V.
Kálvin első tevékenysége GenfbenKálvin tervei. – Megfordul Párizsban, Németország felé megy. – Találkozása Farellal, sürgetésére Genfben marad.– Írásmagyarázó. – Fizetése. – Viret életrajzi adatai. – A lausanne-i hitvita. – Caroli P. részvétele ebben. – Kálvin felszólalása. – Ennek hatása. – Kálvin katekizmusa, a hitvallás, egyházi fegyelmi szabályok. – A tanács magatartása, ellenzéki hangok a városban. – A hitvallomástétel első napja. – Caroli támadása. – Az ellenzék kap a rágalmon. – Kálvin nagy érzékenysége. – Epizódok. – Újabb zsinat. – Kálvin beszéde. – Caroli kudarca.
Kálvin azzal az elhatározással távozott Ferrarából, hogy Németországnak valamelyik nagyobb protestáns városában megvonja magát. Tolla után fog szerényen az evangélium ügyéért munkálkodva élni. Ennek a tervnek a keresztülvitele akadályokba ütközött. Legelőször, úgy látszik, némi családi ügyeket kellett rendeznie, ami arra kényszeríté, hogy legalább rövid időre Franciaországba menjen. Ez nem is volt lehetetlen, mert a lyoni (1536. május 31-én kelt) ediktum szerint minden heretikus és szakramentárius visszatérhetett. Úgy látszik, Kálvin Ferrara után megfordult Párizsban. 1884-ben két okmányt fedeztek fel, az egyik egy meghatalmazás Cauvin Antal részére (kelt június 2-án), a másik (június 12-én) egy adásvételi szerződés, melyben a testvérek egy darab földet, mely valaha Cauvin Gellért és Lefranc Johanna birtoka volt, örök árban (144 livres) eladnak. Cauvin János, “a jogtudományok licentiatusa” jelenlétében. (1) Ezután indult a reformátor Németország felé, de mert Lotaringia felől az utak a kitört háború miatt nem voltak biztonságosak, Savoyán át kerülő úton igyekezett célhoz jutni. Így jutott július
(1) “Documents inédits relatifs à Calvin,” megjelent a “Bulletin du Comité des traveaux historiques et scientifiques, section d’histoire et de philologie” c. folyóiratban, 1884. Hivatkozik reá: Doumergue e. m. II. kötet a 174. lapon.
első napjaiban fáradtan Genfbe, ahol Du Tillet Lajos várt reá. Úgy látszik, a genfiek ez utóbbitól tudták meg, hogy ki érkezik a városukba. Farel nem tudott nyugodni egy pillanatra sem, úgy tűnt fel előtte a dolog, mintha az Isten küldte volna sok baja és munkája között segítségül az Institutio hírneves íróját. Elhatározta, hogy mindenáron ott tartja.
Fölkereste és röviden előadta tervét. Volt valami különös a követelő hangban. Íme, megjelenik egy idegen, s minden hosszabb előzmények nélkül egyenesen azt kívánja, hogy élettervét változtassa meg, maradjon abban a városban, amelynek zavarairól annyit hallott. Meglepetéssel nézett a jövevény a különös látogatóra, azután előszedte érveit. Ő sokkal fiatalabb, semhogy ilyesmire vállalkozhatnék, egy egyházhoz nem is óhajtja magát kötni, valamennyiért, az evangélium diadaláért általában óhajt dolgozni. Ám hogy ezt tehesse, még néhány évet tanulmányainak kell szentelnie. Türelmetlenül hallgatta Farel az ellenvetéseket, majd megeresztvén dörgő hangját, keményen szólt. Hogy lehet stúdiumokról beszélni, mikor az Isten egyháza nagy ínségében segítséget kér!? “Ha te jobban keresed magadat – így szólt, – mint Krisztust, akkor az Úr megátkozza a te tanulmányodat és nyugalmadat!“ (1) Kálvint ez a mennydörgés nagyon kihozta sodrából, az Isten akaratára való hivatkozás kicsavarta kezéből az érveket. A reformátor életének fordulópontjához jutott. Megígérte, hogy mihelyt Bázelben rendezi az ügyeit, visszajön. Erre szent lett a béke, de Kálvin Farellal való első találkozására még 20 év múlva is emlékezett.
Minő jelentőséget tulajdonított a dolognak Farel, az egész további működéséből kitűnik, és sok idővel később (1564. junius 6-án) egyik levelében e találkozásról megemlékezve így ír: "Áldás és dicséret Istennek, hogy az ő kegyelméből... rátaláltam, s hogy Ő elhatározása dacára itt tartá őt”. (2)
Ígéretéhez híven Kálvin dolgainak végeztével augusztus végén visszajött Bázelből, és rögtön munkához látott. A Szentírást magyarázta a Szent Péter-templomban; szabad idejében az Institutiónak francia nyelvre való fordításán dolgozott, egyébként pedig a közügyektől tartózkodott, csöndesen tanulmányozta a város viszonyait. Bibliamagyarázataiban az etimológiai, nyelvi vonatkozásokat kerülve, az Írásnak az életben való megvalósítására, az alkalmazott
(1) Stähelin: "J. Calvin.” I. 221.
(2) Doumergue E. e. m. II. k. 178. l.keresztyénségre helyezte a fősúlyt, amire különösen a levelek olvasása és értelmezése nyújtott bőven anyagot. (1) Ami az új ember ellátását illeti, erre nézve intézkedést nemigen látunk, Kálvin sem nagyon szorgalmazza, úgyhogy nem látjuk, miből élhetett; valószínűleg Farel és a hívek látták el a szükségesekkel. Farel ugyan már szeptember 5-én jelentést tett Kálvin megbízatásáról. A tanács jegyzőkönyve szerint: “Farel Vilmos mester jelenti, hogy ezáltal a francia (“ille Gallus”) által megkezdett előadásokra szükség van; kéri, hogy gondoskodjanak fenntartásáról és táplálásáról. (2) Erre elhatározzák, hogy fognak gondoskodni; de elmúlik csaknem fél esztendő, a határozat írott malaszt maradt, mert az 1537. februárius 13-án felvett jegyzőkönyvben ezt a följegyzést olvashatjuk: “Beszéltek Calvinusról, akit még nem fogadtak be, s elhatározták, hogy adnak neki hat tallért, mert még semmit sem kapott.” (3) Másutt meg az van megemlítve, hogy “ez a francia” egy szövetruhát is kapott. (4) Általában a jelentéktelen külsejű, halavány ábrázatú, 27 éves ember semmi különösebb figyelmet nem ébresztett ott a Léman-tó melléki városban. Egész külseje azt mutatta, hogy inkább az elmélet embere, mintsem tetterős férfiú. Nem kereste a társaságot, úgy látszott, semmit sem kívánt kevésbé, mint azt, hogy vele foglalkozzanak. Bibliamagyarázatait azonban mind nagyobb számmal keresték föl, és feszült érdeklődéssel hallgatták.
