III.
A genfi reformáció 1534-től Kálvin megérkezéséigDr. Furbity küldetése és predikációi. – Bern föllépése. – Vita. – Az evangélium híveinek istentisztelete (két francia tudósítása). – Templomfoglalás. – Freiburg magatartása. – De La Baume püspök terve. – Kudarc. – Vax Antónia és a mérgezési pör. – Új vita. – Caroli Péter múltja s a vitában való részvétele. – Újabb foglalások. – Szertelenségek. – A genfi szerzetesek a tanács előtt. – A genfi klarisszák súlyos helyzete, nemes magatartásuk.
A római egyház genfi hívei tisztában voltak azzal, amit De La Baume püspök belátni nem tudott, hogy a római egyházat rendeletekkel, kilátásba helyezett pénzbirságokkal, erőszakos rendszabályokkal megoltalmazni nem lehet. Más területe van a világi hatalomnak, mint az egyháznak, eszközei is mások. Gondolatot csak gondolat győzhet le, gondolat ellen csak gondolattal lehet küzdeni. A genfi római katolikusok tudós, erős prédikátor után néztek, aki a szószékről érvekkel tud küzdeni, hadd szedje elő az ezeréves egyház erősségeit, szellemi fegyvereit, igazságait; hadd állítsa, villogtassa azokat a hitjavítókkal szemben. Ebből a célból hívták meg a bekövetkező adventi napok alkalmából Dr. Furbity domonkosrendi szerzetest, sorbonne-i tudóst. Működéséhez sok reményt fűztek. Mikor megérkezett, a régi püspöki templomot az érdeklődők sokasága tölté meg. Eljött Fromment is és eljöttek az evangéliurn hívei közül számosan. Valóban egyházi szónok ritkán állott nagyobb feladat előtt az utolsó időben. Amint mondani szokták: a tizenkettedik órában jött, hogy egyházának nagy érdekeit megvédelmezze. A távolból érdeklődéssel fordulunk munkája felé mi is, de be kell vallanunk, hogy akciója sem részben, sem egészben nem sikerült: csütörtököt mondott, és ezt elismerik jobbról is balról is. Ami azonban a kudarc okát illeti, e tekintetben a vélemények eltérnek, és ez az, amit szó nélkül hagynunk nem lehet. Kampschulte szerint pl. Furbity dr. megfelelt a belé helyezett bizalomnak: “Furbity elő-
adásainak hatása szemmel látható volt, a csapszékekben és más helyeken nem folyt másról a beszéd, mint a barátnak a Szent Péterben tartott prédikálásáról. Annál nagyobb volt – így folytatja tovább – a lutheránusok elkeseredése, akik távol attól, hogy az érvek előtt meghajoltak volna, irásferdítéssel vádolták a katolikus prédikátort. (1) Ezt előrebocsátván, Kampschulte a doktor működésének kudarcát annak tulajdonítja, hogy Bern az evangélium híveinek javára erőszakosan beleavatkozott a dologba, üldözte a tüzes predikátort. Ebben a magyarázatban az a vád van, hogy az evanzgélium hívei ugyanazon eszközzel akadályozták az ellenfél munkáját, amelyet amazoknál annyira kifogásolt. E vád helyett, ha nem csalatkozunk, sokkal célravezetőbb lett volna rámutatni arra, miben volt a Furbity működésének “szemmel látható” hatása? Hiszen e hatás csak nem merülhetett ki abban, hogy beszéltek róla, mondjuk, még a csapszékekben is. Célravezetőbb lenne kimutatni és óhajtanók látni, minő erősségekkel, érvekkel védelmezi a sorbonne-i tudós egyházának tanítását, hitrendszerét, a középkori fejleményeket, a képekkel, a misékkel, a búcsúkal egyetemben. Mert az Írásból merített, világos érveknek roppant hatásuk lett volna akkor ott a genfi püspöki templomnak szószékéből, hatásuk annál mélyrehatóbb lett volna, minél tárgyilagosabban adja vala elő súlyos érveit a messze földről meghívott szónok. Ám éppen ez az, amit Furbity doktor beszédeiben hasztalanul keresünk. Ellenben annál több bennük a személyeskedés. Keressük Furbity doktorban a hőst, aki ott egymagában villogtatja a lelki fegyvereket egyházának védelmében – s találunk egy tapintatlan, goromba embert, és azt kérdezzük: csak így tudják ezt az ügyet védeni? Jussie testvér a sorbonne-i tudós prédikációjáról a többi között így számol be: "Igen elevenére tapintott a kutyáknak, azt mondván, hogy mindazok, akik ezt az átkozott szektát követik, sikamlós emberek, hitványok, nagyravágyók, gyilkosok, tolvajok, akik állati módon csak az ő érzékeiknek élnek, az Isten ismerete nélkül. A keresztyének örvendeztek, de ezek a kutyák felfuvalkodnak... s úgy leselkednek, mint a macska az egérre.” (2) Messzire vinne, ha a tudós prédikátor kifakadásait követnők, a tanács jegyzőkönyveiből (3) azonban mégis
(1) E. m. I. 136., 137. l.
(3) Extrait des pièces du proces dans les registres du cons. du 27. jan. 1534. Ld Merle d’Aubigné e. m. IV. 288. l.
(2) Doumergue e. m. II. 121. lap. Jussie naplójából.állania kell itt is egy-két helynek, annyival is inkább, mert ezek akkoriban nagy port vertek, s a további fejleményeket bizony előmozdították. Első adventi beszédében (dec. 2.) Furbity így nyilatkozik: “Mindazok, akik köznyelven, anyanyelvünkön olvassák a bibliát, falánkok, korhelyek, kéjencek, istenkáromlók, tolvajok, gyilkosok. Akik őket támogatják, ugyanolyan gonoszok.” (1) Az evangélium hirdetőin sem hagyott persze a nagy tudós semmit szárazon. “A nyomorultak! Még papi öltözetük sincsen! Úgy néznek ki, mint valami rablók.” E gyalázkodások után a hitvédő tudós ekként folytatja hittani fejtegetéseit: “Az áldozópap hatalmasabb, mint a Boldogságos Szűz, mert ez utóbbi csak egyszer adott életet Jézus Krisztusnak, a pap pedig mindennap... Ha az áldozár valamely kenyérrel telt zsák, vagy borral telt pince felett elmondja a szereztetési igéket, mindama kenyér, mindama bor a Jézus drága testévé és vérévé válik – amit a Szűz meg nem tett soha... Ó, az áldozárok! Nemcsak üdvüzölni kellene őket, hanem előttük térdre kellene borulni”.
