VIII.
Bern igényei, politikai zavarok
Az 1536-os szerződés revideálása. – Az 1539-es tanácskozás. – Hátrányos szerződésrevízió, újabb forrongások. – A tanácskozás bizalmi embereit Genf börtönre veti. – Philippe János vérengzése, kivégeztetése. – Az ellenzék diadala. – Az egyik genfi pap lemond.
Bern, mint láttuk, 1536. augusztus hó 7-én kötötte meg Genffel az "örök szövetséget". Külső politikai okok kényszerítették arra, hogy annyival megelégedjék, amennyit számára e szerződés biztosított. Elismerte Genf függetlenségét, de annyi kikötést tett, amennyi ezen elismerés keretében csak megfért. Jobb időktől, kedvezőbb körülményektől várta azt, amit akkor elérni nem lehetett. Ennek dacára a berni honfiak fájdalommal tekintettek arra a kiegyezésre, úgy tekintették azt, mint valami végzetes hibát, mely Bern hatalmát fejlődésében megzsibbasztotta. Az elháríthatatlan akadályokat elfelejtették, engedékenységnek, puhaságnak tulajdonították azt, amit annak idején talán a politikai okosság parancsolt. Jellemző az a néhány sor, melyet Kampschulte egy később kelt berni levélből idéz, melyben az illető berni férfiú (Zerkintes) így panaszkodik Kálvin előtt: "A mieink az 1536-os szerződésben az óvatosság hiánya miatt sok engedményt tettek, fájlalják is, hogy őket, a járatlanokat annyira behálózták azok, akik sokkal ügyesebbek voltak". (1) Ilyen körülmények között a berni urak elemezték ama szerződést, kiemelték alkalomadtán azokat a pontokat, amelyek szorosabb meghatározást, élesebb megvilágítást igényelnek. Ilyenek voltak pl. azok, amelyek a Szent Viktor-apátság és a káptalan egykori birtokaira vonatkoztak, amelyekre nézve főbenjáró ügyekben Bern a hozzá való fellebbezést magának kikötötte. Akkoriban, mikor Genfet a benső politikai
(1) "Nostri per conventa 1536 de iure incaute multa concessere, sed dolent se... per eos... circumventos." Kampschulte e. m. 359.
bajokon kívül vallási zavarok is fenyegették, Bern a vitás pontoknak tisztázását követelte. Már előbb is annyi baj volt emiatt, annyiszor sürgette a szövetséges város a tanácskozást, (1) hogy a genfi tanács végül engedett, és 1539 márciusában a kormánynak három tekintélyes tagját, név szerint Chapeaurouge Amit, Lullin Jánost és Monathon Gábort elküldé Bernbe, hogy ama pontokra nézve megegyezésre jussanak. Persze az ottani kormány vezető emberei résen állottak, eddig is azt hangoztatták, hogy Bern volt az, amely adott, és Genf az, amely elfogadott, tehát a szerződés értelmezése őt illeti.
A szerződés-revízió létrejött; 21 pontba foglalták a vitás helyeket, s a genfi urak nyugodtan mentek haza.
Két hónap múlt el, míg Bernből megküldték a szerződésrevízió pontjait. Már ekkor kínos nyugtalanság lepte meg a kedélyeket, érezték, hogy itt nagy változásokról van szó, de egyidőre elütötték a dolgot azzal, hogy a német szöveget el nem fogadják, fordítsák le franciára.
Az ellenzék a kiszivárgott híreken kapva kapott. A guillermineknek is – akik az utóbbi időben megerősödtek, – kapóra jött a dolog. A három kiküldött közül kettő annak idején Farel és Kálvin kiűzetésében nagy munkát fejtett ki, azután meg ott volt a sanda gyanú, amely akkoriban is ébren volt. Árulásról, nagy merényletről beszéltek, a gyanúba belevonták csakhamar az egész kormányt. Az artikulusok szerzőit artikulánsoknak nevezték, ebből lett aztán a nép szájában artichauts név (articsókások), ezt hallották úton-útfélen a kormány férfiai. Időközben megérkezett az artikulusok fordítása is, a kérdőre vont kiküldöttek azt a meglepő választ adták, hogy a szerződésrevízió tartalma a szóbeli megállapodással nem egyezik meg. A guillermineknek két vezérférfia, Perrin Ami és Pertemps Claudius kijelentette, hogy Genf népe a szövegezett pontokba beleegyezni nem fog soha. A szerencsétlen artikulusok miatt a három bizalmi férfiú börtönbe, a tanács pedig a legnagyobb zavarba jutott. Éjjel-nappal folyt a tanácskozás, és végül a helyzetnek megfelelő tudósítást küldtek Bernbe, ahonnan azonban azt üzenték, hogy az artikulusokat törvényesen, annak rendje-módja szerint írták meg, tehát mind a két félre nézve kötelezők.