Időközben az érdeklődést széles körökben a Lausanne-ba hirdetett és október hó 1-jén megkezdendő hitvita vonta magára. A vita főmozgatója Viret, támogatója Bern. Viret, akivel már az előbbi években Genfben volt alkalmunk találkozni, szintén francia ember. Iskoláit Párizsban végezte, a hitjavítás hullámai nem hagyták érintetlenül; éppen úgy, mint annyi más, a szabad Svájc felé jött, ahol Farel munkába fogta a sovány, barna és rendkívül szerény fiatalembert. Orbe községben hirdette az Igét. Farel rendkívül szerette a békés, nyájas (5) és tanulékony embert. Akik csak írnak róla, a
(1) Egy 1537. máj. 12-én megjelent munkáján (“Epist. duae”: a ferrarai 2. levél) így írja magát alá: "Sacrarum literarum in Ecclesia Genevensi professor."
(2) Doumergue e. m. II. k. 179. l. Merle d’Aubigné e. m. V. 600. l.
(3) “quil na encore guere receu“. Doumergue uo. Kampschulte e. m. I. 282. 2. jegyz.
(4) Merle d’Aubigné e. m. V. 600 l.
(5) “Quo nemo fatur dulcius” “Icones”. Theodoro Beza Auctore 1580. (“Petrus Viretus” cikk.)legrokonszenvesebben emlékeznek meg e szerény és munkás reformátorról. Vallási dolgokban felfogását jellemzik saját szavai: “A vallásban kényszernek semmi helye nincsen, az embereket erre az imádság, a jó, tiszta tanítás, a szent és tisztességes életnek példái vezetik.” (1)
Az 1536. év elején Viret Lausanne környékén hintegette a magvakat, ahol súrlódások merültek fel. Egy dominikánus, akit Viret vitára hívott meg, azzal tért ki a vita elől, hogy ő csak Párizsban, Avignonban vitázik. Viret azzal felelt, hogy akkor oda menjen prédikálni is; mert aki Lausanne-ban hazudik, ott kell ezért felelnie is. A protestantizmus terjedését Bern tőle telhetőleg támogatni igyekezvén, felkarolta a hitvita tervét. Rendeletet bocsátott ki, amelyben kijelenté, hogy az eddigi súrlódásoknak, a prédikátorok üldözésének véget vetni óhajt. Mindenféle papnak, szerzetesnek, prédikátornak, bármily földön legyen is, menlevelet biztosított Lausanne-ba az okt. 1-jén megnyitandó vitára, ahol mindenkinek alkalma lesz igazát a Szentírásból igazolni. (2)
Farel Vilmos a Kálvin társaságában indult el Lausanne-ba, ahol az első napon istentiszteletet tartottak, amelyen Farel prédikált. A következő napon roppant tömeg lepte el a püspöki templomot, melynek középső részét a vitatkozók, a jegyzők, Bern követei és az elnökök részére tartották fenn. A római egyház emberei elég nagy számmal jelentek meg, de csak négyen léptek sorompóba, a káptalan megelégedett a tiltakozással. Farel kijelenté, hogy szabadon, bátran szólhat mindenki, az igazság elég erős a hazugsággal szemben, akinek igazsága van – csak terjessze elő. A római egyház emberei – valamint a káptalan tiltakozása is – a súlyt arra helyezték, hogy ha kételyek merülnek fel – ítéletet csak az egyetemes zsinat mondhat, mert csak ez az a hatóság, amely nem tévedhet. Világos, hogy az egyetemes gyűlésre valo utalás útját szegné minden javításnak, mert ott az olasz, spanyol papok túlsúlyban lennének. Farel kifejté, miszerint semmi sem bizonyítja, hogy az egyetemes gyűlés tévedéstől mentes, és azt, hogy a részgyűlések tévednek. Krisztus ígérete: "Ahol ketten-hárman az én nevemben összejönnek, én közöttük leszek”, nem hagyhat bennünket tévedésben, különben is, ha csak az egyetemes gyűlések tévmentesek, mivel védelmezik meg tartományi, káptalani gyűléseik
(1) Doumergue e. m. II. 185. l.
(2) Doumergue e. m. II. 187. l.határozatait? Ha csak az egyetemes gyűlések állapítják meg a hit igazságait, Krisztus mártírjai, akik az első három században áldozták fel életüket, kétes ügyért haltak meg, mert hisz abban az időben egyetemes egyházi gyűlés nem is volt.
A lausanne-i hitvitán két általánosabb érdekű pont körül fejlődött ki hevesebb és élénkebb vitatkozás. A hit általi megigazulás kérdésében, és abban, vajon Krisztus valóságos testét és vérét vesszük-é az úrvacsorában? (La présence reel.) A római egyház emberci a hit által való megigazulás tana ellen azt hozták fel, hogy ez tönkretesz minden jó cselekedetet. Ha a hit üdvözít, így okoskodtak, az emberek nem fognak többé jót cselekedni. A hitjavítás védői kiemelték: a hit üdvözít; ez nem annyit jelent, hogy rosszat cselekedhetik az ember. A király kegyelmet gyakorol, de e kegyelem nem felhatalmazás a rossz cselekedetre. Az Isten sem azért bocsátja meg a bűnöket, hogy ezentúl rosszat cselekedjünk. De ettől eltekintve, abban az állításban, mely szerint a jó cselekedetek eszközei a megigazulásnak, benne foglaltatik az, hogy Krisztus erőtlen, maga nem elégséges a mi üdvösségünkre. Bármint legyen is a dolog, Pál szavainak értelme világos: “Az ember megigazul a hit által a törvény cselekedetei nélkül”.
A római egyház egyik embere (Michod János) az elhangzott érvekre nézve utalt Péter azon szavaira, amelyek szerint vannak tudatlanok, akik az Írást megrontják saját kárhozatukra. Pál idézett szavaival is így áll a dolog, mert azok csak a zsidók szertartásaira vonatkoznak, aminő pl. a körülmetéltetés. Így magyarázták ezt Párizsban, s Caroli felé fordulva, aki ott a hit által való megigazulást a legerősebben védte – így szólt: “Ön is, magam hallottam, így értelmezé e helyet a Cambrai collège-ben”. Caroli nem jött zavarba. “Abban az időben én is ama tudatlanok közé tartoztam, akikről Péter szól azokban a sorokban, amelyeket idézett, akik az írást megrontják; de az Isten felvilágosított, megváltoztam, jól teszik, ha önök is ezt cselekszik.” (1)
Az Úr testének és vérének az úrvacsorában való valóságos jelenléte körül a vita a római egyház egyik emberének erős szemrehányásával kezdődött. Hosszú értekezést olvasott fel az illető, melyben a hitjavítás embereit megvádolta, hogy az atyák vélemé-
(1) Actes de la dispute de Lausanne f. 55. Merle d’Aubigné e. m. után VI. 306-7.
nyét sem nem ismerik, sem nem akarják ismerni; mert olyan férfiak ők, akik mellőznek mindenkit, akik nekik igazat nem adnak. Az atyák pedig mindnyájan hitték, hogy az úrvacsorában az Úr teste és vére a kenyér és bor színe alatt valósággal jelen van.