Csoda-e, ha fejtegetései alatt a hallgatókat, akik között az evangélium hívei is számosan voltak, hellyel-közzel elhagyta a türelem? Egy Janin nevű fegyverkovács, aki vallási kérdések iránt érdeklődött, a szerzetes egyik prédikációján már nem bírta szó nélkül, azt az illetlenséget követte el, hogy (előbb izgett-mozgott) hangosan gondolkodván, így szólalt fel: Ez az ember nem tudja, mit beszél! Erre a templomi közönség azon indokkal, hogy egy templomba egyszerre egy prédikáló elég – a fegyverkészítőt kitette. Ennél nagyobb zavart idézett elő a következő incidens. Valamelyik beszédében a messziről jött tudós épen az evangéliumi prédikátorokról szólván, a fegyvernek boldogabbik végét fordította az utóbbiak ellen, mondván: “Hol vannak ezek a nyomorult lutheránusok ?“ Ezt a jelenlévő Fromment nem tudta szó nélkül megállani, felkelt és így szólt: “Az Isten szerelmére kérem, hallgassanak meg engem. Én életemet teszem rá, sőt kész vagyok tűzbe menni, ha a Szentírásból ki nem mutatom, hogy mindaz, amit dr. Furbity mondott, hamis és az Antikrisztus szava.” (2) A csendháborítót a templomból kitették, nemsokára a tanács is kitiltja e “mohamedánt”. Ámde Furbity-nak megparancsolja, hogy csupán azt prédikálja, ami az evangéliumban van.
(1) Merle d’Aubigné e. m. IV. 286. l. Ld. Merle d’Aubigné-nál a vonatkozó jegyzőkönyveket. Uo. 286. l.
(2) Uo. 290 l. Merle d’ Aubigné ez idézetnél a forrást nem említi.Ezeket az adventi prédikációkat, azok hatását éber figyelemmel kísérte Bern, meghallotta a szónok kifakadásait, s bármi célja volt is a szövetséges városnak egyébként, komolyan elhatározta, hogy a sértéseket a szövetséges város főtemplomának szószékéből nem tűri tovább, sőt az eddigiekért is elégtételt követel. Bern e föllépésében látja okát Kampschulte Furbity kudarcának, s annak, hogy az adventi prédikációk nem vezettek eredményre!
Bern erélyes, szemrehányásokkal telt átiratát december 22-én olvastatta fel a tanács. Felpanaszolja, hogy a szövetséges város a lelkiismereti szabadságnak nemcsak útját állja, hanem az evangéliumot egyenesen üldözi. Egy ember most is ott prédikál, büntetlenül szórja hazugságait, rágalmait, s midőn Fromment, az ő embere szót emel, ezt kiutasítják. A kormány emberei abban a véleményben voltak, hogy azért, amit a tudós prédikátor mondott, miért fájjon éppen az ő fejük? Fölkeresték a püspök helyettesét, és kérték, hogy a panaszokra a szónok feleljen meg. Ezt visszautasították.
Még kényelmetlenebb helyzetbe jutott a tanács, midőn néhány nap múlva négy berni küldött jelent meg a tanács előtt, és az elégtételt megsürgette. A tanács minden erejét megfeszítette az előre nem is sejtett baj elhárítására, azonban a berniek hajlíthatatlanok voltak; arról hallani sem akartak, hogy az egész dolog, mint afféle papi ügy – a papság jogköre alá tartozik. Élére állították a kérdést: ad-e Genf elégtételt vagy sem? Összejött a tanács is, mikor ez is kitérő feleletekkel akart szabadulni a kellemetlen helyzetből, a berni urak januárius 8. napján (1534) a nagy tanács asztalára tették a szövetségre vonatkozó szerződést, jelezve ezáltal, hogy Bern ezt felbontani kész.
Ennek az erélyes fellépésnek megvolt a maga következménye. A tanács Furbityt felhívja, hogy álljon elő és védje magát, vele szemben a vita vezetésével megbízta a tanács az időközben megérkezett Farelt, Fromment-t és Viret-t. Általában a tanács minden lehetőt elkövetní kész volt, csak a nagyobb bonyodalmaktől meneküljön. Furbity másnap a tanács előtt kijelenté, hogy nem hajlandó laikus emberek előtt számot adni e1járásáról, ha erre illetékes egyházi elöljáróságától engedélyt nem nyer. Ámde a püspöki helyettes ragaszkodott a törvény betűjéhez, Bern pedig nem tágított. Január 27-én újra elővezették a francia doktort, aki végre reáállott a vitára.
Farel előrebocsátotta, hogy miután a dolog komoly, mindegyik fél kerülje a szenvedélyeskedést, ne igyekezzék egyik fél se diadalt aratni, hanem az igazság diadalát előmozdítani. A vita részleteibe
nem bocsátkozhatunk, (1) de annak súlypontjdra röviden reá kell mutatnunk. A vita középpontját az képezte, vajon az Írást a laikusok olvashatják-e? Farel természetesen a hitjavítás nagy elvét emeli ki: nemcsak jog az Írás olvasása, hanem egyenesen kötelesség. Ezzel szemben Furbity amellett kardoskodott, hogy csak a szakavatottak olvashatják azt, s úgy kell értelmezniök, amint a zsinatok értelmezik. Farel rámutatott arra, hogy a megváltó igazságot az embernek nem a zsinatokbŐl, a pápáktól, hanem az Igéből kell merítenie. Általában az egyház tagjait megilleti az az önállóság, melyet a római egyház hovatovább híveitől megvont.
Az első zsinat (a jeruzsálemi) nemcsak az apostolokból, hanem a nép véneiből is állott. A római egyház papjai, miután a világi elemet kiszorították az ügyek intézéséből, lassan az Írás fölé is emelték magukat. A pápa parancsait tisztelettel kell fogadni, de Isten parancsait mellőzni nem szabad. Szóba került a pápai hatalom, a pápai átok is. Furbity tartotta magát, a szószéken mutatott tüzességét is erősen mérsékelte, itt-ott – ami egyébként nem is csoda – kiesett szerepéből, pl. midőn a püspöki hatalomról volt szó, a doktor, hogy ennek a hatóságnak a régiségét bizonyítsa, felolvasta Pál levelének azon helyét, melyben az apostol meghagyja: “szükség azért a püspöknek... egyfeleségű férfiúnak (2) lenni“. Ez az érv, mikor azt a dominikánus felolvasta, egy kis derültséget is keltett.
