VI.
Kálvin és a németországi hitviták
Hármas európai ellentét. – A császár a vallási ellentétek kiegyenlítésén fárad. – Kálvin a frankfurti tanácskozáson. – Találkozása Melanchtonnal, levelei az akkori viszonyokat jellemzik. – A belső súrlódásokat enyhíteni törekszik, ezért ír Farelnek, Zebedeusnak, Bullingernek stb. – Kálvin válasza III. Pál pápának a császárhoz intézett tanácsára. – A hagenaui gyűlés. – Meddő küzdelmek. – Kálvin kedvenc gondolata a német protestánsok és a francia király szövetsége. – Margit levelének néhány szava. – A wormsi gyűlés – Kálvin levele Farelhez (1540 dec.) – A gyűlés elnapolása. – A regensburgi birodalmi gyűlés. – Kálvin levelei. – A császár magatartása. – A collocutorok. – A kiegyenlítés zátonyra jut.
Hármas ellentét zavarta fel Európa békéjét és keverte küzdelembe ennek nemzeteit a XVI. század első felében: a kúria és a protestantizmus, továbbá a keresztyének és oszmánok, végül a Habsburgok és Franciaország között felmerült versengés. Németországot mind a három érintette. A hitjavítás nyomán beállott szellemi forrongás színhelye túlnyomó mértékben ez az ország volt, és ugyanezen időben megnövekedett a Törökország részéről fenyegető veszedelem is, mert Magyarország Mohács után nem volt többé nyugatnak védőbástyája. Lehetett-e ilyen körülmények között a birodalomra, a császárra nézve kívánatosabb, mint az ország belső békéjének helyreállítása? Sokat foglalkoztatta akkoriban e gondolat az irányadó körök figyelmét, ámde ez amilyen szükségesnek látszott, a gyakorlatban éppen olyan sok nehézségbe ütközött. A császárnak két eszköz is rendelkezésére állott, hogy e célt elérhesse: a békés kiegyenlítés és a fegyveres erő. Ámde az előbbi nem tőle függött, beleszólt abba Róma, az utóbbi pedig a franciák királyának ellenséges érzülete, a törökök folytonos támadásai miatt, amelyek az osztrák örökösödési tartományokat rettegésben tartják vala – nagyon kockázatos vállalkozásnak látszott. Nem maradt más hátra, mint a békés kiegyenlítés végett elkövetni
mindent, ami csak megtehető. Valóban, a kiegyenlítés állandóan napirenden van az akkori idők gyűléseiben. A császári kormány erőteljesen reámutat a török veszedelemre, és sürgeti, hogy mindazok, akik "az egy Krisztus alatt vannak, éljenek egy egyházban, éljenek egyességben". Azt éppen nem lehet mondani, hogy a protestánsok hazájuk nagy érdekéit föl nem ismerték, vagy hogy a jónak elrontói akartak volna lenni. Mérséklettel igyekeztek eljárni, magát az ágostai confessiót is a szelíd Melanchton szerkesztésében fogadták el, terjesztették be, mert "Luther halkan lépegetni nem szokott". Ámde az ellentétek igen nagyok voltak, minden közeledési kísérlet után nyilvánvalóvá lett az elvi eltérésnek szerfelett való nagysága. Az ágostai confessióra megszerkesztett cáfolat ("Confutatio"), a wormsi edictumnak eléggé fenyegető hangja, a kölcsönös fegyveres szövetkezések egyenkint és együttesen azokról az akadályokról beszéltek, amelyek az annyira óhajtott uniónak útjában állottak.
V. Károly nem ejthette el a békés kiegyenlítés gondolatát, zsinattól várta azt, amit országos gyűléseken elérni nem tudott. Ám a régi bajok itt újra jelentkeztek, mert igaz ugyan, hogy a zsinat eszméjétől elvben még Róma sem idegenkedett, a protestánsok meg éppen óhajtották azt; de a kivitelben már teljes volt a vélemények eltérése. Róma Németország területén kívül egyetemes zsinatot kívánt, a protestánsok ellenben nemzeti zsinatot követeltek. Az ellentétes törekvések oka szembetűnő. A kúria az olasz, spanyol, francia többségben túlsúlyának biztosítékát látta, de éppen ez volt, ami a protestánsokat arra hangolta, hogy a szóban forgó ügyet nemzeti zsinat elé tereljék. Hiszen a lelkiismereti meggyőződésnek érdekeit merőben a szavazatok többségének alárendelni nem szabad, semmiféle többség nem szavazhatja meg a kisebbségnek lelkiismereti meggyőződését.
A zsinat gondolatát ápolta úgy a kormány, mint maguk a protestánsok is; ha amaz egyetemes egyházi gyűlésre gondolt is inkább, az utóbbiak nem tartották lehetetlennek, hogy az ő érdekeik illetékes helyen kellő méltánylással fognak előbb-utóbb találkozni. Bármint dől is el azonban a dolog, az elvi álláspontokat, az esetleges megegyezések kiinduló pontjait a lehető engedékenységgel megállapítani feltétlenül szükségesnek látszott. Sok kérdés volt itt érdekelve, mert a hittani dolgokon kívül szóba kellett kerülnie pl. az egyházi vagyonnak is.
A tanácskozások hosszú sora következett egymás után. Egymást érték a frankfurti, hagenaui, wormsi, regensburgi gyűlésezések,
konferenciák s ezek bennünket annyival inkább érdekelnek, mert ezeken részt vett Kálvin is. Itt nyert a reformátor bepillantást Németország vallási-politikai ügyeibe, módot nyert arra nézve, hogy áttekinthesse az egész mozgalmat, közelebbről megismerhesse az irányadó férfiakat, mindenekfölött pedig a nehézségeket, az összebonyolódott érdekeket. Az a magasabb szempont, amelyre e tanácskozások tárgyalásainak folyamán emelkednie természetszerűleg alkalma volt, tágította látókörét, észrevette a mozgalom részeinek oksági összefüggését, meggyőződhetett afelől, hogy mentől üdvösebb, áldásosabb az eszme, amelyért küzdünk, annál nagyobb szükségünk van önuralomra, türelemre és erkölcsi bátorságra.
A frankfurti tanácskozásra Strassburg is kiküldte a maga képviselőjét. Bucer Mártonnak, aki e megbízatást nyerte, Kálvin különösen azt kötötte a szívére, hogy jószerével lendítsen valamit az evangéliumi egyház francia híveinek a sorsán. Alig nyílt meg a konferencia, Bucer arról értesíté barátját, hogy ő ebben az irányban előreláthatólag nem tehet semmit. A levél elolvasása után Kálvint saját kifejezése szerint elfogta a vágy, hogy maga is útra keljen, mert nem bírta elviselni a gondolatot, hogy honfitársainak, hitrokonainak ügye elhanyagoltassék, azután meg nagyon szeretett volna megismerkedni Fülöppel. (1) Strassburgi lelkésztársa, Capito Farkas régtől fogva sürgette, hogy látogasson el a konferenciára; külső okok is előmozdították az elutazást: néhány jó útitársa is akadt. (Sturm János is ekkor indult útnak.)
A frankfurti benyomásokról Kálvin barátjához, Farelhez küldött leveleiben számol be s ezek a levelek élénk megfigyelőképességének tanújelei.
Kálvin megnyugvással tekint a schmalkaldeni szövetségre, amelynek csaknem minden kiválóbb tagja részint személyesen megjelent, részint pedig képviselteté magát (kivéve Ulrik würtembergi herceget, "aki inkább vadászik, vagy mit tudom én, mivel mulat, holott hazája, vagy éppen talán a feje forog veszedelemben"). A protestáns szövetség Kálvin szerint védőbástyája lesz még a hitjavításnak, mert a császári előterjesztés pl. hatalmas érvekkel szól ugyan a belső békéről, ennek üdvös voltáról, a török veszedelemről; de másrészről követe még az olyan követelésektől sem riad vissza, hogy a protestáns szövetségesek az újabb jelentkezőket utasítsák el, a svájci egyházakkal az összeköttetést pedig ne tartsák fenn. Bizony
(1) Herminjard levélgy. a 772. levél.
alig, hogy kardot nem rántottak! Örömmel látja Kálvin az erők egyesítését az evangélium védelme érdekében. Mikor szóba kerüli, hogy a nürnbergi gyűlés után kötött szövetségek semmiseknek tekintessenek, a protestánsok rögtön megfogalmazták a határozatot, melyben kijelenték: "készebbek gyermekeiket, feleségüket szemük láttára legyilkoltatni, készebbek minden vagyonukat elveszteni, városukat felforgattatni, meghalni, mintsem olyan törvények hozatalúhoz hozzájárulni, amelyek Krisztus evangéliumának útját állják. (1) A császár a közbéke és fegyverszünet érdekében engedett, de Kálvin tisztán látja a helyzetet és kijelenti: "én ugyan keveset várok ezektől a fegyverszünetektől". (2) Minden bizonytalan, a háború veszedelme elhárítva nincsen. Az egyházi vagyon sokat meghányt-vetett ügye is szőnyegre került. Kálvin nagyon jól ismeri azokat az okokat, amelyek a megegyezést akadályozzák: evés közben megjön az étvágy. (3) Persze, a reformátor a legigazságosabbnak azt tartaná, ha e vagyon az egyház szolgáinak javadalmazására, iskolák fenntartására, szóval az egyház szükségleteinek fedezésére fordíttatnék. Csakhogy ez nem látszik egyhamar elérhetőnek. Ennek dacára Kálvin e tekintetben nem látja a helyzetet a legrosszabbnak. (4)
A birodalmi hercegeket, pártállásukat, a hozzájuk fűzhető reményeket éles tekintettel észreveszi. Kijelenti, hogy Krisztus országának terjedését várja attól, ha a clevei herceg, aki akkoriban lépett a trónra, a protestantizmushoz csatlakoznék, amire sógora, a szász választófejedelem révén reménye van. Fölismeri György herceg és trónörökös halálának fontos következményeit, mert kétségen kívül így az a "Móric, Henrik fia lesz az örökös, aki a szövetséghez tartozik". Figyelme kiterjedt a legnagyobb és legkisebb dolgokra, olyan biztosan szól a németországi viszonyokról, mintha született német lett volna. (5) A protestánsoknak, Kálvin nézete szerint, az a legfőbb teendőjük, hogy egymás között a kisebb fontosságú dolgokban minden súrlódástól óvakodjanak, a legfőbb dolgokban egyetértsenek.
