I.

Kálvin Strassburgban

Kálvin vonakodik a lelkészi pályán tovább működni. – Bucer jellemzése, levelei Kálvinhoz. – Farel Neuchâtelbe megy. – Bucer ajánlata és sürgetése. – Kálvin Strassburgba költözik. – E város jelentősége a reformáció korában. – A strassburgi francia egyház. – A reformáció első terjesztői e városban. – Az új egyház istentisztelete. – Roussel levele (1525). Kálvin munkakedve. – Borús napok. – Corauld halála. – Du Tillet elpártolása. – Levelei. – Kálvin János anyagi viszonyai.

Kálvin és Farel az akkori szokás szerint bérelt lovakon Bázelnek vették útjukat s ezen az úton, mintha minden összeesküdött volna ellenük, roppant vihar érte őket utol, sőt valamelyik, a zápor miatt megáradott folyón át akarván kelni, kicsi híja, hogy a vízbe bele nem fúltak. Keserű humorral emlékezik meg erről egyik legközelebbi levelében Kálvin. "Az emberek és az elemek összeesküdtek ellenünk, úgymond, de az utóbbiakban mégis több az emberség, (1) mint amazokban, mert míg az emberek vesztünkre törtek, a folyó az Úr kegyelmét érezteté a megmenekülés által."

Bázelbe érve, Oporin János (2) házában szállottak meg. Alig heverték ki az út fáradalmait, midőn jöttek a gondok. Előttük állott a kétes jövő. Még ennél is jobban nehezedett a lelkükre az aggasztó gondolat, mi lesz a szegény öreg, vak Corauld-val? Nagyon várták a leveleket. "Hihetetlen, írja Kálvin ezen napokban Viret-nek, mennyire várjuk leveleiteket" (3)

Néhány nap múlva végre a várva-várt levelek megérkeztek, s ezekben itt-ott megnyugtató sorok is voltak. Arról értesültek pl.,

(1) "Plus in ipso flumine clementiae experti (sumus) quam in hominibus nostris". Virethez, 1538 jún. 6. Herminjard e. levélgy. a 716. lev.
(2) Családi néven Herbst (született 1507., meghalt 1568.), Bázelben a görögöt tanította az ottani iskolában, később könyvnyomdát állított.
(3) Herm. levélgy. a 718. l.


270

hogy Corauld Orbe-ban alkalmazást kapott. Kálvin rövid idő alatt megnyugodott, a távolság és az idő a legközelebbi napok emlékét kissé enyhíté, bizalma visszatérőben volt, mert érezte szellemi erejét. A genfi események arra az elhatározásra bírták, hogy egyedül az irodalomnak fog élni, tollával fogja szolgálni az evangélium ügyét, így majd kiparancsolja az Isten azt a mindennapi kenyeret, amelyre szüksége van. (1) Ez az életmód, gondolá, éppen kedvére való. "Miután szabad voltam, – mondja e napokra később visszatekintve – a hivatal nem kötött, azon gondolkoztam, hogy nyugalomban élek, nem is kötöm le magamat ismét. (2)

Azonban ember tervez, Isten végez. Míg Kálvin jövő boldogulásának képét rajzolgatta lelki szemei előtt és kereste ama bizonyos csöndes szögletet, ahol íróasztalát majd felállítja, igen komoly levelek érkeztek Strassburgból, s ezek a levelek annyiban veszedelmesek voltak, mert ama kedvenc tervek megvalósulását akadályozták. Lássuk ezeknek íróját és aztán maguknak a leveleknek tartalmát.

A reformáció korának egyik kiváló alakja volt Bucer Márton strassburgi lelkész. Jó lelkipásztor, jó mint ember, mintaszerű családapa, kiváló szervező, mindenképpen derék ember, aki a keresztyén ember ideálját megközelíté. Erő és gyöngédség egyesült benne, figyelme kiterjedt úgy a távoli, mint a közeli dolgokra s a strassburgi protestáns egyház születésének négyszázados évfordulóján méltán állítá fehérmárvány relief-szobrát annak a templomnak falába (Thomaskirche), amelynek papja Bucer volt.

Bucer Márton jól ismerte a genfi viszonyokat. Felismerte az Institutio írójának jelentőségét, s mint egyik-másik leveléből kitetszik, lélektanilag ismerte Farel hatását Kálvinra. Mikor ez utóbbi éppen a válaszúton volt, midőn arról az útról, amely megsebezte a lábait, kényelmesebbre akart térni, akkor, a legszükségesebb percben jelentkezett.

Bucer Márton szegény szülőknek volt a gyermeke, tehát neki is kijutott bőven az ifjúkori küzdelmekből. Ámde ezek nem igen hagytak kedélyén nyomokat, mert azok közé a szerencsés emberek közé tartozott, akik az életnek inkább derült oldalát látják. Vidám kedélyét nem igen zavarta meg semmi. Kálvinnál 18 évvel volt

(1) ... de gagner ma vie en estat privé." Herminjard levélgyűjtemény, a 754. levél.
(2) Uo. a 754. lev. 10. jegyz.


271

idősebb. Eredetileg dominikánus szerzetes volt de midőn Luther tanai az ő cellájába is behatoltak, elhagyta a rendet, megnősült. Jó ideig Strassburgban órákat adott, s a polgárok előtt a Szent János leveleit magyarázta, midőn pedig a városi hatóság a reformáció mellett nyilatkozott, előbb egy külvárosi templomban, majd Strassburg egyik legnagyobb templomában, a Szent Tamásban kapott lelkipásztori állást. Prédikációi rendkívül népszerűek voltak, de befolyása a szervezésben még nagyobb volt.

Első házasságából tizenhárom gyermeke született, de amikor az 1541-es pestis eljött, hat koporsót vittek ki rövid idő alatt házából, és ezek között volt a hű, munkás feleségnek és anyának koporsója is. Ekkor a járványban meghalt lelkésztársa, Capito, halálos ágyán gondjaira bízta nejét és négy gyermekét, és Bucer hűségesen gondjukat viselte. "Vajon tehetek-e mást, szokta volt mondani, haldokló barátom kérésére csak nem lehetek süket!" Pedig a lelkipásztor már ekkoriban édesatyjával és mostohaanyjával is megosztá hajlékát. Ámde mindez még nem volt elég. Strassburg abban az időben erősen osztozott a francia határszéli városok sorsában: az üldözött hugenották nagy számmal keresték föl, s a menekültek általában véve nem annyira hoznak, mint kérnek. És hova fordulhattak az evangélium üldözött hívei, ha nem az evangélium hirdetőjéhez? Ki tudná megmondani, hányan nyitottak be hozzá segélyért, és Bucer el nem utasított soha senkit! "Egyszer nyolcan jöttek, máskor tizennégyen, ezek között két olasz, négy francia, két német." (1) Ilyen körülmények között csak természetes, amit egyik vendégbarátja mond: háza vendéglőhöz hasonlít".

