Ellenzékies hangulatok
Az ordonnance-ok életbeléptetése. Jelenetek az egyháztanács előtt. Kálvin befolyása környezetére. Nincsen alkalmas pap. Az 1542-43-as pestis és a papok. Blanchet. Castellio Sebestyén pályázata és bukása. Corna lemondása. A hatóság kedvetlensége Kálvin irányában. Kálvin erőfeszítései az egyházfegyelem érdekében. Rendeletek a kártyajáték és korcsmák ellen. A pestisper. Kedvetlenség a nép körében Kálvin ellen. A libertinusok. Titkos pápisták. Melanchthonnak egyik levelére küldött válasz.
Kálvin János annak idején a strassburgi kis francia egyházból mintaszerű egyházat akart formálni, ez a célja Genfben is. Munkássága, megalkotott rendszabályai mind odairányulnak, hogy az Istennek tiszteletét az ő Igéjének feltétlen uralmával megalapítsa. Mit jelent ez? A köznapi életbe belevitt gyakorlati keresztyénséget. Az Ige legyen az uralkodó a szíveken, az elméken, az Ige – a legmagasztosabb valami, amely a földet az éggel összeköti – legyen minden emberi cselekedetnek zsinórmértéke.
Sok férfiú nagy hadviseléséről ad hírt a történelem. Voltak, akik eladdig ismeretlen népek ellen viseltek háborút, mások hadat viseltek a tudatlanság ellen. Kálvin harcot kezd a bűn ellen, hadd pusztuljon a sötétség, uralkodjék feltétlen hatalommal az Ige, az az uralom, amely után vágyakozik a hívő lélek, midőn így szól: Jöjjön el a te országod.
A cél nagy, a figyelmet méltán leköti, és e nagyság mellett csak másodrendű a kérdés, vajon lehetséges-e ezen a gyarlóságokkal teljes világon az Igének abszolút uralmát felállítani. Nem az a fontos, hogy mennyiben érte el Kálvin azon a talpalatnyi területen nagy célját, de az igenis fontos, hogy abban a reformáció eszményi feladatát határozta meg.
Az Igének teljes mértékben való uralma az elméken és a szíveken! A szertartásoknak, a papi rendnek és annyi kinövésnek
megszüntetése nem reformáció még, hanem az evangéliumnak mindenekre kiterjedő szabályozó ereje.
Annak az új alakulásnak központjából, a Leman-tó mellékéről az erős férfiú tettekkel (amelyek a szavaknál mindig hathatósabbak) ezt hirdeté: a reformáció, az igaz keresztyénség: az Igének feltétlen uralma.
Meghallották és megértették-e sokan e tanítást? A történelem azt tanítja, hogy térben és időben egymástól és a genfi paptól távoleső népek megértették. Még többet is tanít a történelem, azt nevezetesen, hogy ahol megértették, ott az Ige uralmának nyomába lelkesítő, életet adó, bátor függetlenség lépett az Írásnak ígérete szerint: "Megismeritek az igazságot s az igazság szabadokká tesz titeket".
Lehet-e vak véletlennek tulajdonítani, hogy a későbbi évtizedek legbátrabb küzdői Kálvin tanítványai közül kerülnek ki? Kálvinisták azok a franciák, akiket annyi rettenetes vérfürdő (Cahors, Vassy, a Bertalan-éj) sem tör meg. És mit tesznek a puritán skótok, angolok? Bibliájukban, baltájukban bízva, nagy bátran felveszik a küzdelmet és elmennek Amerikába erdőt irtani, új világot alapítani. Kálvinista hollandusok tudnak küzdeni, tudnak meghalni (Leyden), míg katolikus honfitársaik megalkusznak. És mit mond a mi nemzetünk történelme? Kálvinisták jártak elöl a XVII. század nagy szabadságharcaiban. A legnehezebb években ők vezettek. Tények beszélnek arról, mennyi bátor függetlenséget ad és mennyire megedz az igazságnak megismerése!
Az ordonnance-ok életbeléptek s az 1541-edik év őszétől fogva összejön minden csütörtökön a presbitérium a második szindikusnak elnöklete alatt, hogy őrködjék a nyáj felett. (1) Rendelkezésére állott egy törvényszolga.
Aki a Kálvin kitűzött céljának nagyságát s az első gyűléseket figyelembe veszi, önkéntelenül észreveszi (elég gyakori jelenség az életben), hogy a gyakorlatban az ideák veszítenek szépségükből. Pestalozzi pedagógiai elvei pl. humánusak, igazak, megnyerők, de nagyon csalódhattak azok, akik azok elméleti megismerése után iskolájába léptek, ahol a tanító nem ritkán (és elveivel ellenkezően) még a tettlegességektől sem tartózkodott.