(1) Herminjard e. levélgy. a 784. lev.
(2) "Mihi certe nihil boni promittunt". Uo. 774. l.
(3) "quidem aegre ferunt sibi de manibus excuti lucrum cui jam assueverunt". Uo. 772. l.
(4) "Non est res pessimo statu". Uo.
(5) "Ein Einheimischer hätte die Lage nicht treffender beurtheilen können, als es durch den des Deutschen unkundigen Franzosen geschieht". Kampschulte e. m. I. 330.Megemlékezik Kálvin VIII. Henrik angol királynak egyik, ekkoriban Németországba küldött követségéről is, melyben azt kérte ez az uralkodó, hogy a németek küldjék el hozzá többek között Melanchtont, mert egyházi ügyeinek rendezésében tanácsaival akar élni. A németek féltek a nagy tudós engedékenységétől, amiben Kálvin szerint nemigen van igazuk. Mert Melanchton olyan, mint Bucer, aki ha engedékenyebb is, abban, ami szerinte nagyobb súllyal nem bír, ez azért van, mert megelégszik a fődologban elért sikerrel. Egyébiránt VIII. Henrikről az a véleménye, hogy alig beszámítható ember. (1) Rendeletei, úgynevezett reformálása ellentétes intézkedések zagyvaléka. A misét, a hét szentséget megtartja, a népet az Írás olvasásától eltiltja, stb., és emellett esztelenségében tréfát nem ismer, (2) a minap is megégettetett egy derék, tudós férfiút. (3)
Kálvin – mint előbb is érintettük – különösen két okból indult a frankfurti útra: a lehetőséghez képest enyhíteni akart a francia protestánsok sorsán, és személyesen akart érintkezésbe lépni Melanchton Fülöppel. Ami az első célt illeti, azt éppen olyan kevéssé érhette el, mint előbb Bucer, ellenben második célját elérte, Melanchtonnal többször és behatóan volt alkalma beszélni az egyházi viszonyokról. Szóba kerültek a Luther-féle szertartások, az egyházfegyelem kérdése, és Melanchton osztotta Kálvin nézeteit, úgy, hogy ez utóbbi teljes meggyőződéssel írhatta barátjának: ne kételkedjél, ő egészen velünk érez. (4)
A frankfurti gyűlés után tisztábban állott Kálvin előtt az evangéliumi egyház helyzete. Ha voltak jelenségek, amelyek jogos reménységgel tölték el, nem kerülték el figyelmét a veszedelmek sem. Az ellentét a reformált egyház és a római egyház között növekedőben volt. Az itt-ott megnyilatkozó szenvedélyesség éreztette az ellenségeskedésnek, gyűlöletnek lángját. Ez bírta őt arra a kijelentésre, hogy minden bizonytalan, a háború veszedelme fenyeget. A külső ellentétnél is nagyobb baj volt a belső viszály. A zürichi reformáció eltért a wittembergitől, de ki tudná elszám-
(1) "Vix dimidia ex parte sapit." Herminjard levélgy. a 772. lev.
(2) "Non iocose insanire." Uo.
(3) Lambert János, más néven Nicholson londoni tanár 1538 novemberében végeztetett ki.
(4) "Nihil dubita, quin nobiscum sentiat." Herminjard levélgy. a 774. lev.lálni, mennyi más korlát ékelődött az evangéliumi egyház tagjai közé, amelyeket a véleménykülönbségek, a félreértés, féltékenység és gyanú emelt? Kálvin sokszerű elfoglaltsága mellett tőle telhetőleg szűkebb hatáskörében a súrlódásokat enyhíteni igyekezett. Milyen nagy szükségük van az evangélium barátainak egymás között a belső egyetértésre, nehogy az egység megtöretvén, az erők is megtörjenek! Ezért kér, int, fedd, felvilágosít.
Farel Vilmos pl. nemigen rokonszenvezett a németekkel, nem volt megelégedve a schmalkaldeni szövetség magatartásával sem, mint afféle lángoló buzgalmú, tüzes ember többet várt tőle. Kálvin barátjához írott leveleiben ezt a bizalmatlanságot eloszlatni igyekezett. Leírja a szövetségesek bátor magatartását (szinte ismétlésbe is esik) a császári küldött követeléseivel szemben. "Minő bátorságot tanúsítottak! – így szól, majd hozzáteszi; "Farelem, gondold meg, nem vagyunk-e méltánytalanok velük szemben akkor, midőn a nyugalom ölén vádakat fogalmazunk ellenük, holott ők erősen állanak, az egyenes úttól nem téríti el őket sem a veszedelem, sem a félelem". (1)
Zebedeus András (2) (nagyon zwingliánus) bizalmatlansággal viseltetett Bucer Márton működése s az 1538-as zürichi zsinat végzései iránt. Amennyiben pedig az efféle jelenség elég gyakori volt, Kálvin közelebbről szól ezekről s reámutat a károkra, amelyeket a meggyanúsítások maguk után vonnak. Ha könnyen törünk pálcát még az olyan férfiak fölött is, akiket az Úr olyan kitűnő szolgálatokra eszközül használt fel, mennyivel hamarább (s tehát igazságtalanul) formálunk ítéletet azokról, akik még semmivel sem igazolták jóravalóságukat. Általában az a hiba, hogy a legkisebb fogyatkozás láttára egyszerre minden másról megfeledkezünk és tévesen általánosítunk. Vajon igazságos dolog lenne-é pl. Melanchtonban csak azt látni, ami benne esetleg fogyatkozás, vagy csak azért, mert valaki nagy tudós, azt kívánni tőle, hogy mindenben nagy legyen? Az egyetértést áldozatok árán is meg kell őrizni. Minden vitatkozásnak, véleménykülönbségnek nem
(1) Herminjard levélgy. a 784. lev.
(2) André Zébédé flandriai. Tanulmányait Franciaországban végezte, ahol egy ideig (Bordeaux-ban) tanárkodott is. Képzett, intelligens ember volt. 1538 szeptemberében Genfben találjuk, 1539 májusában Orbe lelkésze. Kálvin így címezi levelét: "ad Zebedeum ecclae Orbanae fidelem ministrum".szabad szakításra vezetnie. Ha lelkiismeretünk arra késztet, hogy atyánkfia véleményének egy részét visszautasítsuk, azért maradjunk meg vele testvéri egységben, mert vakmerően nem szabad elválnunk azoktól, akikkel minket műveiben az Úr egyesített. (1) "jóságos Isten, hova jutunk? Olyan érzésekkel szakítsunk Krisztus szolgáival, mintha szívünket tépnék szét." (2)
Míg Zebedeus a Zwingli felfogása felé hajolt, mások ismét Luther nézeteivel rokonszenveztek s megtörtént, hogy miközben mesterük szavaira esküdtek, az ellenkezők ellen fordultak, sok félreértésnek magvát hintvén el. Du Bois Richárd, (3) a testi jelenlétet nagyon kiemelte prédikációiban, ami ott, Svájcban nem csekély visszatetszést szült, s végelemzésben mégiscsak az egyetértés, az egység szenvedett általa. "Légy rajta, kedves Atyámfia, így ír hozzá Kálvin többek között, inkább a legvégsőt is kísértsd meg, csak hogy az egyház békéje hibád következtében ne szenvedjen; e béke nem állhat fenn csupán a fegyelemnek épségben tartásával." (4)
Zwingli utóda Bullinger Henrik általában erős kifejezésekkel illette Luther reformátori működését, megrótta különösen azt, hogy ő a Szentírásnak több könyve felett vakmerően ítélt, a teológusnak nagyobb figyelemmel kell lennie az igazságra, mint azt nézete szerint Luther teszi. Ha az egyetértés olyan palást, amely mindent letakar, ha az igazság érdekében Luther ellen a száját senkinek kinyitnia nem szabad, akkor inkább nem kell egyetértés. Végtére is, így méltatlankodék a zürichi lelkipásztor, Luther is ember, aki félre is vezethető, csalódhatik is, s akit tehát figyelmeztetni kell.
Akár jogos volt Bullingernek ez az ítélete, akár nem, egy bizonyos: a hangja nem békülékeny. A hegyről a követ legurítani könnyű, de útjában megállítani nehéz is, kárt is okozhat. Kálvin nem sajnálja a fáradságot, hosszabban ír Zürichbe, és mi olvasván a strassburgi francia egyház szűkös anyagi viszonyai között élő lelkészének levelét, épülünk törhetetlen munkásságán, szeretetén, bölcsességén. De lássuk magának a levélnek egy részét.
"Mi az, kedves Bullingerem, amire jobban kell törekedni,
(1) "Non enim temere dissilire nos oportet ab iis quos nobiscum Dominus in operis sui societatem copulavit." Herm. a 789. lev.
(2) "quam si viscera nostra a nobis evellerentur." Uo.
(3) Payerne lelkipásztora 1536 (okt. 19.) óta. Kálvin valószínűleg még Franciaországban ismerte.
