II.
Kálvin mint strassburgi lelkipásztor
Kálvin a lelkészi felavatásról. – Martyr Péter nyilatkozata. – Kálvin a lelkészi hivatásról. – Kálvin és a művészetek – Az orgona. – Egykorú tudósítás a strassburgi francia egyház istentiszteletéről. – A Kálvin-féle liturgiának a vasárnapi istentiszteletre vonatkozó része a strassburgiból alakul ki. – A vasárnapi istentisztelet. – A keresztség szentségének kiszolgáltatása. – Kálvin ebben önállóan jár el. – Az úrvacsora. – A házasságkötés szertartása. – Szabadság az építés szempontjából. – Kálvin a lutheri szertartásokat sokallja. – A kálvini liturgiáról általában. – Strassburgi egyházába behozza az egyházi fegyelmet. – Gondossága. – A kis egyház felvirágzása.
Kálvin újra lelkipásztor lett. Felvethetjük itt azt a kérdést, fel volt-e Kálvin szentelve? Du Tillet fentebb érintett levele többek között azt veté szemére, hogy "nem hívatott el és nem állíttatott be ezen szolgálatnak rendjébe a szentség által és ama formában, amelyet a mi Urunk Lelke egyházában akar". Béza a szóbanlévő kérdésre így felel: "Kálvint az egyház törvényes választás és helybenhagyás útján pásztorának, tanítójának tette meg". Formaszerű kézfeltételről, felszentelésről tehát maga Béza sem tesz említést.
Minő véleményben volt maga Kálvin egyrészről magáról a fölszentelésről, másrészről az ő lelkészi hatalmáról? A reformátor a lelkészi fölszentelést szükségesnek jelenté ki. Az Institutióban ide vonatkozólag kifejti, hogy ámbár a kézfeltételre nézve határozott rendelet nincsen, mégis, miután az apostolok mindig gyakorolták, az, amit ők olyan gonddal megtartottak, reánk nézve parancs.
A reformátorok egyes nyilatkozataiból az a felfogás tűnik ki, hogy különbséget tettek a közönséges és a rendkívüli meghívás között. Martyr Péter a poyssi-i hitvitán a katolikus egyházi férfiak jelenlétében ó- és újszövetségi példákra hivatkozva, ezen felfogás mellett érvelt. "Mózes, úgymond, fölszenteltetett, habár kézfeltétel
ben nem részesült... Pál hivatalában eljárt, prédikált, egyházakat alapított, három éven át tanított Arábiában, egyházakat létesítvén, mielőtt az apostolok reá tették volna kezeiket... Nem kell tehát csudálkozni azon, hogy ha az egyház bűnei és romlottsága közepett Isten rendkívüli úton meghívott némelyeket egyházának fölemelése végett... A Szentlélek nincs külső szertartásokhoz kötve.
Ha az üdvösségből nincsen kizárva az, aki a keresztség szentségének felvétele nélkül hal meg, feltéve, hogy e szentséget meg nem veté; ha eme nagy szentség föl nem vétele nem foszt meg az üdvösségtől, miért távolítanók el hivatalukból azokat, akik azt elnyerték, azon ürügy alatt, mert kézfeltételben nem részesültek, holott arra alkalmuk nem volt. (1)
Maga Kálvin a lengyel királyhoz írott levelében ugyanilyen értelemben szól: "Mindenesetre rendkívüli volt a megbízás, melyet az Úr reánk mért, midőn az egyházak egyesítésében a mi munkánkat eszközül felhasználta. Azoknak elhívását, akik minden emberi reménységeken felül, szokatlanul, egyszerre léptek fel az igaz kegyességnek védői gyanánt, nem kell a közönséges szabály szempontjából tekinteni".
Nagyon tévedne azonban az, aki azt hinné, hogy a reformátorok merő szubjektivizmusba estek, elhívásban nem részesültek. Farel pl. bármennyire égett is a vágytól, hogy Krisztust prédikálja, nem lépett szószékre, csak akkor, midőn szent életű, törvényes megbízatással bíró férfiak meghatalmazták, felszólították, sürgették. Ő maga az ő megbízatásáról, kiküldetéséről így nyilatkozik: "Nem mertem én prédikálni, sőt éppen azt vártam, hogy az Úr kegyelme alkalmasabb, elégségesebb (plus suffisants) embereket küld ... Ámde ez a szent életű férfiú (Oecolampadius), aki az Úr rendeletéből, törvényesen lépett Isten egyházába, felszólított az Úrnak nevében az Ige prédikálására, s én éreztem, hogy ellenszegülnöm nem szabad. Engedelmeskedtem tehát annyival inkább, mert a nép is kívánta... Így vállaltam én prédikátori munkát." (2)
Ismeretes, minő körülmények között vállalt Kálvin lelkipásztori hivatalt úgy Genfben, mint Strassburgban. Farel a genfi eklézsiának akkoriban törvényes lelkésze, a nagy Isten nevében sürgette, hogy Kálvin ne vonja meg a segélyét attól az ügytől,
(1) Opera XV. p. 335. Doumergue em. munkája után II. 408. lap.
(2) Farel "a Sommaire" utóiratában (az 1552-es kiadásban a 220. lap). Doumergue e. m. után II. 409. lap.mely annyira üdvös és annyira reászorul az önzetlen munkára. És vajon nem egészen hasonló viszonyok között vállalta-é el a strassburgi francia menekültek gondozását?
Azt a hivatalt, amelyet Kálvin így meghívásra, sürgetésre, kérésre elfoglalt, páratlan gonddal, szorgalommal töltötte be, mert ő magas fogalmat alkotott a lelkipásztor hivatásáról. A munkakör fontosságát, a nagy felelősséget, a lelkek üdvösségét pillanatra sem téveszté szem elől, és gyakran visszatér a gondolatra: az Úr számon veszi a lelkeket azoktól, akikre őket bízta. Tiltakozik az ellen, mintha a pásztor munkája a prédikálásban kimerülne. (1) A hanyagság a lelkek pásztorában: árulás; a hidegség nem törvénytelenség, hanem szentségtörés. Az Ezékiel próféta könyvéhez írott magyarázatok egyik helyén ide vonatkozólag így szól: "A prófétát, aki kötelességeinek teljesítésében hanyagságot tanúsít, meg fogja büntetni az Úr; mert ezen megbízatásban minden léhaság, minden lustaság: árulás. Felséges kitüntetésben részesíté őket az Úr akkor, midőn az előtte annyira kedves lelkeket őrájuk bízta... A hidegség, a restség (e téren) nemcsak törvénytelenség, hanem ... szentségtörés. Olyan dolog ez, mintha az őrhelyre kiállított katona elhagyná, az ellenségnek átengedné az őrhelyet... ami menthetetlen árulás." (2)
A pásztori hivatalt oly méltóságosnak tekinti Kálvin, mint az Írás. A lelkipásztor "a világ világossága"‚ "a földnek sója", aki erejét egyedül attól nyeri, aki felől meg vagyon írva a parancs: "Őt hallgassátok!"
A lelkipásztorra nézve e parancsolatban általában több foglaltatik, mint azt közönségesen hiszik. E parancs azt jelenti, hogy minden dolgában egyedül Jézusra hallgasson, minden emberi tudománytól elvonva, egyedül őelőtte állva, az üdvösségnek minden tudományát egyedül tőle kérje, egyedül tőle függjön, egyszóval: rajta csüngjön. (3) Ám a lelkész akkor, midőn egyedül Jézustól függ, rajta csüng, ezzel felsőbb erőket nyer; függetlenséget élvez, az igazság ismerete szabaddá teszi. És ezen a szabadságon, mint fundamentumon szilárdan megáll a lelkipásztornak hatalma, hogy ő az Istennek igéjével – melynek sáfára – mindent merjen,
(1) "Le pasteur n'est pas seulement l'homme de la predication." Doumergue e. m. II. 409.
(2) Opera X. 4. 98. Doumergue e. m. II. 409. lap.
(3) Kálvin János "A keresztyén vallás alapvonalai". Ford. Nagy Károly, 358. lap.a világ hatalmát, dicsőségét az Ige fensége előtt megalázkodásra, engedelmességre kényszerítse, vele mindenkinek a legfelsőbbtől a legalsóbbig parancsoljon. A Krisztustól való függés, az Ő parancsainak készséggel való engedelmesség ad a lelkipásztornak hatalmat és erőt arra, hogy Krisztus házát építse, a Sátán uralmát megdöntse, a nyájat legeltesse, a farkasokat elpusztítsa, a tanulni vágyókat buzdítsa és oktassa, az engedetleneket és nyakasokat dorgálja, cáfolja, legyőzze, oldjon, kössön... "de mindezt az Isten igéjével." (1)
Íme, milyen széles és dicső a látókör, amelyet az Írás és annak az Isten lelke által ihletett magyarázója a lelkipásztor elé tár! A hitnek ereje által, Krisztusával közösségben ilyen erőt, ilyen hatalmat érzett lelkében ő, aki egyébként csak gyönge testalkatú, beteges ember volt. Így tudjuk megérteni azt a roppant munkát, mely az egyházi, a lelki élet, a politikai kormányzás, a szervezés, az egyházi irodalom minden részét felkarolta. Leveleiben ilyen sorokat olvashatunk: "könyvemből ma újra el kellett olvasnom mintegy 20 oldalt, azután volt egy tanórám, következett ezután egy prédikáció, négy levelet írtam, volt egy elintézendő vitám, s előttem feküdt mintegy tíz interpelláció, melyre felelnem kellett". (2)
Kálvin Strassburgban hetenként négyszer tartott istentiszteletet, vasárnaponkint kétszer. Nem elégedett meg a hívek gondozásával általában, hanem azok közül, akik nagyobb mértékben nyerték a szeretetet az Úrtól, egy kisebb kört alkotott. Diakónusokat képezett egyrészt abból a célból, hogy ők a lelki gondozásban segélyére legyenek, szükség esetén helyettesítsék, másrészt pedig, hogy a szegényeket gyámolítsák, gondjait e tekintetben megosszák. Ezen buzgó férfiakkal külön, mégpedig minden csütörtökön tartott imaórát, olvasta az Írást, tanácskozott. (3)
Az istentiszteletnek az a formája, melyet Kálvin későbben Genfben is meghonosított, amely idők folyamán (különösen a
(1) Uo.