A viták az ellenkező véleményeket nem békítik ki, a felek vitatkozás közben ahelyett, hogy egymáshoz közelednének, mindinkább távolodnak, áll ez különösen a hitvitákről. A Furbity-féle vita különben is lesiklott arról az útról, amelyet a berni nyomásra a tanács annak kijelölt, hogy a szószéken történt kirohanásokat igazolja. A tanács a vitát beszüntette, az egésztől szabadulni szeretett volna, de azért a doktort sem bocsátotta szabadon, mert Bern elégtételt követelt. Ezt az elégtételt február hó 13-án ki akarták csikarni a tudóstól, kihallgatták, s ő nyilvánosan a Szent Péter szószékéből késznek nyilatkozott visszavonni kijelentéseit. Ezt a napot februárius 15-re tűzték ki. Meg kell vallani: a doktor nehéz helyzetben volt. Ha a genfiek kívánsága szerint jár el, kiszabadul, de mi vár reá a domonkosrendiek között, ott Franciaországban, ahol a legjelentéktelenebb szavakat is elemezik, hogy
(1) Gaberel említett művében bőven tárgyalja az I. k. 156. lapjától kezdve.
(2) 1. Tim 3,2.kisüssék, mennyi benne az eretnekség. Ha a genfiek kívánságát nem teljesíti, a fogságból nem szabadul meg, azután meg az efféle "visszaszivás” magában véve sem valami kellemes. Nagyon megviselték az utolsó idők különben is a hitszónokot. Mennyire más érzelmek között haladt most fel a szószék lépcsőin, mint legelőször? Azonban ott fent, a szószéken, mintha más légkörbe jutott volna, az “Ave Mária” után nem sietett szavait helyreigazítani, beszélt mindenről, csak arról nem, amit vártak. “Doktor úr! – így szóltak hozzá. – Ön azért van ott, hogy szavait visszavonja!“ A szónok zavarba jött, de azért a visszavonásról egy szót sem szólt.” (1) Jussie testvér sajnálja ez embert, tragikus helyzete valóban felhívja részvétünket, de gondoljunk csak arra, mi lett volna a sorsa Furbitynak, ha ő, mint a hitjavítás híve, a szószékről hazájában a katolicizmust megtámadja! Bern nem engedte az evangélium híveinek gyalázását, miután ez megtörtént, megelégedett volna a gyalázó szavak visszavonásával. Túlzás tehát a református várost ezért önkényeskedéssel vádolni – éppen abban a korban, amidőn a szomszédban máglyák égnek! Furbity-t visszavitték börtönébe, ahonnan hét év múlva I. Ferenc közbenjárására megszabadult.
A római egyház hívei a kiváló szónok meghívásával a katolicizmust óhajták Genfben erősíteni; de az a sok zavar, amit a tapintatlan ember vakbuzgalmával felidézett, természetesen csak ártott a katolicizmus ügyének. A hitjavítás barátainak száma ezekben a napokban szaporodott, a prédikátorok minden erejükből dolgoztak. Farelt, Fromment-t buzgón támogatta Viret, és ennek az evangéliumi munkának sikere nem maradhatott el. A kis egyház éppen ellenkezője volt a réginek. A régi egyház gazdag és látszólag erős; az új egyház szegény, de reményteljes, hitében, reményében erős. Nincsen a pásztoroknak kenyerük sem, nincsen a híveknek templomuk sem, és mégis folyik a munka, növekedik az erő és az élet. Egymásnak hitével támogatták egymást. A pásztorokkal megosztották élelmüket, Baudichon a Molard téri új háznak tulajdonosa adott helyet a gyülekezetnek: itt tartották az evangéliumi istentiszteleteket 1534. februárius hó 22-én (ünnepnap volt), a Molard téren nagyobb közönség hullámzott a délelőtti órákban. Két idegen
(1) “Vagans et vacillans sententiae satisfacere neglexit.” Registre du cons. du 15. febr. 1534. Lásd Merle d’Aubigné e. m. IV. 347. l.
francia (Thevenon Claudius és Advreillon Henrik), aminő a kereskedővárosban sok megfordult, állott a tér valamelyik sarkán, s az új vallási mozgalmakról beszélgettek. Egyikük szóba hozta, hogy Baudichon házában délelőtt istentisztelet és keresztelő lesz. “Ezt szeretném látni”, szólott az egyik, pajtása kedvéért elindult a másik is Baudichon háza felé. A folyóson keresztül egy nagy szobába jutottak, melyen meglátszott, hogy azt a közbeeső falak kivétele által időközben jókorára megnagyobbították.
A jövevények elég jókor érkeztek, még kaptak ülőhelyet, de mire magukat észrevették, olyan sokan jöttek, hogy ülőhelyükről az istentisztelet végéig nem egykönnyen szabadulhattak. “Többen lehetnek háromszáznál”, vélekedett Advreillon, de a számot csak megközelítőleg lehetett meghatározni, mert a közönség legnagyobb része állott, még az ajtót is elállották. A teremben emelkedettebb helyen ült egy “szelíd ábrázatú” férfiú, akit, mint megtudták, Viret-nek neveznek. Mellette más két ember foglalt helyet (a másik két reformátor Farel és Fromment). A hívek elhelyezésére egy 40-50 éves előkelő kinézésű úr ügyelt, mindenkinek helyet mutatott, arra viselt gondot, hogy mindenek “ékesen és szép renddel” legyenek. Megtudták, hogy ez Baudichon, a ház ura, “a legnagyobb lutheránus Genfben”.
Éneklés után Viret felállott, szépen, szelíden beszélt. Miért, miért nem, a két katolikus vallású idegen nagyon szívesen távozott volna, de bizony nem lehetett, a hely szűk volt, csak az istentisztelet után távozhattak, de már a keresztelést nem várták meg, pedig Baudichon ezt a prédikáció végén jelezte. (1)
Már régen szóba került, hogy Genf több temploma közül az evangélium hívei nyerjenek egyet. Bern már jóval előbb sürgette ezt a tanácsnál, ámde a tanács vonakodott a dologba belemenni. Bármi volt is ennek az oka, úgy a szövetséges város, mint maguk a genfiek nem nyugodtak meg benne. A tanács abban a véleményben volt, vagy legalábbis ezt hangoztatta, hogy templomot át-
(1) Ezeket az adatokat Merle d’Aubigné a lyoni hitnyomozó törvényszék jegyzőkönyveiből veszi. (Msc. du procès inquisitionnel de Lyon. 231, 232., 236. l.) Hogyan jut ez elé Baudichon? Ez a genfi kereskedő vásárokra járt. Valamivel később egy lyoni vásáron elszólta magát. Börtönbe került, sok tanút hallgattak ki (a többi között kihallgatták Thevenont és Advreillont, ama két franciát). Nagyon sokáig tartott a pör, végül a francia király (Bern sürgetésére) elrendelte szabadonbocsátását. A pörről i. m. IV. k., XI. és XII. fejezetében szól.