Az értekezés felolvasása után egy ifjú ember állott fel, aki hangját eddig nem hallatta, de akit az elhangzott felolvasás alatt mélyen érintett az igaztalan vád. A felszólaló Kálvin János volt. Felszólalása első nyilvános szereplése Svájcban. Annak előrebocsátása után, hogy mindvégig hallgatni óhajtott, s csak az elhangzott vádak kényszerítették a szólásra – reátért a dologra.
Valóban nem lennének eléggé gáncsolhatók a hitjavítás szószólói, ha az atyákat, Istennek ama kiváló szolgáit, félvállról vennék, vagy – miként az értekező magát kifejezé – szamaraknak tartanák. Kétségtelen, hogy azok, akik a reformációt sürgetik, egyedül a Szentírásban találnak megnyugvást, arra függesztik elméjüket, szemüket. Ámde a reformáció hívei a régi doktorokkal együtt vannak, velük egyetértve az Úrnak tartják fenn a legnagyobb dicsőséget, mert azt akarják, hogy az ő szava hangozzék az egyházban. Arra nézve, vajon a hitjavítás hívei ismerik-é az atyákat, azt állítja a szónok előtérbe, hogy az egyházatyákat nemcsak ismerik, hanem az Istennek eme férfiai egyenesen azt tanítják, amit ők. Az egyházi atyák nagy munkái nem lévén kéznél, emlékezetből idéz, s meg van győződve, hogy a további vita fölösleges lesz. Krisztus teste és vére jelen van-e a szent jegyekben? Ez a fennforgó kérdés. Tertullianus így szól: “Krisztus az úrvacsorában testének és vérének jelét (la Figure) hagyta”. Chrysostomus a többi között ezt mondja: “Sokkal nagyobb bűn magunkat befertőzni, akikben az Isten van, mint megszentségteleníteni azon edényeket, amelyekből az úrvacsorát kiszolgáltatjuk; mert azokban csak az ő testének misztériuma vagyon, nem pedig Krisztusnak valódi teste”. Szent Ágoston így szól: “A kenyeret és bort... mi bizonyos tekintetben (quodammodo, en quelque façon) testnek és vérnek nevezzük” majd ugyanő ismét így szól (Adamantinus ellen): “Az Úr nem támasztott nehézségeket, midőn ezt mondá: Ez az én testem, pedig akkor testének jelét (signe) nyújtá”. Akár a szavakat vizsgáljuk, akár ha úgy tetszik, a betűket, az atyák véleménye az evangélium híveinek tanításával megegyezik. Ezeket látva, valóban bámulatos vakmerőség van abban az állításban, hogy az egyházi atyák a hitjavítók tanításával ellenkezőt hirdetnek. Valóban, ha csak néhány lapot olvastak volna a
vitázók ama munkából, nem lennének ilyen vakmerők, de hát eme munkáknak nem látták ők még a címlapját se soha! (1)
“Nem – így folytatá Kálvin – sem az ő természetes testét, sem az ő természetes vérét nem vesszük az úrvacsorában, hanem vesszük annak erejénél fogva lelkileg mindazt, amit az ő testének és vérének kegyelméből nyerhetünk. Krisztus mindezekben részeltet minket a Szentléleknek ereje által. Jézus mondá: Ez az én véremnek új testamentuma, azaz: ez az új testamentum, melyet az Atya velünk kötött, eltörölvén kegyelemből minden bűnünket, elfogadván bennünket kegyelemben fiainak, beleírván a Szentlélek által szíveinkbe az ő törvényét. Valóban, új szövetség ez, melyet helybenhagy, megerősít Jézus Krisztus teste és vére.” “Élő tanúbizonyságok által kényszerítve, a hitnek igazsága szerint magyarázzuk az Írást, nem a magunk feje szerint, s nem adunk annak olyan értelmet, mely abban nincsen.” (2)
A XVI. század a hitviták kora, soha annyit nem vitatkoztak vallási dolgok felett. Kétségtelen, hogy az érvek harcában az eszmék tisztultak, de a sok beszéd közvetlen célját nem érte el. Az ellenfelek egymást meg nem győzték, akárcsak a mi országgyűléseink pártjai. A pártok többé-kevésbé szervezve jelennek meg s a szóharcban fokozódó szenvedélyek ahelyett, hogy egymáshoz közelebb hoznák az embereket, eltávolítják őket. Az afféle jelenetek a legritkábbak, mikor az ellenkező véleményűek az érvek súlya alatt magukévá teszik az ellenfél indítványát, mint azt nálunk pl. annak idején Nyári Pál tevé. A lausanne-i hitvita e tekintetben bizonyos fokig kivételt képez. Kálvin beszéde mély hatást gyakorolt az ellenfelekre is. (3) “A Mimardok, Blancherose-ok (a kat. vitatkozók) elnémultak,” (4) s a beszéd nyomába beállott mélységes csendben felállott egy Tandi János nevű egyházi ember, aki kezdettől fogva figyelt a vitákra, elragadtatással kijelenté, hogy az elhangzott érvek teljesen meggyőzték; kinyilatkoztatta, hogy a reformációhoz csatlakozik, keresztyén életet óhajt folytatni. Nemsokára két ágostonos (Pariat Gellért, Clementis Claudius) tért át, sőt a dolognak rövid idő múlva folytatása is volt. Több mint nyolcvan szerzetes és százhúsz világi
(1) Doumergue E. e. m. II. 215. l.
(2) Merle d’Aubigné e. m. VI. 309. skk. l., Doumergue e. m. II. 215.
(3) "Tout le monde est surpris, stupefait". Doumergue e. m. II. 216.
(4) "En cet endroit sont demeurés tant les Mimard que les Bl. sans replique” Uo.pap csatlakozott a hitjavításhoz. Egyikük így szólt: “Tudom, hogy kiátkoznak, de én mégis az igazsághoz csatlakozom”. (1)
A vita befejezése után két hónapra Bern a hatalma alatt álló összes községekben megszüntette a római istentiszteletet, s behozta a reformációt. Kálvin már október közepén tudósítja barátját, Dánielt, hogy a bálványok és oltárok roskadoznak, remélhetőleg minden megtisztul, “adná az Isten, hogy a bálványimádás a szívekből is eltávoznék”. (2) Megújult erővel jött vissza Farel és Kálvin Genfbe, ahol munka várt a szorgalmas kezekre. Az utóbbi folytatta előadásait a főtemplomban, melyeknek hatása napról-napra növekedett. Minél nagyobb volt azonban és minél érezhetőbb a városban az ő munkálkodásának hatása, annál kevésbé tarthatta magát távol a közügyektől. A viszonyok feltett szándékától, hogy visszavonulva, a tudományoknak fog élni, mindjobban eltérítették. Megválasztották lelkésznek, de talán még ennél is jobban a közügyek felé terelte őt az a körülmény, hogy Farel az ő tanácsa nélkül semmit nem tett. Kálvin tudományossága, világos észjárása rendkívüli hatással volt a heves harcos lelkületére, akinek a részletek kidolgozásához kellő higgadtsága és türelme nem volt. Szinte babonás tisztelettel tekintett e reformátor a húsz évvel fiatalabb tudósra, aki lassan minden intézkedésnek vezetője, lelke lett, habár az egyház élén Farel állott.