(2) Kálvin levele Farelhez 1539 április 20-án. Herminjard levélgy. a 782. levél. "Legendum fuit et concionandum." Ámde mint Herminjard kiszámítja, 1539. április 20-a vasárnapra esett, amikor a teológián előadás nem lehetett, a levél dátumát nem olvassák talán jól. L. e levél 3. jegyzetét.(3) Kálvin leveleiben különösen két diakónusnak: Parent Miklósnak és Feräus Claudiusnak a neve fordul elő gyakrabban. Az előbbi neuenburgi lelkész lett később, az utóbbi 1541-ben pestisben elhunyt. Herminjard levélgy. a 917. levél, 6. jegyzet.
meaux-i zsinat után) egész Franciaországban, sőt mindenütt elterjedt, ahol a kálvinizmus tért foglalt, itt Strassburgban alakult ki.
Mielőtt a Kálvin-féle liturgiára térnénk, szinte önkéntelenül az a kérdés tárul elénk, mennyiben jogosult az a panasz, hogy a reformátor a művészetnek, a művészeti szépnek nem volt barátja? Az kétségtelen, a puritán egyszerűség, amelyet ő templomában meghonosított, igen éles ellentétet képez különösen a római egyház felfogásával, mely a szobrászat, festészet alkotásaival díszíti a templomokat, s mely szívesen veszi igénybe a zeneművészetet is. Ez az ellentét a századok folyamán mindig foglalkoztatta az embereket, gyakran kedvezőtlen, nagyon is szubjektív ítéletek formálására hangolta őket. Ezek szerint Kálvin megvetette a művészeti szépet, iránta érzéke sem volt, mert íme nem adott a művészetnek helyet templomában. Egész gyűjteményt lehetne az ide vonatkozó fejtegetésekből összeállítani. Mindeniknek éle a reformátor ellen irányul, mint aki ellenszenvből az emberi tehetség egyik legszebb virágát akarta letörni, egyszerűen azért, mert őneki érzéke ahhoz nem volt. Már halála után emlegették, fejtegették, hogy a genfi reformáció híjával van mindannak, ami az áhítatot emeli: száraz, mint alapítójának a kedélye. (1) Mellőzve Voltaire-nak gúnyolódásait, amelyekkel a genfi "zsoltárosokat" illeti, "akik már nem is nevetnek soha", még protestáns írók is akadtak, akik megróják Kálvin "túlságos ridegségét". Douen O. szerint Kálvin bántóan száraz, (2) azután annyira elveti a sulykot, hogy a reformátornak még a keresztyénségét is kétségbe vonja. (3) Szakasztott mása Courtois Dániel, aki amiatt emel panaszt, hogy Kálvin szent borzalommal nézett a művészetre, nem volt zeneértő, szigorúan száműzte a harmóniát stb. (4) Ha ez az ítélet régibb keletű, újabban is hallhatunk ilyet eleget. (5)
Kálvin munkáiban sok olyan helyet találunk, amelyben a reformátor érinti a művészetet és e helyek közvetlenül tanúságot tesznek a figyelmes olvasó előtt arról, hogy ez a finom érzékű
(1) Maimburg "Hist. de Calvinisme" 70., 71. l. Doumergue eml. m. II. 480. lap.
(2) "Jean Calvin" I. p. 588. O. Douen. Doumergue e. m. után II. 480.
(3) "Anti-liberal, anti-artistique, anti-humain, anti-chretien". Uo.
(4) "La musique sacrée dans l'Eglise reformée en Fr." 1887. 32. l., szintén Doumergue e. m. után. II. 480.
(5) Csak néhány évvel ezelőtt is megjelentek hasonló tartalmú cikkek. Ld. a "Revue des Revues" 1900 márc. füzetét, a "Revue des Deux-Mondes" 1900 okt. füzetét.
francia a művészetnek értékét és jelentőségét nagyon is ismerte és méltányolta.
Mikor a kegyelemről, az Úrnak kegyelméről szól, amellyel ő az elesett embert felemeli, lelkesíti, az isteni kegyelemnek jele gyanánt rámutat arra, hogy Káin maradékainak megengedé a művészetnek feltalálását, megengedé, hogy ezáltal életüket szépítsék. Az Úr az ő világosságának sugarait kivétel nélkül az egész emberi nemre kiárasztá, mert íme, profán népek a művészetek feltalálói. Ez az Isten kegyelmének világos bizonysága. (1) "Minden művészet – így szól másik helyen – Istentől származik, isteni találmányoknak kell tekintenünk azokat. Az Ézsaiás próféta könyvéhez írott magyarázatoknak egyik helyén a reformátor a próféta szavait többek között a következőképpen értelmezi: "Nemcsak a földmívelés, hanem minden művészet Istennek ajándéka. Ő csepegtette belénk e hajlandóságot... A próféta azt tanítja, hogy Istennek kell tulajdonítani minden művészetet, aki annak egyedüli szerzője és tanítómestere". (2)
Már az idézett helyek is kétségbevonhatatlanul igazolják, hogy a reformátor ismerte, elismerte a szobrászat és festészetnek nagy jelentőségét, hiszen egyenesen az Úr ajándékának nevezi a művészetet, amelyben az ő különös kegyelme nyilatkozik meg a szegény, bűnös ember iránt.
Az a kérdés merül fel már most, miért nem ad a reformátor helyet templomában sem a képeknek, sem a szobroknak?
Kálvin hitének, működésének szabályozója az Írás. Már pedig ez minden kétséget kizárólag, világosan kijelenti: "Ne csinálj magadnak faragott képet, sem semmi hasonlatosságot azoknak formájára, melyek odafenn vannak az égben, vagy idelenn a földön, vagy a föld alatt a vizekben; ne imádd és ne tiszteld azokat". E parancs már magábanvéve is elég súlyos nyomatékkal bír, ámde a tapasztalás, a mindennapi élet kétségbevonhatatlanul bizonyítja, hogy a képzőművészet tárgyainak a templomban való elhelyezése a bálványozás veszedelmét rejti magában, vagy bálványimádás, vagy arra vezet. Az az ellenvetés, amellyel a szobrokat és képeket a templomban védelmezni szokták, erőtlen. Azt mondják, hogy e szobrokat és képeket az emberek nem imádják. A kiindulópont
(1) Op. XXIII. 99., 100., Doumergue e. m. II. 482.
(2) "Artes omnes a Deo manare et ideo debere censeri divinas inventiones". A művészet "benedictio Dei", majd ismét: "divinae lucis radii", "praeclara spiritus dona"; "excellentes gratiae"; "divinae inventiones". – Lásd Doumergue e. m.-ban a 482. lapot végig, ahol a szerző Kálvin munkáiból idéz.
lehet ez, a zsidók sem voltak olyan tudatlanok, hogy az aranyborjút Istennek nézték volna, a pogányokat sem kell annyira eszteleneknek tartanunk, hogy nem tudták volna, miszerint az Isten más, mint fa, kő stb., ám az ember – miután az értelem és a kéz megcsinálta a szóbanlevő formát – könnyen azt gondolta, hogy ebben az alakban kell az Istent ismerni, s mikor e formát látták, abban magát az Urat vélték látni, az értelem elhomályosodásával úgy bámulták, csodálták, imádták a kéz alkotásait, mintha azokban valami isteni lett volna. Aki ezt kétségbe vonja a múltban, nézzen szét a jelenben. Vajon nem ugyanaz megy-e végbe manapság is? Azok ellen, akik ezt a szemmellátható jelenséget is tagadják, Kálvin igen keményen szól: "Akik pedig tagadják, hogy ez, ami a múltban megtörtént, manapság is megtörténnék: szemtelenül hazudnak. Mert, miért borulnak le előttük? (Képek, szobrok előtt.) Miért fordulnak feléjük, mikor imádkoznak, mintha azok az Isten fülei volnának?" (1)
A testnélküli, megfoghatatlan, láthatatlan Istent, aki úgy tartja az egész mindenséget össze, hogy őt semmi hely be nem fogadhatja, korlátolt elménkkel felfogni sem bírjuk. Miért akarjuk tehát ábrázolni azt, amit értelmünk felfogni nem tud? Az efféle törekvéseknek a tudatlanoknál más eredménye nem lehet, mint az, hogy az Istent emberi alakkal bírónak gondolják, és még azzal védik eljárásukat, hogy azok az együgyűek könyvei." "Az Isten népe tanításának nem ez a módja." (2)
Lélek az Isten, imádjuk tehát őt, aki lélek, lélekben és igazságban.
Kálvin felfogása megegyezik az Írással, s midőn eltávolítja a templomból, ami könnyen vezet a bálványozásra, sőt – mint a tapasztalás igazolta – egyenesen bálványozás, éppenséggel nem teszi ezt a művészetnek gyűlöletéből, amelynek nagy jelentőségét ismételve elismeri, kiemeli, az Isten különös adományának tekintvén azt. "Nem vagyok én annyira elfogult – mondja magáról a reformátor, – hogy a képeket el akarnám távolítani, annyival inkább, mert a szobrászat, a festészet Istennek ajándéka, de igenis megkövetelem, hogy azok tisztán, a maguk helyén alkalmaztassanak. Megkövetelem, hogy az ember rendetlen visszaélés által be ne
(1) Ld. Kálvin János: "A keresztyén vallás alapvonalai" c. munkáját, ford. Nagy Károly. (A II. parancsolat 44 – 47. l.)
