta. Beállott az ő lelkében is az a harc, amelyet végigszenvedtek azok, akik az igazságért epedtek. A régihez kötötték a meglevő viszonyok, mint megannyi láthatatlan kéz, de sejtelmes vágya, erősbülő meggyőződése más útra terelte. Egyik levelében e belső küzdelemről a többi között így ír: “Sokat olvastam, olvastam a szentek életét... Azután Arisztotelészt... Keresztyén akartam lenni... amit olvastam, sokszor homlokegyenest ellenkezett a mieinkkel, szemeimet lesütöttem, a látottaknak nem hittem... hogy a magam nagy szerencsétlenségét ne lássam, elfordítottam a szemeimet a világosságtól... A legirgalmasabb Atya könyörült..., meggyőződtem, hogy egyedül Ő az; akit tisztelni, szeretni kell, megtartani, boldogságot nyújtani csak Ő tud. Ő ad a közhenjáró, a védelmező Krisztus által bocsánatot, mindenfelé hányatott lelkem itt talált kikötőt, szilárd talajt. Más világ nyílt meg előttem, jobban megértettem az Írást, világosabbak voltak előttem a próféták, érthetőbbek az apostolok, megértettem a mester, a tanító Krisztusnak szavát: “Senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam." Más szemmel nézett ettől fogva mindenre. A lényeget kereste s nem látott, csak ruhákat, szertartásokat, amelyek a zsidóktől, sőt a pogányoktól átvétetvén, a vallást jelentették. Feltűnt az érdek, amely miatt mindez történt. Nem hallott mást, mint “lármát, sok éneket, értelem nélkül mondott imákat, amelyek nem az Úrnak,
(1) Herminjard eml. levélgy. a 83. l. 2. jegyz.
hanem a hasnak szolgálatában állanak”. (1) Farel Vilmos megnyugodott. A lényeget megtalálta. A római egyháznak, – amelynek tagja volt – szertartásai stb. nem aggasztották őt: a Lélek az, amely megelevenít. Szakításra nem gondolt. De itt nem állhatott meg. A Sorbonne időközben Faber irataival foglalkozván, ezek szerzőjére ráütötte az eretnekség bélyegét. Fabernek menekülnie kellett, és Farel nem hagyta el mesterét. Az evangéliumhoz való közeledést ekkoriban sokan szükségesnek látták. Meaux püspöke Briçonnet Vilmos volt ezeknek a reménysége. Faber e férfiúnak, egykori tanítványának udvarában talált Farellel együtt menedéket. Ámde ilyenformán az eretnekpártoló püspök is gyanúba került, akinek választania kellett a püspökség és barátai között, akik lelkiismereti meggyőződését osztották, s a főpap a gazdag ifjúhoz hasonlóan jobban szerette a javakat. Faber és Farel vándorbotot vettek kezükbe: amaz életének alkonyán Neracba ment Margit udvarába; emez ifjúi reménységgel, tűzzel, bizalommal elindult a harcba, háborúba.
Farel szelíd lelke egykor benső áhítattal kereste az igazságot, aztán ezt megtalálván, szabadságot érzett, nyugalmat s e szabadságot az egyházhoz való ragaszkodással kiegyenlíteni, összhangzásba hozni igyekezett. Leggyengédebb érzelmei, legszentebb törekvései a legridegebb durvaságba ütköztek: el kellett hagyni állását, el utolsó menhelyét, el kellett hagynia hazáját, osztoznia többi honfitársainak sorsában. Miért? Mert megtalálta azt, ami lelkének üdvösséget adott. El tudjuk-e képzelni, mi mehetett ennek az embernek lelkében véghez? A gyenge a kényszer igája alatt meghajlik, de az erősek “gondolnak merészet és nagyot,” és szent lelkesedésükben életüket teszik arra, ami nekik életüknél drágább. Farel nem tartozott a gyengék közé, az egykori szelíd francia ifjú hős lett, annak erejéből, akiben élünk, mozgunk és vagyunk. A határon túl lévő Farel nem a régi. Az életírók elmondják, hogy ez a reformátor nagyon tüzes volt, elmondják, hogy sok zavart okozott, alig volt olyan beszéde, mely kisebb-nagyobb összeütközés nélkül folyt volna le. Itt-ott szó esik aztán az ízlésről, vagy valami efféléről. Az igaz, hogy mikor az Antikrisztus szörnyűségei ellen dörgött, megremegtette a hallgatók szívét. Megtörtént, hogy megverték, s ő azonmód nyílt, kékrevert ábrázattal dörgött tovább, akárcsak a zivatar, mely szintén nemigen igazódik holmi ember faragta szépészeti regulákhoz. Farel egyéniségében, ha nem tévedünk, nem az a jellemző
(1) Uo. a 204. levél.
hogy nagyon hevesen küzdött, hanem inkább az, hogy szelíd emberből kemény harcos lett, mikor arról volt sző, amit életénél többre becsült. “Rendzavaró hévvel” küzdött, de nem azért, mintha maga a harc lett volna életszükséglete, hanem azért, mert az üldözött igazságot diadalra akarta emelni.
E küzdelemben Farel megkeményedett, félelmet nem ismert, akárcsak a katona a golyók záporában. Bázelbe érkezve, égett a vágytól, hogy bizonyságot tegyen az üdvösségről. Tizenhárom pontban üsszeállítván az evangéliumon alapuló hit tételeit, egymaga vitára hívta fel az ellenkező véleményűeket. Megindult a küzdelem, amelynek folyamán Farel az akkoriban Bázelben lakó Erasmust sem kímélte, nagyon sértette őt az előbbinek ismeretes utilisztikus, alkalmazkodó magatartása a hitjavítással szemben. A küzdelem használt az ügynek, de nem használt Farelnek: el kellett hagynia a várost. Oecolampadius ajánlólevelet adott neki, aki oly derekasan működik az Úr szőlőjében, (1) és kérte Capitót, hogy szívességével mutassa ki, mennyire helyesli az apostoli buzgóságot. Farelt Mömpelgardba hívták meg lelkésznek. A harcias ember itt még a tollforgatásra is ráfanyalodott, csak hogy Krisztus országát terjessze. A Miatyánkot népszerűen magyarázta, egy másik munkácskában (2) pedig összefoglalta az evangéliumi hit alapigazságait.
Mömpelgardban hosszú ideig nem maradhatott. Midőn valami ereklyekereskedő járt arrafelé, s az ottani vidék szerzeteseinek támogatásával folytatta üzletét, a reformátor erélyes támadásaira azzal a váddal léptek fel ellene, hogy működése parasztlázadásra vezet.