Farel elemében volt, míg küzdeni, támadni, védeni kellett; még mikor az építésre, a rendezésre került is a sor, kapkodott, dörgött a bálványozás ellen. (3) De míg egyrészről így beszédei is egyhangúak lettek, kitűnt, hogy maga a prédikáció nem is elég. A gyermekeknek keresztyén nevelése, az egyháztagoknak összetartása, a keresztyén közszellemnek felébresztése kiválóan fontosnak látszott; de mindez más természetű munka volt, a “harcos” Farel nem értett hozzá. Rendetlenségek állottak be, amit az Institutio következetes, rendszerető szerzője alig tudott nyugodtan nézni.
(1) Uo.
(2) “Jam ex multis locis idola et altaria labefactari coeperunt. Faxit D. ut ex omnium cordibus idololatria corruat!" Herm. “Corr. des Ref. az 573. levél.(3) Kálvin halálos ágyán a genfi viszonyokra visszapillantván, így szólt: "Mikor én első ízben ezen egyházba jöttem, jóformán semmi sem volt. Prédikáltak, ez volt az egész. Kikutatták a bálványokat, azokat megégették, de bizony nem volt itt semmi reformáció. Minden zavarban volt”. L. Bonnet Gyula “Lettres de Jean Calvin" II. k. 574. lap.
Az akkori genfi egyház viszonyai között a további célirányos munka szempontjából szükségesnek látszott első sorban a hitigazságokat rövid, határozott és világos vonásokban összefoglalni, ezek ismeretét a nép között elterjeszteni, s végül az egyház szervezetét és fegyelmét szilárd kézzel megállapítani.
Három fontos intézkedésről van itt szó, amelyeknek mindegyikében felismerhető a pikardiai francia befolyása.
Az evangélium már hosszabb idő óta világolt, az emberek mégis sötétségben voltak. Egy-egy prédikáció mélyebb hatást gyakorolt egyesekre, s a gondolkozókat irányította, a nagy többség azonban “csodálatos tudatlanságban élt, melyet az Isten egyházában tűrni nem szabad”. (1)
A bajon Kálvin János sietett segíteni, rövid, világos előadásban összefoglalta a keresztyén hit igazságait, oly célból, hogy azokat a gyermekek megtanulván, a prédikátorok előtt bizonyos napokon tudományukról számot adjanak, a hatóság pedig intézkedjék, hogy a szülők erre gondot fordítsanak. (2)
A hitcikkelyeknek a gyermekek számára való összefoglalása tudvalevőleg a hitjavítók gondolata. Luther írt először ilyen katekizmust, amelynek nagy hatását a katolikusok is elismerték. Possevino Antal jezsuita és pápai követ (1534–1611) ennek nyomán sürgette a katekizmusok behozatalát a kat. egyházban) (3)
Kálvin katekizmusa a kálvinista hittudománynak első rendszeres összefoglalása francia nyelven. (4) A káté úgyszólván a “kálvinizmus dióhéjban”. (5) Tartalmát illetőleg a Miatyánk, a Hiszekegy, a Tízparancsolat, a szakramentumok magyarázatával foglalkozik, amihez függelékképpen a pásztori és a polgári elöljáróságról való rövid ismertetés járul.
(1) Herminjard eml. levélgy. a 602. levél.
(2) Uo.(3) “Ha mi ezután (Luther katekhizmusa után) katekizmust fogunk tanítani, a nép azt fogja mondani, hogy ezt vagy másoktól tanultuk, vagy hogy eddig aludtunk. Mind a kettő igaz”. Ámde – teszi hozzá – keresztyénibb dolog a hibát megvallani, mint takargatni. (Doum. e. m. II 229.)
(4) “C’est en francais, la première exposition methodique de la doctrine calviniste”. Uo.
(5) “C’est pour ainsi dire le calvinisme en raccourci”. (Uo. Rilliet “La Catechisme fr. de Calvin” után.) Ami a formát illeti, a tartalom nincsen az első kiadásban kérdésekben és feleletekben feldolgozva, csak a későbbiekben (1541 óta). Lefordították angol és spanyol nyelvre (1550), olaszra (1356), majd magyar, lengyel, német és görög nyelvre.
Azok, akik a katekizmusról írnak, kiemelik ennek a kis könyvnek gyöngédségét, melegségét, mely a dialektikai forma szárazságán át is kiérzik. Egy-két példa: “Legyen tőlünk távol minden rosszakarat, mert az Úr tőlünk nagy és égő felebaráti szeretetet kíván”. “Az Isten nem akarja, hogy mi a reménytelenség martalékai legyünk.” “Krisztusban az Úrnak kegyelemben és jóságban teljes ábrázata tündöklik.” “A hit nem egyszerű ismeret, mely az elmében vagyon, melyhez semmi köze a szívnek, hanem szívünknek erős, megingathatatlan bizodalma.” “Az ima nem egyéb, mint szívünknek tiszta sóvárgása.” A Miatyánk negyedik kérésében “magunkat az Úr gondviselésébe ajánljuk, hogy bennünket tápláljon, fenntartson, megőrizzen, mert ez a jó Atya nem tartja testünket sem méltatlannak, az ő oltalmára; e kicsiny dologgal is benne való bizodalmunkat akarja öregbíteni, hogy tőle várjuk minden szükségünknek kielégítését az utolsó darabka kenyérig és utolsó csepp vízig” (1)
A katekizmus latin fordításának előszavában a keresztyéneket, a pásztorokat az egyetértésre, az összhangra így serkenti: “Jézus így szól: az én szolgáim nem kaphatnak sebeket anélkül, hogy én ne érezném. Ó, ha ez a gondolat élne bennünk... hányszor fojtaná el bennünk a viszálykodás csíráit és útját állná a keletkező haragnak”... “Mindnyájunknak tudni kell... szükség esetén áldozatot hozni, óvakodni, hogy a küzdelemben az Isten ajándékai meg ne sérüljenek. Márpedig ezt csak türelemmel érhetjük el... Ha türelmünknek és önmérsékletünknek idáig kell terjednie, milyen jogtalanságot követünk el, midőn alapos ok nélkül, alaptalan gyanúból fordulunk el azoktól, akiknek kegyességét, őszinteségét, becsületességét ismerjük? A gyanúnak két fajtája van, melyek mindegyike sok bajt okoz még az egyházban. Az egyik onnan ered, hogy rosszindulattal magyarázzuk társunknak munkáját és magaviseletét, holott ha jó emberek véleményére hallgattunk volna, teljes mértékben igazolva lenne e viselet; a másik fajtája a gyanúnak abból táplálkozik, hogy mohón kapunk a rossz híreken“ (2)
Míg a katekizmus a jövőt tartá szem előtt, amennyiben az a feladata, hogy a keresztyén hit igazságaiban jártas, a hithez hű nemzedék fölnevelésében segédkezet nyújtson, még talán ennél is sürgősebb feladat volt abban az átmeneti korban tisztába jönni
(1) Doumergue e. m. II. 233. l.