(2) Uo.
fertőztesse, romlásunkra ne fordítsa azt, amit az Úr az embernek javára adott volt. (1)
Az egyházi imákról és énekekről (2) szóló értekezésében hosszabban szól a reformátor a zenéről is. A zene a gyönyörűségnek eszköze, de nincsen semmi kárhoztatandó benne, mert csak az a gyönyörűség kárhozatos, mely az Úr félelmével egybekötve nincsen; hiszen az Írás által maga a Szentlélek buzdít bennünket, hogy örvendezzünk az Úrban. A zenének nagy hatása van az emberre és e körülmény óvatosságra int. A helyes mérték, amely mindenütt szemmel tartandó, e téren is ajánlatos. Már Platón is megjegyezte, hogy semmi sincsen, ami az emberek erkölcseit annyira jobbra-balra hajlíthatná. "Valami rejtélyes erő van benne – mondja Kálvin – mely a szíveket mozgásba hozza."
Kálvin a világi zenében is mértékletességet ajánl: féktelenkedésre alkalmat ne adjon, ne legyen eszköze a bohóckodásnak, ami miatt már a régi egyházatyák is panaszkodnak.
Az egyházi énekek tekintetében a reformátor kívánsága az, hogy azok szövege, dallama legyen méltóságteljes, az Istennek dicsőítésére alkalmas, keltse fel a szívekben a vallásos érzelmeket és ápolja az Úrnak szeretetét és félelmét. Honnan vegyük a szöveget? Szent Ágoston azt mondja, hogy a legméltóbban járunk el, ha azon szavakat foglaljuk énekbe, melyeket az Úr Lelke az Írásban közölt velünk. Ezt tartva szem előtt, Kálvin kijelenti, hogy az Isten dicsőítésére legalkalmasabb énekek Dávid királynak a zsoltárai, (3) hiszen már Chrysostomus lelkesíté a férfiakat, asszonyokat és gyermekeket, hogy Dávid zsoltárainak éneklésében gyakorolják magukat.
Minden egyházi ének – alapjában véve írna – jöjjön a szívből. Ámde miként Szent Pál és vele Kálvin is kiemeli, a hívő nép szívből csak azt énekelheti, amit megért, ezért a reformátor kívánja, hogy anyanyelvén énekeljen a hívősereg. Maga is sietett néhány zsoltárt lefordítani Strassburgban francia nyelvre. (4)
(1) "Je ne suis pas tant scrupuleux... Je requier que l'usage en soit gardé pur et legitime, que ce, que Dieu a donné... ne soit perverti et pollu... tourné en nostre ruine." Inst. I. XI. 12. Doumergue e. m. II. 485. l.
(2) "La forme des prieres et chantz ecclesiastiques avec la maniere d'administrer les sacrement et consacrer le mariage selon la coustume de l'eglise ancienne." M. D. XLII. A Corp. Reformatorum XXXIV. k.
(3) "Nous ne trouveron meilleurs chansons, ne (ni) plus propres pour ce faire, que les Psaumes de David" – La forme des prieres et chantz eccl. ("Epistre au lecteur").
(4) A XLVI., XXV., XCI., XXXVI., CXX., CXLII.‚ XLIII. zsoltárokat. Az opp. kiadói közlik a XXXIV. kötetben.
A fentebbiekben érintettük, milyen méltányosan gondolkozott Kálvin a művészetről általában, érintettük, miért nem hozta be a képzőművészet alkotásait a templomba s minő feltételeket szabott az egyházi énekekre nézve úgy dallam, mint szöveg tekintetében.
Az a kérdés, kívánta-e Kálvin, hogy az egyházi énekeket zeneeszközökkel kísérjük? Nem. Kálvin nem nézte jó szemmel az orgonát sem. E tekintetben véleménye találkozott XIV. Benedek pápa véleményével: maradjon az emberi hang privilégiuma az Úrnak dicsérete. (1) Aquinói Tamás szerint is az efféle zeneeszközök inkább mulatságra valók, nem pedig arra, hogy bensőnkben magunkat összeszedjük. Az Ótestamentumban azért alkalmazták, mert a nép kemény volt, külső eszközökkel, nemkülönben anyagi ígéretekkel kellett reá hatni.
Kálvin egy helyen így szól az orgonáról: "Nevetséges és esetlen utánzása a pápának, ha azt hisszük, hogy nemesebbé tesszük az istentiszteletet az orgona behozatalával... Elég az egyszerű, szívből jövő... anyanyelven zengő ének". (2)
A Kálvin-féle liturgia legfontosabb részleteiben Strassburgban alakult ki. Mikor Kálvin odament, semmit sem talált sem a templomok berendezésében, sem az ottani istentiszteleti formában, ami az Írással ellentétben állott volna. Már megérkezése után néhány
(1) "Benoit XIV. dans l'Encyclique "Amnus qui" attestait, que la chapelle pontificale n'avait jamais admis l'orgue méme, pour laisser a la voix humaine le privilege de louer Dieu." Doumergue e. m. II. 522. l. 4. jegyz.
(2) Homilia LXVI. in 1. Lib. Samuel cap. 18. opp. XXX. p. 259. Doumergue e. m. II. 521. Hazai reformátoraink között többen állást foglaltak az orgona ellen. Melius így támadt ellene: "Az orgona muzsikákat pedig, mint amelyek az Antikrisztus táncos miséjéhez valók, a bálványképekkel együtt kivetjük." Seress Béla "A Magyar liturgia története" 306. lap. Hazai egyházainkban az orgonák csak lassan foglalnak tért, Balogh Ferenc, a kiváló egyháztörténetíró e tárgyban így ír: "A kálvini hatást nálunk a lutheranizmusból jött szokás kezdi orgona tekintetben gyöngíteni. Első hivatalos okmány ad erről felvilágosítást. Geleji Katona István korában l636-ban az orgona ellen, mely szórványosan mutatkozék, az egész kálvini szellem védekezőleg kezd nyilatkozni, mégpedig oly erélyes hangon, hogy maga Kálvin gyönyörködött volna benne. Határozottan elítéli, nem javallja; osztá ezt a fejedelem is. Olvasható az ő szózata a Nagy Graduál elején (közölve Révész Imre "Figyelmező" 1876: 256. és 309. lapjain.) Ez megállítá az orgona-mozgalmat, csak 1750-ben kezdenek itt-ott (rendkívül óvakodva) orgonákat állítani "motu proprio" [saját kezdeményezéssel] a Tiszántúlon Debrecen és vidéke ellenére; legtartósabb (Kálvin-szellemű) ellenzék Debrecen egyháza volt, nem fogadott be orgonát, csak 1824-ben az új nagytemplomban, ahova a szenátorok, urak stb. jártak. A nép nem szerette, "urak templomának" nevezte. A nép, a polgárság a kis templomba járt, szépszavú kántorát (Garbócit) hallgatta, vezérénekesét. Csak 1860-ban hagyományozott tízezer forintot egy nő (Auer Andrásné) a ref. egyháznak orgonaépítésre; nem szívesen fogadták, csakis mikor 17000 forintra nőtt, teljesítendő végakaratát, állíttatott be a második orgona stb. stb. Az ispotály-templomban ma sincs. A negyed új templomban nők raktak össze pénzt, úgy került bele; az egyház elvileg egy fillért sem ad orgonára.
Legújabban a francia forradalom után kezdett eláltalánosulni, semmi zsinati, kánoni végzés nem rendelé; külnyomás, utánzás, az esztétikai ízlés csempészte be a passzívan maradt egyházakba. Kálvin elvét a művészi haladás törte le s mint "adiaphora indigena" behonosult. 1840-ben kellett a kollégiumban legelőször orgonatanításról intézkedni, hogy a kimenendő rektorok, praeceptorok stb. ebben is képzettek legyenek. Tehát 1840 óta lett hivatalosan, de mégis tacite behonosulva az orgona." Levélbeli szíves közlés.
nappal kiosztá az Úrvacsorát "a helybeli szokás szerint". Bucer liturgiájából átvette a vasárnapi istentisztelet rendjét. Halálos ágyán ide vonatkozólag így szólt: "Ami a vasárnapi áhítatosságot illeti, annak formáját a strassburgiaktól vettem, a többit a Szentírásból". (1)
Azokban az években ott az elzászi városban nagy átalakulások történtek, mintha az őskeresztyénség rég elmúlt századai tértek volna vissza. Egy-két vázlatos feljegyzés némi támpontot nyújt a képzeletnek, hogy az akkori állapotról, midőn Kálvin ott működését megkezdte, magának képet alkosson. A hatalmas székesegyházból minden díszt eltávolítottak, a roppant épületben a szószék így annál kisebbnek látszik, még igénytelenebb az előtte álló egyszerű, fából készült asztal. (2) Mintha ez az egyszerűség így szólott volna: a külső fény, a pompa az Úr előtt nem számít; amit Ő kíván, az a szívek tisztasága, a léleknek utána való sóvárgása és az ő Fiába vetett hit. A színek ragyogása, az emberi kéz minden remeke kicsiség a halhatatlan lélek értékéhez képest, azért nem külső csillogást kér Ő, hanem így szól: Fiam, add nékem szívedet! És a népnek ezrei megérték a szavakat, mindenki siet a külső ékeitől megfosztott templomokba, ott hatalmasan hangzik fel a nép nyelvén a szívből fakadt ének, miközben megérkezik a pásztor egyszerű polgári ruhában. (3) Az ősi keresztyénség egyszerűségével annak élő
(1) Bonnet I. "Lettres de Calvin" je prins la forme de Strassburg etc. II. 578. l.
(2) "un table en bois". Gelderhauer értesítése. Közli Doumergue e. m. II. 490.
(3) "en costume ordinaire". Egy cseh deák felj. Doumergue, uo.
hite is felébredt a lelkek ezreiben. Mikor az Úrvacsorát veszik magukhoz, a keresztyéni alázatosság tükröződik vissza az arcokon, nincsen ottan nemes, gazdag, kiváltságos, csak keresztyén. Azon távolabb vidékekről jött férfiak, akik még az ilyesminek tanúi nem voltak, érthető csudálkozással látták mindezen változásokat, és semmi különös nincsen abban, hogy hellyel-közzel ezt írták haza levelükben: "Könnyekig meg voltam hatva".