Ebben az időben Bern fejtett ki nagyobb tevékenységet a reformáció megszilárdítása körül. Nemcsak magában a városban terjedt az, hanem a vele szomszédos és szövetségben levő községekben is. Aigle, Bex, Olon elfogadá a reformációt. Fareltől azt kérdezték barátai, merre veszi útját, mire ő ezt mondá: “Nem tudom, csak annyit tudok bizonyosan, hogy szívem hatalmasan ösztönöz az Igének hirdetésére”. Vissza fog-e térni valaha a kor, midőn az evangélium, az üdvösség szent ügyének szolgálatába erősek lépnek, akik csak egyfelől vannak tisztában, csak egyet éreznek: a vágyat, dolgozni az Isten országa terjesztésén? Farel Aigle-be
(1) Herminjard levélgy. a 10. l. “qui tam probe navavit operam”.
(2) “Le Sommaire, azaz mindazon dolgok summája, amelyeket a keresztyénnek tudnia kell, ha magát az istenfélelemben s a felebarátj szeretetben gyakorolni akarja." Legutoljára 1867-ben jelent meg Genfben.ment, 1525-től fogva ott munkált, előkészítette a berni vitát, s abban tevékeny részt vett. S hogy milyen kevés gondja volt az anyagiakra, kitűnik Bernnek 1528. május 22-én kelt és Aigle városához intézett átiratából: “Farel Vilmos mester egészen eddig hirdeté az Isten igéjét... anélkül, hogy illő ellátásáról gondoskodtak volna. Ez nem méltányos, mert a pásztornak a nyáj javaiban részesülnie kell”. (1) Ezért elrendeli, hogy az ottani ekklézsia jövedelmeit ezentúl neki adják, s neki mint pásztoruknak engedelmeskedjenek.
Farel munkaereje növekedett. Nem elégedett meg Aigle gondozásával, felkereste a szomszédos községeket: Murtent, Lausanne-t, Serrieres-t; prédikált az utcákon, a mezőn. Az utóbbi község lakósainak a temetőben hirdeté az evangéliumot. Ez az ekklézsia 1830-ban, a reformáció behozatalának háromszázados évfordulóján a templom falába helyezte a követ, mely a reformátornak szószékül szolgált, s abba a következő felírást vésette: "Erről a megszentelt helyről, a szabad ég alatt, ájtatos nép seregétől körülvéve kezdte hazánknak szerencsés reformátora hirdetni az evangéliumot 1529. december 14-én. Vajha az a lángoló buzgóság, amelylyel a szíveket megnyerte, ismét életre kelne az ő utódaiban.” (2)
Ez a misszió-munka helylyel-közel nagy hullámokat vert. 1530-ban október 22-én és 23-án Farel Neuchâtelban prédikált, s egy kisebb templomban hirdeté az Igét, mely a szorongásig megtelt, de a hallgatók egy része így is kiszorult. A felbuzdult tömegben pillanat alatt feltámadt a gondolat, hogy a nagy templomot kell elfoglalni. Ám a római papság védelemre készült, a feszültség igen nagy volt, minden jel arra mutatott, hogy vér fog folyni. A papság az utolsó pillanatban engedett, Farel szószékre lépett. A reformátor rendületlen fellépésének az lett az eredménye, hogy a város tanácsa (nov. 4-én) kimondotta az evangéliumi tanokhoz való csatlakozását. Farel októberi prédikálásának emlékét a neuchâteli templomban két felírás tartja fenn. A templom falába e szavak vannak vésve: “1530
(1) Mulot: “Wilhelm Farel” “Theologische Studien und Kritiken” című folyóirat, 1908. III. füz. 376. l.
(2) “En 1529, le 14 décembre
C’est dans ce lieu sacré, sous la voûte des cieux
Que de notre pays réformateur heureux
Farel a commencé d’annoncer l’Evangile,
D’auditeurs attentifs il peuplait cet asyl,
Puisse son zéle ardent, tout puissant sur les coeurs
Revivre dans les successeurs."
Uo.október 23-án a bálványozást itt gyökerestől kiirtá a polgárság”. (1)
A szószék fölött e szavak olvashatók: október 23-ának napjával derült fel Neuchâtel felett az élet napja. (2)
A következő évben tovább folyt a munka, s megtörtént, hogy a reformátort kőzáporral fogadták. Landeron vidékén egy szószéket mutatnak a hívek az utasnak; amelyen ezek a sorok állanak: “Nagycsütörtök előtti szerdán, midőn Farel e szószékről prédikált, a landeroni asszonyok és leányok köveket dobáltak reá”. (3) Grandsonban megverték és megsebesítették, arcát egészen elborította a vér, a nagy zavarban még a harangokat is félreverték a városban. Farelnek ekkoriban sebei miatt hosszabb időn át őriznie kellett az ágyat.
Ez volt az a férfiú, aki 1532. október másodikdn Genfbe ment. Ajánlólevelei voltak Bernből. Már megérkezése napján találkozott a hitjavításnak néhány barátjával, akikkel abban állapodott meg, hogy másnap a La Tour Perce-szállodában, lakásán fog jövetelének céljáról szólani. A kitűzött időben mintegy 14-en jöttek össze a kijelölt helyen. Farel az asztalhoz lépett, és arról beszélt, hogy a keresztyénség egyedüli alapja, fundamentuma az Írás. A zsinatok határozatait, a pápák rendeleteit az evangéliumi igazságokkal egyenlőknek tartani az Isten igéjének megsértése. Az üdvösség egyedüli kútfeje az Istennek Jézusban kijelentett kegyelme. Az elhajlás, az Írástól való eltérés világos. Hiszen azzal szemben, aki az út, az igazság és az élet, az áldozárok közbenjárókról, segélyhívásokról, cselekedetekről szólanak. Szalmából, polyvából építették az Istennek templomát. s nem amaz élő kövekből, melyekről az Íráds beszél.
Milyen volt Farel szavainak hatása, arról világos képet nem alkothatunk. Kétségtelen, hogy a legtöbben őszintén szívükbe fogadták a feltárt igazságot, melynek minden lételét a szent könyvből igazolta a reformátor; de már az első, csekélyebb számú hallgatók között is voltak, akik a mozgalomban inkább politikai eszközt láttak. (4) Az elhívásnak, a hitnek kegyelme ajándék, nem mindenki nyeri azt.
(1) “L’an 1530 le 23 d’Octobre
fût ostée et abolie l’idolatrie des céans par les bourgeois.”(2) “Octobris quum sol ivit ter quintus in octo
Lux vitae castri luxit in urbe novi”
Uo. 380. l. Ld. Mulot említett értekezését a 380. l.
(3) Uo.(4) “Nonnullos non tam pietatis cura, quam Romanae tyrannidis odium movebat .” Merle d’Aubigné e. m. III. 365. lap.