(2) Uo. 234. ..azzal, kiket tekinthet az egyhúz tagjainak, kiket nem? Valami egyesítő kötelékre annyival is nagyobb szükség volt, mert a római egyház megszűnése, az evangélium behozatala után sokféle zavaros vallási nézet forgott az emberek között. Minduntalan újabb tanok, felekezetek híre érkezett Genfbe. Tapasztalati törvény, hogy forrongások idejen a szellemek egyensúlyukat vesztvén, szélsőségbe mennek.
A reformáció története sem jelent e tekintetben kivételt. Egészséges, egységes evangéliumi közszellemre volt szükség, mert az üdvös kezdeményezés az akkori viszonyok között igen könnyen lehetett akár a vakhit, akár a hitetlenség, akár mindkettőnek a martaléka. Már Farel is gondolt valami hitformulára, melyet Genf lakosai elfogadnának. Ilyen körülmények és előzmények után jött létre a “Hitvallás” (La Confession de foi), melyet a prédikátotok sietve terjesztettek a tanács elé. A kísérő iratban indokolták, mi bírta őket e lépésre: világos dolog, hogy Genf sok lakosa nem ért egyet az evangéliummal, “ahol csak tehetik, ellene mondanak”. Tiszta képet kell nyerniök. Ezt pedig másképp nem tehetik, csak úgy, hogy ha megkérdezik, kik vallják Jézus evangéliumát és kik nem. (1) “Azt gondoltuk..., megkérjük Önöket, szólítsák fel városuknak lakosait, adjanak hitükről számot, hogy megtudjuk, kik a hívei az evangéliumnak.” (2) Tegye a tanács magáévá az ügyet, járjon elöl jó példával, tegyen esküt a hitvallásra, terjessze a nép elé hasonló eskütétel végett.
Sem a katekizmus, sem a hitvallás gondolata nem új. Az előbbire példát adott Luther, az utóbbira a többi között Bern, ahol az elöljáróság és a lakosság megesküdőtt, hogy a reformációt meg fogja oltalmazni. Ami a hitvallást közelebbről illeti, ha ezt pl. Bern esküjével összevetjük, különbséget találunk közötte. Bern általánosságban a reformáció fenntartására tett esküt: Kálvin és Farel hitvallomást követel, mégpedig egyénenként. A genfiek eljárása Kálvin következetes jellemének megfelelően jobban megközelíti a célt, de végrehajtani nehezebb; mert mi történik pl. azzal a Lesclefs György nevű polgárral, akinek aggályai vannak, mert ő ugyan híve a reformációnak, de a hitvallásra esküdni nem mer, a tízparancsolatnak egynémely pontja miatt? Végtére is az eskü
(1) “à cognoëstre ceux qui se veulent advouer de l’esglise de Jhésucrist ou non." Herm. 602. levél.
(2) Uo.lelkiismeretbeli dolog, hogy ki mire tehet esküt, azt maga érzi. Szinte előre veti árnyékát az a küzdelem, amely e ponton kitörhet.
A katekizmus és a hitvallás azonban bármennyire fontos volt is a szervezkedő egyház belső fejlődésére, volt Genfben, mint másutt is, olyan baj, melyet sem az előbbi, sem az utóbbi nem orvosolt. Mindig nagy volt a panasz a genfiek lazasága miatt, az életvidám franciák szerették a mulatságokat. Ám ezekben a határokat nem tartották meg, az utóbbi forrongásokban különösen a nép alsó rétegeiben az erkölcsi kapcsok még jobban meglazultak. Sok a kapzsi, részeges, zsákmányolásra kész ember. (1) Magának a reformációnak elfogadása e tekintetben az új korszak kezdetén nem változtatott a helyzeten, sőt akkor, midőn az új tanokat hirdették, az evangéliumi élet egyszerűsége, tisztasága és a tényleges viszonyok között lévő ellentét még kirívóbb lett, ami a reformátorokat erősen foglalkoztatta, nyugtalanította. Kálvin nem nézhette közönyösen a dolgok folyását, neki ennél sokkal magasabb fogalmai voltak a lelkészi felelősség felől. “Bármit gondolnak is mások, mondja ide vonatkozólag, mi nem hisszük, hogy kötelességeink oly szűk határon végződnének, hagy elmondván prédikációnkat, ölbetett kezekkel tétlenségnek adhatnók át magunkat. Nekünk közvetlenül, élénken kell azokra ügyelnünk, akiket számon fognak kérni tőlünk. (2) Ez a gondolat mindig foglalkoztatott bennünket, különösen midőn úrvacsorát osztottunk; mert a méltatlanok lelki táplálkozás helyett az Úr haragját vonták magukra.” (3) Ezért Kálvin Farellel egyetértőleg kidolgozta az egyházfegyelmi szabályokat, amelyeket 1537 januárius elején a tanács elé hozzájárulás végett beterjesztett. A beterjesztés abból indult kí, hogy a korábbi idők még nem voltak alkalmasak az egyházi ügyek rendezésére; de miután az Úr kissé megerősítette országát, eljött a belső munkának, a szervezésnek ideje. Ezt a célt óhajtják szolgálni a prédikátorok a tervezetben. Zsinórmértékül vették az Írást, s amennyiben e rendszabályokat a tanács is azzal összhangban levőnek találná, támogassa azokat az egyház, az Isten országa terjesztése érdekében.
A szóban lévő egyházi rendszabályok első sorban az úr-
(1) “notoyrement paillards avaricieux, idolâtres, maldisants ou yorognes, adonnés a rapines”. Felterjesztés a tanácshoz. L. Herm. e. m. 602.
(2) Le Catéchisme Fr 131. Doumergue e. m. után II. 240.
(3) Doumergue e. m. II. 240.vacsora kiosztásának idejét óhajtják megszabni. Kívánatos volna minden vasárnap úrvacsorát osztani, (1) úgy, miként azt az első keresztyének tevék; mert vigasztalás és áldás származik abból. De tekintettel a nép gyöngeségére, nehogy közönségessé váljék, addig, míg a hívők a hitben megerősödnek, havonként egyszer, fölváltva a három templom (Szent Péter, a Rive és Szent Gervasius) egyikében szolgáltattassék ki az úri szent vacsora.
Ámde az úrvacsora idejének megállapítása csak a forma dolga. Sokkal lényegesebb ennél szorgos vigyázattal őrködni afölött, hogy ez a szentség, mely a tagokat a fővel, az Üdvözítővel egybefűzi, meg ne fertőztessék, ami megtörténik, valahányszor olyanok veszik a kenyeret és bort, akik “gonosz és bűnös életükkel nyilvánossá teszik, kijelentik, hogy semmiféleképpen nem tartoznak Jézushoz”. E ponton nagy és súlyos a felelősség! Vigyázni kell, hogy e szentségben azok részesüljenek, akik Jézusnak igaz tagjai (membres): Van-e mód erre? Igen. “A mi Urunk egyházába a kiközösítésnek javító és fegyelmező eszközét rendelte”, (2) amellyel azokat, akik rendetlen, keresztyénhez méltatlan életet folytatnak, akik az üdvös intéseket megvetik, mint “rothadt tagokat” eltávolítani rendelé, míg a jó útra nem térnek.