A strassburgi egyházi élet virágzásának elején, a legalkalmasabb időben jött Kálvin a szabad birodalmi városba s a kis francia egyházat szervezte. Valamivel későbbi időből erről az egyházról egy antwerpeni származású deák (1) leveléből nyerünk némi tájékozást, aki megérkezése után az ottani viszonyok felől rokonait tudósítja: "Először is – írja – van itt egy francia templom... sok derék ember jár ide, akik a jelzett nyelvet értik, nemcsak franciák, hanem olaszok is. Más ünnepet nem ülnek meg, csupán ‚ a karácsonyt, de minden kedd délelőttje félünnep, imanapnak nevezik, mert akkor különböző imákat mondanak és bűnbocsánatot osztanak. Vasárnap reggel is van bűnbocsánat és ima, éneklik Dávid zsoltárait... Férfiak és nők szép összhangban, kedvesen énekelnek. Minden egyes embernek ugyanis kotta van a kezében, s azért rendet tudnak tartani. Soha sem hittem volna, hogy van valami ennyire magasztos és elragadó. Vasárnap a mise helyett két zsoltárt, vagy imákat énekelnek, azután a prédikáció következik. A prédikáció előtt éneklik a tízparancsolatot is jó fordításban, amelyet nektek legközelebb megküldök, ha időm lesz. Mikor ezzel készen vannak, a prédikátor egy faasztal előtt letérdel, ez az asztal afféle oltár, csakhogy semmi díszítés nincsen rajta, kivéve, ha a mi Urunknak az Ur Jézusnak Vacsoráját ünneplik, ami minden 14 nap megtörténik, de még akkor sincsen ezen az asztalon más, mint két fehér abrosz... Ez az oltár körülbelül a templom közepén áll... Mellette foglal helyet a prédikátor, szemben a néppel. Anyanyelvén hangosan, érthetően imádkozik úgy, hogy mindenki megérti. Mikor ez befejeződik, a szószékbe megy, beszéde fél nyolctól kilencig tart. E beszédek gyönyörűek. A második prédikáció 11 – 12 óra közt van, erre mindenki kis gyermekeit hozza el. (2) A prédikátor beszéde után kikérdezi őket a hittanból, felmondják a
(1) A levelet közli Violet Bruno "Calvins Aufenthalt in Strassburg című értekezésben (a "Die französische Kolonie" c. strassburgi folyóirat 1896. évi számában a 72. és 73. lapon).
(2) A vasárnapi gyermekistentiszteleteket Strassburgban ma is megtartják.
Miatyánkot s a két hitvallomást, azután aziránt intéz kérdéseket, hogy a felmondottak egyes részeit hogyan értették." Azzal végzi az antwerpeni diák sorait, hogy bár otthon is így lenne.
Kálvin a liturgiáját valamivel később írta le és adta ki, de kétségtelen, hogy Strassburgban az istentiszteletet némi változtatással aszerint tartotta meg.
Hétköznapokon a beszédet a körülményekhez alkalmazta; ehhez alkalmazkodott az imádságban is. A vasárnapi istentiszteletnek (1) részei voltak: Az invocatio, a bűnvallomás, az igehirdetés.
Az invocatio. "A mi segedelmünk legyen az Istennek nevében, aki teremté az eget és földet. Ámen."
II. A bűnvallomás. "Atyámfiai! Mindegyikünk álljon az ő hibáinak, bűneinek megvallásával az Úr színe elé és szívében kövesse szavaimat."
"Úr Isten! Örök és Hatalmas Atya! Őszinte szívvel megvalljuk és elismerjük Szent Felséged előtt, hogy szegény bűnösök vagyunk. Bűnben, romlottságban fogantattunk és születtünk, hajlandók vagyunk a rosszra, haszontalanok a jóra, bűneinknek száma végtelen; szent parancsolataidat folyton, vég nélkül átlépjük. Ezt cselekedvén, igazságos ítéleted következtében romlásunkon, elvesztésünkön munkálkodunk. De Urunk, mi bánkódunk azon, hogy Téged megbántottunk, kárhoztatjuk magunkat, kárhoztatjuk bűneinket, benső, igazi bánatunkban szomjúhozzuk bocsánatodat. Ó, jöjjön ez a mi segítségünkre, a mi ínségünkben! Ó, könyörülj rajtunk, áldott és könyörületességgel teljes Atya, szent Fiadért, a Jézus Krisztusért, a mi Urunkért. És eltörölvén bűneinket, foltjainkat, terjeszd ki és gyarapítsd rajtunk napról-napra Szentlelkednek ajándékait, hogy szívből megismervén igazságtalanságunkat, érezzünk fájdalmat; igaz bűnbánatot teremjen bennünk és azt az ártatlanságot, mely előtted kedves a Jézus Krisztusért. Ámen."
Itt a prédikátor néhány szót idéz az Írásból a lelkiismeret megnyugtatása végett, azután elmondja a feloldozást:
"Mindazoknak, akik így bánkódnak és Krisztusban keresik üdvösségüket, hirdetem bűneiknek bocsánatát az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen."
A feloldozás után a hívek a tízparancsolatnak első részét
(1) Ld. Kálvin liturgiája: "La forme des prieres et chantz ecclesiastiques avec la maniere d'administrer les sacremens et consacrer le mariage." Corp. ref. vol. XXXIV. 174., 175. l.
éneklik; erre a prédikátor rövid imát mond, minek végeztével a tízparancsolat második részének eléneklése következik.
III. Az ige hirdetése. A pásztor kéri a Szentlélek ajándékát a maga számára, hogy az Írást híven magyarázza s hogy a hívek alázatos lélekkel, engedelmességben fogadják szavait. A prédikációt ima követi és áldás: Áldjon meg titeket az Úr és oltalmazzon meg titeket. Világosítsa meg az ő orcáját tirajtatok és könyörüljön tirajtatok. Fordítsa az Úr az ő orcáját tireátok és adjon békességet néktek. Amen. (Móz. IV. k. 6. 24-26.)
Kálvin vasárnapi istentiszteletének lényegét az igehirdetés alkotja. Mindaz, ami ezt megelőzi, az embert a profán életből az evangéliumhoz vezeti; az istentisztelet vége, az áldás pedig a szent élet útjára buzdítja. A hívő, aki a bűnbocsánat szükségességének érzetével lépett az Úr házába, a kegyelemnek vigasztalásával, az evangélium tudományában megerősödve, áldás kíséretében hagyja el a templomot. Egyszerűség és áhítat egyesül Kálvin vasárnapi istentiszteleti formájában. (1)
Míg a vasárnapi istentisztelet formájában Kálvin legnagyobb-részt a strassburgihoz alkalmazkodott, (2) a keresztség szentségének kiszolgáltatásában önállóan járt el. Halála előtt néhány szóval erről így emlékezett meg: "Strassburgi időzésem alatt kénytelen voltam a keresztelés szertartását megállapítani, mert az anabaptisták 5-10 mérföldnyi távolságból elhozták gyermekeiket megkeresztelés végett. Akkor csináltam ezt az egyszerű formát; azt tanácsolom, ne változtassanak azon". (3)
A keresztség szentségét Kálvin istentisztelet után a hívek jelenlétében szolgáltatta ki, jelezve ezáltal a gyülekezetbe való ünnepélyes felvételt.
Az istentisztelet befejeztével a prédikátor elmondja az invocatiót: "A mi segedelmünk legyen az Istennek nevében, aki teremté az eget és földet. Ámen."
E szavak után kérdést intéz a megjelentekhez: Meg akarják a gyermeket kereszteltetni? A válasz után a lelkész a keresztség szentségéről tart alkalomszerű tanítást. Kálvin liturgiájában ezt a beszédet közli:
(1) "Der calvinistische Sonntagscultus ist nun ein Meisterstück von grossartiger Einfachheit." Aug. Ebrard "Ref. Kirchenbuch". IX. § 11.
(2) "je prins la forme de Strassburg." Bonne J. Lettres de Calvin II. 578. l.
(3) Uo.
"A mi Urunk értésünkre adá, mily szegénységben és nyomorúságban születtünk mi mindannyian, midőn azt mondja, hogy újjá kell születnünk (Ján 3,3). Ha teljes megújulásra van szükségünk, hogy Isten országába bejuthassunk, ez azt mutatja, hogy az ember egészen romlott és Istentől eltávolodott. Ezért hív fel minket az Úr, hogy magunkat megalázzuk, bűneinket megbánjuk és kegyelmét kérjük. Ezért készít el minket az ő kegyelme után való vágyakozásra, aminek általa első természetünk romlottsága, méltatlansága eltöröltetik. Mert kegyelmét mi addig el nem nyerhetjük, míg magunktól saját erényünkbe, bölcsességünkbe, igazságosságunkba vetett minden bizodalmunkat el nem távolítjuk, míg el nem ítéljük mindazt, ami bennünk van."
"Az Úr azonban akkor, midőn előttünk nyomorúságunkat föltárja, kegyelménél fogva egyszersmind megvigasztal. Megígéri, hogy Szentlelke új életre támaszt és országára előkészít bennünket. Ez az újjászületés két részből áll. Először abból, hogy magunkat megtagadjuk, nem követjük vágyainkat, eszünket, akaratunkat, hanem szívünket és elménket az isteni bölcsességnek alája rendeljük, és megöldököljük magunkban mindazt, ami testies. Másodszor abból, hogy az Úr világosságában járunk, legszentebb akaratának engedelmeskedünk, úgy amint ő azt Igéjével nekünk megmutatja, amint Lelkével vezet és igazgat. Úgy az egyiknek, mint a másiknak betöltése a mi Urunkban, Jézusban vagyon, akinek halálában, szenvedésében oly nagy erő van, hogy ezen erőben részesedvén, meghalunk a bűnnek. Hasonlóképpen a föltámadás erejénél fogva új életre ébresztetünk, mely Istentől vagyon, mert az ő Lelke vezet, kormányoz s bennünk végbe viszi mindazt, ami neki kedves. De üdvösségünknek első és leglényegesebb feltétele, hogy könyörületből megbocsátja bűneinket, nekünk azokat be nem számítja, hanem azok emlékét eltörli, hogy ítéletünkben számba ne jöjjenek."