Az az első presbitérium ott Genfben nemigen látszott alkalmasnak arra, hogy a kitűzött célt elérje. Ennek több oka volt.
(1) "Invigilare gregi Domini."
Elsősorban maga a munkatér volt új és szokatlan. Mi a feladata?
Végelemzésben a lelkek gondozása, afféle kiszélesített lelkipásztorkodás, a hibásakat dorgálja stb. Ha mindenütt, ahol célokért küzdenek, szükséges az utaknak-módoknak okos megválasztása (suaviter in modo!) – azon a téren, ahol az új hatóság mozogni hivatva van – fokozott mértékben volt ez szükséges. Ha ez a testület az önérzetes genfiek személyes vonatkozású cselekedeteit akarja vala (amint az kötelessége is volt) a keresztyén élet szempontjából megigazítani, ennek sok emberismerettel kell történnie, és feltűnt, hogy az egyháziakból és világiakból összealkotott hatóság nem kis mértékben volt híjával a tapintatosságnak. Mikor a tagok megválasztása volt napirenden, a vallásos buzgóságra voltak különös tekintettel, ami helyes ugyan, de az a baj, hogy e buzgóság a türelemmel nem jár éppen mindig egy úton.
A város húszezernyi lakóinak zöme (melynek egy része a világnak több szögletéből verődött össze) nem volt nagyon keresztyén erkölcseiben, tudományában sem nagyon. Káromkodások, rendetlen élet stb. miatt már az első napokban sokan kerültek a presbitérium elé. Kálvin szinte megdöbbent a tudatlanság és romlottságnak láttára. Nagyobb baj volt ennél, hogy itt-ott elhagyta higgadtsága. A reformátor ugyanis idejének javarészét könyvei között és íróasztala mellett töltvén, a nép alsóbb rétegeit nemigen ismerte, s falun is keveset forgolódott. Mint afféle sok munkával élő, sok hatásnak kitett ember, a kelleténél jóval ingerlékenyebb volt. Képzeljük el, milyen szemeket vetett arra a talyigás-féle emberre, akit különféle káromkodásokért és amiatt állítottak a presbitérium elé, mert (a többi között) így szónokolt a csapszékben: "Ha van Isten, fizesse ki a cechemet", vagy hogyan nézett arra a cinikus alakra, akit azért állítottak elő, mert szamarának ordítására kenetteljesen ezeket a szavakat hangoztatá: "szép zsoltárt énekele".
A reformátor nagyon haragudott és keményen dorgálózott (1) ilyenkor. A presbitériumot is nem ritkán elragadta a buzgóság és elég gyengédtelenül bánt fogyatékos erkölcsű és tudományú hitfeleivel. Megtörtént, hogy afféle, mai fogalmak szerint úri formájú embereket is az alsóbbrangúakhoz utasítgatott a presbitérium, azok majd megtanítják őket – úgymond – imádkozni. (2)
(1) "Mit rauhen Worten fiel ... Calvin die Angeklagten an." Kampschulte e. m. I. 440.
(2) "Man schickte sie zu dem Spitalmeister um beten zu lernen." Uo.Ami a panaszokat közelebbről illeti, a legtöbb amiatt merült fel az első hónapokban, mert sok volt a városban (különösen a nők között) a titkos pápista. A presbitérium résen állt, semmi sem kerülte ki figyelmét, szemmel kísérte az iparost műhelyében, a kereskedőt üzletében, a kofákat a Molard-téren, az utcák kocsisait, a korcsmák vendégeit.
Lutherről mondják, hogy inspirálta környezetét, mellette még a humanista Melanchthonnak is teológiával kellett foglalkoznia. Valami hasonló történik Kálvin körül is: a presbitérium egy szívvel-lélekkel osztá kívánságát: a tiszta evangéliumi egyházat kívánta felállítani tanításban és életmódban egyaránt.