Bár kissé tovább időztünk a lelkipásztor mellett, aki Kálvint ama válságos napokban leveleivel felkereste volt, mégis hozzáteszünk vázlatos képéhez néhány vonást abból a leírásból, melyet róla Martyr Péter (2) ad: "Vendégei között az asztalfőn ül és felügyel. Nála való tartózkodásom egész ideje alatt semmi rendetlen-

(1) Erichson "M. Butzer" p. 53. Doumergue e. m. nyomán.
(2) Petrus Martyr (1500 – 1562.) firenzei származású. Előbb ágostonrendi szerzetes, majd apát. Olvasta a reformátorok műveit, melyek akkoriban Olaszországban igen el voltak terjedve, ezek hatása alatt maga is sok evangéliumi nemes gondolatnak adott kifejezést, ami miatt Olaszországban nem sokáig lehetett maradása. Zürichbe, majd Strassburgba ment (1542.), ahol őt Bucer teológiai tanárrá választatta. Szerény ember volt, tudományát és tehetségét még ellenfelei is elismerték. Később munkáit Kálvin munkái után első sorban emlegették. Lásd Herminjard levélgyűjt. az 1172. lev., 6. jegyz.


272

séget nem vettem észre, nem láttam mást, csak épületes dolgokat. Asztala sem nem fényes, sem nem közönséges. Kegyes emberhez méltó mértékletesség uralkodik ott. Az ételben nem válogatós, ami az asztalra kerül, magához veszi, hálát adva Istennek a Krisztus nevében az ő adományaiért. Étel előtt és után felolvasnak az Írásból egy-egy helyet, ami épületes társalgásra nyújt anyagot... Tétlenül soha nem láttam... hol prédikál, hol az egyház kormányzásának ügyeivel foglalkozik, hol meg arra ügyel, hogy a többi lelkészek az Istennek Igéje szerint kormányozzák a reájuk bízott lelkeket, s hogy jó példával járjanak elöl... máskor meg arra törekszik, hogy a városi elöljáróságot keresztyén gondolatokra és tettekre hangolja... Ritkán ébredtem fel, hogy ő már fenn nem lett volna. Készült a napi munkára, erőt kérve Istentől." (1)

Ha azt gondolná valaki, hogy Bucer a jótékonyságot könnyen gyakorolhatta, mert a strassburgi lelkésznek kincsei voltak – nagyon csalódnék, ő csak a szeretetben volt gazdag; gyakran mondogatta tréfásan: "Három forint hetenkint az asszonynak és a gyermekeknek eltartására, íme ez a mi gazdagságunk".(2)

Bucer – miként fentebb érintettük – ismerte jól azokat a körülményeket, amelyek között Kálvin Genfet elhagyni kénytelen volt, de ismerte Kálvin jelentőségét is. Az egész genfi eseményt olyan epizódnak tekintette, amelynek a reformátor életében, munkálkodásában mélyebb nyomokat hagynia nem szabad; mert az evangéliumi egyháznak nagy szüksége van ama nagy talentumokra, melyeket az Úr az Institutio szerzőjére bízott volt. Megütközéssel hallotta, hogy Kálvin többé nem óhajt működni. "Az Istennek megsértése nélkül arra nem gondolhatsz, – így szólt – hogy a szolgálat alól magadat, ha csak egy kis időre is, kivonjad mindaddig, míg erre alkalom nyílik" (3)

A levelek Strassburgból aránylag elég gyakran érkeztek Bázelbe. Ezekben Bucer híven igyekszik tájékoztatni Kálvint egyrészről a genfi ügyekről, illetőleg az időközben beállott egyházi mozgalmakról; de másrészről ismerteti azt a munkakört, melyet neki Strassburgban szánt, őt ennek megnyerni óhajtja, s végül szépszerével arra akarja bírni, hogy Fareltől váljon meg – legalább egy időre.

Genf papjai, Kálvin és Farel utódai, Bucer szóbanlévő

(1) Doumergue e. m. 11. 339. l.
(2) Uo. II. 338. l.
(3) Herminjard e. levélgyűjteménye a 729. levél.


273

levelei szerint nem ütik meg a mértéket, bármennyire hangoztatják is hivatalosan az ellenkezőt. Nagyon is beadták a derekukat, aminek az a következménye, hogy az egyházi fegyelem rovására gonosz dolgok történtek. (1) Ők lágyságukban vagy nem tudják, mit tesz pásztornak lenni, vagy elfordultak Krisztustól. Ami a bernieket illeti, ők csodálatosan meg vannak arról győződve, hogy minden jól megy.

Kálvint Bucer Strassburgba hívta, az ide menekült francia protestánsok lelki gondozását szánta neki. Kicsiny sereg volt ez, de közöttük aránylag sokan voltak olyanok, akikhez reményt lehetett fűzni, és még többen olyanok, akik e gondozásra nagyon is rászorultak. Ámde Bucer akkor, midőn Kálvint német földre hívta, még mást is tartott szemei előtt. Miként e levelekből látjuk, Bucer lehetőleg el akarta őt vonni arról a vidékről, ahol annyi dolog emlékeztette a genfi eseményekre. Erre az érzékeny embernek Bucer szerint nagy szüksége volt, ezért óhajtotta Kálvint Fareltól is elválasztani. "Sem az egyháznak, sem neked nem jó az, ha ott vagy, ahol sebeid naponkint új ütést kapnak." (2)

Kálvin e levelek vétele után érezte, hogy sokkal jobban összenőtt az egyházzal, semhogy attól egykönnyen megválhatna. De ekkor meg az foglalkoztatta, hogyan hagyja el Farelt. Vele minden terve, minden gondolata egy volt. Az evangélium szeretete bensőleg fűzte hozzá; érezte, mennyire bízhatik benne, s még az a szenvedélyes küzdelem is, amelyre Farel mindig készen volt, csak közelebb vonta hozzá. Annyi baj és veszedelem között mindig rendületlenül mellette állott, közöttük félreértés soha nem volt. Miközben Kálvint ezek a gondolatok foglalkoztatták, Farel Neuchâtelbe kapott meghívást és ezt el is fogadta. Ámde most azt kívánta Farel, hogy Kálvin vele menjen, vagy legalább is Neuchâtel szomszédságában Neuville-ben vállaljon munkát. Itt Krisztusnak szolgálhat és tanulmányait is folytathatja. A magára maradt Kálvinnak nehezen ment a választás, végül is arra az elhatározásra jutott, hogy miután Farelt magával nem viheti, maga sem megy Strassburgba. (3)

(1) "In disciplinam ecclesiae admisisse atrocia." Herminjard levélgy. a 729. level.
(2) Uo.
(3) "De integro tamen excusavi, quia te adhibere non poteram." Herminjard levélgy. a 734. levél.


274

Ebben az időben érkezett meg a jó öreg Corauld levele.