Az összejövetelek tovább tartottak, Farelt magánházakhoz is elhívták, jövetelének, beszédeinek híre mind szélesebb körben terjedt. Szóba került a dolog úgy a tanács tagjai, mint a papság körében. Ami a tanácsot illeti, ez annyi nyugtalanság után tartott a zavaroktól, a papság fölzúdulásától, összekötettéseitől. Bármilyen nagy hatásuk volt is az utóbbi hónapok eseményeinek a közérzületre, a tanács tudta, milyen sokan csatlakoznak a régi egyházhoz, mihelyt kenyértörésre kerül a sor. Másrészről azonban tudta azt is, hogy a jövevény mögött a hatalmas szövetséges: Bern áll. Az intézők fölhívatták “a veresszakállú embert” s kérdőre vonták. Ez előmutatta a berni leveleket, s utalt arra, hogy megsértenék az evangéliumot, megsértenék Bernt, ha őt meghallgatás nélkül elítélnék.
Az izgékony genfi nép csoportokba verődve tárgyalta az utcákon a dolgot, aminek az is jelentőséget adott, hogy a püspök helyettesének palotájában akkoriban nagyobb papi gyűlés volt. Mintha mindenki érezte volna, hogy itt valaminek történnie kell. A papok között is szóba került az ügy, persze izgatottan tárgyalták. A teendőkre nézve megoszlottak a vélemények. Némelyek azt követelték, hogy nemcsak a jövevényt kell kiűzni, de meg kell büntetni azokat is, akik vele szóba állottak. Többen a prédikátor meghallgatása mellett nyilatkoztak. Így is döntöttek, nem maradt hatás nélkül a tanácskozó testület egyik tagjának e pillanatban hangoztatott figyelmeztetése: “Vigyázzunk – így szólt egyikük (Piard István) szemöldökét felvonva – ne szálljunk vele vitába, mert akkor vesztett ügyünk van”. (1) Míg Farelt hívatták, a város vezető férfiai is résen állottak, megállapodtak rövidesen abban, hogy bármi történik is, a jövevényt megöletni nem engedik, mert ez – mindentől eltekintve – Bernnel beláthatatlan bonyodalmakra vezetne.
A dolognak híre ment, az utcákat nagy tömeg lepte el, némelyek kíváncsiak voltak a “veresszakállúra”, mások haragosan emlegették nevét. Nagy zaj jelezte az utat, amelyen közeledett, időnként felhangzott a kiáltás: “caigne!“ (kutya – canis). Farel két városi tanácsos kíséretében megjelent a papi gyűlés színe előtt. A püspöki helynök elnökölt, körülötte a többi urak foglaltak helyet, mindannyian egyházi ruhában.
(1) "Si disputetur, totum ministerium (némelyek szerint mysterium) nostrum destruitur." Doumergue e. m. II. 114. l.
A wittembergi szerzetesnek megjelenése a birodalom hatalmas emberei előtt érdekes jelenség lehetett egykor. A világ hatalmasságai előtt állott egy ember, aki nem támaszkodott másra, csak a szíve mélyén átérzett igazságra, de ebből elegendő erőt merített: megállta helyét. Ez a jelenet ismétlődött meg most Genfben. Az arányok kisebbek voltak, a környezet sem olyan fényes, de azért a két helyzet nincsen híjával a hasonló vonásoknak; ami különösen a veszedelmet illeti, Luther sem állott ahoz közelebb, mint most Farel.
Pillanatra csend állott be, megvetően néztek az urak az igénytelen külsejű alakra; hiszen, vélték némelyek, ez úgy néz ki, mint valami katona; nyoma sincsen rajta az egyházi embernek. A püspöki helyettes durván mordult a reformátorra: “Mondd meg, te gonosz ördög, miért jössz ide zavarokat csinálni? Honnan jössz, kinek a megbízásából prédikálsz? (1) Farel, aki életében már nem egy-két viharral állott szemben, s aki különben is e napokban különösen mérsékelte magát, meglepő nyugalommal adott felvilágosítást a kérdésekre. Ő, úgymond, nem ördög, nem is zavarja a varost, azok zavarják azt, akik itt és az egész világon emberi koholmányokat hirdetnek, laza életmódjukkal botrányt okoznak. Miért jött ide? Hogy Krisztust hirdesse, kész hitéről számot adni, ha őt meghallgatni készek. Roppant zaj keletkezett, melyből ezen szavak hallatszottak: "Ez istenkáromló! Megérett a halálra!" A többiekre nézve Jussie testvér emlékiratában találunk egy-két adatot: Az egyik kanonok “nagyon” megrúgta, a másik ökölcsapást mért a fejére és arcára, sőt egyikük – mikor mellette elment, hátulról le akarta szúrni, de ebben egy tanácsos megakadályozta. (2) Egyébiránt a testvér megbotránkozík a tanácsosok magaviseletén, hogy ilyen embert oltalmaznak, megemlíti, hogy a “jó” papok sem voltak az egésszel megelégedve, és ezt a testvérnek mi is elhihetjük.
Az utcán a zavargásnak folytatása volt, csak a szindikusok megjelenése állította helyre a nyugalmat.
A tanács rögtön összeült, és zajos tanácskozás után elhatározta, hogy Farelt a városból eltávolíttatja. A következő napon kora reggel – Jussie szerint szent Ferenc napján (október 4.) – egy kis
(1) Uo. ("meschant dyableu").
(2) “Ces bons prestres ne s’en pouvoient contenter et quand il pasoit devant eux un d’iceux le cuida (akarta, törekedett) transpercer... mais un des syndics le retira par le bras: de quoy plusieurs furent marris, que le coup ne print bien.” Doumergue e. m. II. 115. Jussie apáca naplójából.
csónakra ült Farel és elevezett Lausanne irányában. De azért nem hagyott fel a reménnyel, hogy Genfet az evangéliumnak megnyeri.
Farel távozása után körülbelül egy hónappal egy fiatal francia jött Genfbe, amiben semmi rendkívüli dolog nem lehetett, csak abban a megbízásban volt valami rendkívüli, amellyel az ifjú legény a város ellen jött. A franciának neve Fromment Antal, jövetelének célja a reformáció munkájának folytatása. Fromment szép műveltségű ember volt, hajlott a hitjavítás felé, s midőn emiatt magát hazájában biztonságban nem érezte, eljött, mint annyi más ember, Svájcba, fölkereste honfitársát és földijét (ő is gapi volt), Farelt, aki ama napokban a genfi eseményeken tűnődött. Farel egy napon Fromment elé állt, s rövidesen felszólítá, hogy menjen el Genfbe, s folytassa a munkát ott, ahol ő azt abbanhagyni kénytelen volt. A félénk francia ilyen nagy feladatra elkészülve nem volt, úgy érezte magát, mintha egész hadsereg ellen küldenék egyedül. Menekülés azonban nem volt, minden kifogásra csak egy felelete volt Farelnek: az Isten majd megsegít!