Rövid idő alatt változás állott be: a lármás Genf csendesebb lett, a felvonulások megszűntek, időnként a keskeny, görbe, középkori utcákon felhangzott a kikiáltó szava, aki vallásos kötelességeire figyelmezteté a népet. Jó példában sem volt hiány: a hatóság eljárt az istentiszteletekre, mester tanította a zsoltárokat, Kálvin is derekasan prédikált, felolvasott, úgy, hogy működése a vidékre s kihatott. (1)
Miközben a dolgok az új mederbe terelődtek, nem egy ember tűnődött azon, hogy mit is akar a sápadt arcú, "melankolikus" noyoni hittudós. Majd többen együtt tűnődtek a kérdés felett, míg végre bizonyos ellenszenv volt keletkezőben itt-ott, és megszületett az, aminek híjával életerős társadalom sehol nincsen: megszületett az ellenzék. Persze nem nőtt fel egyszerre, idő múlt el addig, míg nagy lett s aztán harcolni tudott, de életerős volt kezdettől fogva, és fejlődése nem kerülte ki annak az embernek a figyelmét, aki nagy tervén egész lelkével csüngött.
Amíg az ellenzék nőtt, a reformátornak sok gondot és aggodalmat okozott egy körülmény, amellyel nekünk is foglalkoznunk kell itt.
Az evangéliumi egyháznak istentisztelete egyszerű, középpontja az igehirdetés. De amily egyszerű, olyan mértékben fontos az igehirdetőnek a személye. A szertartások tömkelegében inkább elmosódik a lelkésznek egyénisége, tudása, ámde ott, ahol a prédikáció felé fordul minden figyelem, az igehirdetőnek képzettsége,
(1) "Praelectionum ac colloquiorum fructum vel in circumvicinos uberrimum derivare videmus ac sentimus." "Hoc me utcunque solatur ac recreat, quod non sine fructu laboramus ... Et spes in posterum amplior affulget." Corp. Ref. XXXIX. 377.
szorgalma, egyénisége nagy jelentőséget nyer. Szinte csaknem azt mondhatnók, hogy a kálvinista egyházban a lelkipásztor a megtestesült Írás. Az evangéliumi egyház lelkésze közvetlenül, a szó hatalmával hathat a lelkekre, de éppen ezért munkája felelősségterhesebb s nehezebb.
Az átmenetnek, a reformok életbeléptetésének, az ellenzék kialakulásának ama napjaiban egy körülmény különösen lehangolta a reformátort: kevés, nagyon kevés volt Genfben a rátermett lelkész. Volt előbb három pap, később öt, de úgy látszik, nemigen értették, láttuk: az ordonnance-oknak is jószerével ellene dolgoztak, túlsúlyát az első pillanattól kezdve kedvetlenül viselték. Akkori helyzetére, nemkülönben az akkori genfi viszonyokra nézve becses tájékoztatást nyújt a reformátornak magának 1542. év januáriusában egyik előttünk ismeretlen barátjához intézett (1) levele, amelyet nekünk is el kell olvasnunk. "Hogy dolgaim felől tájékoztassalak - így kezdődik a levél – s hogy ne csak hallomásból ismerd helyzetemet, bizony erős küzdelmek között élek. A megromlott régi viszonyok megjavítása s a meglevőnek megvédése nem kis mértékben foglalkoztat. Azalatt, míg engem a birodalmi gyűlés az idejövetelben akadályozott, a berniek idejövetelemig mintegy idekölcsönözték a genfieknek Viret-t. Nagy könnyebbségemre volt ez, ami azonban nem azt jelenti, mintha helyzetem ennek dacára igen nehéz nem lenne. Mikor visszahívtak, kérésemre még hat hónapra itt hagyták. Segítségével, tanácsával, hűségével, buzgalmával mindent, ami megromlott, megtört, megcsonkult, jobb állapotba hoztam. Az egyházi törvények megalkotásával kellett kezdenem, amelynek előkészítésére a tanács hat tanácstagot rendelt mellém. Húsz nap alatt készen volt a tervezet, nem éppen tökéletes, de afféle munka, amely, az időknek erőtlenségét tekintve, tűrhető. Elfogadta ezt az általános gyűlés is. Megalakult az egyházfegyelmi bizottság is az erkölcsi élet ellenőrzése és az egyházi törvények megtartása céljából. Az egyházi hatalmat ugyanis - amint az kívánatos – a világi törvénykezéstől külön akartam választani, életbe lépett újra a kiközösítés. Amennyiben Németországban pestis és háború dúlt, rendkívüli könyörgéseket tartottunk, ezen alkalomra imákat írtam, bővebb és világosabb tájékoztatás végett a szentségek kiszolgáltatásához magyarázatokat adtam ki,
(1) "amicus anonimus ... professor aliquis fuisse videtur". Corp. Ref. XXXIX. 366. l.
