VI.
Az első küzdelmek. A reformátorok kiűzetése.Az ellenzéki szellem erősbül. – A hitvallomás sürgetése. – Eredménytelenség. – A november 12-ei határozat. – Az ellenzék minden árnyalata egyesül. – A november 25-ei gyűlés. – Új ok a zavarokra. – Bern sürgeti az ottani szertartások behozatalát. – Az ellenzék diadala. – Grynaeus februárius 21-ei (1538) levele. – Monchenu küldetése. – A papok népszerűtlensége növekszik. – Grynaeus újabb levele. – Kálvin elvben a szertartásokat nem ellenzi, de egyházi intézkedésről lévén szó, a zürichi zsinat intézkedését akarja bevárni. – Bern és Genf nem enged. – Az 1538. évi húsvét Genfben. – A száműzetés. – A száműzöttek Bernben, Zürichben. – Kálvin 14 pontja. – Bern megbízatása. – A genfi népgyűlés a száműzetést fenntartja.
Genf mozgékony népsége sohasem volt híjával a pártoskodásra való hajlandóságriak, hiszen ha történetének csak a legutóbbi részét tekintjük is át, három benső küzdelmet veszünk észre. Először a függetlenségi párt (eidgenots) küzdött a savoyai, vagy mint akkoriban mondták, a mameluk-párt ellen; azután következett a hitjavítás barátainak harca a katolikusok ellen; amikor pedig ez a forrongás is végéhez jutott, a győzők egymás ellen fordultak. Nem éppen páratlan jelenség az, hogy a győzelmes párt megoszlik. A háborúságot elviselni a genfieknek nehéz, de a békét, úgy látszik, lehetetlen. Persze nem megy a dolog egyszerre. Előbb súrlódások állanak be, azután jönnek az elvek, ezek körül történik a szervezkedés, a végén azután beáll a mérkőzés, s ha mindennek az okát kutatjuk, a külső okok mellett lehetetlen észre nem venni a nagy készséget és fogékonyságot a lelki háborúságok iránt.
A békésebb napok bekövetkeztével az ifjú állam figyelme az egyházra irányult. Az a kor különben is előszeretettel foglalkozott vallási kérdésekkel, még nálunk is annyi baj és veszedelem között az egyházi ügyek a legfontosabbak között állanak a XVI. században.
Farel Vilmos annyi diadal után új célokat tűzött maga elé, s nemes buzgalmában a vallásos érzület mélyítésén fáradozott. Nem győzte eléggé figyelmébe ajánlani a vezetőknek, hogy járjanak pontosan az Igének hirdetésére, mert bizony éppen a kormányzóknak van a legnagyobb szükségük a zsinórmértékre. Mikor a külső veszedelem fenyegetett, nemigen vették észre, hogy ez a buzgó tanító tulajdonképpen idegen, most csend lévén mindenfelé, ez jutott az embereknek az eszébe, s a tanácsnak egyik tagjában (Richardet) megmozdult az erély (nagyon felhalmozódott a kínos békében), hathatósan tiltakozott az ellen, hogy mindig kötelességekre figyelmeztetget ez az “idegen”. Ő, úgymond, parancsszóra templomba nem jár, nem tűri, hogy rajta uralkodjanak. És – ez a fontos a dologban – amit a tanácsos mondott, az sok honfi keblében visszhangra talált. Persze, mindez nem valami mély keresztyén érzületről tesz tanúbizonyságot, de azt egy pillanatra sem kell gondolnunk, hogy a Genfi-tó mellékén fekvő város a reformáció elfogadásával a keresztyén erényeket is rögtön befogadta volna. A léleknek ama kincseit, amelyeket az evangélium tár fel, a halandó sok magábaszállás, munka és benső töredelem után fogadhatja szívébe. Abban a küzdelemben, amely e városban a reformáció diadalával végződött, a kelleténél nagyobb szerepet játszott a politika. Sokan a hitjavításban eszközt láttak csupán, s aztán ugyanezeknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogysem a hitjavítást megújhodássá emeljék, levetvén az óembert. Farelben Richardet és társai nem az Úrnak buzgó szolgáját kezdék látni, hanem az idegent.
Farel körül csoportosultak a munkatársak: Kálvin János, ez utóbbinak fivére Antal, Olivetanus, az öreg, üldöztetése idejében csaknem egészen megvakult Corauld, Saunier, Cordier és mások. Abból az ellenszenvből, amit Richardet és elvtársai Farelnek utalványoztak, kijutott “a kolóniának” is, mivelhogy valamennyien csak úgy mentek oda. A genfi általában nem volt szűkkeblű, de azért származására és honosságára elég kényes, és megvolt benne a hajlandóság – akár a mi alföldi népünkben, – hogy félvállról nézzen arra, aki “jöttment”.
Mikor a lelkészek a föltétlenül szükséges szervezéshez fogtak, bármennyire támogatták is őket a belátóbb férfiak, az az ellenzéki szellem (ott lappangott egyébként is a szívek mélyén) táplálékot nyert. Ugyan szép dolog – így füstölgött magában sok honfi –
hát azért küzdöttünk a függetlenségért, hogy most idegen menekültek parancsolgassanak nekünk! (1)
Ezeknek a száma növekedett. Könnyű elképzelni pl., hogy ebben a rövid egy-két esztendővel még egészen katolikus városban hellyel-közzel akadtak olyanok, akik nem éppen jó szívvel csatlakoztak a protestantizmushoz; de csatlakoztak azért, mert vitte őket az ár, mert ellenállani nem volt okos dolog, szóval voltak olyanok, akiket külső érdek vitt a hitjavítókhoz. Már most képzeljük el, hogy ezek – szívük belső rejtekében a római egyház hívei – milyen érzéssel olvasták a hitvallásban (amelyre meg kell esküdniök), ezeket s az ezekhez hasonló szavakat: “a pápának és ördögi miséje“.
Ezek a titkos katolikusok – ez is elképzelhető – örömmel csatlakoztak az ellenzékhez, hiszen ezzel nemcsak megmenekülhetnek a kellemetlen hitvallástól, hanem egyúttal ellenállásuk hazafias színezetet nyert, lévén az egész küzdelem a honfiak harca az idegenek ellen; az ellenzék népszerűségéből (az ellenzék többnyire népszerű) ők is kaptak valamit.
Az ellenzék formálódását a lelkészek egyelőre nemigen vették észre. De ha észrevették is, ők felfelé néztek és kicsinyes szempontokért, aminő maga a népszerűség is, a nagy célt pillanatra sem téveszték szem elől. Múltak a napok, a hetek, s az evangélium eme híveinek észre kellett venniök, hogy hidegebb a levegő, és hogy van benne valami nyugtalanító. Szeptember (1537) végén úrvacsoraosztás ideje következvén, a lelkészek előterjesztést tettek a tanácsnál, nem tudták ugyanis, hogy mitévők legyenek, ha mint előre látható volt, olyanok is jelentkezni fognak, akik hitvallást még nem tettek.
A kormánynak kétségtelenül tudomása volt a hangulatnak váttozásáról, az ellenzék alakulásáról és fejlődéséről, de végül is visszafelé nem fordulhatott. A papok sürgetésére felhívást tett közzé, melyben felszólította a lakosságot, hogy akik a hitvallomást még le nem tették, jelentkezzenek, kitűzvén az eskütétel határnapját. Az eredmény csaknem lesújtó volt, az egész Német-utca (Rue des Allemands), ahol a hitjavítás egykori előharcosai laktak, távol maradt, sőt a hatóság azon embereit is, akik az ügyben eljártak volt, hellyel-közzel bántalmazták. A kis tanács összeült,
(1) “Um sich diesen französischen Refugiés zu unterwerfen”. Kampschulte e. m. I. 299.
nemkülönben röviddel reá, a kétszázak tanácsa is. Volt a dologban valami bántó, a két kormánytestület a tekintélyét látta sértve; félmunkát azonban nem akart csinálni, érezte, hogy aki A-t mondott, annak B-t is kell mondani. A kistanács elrendelé: “Akik a reformációra esküdni nem akarnak, menjenek oda lakni, ahol eszméik szerint élhetnek”, amihez a kétszázak tanácsa hozzátevé: “Menjenek ki, ha engedelmeskedni nem akarnak”. (1)
Fontos ponthoz jutottunk. Elszigetelten álló esemény nincsen, mindegyik a következmények sorát indítja meg; de míg némelyik csak alig látható kicsiny hullámokat ver, akárcsak a tó tükre felet röpködő fecskének a szárnya, másoknak következményei igen messzire kihatók. Ilyen volt a tanácsnak a rendelete: aki a hitvallásra nem esküszik, menjen ki a városból. Nehéz eldönteni, hogy mi jár nagyobb következménnyel, az-e, ha a határozatot érvényre emelik, vagy ha érvényre emelni nem bírják. Az előbbi esetben megrendül a város, az utóbbi esetben megrendül, talán meg is bukik a kormány. Semmi sem mutatja inkább, hogy mily nehéz helyzetben volt az akkori genfi kormány, mint éppen ennek a rendeletnek a kiadása, ami egy kicsit hasonlított a sötétbe való ugráshoz. De úgy látszik, a tanács az eddigi eredménynek biztosítására, a város jövőjére nézve szükségesnek tartotta a rendeletet.
