IV.
Genf politikai és egyházi viszonyai 1536-banA savoyai sereg elzárja a Genfhez vezető utakat. – Verey. – I. Ferenc francia király tervei. – Bern félelme, segítsége. – I. Ferenc elfoglalja Torinót. – Az 1536. augusztus 7-ei szerződés. – Genf belviszonyai.
Az utóbbi hónapok eseményei korszakot alkotnak Genf történetében; ámde az eredmény maradandóságának kevés volt a biztosítéka. A payerni szerződés, mely a hercegnek régi jogait biztosította, érvényben volt, a püspök sem volt hajlandó Genfről egykönnyen lemondani. Attól az időtől fogva, amióta a püspöki és a savoyai seregeknek a várost meglepniök nem sikerült (1534 július), úgy az egyik, mint a másik csak alkalomra várt, hogy új támadásokat intézzen a város ellen. A püspök a környéken levő kastélyaiba fegyvereseket gyűjtött; az időközben megérkezett emigránsok körülötte csoportosultak, akik úgy, mint később a forradalom idejében a francia emigránsok, türelmetlenül várták, hogy győzelmes hadsereg élén visszatérhessenek, igazi és képzelt sérelmeikért bosszút álljanak. Régi mamelukok, savoyaiak, katolikusok egyesültek egy táborban.
Az augusztusi események ezeket nem verték le, sőt éppen ezektől várták a helyzetnek javulását; mert világos volt, hogy a herceg és a püspök nem békülhet többé. Genfnek meg kell törnie. Ha a savoyaiak magatartása felől nem voltak bizonyosak, minden kétséget eloszlatott III. Károlynak már aug. 30-án megjelent ama rendelete, melyben alattvalóinak a genfiekkel való érintkezést eltiltotta. A következő hetekben az ellenség közel húzódott a városhoz. A svájciak nagyon megoszlottak, a Kappeln melletti ütközet óta (1531.) a protestánsok elővigyázatosak voltak. III. Károly különben is minden lehetőt elkövetett, hogy velük – éppen Genfre való tekintetből – jó viszonyban legyen. A genfi kormány a város derék polgárain kívül legfeljebb csak Bernben, szövetségesében
bízhatott. Azazhogy ebben sem feltétlenül. Láttuk, hogy e város hőn óhajtott célja lényegileg megegyezett a savoyaiak céljával. Uralmát ez is ki akarta terjeszteni Genf városa fölé. Ehhez járult, hogy Kappeln óta magának is reakciótól kellett tartania, s nagyon is meg kellett gondolnia, szakítson-e III. Károllyal, a hatalmas császárnak, V. Károlynak sógorával A berni kormány magatartását szövetségesével szemben az érintett két szempont magyarázza. Maga minden eshetőségre készül, de Genf védelmét a lehetőségig elodázza. Hadd puhuljon kissé a Leman-tó melléki város, ha a szorongattatások között veszélybe jut – a szövetség értelmében is segítségére siet majd – de nem ingyen.
Így jutott Genf két oldalról veszedelembe, s a kormányzóknak az a feladat jutott osztályrészül, hogy az állam hajóját a Szkülla és Kharübdisz között vezessék a hajó megsértése nélkül.
A genfi kormányon olyan emberek ültek, akik okosak és szelídek, jól látják a veszedelmet, (1) éppen ezért mindenben óvatosan járnak el. A város minden erejét megfeszíté a védelemre, 4000 főből álló seregét jól felfegyverezte, a védőműveket kijavította, a prédikátorok lelket öntöttek a csüggedezőkbe. Farel elemében volt: szerinte a győzelem biztos, mert “a berni urak is – szólt az utóbbiak részvétlenségére célozva – a nagy és erős Istenre bíztak bennünket.” Farel, aki régebben Neuchâtelben prédikált, küldöttek által felszólítá egykori híveit a genfi hitrokonok védelmére, s a segélyt kérő szó visszhangra talált. A derék Wildermuth 700 emberével indult el, de a Gitzgin melletti küzdelem után épen a svájciak közbelépése miatt (2) kénytelen volt visszafordulni.