"Ezen kegyelmeknek vagyunk részesei akkor, midőn a keresztség által bennünket ő egyházába befogad. Mert e szentségben először is bizonyságot ad bűneinknek bocsánatáról. Ennek külső jele gyanánt rendelé a vizet annak jelképezésére, hogy amint ezen elem eltávolítja a test szennyét, úgy akarja Ő megmosni és megtisztítani lelkünket, hogy semmi folt ne maradjon azon. Másodszor munkálja megújulásunkat, mely az óember levetésében s az újnak felöltésében áll."
"A keresztségben tehát az Úrnak kettős kegyelmét és jótéteményét nyerjük, ha hálátlanságunkkal ezen szentség erejét ki nem
oltottuk. Mert mi ebben bizonyos jelét nyerjük annak, hogy az Úr a mi kegyes Atyánk, bűneinket, hibáinkat nekünk be nem számítja, mindenkor mellettünk óhajt lenni Szentlelkével, hogy a Sátán ellen, testünknek bűnei és kívánságai ellen addig tudjunk küzdeni, mígnem diadalmaskodunk, hogy országának szabadságában éljünk, amely ország az igazság országa."
"Miután Krisztus kegyelméből ez a kettő megy végbe bennünk, következik, hogy a keresztség ereje és lényege belőle származik. Nincsen semmi, ami bennünket megmos, csupán csak az Ő vére, s nincsen más megújulásunk, mint az ő halálában és föltámadásában. Miként gazdagságát s áldásait velünk Igéjével közli, úgy azoknak részeseivé tesz minket szentségei által is."
"A mi jó és kegyelmes Istenünk nem elégszik meg azzal, hogy minket gyermekeinek fogad, anyaszentegyházába felvesz, jóságát még nagyobb mértékben akarta fölöttünk kiterjeszteni, megígéré nekünk, hogy gyermekeinknek és utódainknak Istene lesz ezredíziglen (Gen 17,7 kk.). Ámbár gyermekeink is Ádámnak romlott nemzetségéből származnak, a megkötött szövetség erejénél fogva őket is magához hívja és gyermekei közé fogadja. Ezért akarta kezdettől fogva, hogy egyházában a gyermekek a körülmetéltetésben részesüljenek, ami ugyanazt jelképezé, mint ma a keresztség."
"Miután az Úr Jézus nem azért jött a földre, hogy Istennek, Atyjának kegyelmét megapassza, hanem inkább azért, hogy az üdvnek szövetségét, mely akkor Izrael népének határai között köttetett, a földnek minden határaira kiterjessze, azért mi nem kételkedhetünk afölött, hogy gyermekeink is örökösei az üdvnek, melyet nekünk ígért. Ezért, mint szent Pál mondja (1Kor 7,14), az Úr megszenteli őket anyjuknak méhétől kezdve s elválasztja a pogányok gyermekeitől. Ezért hívta az Úr Jézus magához a gyermekeket (Mt 19). Midőn kijelenté, hogy ezeké a mennyeknek országa, midőn kezeit reájuk tevé, őket Mennyei Atyjának ajánlá, elegendőképpen tudomásunkra hozza, hogy őket az egyházból kizárnunk nem szabad. Követvén parancsolatját, mi e gyermeket az egyházba befogadjuk, hogy részesévé tegyük mindazon javaknak, melyeket híveinek ígért. Előbb azonban imánkban Őt neki ajánljuk és alázatos szívvel fohászkodunk:
"Mindenható Örök Atya! Miután véghetetlen kegyelmednek tetszett minket bizonyosakká tenni afelől, hogy a mi és a mi gyermekeinknek Istene leszel, kérünk, terjeszd ki kegyelmedet ezen gyermek fölé, akinek atyját és anyját Te a te egyházadba hívtad.
Kérünk, hogy miként Őt színed elé hozzuk és neked szenteljük, úgy fogadd őt szent oltalmadba, mutasd magadat az ő Istenének, Megváltójának, bocsásd meg eredendő vétkeit, mely Ádámnak minden maradékaira nehezül, szenteld meg őt Lelked által, hogy akkor, midőn majd eszének tudatára jut, Téged, mint egyedüli Istenét imádjon, dicsérjen egész életén át, s hogy mindenkor Tőled nyerje el bűneinek bocsánatát. Hogy e jótéteménynek részese lehessen, fogadd őt be a mi Urunknak, a Jézus Krisztusnak közösségébe, hogy minden javainak, miként testének egy tagja, részese legyen. Hallgass meg minket irgalmasságnak Istene, hogy a keresztségnek, melyet parancsodra feladunk, meglegyen az a gyümölcse és ereje, melyet Ő evangéliumodban kijelentett."
Miatyánk, stb.
"Miután a gyermek a keresztyén anyaszentegyházba lesz felveendő, ígérjétek meg, hogy a gyermeket, mihelyt öntudatra jut, abban a tudományban fogjátok oktatni, melyet az Úr népe nyert s amely röviden a hitvallásban foglaltatik: Hiszekegy Istenben, stb."
"Ígéritek-e, hogy minden munkátokkal rajta lesztek, hogy ez a gyermek ebben a tudományban és általában véve mindazon tudományokban oktatást nyerjen, mely az Ó- és új-testamentumban foglaltatik, hogy ő azokat, mint Istennek bizonyos Igéjét, hallani és elfogadni kész legyen?"
"Fogjátok-é őt buzdítani arra, hogy ama törvényekhez szabja életét, melyeket az Úr elénk szab, amelyek e két pontban foglaltatnak: Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes elmédből, minden erődből, szeresd felebarátodat, mint tenmagadat? Fogjátok-e buzdítani arra, hogy az intéseknek, melyeket Ő prófétái és apostolai által kinyilvánított – engedelmeskedjék, hogy testi vágyait megtagadván, egészen az Isten, a Jézus Krisztus dicsőségének, felebarátai építésének szentelje magát?"
A felelet után a pásztor tiszta vizet önt a gyermek fejére, miközben a gyermek nevét és e szavakat ejti ki: "Az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevébe".
A keresztség szentségének kiszolgáltatásához Kálvin a következő megjegyzéseket fűzi: "Beszéljen a lelkipásztor értelmesen, hangosan, és a nép nyelvén, hadd legyen a hívő nép a cselekmény tanúja és épüljön. Az egyszerű szertartás itt is ellentétben áll a régivel. "Tudjuk, hogy másutt – így szól Kálvin – más szertartásokkal élnek, amelyek nem tagadjuk – régiek; de önkényesek, vagy legalábbis könnyelműen, az Isten Igéje nélkül hozattak be, amiből
babonák keletkeztek. Semmi nehézséget nem láttunk abban, hogy ezeket mellőzzük; eltávolíttatván minden akadály, hadd menjen a nép egyenesen Krisztushoz... Nincsen annak semmi helye az egyházban, ami az építést nem munkálja, ha behozták is, el kell távolítani, ami pedig megbotránkozást okoz, bálványozásra, balvéleményekre vezet, azt tűrni semmi esetre sem szabad. Márpedig egészen bizonyos, hogy a krizma, a gyertya, és más efféle tárgyak alkalmazása Istennek rendeletén nem alapul."
"Mi azt a keresztelési formát rendeltük el, amelyet Krisztus rendelt, az apostolok megőriztek, követtek, az ősi keresztyén egyház gyakorolt. Semmit sem vethetnek szemünkre, ha ugyan azt nem akarják kifogásolni, hogy az Úrnál bölcsebbek lenni nem akarunk." (1)
Az úrvacsorát Kálvin egy héttel előbb hirdeté ki, hogy a hívek annak vételére kellően előkészüljenek. Úrvacsoraosztás napján a prédikáció is, legalább részben, erre vonatkozott, aminek elhangzása után, nemkülönben az ima és a hitvallomás elmondása után a Kor. levél (I. 11.) ismert szavait olvasta fel a lelkipásztor.
Ezután intő, buzdító beszéd következett. Kálvin úrvacsorai beszédéből (2) hadd álljanak itt a jellemző részek: "Az apostol szavaiból megértjük, hogyan ülte meg Jézus tanítványaival a vacsorát, de megértjük azt is, hogy nekünk tiszta szívvel kell azt megülnünk. Ezen tisztaság nem tűri meg, hogy olyanok járuljanak az asztalhoz, kiknek élete bűnök miatt botrányos. A mi Urunk Jézus Krisztus nevével és hatalmával, azon szabály szerint, melyet Igéjében maga meghagyott, elutasítunk az asztaltól minden bálványozót, istenkáromlót, gonosztevőt, szakadás-szerzőt, hamis-esküvőt, szüleinek nem engedelmeskedőt, lázítót, gyilkost, paráznát, házasságtörőt, részegest és mindenkit, kinek élete nyilvánosan botrányos. Ezek előtt világosan kijelentem, hogy innen távozzanak, hogy a szent asztalt, melyet az Úr csak övéi számára terített meg, be ne mocskolják, be ne fertőztessék."
Amilyen határozottan emel szót a reformátor azok ellen,
(1) "La forme des prieres et chantz eccl." a Corp. Ref. XXXI V. kötetben, 186-191. l.