engedni a püspöknek vagy a vikáriusnak a jogkörébe tartozik. Ámde a hitjavítás barátainak száma naponként növekedett, s úgy látszott, hogy a kérdés végül is utat fog törni magának a megoldás felé. Midőn a kérelmet megújították, az intéző férfiak végül úgy nyilatkoztak, hogy nekik ehhez joguk nincsen, de ha az evangélium hívei maguk járnak el és templomot foglalnak maguknak, ők nem állanak ellen. (1)
Március 1-jén istentisztelet után többen ott maradtak Baudichon házában, s a teendők felől tanácskoztak, azután hozzáfogtak annak a végrehajtásához, amit határoztak. Baudichon és Farel elindult társainak élén a franciskánusok kolostora irányában, a felé a templom felé, melyet De Rive-nek neveztek. Ott kijelentették, hogy Farel itt prédikálni fog a híveknek. “Böjt második vasárnapján – beszéli egy szerzetes – a De Rive kolostorban nagyszámú hallgatóság előtt beszéltem, midőn a templomba bizonyos számú bűntársak kíséretében bejött Baudichon, a lutheránusok főembere, s kijelenté, hogy ott ma Farel fog nyilvánosan beszélni, azért meghúzatja a barangokat is... azután Farel ugyanazon templomban, ugyanazon szószékből beszélt, melyből én prédikáltam, hintvén a konkolyt, az átkozott tanítást.” (2) Másnap az evangélikusok négytagú küldöttsége jelentést tett a történtekről úgy a tanács előtt, mint Bernben.
Az utóbbi napok eseményeinek híre visszatetszést keltett Freiburgban, a berni szövetség harmadik tagjában. Általában a genfi viszonyoknak a részletekre kiterjedőbb vizsgálata feltárja a nehézségeket, melyekkel e város kormányának meg kell vala a forrongás e napjaiban küzdenie, s a kényes helyzetek egész sorát, melyekhez az eszközöket nagy gonddal kellett megválasztania. Itt van a templom ügye. Egyik szövetségese, a protestáns, templomot sürget a hitrokonok számára, a másik szövetségese, a katolikus, a templomfoglalásban meg nem bocsátható sérelmet lát. A genfi kormánynak tekintettel kell lennie a pártokra, tekintettel kell lennie szövetségeseire, de melyikre, mikor az egyiknek kívánsága a másikéval homlokegyenest ellenkezik? A dologba cselekvőleg nem folyt be, a szövetséges város neheztelését kikerülni mégsem tudta.
Május 15-én a freiburgi küldöttség a szerződésnek levágott pecsétjét kézbesíté a tanácsnak. Ez a dolog valóságos megdöbbenést keltett,
(1) Fromment e. m. 101. l. – Kampschulte e. m. I. 146. l.
(2) Gaberel e. m. I. 175. l.mert a város minden lakosa emlékezett a freiburgiak nemes, önzetlen magatartására a legnehezebb napokban, ám a dolgon változtatni nem lehetett.
Freiburg elpártolása a dolognak menetét meg nem akadályozta, sőt, úgy látszik, siettette azt. Szinte egymást érték az izgató, magában véve nem nagy, de Genfre nézve fontos események, amelyek a kedélyeket izgalomban tartották. A katolikusok egy része kivándorolt. Az efféle tömegesebb társadalmi, politikai, vallási okokból eredt kivándorlás mindig rossz vért szül, mert az elégedetlenek idegen földön az ellenséges mozgalmakhoz csatlakoznak, ami viszont az otthon maradott hitrokonokat könnyen gyanúba hozza. Szigorú rendszabályok látnak ilyenkor napvilágot, mert – és ez nem csoda – az állam hívei a külső és belső, titkos és nem. titkos ellenségben veszedelmet látnak. A genfi kivándorolt elégedetlenek összeköttetésbe léptek a savoyaiakkal, a püspökkel, s mint annak idején a mamelukok, reményüket ők is valami nagy változásba, sőt katasztrófába helyezték. A római egyház emberei irányában az ellenszenv növekedett; hiába emeli fel Bern szavát, hogy “többet ésszel, mint erővel”; sajnálatos dolgok történtek, a papokat az utcán sértegették, (1) a képek, szobrok rombolása gyakoribb lett, s midőn a vidékről szokás szerint (május 15.) búcsúsok jöttek a városba, azokat is barátságtalanul, sőt ellenséges indulattal fogadták. A tanács útját vágni a mozgalmaknak nem tudta, megelégedett, ha azokat mederben tarthatta, bár a sérelmeket enyhíteni igyekezett. (2)
Időközben megkezdődött a régi egyház lelkészeinek az evangéliumhoz való csatlakozása is. Az események előrevetették árnyékukat. Eljön az idő, midőn majd az egész városban az evangéliumot hirdetik, még magának a Szent Péter templomának a szószékén is! Hogy ez minél előbb bekövetkezzék, arra nézve De La Baume püspök adta meg a végső lökést.
A genfi dolgok fejlődését elkeseredéssel szemlélte a távolból De La Baume, végül elhatározta, hogy erőszakosan útját állja a reformációnak, de hogyan? Segítség után nézett, de a herceget, amennyire lehetett, szerette volna kikerülni. Ezért a svájci katolikus városokhoz fordult, hogy őket az eretnekek ellen hangolja; külö-
(1) Fromment e. m. 92. l.