Komoly összeütközés készült, a tanács először is otthon akart egységet teremteni. Világos volt, hogy a szerződés még csak tervezet
(1) Kampschulte felsorolja az ide vonatkozó tanácsvégzéseket. I. 359. 3. jegyzet.
volt, hiszen a bizottságnak végleges megegyezést kötni joga nem is lehetett. Szóba került az is, hogy a küldöttek – nem lévén a német nyelvben sem a szükséges mértékben jártasak – a diplomáciai alkudozásokban vereséget szenvedtek ugyan, de a rosszhiszeműség ki van zárva. Ilyen körülmények között a nagy és kis tanács a közhangulat lecsillapítására két intézkedést tett: az árulás ellen hozott törvényeket szigorította, másrészről pedig kijelentette, hogy ama lehetetlen szerződést elfogadni nem fogja. Az 1540. év febr. hó 1-jén megtartott közgyűlés ezen határozatok következtében nyugodtabb lefolyású volt. Az elfogott tanácsosokat is kibocsátották. A kormány első célját nagyjában elérte: Genf annyira-amennyire egységes volt. A rések, amelyek a guillermineket a kormány embereitől elválasztották, megmaradtak ugyan, de a hangulat általában békésebb lett.
A berniek szőrmentén kezelték a dolgot, de szívósan ragaszkodtak a kivívottnak tartott eredményhez. Emlékeztették a genfieket a jótéteményekre, amelyekben a várost saját érdekeik kockáztatásával részesítették. Semmi ok nem forog fenn arra nézve, hogy tőlük féltsék szabadságukat, ilyesmire ők nem is gondoltak. Az efféle beszédek célt nem értek, legfeljebb azt az ellentétet, amely a guillermineket a kormánytól elválasztá – növelte. Újra kitört az elégületlenség, a nép amazok körül csoportosult, újra felhangzott a kiáltás: halál az árulókra! Most az ellenszenv különösen Richardet Claudius ellen (1538-ban Kálvin legnagyobb ellensége) irányult. A veszedelem nőtt, Richardet a három artikulánssal berni területre menekült, mire őket száműzték, helyüket a kormányban a guillerminek vezető férfiai (tehát az elűzött két reformátor barátai) foglalták el. Az ítéletet június 5-én mondották ki, s röviddel reá olyan esemény adódott, amely nemcsak bepillantást enged az akkori genfi viszonyokba s a genfi nép lelkületébe, hanem hivatva volt arra, hogy a fejleményeket gyorsabb lépésben előrevigye.
Philippe János, a kormány hű embere, a genfi haderőnek kapitánya kedvetlenül nézte a történteket. Ez a gazdag, könnyűvérű katona, akit egyébként katonái szerettek, nem igen sokat tépelődött, valahányszor akár életéről, akár vagyonáról volt szó. Könnyen lángra gyulladt. Nem csoda, ha szilaj vérmérséklete őt "sok merészségre vitte, sok bajba keverte". (1)
(1) Bonivard: "Advis et devis de l'ancienne et nouvelle police de Genève" p. 47. Idézve Doumergue nyomán e. m. II. 688.
A jún. 5-ét követő nap (vasárnap) estéjén a Rhône hídján a katonák és a polgárok között (az utóbbiak éppen úgy, mint a hadfiak, kissé boros hangulatban voltak) parázs kis verekedés keletkezett. A lármára a szomszédos vendéglők egyikéből Philippe is előrohant kivont karddal, s nekirontott a civil népnek, vagyis inkább (mert a politika uralta a helyzetet) a garázdálkodó ellenzéknek. Valóságos csata volt az.
A sebesülteket a városházára vitték, a tanács még az éj folyamán összehívatván, már reggel 5 órakor együtt volt. A verekedések akkoriban Genfben sem lehettek éppen ritkák, de a szóbanforgó összetűzést nemcsak nagyobb méretei különböztették meg a hétköznapi csetepatéktól, hanem annak a háttere is. Az anélkül is gyűlölt, hazaárulóknak kiabált artikulánsoknak harca volt ez a hazafias polgárokkal, a guillerminekkel, legalább a párt szemében ez volt. Ingerültséggel hallotta az utca, hogy a tanács ebben az összetűzésben is csak afféle közönséges verekedést akart látni. A nép fegyveresen foglalá el a tereket, a boltokat bezárták, a tanács termébe behallatszott a kiáltás: igazságot kelt szolgáltatni!