(2) Kálvin úrvacsorai beszéde a Prot. Lelkészi Tár 1855. I. k. 121 lap. Az itt közölt sorok onnan vannak véve.
akik mélységes bűnbánat nélkül, a megjavulás feltétele nélkül vennék a szent jegyeket, éppen olyan biztatóan szól a hívekhez, akik szívüknek töredelmével az Üdvözítőnek útján akarnak járni, akik a bűn ellen küzdeni készek. Ezekhez így szól: "Bízzatok és csalatkozni nem fogtok! Bár magunkban mi még sok erőtlenséget és nyavalyát ismerünk, bár ne legyen még hitünk egész, bár sok még bennünk a hitetlenség és kétkedés s még nagyon sok kívántatik ahhoz, hogy mi Istennek kellő buzgósággal és szeretettel szolgálhassunk, mint akiknek még a test kívánságaival folyvást harcolnunk kell: mégis, minthogy az Úr kegyelméből az evangéliumot szívünkbe plántálta, és az ő törvénye szerinti élni kívánást belénk oltotta, ebből bizonnyal tudjuk már, hogy minden bűneink, melyek még bennünk vannak, sem akadályozhatnak, hogy Ő minket asztalához méltóknak ítéljen. Mert mi nem úgy jövünk ide, mint akik már önmagukban igazak és ártatlanok vagyunk, hanem éppen azáltal valljuk meg, hogy mi valósággal halálban és kárhozatban vagyunk. Azért jól megértsük és ehhez ragaszkodjunk, hogy ez a Sakramentum a betegeknek és a szorongatásban levőknek orvosságuk és hogy a méltánylás, melyet Isten bennünk megkíván, egyedül abban áll, hogy magunkat minden tettetés nélkül olyanoknak lenni megismerjük, amilyenek valósággal vagyunk, hogy bűneinken mély bánatot érezzünk, és minden örömünket, vigasságunkat a Jézus Krisztusba helyheztessük."
"Az Úr testében és vérében azért részeltet minket, hogy teljesen, egészen a mienk legyen, hogy éljen bennünk és mi is benne éljünk. Bár szemeink nem látnak itt egyebet kenyérnél és bornál, semmit ne kételkedjünk afelől, hogy Ő lélek szerint mindazt véghezviszi a mi lelkünkben, amit e látható jelek alatt itt nekünk ábrázol, tudniillik hogy Ő maga az a mennyei kenyér, mely minket éltet és táplál az örök életre."
A beszéd végeztével a lelkipásztor azon figyelmeztetés előrebocsátása után, hogy a hívek szép renddel járuljanak az Úr asztalához, kiosztja a szent jegyeket, minek megtörténte után ima és áldás fejezi be a szent cselekményt.
Az 1542-ben kiadott liturgiában, amelyet Kálvin – mint említettük – már Strassburgban követett volt, a szerző az úrvacsora kiosztásának szertartásához a következő szavakat fűzi: "Jól tudjuk, azon változtatások miatt, amelyeket itt behoztunk, sokan meg fognak ütközni, mert hiszen a mise olyan sokáig volt tiszteletben, a szegény ember abban látta a keresztyénségnek foglalatát, lénye-
gét: elég idegenszerű, meglepő tehát ennek az eltörlése. Innen van, hogy azok, akik alaposabban tájékoztatva nincsenek, azt hiszik, mi a szentséget eltöröltük, de aki szemügyre veszi a dolgot, felismeri, látja: mi a szentséget a maga teljességében visszaállítottuk. Hogy ez így van, meggyőződünk, mihelyt figyelembe vesszük, minő összefüggés vagyon Krisztus Jézus rendelete és a mise között, világos: olyan itt az ellentét, mint az éjszaka és a nappal között. Habár itt nem szándékozunk részletesebben ezt fejtegetni, mégis érintenünk kellett ezt azok miatt, akik egyszerűségük következtében miattunk megbotránkoznak. Midőn láttuk, hogy a mi Urunk szentsége sok bűn és rettenetes visszaélések meghonosításával megrontatott, kényszerítve voltunk a javítás céljából sok rosszul behozott vagy legalábbis rosszra alkalmazott dolgon változtatni."
"Hogy ezt megtehessük, jobb, alkalmasabb utat nem találhattunk annál, mint hogy visszatértünk Jézus Krisztusnak tiszta intézkedésére, ezt követjük egyszerűen, amint ez (az egészből) kiviláglik. Ez a reformáció, amelyre szent Pál reá mutat." (1)
A házasságkötés szertartása.
Kálvin liturgiája elrendeli a jegyeseknek három vasárnapon való kihirdetését, melynek megtörténte után a felek megjelenvén, prédikáció előtt a lelkipásztor szól: "A mi segedelmünk legyen az Istennek nevében, aki teremté az eget és földet. Ámen."
"Alkalmi beszéd. (2) Ennek befejeztével a lelkipásztor így szól: Atyámfiai N. és N. (név szerint megnevezi a menyasszonyt és a vőlegényt). Miután Önök tudják, hogy az Úr így rendelé a házasságot, akarnak-e a házasság szent kötelékeiben – amelyet Ő olyan tiszteletben részesített – élni? Az-e a szándékuk, amiről megjelenésükkel bizonyságot tesznek, hogy itt a szent gyülekezet előtt szövetségüknek helybenhagyását kérjék?
"Fölszólítom a jelenlevőket, hogy legyenek tanúk; ha azonban volna valaki, aki valami házassági akadályt közöttük ismerne, vagy tudná, hogy egyikük, vagy másikuk már házassági kötelékben van – jelentse ki."
"Miután senki nem emel kifogást és nincsen semmi akadály, a mi Urunk szent elhatározásukat, melyre Önöket vezette – ‚
(1) La forme des priéres" etc. Corp. Ref. XXXIV. 194. kk. l.
(2) Közölve uo.
erősítse meg: legyen a kezdet az Istennek nevében, aki teremté az eget és földet. Ámen."
A lelkipásztor a vőlegényhez így szól:
"N. (megnevezi a vőlegényt) Isten és az ő szent gyülekezete előtt kijelenti-e, hogy hitvestársul vette és veszi a jelenlévő N-t, megígéri-e, hogy Őt el nem hagyja, szereti, róla oly hűséggel fog gondoskodni, mint ahogyan a hű és istenfélő férfiú feleségéről gondoskodni tartozik? Ígéri-e, hogy vele szentül fog élni, hűségét és hitét mindenben meg fogja őrizni az Isten Igéje és az ő szent Evangéliuma szerint?"
A lelkipásztor a menyasszonyhoz így szól:
"N. az Isten és az ő szent gyülekezete előtt kijelenti-e, hogy hites férjének fogadta és fogadja N-t, hogy neki engedelmeskedni fog, szolgálatára, segítségére lesz. Ígéri-e, hogy vele szentül fog élni, hűségét és hitét mindenben meg fogja őrizni, az Isten Igéje és az ő Evangéliuma szerint?"
A lelkész így szól:
"A könyörületességnek Atyja, aki kegyelemből hívta meg Önöket a házasság szent állapotába, az ő Fiának, a Jézusnak szeretetéből, aki a házasságot szent jelenlétével megszentelé (Ján 2,1), ott nyilvánítván ki első csudatételét apostolai előtt – árassza szent Lelkét ki rajtuk, hogy Neki szolgáljanak és Őt dicsőíthessék a házasság tiszta kötelékében."
"Hallgassák meg most az Evangéliumot, lássák meg, hogy akarja a mi Urunk a szent házasságot megőrizni és hogy milyen erős kötelék az szent Máténak írása szerint." (XIX. fej.)
"A farizeusok az Úr Jézus elé jővén, megkísértették Őt, mondván: Meg van-e engedve, hogy a férfiú bármely ok miatt elhagyja feleségét? Ő pedig felelvén, mondá: Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő az első teremtésben férfit és asszonyt teremtett és mondotta: Annakokáért elhagyja az ember atyját és anyját, és ragaszkodik az ő feleségéhez, és ketten lesznek egy testté. Azért többé immár nem kettő, hanem egy test. Amit azért Isten egybeszerkesztett, azt az ember el ne válassza."
"Higgyenek e Szent szavaknak, melyeket az Úr Jézus mondott volt, miként az evangélista mondja, s legyenek bizonyosak afelől, hogy az Úr kötötte önöket össze e szent házasságban, azért éljenek szentül együtt, szeretetben, békében, egyességben, megőrizvén híven a szeretetet, egymásnak hitét és hűségét az Istennek Igéje szerint."
"Kérjük egy szívvel a mi Atyánkat": Ima.
"Áldás: A mi Urunk minden kegyelmét árassza ki reájuk, az Ő minden javaiban éljenek együtt sokáig szentségben." (1)
Kálvin liturgiájában a vasárnapi istentisztelet rendjéről, a két szentségnek kiszolgáltatási formájáról, a házasságkötés szertartásáról úgy szól, amiként ő azt gyakorolta volt. E részletekhez még egy nem kevésbé fontos fejezetet csatol, (2) amely a betegek látogatásáról szól. A nyilvános tanításban nem merül ki a lelkipásztor munkája: "Az igazi és hűséges pásztor" egyenként is foglalkozik a hívekkel, "int, buzdít, gáncsol, vigasztal". Hiszen az embernek éppen akkor vagyon szüksége az Úrnak lelki tudományára, midőn az Isten őt meglátogatja. A bajok sokfélék és mikor van szükség a legjobban az orvosra? Éppen akkor, midőn a baj a legnagyobb. A hitnek, az evangéliumnak erejét ragyogtassa a lelkipásztor; de ragyogtassa leginkább ott, ahol a csapások és a fájdalmak miatt a reménység szinte elhalványul, ahol a fényre olyan nagy szükség van. "A lelkipásztor kötelessége meglátogatni a betegeket, őket az Úr beszédével vigasztalni, reámutatni arra, hogy minden szenvedés és megpróbáltatás az ő kezéből jön." A veszedelmes betegségek idején a pásztor kötelessége még inkább növekszik, meg kell mutatni, hogy azoknak, akiknek Krisztus a vezetőjük, semmi sincsen szívüknek félelmére. A jó és hűséges pásztor a viszonyoknak különfélesége szerint megtalálja a legcélravezetőbb eszközöket, de mindig az Úr igéjében, sőt kötelessége, ha módjában van, enyhíteni a testi fájdalmakat is, e tekintetben sem fog elmulasztani semmit, igaz példáját nyújtván a szeretetnek."