A javításnak emez eszközét alkalmazásba kell venni Pál apostol utasítása értelmében (1 Tim 1. és 1 Kor 5.) Javasolja ezt: 1. Krisztus egyházának tisztasága; 2. a vétkezőknek érdeke; 3. a többi hívőknek üdvös okulása. (3) Az első keresztyének alkalmazkodtak is az Íráshoz, de aztán a püspökök ezt a fegyelmi eszközt önző céljaik érdekében magukhoz ragadták, a hívek kezéből kivették, pedig az Ige értelme szerint az nem az övék, hanem az egyházé.
Szükség van az egyházban a fegyelemre, az Írás nemcsak rendeli, hanem eszközt is nyújt: válasszon a tanács komoly, keresztyén életű férfiakat, akiknek kötelessége legyen a feltűnőbb kihágásokról (4) a pásztornak említést tenni, aki aztán az illetőt atyafiságos indulattal (fraternellement) jóra intse. Ha ez az intés nem vezetne eredményre, az egyház előtt ismétlődjék az intés;
(1) Összhangban az 1536-os Institutio vonatkozó helyével.
(2) "Nostre S. a mise en son Esglise la correction et discipline d’excommunication”. Herm. e. m. a 602. levél.
(3) Ld. az Inst. 122., 144. l. (Nagy K. fordításában.)
(4)‚ “notable vice”. Herm. e. m. 602. l.a megátalkodottak a keresztyén közösségből zárassanak ki mindaddig, míg bánatnak és megjavulásnak bizonyságát nem nyújtják. Maga az egyház csak idáig mehet, ám ha lennének olyanok, akik az egyházi fenyítéket fitymálják, és megátalkodottan megmaradnak bűnös életmódjuk mellett, “akkor Önöktöl függ, vajon hosszú időn át büntetlenül fogják nézni az olyanokat, akik megvetik Istent és az ő evangéliumát”. (1)
Ami ez egyházfegyelemnek lényegét illeti, ebben sincsen új. Néhány példa könnyen meggyőz erről. Zürichben a tanács 1523-ban rendeletet adott ki a rossz erkölcsök ellen, sőt 6 hónapra az úrvacsorától négy tanácsost laza erkölcseik miatt eltiltott. Bernben a tanács elrendeli, hogy akik lerészegednek és 9 órán túl isznak, 10 livre-et fizessenek. Bázelben Oecolampadius sürgetésére három “jámbor és tisztességes” embert bíztak meg, hogy az ekklézsiához tartozó népnek erkölcseit szemmel kísérjék. De magában Genfben is voltak ilyen egyházfegyelmi intézkedések Kálvin előtt, s így némelyek szerint Kálvin csak a régebbi intézkedéseket élesztette fel. Láttuk, hogy a hitvallás keresztülvitelében a genfi reformátor eljárása gyökeresebb, mint a többi reformátoré. Az Institutióban egyedül a hit által, kegyelemből való üdvözülés tanát viszi következetesen keresztül, teljes kizárásával minden emberi közremunkálásnak. Ezt a szigorú következetességet látjuk az érintett fegyelmi szabályokban is, mely semmi nehézség elől meg nem hátrál, és ebben van a különbség a Kálvin-féle egyházfegyelmi szabályzat és más enemű munkálatok között. Zwingli nem akarta alkalmazni, Bullinger sem kívánt ezzel a kemény fegyverrel élni, mert abban a véleményben volt, hogy az exkommunikáció az egyházat nem illeti, inkább illeti a világi hatóságot, jóllehet ezt a jogot az utóbbinak javára sem volna hajlandó követelni. Oecolampadius az aaraui zsinat ellenvetéseire elállott tőle.
A három rendbeli intézkedés (katekizmus, hitvallás és fegyelmi szabályok) fontos dolgokat foglal magában, s az akkori genfi kormányférfiak nem nézték rossz szemmel papjaiknak buzgólkodását. Ez utóbbiaknak tervszerű, határozott fellépése az ellenzésnek útját szegte, különben is kedvező volt akkoriban a hangulat az egyháziak irányában. A szindikusok egyike, Porral, Farelnak különös tisztelője volt. Nagyjában úgy a kistanács, mint a nagy elfogadta e tervezeteket, változtatást egy pontban tett: az úrvacsora kiosztását
(1) Uo.
évnegyedenkint rendelé el, az exkommunikációt azonban mellőzni óhajtá. Ennek a pontnak mellőzését célszerű intézkedésekkel igyekezett ellensúlyozni a genfi kormány. Elrendelte a vasárnap szigorú megünneplését, eltiltotta a hazárdjátékokat, az illetlen nótákat stb. A hitvallomás előkészítése végett a konfessziót 1500 példányban kinyomatta, s a lakosság között kiosztotta.
Nem lehet állítani, hogy a lakosság körében a hitvallás ellen hangok nem emelkedtek volna. Voltak, akik titokban a katolicizmushoz szítottak, mások meg épen az anabaptistáknak voltak hajlandók igazat adni. De nem ezek voltak a legveszedelmesebbek, hanem azok a hugenották, akik a kötelező hitvallásban megalázást láttak, soknak tartották, amit ezek az "idegenek" művelnek. Ennek dacára a hitvallástétel első napja (1537. július 29.) szép volt, sokan sereglettek Péter templomába, ahol a városi titkár felolvasván a hitvallást, a nép jobb kezét felemelvén, arra esküt tett. Kálvin meg volt elégedve (1) habár meglátszott, hogy sokan hianyoznak.
Az 1537. év városi elöljárósága tőle telhetőleg támogatta papjainak törekvéseit, az erkölcsiségre felügyelt. Egy kártyást nyakába akasztott kártyáival oszlophoz köttetett a piacon, még befolyásos emberek sem kerülték el a büntetést, ha életmódjukkai arra okot adtak. Farel buzgósága határt nem ismert, a börtönökben is hirdette az evangéliumot. Derék munkaerőt nyertek a reformátorok az öreg Corauld Illésben, aki Franciaországból elmenekülvén, ide jött s jóllehet félig-meddig megvakult, szívvel-lélekkel segélyére volt a két lelkésznek és eljött Kálvin egykori tanítója, a jó öreg Cordier Mathurin is, el-ellátogatott a szomszédos Lausanne-ból Viret is.
Remény volt a békés munkára. Vasárnaponként öt templomban hirdették az igét. Kálvin előadásai a Szent Péterben messze földön híresek kezdtek lenni, úgyhogy a távoli Angliából is jöttek protestáns ifjak, hogy lássák Kálvint és Farelt. (2)
A derülni kezdő égbolton azonban felhők is voltak. Igen jelentékeny emberek nem tették le a hitvallásra az esküt, és sok függött attól, vajon ezeknek a száma fogyni fog-e, vagy ellenkezőleg, ezek másokat el fognak-e tántorítani? A genfiek ellenzékieskedő kedvét ekkoriban ezek képviselték, és a “szövetséges” Bern szívesen
(1) "In praestando iuramento non minor fuit alacritas, quam in edicendo senatus diligentia". Egykori feljegyzés, l. Kampschulte I. 290.