(4) Herminjard levélgyűjt. a 932. lev.mint arra, hogy a testvéries barátságot megőrizzük, minden úton-módon megerősítsük, akikkel csak lehet? Látjuk, mennyire érdekünkben van nemcsak nekünk, hanem Krisztus egyházának, hogy mindazok békésen munkálkodjanak együtt, akik valami megbízást nyertek az Úrtól. Látja ezt a Sátán és midőn Krisztus országának ellene tör, semmire sem törekszik inkább, minthogy közöttük viszályt támasszon vagy legalábbis az egyiket a másiktól eltávolítsa. Nekünk kötelességünk ezellen küzdeni. Ha az egyház minden pásztorának arra kell törekednie, hogy kartársaival békében éljen, minden erőnket meg kell feszítenünk, hogy az egyházak is hűségesen egyetértsenek. Egyházunk és a ti egyházatok között ellentét nincsen, ámde bensőbb érintkezést óhajtanék. Ahol a baljóslatú gyanú megfészkeli magát, ott szilárd barátság nem lehet, vagy nem sokáig állhat fenn. A mieinkről bízvást mondhatom, hogy semmit nem óhajtanak inkább, mint hogy kerülvén minden viszályt, testvéri barátságot ápoljanak veletek. Nem is keresik ők az egyetértésnek biztosítékát másban, csupán az Istennek tiszta igazságában. Capitónak őszinteségéről nem szólok, hiszen ismeretes előttetek, Bucerre pedig azt mondom: nincsen okotok reá gyanakodni. Kiválóan tiszta látású, éles ítéletű férfi, és senki nem törekszik az Igének egyszerűségéhez annyira szabni magát, mint ő. Az Igével ellentétben álló emberi praktikákon nemcsak nem kap, hanem gyűlöli azokat. Ami szerénységét, alkalmazkodását illeti, e tekintetben nem annyira buzdítani kell őt, mint inkább mérsékelni.
"Ami magát az ellentétes kérdést illeti (a Luther-féle eltérésről van szó), erről nem szólhatok, nem is igen lehet az ilyesmit levélben elintézni. Mégis szeretnék alkalmat találni arra, hogy barátságosan szóljak és vitatkozzam veled. Tudod, veled erről szóval nem értekeztem, így nem is tudhatom, miben állanak a nehézségek, de bármint legyen is a dolog... kérlek, Bullingerem, vagyis inkább könyörgök, hogy nemcsak mindeme gyűlölettől, viszálytól, hanem a sértegetésnek még árnyékától is tartózkodjunk. Bocsáss meg, hogy erre sürgetve kérlek. Nem azért mondom én ezt, mintha akár akaratod, akár szilárdságod vagy állandóságod felől kétségeim lennének, de, tudod, a szeretetnek sajátsága az, hogy nyugtalan még akkor is, mikor mindent remél. Ha tekintetbe veszed, mennyi mindenféle veszedelem környez bennünket, különösen szerencsétlen századunkban, megbocsátod őszinteségemet." (1)
(1) Herminjard e. levélgy. a 856. lev.
Kálvin idézett néhány levele tanúbizonysága annak, hogy mennyire szívén viselte az egyház belső békéjét és megerősödését. Mikor erről van szó: felvilágosít, kér, sőt könyörög; de midőn kívülről fenyeget a veszedelem, a toll kezében fegyverré válik, szava félelmes, láttuk, hogy Pl. a Sadoletus-féle ügyeskedésnek röviden, egyszer s mindenkorra útját vágta.
A frankfurti tanácskozás után a következő dolog történt. Farnese Sándor, aki III. Pál név alatt ült akkoriban a pápai székben, (1) a császárral egy terjedelmesebb iratban közölte nézeteit a lutheránusok irányában követendő eljárásra nézve. Ez az irat nagyon közelről érintette a protestantizmust, mert abban nem kevesebbről, mint az evangéliumi egyház kiirtásáról volt szó. A véletlen úgy akarta, hogy ez az irat Kálvin kezébe jusson, és a reformátor az éppen befejezett tanácskozások után erre megfelelt. A Corpus Reformatorum kiadói megtalálták e választ és kiadták, (2) mégpedig úgy, hogy a szentszék előterjesztésének minden egyes pontja után beiktatják Kálvin ellenvetéseit.
Minden tanácskozásnál jellemzőbb ez az emlékirat és Kálvin válasza, amely mutatja, hogy ő, aki a belső béke érdekében felvilágosít, kér, könyörög, a külső támadásokkal szemben rendületlen támadásra kész. Mielőtt azon tanácskozásokat látnók, amelyek a frankfurti értekezésnek nyomában következtek, lássuk III. Pál tanácsait s Kálvinnak válaszát.
A szentszék szerint a császárnak első és legsürgősebb teendője békét kötni Franciaországgal, megerősíteni a ligát (a katolikus szövetséget). A központi hatalom megszilárdulása után a második lépés az egyetemes zsinat összehívása, mely nem vitatkozik, hanem ítél. A zsinat határozatainak aztán a protestánsok vagy engedelmeskednek, vagy nem. Ha engedelmeskednek, az immár egységes, erős birodalom rögtön indítsa meg a háborút a török ellen. Ha nem engedelmeskednek, akkor előbb az üdvös vállalat legnagyobb ellenségét, a protestantizmust kell összetörni. Mi az, ami e rendszabályt, mint egyedül célravezetőt javasolja?
Az alkudozások célra nem vezetnek. A protestáns vitatkozók olyanok, mint a sikamlós angolnák. Vallás ügyében velük tárgyalni
(1) (1534-49)
(2) "Consilium pro Lutheranis quod pontifex Romanus nuper caesari dedit." Corp. Ref. XXXIII. 468 – 508. l.lehetetlen. Hiszen nekik nem is a megreformált pápa kell, hanem egyáltalában semmiféle pápa nem kell; ők nem a visszaéléseket akarják a szentszékből eltávolítani, hanem magát a széket. Nincs szó, nincs mód arra nézve, hogy őket a római egyház emberei megnyerjék, felvilágosítsák, mert véleményükhöz nyakasan ragaszkodnak. Nem is egy-két eltérésről van ott sző, hanem ötvennél is többről, s ehhez azt is hozzá kell venni, hogy ezen eltérő pontokra nézve még egymás között is eltérnek.
De föltéve, hogy e nehézségek dacára valami megegyezés létre jönne, azzal tisztában kell lennie mindenkinek, hogy ez csak legfeljebb nagy engedékenység árán lehetséges. De mi történnék még e nem remélt megegyezés esetén is? A hispániai, a francia egyházak ezen engedményekbe bele nem egyeznének soha, amiből aztán az egyház testének és egységének a megoszlása következnék be. A dél-európai országok az egy szín alatti úrvacsoravétel és a cölibátus mellett kitartanak.
A protestánsok ügye sokáig nem veszélyeztetheti a közviszonyokat. Tűrhetetlen, hogy különböző praktikákkal félrevezetik az embereket, sőt ezzel sem érik be: a püspököket elűzik, megrendül így végtére maga a császári hatalom is.
A legszükségesebb teendő az egyetemes zsinat összehívása. Ha e zsinat határozatait is visszautasítanák, a császárnak módjában lesz őket megjavítani és észre téríteni. (1) Így minden jóra fordulhat. Az egymásután ez: béke Németország és Franciaország között, egyetemes zsinat, a protestantizmus megtörése, a török háború, így kell eljárni, mégpedig szigorúan, mert "alig lehet meghatározni, vajon kik Krisztusnak nagyobb ellenségei: a protestánsok-e vagy a törökök? Mert az utóbbiak csak a testet ejtik fogságba, csak a testet ölik meg, ellenben amazok elfogják a lelket és kárhozatba viszik. Ezeket megfontolva Felséged meg fogja tudni fontolni, mit kellessék tennie."
Világos dolog, hogy az akkori római egyháznak, az akkori viszonyok között mindenek fölött hatalmas hitvédő iratra volt szüksége, mely a súlyos érvek egész özönével bizonyítja vala, hogy a római egyház azon a fundamentumon áll, mely az idők teljességében megvettetett. E helyett olyan irattal találkozunk, mely politizál, emberi praktikákra épít. Egyébként ezekhez a "Nagyon atyai intelmek-
(1) "Ad eos corrigendos et ad saniorem mentem reducendos."
hez" (1) még politikai tekintetben is szó fér, mert kérdés, vajon azzal a német nemzettel lehet-e törököt verni, amelynek egy részét az erőszak "téríti észre", vagy éppen kiirtja? De lássuk Kálvin megjegyzéseit.
A pápai előterjesztés szemére veti a protestantizmusnak, hogy vele vitatkozni nem lehet. Kálvin hivatkozik az egyház múltjára. Valahányszor a vallási ügyben nézeteltérés vagy véleménykülönbség forgott fönn, a szent püspökök önként szóvá tették azt. A protestánsoknak sohasem engedték meg, hogy e téren még csak a kezdő lépést is megtegyék. Augsburgra hivatkozik a pápa, itt sem kezdtek semmihez, csak a hitvallás benyújtása után. És akkor is mi történt? Nem került vitára a dolog, hanem jó sokára fölolvasták a confutatiót, de csakis felolvasták, mert ugyan egyetlenegy példányhoz sem lehetett hozzáférni. Azután kiküldtek ugyan egy bizottságot, de akkor sem azért, hogy valamit javítson, hanem hogy a protestánsokat a római egyházba vezesse vissza. Ezt nevezi a pápa vitának, és erről mondja, hogy a birodalom minden rendeinek jelenlétében hosszú ideig vitáztak, de "az ellenfél körmönfont hátrálásai miatt" (2) mire sem lehetett menni. Ezt az eljárást Kálvin annak rendje-módja szerint a XVI. század vitáinak kifejezéseivel minősíti. (3) Az az angolnáról vett hasonlat ilyen körülmények között kiknek az eljárását példázza inkább, a rómaiakét-e, vagy az evangélium híveiét? A pápa tisztában van azzal, hogy mihelyt vitára kerül a sor, hatalmának vége, ezt kell tehát minden áron megakadályozni, ámde ez ürügyek nélkül nem megy. A protestánsok sok bizonyságát adták már annak, hogy ők semmit sem keresnek annyira, mint alkalmat a becsületes, igaz vitára. Mi következik ebből? A kígyó ott van, hogy a pápa minden vitától irtózik, neki minden eszköz jó, csak hogy ezt kikerülje.