Innen, csaknem négyszáz esztendő elmúlása után nézve a szóban lévő határozatot, bizony szó fér ahhoz. Miről van itt szó? Lelkiismereti dologról; esküről. Mi a tanácsvégzésnek lényege? Kényszerítés. Ez a kényszerítés ellenkezik az Írással. Jézus kérdezi a betegtől: akarsz-e meggyógyulni? A méltányosság azonban megkívánja azt is, hogy a szóban forgó rendeletet az akkori idők viszonyait figyelembe véve mérlegeljük. Egy tényre, ha azt a múltnak eseményeiből kiragadjuk, a mai mértéket igazságosan nem alkalmazhatjuk. A XVI. században a külön hit, külön polgári életmódot jelent. Visszautasítani a hitvallást annyit jelentett, mint elutasítani nemcsak a hitben, hanem a törvényben célbavett megújhodást, az elfogadott társadalmi formához való csatlakozást. A XVI. század Genfjének szűk falai között, szűk alkotmányának keretében és gondolkozásmódja szerint nem volt hely két életmódra.
(1) “Da führte der Rath seine frühere Drohung aus und verwies am 12 November sämmtliche Eidweigerer aus der Stadt.” Kampschulte e. m. I. 300.; “que sil ne veulent... iurer quil vuyedent la ville et allent aultre part demorer.” Az 1537. november 12-ei tanácshatározatból közli Cornelius “Die Verbannung Calvins” c. munkájában, 26. l.
Még mást is meg kell jegyeznünk. Kétségtelen, hogy a reformáció tisztább, világosabb kornak kezdete, amidőn lassanként az egyéni jogok is érvényesülnek; ámde a hajnalnak szürkületében, pitymallatkor még nem tűnnek szembe a tárgyak körvonalai olyan tisztán, mint akkor, midőn a nap már a delelőhöz közeledik.
A november 12-én kelt kitiltó rendelet az ellenzéknek minden árnyalatát egyesíté. A Német-utca megmozdult; heves, sőt szenvedélyes beszédeket tartottak, egymást érték a gúnyos nóták, a jelszó a kormánynak megbuktatása volt, mely az idegenekkel egy húron pendül. Szóval, Genf elemében volt. Ottan ugyan nem csomagolt senki! Az ellenzékies kedv még azokra is átragadt, akik annak idején már a hitvallást letették. Méltatlankodva idézgették Farel prédikációinak egyik-másik mondatát; milyen goromba is ez az idegen; bizony úgy beszél a genfi néphez, mintha lakossága csupa rablókból állana. (1) Hogy a reformátor a hősiességnek lelkével fáradt, az új viszonyoknak megteremtésében az elsők között volt, hogy ha dörgött, csak a bűnt ostorozta, s életét is kész volt annyiszor áldozatul hozni: mindez akkor nem jutott az eszébe senkinek.
A genfi ellenzék bizonyos volt győzelmében. Ámde novembertől oly nagyon messze van még február (a tisztújítás ideje), addig is könnyíteni akart a lelkén. Sürgetésére november hó 25-én általános gyűlést hívtak egybe. Csak úgy izzott minden az ingerültségtől. Porral Amie szindikus, a lelkészeknek, különösen Farelnek barátja, el se mert jönni. A tanács felvetette a bizalmi kérdést, amire az ellenzék egy 25 tagból álló bizottság kiküldését kérte, hadd vizsgálja meg, méltó-e a kormány a bizalomra. Ezt a céltalan indítványt két hónappal a választás előtt nem fogadták ugyan el (úgysem él már sokáig ez a kormány!)‚ de rá kellett mutatnunk, mert a helyzetet jellemzi. A tanács vezérférfiai egyébiránt ekkor is higgadtan, mérséklettel jártak el. Itt nem róluk van szó, a kormány megbukhat, de Genfnek állania kell. Ámde a rettentő szenvedélyesség megrendít, felforgat mindent. Genf az Úrtól több kegyelmet nyert, mint Izrael, de a viszálykodás miatt szolgaságba juthat, mint Róma. (2) Egyelőre a nyugalom helyreállt. Az ellenzék növekedésével a lelkészek idegenebbeknek érezték magukat, a kormányférfiak óvatosak voltak, lehetőleg mindentől óvakodván, ami ingerültséget okozhatna, persze szóba sem került
(1) “Als seien sie Strassenräuber.” Kampschulte e. m. I. 301.
(2) Merle d’Aubigné e. m. VI. 428.a hitvallás, mindez keveset használt, legfeljebb az ellenzék önbizalmát öregbítette.
Bern figyelemmel kísérte a genfi viszonyokat, jó ideig semmi jelentőséget nem tulajdonított az egésznek; de az év vége felé, mikor egyik papjának, Megandernek helyét az ellenségesebb indulatú Kunz foglalta el, arról beszélgettek oda át, hogy Bernnek Genf egyházi ügyeibe semmi beleszólása nincsen, pedig végül is az az anyaegyház, onnan terjedt el Genfbe a reformáció. Az ilyesmit ott szívesen hallgatták, különben is sokan fájlalták, hogy a városnak annak idején semmi fennhatóságot nem tudtak biztosítani a szövetséges felett. Egyházi tekintetben sem volt szívélyes a viszony a két város között. A berni teológusok bizonyos fensőbbséggel tekintettek az “új” Genfre, még papjaikat sem tartották az evangélium igaz hirdetőinek. (1) Valamikor Farel népszerű volt ott, most ennek is vége lett. Ehhez járult, hogy Genf puritán papjai a szertartások, valamint egyes ünnepek tekintetében a lehető legnagyobb egyszerűséget tarták szemük előtt, tekintet nélkül arra, hogyan intézkednek Bernben. A berni egyház egyes ünnepeket megtartott, az úrvacsorában kovásztalan kenyeret használt, a templomokban keresztelőkutat állított fel. A genfi lelkészek mindezt mellőzték. Az ellenzéki kedv ezt a körülményt is kiaknázta, s a berni tanács, minden valószínűség szerint a gáncsoskodókra is hallgatva, de saját hatalmát is növelni óhajtván, elhatározta, hogy a szertartásokban egyformaságot fog követelni, illetőleg felszólítja Genfet, hogy fogadja el a berni szertartásokat.
Időközben megérkezett a választás, a pártok küzdelmének napja. Miként előre látható volt, az egész vonalon az ellenzék győzött. A szindikátusba olyan férfiakat választottak be, akik a kormány ellen a legtüzesebben szónokoltak. A lelkészek tőlük telhetőleg támogatták a régi kormányt, persze ennek bukása a nép szemében az ő bukásukat is jelentette, és a szenvedélyek hullámai, amelyeket a választások vernek, nemigen kímélték őket sem. Az érzékeny szívű noyoni reformátor, aki a tanulószobából lépett egyszerre a közpályára, félelemmel szemlélte a küzdelmet, az ellenzék győzelmi mámorát, s szorongva hallgatta a csúfondáros nótákat, amelyek az igehirdetőket sem igen kímélték.
(1) “Behandelten Calvin und Farel als offenbare Ketzer.” Kampschulte e. m. I. 305.