Időközben a gyűrű Genf körül szűkebb lett. A tanács Berntől sürgeti a segélyt. “Uraim! – így írtak szorongatott helyzetükben – Mióta az evangéliumnak az Önök tanácsára és szeretetteljes rábeszélésére Genfben szabad utat nyitottunk, szorongattatunk. Senki nem mer kimenni... Feleségeink, gyermekeink nem bírják tovább az éhséget... Jöjjenek segítségünkre! Úgy kérjük Önöket, mint a gyermek az ő atyját.” (3)
A berniek ebben és az efféle levelekben éppen azt nem talál-
(1) “Certez ils n’atendent aultre chose sinon que nous rendions à eulx, mais nous n’en ferions riens.” Fromment. 171.
(2) Uo. 191. l.
(3) Gaberel e. m. I. 228.ták, amit vártak. Azért, puhítás céljából csak tanácsot adnak: kössön Genf fegyverszünetet, Bernre ne számítson. Végül is eleget áldozott már, idegen városért magát tönkre nem teheti, mert hiszen “az ing közelebb van az emberhez, mint a kabát”. Ebből és az ehhez hasonló levelekből ez kiabált: íme ti idegenek vagytok még, erősebb kapcsolatot várunk! Genf nem akarta megérteni a célzást, mást akart: kiépíteni függetlenségét, ha mégoly sok áldozatba, szenvedésbe kerül is. A szegények szó nélkül türtek, a gazdagok lemondtak igényeikről; az ősegyház egyszerűsége volt az eszménykép, a megpróbáltatás napjaiban a vallási erények egyesültek a katonai erényekkel.
Genfben sok franciaországi tartózkodott akkoriban, voltak ezek között is mindenféle emberek. Egy Maigret Lőrinc nevű, úgy látszik, sokféle hájjal megkent ember, arról beszélt, hogy könnyű lenne francia segélyre szert tenni, nevezetesen Verey kapitány kész átjönni s a püspöki és savoyai hadakat szétszórni, mielőtt a város végszükségre jutna. A tanács is foglalkozott a kissé kalandos tervvel, és jobb híján nem volt kifogása a segítség ellen – “ha a segítő sereg a városba nem jön”. Maigret nem beszélt a levegőbe, rövid idő múlva megérkezett Verey 700 főnyi lovas seregével. A csapatot szétverték ugyan a savoyaiak, de újak jöttek, ezeknek egy része átvágta magát, és Verey megsebesült franciáival mégis bejutott a városba. A genfiek lelkesen fogadták “az Isten által küldött” embert, rövid idő alatt azonban kitűnt – amint azt már előbb is sejteni lehetett – a rendkívüli segélynek oka és célja.
I. Ferenc francia király éppen úgy, mint előbb a savoyai hercegek s azután Bern városa, szintén ki akarta terjeszteni hatalmát a városra. A savoyai hercegek egykor több jogot kívántak, “hogy annál jobban megvédhessék." Bern puhító leveleinek (ugyan nem bevallott, de igazi) célja szintén ez volt; ez a jogszerzés vágya hozta meg a francia segítséget is.
A francia kapítány a szindikusok előtt megjelent és nyíltan kijelentette, hogy felséges ura megbízásából jelent meg. Őfelsége telve van e város iránt való jóindulattal; annak vallásszabadságát és politikai szabadságát egész hatalmával megvédeni kész. De hogy “jobban megvédhesse, jogot kér. Nem kíván mást, csupán a szabadság védőjének címét s a kegyetmezési jogot. Figyelmeztetett a derék kapitány arra is, hogy a payerni szerződés fennáll, végrehajtása csak a régi zsarnokságra fog vezetni.
A szindikusok előtt ezek a hangok nem voltak egészen isme-
retlenek. Válaszukban kiemelték, hogy a város igen hálás Őfelsége, a francia király iránt; ámde ilyen fontos kérdésben csak a nagy gyűlés mondhat határozatot. Ne hagyjon fel a kapitány Genf védelmének nemes tervével, ez csak bizalmat ébreszt a népben, ők, a szindikusok, reménylik, hogy majd a nép olyan választ fog adni, mellyel őfelsége elégedetlen nem lesz. Verey melegebb és mindenekfelett kézzelfoghatóbb választ várt. Ezért újra kiemelte királyának önzetlenségét. A genfi kormány emberei azonban többet ennek dacára sem mondhattak. A kapitány még hosszabb időt töltött a városban, ahol mindenfelé tisztelettel, rokonszenvvel találkozott; de a genfi urak egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy a hatalmas királynak kedvéért függetlenségüket kockáztassák, hiszen ez sokkal nagyobb veszedelmet jelentene minden püspöki, minden savoyai uralomnál.