Ami a pápának azt az állítását illeti, hogy a protestánsoknak nem a megreformált pápa kell, hanem egyáltalában semmiféle pápa nem kell s hogy ők a pápai széket nem megtisztítani, hanem azt egyenesen lerontani akarják, az evangélium hívei egyszerűen az Írásra mutatnak. Hiszen a szent kánonok sem engednek meg mást, minthogy püspöknek neveztessék, ti. ama szent férfiak tapasztalásból tudták, hogy egy ember az egész egyháznak kormány-
(1) Az irat eredeti címe: "Consilium admodum paternum Pauli" etc.
(2) "propter tortuosos recessus adversariorum".
(3) "ab initio mendax fuit et mendacii pater".zására nem elégséges. – A gyakorlatra hivatkoznak? No ez éppen ellenük tesz bizonyságot. "Az apostoloknak átadott tudományt nemcsak maguk nem tanítják, hanem annak taníttatására sincs gondjuk, sőt a szegény hívő népet bűnös, kegyetlen hazugságokkal bolondítják, a lelkiismeretet kárhozatra juttatják, az üdvös, igazi fegyelmet nemcsak éppenséggel nem gyakorolják, hanem elszámlálhatatlan kéjelgéseiknek példáival az egész világot megrontják."
Nyakasságról beszél a pápai intelem. Véleményüktől az evangélium híveit emberi erő elhajlítani valóban nem is fogja. Ámde mihelyt akármelyik tanításukról kimutatják, hogy az Igétől eltér, önként, minden külső kényszerítés nélkül elfogadják azt, amit az Írás tanít.
A szóbanlevő emlékiratnak abban igaza van, hogy a hitjavítás barátai nem egy-két, hanem több pontban (a pápa szerint ötvennél is több) eltérnek a római egyháztól. Ámde ez a különbség és e szám nagy mértékben módosul, mihelyt a legfőbb és egyetlen pontra nézve (az Írással egybehangzó) emez igazságot állítják előtérbe : Krisztus a feje, fejedelme, igazsága, üdvössége az egyháznak. Mihelyt ezzel tisztába jövünk, a többi eligazodik mind, mert akkor Krisztusba helyezvén egyedüli bizalmunkat, reményünket – az emberi cselekedetekben nem reménykedvén, úgy rendezzük a szertartásokat, hogy amaz élő hit a Krisztusban növekedjék. Így nem nehéz fenntartani az egyházhoz illő fegyelmet sem, úgy az egyház szolgái, mint a nép között. Ámde ha a pápa emberei nem akarják, hogy Krisztus uralkodjék az egyházban, vele szemben a pápa zsarnoki uralmát védelmezik, Krisztusnak, mint egyedüli közbenjárónak kegyelmét tisztán nem hirdetik, a szentségeket az ő parancsai szerint nem osztják ki, az egyházi fegyelmet nem az ő rendeletei szerint tartják fenn – : az ellentétnek lépten-nyomon nyilatkoznia kell. "Mert semmi közössége nincsen az igazságnak a hamissággal, a világosságnak a sötétséggel, semmi egyetértés nem lehet Krisztus és Beliál között. Valóban azok, akik Krisztus igáját állhatatosan visszautasítják, megmaradnak abban, amire születtek: a halálban, hogy jót, igazat sem gondolni, sem mondani, sem cselekedni ne tudjanak."
Azt mondja a pápa, hogy az afféle változtatások, minők: a két szín alatt való úrvacsoravétel, a papok nősülése – a déli népeket: a spanyolokat, olaszokat szakadásra bírnák, amiért is csak egyetemes zsinaton lehet azokról szó.
Ha az ilyen kérdésekben csak egyetemes zsinat intézkedhetik,
honnan vették maguknak a bátorságot arra, hogy nemcsak az apostoli katolikus egyház beleegyezése nélkül, hanem egyenesen Krisztus világos parancsának megszegésével (1) – megcsonkítsák az úrvacsorát? Az egyház a kerek világon négyszáz éven, a görög egyház a mai napig megtartá e parancsot. A papi nőtlenséget sem az egyház beleegyezésével hozták be. De különben is az efféle rendelkezés Krisztussal és az Írással ellentétes nem lehet soha. Már pedig mit olvasunk a szent könyvben? Nem jó az embernek egyedül lennie, a paráznaság kikerülése végett mindenki vegyen feleséget s minden asszony férjet. Még azt is megparancsolja az írás, hogy a püspököknek, diakónusoknak olyan férfiakat kell választani, akik egy asszonynak férjei. A cölibátusnak kötelét nem akarta az Írás senkinek sem a nyakába vetni!
Nagyon félnek Rómában attól, hogy minden összeomlik, hogy az olaszok, spanyolok elszakadnak. Engedjék csak meg, hogy Krisztust szabadon, egyszerűen hirdessék mindenütt, akkor az egyház egysége sérelmet nem szenved. Különben is az egység lényege nem a szertartásoknak, hanem a hitnek, a tudománynak, a szentségeknek és fegyelemnek azonosságában áll. Az apostolok, vértanúk, egyházatyák idejében az igazi egység fönnmaradt, ha a szertartásokban eltérés volt is. A hitben, talál életet az igaz, nem pedig a szertartásokban.
Nehéz vádak azok, amelyeket a pápa az evangélium hívei ellen emel: elámítják, félrevezetik az embereket, azután szétszaggatják az egyházat. Hova vezetik a protestánsok a híveket? Egyedül Krisztushoz. Honnan vezetik oda? A ragadozók kezéből. Nem Így van? Vajon nem azt tanítják a protestánsok szóval és tettekkel, hogy higgyenek Krisztusban, aki az út, az igazság és élet. És mit cselekesznek a római egyház emberei? Felhívják a lelkeket, hogy bizalmukat a szentekbe, az ő csontjaikba, szobraikba, a szertartásokba, emberi cselekedetekbe helyezzék. Azt vetik az evangélium embereinek szemére, hogy a püspökségeket stb. felprédálják. Mi a prédálás, ha nem az, amit a pápa emberei gyakorolnak? Vadászatokban, mulatozásokban s más haszontalanságban töltik napjaikat, ennek fejében aztán püspökök lesznek s mint ilyenek – hűek maradván magukhoz – satrapák, kéjencek,
(1) "Contra publicam auctoritatem et consensum totius apostolicae et catholicae ecclesiae, sed etiam contra manifestum institutum Christi." Uo. 475.
korhelyek. (1) A kánonok azonban mindezt szentségtörésnek, az egyház elprédálásának minősítik. Ugyan melyik püspököt zavarták ki a protestánsok javaikból, mikor azok között, akiket e névvel illetnek, püspök csak a legritkább esetben van?
Még azzal is merik a protestánsokat vádolni, hogy a császári hatalmat aláásni törekednek. Kik mondják ezt? Azok, akik magukat az emberi hatóság alól ki takarják venni, sőt magukat a fölé akarják helyezni. És kiket vádolnak engedetlenséggel? Azokat, akik az írás szellemében hirdetik: minden lélek engedelmes legyen a felsőbbségnek!
Ami a zsinatot, még pedig az egyetemes zsinatot illeti, a keresztyén ítélettől a protestánsoknak nincs okuk félni. Semmi sem gátolja a gyűlést. Jöjjenek már egyszer a világosságra, tartsanak olyan egyetemes zsinatot, aminőt az írások és kánonok előszabnak. Ha az ilyen zsinatról a protestánsok hiányozni fognak, akkor majd méltán mondhatják, hogy ügyükben nem bíznak, hogy félnek a világosságtól és hogy lelkiismeretük nem tiszta.
A protestánsoknak csak javára szolgál, ha mentől nyilvánosabban tárgyalják ügyeiket. Ámde éppen maguk ezek az atyai tanácsok mutatják, hogy játékot akarnak velük űzni. Még elképzelni is kellemetlen, hogy a szabad vizsgálódás szentegyházának védelmezői megjelennek olyanok előtt, akik közül alig minden tizedik bír közepes ismeretekkel, (2) minden századik bír Krisztusnak ismeretével, akik nagyon is hátramaradottak. (3) És ezek aztán a kiadott parancs szerint fognak eljárni, lehetőleg ama konstanzi minta szerint, ahol Huszt és Jeromost semmiféle adott szó nem menté meg.
Ki van adva a program: egyetemes zsinat. Aztán – legyen bár igazuk, vagy sem – meg kell törni a protestánsokat, "mert (hogy keresztyén módon szóljunk) alig lehet megállapítani, kik nagyobb ellenségei Krisztusnak: a protestánsok-e, vagy a törökök?" Csak az a kérdés, hogy ha már a kúria előre elhatározta, hogy a hitjavítás emberei a Krisztus ellenségei – minek akkor annyi embert összehívni? Ha a megtörés a cél, ennek eszköze nem a tanácskozás, hanem a fegyver.
(1) "satrapas, venatores, lurcones, ganeones, scorcatores, milites etiam et gladiatores" Uo. 483. l.
(2) "Vix decimam quemque reperias, qui vel mediocri literarum cognitione leviter tinctus sit. In vera Christi intelligentia ... vix centesimus." 502. l.
(3) "qui non sit asino quolibet stupidior". Uo.Nincs itten másról szó, mint az ő uralmuknak megmentéséről, amely ezernyi visszaéléseivel ugyancsak méltó tárgya minden német fejedelem lelkesedésének. El sem képzelhető, hogy minden német ne ajánlaná fel erejét a római gladiátornak, mikor a cél ilyen nemes, ilyen önzetlen!