Az első szélvész a tengeren meglepő: szokni kell hozzá. De nem kevésbé megdöbbentő az a vihar sem, amelyet az ellenséges pártok szenvedélyei vernek fel. Csudás gyorsasággal megterem benne a gyanú, mely elnyeléssel fenyeget, akárcsak a rettentő hullámok ott kint az óceánon. Az ifjú reformátor átszenvedte a sok igazságtalan vádnak, gúnynak minden fájdalmát, amint ott ablakai alatt a haragos nép hullámzott: Nem hiába félt annyira a nyilvános szerepléstől! Lelkében felébredt a magányos órák emléke, és a megszentelt béke után való vágy igen vonta-hívta munkakedvével másfelé. Engedjen? Lemondjon arról, amit az Isten országa terjesztésére üdvösnek tart, amit az Írás javasol? Soha! Jobb lenne a nyugtalanságnak eme fészkét ott hagyni. Igen ám, de hátha az Úr rendelete az, hogy maradjon, küzdjön? Az üdvösségnek útján halad, aki híven munkál ott, ahova küldetett. Remény és kétség, különböző tervek foglalkoztatták Kálvint ezekben a napokban. Mindent papírra vetett, leírta szenvedéseit, küzdelmeit, céljait. Elmondta, hogy ellenséges emberek konkolyt vetettek, ez sokat termett, az ő termése pedig alig valami, vagy éppen semmi. Szeretne elmenni oda, ahol a föld nem ilyen köves. Mindezt leírta, s aztán elküldte Grynaeus Simonnak, mondjon ő valami okosat. Kálvinnak eme levele sajnos nincsen meg, de hogy ilyesmi lehetett levelének tartalma, azt a jó barátnak 1538. februárius hó 13-án kelt válasza mutatja (a választás február 3-4-én folyt le). Olvassunk ebből a levélből néhány sort: “Nem szomorúság nélkül olvastam leveleteket. Látom a vihart, látom a szélvészt. A Sátán ugyancsak dühöng és gyötör titeket kegyetlenül. Ámde kedves Atyámfiai, ez az ügy nem a ti ügyetek, hanem Jézus Krisztusnak, a királyok királyának ügye. Ő lát titeket és látja a dühöngő Sátánt. Kell, hogy az Isten Lelkének erejét megtapasztaljátok, s megismerjétek a tagadás lelkének cselfogásait. Csak egyben találhattok őrzést, orvosságot, bármennyire háborog is egészen fenekéig a tenger. Üljetek az Isten igéjének kormánya mellett erős, bátor lélekkel, Onnan eltávoznotok nem szabad. Naponként járjatok szokásotok szerint erős bizalommal a Jézusban a prédikációkra, és kétség nélkül való hittel, szeretettel hívjatok oda mindenkit. Ez a mi kötelességünk. A többit majd alkalmasan elrendezi az Úr”.
“Én úgy veszem észre, hogy a tanács nem őszinte, a szomszédos berni tanács nem megbízható; de él az Isten. Álljatok meg azért hivatalotokban szilárdan és bátran. Lelkesen, Istenben bízva prédikáljatok. Hatalmas az Isten szava, de sohasem hatalmasabb,
mint akkor, midőn a Sátán a legerősebben dühöng! Ha tehát nektek titokban cselt vetnek, imádkozzatok érettük nyilvánosan; ha gyaláznak titeket, áldjátok mindazokat, akik az Urat félik; ha gyűlést tartanak ellenetek, ti is gyűjtsétek össze magatok körül – bármilyen kevesen vannak is – a jókat, ezekkel együtt válasszátok ki az utat, amelyen a tagadás lelkét visszaverhetitek... Ennek a tragédiának (tragoediae huius) szemlélője maga az Úr Jézus... Legyünk tehát félelem nélkül. Az Úr az Ő ügyét el nem hagyja.” (1)
Ezekben a napokban (február 17.) Kálvin és Farel a szindikusok előtt megjelenvén, az inzultusok, a folytonos zavarok, az erkölcstelenségek miatt panaszt emeltek. Az új elöljárók komolyan, sőt bizonyos udvariassággal hallgatták ki a lelkészeket, őket megnyugtatták. Persze a hitvallás, az egyházi fegyelem ügye szóba sem került, hiszen az új kormány azzal a jelszóval vette kezébe a gyeplőt, hogy a papokat visszaszorítja. El volt határozva, hogy keményen megáll. Valami hevesebb kiszólás miatt ekkoriban Farelnek fivérét is elcsukatta a tanács.
És a lelkészek? Kálvin szilárd meggyőződése az volt, hogy a fönnforgó viszonyok között az egyház feladatát a célbavett intézmények nélkül nem oldhatja meg. Árulás, az Úr ügyének elárulása lenne abból csak egy betűt is engedni. Ezekben a napokban Bullingernek küldött egyik levelében pl. ez ügyben így nyilatkozik: “Rövidre fogva a dolgot, nézetem szerint az egyházban sem szilárdságot, sem állandóságot nem honosíthatunk meg a régi, vagyis az apostoli fegyelemnek behozatala nélkül.“ (2)
Világos, hogy az elvi ellentétek az új kormány alatt még élesebben kidomborodtak, úgy a lelkészek, mint a kormányzók hallgattak, s várták, mit hoz a jövő.
A jövő nem sok jót hozott. A lakosság egy részében a választások előtt az idegenek irányában felébredt bizalmatlanság megmaradt továbbra is, a kibukott párt kissé visszavonult. Nem minden gyanú nélkül nézte a genfi lakosság a lelkészek körül csoportosuló franciákat, a régi kormány tagjait. Közben meg – elég kelletlenül – Bern állott elő ismert igényével, követelvén a szertartásoknak a berni minta szerint való kiszabását. De mielőtt erre térnénk, egy nem éppen vidám epizódról kell megemlékeznünk.
(1) Herminjard e. m. a 682. levél.
(2) “Diuturnam nos ecclesiam non habituros, nisi restituta in integrum antiqua illa, hoc est apostolica disciplina.” 1538. február 21-én. Uo. 685. lev.A pártoskodás utolsó hónapjaiban dúsan felburjánzott a rosszindulat annyira, hogy még hazaárulással is hajlandók voltak egymást itt-ott megvádolni a honfiak, amire újabban I. Ferenc francia király kísérlete adott alkalmat. A tavaszi napok egyikén valami Montchenu nevű százados járt-kelt a városban. Egyik kollegája, Verey valamikor – emlékezünk rá – szívesen látott vendége volt a városnak. Ámde azóta nagyot változott a világ. Akkoriban nagyon rászorult a segítségre Genf, s a francia király beavatkozása egyenesen szerencsét hozott. Most azonban senki sem kért a szívességből. Montchenu véletlenségből, vagy tervszerűen, nem tudni, éppen azokkal kereste a találkozást, akiket a közvélemény a papok köréhez számított, és úgy beszélt, mint annak idején Verey. Szólt a francia királynak nagy rokonszenvéről, szeretetéről a város iránt, (a farkas is “szereti” a bárányt) melynek erődítményeit saját költségén kész kiépíttetni, új vásárokat hajlandó nyitni (1) stb. A kapitány járása-kelése izgalmat keltett, a gyanú hazaárulást látott mindenfelé, és Bern ügyes kézzel éleszté a tüzet. Mindenfelé vizsgálatot, szigoru büntetést sürgettek. A kormány pedig hagyta főni a húst, sőt maga is hozzájárult a szorongás fokozásához. Több franciát kiutasított, (2) sőt a tanácsból is kizárta azokat, akik – bizonyára véletlenül – a kapitánynyal szóba állottak.
Az egész küldetésnek semmi komolyabb következménye nem volt, úgy látszik, csak tapogatózás volt az egész; de az a gyanakodás, amely nyomában járt, mint tünet említést érdemel. Jelzi az ellenséges hangulatot az újak és a régiek között, s a kormány az alkalmat felhasználta arra, hogy a lelkészeken is üssön egyet. Nyomósan rájuk parancsolt, hogy ne politizáljanak, hanem hirdessék az evangéliumot, miként az Isten rendeli. (3) Ez a parancs a maga kenetteljes megjegyzésével, kapcsolatban a Montchenu-féle misszióval, mert hiszen ez érzik ki belőle, elég bántó lehetett a reformátorokra nézve, annyival inkább, mert az egészben semmi részük nem volt; annyival inkább, mert evangéliumi munkásságuk szinte az emberi erőket meghaladta. Néhány év előtt két rendháznak tagjai, a káptalan, több plébános gondozta, vagy legalább volt hivatva gondozni a hívek lelki szükségleteit; most e munka a
(1) Kampschulte e. m. I. 309.
(2) Uo.
(3) Uo.szervezés munkájával együtt a két reformátor vállaira nehezedett, az elaggott félig vak Corauld és egy új lelkész (De la Mare) támogatta őket csupán.
Nagy szükségük volt a reformátoroknak az önuralomra. Grynaeus (láttuk) a legjobb tanáccsal szolgált nekik. Igaz, a tanácsok többnyire bölcsek, de a fájdalom mindig gyötrelmes; még Jób is megrendült a fájdalmak között és bizony Kálvin is – elfelejtkezve Grynaeus szép és igaz szavairól – lelkén alkalomadtával egy-egy kirohanással könnyített. Egy alkalommal pl. prédikációjában a tanácsot az ördögök gyűlésének nevezte. (1) A kormány erre azzal felelt, hogy a berni szertartások behozatalát elrendelte.