(2) Kampschulte I. 293.vette, hogy nem megy minden úgy, mint a karikacsapás; mert hiszen Bern csak jogilag mondott le a genfi tó mellékéről, ténylegesen a jogformálás ott élt a berni urak lelkében; márpedig a megoszlott Genf e reményeknek jobban kedvez, mint az egységes.
Így állottak a dolgok, midőn a genfi reformátoroknak egyszerre dogmatikus vitákkal és támadásokkal gyűlt meg a bajuk. Először anabaptista prédikátorok jöttek vitázni, ezekkel könnyen végeztek, s a tanács is sietett tőlük megszabadítani a várost, hiszen ott még “semmi sem szilárdult meg”.
Több vizet zavart fel egyik-másik, ugyancsak dogmatikai vita, melybe a két reformátort egy kelletlen támadás sodorta. Caroli Péter nevével már ismételten találkoztunk. Ez a sorbonne-i doktor, mint láttuk, odahaza a hitjavítással rokon nézeteket vallott; az események hullámai az idők folyamán Genfbe hozták, itt már a római egyházat védelmezte; majd Lausanne-ban találkozunk a doktorral, de ekkor már az evangélium védői között ült, a hit által való üdvözülés tana mellett érvelvén. A berni hatóság nagyon megkedvelhette ezt az embert, mert kinevezte lausanne-i lelkésznek. Volt ennek a kinevezésnek valami éle is a három (Kálvin, Fa rel, Viret) genfi reformátor ellen; mert Viret mellőzésével ezt az új embert tették meg első lelkésznek, (1) aki Kálvin lelkésztársát és hű barátját, ahol csak lehetett, kisebbítette (“okádván ellene mindent, ami csak szájára jött, akárcsak egy asszony”). Az új első lelkész aztán úgy is viselkedett, mint valami főpap, szeretett papokról beszélni, akik az ő felügyelete alatt vannak; (2) közben pedig reparálgatta a reformációt, azt hirdetvén, hogy a halottakért való ima üdvösséges, mert alkalmas előmozdítani a feltámadást. (3) Ezekből világos, hogy Caroli eléggé állhatatlan és kissé alkalmatlan ember volt. Ez a férfiú egy napon kellemetlen váddal lepte meg a két genfi reformátort; azzal a panasszal lépett fel, hogy a genfi reformátorok az arianizmus ragályával vannak megfertőzve. Hogy a dolognak jelentőségét megértsük, ne abból a szempontból tekintsük azt, mely szerint az Institutio szerzőjét ilyesmivel gyanúsítani képtelen gondolat, hanem vegyük figyelembe a hátteret. Ott van Genfben az
(1) Igen szép lakást (nagy kerttel) kapott. Fizetése 500 forint. Ezzel szemben Viret a ferenciek klastromában kapott lakást, 30 forintot, két hordó bort, 18 mérő búzát. Herminjard levélgy. az 582. l., 3. jegyzet.
(2) “Scribit ad fratres, qui agunt in ecclesiis sibi creditis". Uo.
(3) “Modum excogitavit quo mortuos precibus iuvare liceat... ut quant celerrime suscitentur”. Herminjard levélgy. a 611. l.egyházi intézkedésekkel elégedetlenkedő párt és ott a szövetséges Bern, mely arra a pártra nemigen néz rossz szemmel. Nos, ama genfi pártnak minden jó volt a szigoruskodó idegen ellen – és a nép nagy része ugyan olvassa-e az Institutiót? Ehhez még hozzá kell vennünk azt, hogy a világ minden népe, a genfi is, rágalmaknak hitelt adni kész. Ezek után meg fogjuk érteni Kálvin akkori egyik levelének néhány sorát: “Szinte hihetetlen, írja Kálvin az egyik berni lelkésznek, Megandernek, mennyire megrendült egy csapásra az a fundamentum, amelyet raktunk. A tanulatlan népség hallván a mi meghasonlásunk hírét a vallást illetőleg, kész a váddal: máris imposztoroknak neveznek bennünket némelyek. Nem bírjuk magunkon hordani azt a piszkot, melyet ez a gonosz rágalmazó reánk dobott”. (1)
Igen érdekes és jellemző Megandernek nem az a levele, amelyben Kálvinnak válaszol (ezt nem ismerjük), hanem az, amelyben egy másik reformátornak (Bullinger) ír: “Néhány francia nem alaptalanul ugyan, beleesett a gyanúba... ezért Kálvin Bernben járt, zsinatot sürget. Lásd, mennyi bajt csinálnak ezek a babonás, hogy ne mondjam, lázongó franciák.” (2)
Ha már az egyik berni pap véleményét ismerjük, lássuk a másikét is. Kunz Péter így vélekedett: “Soha sem fognak ezek (capita ista) nyugton maradni”. (3)
Kálvin jól látta a hullámokat. Nem attól félt, hogy az ő feje fölött fognak összecsapni, féltette az eddigi alkotásokat és – rendkívül szenvedett. Hogy ezt megérthessük, a reformátor egyik legbensőbb, legsajátosabb egyéni vonására kell a figyelmet irányítani, ha ez mindjárt kissé nagyobb helyet venne is igénybe, annyival is inkább, mert ezt tartva szem előtt, ezt a nagy alakját a keresztyénségnek jobban megértjük.
Kálvin Genfbe való jövetele előtt, mint láttuk, egy békés szegletet keresett, hogy ott íróasztalát felállítsa; sőt mikor a városban maradt is, jó ideig tartózkodott a közügyektől, csak később sodorták bele a viszonyok. Ennek megvolt a maga oka. Ez a természeténél fogva gyengéd, a munkában, a sok virrasztásban annyiszor megfáradt ember, rendkívül érzékeny volt; oly tulajdonság ez, mely a közügyek emberére nézve nagyon fölösleges, de Kálvinban megvolt, s neki sok gyötrelmet okozott.
(1) Herminjard levélgy. a 611. l.
(2) Uo. a 616. levél.
(3) Uo. a 10. számú jegyzet.Minden hosszabb fejtegetésnél jellemzőbbek életének kisebb-nagyobb dolgai, amelyekből ez a tulajdonsága visszatükrözödik. A sok közül, hadd álljon itt egy-kettő.