(2) A búcsúsokat például a város kapui előtt a város költségen megvendégelte “kárpótlásul”. Kampschulte e. m. I. 151.nösen Freiburgra számított, egy freiburgit genfi helytartójának nevezett ki. Ámde mindezen törekvések semmi sikerrel nem biztattak. Szövetségesnek csak egy marad, a savoyai herceg; mint ennek a szövetségese gyűjtött seregeket, Genf közelében lévő kastélyait kaszárnyákká alakította, és hogy mindent megtegyen, amit megtehet, genfi híveit felhívta, hogy a várost hagyják el. (1)
Ez az egyházfő merőben emberi erőkkel dolgozott, előbb pénzbírsággal, haragjával, kiátkozással sújtá azokat, akik az evangéliumot hirdetni merték, azután szövetségeket, fegyvereseket keres ellenük. Van-e ebben az eljárásban nyoma a bizalomnak, az erőnek, az alázatosságnak, a bölcsességnek, amelyet az ember Attól nyerhet, aki csudálatos példájával, szavaival tanított? Nem kellett-é belátnia Genfben mindenkinek, hogy ezek az emberek vagy nem ismerik azt, aki az út, az igazság, vagy merőben félreismerik? De még emberi szempontból is vakon járt el a prelátus. Megparancsolta, hogy a római egyház hívei hagyják el Genfet. Már most aminő arányban emberei elhagyják a várost, híveinek száma és ereje ott abban az arányban fogy; akik pedig parancsa ellenére ott maradnak, kétszeresen szenvednek. Érezik a püspök haragját s magukra vonják a többiek gyanúját, mert íme: a római egyház püspöke, vezérférfia Genf régi ellenségével szövetkezve híveit arra szólítja, hogy hazájuk ellen szálljanak síkra. Aki nem megy el és a hazaárulás gyanúja alól menekülni akar, annak azokhoz kell csatlakoznia, akik nyíltan küzdenek a lélek és a kéz fegyvereivel a püspök ellen. Ezeket szemügyre véve, megértjük, hogy “keményebb csapást... a katolikus ügyre semmi sem mérhetett volna”, mint a saját püspökének szóban forgó rendelete. (2)
Az evangélium hívei a védelem napjaiban olyan buzgóságot fejtettek ki, mely méltán figyelmet érdemel. Farel és társai fáradhatatlanok voltak a munkában. A függetlenség gondolata összenőtt az evangélium szabadságának eszméjével, úgy amiként nálunk, mikor “az Istenért és a szabadságért” küzdöttek legjobbjaink. A városi tanács a várfalakat felszereltette, ágyúkat hozatott, az őrséget kiegészítette, sőt a sikeresebb védelem szempontjából az egész külvárost leromboltatta, dacára annak, hogy ennek következtében 6000 ember maradt fedél nélkül.
(1) Kampschulte e. m. I. 154. l.
(2) “Es war nicht möglich der Sache des Katholicismus in diesem Augenblicke einen härtern Schlag zu versetzen”. Kampschulte uo.III. Károly a püspöknek nyílt támogatását kerülte, ámde ez utóbbi annál többet remélt genfi párthíveitől. A terv az volt, hogy a püspöki sereg egy éjjelen megrohanja a várost, s alkalmas időben a káptalan és pártja az ostromlóknak segélyére siet, így fogják azt két tűz közé. Július 30-án egy idegen jött a városba, elmondta, hogy Dauphinéből való, s hogy az ellenség általános rohamra készül. Mi sem természetesebb, minthogy az elöljáróság résen állott. A savoyaiak a jelt várták, melyet majd (előbbi megbeszélés szerint) a katolikusok a városból adnak. (1) Ámde a genfi őrség olyan éber és olyan erős volt, hogy ezt a bennlevők meg nem kockáztathatták. Bármint legyen is a dolog, a várost meglepni nem sikerült. A püspök erőlködésével elérte azt, hogy a római egyház erkölcsi ereje a városban elhalványult: a katolikus egyházat a város ellenségeivel azonosították, a papság egy része minden alkalmat megragadott arra nézve, hogy elhagyja a várost, más része börtönbe került.
Az események gyorsan követték egymást. A püspök az egyházi törvényhatóságot Gexbe helyezte. Ezellen a tanács ünnepélyesen tiltakozott, a püspöki pecsétet lefoglalta, az ott maradt papságnak minden idegen hatósággal való érintkezését eltiltotta. Azzal a tervvel is foglalkozott a tanács, hogy a püspököt perbe fogja.
Ilyen körülmények között az a hír terjedt el a városban, hogy a katolikusok a három prédikátort Farelt, Viret-t és Fromment-t megmérgezték. Ez így történt: A három egyházi férfiú közösen étkezett. Egy alkalommal valami főzelék került az asztalra, amelyből Viret evett, és hirtelen rosszul lett. Farel nem nyúlt az ételhez; Fromment pedig éppen akkor érkezett felesége elé ment. Ámde a cseléd, Vax Antónia, Viret betegségét látván, nagyon megijedt, sírva fakadt, unszolta Viret-t, hogy igyék vizet, s azután eltűnt. Felmerült a mérgezés gyanúja, Vax Antónia törvényszék elé került, (2) mely őt halálra ítélte.
A boldogtalan asszony sorsánál is jobban érdekelne bennünket az: voltak-e és kik voltak bűntársai? A gyanú széles körökre kiterjedt, mert általánosan azt hitték, hogy a dologban a kato-
(1) Merle d’Aubigné e. m. IV. 441. Ezen összeesküvésről s annak felfedezéséről szólván, így ír: “Elbeszélésünk... több tanúbizonyságon nyugszik: Fromment (Gestes de Genève p. 125.), Roset (Chron. msc. liv. III. ch. XXVII.) és a tanácsjegyzőkönyveken."
(2) Gaberel közli a Vax-per iratait, e. m. I. 80., 81., 82. l.
likusok keze játszik közbe. Az evangélium hirdetőinek megöletésével akarták régi hatalmukat visszaállítani! Történtek elfogatások, sőt, ami a XVI. században hallatlan, egy kanonok is börtönre került. Ámde a legfontosabb dologra nézve a homályt eloszlatni nem sikerült. Nem lehetetlen, sőt valószínű, hogy “a beteges és képzelődő asszony" (1) a maga elhatározásából lépett a végzetes útra. Aki tudja, mennyire hajlandó az ember, a nép többsége a gyanúra, elképzelheti, hogy az akkori ellenséges küzdelmek és forrongások közepette minő rémes históriákkal kötötték össze ezt a szerencsétlen dolgot. Bármint legyen is a dolog, az minden kétségen felül áll, hogy az egész mérgezési história a katolicismusnak népszerűtlenségét ama napokban, kapcsolatban az előbbi eseményekkel, nagyon megnövelte.
Régen táplált, kedvenc gondolata volt Farelnak az, hogy egy hatalmas vitában mérjék össze az evangélium hívei érveiket a római egyház embereivel. Annyira élt ennek a hitvallónak lelkében az evangélium egyszerű, világos igazsága, hogy csak tudatlanságnak tulajdonította az emberi találmányokhoz való ragaszkodást. Fel kell nyitni az emberek szemeit, hadd lássanák! A lelkeknek üdvössége és kárhozata nem enged neki nyugalmat. A belső hévség tör ki belőle, mikor tapasztalnia kell, hogy annyian vannak, akik látván nem látnak, hallván nem hallanak. A tanács nem szereti, túlságosnak látja a buzgóságot, bizonyos ellenszenvvel nézi “túlzásait”; mert eme férfiak más szemmel nézik az evangéliumot, reájuk nézve az evangélium az életnek csak egyik módja, de a reformátorra nézve az életnek feltétele. A tanács magatartása érthető. Ámde a hitbeli és erkölcsi megújhodást a próféták idézik fel, akiknek lelke a felismert igazság szeretetében ég, s nem azok, akik tetteikben a szorosan vett célszerűséget tartják szemük előtt.