Kálvin álláspontját a ceremóniákkal, név szerint – erről lévén itt szó – a berni szertartásokkal szemben közelebbről kell szemügyre venni. A reformátor sohasem volt barátja a szertartásoknak. Sokkal mélyebb lelkületű ember volt, semhogy ott lényeget látott volna, ahol üres forma volt csupán; még kevésbé volt hajlandó a ceremóniákat aggályos pontossággal egyeztetni, valami idegen formához hozzászabni. Éppen ekkoriban (1538 márc.) jelent meg katekizmusa latin nyelven, melynek előszavában tiltakozik, felemeli szavát azok ellen, “akik a ceremóniák pontos egyeztetésében” látják az üdvösséget. Méltatlan hozzánk – úgymond – a szolgai egyformaság, mely nem épít, holott az Úr nekünk szabadságot adott az építés nagyobb erejére“ (2)
Ami magát az egyházi uniót illeti, ezt – mint alkalmunk lesz látni, – igen fontosnak tartotta, és mikor erről volt szó, mindig tudott engedni. Ami már most a berni szertartásokat illeti, habár azokat szükségeseknek nem látta, igen távol volt tőle a gondolat, hogy ezek miatt holmi háborúságba menjen, sem a kovásztalan kenyér, sem a keresztelőkut, sem egy-két ünnep nem ütközött az Írásba.
Azonban akkor ott Genfben elsősorban nem erről volt szó. Arról volt szó, hogy a tanács, tehát egy merőben világi hatóság, templomi szertartásokra nézve, tehát tisztán egyházi ügyben a lelkészek meghallgatása, beleegyezése nélkül parancsol, rendelkezik, s midőn ezt teszi, “szokásellenesen, jogellenesen, illedelemellenesen
(1) “Le conseyl... estoit conseyl du diable." Herminjard e. m. a 694. levél. 2. jegyz.
(2) Doumergue e. m. II. 277.jár el”. (1) A tanácsnak ebben a rendeletében volt bizonyos lenézés, megalázás, ami annál bántóbb lehetett, mert a szándékosság nyilvánvaló.
Minden megvolt az összeütközésre, sehol semmi csillapító. Milyen hálás szerep kínálkozott volna a berni papoknak, ha odaállottak volna szolgatársaik és a világi hatóság közé, s azon munkálkodtak volna, hogy mindenék ékesen és szép renddel menjenek végbe. A berni papok azonban ilyesmihez nem értettek. Kunznak, “ennek a simenthali parasztnak” hogyan lett volna érzéke ahhoz, hogy a finom érzésű franciát kíméletesen megnyerje?
Kálvin semmi esetre sem volt hajlandó világi hatóság parancsszavára, mintegy vezényszóra szertartásokat akár módosítani, akár újakat elfogadni. A világi hatóság pedig élni kívánt az erejével. A feszültségnek eme napjaiban ismét megszólalt a jó Grynaeus, mert aggodalmai miatt hallgatni nem tudott. Íme, az Úr kedvező kegyelméből a plánta felsarjadzott, s most a szenvedélyek vihara letöri, kárára, kárhozatára azoknak, akik megismerték az igazságot, örömére a római ellenségnek! Mennyire szerethették azok az emberek Krisztusnak üdvösséges tudományát! Grynaeus ekkori aggodalmas levelének olvasása felébreszti a lélek ellankadt buzgóságát és bátorságát, miként a tavaszi nap az alvó növényt. Olvassunk el ebből is néhány sort: “Az Úr nevére kérlek titeket, írjatok mindenről és szabadítsatok meg minket a szörnyű aggodalomtól! Reménylem, hogy keresztyén nyájassággal, alázatossággal győzni fogtok... Rajta, kedves Atyámfiai, a keresztyénségnek minden fegyverével övezzétek körül... kebleteket, s ezen ellenséges, veszedelmes időben híven álljunk meg... Ne győzedelmeskedjék rajtunk azoknak gyülölete, akik magukat ebben az ügyben oly igen gyűlöletesen viselik... Ne zavarjon meg minket a nép buta és felületes ítéletétől való félelem, bennünket, akik a világ világossága vagyunk!... Krisztus sebeire kérlek, újítsatok fel magatokban minden kegyességet, minden bölcsességet, hogy azt az egyházat, mely megrendült, melyet kormányoztok, erényeitekkel, állhatatosságtokkal Isten segítségével megvédelmezzétek. Milyen dicső a ti megbízatástok, mily nagy a ti dicsőségtek, ha egyedül Krisztusra néztek, önmagatok
(1) "Setzte man sich über Herkommen, Reclit und Billigkeit hinweg und ügte deii kirchlichen Häuptern Genfs eine Krankung zu, die um so empfindlicher wirkte, je deutlicher... die Absicht der Krankung sich kund gab." Cornelius “Die Verbannung Calvins” 51. lap.
ről szinte elfelejtkezvén. Az Úr Krisztus erősítse meg elméteket az Ő szent ügyében. Ámen.” (1)
Mikor a genfi hatóság a berni szertartások behozatalát elrendelte, pápább volt a pápánál. Ezt maga Bern sem kívánta így. Rövid idő múlva Lausanne-ba hívott gyűlést, azzal a célzattal “hogy ezzel a félig-meddig egyházi hatósággal mintegy szentesítteti a Genfbe beviendő reformokat. Ezáltal a dolog csak annyiban módosult, hogy Bern és Genf tanácsa és a papok közé egy gyűlést állítottak: hadd közölje ez a parancsot. Sőt Bern abban az iratban, amely a gyűlést meghirdeti, világosan kijelenté: a genfi papoktól már előlegesen beleegyezést kíván, mi ha nem következik be, inkább el se jöjjenek. (2)
Annyira szívén viselte Bern a szertartásokat? Nem a ceremónia volt itt a fő, hanem az alap, az első lépés az egyházi függés megalapítására. Bern a szertartások által nem szertartásokat akart, hanem fennhatóságot. Jellemző az a levél, amelyet egy Zurkinden Miklós (3) nevű ember éppen ezekben a napokban intéz Kálvinhoz. Ez a berni ember nagyon jól ismerte odahaza a zörgést. Nos ez a férfiú kijelenti, hogy a berni urak az egész ceremónia-ügyben csak a maguk dicsőségét tartják szemeik előtt. (4) A szertartások tekintetében mindenfelé eltérés van, pl. Zürichben ülve veszik az úrvacsorát, a Boldogságos Szüzet üdvözlik (5) tb. Ez mind nem számít [Bern előtt]. Nagy buzgóságukban csak éppen a genfi eltérést akarták látni, s mindenáron a bernivel egyenlőre szabni. Egyébiránt maguk a berniek is megvallották később, hogy “a cerimóniák az egyházban indifferensek. (6)
Mindent összefoglalva a lausanne-i konferencia előtt a helyzet ez: egy világi hatóság világi érdekből gyűlést tart, hogy ott egyházi ügyben olyan rendeletet adjon ki, mely az érdekeinek megfelel.
(1) Herminjard eml. levélgy. a 693. levél (IV. k.) 1538. márc. 12.
(2) "Car vous voulons bien advertir, que sy cella (ti. a hozzájárulás) ne précéde, que ilz ne seront point admis”. Herminjard a 694. lev. 1538. márc. 20-án.(3) Született 1500 körül. Kiváló szorgalommal végzett tanulmányai után (többek között Volmár is volt tanára) előkelő hivatalokat viselt, Bernben a nagy tanácsnak is tagja volt. Kiváló műveltségű és tisztajellemű ember, a vallási türelemnek barátja. L. Herminjard e. m. a 696. levél 1. jegyzetét.
(4) “ipsi illi eminere cupiunt." Uo.
(5) “Salutandam Mariam virginem”. Uo.