Egy vasárnap falura készült pihenni, de akkor is néhány okmányt magával akart vinni, hogy ott a csendben valami értekezésének szerkezetét gondolatban összeállítsa. Az elindulás pillanatában az iratokat nem találta, lopásra gondolt, s annyira izgalomba jött, hogy ágyba kellett feküdnie. Máskor a tanács [az ő] egyik beterjesztését kifogásolta, mire annyira felindult, hogy az egész munkálatot tűzbe akarta dobni. Fogadkozott, hogy ha ezer évig él is, e városban soha semmit sem tesz közzé. Bucert nagyon szerette, ítéletére sokat adott. Megtörtént, hogy valamelyik vitájára a reformátornak ez utóbbihoz küldött levelében ezt írta: “Ítéletünket rendesen aszerint formáljuk, amint szeretünk, vagy gyűlölünk”. (1) Ez a néhány szó vérig sértette Kálvint. De lássuk a választ: “Leveled éppen ebédnél talált. Három hónap óta nem voltak kellemesebb perceim, annyira megörültem neki; de mikor ebéd után elolvastam leveledet, úgy ért engem az, mint valami ostorcsapás. Egész éjjel nyugtalanul hánykolódtam, még harmadnapra sem szedtem össze magamat.” (2)
Kálvin barátai nagyon jól tudták, mit jelent ez. Bucer sietett a válasszal, közben meggyőződött arról is, hogy Kálvinnak a szóban forgó dologban igaza volt. “Krisztus az egyetlen igaz pásztor – így kérleli, – bocsásson meg mindnyájunknak! Lelkiismeretem arra unszol, hogy hibásnak valljam magamat. Hát mit csináljak, mikor engem maga az én lelkiismeretem vádol?“ Kálvinnál olyan gyors volt a bocsánat, mint a neheztelés: “Csak figyelmeztess tovább is – így ír a többi között – tégy velem úgy, mint az apa az ő gyermekével”. És Bucer megindulva írja neki: “Tu es cor meum, et animus meus!“ [Te vagy a szívem, a lelkem.] (3)
Kálvin jól ismerte szerfölötti érzékenységét. Nagyon sok helyen elismerte ezt, szeretett volna is ellene küzdeni, de bizony nem nagy sikerrel. (4)
Ehhez az érzékeny temperamentumhoz vegyük hozzá, Kálvin
(1) Doumergue e. m. II. 404.
(2) Uo.
(3) Uo. 405.(4) “Hogy az igazat megvalljam – így szól magáról, – nagy és sok hibám közül egyik ellen sem volt az én küzdelmem keservesebb, mint ezen türelmetlenség ellen (quam cum ista impatientia), nem mondhatnám, hogy nem haladok, de azt nem értem el, hogy e vadállatot (belluam) megszelídítsem.
későbbi éveit véve tekintetbe, azt a nagy munkakört, amelyet betöltött.
Bár tovább maradtunk e kitérőnél, még idéznünk kell egy nyilatkozatot, mely az előbbieket kiegészíti: “A küzdelem nehéz – mondja magáról Kálvin, – de azt sohasem tudták elérni, hogy engem utamból eltérítsenek."
Visszatérve a Caroli-féle támadásra, Kálvin türelmetlenül sürgette a zsinat összehívását.
A lausannei zsinat impozáns volt, a latin Svájc csaknem egészen ott volt, több mint száz lelkész jelent meg e vidékről. Az elnökség Bern kezében volt, ott volt a két berni pap. Ha szemügyre vesszük Caroli vádját, az inkább annyiban veszedelmes, mert ellenséges ember könnyen felhasználhatta, s Genfben, ahol semmi sem volt még szilárd, könnyen kárt okozhatott. De mihelyt a reformátornak alkalma volt szemébe nézni a rágalmazónak, kitűnt, hogy a vád az Institutio szerzőjével szemben szinte esztelen, s e miatt már önmagában hordta bukásának magvát.
Először Viret szólalt fel, visszautasítván az eretnekség vádját, hitvallomást tett. Caroli Péter a tőle telhető méltósággal válaszolt és szinte ünnepélyesen, tiszttársának vallomását igen soványnak (“nimis macra ac ieiuna") bélyegezte; azután, hogy kitanítsa a reformátorokat, mi az igazi hitvallomás, elolvasta, jobban mondva elszónokolta – hatalmas gesztusok kiséretében – először a niceai, azután az Athanasius-féle symbolumot. Ezt tegyék meg, ezt vallják meg, s akkor megbocsátható a tévedés.
Caroli azzal a jóleső tudattal ülhetett le, hogy megmentette a keresztyénséget. Ugyancsak meg lehetett lepve, midőn Kálvin beszédében rövid bevezetés után így szólt: “Caroli azt kérdi tőlünk, hogy mit tanítunk mi az Istenről? én előbbről kezdem és azt kérdem: hisz-e ő egyáltalában az Istenben? Mert Isten és ember a tanúm – így szólt, – ennek az embernek nincsen több hite, mint egy kutyának vagy disznónak!” (1)
A XVI. század hitvitáihoz szokott füleket az efféle kijelentés bizonyára nem sértette annyira, mint pl. manapság. De ettől eltekintve, ami Caroli múltját illeti, feltűnő ingadozásával nem kelthetett valami előnyös véleményt maga felől. Ami pedig a jövőt illeti, a genfi reformátor azzal a néhány szóval a következő idők Caroliját mutatta be, mintha ennek a csudálatos tudós-
(1) Ld. Doumergue e. m. II. 259.
nak az lett volna feltett szándéka, hogy Kálvin rövid (de velős) jellemzését igazolja.
Kálvin beszédében, az első kirohanás után, higgadtan szólt az ügyről. Abban a kérdésben, hogy mit tanítsunk az Istenről, tájékozást egyedül az Írás ad, mely nélkül e kérdésben is “vak” az ember. A hitvallomásnak ebből kifolyólag összhangban kell állania ama forrással. Ez pedig azt tanítja, hogy az Isten személyében három, lényegében egy. Midőn erről vallomást tesz, csak ismétli, amit az Institutióban tanított. Azt állítá Caroli, hogy csak az keresztyén, aki a niceai hitvallásra esküszik. Az Írással egyenlő tekintélye semminemű iratnak nincsen. Mit szól ahhoz, ha ő azt állítja, hogy e symbolumot nem is a nicaeai zsinaton hozták? Nem valószínű, hogy az atyák akkor, midőn a hit igazságainak rövid összefoglalását akarták eszközölni, annyi körülírással éltek volna.
A zsinat nem tehetett mást: a genfi reformátorokat igazolta, s ez az igazolás magával vonta Caroli vádjainak visszautasítását. Ezzel Kálvin nem volt megelégedve; kivitte, hogy Caroli viselt dolgai miatt a berni tanács előtt számoljon. Erkölcstelen életmódját a maga részleteivel adta ott elő Farel, s miközben szólt, hatalmasan dörgött. Caroli megsemmisülve állott, s nemsokára titkon elhagyta Bernt‚ melynek tanácsa 1537. június 7-én értesíté a lausanne-i tanácsot, mely szerint Carolit a Farel Vilmos mester, Viret és Kálvin ellen szórt rágalmak miatt, melyeket igazolni nem tudott, lelkészi állásától megfosztotta.
A genfi reformátorok magából a Caroli-vitából győzelmesen bontakoztak ki; de ez a győzelem helyzetükön keveset javított. A genfi ellenzék nem gyöngült, a berniek rosszindulatát sem csökkenté a diadal.