Ilyen előzmények után jött Fromment Genfbe, szállást vett. Az idegen város lehangolta, feladata a nagy mozgalmas városba érve képzelhetetlenül nagynak, ereje feltűnően csekélynek látszott. Ajánlólevelei révén néhány emberrel találkozott, ám e találkozásokból sem meríthetett bizalmat, bátorítást. Elhatározta, hogy elhagyja Genfet, s kitér a lehetetlen feladat elől. Alig indult el, valami visszatartotta. Annyit hallott az apostolok, próféták bátorságáról, azután Farel szemrehányásaitól is tarthatott. Egyszerre megkönnyebbült, más gondolatok foglalták el elméjét. Néhány sort vetett papírra, ezzel nyomdába ment, s másnap ezt a hirdetést olvasták Genfben mindenfelé az utcákon: “Egy fiatalember jött a városba, aki mindenkit, kicsinyt és nagyot egyaránt, franciául írni, olvasni megtanít egy hónap alatt. Azoktól, akik a jelzett idő alatt ezt meg nem tanulnák, fáradságáért semmi díjat nem kíván. Ez az ember a Molard tér melletti “Arany kereszt"-ben tartózkodik. Itt többféle betegséget is gyógyítanak – ingyen”. (1)
A különös tanítónak híre ment. Fromment kitűnően vitte a dolgát, nemcsak írni, olvasni, hanem számolni is tanította a gyermekeket; türelme, szeretete, szép francia kiejtése nemcsak a gyermekeket, hanem a felnőtteket is odavonta. Az utóbbiak inkább a tanítás
(1) “Les actes et gestes merveilleux de la cite de Genève.” Par A. Fromment. Kiadta 1854-ben Revilliod Gusztáv Genfben. 13. lap.
vége felé jöttek el, mert ez a buzgó idegen az előadás végén bibliai helyeket olvasott fel és magyarázott meg. Csudálatos hatásuk volt e magyarázatoknak. (1) Még olyanok is szívesen hallgatták, akik a reformációról tudni sem akartak. A papság visszaemlékezett az utóbbi napok mozgalmaira, fázott az újabb bonyodalmaktól, s meglepve tapasztalta, hogy az egyik prédikátor elűzése után nyomába, mintha a földből nőne, másik lép. A tanács némán szemlélte a dolgot, a fejleményeknek útjába állani, úgy látszik, nem kívánt, legfeljebb szabályozni óhajtá a mozgalmakat s medrükben tartani. Néhány ember nyíltan felemelte végre szavát: tűrhetetlen, – így kiáltottak, – hogy a régi püspöki városban szinte nyilvánosan dúl az eretnekség. A Magdolna-templom papja végre nem állhatta meg, egy vasárnapon a szószékről megtámadta a “buta és hazug” idegent.
A templomból kijövet a tekintélyesebb polgárok, egyébként a függetlenségi pártnak és a hitjavítási mozgalmaknak barátai, egymás között szóvá tették az ügyet, s kijelentették, hogy ezt általánosságban vádaskodásokkal elintézni nem lehet. Alkalmat kell adni a plébánosnak, hogy állításait az Írásból kimutassa. A plébános hajlott a szóra, a kijelölt napon, az 1532. év Szilveszter délutánján, a polgárok a kitűzött helyen megjelentek, megjelent a plébános egy nagy és igen sok helyen megjelölt könyvvel. Az urak kérdést intéztek aziránt, miféle könyv az, amelyből érveit óhajtja meríteni, s az egyházi férfiú nyomatékkal kiemelte, hogy ez ama híres, nevezetes Lyrának (2) munkája. Így a dologból semmi sem lett, mert az urak előlegesen kikötötték, hogy csak az Írásból merített érvek előtt hajolnak meg. Nagy lehetett az uraknak meglepetése, midőn a konferencia színhelyét el akarták hagyni, mert a közeleső utcákat sűrű tömegekben lepte el a lakosság. Az utóbbi órákban ugyanis az a hír terjedt el, hogy a Magdolna-templomot az “iskolamester” számára akarják erőszakosan elvenni. Még a
(1) Levet Aimé gyógyszerész felesége, miután a veszedelem ellen magát ereklyékkel felszerelte, eljött meghallgatni a különös embert. A magyarázatot hangosan félbeszakítá, és kérte, igazolja azt, amit mondott. Mikor ez megtörtént, elkérte a bibliát, azt olvasta, néhány nap múlva hálásan megköszönte Frommentnak a világosságot. Egy másik nő (Levet Claudina) minden ékszerét felajánlotta a francia menekültek javára, stb. Uo. 16. stb. l.
(2) Lyra Miklós francia teológus (született 1340-ben). Szóban levő munkája: “Postillae perpetuae in Vetus et Novum Testamentum” (megjelent Rómában 1471-72. évben).
harangokat is félre kezdték verni. Jussie testvér feljegyzi, hogy sok apáca sírva fakadt (a Szent Klára-kolostor a közelben volt), mégpedig azért, mert féltek, hogy rögtön férjhez kell menniök.
A tanács néhány óra múlva összeült, s rövidesen eltiltotta az iskolamesternek a további működést. Ezt a rendeletet aztán megtoldotta egy másik rendelettel, amely szerint mindenkinek azt kell hinnie, amit az atyák hittek. Ennek az utóbbi rendeletnek bölcs voltához mintha valami kétség is férne, hiszen ennek a rendeletnek érvényt szerezni nem is tudott. Általában az újabb mozgalmakban nem egyszer hoz a genfi tanács olyan végzéseket, amelyeket végrehajtani nehéz. Plakátokat függesztenek ki, a tanács elrendeli, ilyesmit tenni nem szabad. Prédikálnak az evangélium hirdetői, a tanács elrendeli, prédikálniok nem szabad. Az emberek hisznek az evangéliumi tanokban, a tanács kijelenti, hogy hinni tilos. De hátha mégis prédikálnak, mégis hisznek, mi történik akkor? Semmi. Mert a dolog, ha ugyan nem csalódunk, úgy áll, hogy a tanács szelíd, s mindenek fölött okos. Ki tudja, mi minden nem történhetik? Íme, Genfnek mégiscsak püspöke van, ha Isten tudja, hol van is, a Szentszék mégis csak hatalmas; és ha Bern, e fontos szövetséges, a reformációnak híve, a két hatalmas szomszéd, I. Ferenc, V. Károly a római egyház érdekeiért kész síkraszállni! Genfnek szükség esetén meg kell mutatnia, hogy mindent megtett. A római egyháznak genfi papjai talán simán engedik végbemenni azt, amit, úgy látszik, feltartóztatni nem lehet. Megtörténhetik, hogy a genfi római egyház arte legis (annak rendje szerint) hal meg; de az sem lehetetlen, hogy végső erőfeszítéssel más irányba tereli a dolgokat és uralkodni fog. Ezért a tanács tilt, parancsol, rendel, miközben esze ágában sincsen meggátolni azt, ami Genfre csak üdvös lehet.