(6) “M. M. de Berne reconnurent eux-méme”, que “les cérémonies sont indifférentes en l’Eglise". Herminjard ua. levél 6. jegyzete.Csodálkozhatunk-é azon, hogy Kálvin nem nagy kedvvel (1) indul el Lausanne felé. Inkább csak azért ment, hogy ne vádolják ellenszegüléssel. Csendben hallgatta végig Farellal együtt az előterjesztéseket, (2) semmibe bele nem szólt, el is fogadták Bern indítványát egyhangúlag. Kálvin csak ezután állott fel a szólásra, kijelenté, hogy elvileg semmi kifogása nincsen; csak az a kérése, hogy az egyformásítás végrehajtását a közeli zürichi általános zsinatig halasszák el. Mi volt Kálvin indítványának célja? Meg akarta menteni az elvet, mely szerint a genfi egyház csupán egyházi hatóságtól fogad el rendeletet egyházi ügyekben. De volt más célja is. Az egyetemes zsinat hozzájárulásával ezen intézkedésnek szilárdabb erkölcsi támaszt akart adni. Mind Kálvin, mind Farel erősen megállottak kérésük mellett. (3)
Meg kell még jegyeznünk azt is, hogy Kálvin e tanácskozáson szépszerivel könnyen szervezhetett volna ellenzéket a berni követelésekkel szemben. A genfi reformátorok nem óhajtották zavarni a vizet. Cornélius a tanácskozás iratainak áttanulmányozása után arra az eredményre jut, hogy egyenesen az ő befolydsuknak kell tulajdonltani az eredményt, (4) és ez teljesen összhangban van Fromment egy feljegyzésével, mely szerint Kálvin és Farel szó nélkül hagyták folyni a dolgokat, holott azokat meg is akadályozhatták volna. (5)
Újabban Heiz tette ismét tanulmányozás tárgyává a genfi dolgokat, s a szóban forgó ügyről ezt írja a többi között: “Minden, amit Kálvinról olvasunk, azt mutatja, hogy magatartása kifogástalan. Elmegy a lausanne-i gyűlésre március 31-én; elmegy, dacára Bern követelésének, hogy előre hódoljon be; megvárja a részletes vitát, semmi befolyást nem gyakorol a lelkészekre, kész engedni, ha a zürichi zsinatig várnak”. És ezt a kérést azért terjeszti elő, mert a meghódolás formájában is meg óhajtá őrizni úgy egyházának, mint
(1) “nicht ohne Sträuben”. Kampschulte e. m. I. 314.
(2) Jellemző, hogy Bolsec Kálvin e magatartásában is gőgöt lát, “duquel acte ie laisse le iugement à toutes personnes de sáin entendement de quel esprit estoyent menez telles gens”. Bolsec e. m. (VIII. ch. 36. l.) Cornelius kiemeli, hogy a két reformátor magatartása egyáltalán nem volt kihívó, “ganz und gar nicht herausfordernd”. E. m. 52.(3) "Calvin und Farel beharrten in ihrer Weigerung”. Kampschulte e. m. I. 314. l.
(4) Cornelius e. m. 52.
(5) Uo. hivatkozással Frommentnak egy kéziratára. (Fr. s Papiere auf der Genfer Bibliothek.)önmagának a méltóságát, ezért kell az általános zsinatnak (Gesamt Kirche) hozzájárulnia helyeslésével, erkölcsi támogatásával”. (1)
A lausanne-i gyűlés után Berntől függött, sürgeti-e a reformot a lelkészek ellenére, vagy vár a közeli zürichi zsinatig. Ha a konformitást annyira szívén viseli vala, rövid idő alatt simán bekövetkezik az óhajtott egyformaság. Bern nem várt, a genfi kormány közölte a parancsot, Kálvin pedig nem engedett.
A feszült viszony a genfi kormányférfiak és a reformátorok között hovatovább ellenségessé fajult, és ezen órákban a lelkészek el-elfelejtkeztek Grynaeus üdvös tanácsáról, hogy keresztyéni alázatossággal küzdjenek. A parancs közlése, illetőleg megismétlése után másnapra az öreg Corauld páratlan hévvel támadta meg a szószékről a kormányt. Meg kell vallani, nemcsak heves volt e támadás, hanem durva is. (2) A tanács az idős, vak prédikátort a szószéktől eltiltotta, midőn pedig ez nem engedelmeskedett, börtönre hurcoltatta.
Jogosan járt-é el a tanács? Sértett fél, vádló, bíró volt egy jogi személyben. Ha már ez is gondolkozóba ejt, még mindig fönnmarad a kérdés, vajon az egyházfegyelmi, kormányzati hatóság ennek a teljesen világi testületnek a kezében van-e, amelyről ekkoriban az sem bizonyos, hogy református, miután az új választásokon az ellenzék előszeretettel éppen azokat ültette be a hatalomba, akik a hitvallás ellen tiltakoztak.
Corauld elzáratásának hírére Kálvin és Farel mintegy 15 polgár kíséretében, a városházára sietett, a lelkész kibocsáttatását sürgette: de a jelenlevő két szindikus másra terelte a szót, azt kérdezte nevezetesen, hajlandók-e a lelkészek “a berni urak” rendeletének engedelmeskedni?
Kedvetlenül távozott el a két lelkész. Corauld pedig a börtönben maradt.
A végső mérkőzés ideje gyorsan közeledett. Itt volt a nagyhét. A tanács feltétlenül a berni szertartás szerint akarta az úrvacsorát húsvét napján kiosztatni, kovásztalan kenyérrel. Ám a papok vonakodtak. A genfi kormány a legnagyobb zavarban volt, de kész végsőre vinni a dolgot. Kitűnt azonban, hogy a papok
(1) Doumergue e. m. II. 279. l. 1. jegyzet.
(2) Részegeseknek is nevezte a többi között a kormány embereit “en les appellant yrogniez”. Herminjard eml. levélgy. a 705. levél 2. jegyzete.ellenállásával szemben minden hatalma eltörpül, hiszen fegyveresek közé csak nem foghatja a templomban papjait. Kérőre fogta a dolgot – nem több eredménynyel. Húsvét szombatjának estéjén még egy kísérletet tett a kormány: megbízottját elküldé a lelkészi lakra, azon üzenettel és kéréssel, hogy gondolják jól meg a papok a dolgot. A kiküldött hivatalnok csak Kálvint találta otthon, vele közölte a kérést; de a reformátor hajthatatlan maradt. Erre a megbízott átadá neki a tanács határozatát, melynek értelmében mind a két papnak a hatóság a további predikálást a városban megtiltja. (1)
A hír villámgyorsasággal terjedt el a városban. Mig némelyek komolyan aggódtak, a nép tömege bosszankodott az előtte érthetetlen vonakodás miatt. Nagy csoportokban tárgyalták a dolgot, az efféle ott úgy sem volt szokatlan dolog. S minél jobban közeledett az éj, a hangulat annál fenyegetőbbé vált. Valósággal ostrom alá vették a lelkészlakot, lövöldöztek, a genfi intézők semmi gátat nem emeltek az inzultus ellen, minduntalan fölhangzott az ordítás: Be kell őket a Rhône-ba dobni! Így készült Genf 1538-ban a feltámadás ünnepére. És milyen lehetett az az éjszaka ott a lelkészlakon! Kálvin János sohasem tudta azt az éjszakát elfelejteni. Azt mondják, hogy még halálos ágyán is szóba hozta: “Bámulatos küzdelmek között éltem én itt – így szólt a többi között – azon az éjszakán lakásom előtt 50-60 lövést is tettek. Gondoljátok csak el, mily rettegéssel töltötte el mindez az olyan szegény, tudománynak élő ember szívét, aminő én egész életemben voltam... Azután meg kiűztek a városból.” (2)
Húsvét vasárnapján a tilalom dacára Kálvin a Szt. Péter templomába, Farel a Szt. Gervasiusba indult. Szorongásig megteltek e templomok, sokan fegyveresen jelentek meg. De mintha a nagy ünnep könnyített volna valamit a lelkeken, a szeretetnek valami kis sugára érinthette a szíveket a kegyelemnek eme nagy napján. Önkéntelenül utat engedtek a papoknak, sokan meg éppenséggel féltették őket. Beszédjüknek tartalma nagyjában egyezett: minda ketten kifejték az okokat, ami miatt úrvacsorát nem oszthatnak. Nem a
(1) “Alors ledit soultier laz deffenduz laz predication”. Opp. XXI. 225. l. Cornélius e. m. 59. l. Kampschulte e. m. I. 312. lap.
(2) "J’ay vescu icy en combats merveilleux, j’ay esté salué..." “devant ma porte de 50 ou 60 coups d’arquebutte. Que penzes-vous que cela pouvait etonner un pauvre escholier, timide comme je suis”. Kálvin utolsó beszéde. Bonnet eml. levélgy. II. 575.
kovásztalan kenyér az ok, “ez lényegtelen, az egyháznak szabadságában áll”, hanem a népnek e szentség vételéhez való készületlensége. Mindenki, aki látta és hallotta az Isten Igéjének, sőt magának az úrvacsorának kigúnyolását (1) – csak természetesnek látja azt, ha az úrvacsorát ki nem osztják. A lelkészek maguk később így adták elő beszédjüknek ide vonatkozó részét. Istentisztelet után a papok barátaik védelme alatt hazamehettek.