Kálvin akkor, midőn a szertartásokra nézve rövid vezérfonalat óhajt nyújtani, egyáltalában nem akar kötelező rendszabályt felállítani, sőt egyenesen azt óhajtja, hogy az építés céljából a viszonyokhoz alkalmazkodni kell. "A szertartások közömbös dolgok", ebben megkötni az egyházak kezét nem tanácsos, a keresett egyformaságra nincsen szükség, meg kell mutatni, hogy a keresztyénség nem ebben áll. (3) Szabadság az építés céljából! Ez emelkedik ki Kálvinnak ide vonatkozó irataiból, intézkedéseiből. Jellemző, amit a katekizmusokról mond: nem baj az, hogy ezek
(1) Uo. 205. és kk. l.
(2) Uo. 298. l.
(3) "La foy et chrestienté ne consiste pas en cela" Op. XIV. p. 2. Doumergue e. m. II. 499.
különfélék, csak egy lényeges dolog legyen meg mindegyikben: Vezessen mindegyik Krisztushoz. (1) Ugyanez a gondolat érvényesül Kálvin felfogásában a szertartásokra nézve is. Merev szabályok nem állhatnak meg, ugyanazon forma minden időben nem alkalmas, (2) de meg kell maradnia minden időben az elvnek, hogy ti. az egyházban minden tisztességgel és rendben menjen végbe. Különbözőképpen járhatunk el épülésünk érdekében a szükség szerint, változtathatunk, újakat állíthatunk, amint az egyház érdekében célravezető. (3) Ám csekély okokból (4) változtatni nem szabad. A szeretet jól meg fogja mutatni, mi árthat, mi építhet. Ha attól hagyjuk magunkat vezettetni, kormányoztatni, minden jól fog menni. (5) A keresztyen népnek kötelessége a lelkiismeret szabadságában magát alávetni a szertartásoknak. Ha valaki úgy okoskodnék, hogy a lelkiismereti szabadság és az efféle rendszabály össze nem egyeztethető, annak gondolóra kell vennie, hogy az emberi gyöngeségnek külső segítő eszközökre van szüksége, ha nem is mindenkinek van reá szüksége, alkalmazkodnia mindenkinek kell, mert kölcsönösen kötelesek vagyunk fenntartani a szeretetet. Általában a leghelyesebb úton járunk, ha a szerénységnek reguláit szemünk előtt tartva azon nép szokásaihoz és törvényeihez alkalmazkodunk, amelynek körében élünk. (6) Ezt tartva szemünk előtt, szabadságunk lesz, és mégis önként fogjuk azon korlátokat tiszteletben tartani, (7) melyeket a jó rend és szeretet figyelmünkbe ajánl, s nem leszünk abban a véleményben, mintha az istentisztelet fenségét a ceremóniák sokasága emelné.
Kálvin gondolkozására a szertartások tekintetében élénk világot vet az a magatartása, amelyet Luther szertartásaival szemben tanúsított. Kálvin szerint Luther sok ceremóniát tartott meg, amelyek nem állanak távol a judaizmustól, de azért világosan kijelenti, hogy ez nem ad okot a különválásra. Annak a levélnek ide vonatkozó
(1) "modo tamen ea sit in docendi modo varietas, qua ad unum Christum dirigamur omnes." Catechismus eccl. Genevensis. Előszó.
(2) "qu une mesme forme n' eust pas esté propre ny utile à tous aages." Az Inst. ut. kiad. IV. X. 30.
(3) "Selon qu' il est expédient pour l'utilité de l'Eglise." Uo.
(4) "légière cause". Uo.
(5) "tout ira bien". Uo.
(6) "à suyvre la coustumme et les loix du pays où nous vivons". Uo.
(7) "Chacun de nous aura sa liberté entiàre... volontairement imposera quelque necessité à sa liberté". Uo.
része, melyet a reformátor 1539 április végén barátjához, Farelhez intézett volt, sokkal tanulságosabb, semhogy itt mellőzhetnők. Szól arról többek között, hogy Melanchtonnal a frankfurti gyűlésen beszélgetvén, nyíltan elmondotta véleményét a lutheri szertartásokról: "A minap – írja Kálvin – Fülöpnek nyíltan a szemébe megmondottam, hogy az a sok ceremónia (1) nekem nem tetszik. Az a forma, amelyhez magukat szabják, nem áll messze a judaizmustól. Midőn érveimet elmondottam, nem akart velem erről vitatkozásba bocsátkozni... Azt mondta, hogy a kanonistáknak, akik e tekintetben makacsok, engedni kellett... Luther éppen olyan kevéssé helyesli a kényszerűségből megtartott szertartásokat, mint a mi takarékosságunkat e téren ... Ami Bucert illeti, nem azért védi Luther szertartásait, mintha azokat kívánná, vagy éppen be akarná hozni. A latin éneket semmiféleképpen nem helyesli, a képektől irtózik, a többit részint megveti, részint nem gondol reájuk. Attól nem kell félni, hogy amit egyszer kiküszöbölt, azt visszahozná. Azonban nem engedi meg, hogy ama külső rendszabályocskák miatt Luthertől elváljunk. Valóban én sem látok komoly okot az elválásra." (2)
Az előbbiek nyomán a cél, amelyet Kálvin liturgiájában maga elé tűzött, világosan kidomborul; felismerhetők az eszközök, amelyekkel élni akar. Lélekben kell imádni azt, aki lélek. Csak Őt kell segítségül hívnunk, a mi közbenjárónk Krisztus. Az istentiszteletnek az a formája a legmegfelelőbb, amelyben Krisztusnak váltsága sértetlenül kifejezést nyer, s a bűnök bocsánatáról biztosított lelkiismeret békességét megtalálja Istennél.
Ezen legfőbb szemponthoz simuljon minden. A sok szertartás nem szolgálja e célt, hanem inkább veszélyezteti, azért arra törekszik, hogy legyen a szertartás kevés és könnyen megtartható, (3) egyszerűsége mellett magasztos.
Nagy tért nyert ebben az istentiszteleti formában az Írás nevelő, megszentelő erejének feltárása. Ezért a keresztyén tanítás központja az igehirdetés, annyira, hogy Kálvin az istentiszteletet többször igehirdetésnek nevezi. Ám, ha a prédikációnak ilyen szerep jut, Kálvin sokat vár attól. Legyen az igehirdetés élénk, buzgóságtól lángoljon, érezze mindenki, hogy az Úrnak szava kétélű kard, mely általjárja a gondolatokat, a vágyakat, az agyvelőnek
(1) "illa cerimoniarum copia". Herminjard levélgy. a 784. levél.
(2) "Nec sane iustas esse puto dissidii causas". Uo.
(3) "In numero paucitas, in observatione facilitas". Op. XX. 424. Doumergue e. m. II. 503. lap.
megoszlásáig. Ne legyen holt, hanem élő, alkalmas a tanításra, buzdításra, feddésre. Legyen hatalmas trombita, melynek hangjai megrezegtetik a szívek belsejét.
Nagy súlyt fektet Kálvin a térdenállva való imádságra. (1) A hódolatnak legmagasabb foka önkéntelenül arra bírja az embert, hogy leboruljon az Úr fenségének véghetetlen nagysága előtt. Térdeinket meghajtani valami olyan természetes, mint a halottakat eltemetni; egyiket sem hanyagolhatjuk el anélkül, hogy mulasztást ne követnénk el. "Én azt mondom – így szól Kálvin – , hogy a térdhajtás éppen annyira emberi, mint amennyire isteni egyszersmind."
A különböző bírálatok (itt-ott valóságos vádak) között fölhangzik az ítélet: Kálvin liturgiája szegényes, hideg. Talán a szempontban van a hiba. Helyezkedjünk annak szempontjára, aki az Üdvözítő, a Gyógyító, az egyedüli Közbenjáró szavát hallja ott, akkor melegnek, gazdagnak fogjuk érezni azt és nem is fogjuk rendkívül hihetetlennek tartani az állítást, mely szerint Kálvin liturgiája "a nagyszerű egyszerűség remeke".
Kálvin Strassburgban kezdettől fogva azon volt, hogy kis egyházából lehetőleg tökéletes keresztyén egyházat alkosson. E törekvése, munkássága akkori leveleiben tárul fel előttünk. A reformátor az egyház fejlesztésének útját, miként láttuk már Genfben is, az egyházfegyelemben látta. A kegyelemnek jegyeit nem szabad könnyelműen kiosztani, a felületesség, a léhaság – annyi bajnak szülőanyja – e téren egyenesen a kárhozatnak forrása, és bizony rendeltetésévei céljaival jönne ellentétbe az egyház, ha kénytelen lenne méltatlanoknak is kiosztani a kegyelemnek jegyeit, amelyek méltatlan vétele kárhozatot szerez. "Milyen nyomorult lenne – mondja Kálvin – az egyház helyzete, ha kényszerítve lenne ezen misztériumot kiosztani azoknak is, akiknek hite ismeretlen, sőt gyanús! De ne is beszéljünk az egyházról. Ott van a pásztor, reá van bízva a kegyelem jegyeinek kiosztása, de azon feltétel alatt, hogy azokat meg ne fertőzze,... vaktában méltatlanoknak ki ne ossza". (3) Valami rendszabálynak biztos eszköznek a szükségességét a refor-
(1) "Calvin tient beaucoup à la prière à genoux". Doumergue, uo.
(2) Tóth M. Egyházszertartástan, 11. old. Sörös B. "A m. lit. tört." után. Herminjard e. levélgy. a 857. levél.
mátor ekkoriban éppen úgy érezte, mint valamikor Genfben, hogy a méltatlanokat a méltóktól megkülönböztesse.
Láttuk, hogy a gondolat nem csekély mértékben foglalkoztatta az evangélium hirdetőit, de a legtöbben gondolkodóba estek, azután meg visszavonultak a nehézségek előtt. Kálvin az efféle megalkuváshoz nem értett ott, ahol az üdvösségről volt szó.