Időközben meghalt a megsebesültek egyike (d'Aberes János polgár), akin Philippe ejtett sebet. A temetés, az asszony és gyermekek siránkozása éppen oly izgalmat okozott, mint a berniek kelletlen pártfogása és beavatkozása. Elhihetjük, amit mondanak, hogy ez nem volt egyéb, mint olaj a tűzre. A 25 elfogott között a legrosszabb sors várt a boldogtalan Philippe-re. A tanács sürgette a perét, azt mondják, még védőt sem adtak melléje. Halálra ítélték. A kivégeztetésnél nagy tömeg volt jelen, ott volt a négy pap is. Marcourt néhány szót szólt, Krisztus kereszthalálát említé, mire a tömeg (amely röviddel ezelőtt bőkezűsége miatt kegyelte a kapitányt) zúgott: "Ugyan gyönyörű összehasonlítás!" Még az elítélt szólt meghatóan: "kerüljétek a korcsmákat, íme: ez hozott engem és társaimat ide, ó, hallgassátok szorgalmasan az Istennek szavát!" (1)
A boldogtalan kapitány megbűnhődött, még a bakó is ügyetlenkedett.
Ezen események eldöntötték a kormánypártnak a sorsát. Vala-
(1) Egy egykorú vers szerint az intelem így hangzott:
"Ces tavernes point ne fréquenterez
Qui m'ont mené, avecq le jeunes gens,
Là où je suis, mais serez diligens
D'aller ouyr la parolle de Dieu".
Doumergue e. m. II. 690. l.
mint előbb is, a nagyobb küzdelmek idején, a legyőzöttek egy része elhagyta a várost, úgy ekkor is. Az üresen maradt tanácsszékeket az ellenzék foglalá el. A guillerminek győzelme teljes volt.
Hátravolt még a Bernnel való leszámolás. A szövetséges város még ilyen körülmények között sem volt hajlandó a kedvező szerződésrevízióról lemondani, a sok levél, megbízás, utasítás mutatja, milyen fájdalmasan vette az ottani kormány azt, hogy kedvenc tervét veszedelem fenyegeti. Még a menekült genfiek ügyét is elválasztotta a magáétól, csakhogy valami úton-módon érdekeit megóvja. Az oda menekült genfieket a városból kitiltá, nehogy ez dolgait zavarja. (1)
Mind hiába! Az ellenállás napról-napra szilárdabb volt és határozottabb. Bizonyos gúnnyal beszéltek Genfben Bernről, a "szabadítóról". Miként előbb, valahányszor a két város között kenyértörésre került a sor, a külföldi beavatkozás veszedelme vágta útját a küzdelemnek, ekkor is ez ejthette gondolkozóba a bernieket. Az 1540. év augusztusában felhívta V. Károly császár Genfet, a "császári várost", hogy Bern követeléseinek álljon ellen, s védelmezze meg a régi császároktól kapott "jogait és szabadságait". (2)
Ilyen körülmények között Bern a szerződés-revízió erőszakos keresztülvitelére nem is gondolhatott, az ellenséges indulat azonban megmaradt, és csak későbben, Bázel közreműködésével jöttek a szövetségesek úgy-ahogy megegyezésre.
A történtekben Genfre nézve az volt a tanulság, hogy politikai és vallási belzavaroktól őrizkednie kell, mert íme, a szövetséges város rögtön föllép igényeivel, mihelyt a Leman-tó mellékéről zavaroknak híre érkezik oda. Érezte Genfben mindenki, hogy önállóságát csak úgy őrizheti meg a város, ha a belső egységet politikai és vallási téren megerősíti és azt megőrzi. Erre nézve a reformáció teljes keresztülvitele, a társadalmi élet minden részében való megszilárdítása látszott elsősorban szükségesnek. A gondolkodó hazafiak tisztán látták, hogy a város jövője attól függ, mennyire lesz úgy politikai, mint vallási tekintetben egységes.
A politikai és vallási tekintetben egységes Genf állott azon kormány előtt is, mely a viszonyok változása után többségre jutott. Ennek azonban nem egy akadálya volt. A pártoskodásra Genf népe mindig hajlandó volt, s e hajlandóságot a mostanában kormányra
(1) "damit wir onser sach nit verhindern." Kampschulte e. m. 364. l.