A tanács tekintélyét méltán veszélyeztetve látta. Dacára az ünnepnek, rögtön összeült. Mindenekelőtt azt az elvet állítá fel irányadóul, hogy a kérdést a legnagyobb tárgyilagosággal, minden indulatosság nélkül kell tárgyalni. Rövidesen abban állapodott meg, hogy másnapra a kétszázak tanácsát összehíván, annak döntésére bízza az ügyet. A kétszázak összejővén, a tanács előterjesztésére szintén a legnagyobb nyugalommal tárgyalták a dolgot. Azt a fölmerült kérdést, vajon a lelkészek elzáratását jónak vélné-e a nagy tanács – hamarosan elejtették; ellenben határozatba ment, hogy Kálvin úgy, mint Farel lelkészi állásukat elvesztik, a városból való elvonulásra felszólíttatnak, csak addig maradhatnak ott, míg helyettesítésükre nézve alkalmasan intézkedik a tanács. A következő napon a polgárság általános gyűlése kissé ingerültebb hangulatban szólt az ügyről. A nagy tanács javaslatát magáévá tette, azon hozzáadással azonban, hogy a lázadó, engedetlen lelkészek a helyettesítésre való tekintet nélkül “háromszor huszonnégy óra alatt” hagyják el a várost.
Rögtön tudósították a papokat a határozat felől, amely természetesen egyiküket sem lepte meg. Kálvin néhány szóval válaszolt: “Jól van ez így. Ha mi embereknek szolgáltunk volna, bizony panaszkodhatnánk, ám mi sokkal nagyobbnak állunk a szolgálatában.” (2) Nem óhajtották igénybe venni a három napot sem, annyira siettek, hogy Kálvin a maga könyveinek legnagyobb részét hátrahagyta, melyeket azután fivére, Antal küldött utána.
Nincsen nyomasztóbb a bizonytalanságnál, és a két lelkész már hosszabb idő óta bizonytalanságban volt. Nos, a tanács húsvét utáni rendelete ennek véget vetett, Kálvin szinte fellélegzett, szinte vidáman hagyta el a helyet, amely számára csak megpróbáltatáso-
(1) “Mille irrisions contre le parolle de Dieu et mesmement contre la cène.” Cornélius e. m. 60. l.
(2) Kampschulte e. m. I. 313. és a többi írók.kat, szenvedéseket termett. A genfiek sem igen búsultak, sőt a nép ünnepet rendezett, a távozás örömére. Am az első izgalmak elmúltával, amint a reformátorok elhagyták azt a helyet, ahova őket annyi reménynek és bánatnak emléke kötötte, lassanként tisztábban tárult fel előttük a helyzet képe. Milyen csekélység egy-két embernek a távozása, és mégis milyen nagyok lehetnek következményei! Ha már a Caroli-ügy alkalmával megmozdultak a római egyház emberei, hogy a régi területüket itt visszafoglalják, mennyivel több alkalmuk lesz most erre. Nem látszott éppen lehetetlennek az sem, hogy az egész város visszaesik. Az a gondolat ébredt fel bennük, hátha valami hiba mégis történt. Ez irányíthatá lépteiket Bern felé, ahova olyan szándékkal léptek, hogy visszahelyeztetésük érdekében közbenjárjanak.
Már az egykorúak is különbözőképpen ítélték meg a két reformátor magatartását az utolsó hónapokban a genfi kormánnyal szemben. Persze az ítélet attól a szemponttól függ, amelyből valamely tényt nézünk, s ezek a szempontok ma is különbözők. Némelyek hibának róják föl a kérlelhetetlen következetességet, amellyel minden engedékenységet visszautasítottak, amelyben nincsen meg a keresztyén alázatosság, (1) ami a jogot sokszor jogtalansággá teszi (summum ius summa iniuria), nevezetesen – ezek szerint – a két férfiú nem tartá Grynaeusnak tanácsait szeme előtt. Mások szerint a reformátorok az engedékenységnek határáig elmentek, azontúl az egyház függetlenségének veszélyeztetése nélkül el nem mehettek. A küzdelemnek eme völgyében, nemcsak arra az erőre van szükség, amely kétségtelenül megvan a szeretetben, a keresztyén alázatosságban is; hanem szükséges sokszor az az erő is, mely rendületlen küzdelemre kész, olyanra, amelyben sebeket adunk, sebeket kapunk. “Én nem tudom belátni – így szól pl. Heiz – minő szeretettel és alázatossággal tudták volna az egyház függetlensége ellen irányzott támadásokat visszaszorítani. Férfiasságra is szükség volt itt, nemcsak szeretetre és alázatosságra." (2) Melyik vélemény áll közelebb az igazsághoz? Láttuk, hogy az egyházfegyelemre csaknem mindegyik svájci egyház törekedett.
(1) Cornelius e. m. 72. Az egész dolgot csak Kálvin ifjú korával tudja menteni. Szól a kortársak véleményéről is: “Keiner hat ihm Recht gegeben” mondja ezekről.
(2) Doumergue e. m. II. 283. l.Kálvin is szükségesnek tartá azt. De míg az előbbiek a nehézségek elől kitértek, és a végső következetetést nem vonták le, a genfi reformátor gyökeresen, következetesen jár el, céljának elérésében az akadályokkal nem annyira alkura lépni, mint inkább azokat legyőzni törekszik. Persze így be kell következnie a harcnak. Hiszen ha Kálvin az egyház szervezésében megalkudni kész, mint a többi svájci városok prédikátorai, Genf jelentősége mi lett volna? A bibliai elveknek úgy az egyházkormányzatban, mint az egyházfegyelemben való következetes keresztülvitele az egyik legegyedibb, legsajátosabb vonása Kálvin reformációjának. Ez forgott veszedelemben akkor, midőn a világi hatóság nemcsak a célbavett egyházintézményeket és egyházfegyelmet akarta megakadályozni, hanem a maga hatalmából intézményeket, szertartási szabályokat törekedett behozni. Kálvin soha, egy pillanatra sem volt hajlandó lemondani azon egyházfegyelemről, melynek gyakorlására a Biblia felhatalmazást ad. Mikor későbben Németországban jár-kél, s látja, hogy ott a fegyelemnek semmi nyoma, az igehirdetők a világi hatóságoknak ki vannak szolgáltatva; látja, hogy a városi hatóságok (Ulm, Augsburg) érdemes prédikátorokat elűztek, “mert a bűnnek semmi engedményt adni nem akartak”; látja, hogy a fejedelmek körül a lelkészek függése szinte már a lelkészi tisztség megalázása, ott is szóba hozza a bibliai egyházfegyelmet. És nagyon jellemző, hogy ennek hallatára: “Fülöp mester (Melanchton) sóhajtással felel, mint a többiek”. Ebben a sóhajtásban az erők gyöngesége s az akadályok nagysága nyert kifejezést. Nos, Kálvin ezt a gyöngeséget nem ismeri. Amit egyszer helyesnek, a Bibliával egyezőnek ismert meg, attól nem állott el. Emlékezzünk csak, mit mondott magáról: “A küzdelem nehéz, de azt sohasem tudták elérni, hogy engem utamból eltérítsenek”.
Hiábavaló dolog itt hibáról beszélni, fölösleges jócselekedet itt a védelem. Kálvin olyan alakban jelenik meg, aminőt kapott az Úrtól. Cselekedete a benső meggyőződésnek kifolyása, e meggyőződés szab neki törvényeket, mely független minden embertől és éppen e függetlenségben van fő erőssége.