III. Pál pápának érintett bizalmas levele, Kálvinnak erre adott s az előbbi sorokban ismertetett válasza (1) híven tárja fel a helyzetet. Világos, hogy Róma hitjavításra, reformációra nem is gondol. Mire gondol? Arra, hogy a protestánsokat visszavezesse, vagy miként amaz emlékiratban olvassuk: "észre térítse". De akkor minek a sok tanácskozás, vagy miként akkoriban mondották, a sok kollokvium, ha egyedül a föltétlen meghódolás az, amit a protestánsoktól várnak? Az akkori politikai viszonyok között a császár a birodalom egysége érdekében nem hagyhatott fel a reménységgel, másrészről a pártok összeütközésének is csak az vehette elejét, hogy a figyelem egy-egy tanácskozásra irányult: majd ott diadalmaskodik az igazság! E tanácskozásokról szólva, az aquileai püspök egykorú levelében megmondja, miért hívnak össze tanácskozásokat? Azért, mert a nép mozgalmainak lecsillapítására más alkalmasabb eszköz akkoriban nemigen volt. (2)
Ily körülmények között aránylag nagyon rövid idő alatt három vallási értekezlet következett egymás után: a hagenaui, a wormsi és a regensburgi. Kálvin mind a három gyűlésen jelen volt, a két utóbbin hivatalos minőségben.
Az elzászi Hagenauba 1540 május elejére hívta meg a feleket V. Károly, akinek képviseletében öccse, Ferdinánd magyar király ment el a gyűlésre. Nem szívesen hagyta el országait, kedvetlenül fogadta a római egyháznak lassan érkező embereit. A velük tartott előtanácskozásban nem igen leplezgette elégedetlenségét és ezt éreztette is. Szerinte a klérusban sok a hiba, de a legnagyobb hiba bennük, hogy csak a mulatságokban férfiasak, ott azonban, ahol oly nagy szilárdságra van szükség: az egyház védelmében nem erősek.
Már a tárgyalások elején nagy volt az ellentét, mert a kiindulási pontra nézve nem bírtak megállapodásra jutni. A protestánsok a frankfurti gyűlés folytatásának óhajták ezt a gyűlést
(1) Ezt a választ Kálvin Eusebius Pamphilius név alatt az 1541. év elején adta ki.
(2) "Non voluntate, sed necessitate... Hac sola arte et lenocio, populorum animos deleniebant." Herminjard e. levélgy. a 928. lev. 43. jegyz.tekinteni, amazok az augsburgi gyűlés előtti viszonyokat akarták a tárgyalás alapjának elfogadni. Mikor a vita elkeseredetten folyt, Nausea (1) azt tanácsolta Ferdinándnak, hogy a protestánsoknak ajánlja fel a két szín alatti úrvacsoravételt, továbbá a papi házasságot, de azzal a feltétellel, mely szerint mindennemű vitától tartózkodjanak a pápa engedelme nélkül, minden további határozat a pápa és a császár beleegyezésétől tétessék függővé. (2) Ferdinánd az ajánlatot elfogadta, azt előterjesztette azzal a hozzáadással, hogy a császár hajlandó más tanácskozást hívni egybe, de minden megállapodás érvényességéhez a pápa és a császár beleegyezése legyen szükséges, s a prot. szövetség új tagokat ne vegyen fel.
Összejöttek tanácskozni, vagy mint a protestánsok kívánták, megvitatni a leglényegesebb kérdéseket. És mi történik? Az idő előleges vitákkal telik el, majd meg azt indítványozzák, hogy máskor határoznak, s e meddő eredményt olyan kikötésekkel akarják az irányadók súlyosbítani, amelyek az ellenfél kezét megkötnék. Mert mit jelent az, hogy minden határozat csak azon esetben érvényes, ha azt a szentszék elismeri? Nem jelenthet mást, mint hogy az igazság csak akkor igazság, ha Rómának úgy tetszik.
Kálvin a Strassburghoz néhány mérföldnyire eső Hagenauba többször átrándult, figyelemmel kísérte a dolgok folyását. Mikor a szóban forgó kikötéseket, megszorításokat hallotta, kijelenté, hogy azok tűrhetetlenek, sőt egyenesen nevetségesek. (3) Luther még erősebben kelt ki, mikor a hagenaui praktikák hírét vette. "Kár a fáradságért, kár a kidobott pénzért". (4)
Valamint előbb a frankfurti gyűlés idejében ki-kitért Kálvin a politika mezejére, úgy ekkoriban is mérlegeli a császárnak, a birodalomnak viszonyait. Ami az ellenfél céljait illeti, tisztán áll előtte, hogy szavakkal, beszéddel a nagy ellentétek kiegyenlíttetni nem fognak. Látja, hogy sokan szeretnék az összebonyolódott gordiusi csomót hamarosan karddal vágni át; de látja az akadályát is a dolognak. A császár keze nem szabad. Az a 300.000 tallér,
(1) Családi neve Grauw Frigyes. 1541-tól fogva bécsi püspök.
(2) "qu'il n'est licite d'entrer en dispute sans le congé de nostre sanct Père" etc. Kálvin levele du Taillis Vilmoshoz. Herminjard a 874. levél.
(3) "Intolerables ridicules". Kálvin levele du Taillishoz (latinban Talearis francia nemes, akkoriban Genfben lakik).
(4) Egy francia így idézi Luther szavait: "Ce colloque d'Hagenau, c'est du fumier! On y a perdu sa peine et son travail. Les frais ont été vaine". Doumergue e. m. II. 605. 6. jegyz. 4amit a pápa e célra követe által felajánlott, éppen nem biztosítja a sikert. Tudja, hogy még a római egyház vezető emberei között is vannak, akik visszautasítják a fegyveres leigázás tervét. "Nagy akadálya a dolognak – írja ebben az időben egyik levelében – az, hogy a választófejedelmek egyértelemmel a békés megoldás mellett vannak... A kölni (1) ismeri az egyház reformálásának szükségességét, tudja ez jól, hogy az igazságban mi erősebbek vagyunk; a mainzi, a trieri szereti a békét, az ország szabadságát, és meggyőződésük szerint ennek vége van, mihelyt a császár minket leigáz." (2)
Kedvenc eszméje Kálvinnak a német protestánsoknak a franciák királyával való szövetkezése. Ha ez létre jönne, nagy mértékben javára válna a franciaországi protestánsoknak, de jótékonyan hatna Németország hitjavításának ügyére is. Jámbor óhajtás maradt-e lelkében ez a gondolat, avagy tett is ennek megvalósítása érdekében valamit? Semmi esetre sem maradt meg a gondolatnál, a részletek azonban ismeretlenek. Csak ennyit tudunk: Margit, I. Ferenc testvére, 1540 júliusában Kálvinhoz levelet intéz, melyben többek között e szavak olvashatók: "Kálvin Úr! Sleidanustól (3) megkaptam Önnek a levelét... Kérem, folytassa azokat a jó szolgálatokat, amelyeket a királynak eddig tett". (4)
Időközben nagyban folytak az előkészületek a Wormsba okt. 28-ára meghirdetett tanácskozásra. Strassburg is megválasztá képviselőit. Kálvint a luneburgi herceg bízta meg a képviselettel. A strassburgi küldöttek kissé későbben (nov. 1.) jöttek meg, ámde a többiek, római részről különösen, nagyon is lassan gyülekeztek. Naponkint érkezett egy-egy fényesebb, ablakos hintó, körülvéve a szolgák színes ruhákba öltözött csapataival, melyet az akkoriban már túlnyomóan protestáns város lakossága inkább kíváncsisággal, mint rokonszenvvel fogadott. A protestáns lelkészek egyszerű polgári ruhában érkeztek részben lóháton, részben pedig más alkalmatos-
(1) Wied Hermann (sz. 1477.) 1515 óta kölni érsek. Független szellemű ember, a reformáció szerinte csak a főpapok által hajtható végre. 1537-től egyik megbízottja (Mittmann Péter) által Melanchtonnal érintkezésben állott.
(2) Herminj. levélgyűjt. a 874. levél.
(3) Családi neve Philipson János. Szül. Schleidenben 1506-ban. Fő munkája: "Commentarii de statu religionis et reip. Carolo Quinto Caesare". Kálvinnal szívélyes viszonyban állott. Egyik levelében így szól a reformátorhoz: "Sic igitur te statuere debes, mi Calvine te mihi carissimum esse cum propter eruditionem insignem, tum ob pietatis studium". Kampschulte e. m. I. 331. l.
(4) Kampschulte e. m. 331. 2. jegyz.
ságon, sokszor többen ülve egy-egy szekéren. A római egyház emberei nemigen érintkeztek a protestánsokkal. Nagy volt a rang, a vagyoni stb. különbség. "Ők bővelkednek hatalomban, gazdagságban – írja ezekben a napokban Kálvin egyik levelében, (1) mi pedig mindennek híjával vagyunk." Valóságos feltűnést keltett pl. mikor az aquileiai püspök barátságosan szóba állott Kálvinnal. Igaz, azt is gondolták mindjárt, hogy már lutheránussá lett a főpap. (2) Amilyen tartózkodók a két tábor emberei egymással szemben, olyan szívélyesek egymás között, különösen a protestánsok. "Hihetetlen, mondja egy ekkoriban Wormsban kelt levél, milyen szívélyességgel, emberséggel, egyetértéssel viseltetnek az atyafiak egymás között. Csodálatos készség sugárzik ki mindeniknek a szeméből, szavaiból." (3)
A császár megbízottja, Granvella (4) nagyon késett, amiért is a protestáns lelkészek november 9-től kezdve egymás között vallási összejöveteleket tartottak. Az első napon (23 lelkész volt jelen) Kálvin tartott előadást a hitről, a másodikon ugyancsak ő szólott az Atya kegyelméről, majd sorra kerültek a többi témák. Így készültek az evangélium hívei a vitára, világításba helyezvén a főbb elveket s aztán – várakoztak. A várakozásból bőven kijutott nekik, mintegy hat hét múlt el, s még alig történt valami. De nemcsak ők voltak bizonytalanságban, kíváncsian várván a fejleményeket, hanem az otthonmaradottak is; mert a frankfurti és hagenaui gyűlés után sokan abban a nézetben voltak, hogy a nagyobb szabású wormsi gyűlés már nem kerülheti ki a lényeges kérdéseket. Feszült figyelemmel várták a leveleket mindenfelé. Kálvinnak ekkoriban Neuchâtelbe küldött levelét széltibe másolgatták, hogy többen olvashassák.