A francia király akcióját sehol sem kísérték nagyobb figyelemmel és nyugtalansággal, mint Bernben. Az első pillanattól fogva belátták e város kormányférfiai, mit jelent a svájci városokra és első sorban a protestáns Bernre nézve, ha ott a hatalmas szomszéd, a római egyház híve egyszer megveti a lábát. Ennek következményei beláthatatlanok. Alig értesült Bern tanácsa a Verey ajánlatáról, nyílt proklamációban fordult a svájci városokhoz, melyben kiemelte, hogy Genf nagy áldozatot hozott az evangéliumért. De mivel falai közül kiirtotta a pápistaságot, a püspök, a herceg, sőt mások is elnyomják kereskedelmét, megakadályozzák élelmezését, úgyhogy a városból kilépni senki nem mer. “Mindenki beláthatja, milyen nagy veszedelem fenyegeti a genfieket azért, mert az Istennek Igéjét elfogadták. Az idő elérkezett, munkához kell látni.” (1) Bern a hercegnek hadat üzent, mire megmozdult Freiburg és a Savoyai háznak többi ellensége.
Januárius 22-én indult el a jól szervezett berni hadsereg, és rövid idő alatt savoyai területre lépett. Az olasz, savoyai zsoldosok, a püspök seregei visszavonultak mindenfelől (2) úgy, hogy februárius 2-án Naegeli, a berni sereg vezére, miután némi ellenállást megtört – Genf elé ért. A sereg vezére a hétszázak tanácsa előtt nem mulasztotta el, hogy Bern fáradozásait élénk színekkel rajzolja. Szerinte
(1) Gaberel e. m. Pièces just. I. 90–93. lap.
(2) Fromment e. m. 209. l.hónapokon át fáradozott Bern azon, hogy békés úton intézze el a felmerült viszályokat, s jóllehet az első pillanattól fogva kész volt a segélyre, csak akkor fogott fegyvert, midőn a békés kiegyenlítés lehetetlennek bizonyult.
A szövetségesek egyesült erővel támadták ezután a még el nem foglalt erősségeket, a savoyai, a püspöki uralomnak végett vetettek e vidéken. III. Károlyt a sors még nagyobb csapásokkal is illette: a francia király ugyanebben az időben betört Piemontba, elfoglalta (márc. 24-én) magát Torinót is. Úgy megtépték ennek a madárnak a tollait, hogy alig maradt rajta valami, jegyzi meg, nem minden káröröm nélkül Fromment. (1)
Időközben Genf annyi aggodalom után átengedte magát az örömnek. A kormány a pillanatokat az egyetértés megszilárdítására igyekezett felhasználni. Február 6-án istentisztelet után a Szent Péter-templomban gyűlt össze a polgárság, ahol az első szindikus kijelenté, hogy a város virágzásának feltétele az evangéliumban való hit, az evangélium szerint való élet. Haljon ki tehát minden gyűlölködés, legyen elfeledve minden bántalom!
Szép napok voltak ezek. Mikor a húsvét megérkezett, a genfi népnek ezrei tódultak a templomokba, a hívők igen nagy számmal vették fel az úrvacsorát. Farel, aki a nagy munkában eszköze volt az Úrnak, örömmel s a teljesített kötelességnek felemelő tudatával tekinthetett a szent napon a kivívott eredményre. Ebben az időben egyik levélben is megemlékezik a szép, az emlékezetes húsvétról, amidőn a feltámadással Genf lelkiismereti és politikai szabadsága feltámadását együtt ünnepelte. "Milyen úrvacsoránk volt! – így kiált fel – milyen sokan vették fel; milyen sokan hallgatták az igét! Vajha az, aki a kicsiny sereget reményen felül megnövelé, még tovább növelné azt, nemcsak számban, hanem a hitnek mélységében is.” (2)
Az ünnepélyes hangulatot némileg zavarta Bern magatartása. Már a felszabadító háború alatt, míg a győzelmes segédcsapatok a városban s annak környékén tartózkodtak, a berni vezető férfiak alkalmasan szóba hozták, – nem céloztak már, hanem világosan beszéltek – hogy Bern a püspök és a herceg jogaiba óhajt lépni. A szindikusok azonban, habár a nyakukon volt a "győzelmes segítség," éppen olyan világosan kijelentették: erre nézve ígéretet a maguk
(1) Fromment e. m. 218.