Kálvin és Farel Bernnek vették útjukat, hogy az ügy felől ennek tanácsát tájékoztassák, s hogy megmentsék, ami megmenthető. (1) Emlékiratot nyújtottak be, melyben először is Corauld elfogatása miatt emeltek panaszt. Nincsen egyáltalában bebizonyítva
(1) “sauver la situation”. Doumergue II. 284.
a vád, ami miatt őt oly szigorú börtönre (1) vetették, hogy hozzá senkit sem bocsátanak be, még azt sem, aki neki fel szokott olvasni. (2) “Ami bennünket kettőnket illet, jóllehet előttünk ki nem jelentették, miért űznek ki a városból, hallomás útján tudjuk, hogy ellenünk két váddal lépnek fel: hogy parancsaiknak nem engedelmeskedtünk, s hogy a berni urakkal a szertartások tekintetében való egyformaságot visszautasítottuk.” (3) E vádak ellen védekeznek. Mindent megtettek, ami tőlük függött, hiszen a szertartások egyformaságát elvben elfogadták; csak azt kérték, hogy a zürichi zsinatig várjanak "az egyház épülése érdekében”. Ami a húsvéti úrvacsoraosztás elhalasztását, a kiűzés közvetlen okát illeti, ők nyilvánosan kijelenték a nép előtt, hogy ennek oka nem a kenyér, sőt igazolták, hogy a rendelkezés az egyház szabadságában áll, lényeget nem érint. “Ami bennünket erre a lépésre bírt, az volt, mert a szent misztériumot megszentségtelenítettük volna, ha a nép arra jobban el nem készül... Nyilvánosan, anélkül, hogy bármi büntetés érné az illetőket, gúnyolják az Igét, sőt az úrvacsorát is.” A reformátorok beterjesztésükben panaszt emeltek végül amiatt is, hogy a tanács sohasem akarta az ő indító okaikat meghallgatni. “Anélkül, hogy minket meghallgattak volna, ellenünk ingerlék úgy a kétszázak tanácsát, mint a népet, olyan vádakkal halmozván el minket, amelyek sem Isten, sem ember előtt nem igazolhatók.” (4)
A berni tanács nem zárkózott el egészen a lelkészek panaszai elől. Beavatkozásának túlságosan sok volt az eredménye, legalábbis több, mint kivánta. Íme, az egész papi kormány megbukott. Attól tartott, hogy nemcsak ez a tény fogja a régi (belső és külső) ellenséget újabb erőfeszítésre sarkallni, hanem maga a bukásnak formája is; mert a genfiek önmaguk űzték ki azokat, akiknek kezeiből az evangéliumot elfogadták. Még ugyanazon a napon átírt a berni tanács Genfbe. A lelkészek panaszlevelét mellékelve, kiemelte, hogy a dolog botrányt, sértődést von maga után, nagy kárára a keresztyénségnek. "Ezért sürgősen, bensőleg, testvéri szeretettel kérjük a tanácsot, sőt intjük, kívánjuk, hogy a szegény, vak Corauld-ot bocsássa szabadon, ne maradjon az egyház pásztor
(1) “en estroicte prison". Herminjard e. m. 705. l.
(2) “qu’il avoit accoustumé de luy lisre”. Uo. (Corauld csaknem teljesen vak.)
(3) Uo.
(4) Uo.nélkül. Barátságosan, a botrányok elkerülése végett kérjük, hogy szigorúságukat a nevezett Farel és Kálvin irányában mérsékeljék, tekintetbe vevén, hogy mi jóindulatból intézkedtünk a szertartások egyformasága érdekében, nem pedig azért, hogy akár Önöket, akár őket olyasmire szorítsuk, ami közömbös az egyházban.” (1)
Bernnek eddigi magatartása, különösen a szertartások egyeztetésére vonatkozó követelése éles ellentétben áll ezen átirat békülékeny és mentegetőző tartalmával. Hiszen egyenesen az ő sürgetése siettette a katasztrófa bekövetkezését, ez adott fegyvert a reformátorok ellenségeinek a kezébe, amint azt a fentebb idézett átirattal kapcsolatban kissé csodálkozva Herminjard is kiemeli. (2)
A dolognak az a magyarázata, hogy Bern intéző férfiai az összeütközés nagyságától, de különösen az ennek nyomába bekövetkezhető hanyatlástól, sőt a protestantizmusnak esetleges bukásától meghökkentek. Jól tudták ők, hogy ott a Genfi-tó mellékén még van gyökere a katolicizmusnak, a szomszédos katolikus országok és a klérus segítségével könnyen lábra kaphat ott még a római uralom, ami aztán ismét nagy politikai bonyodalmakat vonhat maga után.
A genfi tanács felismerte a berniek aggodalmának okát, és látta, miért emelnek ők most olyan melegen szót a kiűzött papok érdekében. Azért őket egy csapásra meg akarták fosztani a berni támasztól. Hivatkoztak arra, hogy Genfben a két pap távozása óta a csend, a rend kifogástalan, a hívek hitbeli buzgósága semmi kívánnivalót nem hagy hátra. “A múlt vasárnap az Önök szertartása szerint kiosztatván az úrvacsora, nagy sokasága a népnek a legnagyobb egyetértéssel vette azt magához.” (3) Ami egyébként a kiűzöttek vádaskodását illeti, az alaptalan, a genfi kormány nincsen abban a helyzetben, hogy elhatározásán változtasson.
A genfi tanács nem számított rosszul, mert mihelyt Bern arról értesült, hogy odaát vallási zavaroktól tartani nem kell, a barátságos hangulatnak a két panaszos pap irányában vége volt. Egyelőre azonban a két reformátornak ezt tapasztalniok nem volt módjukban: a zürichi zsinatra mentek.
Április 28-án nyílt meg az egyházi gyűlés. Kálvin és Farel célja kettős volt. Míg egyrészről eddigi magatartásukat óhajták
(1) Herminjard e. m. a 706. lev.
(2) E levél 6. jegyzete.
(3) Uo. a 707. lev. A genfi kormány a két elűzött pap helyébe Bernard Jakabot és De La Mare Henriket választotta meg papjának.igazolni, másrészről, ha a közügy úgy kívánná, itt akarták kijelenteni, hogy mely feltételek mellett volnának hajlandók Genfbe visszatérni. Tizennégy pontba foglalták előterjesztéseiket, tiszteletteljesen kifejezésre juttatták azt is, miszerint szívesen fogadnak el tanácsot azon esetre, ha itt-ott a kelleténél szigorúbbak voltak.
A beterjesztés (1) egészben két részre oszlik. Az első a szertartásokkal foglalkozik, semmi különösebbet nem foglal magában. “Miként azelőtt is kijelentették,” nehézségeket emelni nem kívánnak, csupán csak a kenyérnek a megtörését kötik ki. Az egyház és a pásztorok méltósága megóvásának érdekében szükségesnek tartják, hogy a berniek ismerjék el: az eddig Genfben szokásban levő szertartások az Írással megegyezők valának, az új szertartások csak az egység, az egyetértés érdekében hozatnak be. (2) Ilyen értelemben szólhassanak a genfi pásztorok is a szószékről. Ha az ő visszahelyezésük szóba kerülne, kérik, hogy magukat a rágalmak ellen igazolhassák.
Az emlékiratnak legjellemzőbb és legfontosabb része azonban az egyházfegyelmi szabályoknak s az exkommunikációnak fenntartása. Ezek nélkül minden alkotás összedűl. (3) “Legalább a legszükségesebbeket óhajtjuk e téren megvalósítani.” A többi kívánságuk Genfnek több eklézsiára való felosztására, a lelkészek számának szaporítására vonatkozik.
Mielőtt e felterjesztés sorsáról és a zürichi gyűlés ide vonatkozó határozatáról szólanánk, az a kérdés merül föl, van-e itt valami ellentmondás, nevezetesen megfér-e az a kijelentés, mely szerint ők szívesen hallgatnak a jó szóra, (4) azzal a kijelentéssel, hogy a kijelölt útról le nem térhetnek? Mert vannak, akik a kettőt összeegyeztethetőnek nem tartják, sőt itt mintha valami taktikát látnának. Roget pl. így szól: “Kálvin az egyik kezéből csak azért engedett valamit (célzás a szerény fellépésre), hogy a másikkal annál többet markolhasson”. (5) Kampschulte pedig a szerény bemutatkozás után csudálkozva látja, hogy Kálvin a fegyelemre vonatkozó kívánságait is fenntartja. Hiszen ez sokkal több, mint amennyit bármely svájci egyház megvalósítani tudott volna.” (6)
(1) Egész terjedelmében közli Herminjard 708. sz. l. (V.)
(2) “Concordiam et unitatem spectare.” Uo.
(3) “Alioqui mox collabetur quidquid in praesens instauratum fuerit.” Uo.
(4) “Sich gern weisen lassen zu wollen.” Kampschulte e. m. 315.
(5) Roget A. Doumergue e. m. II. 286.
(6) E. m. 316.Ellentmondás itt nincsen. Kálvint éppen az jellemzi, hogy személyére nézve kész magát kifogásnak alávetni, ha a kivitelezésben a kelleténél szigorúbb volt; de lemondani arról, ami az egyház felvirágoztatása, hitéletének mélyítése szempontjából szükséges – nem tud. Nincsen itten semmi nyoma sem az önzésnek, sem az ellentmondásnak. Ami a személyét illeti, abban engedékeny, de semmi engedményre nem hajlandó, mikor az ügyről van szó. Hiszen ha valaki, akkor ő érezhette, hogy magán könnyít, mihelyt az elvből enged.