Lássuk Kálvin értesítéseit.
"Azért írok ilyen ritkán – így kezdődik a Farel Vilmoshoz intézett, előbb említett levél, – mert szerfölötti tétlenségben élünk. Ez a mentség nevetségesnek látszik, mert szokatlan, pedig komolyan beszélek, mert ha csak látszólag is csinálnának valamit, volna
(1) "Opibus, potentia abundant etc. Herminjard levélgy. a 929. levél.
(2) "Jam factum illum Lutheranum." Uo. a 923. l.
(3) "Incredibile est, qua gratia ... fratres conveniant." Uo. a 929. levél. 10. jegyz.
(4) Granvelle Perrenot Miklósnak, Margit helytartónő titkárának legidősebb fia, papi pályára lépvén, már 23 éves korában püspök volt. 1550-ben a császár államtitkára lett. II. Fülöp alatt Margit hercegnő oldala mellett átvette Németalföld kormányzását.
mit írnom. Jelen viszonyaink között csak olyasmit írhatok, amire lelkemnek csöndességében még gondolni is röstellek, szégyellek. Itt ti. már a második hónapja haszontalanul heverünk." (1)
Húsz napig vártak a wormsiak Granvellára, aki Besançon városának ügyei miatt nem mozdulhatott. Ő ugyan nevezett ki maga helyett mást, (2) de levelét nem olvasták fel. Reá vártak. Egyszerre híre jött, hogy útban van. Két nap múlva ott lesz. Erre a gyűlést összehívták, a leveleket felolvasták, a gyűlés tagjaitól azt az ígéretet vették, hogy lemondván minden viszálykodásról, békére fognak törekedni. A protestánsok is megígérték ezt, de hozzátették: amennyire a béke az Úr Igéje alapján lehetséges. Majd a napirend, a munkaprogram került terítékre. Miután már előbb mind a két felekezetből 11 döntőbírát választottak, ezeknek jutott feladatul a munkarend megállapítása. Ezekben a végtére sem lényeges dolgokban semmi ellenkezés nem merült fel, mégis sok idővel járt ez, mert sok a ceremónia. "Te azt fogod gondolni – mondja Kálvin, – hogy mindez megtörtént fél óra alatt. Ámde annyi itt a szertartás, hogy bizony gyakran kell összejönnünk, míg valamit nyélbe ütünk" (3)
A tárgyalásra a két párt részére külön-külön termet jelöltek ki, a harmadik teremben a bírák jöttek össze, és azok, akiknek közösen kell valamit eligazítaniok.
November 25-én tartotta bevonulását Granvella. A következő napon ünnepélyes beszédet tartott, amely a protestánsokra annyiban kellemetlen volt, mert a bajok okának őket állítá oda. Egy nap múlva következett a válasz, keresztül vitték, hogy az egész gyűlés nevében egy beszédben válaszoljanak, ami nemigen volt kedvére a protestánsoknak. A tárgyalásra azonban nem került a sor egy csomó formula miatt, ami több napot vett igénybe. "Mi, hogy őket a nyílt mezőre kivonjuk, nem utasítottunk vissza semmit. Csak egy dolog volt szemünk előtt: hogy a védelemben szabad kezünk legyen. Végre sürgetésünkre (röstellték is már a sok huzavonát), úgy mutatták, hogy már kezdődik. Misét mondottak. Mi hasonlóképpen tartottunk ünnepi imát. Senki sem kételkedék, hogy íme nagy küzdelemnek küszöbén állunk. (4)
(1) Herminjard levélgyűjt. a 928. levél.
(2) Naues Jánost. Melanchton dicséri képzettségét, békességszeretetét. Uo. 9. jegyz.
(3) Uo.
(4) Uo.
Azon a napon, nemkülönben a következőn is szünet volt. Harmadnapra a hírnökök összehívták a gyűlést, amely előtt a pápai nuncius (1) beszédet tartott. "A legszentebb Pál" (2) nevében egyetértésre, az egyházzal való kibékülésre hívta fel a protestánsokat. A beszéd át volt szőve a szeretetnek dicséretével, a viszonyok miatt való panasszal. Most következett volna a válasz. Ámde a római egyház emberei megint közös választ kívántak. Nem igen tetszett ez a protestánsoknak, különösen a szász választó tüzelt. Bajos dolog is volt a két fél válaszát egybefoglalni, hiszen az egyik a pápát a legszentebb atyának, a másik az egyház zsarnokának nevezi; azok feltétlen engedelmességet ígérnek neki, ezek kijelentik, hogy uralmának véget akarnak vetni. Ámde amazok nagy súlyt fektetnek a válasznak közös mivoltára, jönnek-mennek ("nyolcszor is"). Végül csak annyit kértek, hogy egyszerűen köszönetet mondjanak a pápának, még pedig úgy, hogy a pontifex szót ne is említsék. Ebbe bele is egyeztek.
Nem sok hasznát látták a szentszék férfiai az egész erőlködésnek, a protestánsok közül sokan nem helyeselték, hogy a szólásra való alkalmat meg nem ragadták, de amazoknak sem sok örömük telhetett a beszédben, amelyben a pápának úgy feleltek, mint magánembernek, hallgatván a főpap-ról. "Nem áll ez messzire a gúnyolódástól", mondja Kálvin. "Ha mi valami erősebb dolgot mondottunk volna is, ez végül is nem lett volna feltűnő az efféle keményfejű emberek részéről; de amikor a császár és az egész hű sereg beleegyezik abba, hogy a pápának válaszolva, nevét említeni se legyen szabad – az már kissé érinti őfenségét is." (3) Más dolgok is történtek, pl. mikor a nuncius előzőleg a pápa nevét említvén, fövegét tiszteletből levette – példáját nem követték, de mikor a császár nevét ejtette ki, mindnyájan tiszteletet tanúsítottak.
Nem valami nagy reményt lehetett fűzni a tanácskozás elé. Aquileia püspökének Farnese bíboroshoz ezen napokban küldött levele mutatja, hogy a katolikus egyház férfiai is tisztán látják a helyzetet. "Nincs más hátra, így szól a többiek között, csak utolsó felvonása a tragédiának." Mi lehet ez az utolsó felvonás, könnyű kitalálni. És a püspök bízik a háború kimenetelében, meg is mondja, miért? Először azért, mert a protestánsok nem értenek egyet,
(1) Campeggi Tamás (Campegius) Feltri püspöke. Campeggi Lőrincnek (1524 – 1530. németországi pápai nuncius) fivére.
(2) III. Pál pápa.
(3) Herminjard levélgy. a 928. levél.
másodszor, mert a császár – miként maga is kijelenté – inkább lemondana minden országáról, mintsem eltűrné, hogy az egyház a legcsekélyebb kárt szenvedjen. (1)
A római egyház képviselői hosszú előtanácskozások után végre abban állapodtak meg, hogy előveszik a hitvallást (az ágostai confessiót). Így is volt. Az első pont fölött (az eredendő bűn) két napig folyt a harc. "Eck volt az Achilles." Harmadnapra valami formulába nagy nehezen beleegyeztek. Ekkor a megigazulásra került a sor. "Szörnyű viharral folyt a veszekedés. Mintha valami fúria kerítette volna őket hatalmába, lemondtak minden méltányosságról, önmérsékletről, józanságról." (2) Ezután a zökkenés után kérdéses volt, vajon tovább folyhat-e a tanácskozás. A dolgok ilyetén helyzetében az ellenpárt egy esküformával állott elő a jegyzőket meg akarták esketni, hogy a határozatokat titokban tartják (az egyik jegyző Cruciger Gáspár). Mi lehetett az oka ennek az új indítványnak? Kálvin abban a véleményben volt, hogy valami ürügyet kerestek, amiből vádat kovácsolhassanak. "Látjuk, mi a céljuk, ti. ha megesküszünk, ellenfeleink könnyen találnak ürügyet, hagy minket esküszegéssel (3) vádoljanak... Nézetem szerint – így folytatja tudósítását a reformátor – az igazságos emberek szemében magukat teszik tönkre, mert semmi kétségük nem lesz arra nézve, miért fáradoztak annyira, hogy a végzéseket eltitkolják. Valóban, ha ügyünknek igazságában bízunk, nemigen törekszünk annyira a titkolózásra, ha a világosságtól nem félnének, nem futnának annyira előle. Félek, hogy miután kezdetben ennyire szurkáltak minket, végre is minden döntés nélkül küldenek minket haza. Gondold meg, milyen nevetséges dolog, ha ennyi előkészület füstbe megy."
A protestánsok nem engedtek. Granvella ekkor két dologra irányozta figyelmét. Néhány protestáns és néhány katolikus teológust rá igyekezett venni arra, hogy előlegesen szövegezzenek valami megállapodást, mely majd a következő vitának alapjául fog szolgálni. (4) Másrészről előterjesztést tett a császárnak aziránt, hogy a wormsi hitvitát oszlassa fel. (5)
(1) Uo. a 43-ik jegyzet.
(2) "Mirum quam tumultuose inter se rixati sunt." Uo.
(3) Uo.
(4) "Qui devait servir de base à un prochain Colloque." Doumergue II. 617.
(5) "Demanda à l'empereur la dissolution du Colloque de Worms". Uo.