Corauld-t annyi hányatás után az utolsó genfi napok, a genfi börtön nagyon megviselték; nem csoda, ha levelének hangulata kissé szomorú. Bucerral ellentétben nagyon is helyesli Kálvin szándékát a visszavonulást illetőleg. "Szándékodat – írja többek között – igen helyeslem: ne kösd magadat álláshoz. Bizony én szívesen elrejtettem volna magamat, míg Istennek hívását meg nem hallom, ha szemeimnek betegsége megengedi vala; de megvakulván, az orbe-i lelkészségre kellett vállalkoznom. (1)

Bucer azonban nem volt az az ember, aki egykönnyen lemond arról, amit alaposabb megfontolás után üdvösnek tartott. Kálvinnak szerinte éppen olyan szüksége van működési térre, mint az evangéliumi egyháznak az ő tehetségeire. Jönnek a zsinatok, a hitviták. Sokkal nagyobb súllyal léphet fel itt a reformátor, ha a strassburgi ajánlatot elfogadván, egy egyház élén áll, mintha a magánéletbe vonul. Arra pedig gondolni sem lehet, hogy annyi küzdelem között, amennyi az evangéliumi egyházra vár, a talentumok, miket az Úr Kálvinra bízott, teljes értékükben forgalomba ne jöjjenek. Ebben a véleményben volt Grynaeus is. Midőn Bucer látta, hogy még ezek az érvek sem győznek, még erősebbekkel jött.

A bizonytalanságnak eme napjaiban Kálvin figyelmét hirtelen, habár rövid időre, más dolog is erősen igénybe vette. A nyár közepétől fogva Bázelban pestis dúlt, melybe Farelnak ott időző unokaöccse beleesett. Ez a fiatal ember, akiről bővebb értesüléseink nincsenek, nem régiben jött egy aranyművessegéd társaságában a városba. Mihelyt Kálvin a bajról értesült, felkereste a beteget, ápolónőt fogadott melléje és Talearisszal (2) gondját viselte, habár akkoriban őt is gyötörte az a heves fejfájás, ami miatt különösen későbbi éveiben annyit szenvedett. (3) Az ifjú ember nem lábolt ki a betegségből, mikor már a halál jelentkezett, a reformátor a beteg kérésére imádkozott is a haldokló mellett. Nem maradt utána csak egy kard, egy öltöny ruha, úgy, hogy az ápolás és a temetés költségeit egészen Kálvin fedezte. (4)

(1) Herminjard eml. levélgy. a 734. levél.
(2) M. du Taillis francia menekült Bázelben. L. Herminjard levélgy. a 736. l., 18-ik jegyzetét. Talán ő volt az "Epistre chrestienne" szerzője. Ld. uo.
(3) "Ad levandum capitis morbum catapocia sumpseram." Herminjard eml. levélgy. a 736. levél.
(4) "Impendi quidquid in viventis usum et mortui sepulturam necessarium fuit." Uo.


275

Nemsokára újabb sürgető levél érkezett Strassburgból. Ennek sorai úgy hatottak Kálvinra, mint valamikor Farel szavai. Ha e meghívásnak ellenszegül, így hangzott többek között a strassburgi levél, úgy jár majd, mint Jónás próféta; mert valóban az Úr akarata, hogy ott munkálkodjék. Maga Kálvin e levél felől sok esztendő múlva a zsoltárokhoz írott bevezetésben így emlékezett meg: "Bucer Márton olyan érvekkel és tiltakozásokkal állott elő, mint annak idején Farel... Megrendített Jónás példája, melyet előttem fölmutatott, és én folytattam a tanítói munkát". (1) Érezte, hogy az Úr akarata ez. (2)

Amilyen hosszú ideig tanakodott Kálvin azon, hogy a Strassburgba való meghívást elfogadja-e, szokása szerint, miután már határozott, éppen olyan hirtelen fogott hozzá, hogy elhatározását keresztülvigye.

Az 1538-as év szeptember havának első napjaiban könnyű lovon dél felől a városhoz vezető utak egyikén egy lovas közeledett Strassburg felé. E lovas Kálvin volt. A hatalmas münszter, mely magas falaival, égbenyúló tornyával ma is erősen kiemelkedik a többi épület közül, az akkori alacsony házak közül még jobban kivált, s már jó messziről üdvözölte a jövevényt. Majd közelebb érve az "Új Jeruzsálem" (3) többi templomának körvonalai is kiváltak az épületek tömegéből: a szent Tamás temploma, szent Péter, szent Miklós temploma, amelyek mindegyikében hírből jól ismert lelkes, bátor, evangéliumi lelkületű férfiak hirdették az Igét. Az ifjú reformátor szinte megújulva lépett a városba, amelyben az evangéliumot a reformáció első éveitől fogva szabadon hirdették.

Kampschulte kiemeli, hogy kedvező csillagzat (4) vezérlé a protestantizmust akkor, midőn Bucer Márton elkedvetlenedett barátjának Elzász fővárosában munkateret nyitott. Valóban alig volt város, melyből az akkori eseményeket jobban áttekinteni, a nagy küzdelmeknek inkább a mélyére nézni lehetett volna. Egyaránt érték Strassburgot úgy a wittembergi, mint a zürichi reformációnak hullámai. Politikai jelentősége arányban állott azzal a szereppel, mely azon idők forrongásaiban annak osztályrészül jutott. Ha valahol, itt szélesedhetett látóköre, mélyülhetett tudása, erősödhetett iránya. Strassburgban Kálvin éppen azt kapta meg, amire szüksége volt, "hogy olyan

(1) Herminjard e. levélgy. a 754. levél, 10. jegyzet.
(2) "J'ai jugé, que la volonté de Dieu me menoit." Uo.
(3) Az anabaptisták így nevezték Strassburgot.
(4) "Ein günstiger Stern." E. m. I. 322. l.


276

hatalmas reformátorrá, törvényhozóvá legyen, aminő az Institutio szerzője az 1541. év őszén volt, hogy minden belső és külső zavar között meg tudjon állani." (1)

Kálvin, aki eddig a reformátorok közül leginkább a bátor Farellel s a sokszor érdes Corauld-val állott személyes érintkezésben, új lakóhelyén a kiváló, finom modorú férfiak egész seregével jött összeköttetésbe. A Tamás-templom papján, Buceren kívül ott volt Zell Máté, a münszter papja (szül. 1477). Még ekkor életben van és munkálkodik Capito (Köpfel) Farkas (szül. 1478) a teológiának, a jognak és az orvosi tudományoknak doktora, az "új szt. Péter" templom lelkipásztora. Ott van a kissé tartózkodó, de evangéliumi lelkületű Hedio Gáspár, a strassburgi papnövelde megalapítója. Schwartz Theobald, az ó-Péter-templom pásztora, aki 1524. febr. 16-án először tartotta a nép nyelvén az istentiszteletet s az úrvacsorát két szín alatt először osztá ki. Ott volt akkoriban Firm Antal, a Miklós-templom papja. Ez egyházi férfiak oldala mellett számos művelt és az evangélium igazságától áthatott világi férfiú állott, akik között első helyen a két Sturmot (Jakab és János) kell említenünk. Sturm Jakabnak, Strassburg akkori polgármesterének nevével a strassburgi reformáció története összenőtt, műveltségével, jellemének tisztaságával nemcsak Strassburgra, hanem az egész Németországra kiterjedt e derék embernek tevékenysége. (2) Sturm Jakab mellett Sturm János, az európai hírű tudós pedagógus állt, aki 1537-ben párizsi tanulmányainak befejezése után e várost választá működési színhelyének; vezetése alatt már a következő évben megnyílt a még mai nap is virágzó strassburgi gimnázium. Végül az akkori strassburgi férfiak között ott találjuk Sleidanus (Philippi) Jánost, a kiváló történetírót, igaz, hogy ez utóbbi jóval Kálvin megérkezése után jött a városba, miután Franciaországot a hitjavítás iránt tanúsított rokonszenve miatt el kellett hagynia. Ennyi kiváló emberrel jutott új lakóhelyén közvetlen érintkezésbe

(1) "Um aus ihm den gewaltigen Reformator und Gesetzgeber zu machen, als den wir den Verfasser der Institution im Herbst 1541 nach Genf zurückkehren und seitdem sich hier gegen alle inneren und äusseren Unruhen behaupten sehen". Kampschulte e. m. I. 323.