A Zürichben összegyült atyák jóindulattal fogadták a két lelkészt. Látták, hogy tudós, szentéletű férfiak, ha a buzgóság kissé túlságos is bennük. (1) Nemcsak az ők, hanem általában az egész evangéliumi keresztyénség érdeke, hogy a dolgot rendbe hozzák, a két lelkész előbbi állását ismét elfoglalja, nehéz az ilyen embereket pótolni. (2) Ennek jegyében a zsinat felhívást intézett Genfhez, amelyben megkérte ennek a tanácsát: legyen türelemmel, nyújtson buzgó embereinek segédkezet az egyház kiépítésében. Fölhívta egyszersmind Bernt is, hogy Genfbe küldöttséget menesztvén, munkálkodjék a békés kiegyenlítés érdekében.
Ami magát a beterjesztett 14 pontot illeti, a zsinat nyílt ülésen nem tárgyalta őket. A zsinat jegyzőkönyvében nincs róla szó, amint Cornélius megjegyzi, azon egyszerű okból, mert a zsinat magát bírónak ez ügyben fel nem tolhatta azáltal, hogy az egyik fél feltételei elfogadhatóságának alkalomszerűségéről dönt. (3) De egyébként az atyák ismerték, helyeselték őket, (4) nevezetesen az a bizottság foglalkozhatott a pontokkal, melyet a zsinat ez ügyben kiküldött, s amelynek javaslatából úgy Genf, mint Bern elöljáróságát fölkeresték.
Ilyen körülmények között a dolog leginkább Bern kezébe volt letéve; nagyon sok függött ennek elöljáróságától. Ámde itt nagy változások állottak be az utóbbi napokban. A berni tanács közvetlenül a lelkészek száműzetése után attól tartott, hogy Genf-
(1) “Zelum habent nimium, sed viri sancti et docti sunt.” Bullinger 1538. május 4-én kelt levele. Ld. Herminjard e. levélgy.
(2) “Wie schwer ein Paar so ausgezeichneter Männer zu ersetzen.” Cornélius: “Die Verbannung Calvins.” 66. l.
(3) "War die Versammlung nicht im Stande... sich zum Richter aufzuwerfen.” Uo.
(4) “Articuli placuerunt, ut nihil prorsus denegatum esset.” Majd ismét: “Omnium consensu nobis concessa fuerunt.” Herminjard levélgy. Kálvin Bullingerhez, a 717. levél.ben maga a reformáció fut zátonyra. De mikor e tekintetben megnyugtatást nyert, kisebb gondja is nagyobb volt, sem hogy valami nagyon aggódjék a száműzött papok miatt. Hozzájárult az is, hogy az ottani papok, különösen a már említett Kunz, rosszindulattal viseltettek a reformátorok iránt.
Kálvin és Farel Bernbe érkezvén, mindenekelőtt várakozniok kellett, mert a berni papok a zürichi zsinat után egy másik megbízatásban jártak el. Tizenöt “unalommal teljes” nap múlt el a várakozásban. Megérkezésük után Kálvin felkereste Kunzot. Ez a faragatlan ember a zürichi zsinat után még ellenségesebb érzülettel viseltetett a genfi papok irányában. Igen durván fogadta őket. De halljuk magát Kálvint. "Amire a legkevésbé voltunk elkészülve, Kunz követelésekkel lépett fel, majd a legkeményebb kifakadásokra ragadtatta magát. Mi a lehető legnagyobb szelídséggel fogadtuk a durvaságot, láttuk, hogy hevességgel dühösségét csak a legvégső fokig növeljük; kollégái segítettek nekünk, hogy megfékezzük.” (1)
Másnap a konzisztóriumba akart menni Kálvin és Farel. Egész délelőtt várakoztatták őket a berni kartársak, mert “igen sok a dolguk”. Délután végre a gyűlésen megjelenvén, Kunz szertelenségeit újra végig kellett hallgatniok. Elővette a 14 pontot, végig elemezte annak “minden betűjét”, azután megformulázta a vádat. “Szemünkre vetette, hogy a német egyházat, amelyben a nyugalom némileg helyreállott, kelletlen újítási törekvéseinkkel felforgattuk... Semmi ellenvetésre nem hallgatván, egyre dühösebben kiabált... székéről fölugrott, egész testében remegett, úgyhogy társai kézzel alig bírták visszatartani”. (2) Világos, hogy “ez a tanácskozás”, amelyet különben a finom érzékű francia elfelejteni soha nem tudott, nem vitte előre a dolgot.
Néhány nap múlva a berni tanács hívatta a lelkészeket. Az elöljáróság a zürichi zsinattól nyert megbízatásnak megfelelni óhajtván, úgy intézkedett, hogy két tanácsos és két lelkész kísérje el a száműzötteket Genfbe, így akarta rövidesen nyélbe ütni a dolgot, amely máris nagyon hosszúra nyúlt.
Míg ezek Bernben történtek, Genfben sok szó esett a dologról. Kunz sietett mindenről, de különösen a 14 pontról tájékoztatni a várost. Így történt, hogy a genfi tanács ellene volt a befogadás-
(1) Kálvin levele Bullingerhez 1538. június 6-án, vagy június 10-én. Lásd Herminjard levélgyűjteménye 717. l.
(2) Uo.nak. Midőn pedig a berni követség Genfhez közeledett, hírnök jött üzenettel, mely a lelkészeknek a belépést megtiltá.
A berni követek a lelkészeket hátrahagyván, bementek a városba, a tanácsnál jelentkeztek, mely elhatározta, hogy népgyűlés elé terjeszti a dolgot. A városban elég kedvezőtlen volt a hangulat a száműzöttek irányában, úgyhogy a 14 pont felolvasása után a népgyűlés a két tanács határozatához csaknem egyhangúlag hozzájárult. Különösen kiemelték a papok ellen: a genfi egyházat így említék: "a mi egyházunk," s hogy az exkommunikációt fenntartják. “Ejnye! már a magukénak nevezik az egyházat, mintha bizony már az övék lenne! Azután meg zsarnokságra törnek, mert hiszen az exkommunikáció nem egyéb, mint zsarnokuralom”. (1)
Ott állott egymás mellett “Genftől egy mértföldnyire” a két reformátor. Kettős száműzetés nyomja még a gondnál is jobban vállukat. Miért? Mert elvek és meggyőződés dolgában megalkudni nem tudtak. Egyikük, akinek vörös szakállában itt-ott fehér szálak jelentkeznek, s akinek ábrázatára redőket vont a gond. Otthon annyi munkával földbirtokát szépen meggyarapíthatta volna. A másik ügyvédi tudományával még több kincset és javakat szerezhetett volna. Pedig nem kell vala egyebet tenniök, mint emberi praktikával, vagy ha jobban tetszik, okossággal azt cselekedni, amit ilyenkor az emberek szoktak: megalkudni a viszonyokkal.
Ugyanaz az ok, ami miatt előbb hazájukat veszíték el, kényszerítette őket eltávozni lakóhelyükről, s most ott állottak a kétes, küzdelmes jövő előtt. Ámde a szenvedés egy pillanatra sem tántorítja meg őket; mennek tovább Annak nevében, akit a bölcs lángesze föl nem ér, de akit lelkében az utolsó koldus és a tanulatlan gyermek is érez.
Fájdalmas lehetett a két férfiúra nézve a sors, mely őket érte, és mi mégis – időben és térben olyan messziről szemlélve az eseményeket s mindent fontolóra véve – a két genfi tanácsnak, a népgyűlésnek határozatát üdvösnek tartjuk. Mi történt volna, emberi számítás szerint, ha Kálvin ekkor jön vissza Genfbe? Vagy enged valamit eredeti felfogásából, vagy nem. Az előbbi esetben a genfi reformáció nem sokban különbözik a többi svájci város reformációjától, sőt kénytelen pl. Bernhez is alkalmazkodni. Az utóbbi
(1) “Ecce, inquiunt, ut ecclesiam ausint vocare suam! ... Ecce ut ad tyrannidem aspirent! Quid enim est excommunicatio, quam tyrannica dominatio?“ Uo.
esetben új összeütközések keletkeznek, amelyek ismét csak a kiűzetésre vezettek volna.
Kálvinnak és Genfnek találkozniok kell még, de előbb sokat kell mindkettőjüknek tanulniok. Genfnek be kellett látnia, hogy a rend és fegyelem üdvös, sőt az ottani viszonyok között szükséges; Kálvinnak pedig az élet iskolájában nagyobb önmérsékletet, szélesebb látókört kellett szereznie, hogy küldetésének megfelelhessen.