A tanács hosszú ideig visszautasította a nagyobbszabásu vita tervét. A Furbity-féle vitatkozás nem tekinthető ilyennek, mert a tanács inkább csak alkalmat óhajtott nyújtani a szerzetesnek, hogy magát védje.
Farel ösztönzésére a disputára való engedélyt most Bernard Jakab, nemrégiben még a genfi ferenciek kolostorának főnöke, előkelő és genfi származásu férfiú szorgalmazta. Nemrégiben csatlakozott a mozgalomhoz, és azt tőle telhetőleg támogatta. Bernard a
(1) Uo. 79. l.
vita anyagát is összeállította. Az evangéliumon alapuló hit igazságai, melyek a terv értelmében a megbeszélésnek alapját képeznék, a következőkben foglalhatók össze: Megigazulásunknak egyedüli kútfeje Jézus Krisztus, kinek egyetlen, teljes és tökéletes áldozata teljes és tökéletes bűnbocsánatot szerez. Imádás egyedül az Istent illeti. Az egyházat kormányozni az Ige által kell. A fentebbiekből kifolyólag: megigazulásunkat Krisztuson kívül másban (cselekedetekben sem) keresni nem szabad. A miseáldozat ellentétben áll Krisztusnak egyedüli, tökéletes áldozatával. A szentek segítségülhívása, képeik, szobraik előtt való imádkozás ellenkezik az Írással; a római egyházkormányzat, mely nem az Igén, hanem a hagyományon alapszik, veszedelmes.
A tanács április 23-án (1535) vette tudomásul a beterjesztést, s mindent megtett arra nézve, hogy a május 30. napján a ferenciek nagytermében tartandó vitáról, nemkülönben annak tárgyairól a legszélesebb körökben tudomást vegyenek. Addig a körmeneteket, nevezetesen az úrnapi processziót sem fogja a város megtartani, míg a disputára kitűzött pontokat annak rendje és módja szerint meg nem vitatják, a többi intézkedéseket ezektől teszik függővé. A vitákon minden vitatkozó a legszélesebb szólásszabadságot nyer. “Ó, – így szól Fromment, – ha a fejedelmek ilyen szabadságot adtak volna az érvekkel való küzdelemre, a dolog már régen rendbe jött volna, nem került volna annyi szegény keresztyén ember a máglyára... Ámde a pápa és az ő bíboros papjai nem engednek utat, nem adnak helyet, csak a tűznek, meg a kardnak. Ezt bizonyára a törököktől tanulták.” (1)
A tanács a dolog komolyságához méltóan intézkedett, az elöljáróság képviseltetéséről a viták vezetéséről gondoskodott, a jegyzőkönyvek vezetésére négy titkárt nevezett ki.
Nagy érdeklődéssel néztek a genfi evangélikusok a vita elé, csak egy volt a bökkenő: nem volt kivel vitatkozni. Volt már alkalmunk látni (mikor Farelt a kanonokok maguk elé idézték), hogy a római egyház emberei a szabad vita terére lépni vonakodtak. Mi lehetett ennek az oka? Gőg? Tudatlanság? Az igazság elleni tusakodás? Vagy mind a három együttvéve? Nehéz eldönteni. Farel el volt keseredve, neki kedve lett volna a még Genfben időző áldozópapokat oda hozni, hogy ha nem igaz az ő igazságuk, mit hozhatnak hát fel ellene? Végül mégis jelentkezett
(1) Fromment e. m. 99. l.
két ember a vitára. Chapuis János dominikánus és Caroli Péter, egy francia, aki az utóbbi időben jött Genfbe. Chapuis Jánosnak azzal az állítással szemben kellett érvelnie, hogy a római egyházban a megigazulást nem Krisztusban keresik, reá várt (az érdemszerző cselekedetekből kifolyólag) a szerzetesi élet védelme. Azonban a dominikánus hirtelen rendeletet kapott illetékes felsőbbségétől, mely neki a vitán való részvételt megtiltotta. A római egyház védelmére egy ember maradt: Caroli Péter. De milyen ember! A római egyház emberei valószínűleg maguk is csudálkoztak, ha ugyan ismerték, ezen a védelmen. Ezzel a férfiúval ismételten találkozni fogunk, nem lesz fölösleges vele közelebbről megismerkedni.
Caroli Péter francia származású, teológiát végzett, a Sorbonne-ban a hittudományok doktora lett, előkelő egyházi állást töltött be Párizsban. Tehetséges ember, aki keményen harcol nézetéért, ámde nézeteit váltogatja. Párizsi beszédeiben határozottan a hitjavítással rokonszenvezett. Akkor így tanított: “Inkább adjunk hat batkát a koldusnak, mint a papnak a misére”. A képekről: “Ez mind bálvány”. Majd ismét: “Aki hisz, üdvözül”. Mikor azonban a prédikálástól eltiltották, kijelentette hívei előtt: Ha az Isten megengedi, a legközelebbi prédikációját ezen textus alapján fogja tartani: “Lábaimat és kezeimet átszegezték”. Margit hercegnő úgy őt, mint mindazokat, akik az evangéliumhoz hajoltak, pártfogásban részesíté, neki Alençonban ekklézsiát adott. Ámde Caroli már itt az evangélium híveit üldözé, mikor pedig a párizsi plakátok olyan port vertek, jónak látta elhagyni Franciaországot. Így került Genfbe, ahol egyszerre a római egyház védőjének csapott föl. Éjjelenkint erősen készült a vitára. De azért a vita közben megzavarodott, el-elveszté a fonalat, úgyhogy az ellenfelek segítették. “Ugyebár, ezt akarta mondani?“ Néha egészen elveszté fejét. Egészben véve különös egy vitatkozás lehetett ez ott a franciskánusok nagytermében. Egy ember küzd a rómaiak igazaiért, az is olyan, akinek Franciaországból az olyan tanok védelme miatt kellett menekülnie, amelyeket most véd.