(2) Egyik ellenfele (Erasmus) így szól róla: "Nunc inter nobiles doctrina, sinceritate nobilissimus Jacobus Sturmius cuius consiliis plurimum debet tota paene Germania, non solum inclyta civitas Argentoratum." L. Bruno Violet cikke: "Calvins Aufenthalt in Strassburg". A "Die französiche Colonie" c. lap 1896. évf.


277

Kálvin, és az új környezetben egészen felüdült, régi munkakedve megjött.

Mint említve volt, Bucer Kálvinnak a Strassburgba menekült francia hugenották lelki gondozását szánta, akiknek a városi tanács közbenjárására átengedte az egyik Miklós-templomot. (1)

Ami e francia kolónia keletkezését illeti ott a határszéli német-birodalmi városban, ezt a reformáció kezdetén I. Ferenc francia király üldözései, máglyái hozták létre. Az evangélium hívei, akik sem lelkiismereti meggyőződésüket elfojtani, sem életüket veszélyeztetni nem akarták, a szomszédos protestáns országokban kerestek s találtak menhelyet. Svájc református szabad városai: Bázel, Zürich, Bern, Genf szeretettel fogadták a menekülőket; de vendégszerető fogadtatásban részesültek közülük azok is, akik a rajnai birodalmi városba, Strassburgba kerültek, sőt nemsokára e város éppen főhelye lett a kimenekült francia hugenottáknak. (2) Nemcsak franciák jöttek ide, voltak az üldözöttek között spanyolok, olaszok, belgák, vallonok, akik közül aztán nem egy tért vissza hitében megerősödve hazájába s ott küzdött az evangélium diadaláért. Az első francia menekült az avignoni származású Lambert Ferenc volt, aki 1524-ben jött Franciaországból Strassburgba, ahol francia nyelvű iratokat árult. Amily mértékben gyarapodott Franciaországban a hitjavítás híveinek száma, olyan arányban növekedett az üldözés és ennek kapcsán a kivándorlás. Már a következő évben ott volt Strassburgban Farel Vilmos Mümpelgardból, Beda János Lille-ből és Turnai Simon, Margit királyné pártfogoltja; nemsokára idejött Lefèvre d'Etaples (Faber Stapulensis), Roussel Gellért, d'Arande Mihály. Ezek és velük együtt néhányan, akiknek nevét a följegyzések számunkra meg nem őrizték, alkották a magvát a kis francia egyháznak.

A lángoló buzgalmú Farel élére állott a kis seregnek; összetartotta, vigasztalta azt ott az idegenben az evangélium erejével. Közben pedig élénk összeköttetést tartott fönn a lelkészekkel, Bucerrel, Capitóval, Hedióval, akik hitrokonaikat keresztyéni szeretettel támogatták. Általában e férfiak buzgósága, mely visszavarázsolta az első

(1) "St. Nicolaus in undis. Így nevezték megkülönböztetésül a másik Miklós-templomtól, mert nedves helyen épült. Ma nincsen meg, időközben ennek a helyén épült a mai Nikolaus-Kaserne.

(2) "C'etait le réceptacle de bannis de la France". Fl. de Raemond "Hist de la naiss. progrez et decád. de l'hérésie" p. 838. Stricker Eduard "J. Calvin als erster Pfarrer der ref. gem. zu Stbg." c. műve után I. l. "Huc omnes devenerunt undique expulsi". Egyk. levélből. Stricker e. m. nyomán.


278

keresztyénség napjait, ki sem fejezhető hatást gyakorolt a jövevényekre. A menekültek új világot, új reménységet találtak itt, és érezték a békességnek üdvösségét a szörnyű üldözések és rémes jelenetek után. E franciák fennmaradt leveleinek egyike-másika némi világosságot vet arra, minő hatást gyakoroltak a strassburgi egyházi viszonyok reájuk. Roussel Gellért pl. így ír a többiek között Briçonnetnak, a meaux-i püspöknek: "Amit én itt látok, amit itt elkövetnek arra nézve, hogy a vallásosságot felköltsék és táplálják, az igehirdetők gondossága... téged mind örömmel töltene el, ha ezeknek tanúja volnál. Reggel 5 órakor a város különböző templomaiban prédikálnak, közös imákat tartanak. Hét órakor újra. Délután zsoltárokat énekelnek a münszterben... az Igét mindig nagyszámú tanulni vágyakozó közönség hallgatja... milyen boldog lennék én, ha nálunk is így lenne!" A lelkipásztorokról, az ő tanításukról külön is megemlékezik: "Olyan emberek tanítanak itt, akiket úgy értelmük, mint tanultságuk magasra emel. A két testamentum szövegét természetesen, egyszerűen és világosan magyarázzák, mindig építik a lelkeket, távol van attól minden skolasztikus gyötrelem, mely a hallgatót sötétségbe borítja. A pásztorok közül egyik sem óhajt kis szellemi tőkéjével ragyogni, csak egy cél lebeg mindegyikük előtt, az, hogy az Isten Igéjének őszinte feltárásával a keresztyén jámborságot terjesszék. Valóban kiváló emberek ezek, aminők csak ritkán láthatók, ha külsőleg nem mutatnak is sokat". (1)

Mindent szemügyre véve, Kálvin Genfből alkalmasabb helyre nem is mehetett volna. Ez volt a neki való légkör, és Bucer midőn oly keményen sürgette a Genfből kiűzött pásztor odamenetelét, egész jelentőségében tudta méltányolni ezt az eseményt, ami a kortársakkal szemben elég ritka dolog. Mihelyt megérkezett, sietett írni Farel Vilmosnak: "Nagy köszönettel tartozunk neked, hogy ide engedted jönni Kálvint... aki Krisztus országának dísze lesz". (2)

Kálvin megérkezése után már a legközelebbi vasárnap istentiszteletet tartott híveinek, akik között otthon érezte magát, akiket megértett, méltányolni tudott, mert hiszen vérei között volt, akik ugyanazon lelkiismereti meggyőződés miatt hagyták el honuknak határait és érezték a hontalanság fájdalmát. Az atyafiak már előbb

(1) Roussel G. levele Briçonnet püspökhöz 1535. Stricker Eduard eml. m. nyomán 4. és 5. lap.
(2) "Regno Christi ornamento futurus". Herminjard levélgy. a 744. lev.