most meg sorra került a katekizmus, ebben is, hiszem, segített az Isten. Mindezek, megvallom, csekély néhány nap munkájának gyümölcsei, de a sok ide-oda való rángatás között minden munka nehéz. Mert nem emlékezem reá, hogy amióta itt vagyok, két szabad órám lett volna. Vedd hozzá még azt is, hogy a latin Institutiót (1) is be kellett fejeznem, majd meglátod, ha megjelenik, hogy nem csekély mértékben izzadtam mellette. Mindez azonban csekélység egy bajhoz képest, amely engem rettenetesen kínoz. (2) Olyan paptársaink vannak, akik hozzánk a legkevésbé sem méltók, ezek közül kettő (3) akkoriban tolakodott be, amikor bennünket kiűztek. Az egyik vad, jobban mondva dühös, nem hallgat a jó szóra, a másik ravasz, kétszínű, ármány és hazugság az egész ember. És milyen tudatlanok, gőgösek! Tudatlanságukhoz gondatlan könnyelműség járul, soha még álmukban sem gondoltak arra, mit tesz egy egyháznak élén állani. Ilyen tövisek között kell nekem hánykódnom! Te azt kérdezed: de hát miért kell? Röviden megmondom. Tudod, a hordóban marad seprő, ezt úgy kivenni onnan nem lehet, hogy az egész tiszta bor meg ne zavarodjék. Így vagyok én is. Idejövetelem után egy szóval elmozdíthattam volna őket, de tekintetbe vettem azt, amit a viszonyok akkoriban parancsoltak. Szörnyű viszályok dúltak a neuchâteli egyházban ... kéznél senki sem volt, akit beállíthattam volna ... ha valamit megkísértek, elárvul az egyház ... azután meg szabályaink sem voltak, aminek alapján ellenük kifogást emelhettem volna, az erőszakos eljárásra sem a jelen, sem a jövő időre nézve példát adni nem akartam. Más is feszélyezett bizonyos tekintetben, ugyanis könnyen azzal vádolhattak volna, hogy inkább vezet a bosszú, mint a valódi buzgóság, ám ez nem akadályozott volna, ha a viszonyok egyébként kedvezők. Feltettem magamban, hogy tűrni fogok, mert mást úgy sem tehettem." (4)
Farel jól látta Kálvin helyzetét: "Méltán félsz attól, hogy Viret-től megfosztanak, ő a te egyedüli támaszod, a többiek csak azon fognak mesterkedni, akármit csinálsz is, hogy téged az emberekkel meggyűlöltessenek. Amit derekasan csinálsz, azt kézzel-lábbal lerontani igyekeznek majd. Az Úr Jézus oltalmazzon meg
(1) Az Inst. III. kiad., mely azonban csak 1543-ban jelent meg.
(2) "me mirifice excruciat". Corp. Ref. XXXIX. 364. l.
(3) Bernard Jak. és De La Mare H.
(4) Corp. Ref. XXXIX. 363. s köv. l.s ne engedje, hogy ott az ökör a szamárral felemás igában legyen kénytelen szántani." (1)
Kálvin mélyen átérzi, hogy barátjának igaza van, de tűr; legalább addig, amíg kénytelen. "Ami a mi ügyeinket illeti – írja Kálvin az előbbi levélre válaszolva –‚ bizony nagyon igaz, amit a felemás igáról mondasz, de viselem, amíg változtatni módomban nincsen. Ha Viret-t elviszik, tönkre vagyok téve, s az egyházat se menthetem meg, azért neked is, másoknak is elnézéssel kell lennetek irányomban, ha minden követ megmozdítok, hogy csak itt tarthassam őt. A lausanne-i egyházról is kész vagyok gondoskodni ... csak ő maradjon meg nekem." (2)
Ha Kálvinnak van mit tűrnie, úgy látszik, kifogásolt kartársai sem nagyon boldogok. A lelkészek rövid idő alatt eltávoznak, jönnek újak, de ezek sem bírják sokáig. Aki csak teheti, megy. Meg kell jegyezni azonban, hogy ez csak a negyvenes évek elején volt így. Kálvin sok huzavona után végül jó emberekhez jutott. Mi lehetett az oka annak, hogy Kálvin mellett eleinte olyan kevesen állták meg a sarat?