Végül is lezárták a vitát; semmi különös nincs abban, hogy evangélium emberei a római egyház passzivitása miatt bosszankodtak. Olyan az ő igazságuk, hogy azt csak máglyával lehet megvédeni! Nem kisebb mértékben izgatta a közvéleményt a tanács magatartása. Mélységesen hallgatott. Az evangélium emberei pedig a véleményben voltak, hogy ha már az elöljáróság mindent
a vitától tett függővé (még a processziókat is), most már vonja le a következményeket. Mire való a hatóság védelme, kezdeményezése alatt megtartott hitvita, ha annak – mint látszott – épen a hatóság nem tulajdonít semmi jelentőséget? Június 28-án Bernard Jakab fivére, Bernard Claudius társaival az ülésező tanács színe előtt megjelenvén, szót emelt az ügyben. Reámutatott arra, hogy az a félig-meddig való állapot, amelybe Genf jutott, kínos és tarthatatlan. Egész dolgot kell csinálni, mert mi történik? Nyilvánosan, szabadon rendezték a vitát. Az elhangzott érvekből kitűnt, hogy a bálványozást ki kell irtani, és most itt-ott némely ripők még gúnyolja az egészet, mondván: "Ugyan gyönyörűséges volt az a vita!" Tétlenül maradhat-e ilyen viszonyok között a tanács? Nem. Előtte áll azon városok elöljáróinak példája, akik akarták és meg is tudták védeni a felismert igazságot.
El sem lehet képzelni, hogy a város kormánya nem óhajtotta volna a rendet, nem óhajtott volna véget vetni a bizonytalan állapotnak. Magatartását másképpen megérteni nem lehet, minthogy még mindig tartott a külső bonyodalmaktól. Három katolikus ország határában könnyen támaszt nyerhet az elerőtlenült genfi katolicizmus. Akár a püspök, akár a herceg, sőt nem volt alaptalan a gyanú, hogy maga a franciák királya is szívesen tenné reá hatalmas kezeit a szép városra. Még más veszedelem is fenyegetett, mégpedig a szövetséges Bern részéről, mely szépszerével a védelem fejében szintén valami fenhatóságot szeretett volna kifejleszteni Genf felett.
A tanács Bernard Claudius beszédére azt válaszolta, hogy mielőtt valamit tehetne, át kell tanulmányoznia a vita jegyzőkönyveit; egyebekben pedig a kedélyek megnyugtatására törekedett.
Míg a vezető férfiak ama jegyzőkönyvet “tanulmányozták”, az evangélium hívei tettre határozták magukat. Az utóbbi időkben a reformátorok buzgósága következtében a reformáció híveinek száma annyira felszaporodott, hogy egy templom azokat befogadni nem tudta. Hangok emelkedtek, mely szerint az evangélium híveinek meg kell tenniök, amit az Isten parancsol. Július 23-án Magdolna ünnepe volt. Farel híveivel a Szent Magdolnáról nevezett templom felé indult, abba bementek, ő maga szószékre lépett; a templomot az evangélium számára lefoglalta. A tanács másnap kérdőre vonta a reformátort. Mit felelhetett ez? A tanács a viszonyok változásával számot nem vet. Nagyon szeretné látni az üdvös rendszabályokat, hogy azoknak engedelmeskedjék, ám ilyenek nem történnek.
Sokszor emlegette az elöljáróság, hogy a tiszta evangéliumot kell prédikálni, ők ennek tesznek eleget. Nagyon szeretné, ha nem lenne kénytelen annyiszor idézni amaz igaz szavakat, melyek szerint inkább kell engedelmeskedni az Istennek, mintsem az embereknek.
Az eseményeket feltartóztatni nem lehetett. A megindult áramlatot a kormány még ha akarta volna, se tudta feltartóztatni. Egymás után foglalták el a felbuzdult seregek a templomokat, úgy, hogy augusztus 8-án Farel már a Szent Péter-templomban prédikált. A tanács pedig, legalább a jelek erre mutatnak, tanácstalanul állott. Megidézte Farelt, meghallgatta újra – nem éppen ismeretlen – érveit, azután elrendelte, hogy további intézkedésig a Szent Péter-templomban prédikálni tilos. Az akkori viszonyokat mérlegelve, az elfogulatlan szemlélő előtt világos, hogy ezt a rendeletet kiadni könnyebb volt, mint azt végrehajtani. De az óvatos és körültekintő kormányférfiak végül is csak annyi okossággal dolgozhattak kritikus helyzetükben, amennyi éppen bennük volt. Még huszonnégy óra sem telt bele, roppant zavarok töltötték be a várost, ami nem is csoda, mert hiszen az, ami e falak között akkoriban végbement, a dolgok végelemzésében nem volt más, mint forradalom, afféle vihar, mely a korhadt épületeket, a szúette fákat ledönti. Az ilyesmi pedig nem történhetik meg szép csendben, bármilyen bölcs határozatokat s tiltó végzéseket fogalmaznak is körültekintő emberek.
Már az érintett tanácsvégzés délutánján roppant tömeg zúdult a főtemplom, a Szent Péter székesegyház felé. Gyermekek kiáltozása, a sokaság zúgása tölté be a várost. A tömeg valósággal betört a katedrálisba, megrohanta a szobrokat, összetörte a képeket, vad zaj között olyasmit művelt, mint annak idején a vandálok cselekedtek. Az ereklyéket lábbal tiporták, a templomban talált ostyát a kutyáknak dobták. (1) A sokaság nem bírt eltelni a pusztítással. Amit a főtemplomban megkezdett, folytatta a többiekben. A tanács, a szindikusok ismert tapintatossága, higgadtsága mind kárba veszett. Csak egy gondolat foglalta el az elméket: végezni egyszer s mindenkorra, lehetőleg gyorsan minden bálvánnyal.
Ebből az eseményből láthatta ugyan a genfi kormány, hogy egészen megváltozott helyzettel áll szemben; de azért a meglepetésnek semmi nyomát nem árulta el. Nem adott irányt a mozgalomnak, de az adott helyzetet minden töprengés nélkül elfogadta.
(1) Lásd Fromment e. m. 146. l. – Kampschulte e. m. I. 166.
Farel és társai nem emberi munkának tekintették az egész mozgalmat. Az Isten ujját látták benne, s Annak erejét, aki erős az erősségek lerombolására. Ezzel a tudattal jelentek meg a kétszázak gyűlése előtt, s Farel távol attól, hogy mentségére bármit is felhozni akarna, egyenesen korholta a vezető férfiakat, s azt a kérdést intézte feléjük: “Meddig akarnak még kétfelé sántikálni?“ Nem is a tanácshoz, hanem az Úrhoz emelte szavait: “Ó, Isten! Világosítsd meg a tanácsot, hadd értse meg, hogy itt a Te dicsőségedről, egy egész nép lelki üdvösségéről van szó! Üsd le a papok magas süvegét és emeld diadalra a Te ügyedet!" (1)
A kétszázak a megtörtént dolgokat nemigen bolygatták, hanem szelíden és okosan a teendőkről beszéltek, s végül elhatározták: a város területén levő katolikus papok, szerzetesek jöjjenek elő, érveiket a mise, a képek tisztelete érdekében mondják el; mindaddig, míg ez meg nem történik, marad minden változatlanul. Sem misét mondani, sem képet bántalmazni nem szabad. A szövetséges Bernnek pedig e határozatról értesítést küldenek. Van még egy pontja e határozatnak, mely nem kerülheti ki a figyelmet, s amely rámutat arra, hogy a tanács most a jövőbe is néz. E pont az egyházi vagyonnak összeírását rendeli el.