Az újév reggeli órái izgalomban teltek el. Azóta, amióta Farelt kiűzték, mintha valami változás állott volna be. Nemigen segített ezen a legutolsó parancs sem, mely úgy hangzott, mint valami vezényszó. A nép a templomokba tódult. Az istentisztelet végeztével még mindig valami feszültség, várakozás, sőt nem lehetetlen, hogy a tanács parancsa miatt érzett bosszúság tartotta elfoglalva a lelkeket. Legalább erre mutat az, hogy midőn valaki elkiáltotta: "Menjünk, hallgassuk meg Fromment-t!” A tömeg daccal és lelkesülve az iskolamester iskolája felé tódult, megtöltötte a termet, a folyosót, a szomszédos utcákat. Keresték a reformátort, nagy nehezen megtalálták, előhozták, ámde a sokaság miatt a
terembe bevinni nem tudták. Az “Arany Kereszt”-hez közel van Genfnek nagy piaca, a Molard tér. Valakinek eszébe jut, hogy menjenek oda. Az indítvány visszhangra talál, a téren levő padok közül egyet a középre helyeznek, erre állítják fel Fromment-t. Pillanat alatt ünnepélyes csend állott be. Megragadó kép. Van-e meghatóbb jelenet annál, mikor a nép ezreit egyetlen szent érzelem fogja el? Templommá változik ilyenkor az arasznyi terület, imába emelkedik ott minden érzés, minden gondolat. Becsületére válik az emberi szívnek, hogy anyagi érdekek eggyéforrasztani a lelkeket nem tudják; ehhez több kell: a minden földi érdek felett álló igazság.
Fromment egy pillanatig a sokaság felett áttekintett, aztán leszállt, földre borulva imádkozott. Ez az első Genfben elmondott protestáns ima és prédikáció, melyet teljes szövegében ismerünk. (1)
Mit tesz a tanács, mely tegnap hozta a határozatot, hogy az iskolamesternek tanítani nem szabad? Készül erősen, hogyne készülne! Ámde ez időbe kerül; végre megjelenik nagy számú fegyveressel a kapitány (Falquet), nagyon szigorú ábrázattal, amikor a reformátor hosszúra nyúlt beszédét már csaknem befejezte, s a tömeg kielégitve távozhatott. A tanács Fromment-t nem foghatta el, mert “hiszen elrejtették”.
Januárius 2-án új tanácsülés volt, az első szindikus szigorúan elrendelé, hogy sem a tereken, sem a magánházakban prédikálni nem szabad. A prédikátor rögtön hagyja el a várost. Néhányan a tanács tagjai közül közbekiáltották: “De nekünk a Szentírás kell!” Ezt a vezetőférfiak nem igen vették észre, de azért ezeknek is engedélyeztek valamit. A ferences atyák között volt egy hitszónok, aki evangéliumi beszédei által kitűnt, a tanács ezt rendelé városi prédikátornak. Bocquet Kristófot később is oltalmába vette, midőn rendtársai ellene szót emeltek. Még más is történt. “Mivel pedig a nevezett prédikátornak (t. i. Fromment-nak) működése következtében sokan egymás között gyűlöletes, haragos, viszályra alkalmas szavakat váltottak, határoztatik, hogy a polgárok, a lakosság jobb kezüknek felemelésével fogadják meg, “hogy egymásnak minden sérelmet és bántalmat megbocsátanak.” (2)
(1) Fromment e. m. 25. és következő lapokon. – Közli a beszédet Merle d’Aubigné e. m. III. k., a 445. s következő lapokon.
(2) 1533. januárius 2. t. végz. Ld. Kampschulte e. m. I. 123.
Fromment elhagyta a várost, ámde csak a magvető távozott el, a mag ott maradt. A földbe vetett mag a benne levő élet következtében gyökeret ver, levelet hajt, gyümölcsöt terem. A genfi magvető által hintett magvak is életre keltek, gyökeret vertek a szívekben. Az “Arany Kereszt”-ben történt, hónapokon át folyt összejövetelek, az ott hallott szavak közelebb hozták egymáshoz az embereket, egyesek buzgó munkája, befolyása még szorosabbra fűzte a kötelékeket, a hívek összejönnek, olvassák az Írást (Faber Stapulensis fordításában). Az evangéliumi egyház körvonalai kezdtek kialakulni. Időközben a városban olyan dolgok történtek, amelyek az evangéliumhoz közeledőket kedvetlenséggel töltötték el. Bocquet-t más szónokkal helyettesítették, de ami némelyeknek még jobban fájhatott, a februáriusi választásokon a négy szindikus közül hármat a római egyház barátai közül választottak meg. Freiburg is mindent elkövetett a római egyház érdekében, a szövetség felbontásával fenyegetőzött azon esetre, ha “a lutheránus szekta” győzne. Ezek a dolgok a (többé-kevésbé titokban) megtartott evangéliumi összejöveteleken mind szóba jöttek. Szóba jöhetett, hogy íme, a pápa híveinek minden szabad, holott az ő szegény, buzgó embereiknek miként az erdő vadjainak menekülniök kell azért, mert a világosságot terjesztik.