(2) Herminjard Corr. des Ref. az 551. levél.nevében sem tehetnek, egyébiránt a tanács elé terjesztik az ügyet. Később még nagyobb eréllyel tört a berni kormány a maga célja felé. Alkalmazásba vett minden eszközt, rá mutatott az áldozatra, amit hozott, megemlíté, hogy Genffel jobban megvédhetné, ha közte és e város között bensőbb lenne a kapcsolat, máskor meg a szövetség felbontását hozta szóba. Ámde Genf rendületlen maradt; függetlenségét kockára tenni a fenyegetésre ugyanolyan kevéssé volt hajlandó, mint a szép szavakra. Ilyen körülmények között a két város között a viszony mindig feszültebb lett. Bern azonban az igényeit másképp nem emelhette érvényre, csupán fegyverrel; azt meg be kellett látnia, hogy az újabb háború beláthatatlan bonyodalmakra vezetne. Genf összeköttetéseit Franciaországgal fönntartotta, a városban erős volt a francia szimpátia, melyet a bevándorlók, a német Bern jogtalan követelései egyaránt növeltek. A berni urak a végletekig nem mehettek, megindult az alkudozás, mely az 1536. augusztus hó 7-én aláírt ún. “örök szövetségben” nyert véget. Ebben az okmányban Bern elismerte Genf függetlenségét, de annyi kikötést tett, és Genf annyi igényt elismert, amennyi e függetlenség keretében csak megfért. Nevezetesen: Genf nyílt város lesz Bernre nézve, úgy a háborúban, mint a békében; a “polgártársak” beleegyezése nélkül idegen hatalommal szövetségre, szerződésre nem lép. Egyelőre ennyivel volt kénytelen az erősebb fél megelégedni, a kedvezőbb körülményektől várta azt, amit az akkori viszonyok között elérni nem lehetett.
Az augusztus 7-ei szerződés hosszú, mintegy harminc éves küzdelmet zárt le, mely küzdelemre önérzettel tekinthetett az ifjú köztársaság. Erejét azonban ugyancsak meg kellett feszítenie, mert az új idők új feladatokat tűztek eléje. Forrongó korszakok után nemigen szokott beállani egyszerre, mintegy varázsütésre a javulás, mert ha a forrongás célt ér is, sok fájdalmas sebet üt. Először ezeket kell avatott kézzel orvosolni, azután következik az építés munkája, s mind a két munka államférfiúi belátást, önzetlenséget igényel.
Genfnek a szóbanlévő korszak, az új korszak elején ezek voltak a sebei: A régi nemesi családok közül részint politikai, részint vallási okokból sok kivándorolt. Ez az emigráció nemcsak szellemi tőkéjét csorbítá a városnak, de megapasztotta ez anyagi segélyforrásait is, és ami talán ennél is fontosabb, sok ember maradt kenyér nélkül. Fokozta a bajt a sok gazdag, nagyjövedelmű
papnak távozása. A káptalan tagjai a legutolsó időkig családi birtokaiknak, egyházi javaiknak jövedelmeit a városban költötték el, s ha már előbb a nemesi családok eltávozása miatt károsodott az ipar, a kereskkedelem, az újabb kivándorlások ezeken még nagyobb csorbát ütöttek. Igen sok ház teljesen üresen állott. A régebben eltávozott családok ősi házai lakatlanul, elhagyatva, megrongálva ott komorkodtak, becsurgott a megromlott tetőkön az eső. Az ipart és kereskedelmet, Genf lakosságának e két segélyforrását még más is apasztotta. A közlekedés éveken át bizonytalan volt, az utak különösen az utóbbi időben veszélyesek. Mindez egyenkint és együttesen megvetette ágyát a pangásnak, ez meg ismét a szegénységnek, nyomornak.
Az utóbbi évek eseményei a különben is mozgékony francia lakosságot állandóan izgalomban tartották. A nyomor, a nyugtalanság csoportosulásokban, felvonulásokban nyilatkozott; a dologtalan, fecsegő, mindent bírálgató, az élvezeteken kapkodó emberek száma felszaporodott; ezeknek pártoskodásaiban (1) nem csekély veszedelmet sejthetett a figyelmes szemlélő.