279

fölhívták az istentiszteletre a figyelmét, a kis templomot egészen megtölték a hívek. (1)

Mily nagy volt Kálvin strassburgi híveinek a száma? A harmincas évek végéről és a negyvenes évek elejéről (1541-ig, midőn a reformátor ott tartózkodott) számszerű adatunk nincsen. Némi támpontot nyújt azonban az a feljegyzés, mely néhány évvel későbbi időre vonatkozik. Eszerint 1550 körül Strassburgban az asszonyokon és gyermekeken kívül összesen 151 francia menekült volt, ami körülbelül 400 léleknek felelne meg. E szám Kálvin idejében sem lehetett kisebb. (1) Kálvinnak az első naptól fogva az volt a kedvvel felkarolt terve, hogy kis egyházát mintaszerűen fogja vezetni; rend, fegyelem és tudomány dolgában oly fokra emelni, amely az evangéliumi tökéletességnek megfelel. De a csendesebb napok beálltával íróasztala is hívogatta. Azt az időt, amelyet Genfben töltött, igénybe vette az új egyháznak a szervezése, az ennek nyomába lépő zavarok. Nem is írt ott a katekizmuson és a hitvalláson kívül mást. Strassburgban megjött az írói kedve. Az Institutio megírása óta alaposabban megismerte az egyházi viszonyokat, s habár az alapvető igazságok kezdettől fogva világosan állottak szemei előtt, tudása időközben mélyült, tapasztalata az egyházkormányzat terén bővült; mindezt az Institutio tervbevett új kiadásában érvényesíteni óhajtá. Mielőtt azonban munkatervének megvalósításához fogott, némi megpróbáltatásokon és kellemetlenségeken kellett keresztül mennie.

Strassburgba való érkezése után nem sokára kedvezőtlen hírek jöttek Orbe-ból Corauld felől. Az öreg lelkipásztor Orbe-ban lelkésztársánál Fortunatusnál (3) lakott, és bizony úgy látszik, az elaggott, vak ember terhére volt a családnak. Különösen Fortunatus felesége okozott sok keserűséget neki. (4) Már előbb is igen panaszkodott. Abban a levélben, amelyben Kálvinnak Bázelbe azt írta, hogy ter-

(1) "Concionem habui die dominico, quae... multos habuit... auditores". Uo. a 743. lev. (Kálvin Farelhez.)
(2) Specklin, Strassburg krónikása (1536 – 1589) sokkal nagyobbra teszi a strassburgi francia menekültek számát, 1300-at említ, de azt nem mondja, honnan vette ez adatot. Egyszerűen ezt írja: "Man schätzte es auf 1500 Personen". Ld. Stricker e. m. 6. l.
(3) Szintén francia származású, felesége, akiről itt szó van: Birchhamer Mária. Herm. levélgy. a 734. lev. 7. jegyz.
(4) "Il eut toute espéce de vexations à soufrir de la part de la femme de Fortunatus, le pasteur de l'Orbe". Doumergue e. m. II. köt. 391. l.


280

vét a magánéletbe való visszavonulást illetőleg helyesli, keserűen panaszkodott. "Szerencsétlen vagyok, – mondja magáról többek között – ki nem mondhatom, mennyire nem tudom én a helyemet találni e vidéken. Bármelyik pontján a világnak nagyobb kedvvel tudnám hirdetni az evangéliumot, mint itt. Valami titkos erő kényszerít engem arra, hogy így beszéljek, ki se tudom én azt fejezni." (1)

Ezen előzmények után ért a híre Strassburgba annak, hogy Corauld nagyon beteg, ennek nyomába ment a másik: az öreg lelkipásztor meghalt (október 4). Kálvint lesújtotta a hír. Általában véve Kálvin, miként később is lesz alkalmunk látni, a lelki fájdalmat elviselni alig tudja. Amilyen erős a munkában, amilyen könnyű szívvel viseli a szegénységet, olyan gyenge azzal szemben, ami a kedélyét érintette. Egy-egy haláleset, kedvezőtlen nyilatkozat, az igazságtalanság, valamelyik barátjának az evangéliumtól való elpártolása, visszaesése, olyan lelkigyötrelemmel tölti meg szívét, amely szinte megdöbbentő. Egy alkalommal hírét vette egy ifjú (Richemont Fülöp) halálának, maga megvallotta, hogy több napon át sírt. (2) Mikor Corauld haláláról értesült, egészen hatalmába vette a fájdalom, a bánat. "Nem tudok határt szabni fájdalmamnak, így ír Farelhez többek között, nappal semmivel sem tudok foglalkozni, mindig ugyanazon gondolatok nyomulnak előtérbe... az éjszakának gyötrelmei még keservesebbek." (3) Kálvin nagyon jól ismerte e gyöngeségét, küzdött is ellene. Különben abban a nézetben volt, hogy a keresztyénség nemigen egyezik ama sztoikus elvekkel, amely az emberi szívet a részvét ellen is megkeményíteni igyekszik. "A Krisztus iskolájában – mondja ide vonatkozólag egyik levelében – nem tanulunk olyan filozófiát, mely megfosztván bennünket Istentől nyert emberies érzelmeinktől, azt kívánja tőlünk, hogy kőemberek legyünk." (4) Egyébként Kálvin fájdalmában magát "az Úr jelenlétében imádságokkal bátorítá". Még be sem hegedt az a seb,

(1) Herminjard levélgy. a 738. levél.
(2) "par plusieurs jours je ne pouvois rien faire sinon pleurer". Herm. levgy. a 959. lev. Doumergue e. m. II. 419.

(3) "Coraldi morte ita sum consternatus, ut nullum ponere modum maerori possum. Nullae diuturnae occupationes animum meum... retinere queunt. Miserrima diei tormenta excipiunt acerbiores cruciatus noctis". Herm. levgy. a 755. lev.

(4) "Neque enim hanc philosophiam discimus in schola Christi, ut eam quam nobis Deus indidit humanitatem exuendo, ex hominibus lapides fiamus". Herm. levélgy. a 959. lev.


281

amelyet szívén öreg barátja halálának híre ütött, midőn még nyomasztóbb fájdalom nehezedett reá.