E határozat után másodnapra megjelentek a nagytanács előtt a római egyház férfiai, hogy a polgári hatóság rendelete értelmében megvédelmezzék Róma dogmáit. Az a jelenet, mely a délelőtt folyamán a tanács előtt lejátszódott, kissé komikus, kissé tragikus volt, de mindenképpen érdekes. A különböző rendiek egyszerre bevonultak, akárcsak valami vizsgára. Felolvasták előttük a rendeletet, hogy védjék a római misét. Az első szindikus így szólt: “Uraim! Az utóbbi időben megtartott vitának eredménye ismeretes Önök előtt. Ha Önök alkalmas érvekkel be tudják bizonyítani, hogy a képek alkalmazása a templomokban, az azok előtt való imádkozás méltó és igazságos; ha a a Szentírásból kimutatják, hogy misét mondani kell, s a szenteknek ünnepet kell szentelni; ha ki tudják mutatni, hogy a szertartások a Biblián alapulnak: akkor mi készek vagyunk a dolgokat az előbbi állapotjukba visszaállítani”. (2) A rendek emberei tanácstalanul állottak, egyikük sem tudott azon egyház legfőbb intézményeinek védelmére
(1) Merle d’Aubigné e. m. V. 380.
(2) Gaberel “Histoires de l’eglise de Genève depuis le commencement de la reformation jusqu’en. 1815.” I. 219–220.valamit felhozni, amelynek életüket szentelték, végül némi hallgatás után egyikük (Chapelain) így szólt: “Mi egyszerű emberek vagyunk, tudományunk nem lévén, nem tudunk felelni. Hozzá vagyunk szokva, hogy úgy éljünk, mint atyáink éltek, azt higgyük, amit az egyház hisz. Ne kívánjanak tőlünk olyasmit, ami tehetségünket meghaladja.” (1)
A világi papságot a püspöki helyettesnek palotájában kereste fel a tanács küldöttsége. Az utasítás értelmében a legutóbbi hitvita eredményét előttük is felolvasta a küldöttség. Hidegen hallgatták meg az urak a felolvasott dolgokat, azután kijelentették, hogy ők katolikusok akarnak maradni, kérik a hatóságot, tovább őket ne zaklassák.
A két nyilatkozat megpecsételte a genfi római egyház sorsát. Semmi sem állott többé útjában a reformátoroknak. Genf az utóbbi idők mozgalmaiból mint evangéliumi hitű város lép elő. 1535 augusztus második felében katolikus istentisztelet e városban nem volt. A papság lassan kiköltözködött. Csak egy intézmény képviselte még a régi egyházat a Leman-tó melléki városban: a klarisszák kolostora. Lakói, mint Jussie naplói mutatják, az események felől tájékozva voltak, de nem voltak tájékozva jövájük felől. Szorongás között töltötték az utóbbi hónapokat. Minden zajra fölriadtak. (2)
A templomfoglalások idejében még gyóntatójuk is elhagyta a védtelen nőket. Az utóbbi napokban a reformátorok maguk is tartanak előttük prédikációt, hogy az evangéliumnak megnyerjék őket. De ez a törekvésük sikertelen volt; a főnöknő távozásra kért engedélyt. 1535. augusztus 29-én egy esős szürkületkor vonultak ki a városból a genfi klarisszák, némelyek közülük, az elaggottak, botra támaszkodva. A kora reggeli órák dacára sokan összegyűltek azokon az utcákon, amelyeken a menet elhaladt. Csendben, halk lépésekkel mentek, csendesen, tiszteletteljesen nyitott nekik
(1) Merle d’Aubigné e. m. V. 386. l. – Gaberel uo. “Nous n’avons pas asser de savoir pour fair aucune remarque sur la dispute.”
(2) Erre nézve jellemző a következő epizód: Az utóbbi nyugtalansággal teljes időkben, az éjjeli órákban dübörgés hallatszott a kolostorban, egy pillanat alatt talpon volt mindenki, szinte maguk előtt látták az apácák az eretnekeket. A főnöknő lelkére kötötte a szegény nőknek, hogy bátran viselkedjenek az istentelenek ellen. A zaj a kápolna felől jött, ide mentek, ott találták a legfiatalabb apácát, aki a délutáni istentiszteleten elaludt, csak éjjel ébredt fel, s rettegve döngette az ajtót.
utat az összesereglett nép. Jussie kiemeli, hogy az emberek menet közben – amitől úgy látszik, tartottak – nemcsak nem bántalmazták őket, hanem szinte megváltoztak, meg voltak hatva, s készek voltak őket még másoktól is megoltalmazni.
Augusztus hó utolsó napján semmi sem képviselte a római egyházat Genfben, a templomokon, a főpapok elhagyott palotáin, lakásain kívül. Elmentek mind! Az okok és okozatok láncolata vezetett kérlelhetetlenül ide. Az az egyház, melynek képviselői Genfet elhagyni kénytelenek voltak, már régen megszűnt itt a népnek ápolója, szenvedéseinek orvoslója, a szabadság menedéke, az Isten kegyelmének közlője lenni. A hatalom, a kényelemszeretet volt már régtől fogva a főcéljuk. Hamis bizonyosságnak adták át magukat az egyház emberei, megfeledkezvén az intelemről: aki pedig áll, vigyázzon, hogy el ne essék. Mit láttunk a püspöki széken? Századok múlnak el, s nagyon gyér kivétellel, alig van képviselője ott a krisztusi alázatosságnak, törhetetlen munkának, egyszóval a keresztyén bölcsességnek. És De La Baume, az utolsó püspök? A jó konyhára, pincére való gondja foglalja el, híveit a veszedelem pillanatában elhagyja, a távolból küldi haragos leveleit, majd seregeket toboroz. A többi genfi pap is igen távol volt attól, hogy a földnek ama sója legyen, amelyről az Írás szól. Ám a genfi példa következményeivel nem áll elszigetelten, ismétlődött és ismétlődni fog, mert: “ha a só megízetlenül... nem jó aztán semmire, hanem hogy kivettessék és megtapodtassék mindenkitől."