Időközben megérkezett a húsvét, s az evangélium hívei elhatározták, hogy az Írás szerint veszik magukhoz az úrvacsorát. Nagycsütörtökün gyűltek össze, és vették a kenyeret és a pohárt. Guerin Muète nevű férfiú, “aki jobban értette az Írást, mint bárki más”, osztotta ki az úrvacsorát. Bevezetésül a következő imát mondotta: “Uram, Te tudod, vajon szeretünk-e Téged. Mi Hozzád hívek akarunk maradni mind halálig. Hálát adunk Neked, hogy lélekben és életben vehetjük a kenyeret, mely közösség Jézus Krisztus testével és ihatjuk a pohárt, mely közösség a Megváltó vérével, mely a mi bűneink bocsánatáért ontatott ki”. (1)
Az egyszerű, lélekemelő szertartás híre nagyon elterjedt. Nyoma van ennek a Jussie emlékiratában is, de mennyire eltorzítva! "Szent csütörtökön (1533) jöttek össze – írja a testvér – ezek a zsidók, huszonnégyen voltak, közöttük több asszony, hogy megegyék a húsvéti bárányt. Egy gonosz gyilkos megmosta a többinek lábait,
(1) Gaberel: Hist. de l’egl. de Genève. I. 132. l.
aztán valamennyien kenyeret és sajtot majszoltak. A keresztyének nevettek.” (1)
Az evangélium híveinek összejövetelein, az ottani beszélgetések során nem csodálkozhatunk, ha arra a gondolatra jöttek, hogy Bern, az erős szövetséges város hatósága s az evangélium hívei előtt híven feltárják a helyzetet. Két legbefolyásosabb emberük, Baudichon és Salomon Claudius Bernbe utazott, ahol igen kedvező fogadtatásra találtak, s már nehány nap múlva készen volt az írás, melyet a tanács Genf hatóságához intézett. Bern elöljárósága fájdalmának, megütődésének ad ezen átiratban kifejezést amiatt, hogy Farelt s az igazságnak más hirdetőit a szövetséges város kiűzte. Reméli, hogy ajánlóleveleit a jövőben nagyobb figyelembe fogja részesíteni, amire nézve különben gyors feleletet “vár”, hogy tájékozódhasson a jövőre nézve. (2)
A berni átirat nem kis zavart okozott Genfben. Az üzenet tartalma, hangja szokatlanul éles, bántó volt, de a külső viszonyok mérsékletre intettek. A tanács előhívatta a két követet, kérdőre vonta őket, de ezek, a szövetséges Bern lévén a hátuk mögött, elég szárazon feleltek. Eközben megmozdult a genfi papság, a katolikusok nagy számban jöttek a tanács elé, erélyes fellépésre szólíták fel azt, panaszkodtak azok ellen, akik Bernbe árulkodni járnak.
A tanács nehéz helyzetben volt. A berniek méltatlankodtak amiatt, hogy a római egyháznak kedvez; ez utóbbinak tagjai panaszkodtak, hogy semmi erélyt nem fejt ki a rend védelmében. Növelte a nehézségeket az, hogy Baudichon párthíveinek száma feltűnően megnövekedett a szívélyes berni fogadtatás és általában a berni küldetés óta. Baudichon beledobta a követ a kútba s a tanács azt felhúzni nem tudta. Bernre is szüksége volt, a pártokra is tekintettel kellett lennie. Míg a tanács a teendőkön gondolkodott, s kereste a kivezető utat, olyan események történtek, amelyek rövid időre minden figyelmét lekötötték. Az akkori viszonyok között, különösen Bern érintett üzenete óta, igen kényelmetlen helyzetben volt a genfi papság. A templomok még a kezében voltak, a genfi római egyház még fényes volt; de ebben a fényességben volt valami az ősznek ragyogásából, hervadásából, mikor az emberek önkéntelenül is közelgő télre gondolnak.
(1) Doumergue E. e. m. II. 119. l.
(2) Gaberel I. pièc. just. 39–40. l.Valami szorongás, a bizonytalanság érzete költözhetett be a nagy papi házakba. A papság a teendőkön tanácskozott, elhatározta, hogy a dolgok további fejleményének útját állja, megállapodott az eszközökben is, amelyeknek titokban való tartását esküvel fogadták. (1) Az elfogadott rendszabályokat és eszközöket a március 28-ai események világítják meg.
Genfben a hatalmas, gót stílusban épült Szent Péter templom kissé emelkedettebb helyen áll, ma is uralkodik a város felett, akkoriban még jobban kiemelkedett a többi épület közül. Az említett napon sok nép özönlött a templom felé, idejött a papság is. Legelőször Werly Péter, a harcias kanonok mutatkozott, akivel már a plakátok kifüggesztésekor találkoztunk. Már a templomba menet kijelenté, hogy “a berni kémek” feje le fog hullni, de le fog hullni másoké is. A papság, a szerzetesek, a nép egészen megtöltötték a nagy templomot.
E gyülekezés híre nyugtalanságot okozott a városházán, nyugtalanságot keltett az evangélium hívei között is. Az elöljáróság a szindikusokat a templomba küldé, a reformáció barátai pedig Baudichonnak német-utcai (Rue des allemands) házában az ún. Újépületben gyülekeztek.
A szindikusok megérkezvén, kérdést intéztek az iránt, mi a tulajdonképpeni célja az összesereglésnek? A felelet világos volt: meg akarják támadni a lutheránusokat, akik örökös aggodalomnak okai, fekélyek, rosszabbak a törököknél, ami együttvéve és röviden annyit jelentett, hogy vérfürdő van készülőben. A szindikusok nem estek ki szerepükből: higgadtan szólottak, nem szegezték ellene magukat. Sokszor többet ér, ha folyást engedünk az elkeseredésnek, mintha elfojtjuk, de jó, ha olyan térre visszük, ahol lehetőleg kevés kárt okoz. A forró víz is lehűl, csak időt adjunk reá. A szindikusok a maguk módja szerint hagyni akarták, hogy minél több idő elteljék, ezért a terv részletei felől is tudakozódtak. Ebben a percben ért a templomba Vandel Péter, az evangéliumnak ifjú, 26 éves híve egyik társával, akit társaik azért küldtek el, hogy nézzék meg, mit is csinálnak a püspöki templomban. Vandel az első szindikussal váltott néhány szót. Erre észrevették, roppant zaj között leteperték, bal válla táján hatalmas tőrszúrást kapott; ott feküdt a templom kövezetén, “bőven ömlött belőle a vér”.
(1) “Solemni sacramento". Spanheim Gen. Rest. Ld. Merle d’Aubigné e. m. III. 487.
Mindez egy pillanat műve volt, de azért a jelenlevőket módfelett fölizgatá. A papság arcra borulva imádkozott, majd felállott s a “Vexilla regis prodeunt” kezdetű egyházi ének hangjai mellett megindult.
A helyzet kritikus volt, de a legkényesebb helyzetben a szindikusok voltak. A mozgalom élére állottak, a vezetést kezükből kisiklani nem engedték. Megállították a menetet, mert hát rendnek kell lenni. Volt indítványuk is: a menet minden egyes tagja vegyen fel valami jelvényt, ellenkező esetben megtörténhetik, hogy egymást is megtámadják a zavarban. Nagy mennyiségű babérlombot hoztak, mindenki vett belőle.