Mikor Kálvin Strassburgba ment, sokszor került szóba az ottani lelkészek között az a gondolat, hogy a szent jegyeket csak a méltóknak osszák ki, szóval, hogy valami egyházi fegyelmet alkossanak, és az ide vonatkozó tudósítások képét adják az aggodalomnak, mely a pásztorokat eltölté a kötelességnek és a nehézségeknek láttára. "A mieink nagy buzgósággal foglalkoznak – írja Kálvin Farelnak – a disciplinával, (1) de nem járnak el nyíltan, (2) mert attól tartanak, hogy azon esetre, ha a rosszak ezt megtudják, mindjárt az első lépésnél akadályokat fognak gördíteni." (3) Capito, Strassburg egyik papja, nyugtalanságának ad kifejezést a bekövetkezhető romlás miatt: félni, óvakodni jó, üdvös; sok egyház esik el azért, mert azt hiszi, hogy áll, (4) pedig a nagy bizakodásra ok nincsen: a Sátán legyőzve nincsen. Panaszkodik, hogy az egyszerű emberekkel keveset törődnek általábanvéve. Viret is látja, hogy valamit tenni kellene e tekintetben, de érzi, hogy ellenszenv ellen kellene harcolnia, és bizony úgy van vele, mint annyi társa – elég erőt, elszántságot magában nem érez. Egyébiránt halljuk őt magát: "Szeretnők mi a disciplinát, szeretnők azt, amelyik mentől egyszerűbb, mentől tisztább, amely miben sem különbözik az apostolok és az apostoli férfiak fegyelmétől. Igen, de hát merre induljunk el? Hol kezdjük? Kiknek a segítségét, hitét, munkásságát, támogatását vegyük e téren igénybe? Mit tanácsoljunk, javasoljunk a szenvedélyek eme nagy küzdelmeinek, a baljóslatú gyanakodásnak, a vallás elhanyagolásának közepette? Ezt igazán nem tudjuk." (5) Jellemző ebben az ügyben Melanchton magatartása: mikor a disciplináról van szó, Fülöp csak sóhajtozik, "úgy, mint mások". (6) Egyébiránt
(1) "Magno conatu pergunt". Uo. a 751. levél.
(2) "Sed dissimulanter". Herm. levgy. a 751. lev.
(3) Uo.
(4) "Perdet quasdam ecclesias securitas". Uo. a 649. levél.
(5) Uo. a 728. lev. 1. jegyzete.
(6) "aliorum more ingemiscit". Uo. a 774. levél.
Melanchton szerint sokat kell tűrni: a viharban sokszor úgy segítünk magunkon, hogy az ellenkező szelekhez kissé alkalmazkodunk, majd ha a sok külső ellenségtől megszabadul az evangéliumi egyház, ha kissé békésebb idők fognak bekövetkezni, akkor hozzá lehet fogni a belső sebek orvoslásához. (1)
Kálvin határozottsága mivel sem állott inkább ellentétben, mint a félrendszabályokkal. A reformátor minden tétovázás nélkül kijelenté: "Ha a mi elhivatásunk Istentől vagyon, ami fölött kétségünk nincsen, az Úr kétségen kívül meg fogja áldani törekvésünket, bármint háborog is körülöttünk minden. Kísértsünk meg minden orvosságot ... küzdjünk végső leheletünkig." (2) "Elcsüggednénk, – mondja más alkalommal – ha az a gondolat nem tartana fönn, hogy az Úr dolgát elhagyni nem szabad". (3)
A strassburgi kis francia egyházban Kálvin arra a tapasztalatra jutott, hogy sokan "vakmerően" jöttek a szentasztalhoz, némelyek nyilvános játékházakat, korcsmát tartottak, nem ritkán olyanok is jelentkeztek, akiknek feslettségük ismeretes volt. Szép és szükséges a türelem. "Minél tovább gondolkozom, annál jobban látom a türelem szükséges mivoltát." Ámde a reformátor nem engedi, hogy a türelem, a jóindulat romlott gyöngeséggé fajuljon." (4) A gyöngét, a beteget orvosolni kell, úgy mint "saját kezünket és lábunkat" (5) Még ha le kell is vágni valamely testrészünket, mindent el kell követni előbb a megmentésére, a legvégső eszközzel csak akkor élünk, mikor már nem segít más, de gyengeségből a bajt elhatalmasodni engedni, nem szabad. Kálvin Strassburgban minden úrvacsoraosztás előtti vasárnapon kihirdeté hívei előtt, hogy azok, akik e szentségben részesülni óhajtanak, előbb nála jelentkezzenek, világosan értésükre adta, miért látja üdvösnek ezen intézkedést. Ne lássa ebben senki sem az Antikrisztus régi zsarnokságának igáját, vagy valami új igát; kifejté, hogy híveivel egyenként érintkezni akar a szent jegyek kiosztása előtt, először azért, mert az üdvösségről bővebb tanítást óhajt adni azoknak, akik ebben még oktatásra szorultak, másodszor üdvösséges figyelmeztetést akar adni
(1) Uo.
(2) Uo.
(3) Uo. 846. levél.
(4) "Quam equidem nollim ad dissolutam indulgentiam procedere". Herm. levélgy. a 762. a levél.
(5) "Qui sunt sanabiles, eos ut membra nostra curando foveamus." Uo.
azoknak, (1) akik erre szorultak, hogy végre lelki vigaszt nyújtson a lelki szenvedőknek. Kifejté, hogy a lelkipásztornak lelkiismeretbeli kötelessége felügyelni a szentség méltó vételére – és vajon megfelelhet-é ezen kötelességének valamely ide vonatkozó rendszabály szemmel tartása nélkül?
Kálvin erősen elhatározta, hogy abból, amit a lelkek üdvösségére és az egyház javára szükségesnek tart, engedni semmi áron nem fog. Az engedetleneket az úrvacsorától eltiltotta: "Inkább menjenek el mind – így szólt – sem hogy miattuk az egyházi fegyelem kárt szenvedjen" (2)
Azt éppen nem lehet állítani, hogy e rendszabály keresztülvitele akadályokba nem ütközött volna, de képzelhető, a menekült strassburgi franciák korántsem szegültek annyira ellene menekült honfitársuk intézkedéseinek, mint annak idején a genfiek; rövid idő alatt rendben ment minden.
Kálvin a felállított rendszabálynak pontos megtartásában semmi akadályt nem tűrt. Jellemző erre nézve a következő eset. Az 1540. évben a wormsi vallási vita idejében kis egyházát elhagyni volt kénytelen, hogy a vitán részt vehessen. Otthon maradt diakónusa arról értesíté, hogy az utóbbi úrvacsora idejét kissé későn hirdette ki. Kálvin rögtön értesítette helyettesét: halassza későbbre az úrvacsoraosztást, mert az előkészületre már kellő idő nincsen. A legcsekélyebb hanyagság, a legcsekélyebb újítás kárt okozhat. Távollétében is egyházacskájának minden legcsekélyebb ügye érdekelte, de figyelmét kiterjeszté egyes híveire is. Mikor egy ízben arról értesül, hogy a szegények pénztára kiürült, a szegény hívek nem tudnak magukon segíteni, Franciországban pedig hiába kopogtatnak. Kálvin siet a válasszal: Amennyire lehet, igyekezzenek a legszükségesebbeket kielégíteni, mihelyt hazaérkezik, szétnéz, mit lehetne tenni. Mikor arról értesítik, hogy egyik híve betegen fekszik (Fülöpnek nevezi a levél), melegen üdvözli őt, majd egy másik hívét, akinek nyomoráról értesítik – helyettesének oltalmába és barátságába ajánlja. Jellemző a következő eset. Diakónusa, Parent arról
(1) "Speciali monitione". Uo. a 863. levél.
(2) "Malo enim abeant omnes, quam ut hic maneant cum disciplinae iactura". Uo. a 857. levél. Ld. az Inst.: "Ha egy család, egy társaság nem állhat fenn fegyelem nélkül, annál kevésbé állhat fenn az, mely a társaságok között az első. A Krisztus által ajánlott fegyelem nélkül, nincsen egyház."
értesíti a reformátort, hogy időközben egy hetvenéves öregasszony (közös ismerősük és a strassburgi francia egyháznak tagja), jegyet váltott egy fiatal emberrel. Kálvin a következményekre gondol, nem lesz abból jó, az öregasszonynak csak bánatot szerez az egész, de a gyülekezet épülésére sem fog szolgálni. (1) "Szolgáljon ez nekünk – így ír diakónusának – intő például arra nézve, hogy semmi rendetlenséget el ne nézzünk." (2)
A reformátor buzgóságának következményei nem maradtak el. A strassburgi francia egyház belső élete, a benne uralkodó rend, az erkölcsi tisztaság még a tanács figyelmét is magára vonta, (3) és Kálvin maga is örömének adott kifejezést amiatt, hogy még távollétében is mindenek ékesen és szép rendben vannak. "Istennek legyen hála, hogy egyházunk híveit az ő félelmében megtartja" "a jelen szomorú viszonyai között". Ez a tudat bátorítást nyújt neki és vigasztalással tölti el szívét. (4)
A strassburgi francia egyház szervezése, gondozása mellett Kálvin, mint érintve volt, tanítással is foglalkozott. A reformáció, mint mindenütt, úgy itt is virágzó iskolai életet teremtett, már 1524-ben sürgették az evangélium hívei az iskolák újjászervezését, a parasztlázadás csak rövid időre akadályozta meg a mozgalmat. Az elemi iskolák mellett latin iskola létesült. Egyesek, lelkészek, idegenek írásmagyarázatokat is tartottak, Bucer; Zell, Capito, Hedio a Szent Tamás-templom birtokához tartozó épület egyik termében rendes tanfolyamokat hirdettek, amiből már 1532-ben teológiai szakiskola fejlődött három rendes és több kisegítő tanárral, az előbbiek évi fizetése 52 forintban állapíttatván meg.
(1) "Portentum est sane, quod merito sancti omnes abominari debent". Herminjard e. levélgyűjt. a 925. levél.
(2) "Hoc exemplum forte in posterum nos admonebit, ne quid de ordine praetermittatur". Uo. a levél postscriptuma.
(3) "Der Rath grosse Befriedigung empfindet etc." Stricker em. m. 19. l.
(4) Herminjard levélgy. a 925 levél.