Du Tillet Lajos attól az időtől fogva, midőn Kálvin Angoulême-ben tartózkodott, hosszú időn át közelében volt. Elkísérte Ferrarába, egy ideig Genfben is vele volt. Azok közé tartozott, akik lelkesültek a reformációért, de érte magukat szenvedéseknek kitenni hajlandók éppen nem voltak. Du Tillet abban a reményben kelt útra Kálvinnal, hogy a hitjavítás eszméje rövid idő alatt diadalt arat. Ámde amikor látta, mily arányokat ölt az összeütközés, megdöbbent s lelkesedése alaposan alászállt. Láttuk, hogy már abban az időben, mikor Kálvinnal Bázelben tartózkodván, hírét vette a plakátoknak, a párizsi máglyáknak, elszomorodott. Levertségét azzal magyarázta, hogy félti az egyház egységét; de későbbi magatartása arra mutat, hogy a saját jövője is aggasztá. Félt, hogy nem térhet vissza Franciaországba s javadalmazását elveszti. Egy ideig Kálvin mellett maradt, ámde a genfi zavarok, pártoskodások, az egyházfegyelem behozatalára irányult törekvések nyomában fellépő viszályok kínosan érintették. Nemigen szólott bele a dologba, de annál többet gondolt magára. Fölmerült emlékében az angoulême-i csöndes lakóhely, könyvtára, hazája; megérlelődött benne az elhatározás, hogy az útról visszatér, elfordul a reformációtól, a nyugalmas angoulême-i körbe megy, hivatalát folytatja. Genfből Du Tillet előbb Lausanne-ba, majd Strassburgba ment, ahonnan hirtelen elhatározással Franciaországba utazott, miután hosszabb levelet intézett Kálvinhoz. Ekkoriban Kálvin Bázelben tartózkodott, a levél késett, akkor érkezett oda, midőn a reformátor már Strassburgban volt. Így érthető, hogy a levél jó későn jutott rendeltetése helyére, Kálvin kezeibe.

Kálvin figyelmét Du Tillet magatartása már régebben nyugtalanította. Most világos volt előtte minden: a főpap az úton visszafordult. Ami az indító okokat illeti, a reformátor ezeket is látta és bizonyos fokig még méltányolni is tudta. Du Tillet nem született küzdőnek, meggyőződése nem volt olyan szilárd, hogy azért szenvedni kész lett volna, s habár előbb üdvösnek látta is a hitjavítást, érette áldozatot hozni hajlandó nem volt. Kálvint az efféle visszaesés mindig bántotta; de volt e levélben még más is, mégpedig olyan, ami lelkinyugalmát felforgatta, sőt önérzetét sértette.

Du Tillet levele a genfi száműzetésből indul ki, és rövidre


282

fogva a dolgot, ama szomorú emlékű eseményekben az Istennek intő szavára akarja a reformátort figyelmessé tenni, oly célból, hogy az eddigi útról térjen le. A legjobb tudása szerint, udvariasan, habár itt-ott erősebben ad gondolatainak kifejezést, miközben még Kálvin szorult anyagi helyzetét sem hagyja érintetlenül. Mennyire megváltoznék minden és nem kerülne csak egy kis lépésbe! Még azt sem kívánja, – egyelőre – hogy most álljon meg és gondolkozzék. Egyről nem szól a kanonok: az Írásról, amely a reformátor lábainak szövétneke és pajzsa. Pedig annyi időn át tapasztalhatta, hogy Kálvin az Írással kezében minden gyengesége mellett is kész áthatolni füstfellegeken, porfelhőkön, sokféle omladékokon, tűzvészen, sőt a szegénységen is. Du Tillet a szóbanforgó levélben beszél az egyházról, az ember gyarlóságáról, bűnbánatról, csak egyről nem beszél: a világosságnak ama forrásáról, mely megvilágítja a sötétséget. Általában véve e levél kevéshitű ‚ kis embereket megtántoríthatott volna talán, de azt, aki úgy találta meg az igazságot, miként Kálvin, s aki ennek birtokában olyan szabad volt (habár szegény) mint ő, a levél motívumai útjában meg nem állíthatták a kilátásba helyezett pénzsegéllyel egyetemben sem.

Miként érintve volt, Du Tillet a szóban lévő levélben a genfi katasztrófáról szól. Ajánlja, hogy Kálvin vonja le belőle a tanulságot: "a mi Urunk figyelmeztetni óhajtja Önt". "Sokszor megtörténik, hogy a nagy hibákat, melyeket elkövetünk, nem vesszük észre, sőt megesik, hogy éppen az látszik nekünk a legjobbnak, ami egyenesen az Isten igazsága ellen van."

E bevezetés után kíváncsian kérdezhette Kálvin, melyik cselekedete sérthette az Istennek igazságát? Du Tillet a következő sorokban ide vonatkozólag így szól többek között: "Ön nagyon messzire ment, midőn nem vallja Isten igazi egyházának azt az egyházat, melyben ön a keresztyénséget nyerte, melynek előhaladását köszönheti ... midőn pálcát tör olyan dolgok felett, amelyek magukban véve nem kárhoztatandók, amelyekkel az embereknek végtelen nagy száma él, él pedig üdvösségesen, Istennek tetsző módon és lelkiismeretesen.

Du Tillet, aki annyi időn át a közelből tétlenül és szótlanul szemlélte a nagy forrongást, e levélben is siet megjegyezni: afölött, amit ez alkalommal ír, Kálvinnal vitát kezdeni éppen nem óhajt, neki csak egy célja van: módot nyújtani Kálvinnak önmagának a megvizsgálására. "Előrelátóbban gondolkozzék, mint


283

ahogyan eddig tevé, hogy így azon nagy ajándékokkal és kegyelemmel, melyet Önnek a mi Urunk adott, az ő dicsőségére s az ő választottainak üdvösségére éljen."

Az ember általában véve anyagias (charnel) és figyelmen kívül hagyva a meghívást, beleavatkozik az olyan dolgokba, amelyekre sem képessége, sem hivatása nincsen. E túllépést az Úr bünteti s megengedi, hogy azokat, akik így eltávoztak – ezernyi zavar érje. "Ha a Lélek munkájának némi kezdete nyilatkozik meg bennünk, korántse gondoljuk, hogy mi vagyunk az egyedüliek, akik ezt az ajándékot nyertük, s nekünk ebből több jutott, mint másnak, mert a mi Urunk ajándékait nem úgy osztja, hogy ezekből másnak ne jusson. Gyakran éppen azok, akik több kegyelmet nyertek, beismerni kénytelenek, hogy a leggyöngébbek, a legszegényebbek ítélnek némely dologban a leghelyesebben. Ne bízzunk azért magunkban fölöttébb, nagy félelemmel tartsuk vissza ítéletünket... Ha pedig mégis megtörtént, hogy másképpen cselekedtünk, s ha az Úr tudomásunkra hozza hibánkat, megalázván minket, Dániellel el kell ismernünk megzavarodásunkat, Isten könyörületességére kell bíznunk magunkat... eleget kell lennünk, amennyire lehetséges."

Du Tillet a maga részéről örömmel jelenti, hogy mióta hazájába és a régi útra visszatért – halad a jó úton s habár még mindig vannak aggodalmai, bízik az Isten könyörületességében. Ezek előrebocsátása után pedig így folytatja: "Igen óhajtanám, hogy Ön is visszatérjen ide, óhajtanám, hogy a mi Urunk Önnek erre utat-módot nyújtana... De ha ez most nem lehetséges, igen dicsérem elhatározását, mely szerint Bázelben marad, és nem avatkozik semmibe, várjon is addig, míg a mi Urunk alkalmasan megmutatja az utat, amelyen haladnia kell. Kérem Önt, amennyire lehetséges, tartózkodjék akár könyvekkel, akár másképp a mai idők viszályainak növelésétől, mert én reménylem, hogy idők folyamán sok dologban más véleményre fog jutni, mint eddig".