Erre a már türelmetlen tömeg megindult, elöl Baud szindikus. A különös hadsereg a Molard térre ért, melytől a Német-utca s az Újépület nem volt messze. Melegiben reá akarták magukat a házra vetni, amelyben “a lutheránusok” szorongtak; mások föl akarták a házat gyújtani. Az utóbbi tervet a szindikusoknak könnyű volt elvetni, hiszen az egész Német-utca leéghet; ami pedig az előbbit illeti, várni kell, mig a többi csapatok is megérkeznek. Minél nagyobb a támadó erő, annál biztosabb a győzelem, sőt lehet, hogy a túlnyomó erő láttára a felforgatók önként megadják magukat. A szindikusok e célból elhozatták még az ágyúkat is.
Míg ezek a téren végbementek, ott bent az épületben egymást bátorították. “Ha a világon az igazságot mindenki elfogadná, békében élnénk, ámde a többség ellene szegül: nem vallhatjuk Krisztust anélkül, hogy ellenállásra és gyűlöletre találnánk.” (1) Ilyen és ehhez hasonló beszédek között teltek az órák. A klarisszák hangosan így imádkoztak: "Ó, Szent Szűz, adj győzedelmet a keresztyéneknek!“ (2)
Az evangélium hívei végre is megunták a várakozást, előjöttek, felsorakoztak ötös csapatokban “svájci szokás szerint”. Eltűnt közöttük minden rangkülönbség, hitvallók, konfesszorok voltak, készek a halálra! E jelenet nagyszerűségében azok közé sorakozik, amelyekkel a reformáció történetében később is találkozunk. Magasztos dolog az, mikor az ember az érdekeken felülemelkedve, kész az igazságért magát feláldozni.
Mikor a halálra kész csapat kiállott, csendes lett a tér. A nők
(1) Fromment e. m. 54. l.
(2) Uo.zokogásban törtek ki; ilyen kiáltások hallatszottak: “Az apa fiával áll szemben!“ A jelenetnek néhány freiburgi kereskedő is tanúja volt. A derék svájciak nem állottak meg sző nélkül, a kisebb csapathoz lépve, figyelmeztették azt, hogy roppant többség áll vele szemben, egyezkedni kell. Erre némelyek azt vetették ellen: amit tesznek, az elemi joga mindenkinek, ők csak védik magukat. “Mi békében akarunk Isten akarata szerint élni.” (1) A freiburgiak erre a tömeg felé mentek, különösen a papokhoz szólottak, mert hivatásukkal, állásukkal ellenkezik az, amit cselekesznek, aztán ne gondolják, hogy amazok egykönnyen hagyják magukat. A papok ingerülten válaszoltak, visszautasítottak minden beavatkozást, mire a freiburgiak hangosan így szóltak a tömeghez: “Ne öljétek meg barátaitokat, fiaitokat, rokonaitokat! Ha már ennek meg kell történnie, ám tegyék meg a papok!“ (2) A sokaságból, mely rövid idővel azelőtt még türelmetlenül várta a jelt a támadásra, ilyen szavak hangzottak: “Békülni kell! Egyezkedni kell!”
E pillanatot a szindikusok ügyesen felhasználták. Három-három kezest vettek magukhoz mindkét pártból, hogy nyugodtan tanácskozhassanak a béke felől. A kezeseket a tanács a béke helyreálltáig magánál tartotta. Ezzel az összeütközésnek elejét vették.
Nem mindenki volt ezzel megelégedve, az egyháziak a legkevésbbé, s Jussie testvér naplójában ide vonatkozólag e sorok olvashatók: “Ez a béke nagyon aggasztja a keresztyéneket. Ki kellett volna őket a világból üldözni az igazat megvallva, ez többet ért volna, mint életben hagyni”. (3)
A megállapodásokat a tanács március 30-án hirdette ki. Ezek szerint a történteket mindenki megbocsátani, elfelejteni, polgártársaival békében élni tartozik. Véleményében, hitében mindenkinek a szabadsága biztosíttatik; de a szentségeket, a templomokat kigúnyolni, bántalmazni, a papság s a polgári elöljáróság engedélye nélkül prédikálni nem szabad. Ellenben minden prédikációnak alapja, irányítója a Szentírás legyen.
Néhány nap múlva Bern átiratára is válaszolt a tanács. Részletesen kifejtette Genf helyzetét s az imént hozott határozatokat.
(1) Fromment e. m 54. l.
(2) Uo.
(3) Jussie e. m. 56. l. Merle d’Aubigné e. m. után, III. 522. l.Végül azzal a kéréssel fordult érdemes szövetségeséhez, hogy szokásai szerint élhessen.
A tanács körültekintéssel, a viszonyoknak s igényeknek a lehetőségig való tekintetbevételével igyekezett a kényes ügyet elintézni. Ámde mint minden félrendszabálynak (éppen mert a középúton haladt), úgy ennek is megvolt az a következménye, hogy mindenki elégedetlen volt vele. A béke belyreállott, de a fundamentuma igen gyenge volt.
Nyert-e valamit a március 28-ai erőfeszítéssel a genfi papság? Aligha. Kitűnt, hogy a helyzettel elégedetlen, de kitűnt az is, hogy változtatni nem tud rajta. Az evangélium barátai támaszt nyertek a rendelet azon pontjában, mely mindenkinek véleményszabadságot biztosít, s hogy a prédikálás irányítója a Szentírás legyen. A minapi események az evangélium híveit még közelebb hozták egymáshoz; a közös baj, különösen ha az nagyobb, különben is jobban összehozza az embereket. Nagyon megérzik, hogy nincsen prédikátoruk. Baudichon ismét Bernbe járt, úgy látszik, éppen ebben az ügyben, és úgy a genfi papság, mint a tanács aggódva nézett ezekre az utazásokra, de nem tehettek ellene. A bizalmatlanság növekedett, a római egyház emberei s az evangélium hívei talán még nagyobb ellenségeskedésben állottak egymással, mint egykor a függetlenségiek és a mamelukok. Az ellenségeskedés pedig növekvőben volt. Sok gúnyos nótában, még több, többé-kevésbé rossz élcben nyert az kifejezést, még a jó Jussie is panaszkodik: “Annyi gúnyt és csúfondároskodást csináltak az emberek, hogy az ember egy év alatt sem győzné leírni.” (1)
Az áramlat nem hagyta érintetlenül a káptalan tagjait sem. A freiburgi származású Werly Péter meg, miként ismételve láttuk, éppen nagyon könnyen fogott tüzet. Ezt az egyházi férfiút nagyon jól ismerték Genfben. Szép termetű, jó hangú ember volt, énekes miséi bizonyos népszerűségnek örvendettek. Jó tulajdonságai közé tartozott, hogy szerette azt az egyházat, melynek rangját, jólétét köszönhette. Egyébként pedig inkább volt katona, mint pap. Ő ugyan nem kutatta a fóliánsok felett görnyedve az igazságot, egyáltalában nem tudakozta az Írásokat. A dolgok lényegét nemigen látta, de nem is kereste. Ott a parancs, ott a törvény, ez elég! Werly kezdettől fogva, habozás nélkül hajlandó volt kardot rántani.