Mikor megjött a szabadság, s itt volt “a dicsőség reggele”, a nép általában elégedetlen volt az eredménnyel; valami kézzel foghatót, legalább is harapnivalót várt. A forrongások idejében az adósság felszaporodott. Bern minduntalan sürgette ennek a megfizetését; az egyházi vagyon lefoglalása dacára sem tehetett az anyagi viszonyokat a kívánt mederbe terelni.
Az egyházi viszonyok tekintetében még ennél is nagyobbak voltak a bajok. Farel vágya teljesült ugyan: a római egyház emberei eltávoztak, a tiszta evangéliumot szabadon hirdette; de csakhamar kitűnt, hogy a feladatnak csak egy részét oldotta meg. Hátra volt még az evangéliumi egyház belső szervezése, az egyházi és az állami hatalom viszonyának megállapítása, rendezése, szóval hátra volt a szervezés és az építés munkája. Farel másnemű munkára alkalmasabb volt, tudott fölrázni, eszméltetni, mennydörgött – de a szervezés, az alkotás munkájára nem termett. Nap nap után prédikált, bátorított, korholt, küzdött, s azok, akik tanúi voltak önzetlen, túlfeszített munkájának, tőlük telhetőleg támogatták. Ezek vele a keresztyénségnek ugyanazon talaján állva, hű emberei maradtak
(1) “Urbs pravas et noxias factiones divisa” – írja ezen időkről Kálvin a zsoltárok előszavában.
később is. Ámde ezeknek száma nagy nem volt, és Farel most, hogy a veszedelem elmúlt, új híveket maga körül gyűjteni nemigen tudott. Azok a prédikációk, amelyek valamikor, – midőn még a Szent Péterben a római egyház emberei tartották az istentiszteletet – olyan hatásosak voltak, ekkoriban vonzóerejüket veszítették, sőt mintha a “római Antikrisztus” ellen való dörgéseket is megszokták volna. Mindez természetes és érthető. A küzdelemnek, a harcnak szokatlanabb napjai után bekövetkeztek a szürke hétköznapok, s Farelnek éreznie kellett, hogy a munkakör, amely elé ért, más természetű. Látta a szükségét annak, hogy az istentiszteletnek valami formát kell adni, mert bármilyen kárhozatos a merő külsőség, valami forma mégiscsak szükséges, melyben a lényeg mintegy megjelenik. Nagyon érezhette Farel a tisztes fegyelemnek szükséges voltát is. Nem volt eszköz a kezében, hogy a nagy tömegeknek a lelkéhez férjen, mert a prédikációkkal, a szó hatalmával, még ha mindenki eljárt volna is a templomba, a genfi népet a jó útra terelni, ott megtartani szerfelett nehéz volt. Az új egyház szervezése, a fegyelemnek megállapítása mellett napról-napra meggyőződhetett arról is, hogy a világi hatóságnak hatáskörét egyházi ügyekben valami úton-módon szabályozni, körül kell írni.
Mindezen munkának akadályai voltak. Az utolsó időkben a nép még nyugtalanabb, izgékonyabb volt, mint egyébként. Maga Farel is, akiben volt valami a régi néptribunokból, hivatkozott itt-ott a nép szenvedélyeire, mikor még a római egyház embereivel kellett küzdelemben állania. Ez a nyugtalanság megmaradt akkor is, mikor már semmi szükség nem volt rá. A diadal, a siker elragadta az embereket. Semmi hihetetlen, még kevésbé csudálatos nincsen abban, hogy a korcsmák hangosabbak s még sűrűbben látogatottak voltak, mint azelőtt. Az a beszéd pedig, amely ott folyt, valami épületes nem lehetett. Forrongó korszakokban az erkölcsi alapok is meg-megrendülnek. Genfben a korábbi napokban sok szó esett a római egyház elhajlásáról, visszaéléseiről, papjainak lazaságáról, előfordultak képrombolások (1535. aug. 8-án gyermekek vesznek részt az efféle rombolásban). Ez amaz izgalmas, szenvedélyes napokban mind érthető; de érthető az is, hogy ez az állapot a zabolátlanságot, a féktelenséget nap nap után növelte; különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy időközben más dolgok is rontották a közszellemet. Az evangéliumi meggyőződés okából s az üldözés ürügye alatt ez időben sok selejtes ember jött a városba. Meg kell vallani, hogy elég gyakran a római egyház kebeléből kilépett egyházi férfiak
sem ütöttek meg a mértéket, mert nem hiányoztak közöttük az olyanok, akiket nem az evangélium szeretete bírt az elhatározó lépésre. Amivel azonban éppen nincsen az mondva, hogy a Bucer, a Corauld stb. példái elszigetelve állanak.