"Lehetetlen, hogy pénz dolgában meg ne legyen szorulva... de ne aggódjék. Ha senkitől nem kap is segítséget, ha Ön akarja – én az Isten segítségével eleget küldök önnek." (1)

Kálvin október 20-án válaszolt a levélre. Levele udvarias, de azért a sorokból kiérzik az a lelki háborgás, amelyet csak alig tudott csillapítani. Egy szóval sem védelmezi magát, sőt elismeri,

(1) Herminjard levélgyűjt. a 742. levél.


284

hogy "a bajokat, mint tudatlanságának büntetését kell fogadnia, (1) s habár hibáit sem nagyoknak, sem számosoknak nem látja, mégis kéri az Urat, hogy napról-napra világosabban tárja fel azokat előtte. "Igaza van Önnek abban, hogy magunkban vajmi keveset bízhatunk, én nagyon tisztában vagyok önmagamnak jelentőségével, és tudom, hogy magam felől nem gondolhatok olyan keveset, hogy az sok nem lenne." (2)

Kálvin levelének hangja ott lesz élesebb, midőn már nem magáról, hanem az ügyről, az evangéliumi hitről, ennek védelméről van szó. Ami az eddigi útnak elhagyására, a megállásra vonatkozó buzdításait és tanácsait illeti, ezekre nézve kereken kijelenti, hogy jobb ha e tanácsokat részben megtartja magának, (3) hiszen levelében kézzelfoghatóan kidomborodik, hogy írója sötétségnek nevezi a világosságot, a tévelygés útján járóknak nevezi azokat, akik egyenesebb úton járnak. Vitatkozásba bocsátkozni nem kíván, de kérdi, minő méltányosság az, ha valaki szobájából egyszerűen és röviden kárhoztatja azokat, akik nyilvánosan, az egész világ előtt naponként oltalmazzák tanításukat, micsoda méltányosság elbizakodottságot vetni szemükre azoknak, akik az Isten és az ő fönségének ellenségei ellen küzdenek. "Mindazt, amit Ön erre nézve mond, úgy veszem, mint ami jó szívből jön, de nem származhatik az Isten lelkétől, hanem más lélektől."

"Ami az én visszamenetelemet illeti, megvallom Önnek, szavait igen különösnek találom." Hogyan? Ő maga keressen alkalmat arra, hogy visszatérjen oda, ahol úgy érezné magát, mint a pokolban? "Ön azt mondaná erre: az egész föld az Úré. Igaz, de engedje meg, hogy lelkiismeretemnek szavát kövessem, tudom, sokkal biztosabb és határozottabb ez, mint az öné." Habár megpróbáltatásoknak volt kitéve, ezek nem voltak olyanok, hogy így kellene szólania: Nem tudom, merre vannak az Úrnak útjai. (4)

A fölajánlott pénzsegélyről Kálvin a következőkben emlékezik meg. "Olyan ajánlatot tesz nekem, amelyet eléggé megköszönni nem tudok. Nem vagyok annyira érzéketlen, hogy ezen ajánlat jelentő-

(1) "qu'il nous falloit prendre ceste calamité comme en chastiement notable de nostre ignorance." Uo. a 754. levél.
(2) "Je ne scavois si petit présumer de moy, que ce ne soit trop".
(3) "Je vouldrois que Vous prinssiez utie partie de ces exhortations pour vous".
(4) "Nescio, ubi sint viae Domini."


285

ségét, lekötelező voltát ne érezzem át még akkor is, hogy ha azt el nem fogadom. Ettől tartózkodni fogok, amennyire csak lehetséges, tudom, hogy Önnek a múltban nagy kiadásai voltak. Most táplálkozásom semmibe se kerül nekem, az ezenkívül fölmerülő kiadásokat könyveimnek ára fedezni fogja, s én remélem, hogy az Úr engem más szükségletektől meg fog kímélni."

Levelének végső sorai: "Egyik társunk (1) már az Isten előtt van, hogy számot adjon előtte arról a dologról, melyben ő velünk közösen munkálkodott. Majd midőn mi is ott leszünk, ki fog tűnni, hol, melyik oldalon volt vakmerőség és eltávolodás. A bölcsek minden szentenciáitól – akik azt hiszik, hogy szavuknak elég súlya van a mi kárhoztatásunkra – ide apellálok. Az Isten és az ő angyalai tanúságot fognak tenni arról, hogy kik a szakadárok."

"Alázatosan ajánlom magamat szíves jóindulatába, kérvén a mi Urunkat, hogy Önt szent védelmébe fogadni s az ő útjain megtartani kegyes legyen." (2)

E levélváltásról megemlékezett Kálvin később a Farelnek küldött levelek egyikében: "Nagyon sokba kerülne nekem az ő (Du Tillet) bőkezűsége még akkor is, ha a visszavonásra (hitelveinek megtagadására) nem figyelmeztetett volna. Az bizonyos, hogy egészen finomul kijelenté, hogy szökevény vagyok. Azt feleltem e levélre, amit felelnem kellett". (3)

Du Tillet Kálvin fentebb ismertetett levelére igen hosszasan válaszolt. Kijelenté, hogy csak általánosságban fejté ki nézeteit, nem akart ő "sem ingerelni, sem haragítani". Ámde ezen sajátszerű általánosságban megmaradt újabb levelének írásakor is, sőt ezekből ki is lépett és újra megvádolta Kálvint azzal, hogy túlságos jelentőséget tulajdonít magának. "Ön azt akarja, hogy mindazt, amit mond, amit tesz, ami önnek véleménye, az Isten szavainak és tetteinek tekintsük." Általában bármennyire uralkodik is magán a levél írója, mégis ez epésebb az elsőnél, a vége pedig egyenesen kihívja a szakítást. "Ha önben a barátságnak egy szikrája megmaradt... kérem ne titkoljon el tőlem semmit, írja meg nekem mindazt, amiről gondolja, hogy meg kell írnia. De tegye azt úgy, hogy semmi kihívás ne legyen abban; tegye azt úgy, hogy ne legyen abban harag, nagyralátás, az emberek előtti

(1) Célzás Corauld halálára.
(2) Herm. levélgy. a 754. lev.
(3) Uo. "Respondi quod debui talibus literis", a 784. levél.


286

igazolásra való törekvés. Ha e szerénységgel, ha ezen önmérsékléssel élni nem tud... nagy szívességet tesz nekem azzal, hogy levelével föl nem keres. (1)

Kálvin és Du Tillet viszonya e sorokkal egyszer s mindenkorra megszakadt.

Az első örömteljes strassburgi napok s a Miklós-templomban tartott istentisztelet után tehát több borús napja volt a reformátornak, s ha Corauld halálának híre saját bevallása szerint szerfölött lesújtotta, az utóbb érintett levelek is kétségtelenül sok keserű órát okoztak ez időtájt az érzékeny lelkű embernek.