(1) Jussie e. m. 62. Merle d’Aubigné e. m. után. III. 348. l.
Azok közé tartozott, akik szerint a jövevények csak azért kapnak lábra, mert nincs elég bátorság és erély az intézőkben.
1533. május 4-én (vasárnap) nagy ünnepre virradt Genf. A “Szent Lepel” ünnepe volt, mert Genfben őrizték ama leplet, melybe az Üdvözítő teste el volt temetve. Még Urunknak arcvonásai is meglátszottak rajta. Szép volt az idő, szép volt az ünnep, az énekes nagymisét Werly mondotta. Jussie külön is megdicséri: “Hozzá hasonló nincsen a világon. Tíz év óta nem volt ilyen szép istentisztelet Genfben".
A délutáni órákban az előkelő lelkészek a püspöki helyettes palotájában jöttek össze, szóba kerültek a közállapotok, a március 28-ai események.
Mikor a nap hanyatlóban volt, a nép seregesen sétált a tó partján, gyönyörködött az alkonyatban. A nap sugarai bearanyozták a csendes tó tükrét. De a szép látványnál is jobban érdekelte az embereket, amivel be sem tudtak telni, a hit tételeiről megindult vita. Csapatokba verődtek, a hasonló meggyőződésűek egymáshoz húzódtak, néhány idegen református is beleszólt. Gúny is vegyült a vitába, sző szót követett, végül parázs verekedésre került a sor. Jussie szerint 28-an megsebesültek. A lárma felhallatszott a papokhoz a vikárius rezidenciájába. A harcias Werly lefutott, alabárdjával hadonászva, azt kérdezte: hol vannak a lutheránusok? Alabárdját kiütötték a kezéből, mire kirántotta kardját. A harci kedvében levő embernek nemigen árthattak, “mert derekasan volt páncéllal védve”. Ennek dacára szomorú vége lett Werly Péternek. Valami L’hoste Péter nevű ember, foglalkozására nézve talyigás, háta mögé lopta magát, rést keresett páncélján, aztán kardját beledöfte. Chautemps tanácsos háza előtt lehelte ki lelkét.
Werly gyászos halála megdöbbenést keltett. A meggyilkoltnak előkelő rokonsága, a szövetséges Freiburggal való viszonya, magas egyházi állása mind emelte a dolog jelentőségét. Freiburg elégtételt követelt, még Bern sem mert semmit felhozni a dolog mentségére Sok elfogatás történt. A katolikus Freiburg megragadta az alkalmat, követséggel fölszólította De La Baume Péter püspököt, hogy jöjjön Genfbe: jelenléte, tekintélye hivatva van, hogy a püspöki városban a fejleményeknek más irányt adjon. A püspök nem szívesen gondolt városára, mely neki valamikor annyi szenvedést okozott. Mikor a polgársággal tartott, a savoyaiak támadásának volt kitéve; majd a viszonyok változásával a herceghez csatlakozott, de ekkor ismét vesztett ügye volt új szövetségesével egyben. Azóta az eret-
nekség is felütötte fejét. Semmi kedve nem volt a püspöki város falai közé jönni. De Freiburg tervét elejteni nem volt hajlandó, közbenjárására Genf is meghívta, biztonságáról a freiburgiak kezeskedtek. Ilyen előzmények után július 1-jén végre megérkezett a püspök, a tanács eléje jött. A fogadtatás ugyan nem szívélyes, de tiszteletteljes volt. Néhány nap múlva általános gyűlés volt, amelyen De La Baume megjelent, beszélt is, a polgárság pedig kijelenté a püspök jogainak elismerését olyan értelemben, amint az régi alkotmányukban foglaltatik. A püspök visszajövetele a freiburgiak és a római egyház embereinek sikere volt. Ámde ennek a sikernek nem örülhettek igazán, mert az egyházfőnek gyengeségei megdöbbentően jelentkeztek. Arról beszélt, hogy nem érzi magát biztonságban. Ehhez járult, hogy a Werly-féle perben Genf jogainak sérelmével az illetékességet teljesen magának követelte. Emiatt a régi féltékenység felébredt. Freiburg is folyton előállott elégtétel-követeléseivel. A püspök ugyanolyan népszerűtlen lett, mint azok, akik az ő eljövetelét sürgették. Valami zavargás is lehetett a városban, s egy szobrot, mely a várkapu mellett állott, lerontottak. Ennek hírére nem lehetett bírni a püspökkel: kijelentette, hogy elmegy, fegyvereseket kért a kíséretre. A tanács éjjel ülést tartott, reggelre kelve újra kérte, ne hagyja el a várost; de ez csak növelte a félénk és bizalmatlan püspök félelmét. Hamarosan otthagyta Genfet.
De La Baume távozása nagyon leverte azokat, akik eljövetelén fáradoztak. Távozása fordulópontot jelent a viszonyok fejlődésében. Néhány nap múlva a püspök futása után megérkezett Farel. Bern is jobban törődött a dologgal: egy templomnak az átadását sürgette a tanácsnál. Ezt ugyan most még nem tudta kivinni; de másrészről Farel prédikációi elé nem vetett akadályt a tanács, és így az evangélium híveinek száma napról-napra növekedett.
A püspök tétovázásával nagy kárt okozott az ügynek, melynek oltalmazása kötelessége lett volna. Távozása után pedig arbois-i kastélyából szórta villámait, amelyek ellenfeleit egyáltalán nem rémítették meg, ellenben neki magának és övéinek kárt okoztak. November vége felé érkezett a tanácshoz a püspöknek egy rendelete, melyben kijelenti, hogy haragját, örök kiközösítést és súlyos pénzbírságot von magára mindenki, aki a Szentírást, az evangéliumot akár titkosan, akár nyilvánosan hirdeti, magyarázza, vagy bárminő módon tanítja az ő, vagy az ő helyettesének engedelme
nélkül. (1) Rendelettel, mégpedig ilyen rendelettel akarta De La Baume Péter a hitjavítást Genfben megakadályozni! Volt-e fogalma arról a hatalmas áramlatról? A rendeletet egy szó nélkül hallgatta végig a tanács, és tagjai méltatlankodva hagyták az üléstermet. A püspöki leirat olvasása közben a tanács katolikus tagjai “lehorgasztották a fejüket”.
(1) “Statuimus et ordinamus neminem sub poenis ab ipso iure introductis indignationisque nostrae, perpetuae excomunicationis et 100 librarum... licere... sacram paginam, sacrumve evangelium praedicare, exponere” etc. Gab. e. m. pièc. just. 42., 43. l.