Mi történhetett a háttérben, mi nem, azt nem tudjuk, csak azt látjuk, hogy több nap múlva, mikor már jóformán a hazamenetelre gondoltak, januárius 14-én délelőtt egyszerre javában megindult a vita. Eck két órás beszédet tartott, Melanchton válaszolt, majd ismét Eck dörgött. Majd Bucer beszélt mintegy fél óráig, beszélt higgadtan, és nem adta fel a reményt, hogy a megegyezés meg fog történni. Szavai jó hatással voltak "még a spanyolokra is". Végre négy megbízott küldetett ki (Melanchton, Bucer, Eck és egy Messinger nevű dominikánus), hogy azt, amiben megegyeztek (az eredendő bűn), megszövegezzék. E közben egyszerre összehívta Granvella a gyűlés összes tagjait s felolvasta a Császár leiratát, mely a gyűlést a regensburgi gyűlésig elnapolta (januárius hó 17-én) s a tagoknak meghagyta, hogy a birodalmi gyűléssel egyidejűleg Regensburgban gyűljenek össze. Kálvin jan. 23-án már Strassburgban volt.
Rövid strassburgi tartózkodás után Kálvin februárius 20-án már újra útban volt Regensburg felé. Egyenesen a Melanchton határozott kívánságára szánta magát az elutazásra. "Ha majd tudósokat küldenek, mondá Melanchton, ne hagyják otthon Calvinust, mert nagy az ő tekintélye a tudós világban." Tényleg bármennyire különbözött is e két férfiúnak jelleme egymástól, a noyoni tudós bizonyos tekintetben kiegészítette, pótolta azt, aminek ez a kiváló ember híjával volt, és Melanchton szívesen látta maga körül a szigorú, éleseszű biztatót; benne támaszt talált saját engedékenysége ellen. (1) Ha nem mondotta volna is Kálvin többször, hogy nagyon kedvetlenül indul a regensburgi útnak, a frankfurti, hagenaui, wormsi meddő viták után elképzelhetjük kedvetlenségét. Az a válasz, amelyet III. Pál pápa fentebb említett "atyai tanácsaira" adott, s amely éppen e napokban jelent meg (március első napjaiban) mutatja, mennyire látta azt a mélységes űrt, mely a hitjavítást Rómától elválasztja. Más dolog is foglalkoztatta, jobban mondva aggasztotta. Genfből elég sűrűn kapott leveleket, amelyek őt a visszatérésre hívták föl. A múlt eseményeinek, a kiűzetésnek emléke, az ottan dúló zavarok nyugtalansággal tölték el. Mindehhez hozzájárult az is, hogy már ekkoriban nemcsak magáért kellett aggódnia. Időközben megnősült s éppen az elutazás idejében
(1) "Hatte den strengen, scharfblickenden Mahner gern um sich." Kampschulte e. m. I. 333.
Strassburgot pestis fenyegette. "Ha barátaimnak vigasztalása nem tartja bennem a lelket – így szól Farelhez elutazása előtt küldött levelében, – meghalok." (1)
Ulmig szekéren ment Sturm Jakabbal, Bucer pedig lóháton, mert nemigen bírta a szekéren való utazást. Sturmnak az volt a gondolata, hogy Ulmból a szekeret visszaküldi, s ha nem lesz jégzajlás, a Dunán viszi le a tudósokat Regensburgba. Valóban, miként egy egykorú levél mondja, Bucer, Kálvin s a többiek egy tutajon (2) érkeztek meg "Istennek legyen hála frissen és egészségben." (3)
Regensburgban a követek – szokás szerint – lassan gyülekeztek. A császárt, aki már előbb megérkezett, bosszantotta a késlekedés. A gyűlés máskülönben fényesnek ígérkezett; a császár jelenléte nagy jelentőséget adott a birodalmi gyűlésnek. Nagyszámú pompázó küldöttség érkezett az egész Németországból, Olaszországból, Velencéből, Angliából, Portugáliából. Kálvin lelkére igen jó hatással volt a változás, a látványosság; de úgy látszik, itt jobban érezte a német nyelv ismeretének hiányát, mint az eddigi összejöveteleken, ahol végül is csupa tudós, a latin nyelvben egészen otthonos néppel találkozott. Nagy érdeklődéssel figyelte meg közvetlen közelből a császárt, aki iránt rokonszenvet kezdett érezni, különösen azért is, mert V. Károly ekkoriban egy röpiratnak a megjelenését meggátolta, mely a protestánsok ellen irányult s amely "szörnyű rágalmakkal" volt tele.
Március 12-én tartotta meg a pápai széknek meghatalmazottja Contarini Gáspár (4) bíboros bevonulását Regensburgba. A szentszék tapintatosan járt el, midőn ezt a főpapot bízta meg a nehéz feladattal. Bucer tisztelettel beszél róla, mint aki korára nézve tiszteletre méltó, tudományára nézve nagy, tiszta életű, becsületes. (5) Kálvin nem érzett iránta valami nagy tiszteletet. Mikor a főpap bevonult, ott állott valahol a nép között az egyszerű kinézésű,
(1) "Nisi amicorum solatiis sustinear, prorsus enecabor." Herminjard levélgy. a 943. l.
(2 – 3) "auf einem Floss", "frisch und gesund." Doumergue e. m. II. k. 627. lap.
(4) Velencei származású (szül. 1433-ban), 1535 óta bíboros. Fáradhatatlanul dolgozott az egyházszakadás orvoslásán, aminek érdekében egy munkát is írt ("Consilium de emendanda ecclesia" 1537.).
(5) "Virum aetate reverendum, eruditione maximum, vitae quoque castitate et probitate suspiciendum" (a regensburgi kollokviumról beterjesztett munkálatában 1541 szept.). Kampschulte e. m. I. 334. 1., 2. jegyzet.
sápadt arcú fiatal strassburgi lelkész, szúrós pillantást vetve a bársonyba és selyembe öltözködött mozgékony úrra, aki olasz fürgeséggel formálta kezével jobbra-balra a kereszteket. Nem minden gúny nélkül írja ekkoriban barátjának Farelnek: annyi keresztet hányt bejövetelekor, hogy a karja két napig bizonyosan fájt utána!
Míg a birodalmi gyűlésnek különben is többé-kevésbé ismeretes vallási tárgyalásai, alkudozásai megindulnak, kezdetüket veszik, térjünk be Kálvinhoz és figyeljük meg, mit ír barátainak, különösen Fareljének ("Mi Farelle"). Amint ott szobájában az asztala felett görnyed és csontos ujjaival vezeti a tollat, a leírt sorokból megismerjük kedélyhangulatát, nézeteit a jelen viszonyokat s a jövőt illetőleg.
Szomorúan ír. Amitől félt, a pestis Strassburgban már eddig is elragadta egyik-másik barátját, ismerősét. "Meghalt a mi Claudiusunk", (1) meghaltak mások, és hírét vette, hogy a felesége is elmenekült. Üresen maradt a kis lakás, mindig a szemei előtt van a magára maradt, a segítségre szoruló asszony. (2) Azután ott vannak azok a szegény diákok. "Valóban azt kell gondolnom, hogy az Úr nagy bűneimre akar emlékeztetni." Majd mérsékli magát, csak érinteni akarta helyzetét, és a pennája nagyon is elsiklott!
Áttér arra, ami mindenkit annyira érdekel, a gyűlésre. A császár jóindulata világos, el akar mindent távolítani, ami a nagy cél érdekében szükséges. Contarini, a pápa követe csak az eszközökre nézve tér el övéitől, mert míg ez utóbbiak fegyverrel akarják a meghódolást keresztül vinni, ő vér nélkül, de ugyancsak meghódolást követel. Ami a római egyház többi emberét illeti, nem érdemesek a megemlítésre sem. (3)
Az egyház helyzete ez. A császárnak sok a baja, több bajt szerezni nem akar. Ott a török, ott a francia. A magyar ügyek is aggasztók. A "magyar barát" (4) János halála után a kiskorú királynak gondnokságát átvette és segélyért a törökhöz fordult. A törö-
(1) Claude de Fer francia származású hellenista. A strassburgi iskolában Bedrotust szokta volt helyettesíteni.
(2) "Mihi dies ac noctes animo obversatur uxor consilii inops." Herminjard levélgy. a 957. l.
(3) "Totam fecem ordinis pfafici praeterii."
(4) "Hungaricus ille monachus" (Martinuzzi).
kök Ferdinánd városát, Pestet (1) megtámadták, most sereget gyűjtenek a város fölmentésére. Már arról is beszélnek, hogy a török roppant előkészületekkel közeledik. Ámde elég sebe van a töröknek magának is, legújabban ott van az oláhországi lázadás. De való igaz, hogy veszedelem van. Bármint legyen is a dolog, a császár Németország egységét meg akarja őrizni, míg a többi bajtól meg nem szabadul. Ez a császár álláspontja.
A római egyház hívei között a gyűlésen három pártárnyalat van. Az első határozottan harcias, a bajor fejedelem, a braunschweigi herceg és ennek öccse, a brémai püspök fújja a harci kürtöt. A második a pusztulás veszedelmét látja, békét óhajt, az egyházi viszonyoknak változtatása nélkül. Végre a harmadik jószerével valami okos javítástól sem idegenkedik, csak béke legyen. Ám ezek sem akarnak kezdeményezők lenni, várnak, míg a dolog megérik. Ezek Wied Hermann kölni érsek és Stadion Kristóf augsburgi püspök körül csoportosulnak.
A pápához legközelebb állók persze egész erővel rajta vannak, hogy a szentszék beleegyezése nélkül (2) a legcsekélyebb változás se álljon be, mert az ő szemükben csak egy a fontos: a pápa hatalma, ezt látják fenyegetve minden független intézkedésben. Ezek jó képet csinálnak akkor, midőn a protestánsok a vitára utalnak, de készek ígérni, pénzt, fegyvert adni, készek segédkezet nyújtani az elnyomásra, csak a pápai szék érintetlen maradjon.
E sok párt között ott áll a császár, és kénytelen ő is az ügyeket úgy intézni, hogy az olasz pápa érdekei kárt ne szenvedjenek. Már pedig így nehéz a kibontakozás a protestánsokkal szemben, akik éppen a pápáról akarnának mentől kevesebbet tudni. Így jut Kálvin arra a megállapodásra, hogy "az olaszok dolgai miatt beteg a császár." (3)
Mi lehet az új tanácskozás valószínű eredménye? Ideiglenes béke, vagy néhány évre szóló fegyverszünet, érintetlenül hagyván azon kérdéseket, amelyeket elintézni nem lehet.