Hogy kissé teljesebb képét nyerjük Kálvin ekkori helyzetének, rövidesen számba kell vennünk anyagi viszonyait is. Du Tillet jól volt e tekintetben informálva, midőn azt írta: "lehetetlen, hogy pénz dolgában meg ne legyen szorulva". Valóban így volt. Mikor Bucer a reformátort Strassburgba hívta, leveleiben mindenről van szó, csak javadalmazásról nem. A szegény francia menekülteknek nagy szükségük volt az igehirdetőre, de arról sehol sincsen említés téve, hogy papjukat – bármilyen szerényen – el tudják-e tartani? És a reformátor, igen jellemző, egy szóval sem kérdezősködik az anyagiak felől. Az egész dologban az anyagiak – úgy látszik – éppen semmi szerepet nem játszottak. Ez dönté el az egészet: az Isten így akarja.

Kálvin Strassburgban az első öt hónapon át semmi javadalmazást nem kapott, a menekültekből álló kis francia egyház olyan szegény volt, hogy erre gondolni sem lehetett. Az első hónapokban egyik barátja, akinek nevét nem ismerjük, látta szívesen asztalánál. (2) Ámde egyéb szükségleteinek fedezésére nem volt más hátra, mint hogy kis könyvtárától megváljon. Írói munkássága is igen-igen keveset lendített helyzetén. Kiadóitól arról értesült, hogy könyvei nem kelnek. Egyik-másik leveléből azt olvassuk ki, hogy valóban szükséget szenvedett. Például Farelnek – aki maga is gyengén állhatott pénz dolgában – hosszú ideig tartozott egy kisebb összeggel, s ezt is csak részletekben tudta visszafizetni. Rövid strassburgi tartózkodása után néhány valdensi fordult meg

(1) "Vous me ferez beaucoup de plaisir de ne m'escripre point." Uo. a 759. levél.
(2) Lásd Kálvin idézett levele Farelhez. Gaberel egyik Jénában tartott felolvasásában egy Duvergier nevű családot említ. "La vie interieure du Calvin", Jena 1861.


287

nála, ezek egyikének egy tallért (1) adott át, hogy Farelnek kézbesítsék, a hátralevő összegre nézve ezt írja Farelnek: "Megfizetem neked, mihelyt lehet, most olyan helyzetben vagyok, hogy bizony egy batkám sincs." (2) "És – teszi hozzá – mégis csak a magaméból akarok élni, hogy atyámfiainak terhére ne legyek."

Mikor a svájciak tudomást vettek arról, hogy Kálvin szükséget szenved, segítséget akartak neki küldeni; de ő így felelt: "Egészen meghat készséges jóindulatotok, atyámfiai, hogy szükségemben segíteni akartok, a szeretetnek ilyen megnyilatkozása jól esik. De én ezt a szívességet igénybe venni nem akarom, csak a legnagyobb szükség szoríthatna engem erre. Ha azokat a könyveket eladom, amelyek Genfben maradtak, házigazdámat a legközelebbi télig kifizethetem. Azután az Isten majd gondomat viseli." (3)

Kálvin anyagi helyzete csak a következő év tavaszán javult egy kissé, amidőn az ottani teológián segédtanárul alkalmazták, s ezért neki egy évre 52 forintot utalványoztak május hó 1-től. (4)

A következő évben kilátása volt Kálvinnak arra, hogy anyagi viszonyai végül is javulni fognak, nevezetesen fizetését az illetékes hatóság 100 forintra emelte, azaz, hogy ide vonatkozólag javaslatot terjesztett elő. De a terv csütörtököt mondott, az az alapítvány ugyanis, amelyből a fizetésemelést akarták eszközölni, eredetileg a főtemplom alapítványához tartozott, az adományhoz a császárnak is hozzá kellett volna járulnia. Így minden a régiben maradt.

Sehol semmi nyoma nincsen annak, hogy a reformátor szűkös javadalmazása, szegénysége miatt panaszt ejtett volna. Az Isten majd megadja azt, ami szükséges, ezzel vigasztalja magát. Mi adott neki nélkülözései, szegénysége közepette erőt? Nemigen tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy ő is felfedezte, hogy a szegénységben rejtett erők vannak. Erre célzott IV. Pál pápa is, midőn Kálvinról így nyilatkozott: "Ah, ennek a bátor heretikusnak ereje abban állott, hogy a pénznek, rangnak nem volt reá vonzó ereje.

(1) A megbízott a kis összeget nem adta át, későbbi levelében erről így emlékezik meg: "Dolet mihi periise coronatum."
(2) "Ea enim mea est conditio, ut assem a me numerare nequeam." Herm. levélgy. a 774. levél.
(3) "In posterum Dominus providebit." Herm. levélgy. a 784. lev.
(4) "Ist beschlossen, dass man demselben nun fürter ein jar lang die 52 fl als einem zuhelfer gebe." Ms. zu Stbg. Stricker e. m. 22. l.


288

"Két ilyen emberrel egyházam ma az Óceán mindkét partjának ura lenne." (1)

Azt azonban éppen nem lehetne mondani, hogy Kálvin afféle aszkéta-hajlandóságból rokonszenvezett volna a szegénységgel vagy éppen kereste volna azt. Strassburgban itt-ott részt vett a jó társaságban, ahol derült órákat töltött. 1539 december 31-jén Farelhez küldendő levelét így kezdé: "Ma Fatinus (2) kijelenté, hogy eltávozik, elhívott engem vacsorára, ahonnan nyolc óra után pompásan jóllakva kerültem haza. Olyan embernek a levelét kapod tehát most kezedhez, aki az írásra nem eléggé alkalmas". (3) Amennyire lehetett, Kálvin legalább a nyomasztó, gondterhes szegénységtől szabadulni is igyekezett. Alig telepedett meg Strassburgban, deákokat fogadott lakására. 1538 október második felében négy fiatal ember lakott nála, akikről levelében megemlékezik; néhány hónap múlva Farelnek írott egyik levelét így fejezi be: "Barátságosan üdvözölnek téged mindnyájan: Capito, Bucer, Sturm, Pedrotus (Bedrotus), továbbá egész házam népe: Claudius, Gáspár, Brito, Claudius tanítványai (Richeburg Károly és Lajos), Enardus, ezek között öcsém (Antal)".

Kálvin többször megemlékezik a házában lakó ifjú emberekről, figyelemmel kíséri tanulmányaikat, kiemeli, hogy nagyon szorgalmasak, de szegények. 1540 június hó 21-jén Farelhez intézett levelében két ifjú lakójáról pl. megemlíti, hogy nagyon koplalnak. (4) Nagyot lendíthettek-e az ifjú lakók Kálvin anyagi helyzetén? E kérdésre megfelelni nem nehéz.

(1) "que l'argent ni les honneurs n'ont rien été pour lui. Avec deux serviteurs pareils mon Eglise serait aujourdhui maitresse des deux rive de l'ocean." "La vie interieure de Calvin." Par C. Gaberel pasteur de Genève. Lu à Jena, le 4. dec. 1861.

(2) Fatin Claudius neuchâteli küldött. Herminjard levélgy. a 843. levél, 1. jegyz.
(3) Uo. a 843. lev.
(4) "Nicolaus et Henrichus valde esuriunt" (Parenit Miklós és Henrik neuchâteli ifjak.) Herminjard levélgy. a 868. lev.