(2) Uo.
jutott ellenzék annak idején ápolta, a tanáccsal eladdig ellentétben álló ellenzéki urak nagyon szívesen támaszkodtak a könnyen izgatható sokaságra, pl. még azt is keresztülvitték, hogy ezentúl évenkint négy ízben kell általános gyűlést tartani. Olyan helyzetbe jutott a város, hogy népe magát fegyelmezni nem tudta, vagy nem akarta, kormányának erre pedig elegendő tekintélye nem volt. (1)
Ami közelebbről az akkori genfi egyházi ügyeket illeti, e téren gyors, erélyes segítségre volt szükség. Láttuk a gimnázium hanyatlását. Saunier-t és kiűzött társait megfelelő erőkkel pótolni nem tudták, ekkoriban az intézet meg éppen vezetés nélkül állott. Annak az üldözésnek az éle, – amely miatt Saunier, Cordier stb. a várost elhagyni volt kénytelen – általában az idegenek, a franciák ellen irányult, s a lelkészeknek, akik eszközök voltak a kormány kezében, nem jutott eszébe, hogy Genf szellemileg, irodalmilag francia, az e téren szenvedett kárt a kormány a német Bernnel együtt sem tudja helyreütni. A francia műveltségű, francia nyelvű Genfben a franciák üldözése annyival nagyobb baklövés volt, mert a reformáció első hirdetői, nemkülönben a reformáció legbuzgóbb hívei, a guillerminek francia származásúak voltak. Mikor aztán előállott a német Bern az ő követeléseivel, még jobban érezhető volt azon férfiak hiánya, akik ugyan franciaországiak voltak, de tudtak iskolát, tudtak egyházat kormányozni s meg tudtak véleményük mellett állani, s egyházi ügyekben nézeteiket a városháza többségétől függővé nem tették.
Mennyire tudta az a négy lelkész a helyét megállani, akiket 1538-ban a kormány kinevezett volt – azt az események eléggé mutatják. Békés korszakban, fejlett, kialakult viszonyok között valószínűleg betöltötték volna kötelességüket, de azokban a többé-kevésbé viharos napokban, mikor még minden a formálódásnak stádiumában volt, a határozott elvek s az ezekhez való ragaszkodás biztosabb támpontot nyújtott, (2) mint az alkalmazkodás. Az egyházfegyelem nem tetszett, tehát nem szorgalmazták, a franciák ellen való menydörgés a szószékről tetszett (már ti. a városházán), tehát támadták őket, majd mikor (a morges-i gyűlésen) máskép alakultak a viszonyok, ők is annak megfelelőleg cselekedtek. Az artikulánsok
(1) "Die Obrigkeit verlor ihre Autorität." Kampschulte e. m. I. 365.
(2) "Mi lenne belőlünk – írja Farel (1539 okt. 21.) ha nem oltalmazná a mi egyszerűségünket Krisztus? Ő parancsolja, Ő akarja, hogy ilyenek legyünk." Herm. 830. l.
napjaiban helyzetüket csak rontották azzal, hogy az erősebbnek ígérkezők felé hajoltak. A guillerminek ellenszenve csak növekedett irányukban, botrányos jelenetek fordultak elő még a templomban is. Azt olvassuk, hogy megakasztották őket beszédükben, tudatlansággal, eretnekséggel vádolták őket. Megtörtént, hogy ezt kiáltották közbe: "amit prédikál, az méreg!"
Az összetorlódó események között a gyönge emberek maguknak utat törni nem tudtak: panaszkodtak. Egyikük személyesen felkereste Farelt is, keserűen panaszkodott Genf ellen, ahol még élete sem biztos, nagyon bánja, hogy oda ment. (1) Panaszkodnak a tanács előtt is. (2)
1540. augusztus 10-én az egyik papnak (Morand) levele érkezett a tanácshoz, melyben kijelenté, hogy visszament Bernbe, mely őt szolgálatába vevé. Kérte a tanácsot, távozásának okát ne keresse másban, csupán az elviselhetetlen támadásokban, melyek minden keresztyén igazsággal és szabadsággal ellentétben állanak. Ha a többi papot meg akarják tartani, ha ki akarják kerülni a romlást, mellyel az Úr az ilyen hálátlan népet sújtja – lépjenek fel azok ellen, akik fegyelmetlenkedésükkel zavart idéznek elő.
A tanács az üresen maradt helyre meghívta Viret-t, ő azonban a meghívást nem fogadta el, mire Bernard Jakab ajánlatára Champeraux satigny-i lelkészt alkalmazták ideiglenesen azon hozzáadással, hogy a prédikátorok keressenek megfelelő tudós férfiút.
(1) Ua. levél.
(2) "Les srs. quatre predicans ont fayct plusieurs plainctifz des insolence, qui journellement ce font tant contre la parolle de Dieu ... que a leur personne." Tanácsjkv. júl. 16. Cornelius e m. 69. lap.