Időközben az előkészületek a vitatkozásra megtörténtek. Az első ülés április 5-én volt. Fényes lovaskíséret ment a császárért
(1) A levélben: Bestam; utána teszi: "Urbs est in ripa Danubii, è regione Budae." Az idézett (957.) levél.
(2) "Sine idoli illius authoritate." Herminjard a 957. l.
(3) "Propter res Ithalicas obnoxius est Caesar." Uo.
s míg ő a püspöki templomban volt, a protestánsok a szász választó képviselőjének házában hallgatták az igehirdetést. 11 óra tájban mindannyian a városházára mentek. A császár az összegyűltek beleegyezésével a két pártból vitatkozókat (collocutores) nevezett ki, szám szerint hármat-hármat. A protestánsok részéről Melanchtont, Bucert és Pistoriust (ez utóbbi Hessenbe való prédikátor, ügyes, kistermetű ember, jelen volt Hagenauban és Wormsban is). Melanchtonra nézve nem lehetett a megbízatás valami kellemes, mert e tudós – ismeretes dolog – hajlékonyabb volt, mint sem az ilyen súlyos időben, ilyen megbízatásban szükséges lett volna. De volt még más baj is. Út közben Melanchtonnak a szekere felfordult, karját megsebesíté, nagy fájdalmai voltak. Granvella értesülvén a dologról, saját orvosát küldé hozzá.
A császár tudvalevőleg mérsékelt szellemű, tudós emberek közreműködésével már jóval előbb összeállította azokat a pontokat, amelyekre nézve a hitjavítás emberei a római egyháztól eltértek; ezen kívül kidolgoztatta a tervet is, miben, hogyan lehetne kiegyeztetni az ellenkező véleményeket. A vitatkozók megválasztása után e munkálatot a megbeszélés alapjául kijelölte. "A császár – mondja Kálvin – átadott egy könyvet, melyet tudós férfiak által íratott, akik istenfélelemmel, okos előrelátással megpróbálták mérsékelni azokat az ellentéteket, amelyek manapság a vallás terén tapasztalhatók. A munkaprogram tehát ez volt: a felek olvassák el a könyvet, ami ellen kifogásuk van, javítsanak, változtassanak, (1) egyezzenek meg."
A császár külön is magához hívatta a hat vitatkozót, velük kezet fogott, nagyon a lelkükre beszélt. (2)
Mielőtt a vita folyamát magától a reformátortól hallanók, nézzük, miben vett tényleges részt ott Regensburgban Kálvin. Saját nyilatkozataiból, leveleiből nehéz tájékozódni, mert éppen a maga viselt dolgairól beszél a legkevesebbet. A kissé visszavonuló, félénk tudós (3) bizonyára nagyon sajátságos jelenség volt a hercegek, a leghírnevesebb emberek között, akiknek társaságában néha meg-megfordult. A német nyelvben való járatlanságát is, miként említettük, itt jobban érezte. Inkább bizalmi embere volt övéinek, aki inkább
(1) "Les actes de la iournée imperiale tenue en la cité de Regespourg." A Corpus Ref.-ban XXXIII. 509 – 683.
(2) "Sancta admodum exhortatione usus est" Farelhez. Herminjard levélgy. a 967. levél.
(3) "mit seiner schüchtennen Erscheinung." Stähelin e m. 233.
tanácsot, újabb fegyvereket hozott, semmint a nyilvános vitákban részt vett volna. "De e minőségben is – mondja Béza – hasznára volt az egyháznak. Melanchton és Cruciger örültek jelenlétének."
Találóan jellemzi Kálvin a három katolikus collocutort. Az a Gyula (1) ékesen szóló, classicus műveltségű ember, ámde teológiai ismeretei csekélyek, azután becsvágyó; sokat ad arra, hogy mit tartanak felőle mások. Teológiai tudásának hiányossága és önállótlansága miatt (az egyéni hiúság nagy akadály!) nem sokat vár tőle. Cropperus (2) többet ér, de olyan ember, aki valami középúton töri a fejét Krisztus és a világ között. Mégis nem minden haszon nélkül lehet vele vitatkozni. Eck János a harmadik. Erről Kálvinnak nagyon csekélylő véleménye van. "Ez a Davus (3) mindent el fog rontani." Mindent összevéve, véleménye ez: "ha valami dicső dolog születik, reményemen felül leend az". (4)
Május közepén két nap egymás után ír Kálvin barátjának. Sietve akarja értesíteni a tanácskozás eredményeiről. (5)
A bírák egy értelemre jutottak az eredendő bűnre nézve, nem is volt nehéz dolog. Megegyeztek a szabad akarat kérdésében is. A megigazulás tanában azonban már nagyobb nehézségek merültek fel, de még itt is sikerült megegyezésre jutni. Ekkor az egyházra került a sor. A meghatározásban még csak egyeztek valahogyan a vélemények, de már ami az egyházi hatalmat illeti, abban megoszlottak. Miután nem volt mód reá, hogy valami közös véleményre jussanak, a szentségekre mentek át. Az úrvacsoránál ismét áthidalhatatlan mélység tárult föl a két vélemény között. A protestánsok elvetették az átlényegülést s mindazt, ami vele összefügg. A római egyház vitázói egy tapodtat sem engedtek. Bucer bosszankodott,
(1) Pflug Gyula mainzi kanonok.
(2) Gropper János kölni kanonok és tanár.
(3) Davus a római vígjátékokban egy komikus alaknak a neve.(4) Ezen 1541. évi április hó 24-én kelt levél utóiratában van ismét sző Magyarországról is. A törökök másfelé lévén elfoglalva, Magyarországot nem gyötrik. "Ezt nem merem elhinni, – mondja Kálvin – mert Magyarországból írják. Inkább óhajtom, mint hiszem. Ma azt a hírt terjeszték itt, hogy azt a barátot, aki a kiskorú helyett kormányoz, saját emberei elfogták, tehát nem kételkednek abban, hogy ez alkalommal Buda Ferdinánd kezeibe fog jutni." (Ezeknek a híreknek tényleg nem volt alapjuk. Martinuzzit nem fogták el, Buda meg a török kezére jutott, 1541.) (Ld. a 967. levél.)
(5) Ld. Herminjardnál a 975. és 976. levelet.
hogy alkalmatlan időben hozták szőnyegre a kérdést, Melanchton egyenesen útját szeretné vágni az egésznek. Ez utóbbiak elhatározták, hogy a gyűlés összes protestáns tagjait összehívják és meghallgatják. "Engem is felszólítottak, – mondja Kálvin – hogy latinul mondjam el a véleményemet. Jóllehet nem értettem, mit mond az egyik a másiknak, mégis egészen szabadon, a sértésnek minden félelme nélkül kárhoztattam ama helyhez kötött jelenlétet, az imádást tűrhetetlennek jelentettem ki." (1) Egyhangúlag kijelentették, hogy az átlényegülés kigondolt dolog; a megáldott ostyának őrzése, visszatartása babona; imádása bálványimádás, vagy legalábbis veszedelmes, mert alapja az Isten Igéjében nincsen. Melanchton egy iratban összefoglalta az ellenvetéseket és az érveket, az iratot pedig Granvellának (a gyűlés elnöke) akarta átadni, de ez visszautasította.
Időközben Ecket szélütés érte, (2) miért is a másik párt collocutorai közül is ki kellett egynek maradnia. Pistorius kimaradván, ezentúl a négy collocutor fáradozott, mert néhány nap múlva ismét összeültek. A legnagyobb erőfeszítéssel keresték a megegyezés útját. Melanchton és Bucer az átlényegülésről kétértelmű és kendőzött (3) formulát fogalmaztak, hogy valami úton-módon kielégítsék az ellenfeleket s mégse adjanak nekik semmit. Kálvinnak ez a munka nem tetszik, habár – mint kiemeli – jó szándék vezeti a hitjavítás embereit; mert azt hiszik, hogy minden világos lesz, mihelyt az igazság ajtaja megnyílik. Kétségtelen, hogy a legjobb hiszemben dolgoznak, ámde jó lesz vigyázni.
A tanácskozás ennek dacára minduntalan fönnakadt. A fülbegyónás, a szentek segítségül hívása, Péter elsősége mind olyan témák, amelyekről megegyezni nem tudtak. Általános lett a meggyőződés: "Lehetetlen megegyezni".
(1) Ez az összejövetel május 8-án, vasárnap volt. Musculus (eredetileg francia bencés, 1527-ben kilépett, előbb Strassburgban tartózkodott, majd Augsburg papja lett, 1530-ban Wormsban is ott volt a vitán) szerint Kálvin ezt mondta: "A római ellenfélnek tanítása kigondolt valami. Az ilyen dologban játszani nem szabad. Az átlényegülés tana ellenkezik a szentségnek lényegével. Az ellenfél kiforgatja Krisztus szavait, mert elhagyja ezeket a szavakat: "Vegyétek és egyétek," megragadja ezeket: "ez az én testem..." A pápisták a jelhez ragaszkodnak, elméjük az égi igazság felé nem emelkedik." Uo. az 5. jegyzet.
(2) Meghalt 1543 február 16.
(3) "fucosas." Herm. a 976. levél.
A császár a birodalmi gyűlésen, mely a teológiai kollokviummal egyidejűleg folyt, felolvastatta a vallási vita azon pontjait, amelyekről a felek megegyeztek. Alig ért ez véget, a birodalmi gyűlésen megjelentek Magyarországnak és Ausztriának követei, mire a birodalmi gyűlés a török veszedelemmel volt kénytelen foglalkozni. Ebben az időben Kálvin elhagyta Regensburgot, június 25-én már Strassburgban volt.