Semmi túlzás nincsen abban az állításban, hogy amaz áttneneti korszak küszöbén ott a Léman-tó-melléki városban az erkölcsi kapcsok kissé meglazultak, és érthető, hogy ezen körülmény egyik akadálya volt a rendezés munkájának. Minő erő kellett volna ahhoz, hogy ilyen körülmények között a tisztes fegyelemnek korlátait felállítani, ezek iránt tiszteletet ébreszteni tudjon? Farel prédikált, prédikált hittel, buzgósággal, de – egy kis körön túl – az evangéliumi, tisztább felfogásnak nyoma nemigen látszott meg.
Az egyházrendezés munkájának útjában még más akadályok is állottak. Genfben a katolikus istentisztelet megszűnt, de voltak még katolikusok. El sem képzelhető, hogy az ilyen városban, ahol annyi különböző gondolkozású és származású ember lakott együtt, ahol annyi ellentétes érdek küzdött egymással, az evangélium egyenlően utat talált volna egyszerre mindenkinek a lelkehez. Volt, miként említettük, egy meglehetősen szűk kör, mely Farellal együtt érezte, hogy az evangélium az élő Istennek ereje a lelkek üdvösségére. Volt egy sokkal nagyobb kör (az irányadó férfiaknak nagyrésze), mely alkalmas eszközt látott a reformációban a város függetlenségének, a Bernnel való szövetség megkötésének érdekében. Voltak katolikusok is. A hatóság eltiltotta a miseket, erre magánházakban tartották meg istentiszteletüket, mikor ennek is elejét vették, a papokat kiutasították, sokan a városon kívül levő templomokat keresték fel. Érezhető volt, hogy egységes, az egész városra kiterjedő egyházi rendszabályok itt nehézségekkel fognak találkozni. A tanács jegyzőkönyvei (1) tanúságot tesznek emellett. Ezekben a napokban történt, hogy Farel többször megkereste a tanácsot, járjon el a prédikációkra; oka volt erre. Ha maguk a vezetők is elhanyagolják az Igének hallgatását, a prédikátor üdvös munkája csak súlyosbodik. Nem lehet a kormány előtt sem közönyös a lelkipásztor fáradozásának sikere. Jellemző az a tiltakozás, amely ezen előterjesztéseket követni szokta. Balard János, aki annak idején becsülettel küzdött a város szabadságáért, akit valamikor a püspök száműzött is, csudálkozását fejezte ki amiatt, hogy a prédikációk hallgatására kényszeríteni akarják az embereket,
(1) “Die Katholikenfrage ist die in Ratsprotocollen dieser Zeit am häufigsten wiederkehrende”. Kampschulte e. m. I. 209. l.
holott azelőtt olyan sűrűn emlegették a prédikátorok, hogy “a lelkiismeretcn uralkodni senkinek sem szabad”.
Bármilyen nagy különbség lehetett is a katolikus érzelműek és azok között, akik politikai és egyéb okokból a protestantizmus diadalán fáradoztak, abban mégis megegyeztek, hogy élénken tiltakoztak, mihelyt papi sürgetésről, egyházi rendszabályról volt szó. 1536 szeptember elején valóságos vihar volt a tanácsban. Richardet pl. dühösen (furibunde) kijelenté, hogy rajta uralkodni nem fognak, s véleményét osztották sokan. (1)
Nem volt-e ez a merevség szintén egyik akadálya a kibontakozásnak? Az akkori genfi viszonyok között különösen állott az, hogy a rend az életnek nem módja, hanem egyenesen a feltétele. Nos, ezen rendnek a megteremtése bizonyos hajlékonyságot, sőt közreműködést igényelt. Ennek pedig éppen ellentéte volt az a magatartás, amelyet Richardet és társai tanúsítottak.
Az új korszak küszöbén mindinkább előtérbe lépett az a nagy kérdés, – amely körül annyi más csoportosult, – hogy kit illet az új egyházban az intézkedés joga? Ki az örököse annak a hatalomnak, amely egykor a püspök kezében volt, más szóval, a püspök kizárása után az üresen maradt helyre ki fog lépni? A forrongásoknak, a bizonytalanságnak napjaiban a kérdés még nem igen került elő, de a békésebb napokban a kérdés már határozottabb formát öltött. Egyébiránt a kormány embereinek a szemében a kérdés nagyon egyszerű és világos volt. Genf kiküzdötte vallási és politikai függetlenségét, a hercegnek, illetőleg a püspöknek minden joga a városra, a várost képviselő tanácsra szállt. És a tanács így is fogta fel a dolgot: az egyházban való intézkedésnek joga őt illeti, Farel az ő megbízásából prédikál, a tanács a pap intézkedéseihez hozzájárul, de éppen e hozzájárulással jelzi, hogy erre joga van.
Ámde ez a dolog, bármilyen egyszerűnek látszik is talán, mégsem olyan egyszerű; mert ha tisztán világi hatóság veszi a kezébe az egyházat, ha a kizárólag egyházi ügyben is végérvényesen a világi hatóság dönt, akkor ez oda vezet, hogy a lelki hatalomnak a forrása az állam lesz; oda vezet, hogy előforduló szertartási, fegyelmi, tisztán egyházi ügyekben kell bíráskodnia, rendelkeznie, magyarázatokba bocsátkoznia stb., szóval útját készíti el annak, hogy
(1) “Veluti C. Richardet, P. Lullin, J. Balard et alii multi, qui nolunt ire auditum sermonem.” Uo. 210.
tisztán világi testület zsinatnak tolja fel magát bizonyos esetekben. Az egyháznak, hogy hivatásának megfelelhessen, a maga hatáskörében függetlenségre van szüksége; a templomi szószék az államhatalom kirendeltsége nem lehet. Messzire vezetne, ha annak elmondásába bocsátkoznánk, hogy hova vinne az egyházi intézkedések jogának tisztán világi hatóságra való utalása. Csak egyet említsünk meg, pl. az egyházi szertartásokat. Milyen közel áll itt az a gondolat: olyannak kell lennie a szertartásoknak, hogy a köznek javára váljanak. Úgyde, ha a polgári hatóság a maga módja szerint elhatározza, hogy mi az üdvös, akkor akik ebben az üdvösben nem hisznek, mint a közjónak ellenségei üldöztetnek. Ez despotizmusra vezet. Igaz marad az, amit a francia nemzetgyűlésben hasonló kérdések tárgyalása közben az aix-i érsek mondott volt (1790. máj. 29.): Lelki ügyekben csak az egyház határozhat.
Az események előrevetették árnyékukat. Farel érezte, hogy előbb-utóbb be fog állani a küzdelem. Minél inkább múltak a napok, helyzete annál kényelmetlenebb volt, viszonya a tanácshoz kínos volt és nyomasztó. (1)
Időközben a Genf környékéről jött hírek is nyugtalanították. A falvakban erősen működtek a szerzetesek. Farel panaszkodott: “A borotváltak (rasi) nem hagynak fel a nép bolondításával. Hogyha őket ki nem űzik, ha meg nem akadályozzák bármi úton-módon, hogy másokkal érintkezzenek, nem nyugszanak addig, míg tönkre nem mennek és másokat is el nem veszejtenek. Ha az elöljáró minden papját nem fogja inteni, hogy kísérjék figyelemmel a megkeresztelendő gyermekeket, a megkötendő házasságokat, ha nem fogják figyelmeztetni őket, hogy mindent az Ige szerint tanítsanak... alig lesz vége a bálványozásnak”. (2)
Baj volt az is, hogy az emberekben, a munkatársakban nagy volt a hiány. “Küszködöm – írja barátjának, Fabri Kristófnak, az év közepe táján (május 5-én), – azonban nem kételkedem abban, hogy Krisztus győzelemre segít engem.” (3)
Az az ember, akit az Úr a küszködőnek segítségére küldött, ekkoriban még messze járt, nem is gondolt arra, hogy valamikor Genfbe jöjjön; de az erős kéz vitte, vezette őt oda, ahol reá nagy szükség volt, ahol a küzdő szinte roskadozott már a teher alatt.
(1) “Das Verhältniss zu dem Rath wurde für ihn peinlich und drückend.” Kampschulte I. 216.
(2) Herminjard levélgy. az 588. l.
(3) Uo. 555. levél.