Kálvin szigorú önmaga iránt, természetes, hogy az mások iránt is. Sokat dolgozik. Ebben már magában is szemrehányást látnak a könnyebb észjárású emberek. Nehéz a könnyűvérű embernek az ilyen körben élni! Colbert-ről, a nagy francia miniszterről olvassuk, hogy kemény dolog volt közelében megállani a sarat, kemény pedig azon egyszerű okból, mert mindenkit a maga képére formálni igyekezett, márpedig ő a napnak 24 órájából 15 órát erős munkában töltött. Persze a Colbert-féle embereknek ez nem megy valami nehezen: ők valósággal szerelmesek eszményképükbe, akárcsak az ismeretes szobrász, akiről azt írják, hogy beleszeretett szép szoborművébe ("concepit amorem operis sui"). Az ilyen embereknek szárnyai vannak. De mit csináljanak a köznapi kartársak, akiknek szárnyaik nincsenek? Egy ideig kullognak, azután szépszerivel – elmaradnak.
Viret végül is Kálvin minden erőlködése dacára elhagyta Genfet, és Kálvin magára maradt. Mennyire magában volt, holott a lelkészi állások be voltak töltve, azt szomorúan látjuk a következő hónapokban, amikor a már előbb megjött pestis erősebben lépett fel. A dologgal kissé azért kell részletesebben foglalkoznunk,
(1) Uo. 319. l.
(2) Uo. 322. l.mert a történtekre itt-ott bizonyos célzatossággal szoktak hivatkozni.
Dühöngött a pestis, a járványkórház tele volt, a tanács felhívta a papokat, hogy egyikük menjen a betegek közé, vigyen nekik lelki vigasztalást, de Kálvin ne menjen, ő nélkülözhetetlen. (1)
Az a hihetetlen dolog történt, hogy nem akart egyikük sem a betegekhez menni. Egyik-másik olyasmit mondott: inkább elmenne a pokolba, mint oda, arra a vesztőhelyre. (2) Végre egyikük: Blanchet Péter, aki már előbb is kivette részét az efféle munkából, elment a betegek közé. A lelkészek megkönnyebbültek, de csak rövid időre, mert a járványba Blanchet is beleesett és meghalt.
A papok bátorságát Blanchet esete éppen nem növelte, valósággal sarokba szorultak, azt mondták, sajnálják, az Isten nekik nem adott bátorságot erre, nem mennek. Végre is úgy oldották meg a feladatot, hogy egy Moreau Simon nevű, a Szentírásban jártas világi embernek adtak megbízást, hadd vigasztalja a betegeket.
Az a kérdés merül fel, vajon Kálvinnak kötelessége lett volna-e a tanács intézkedése ellenére is a járványkórházba menni? Kétségtelen, hogy e kérdés felett lehet vitatkozni, és a felelet attól a szemponttól függ, amelyből a dolgot tekintjük. Kálvin abban az időben Viret–től levelet is kapott, amelyben a hű barát őt kötelességére figyelmezteti, a válasz néhány sora Kálvin véleményéről tájékoztat. "Igazad van – írja Kálvin – mindnyájan kötelesek vagyunk, mi nem hagyhatjuk cserben azokat, akiknek a mi szolgálatunkra nagy mértékben van szükségük. Ennek dacára nem lehetek amellett, hogy elhagyjam az egészet annak egy része miatt. Igaz másrészről, hogy amíg e hivatalban vagyunk, mentségünkre mit sem hozhatunk fel, ha magukra hagyjuk azokat, akiknek reánk szükségük van." (3)
Mire lehet e levélből következtetni? Arra, hogy Kálvin elmegy a pestiskórházba, ha a dolgok sorja ezt követeli. A tanács erre nemcsak nem hívja fel, hanem az ellenkezőt rendeli el. (4)
(1) "Calvin ... unentbehrlich." Cornelius Hist. Arbeiten 437. l.
(2) "Eher würden sie zum Teufel gehen." Uo.
(3) "Summus singulis membris debitores, non possumus iis deesse, qui prae aliis nostrum ministerium desiderant." Corp. Ref. XXXIX. 458.
(4) "Quod senatus consulto 5. jun. 1543 vetitum est." Uo. Miután már előbb – mint láttuk – a tanács kijelenté, hogy Kálvin egyéb szolgálatait nem nélkülözheti.A lelkészi állomások betöltésében Kálvin befolyása döntő.
Világos, hogy ez, mint minden választás, itt-ott magánérdekeket is érint. Egy választásról, jobban mondva egy mellőzésről meg kell emlékeznünk, nemcsak azért, mert a velejáró mozgalmak jellemzik az akkori időket, hanem azért is, mert az ellenzék alkalomadtán szívesen kovácsolt fegyvert belőle a reformátor ellen.
Blanchet Péter halála után helyére Castellio Sebestyén, a genfi iskolának igazgatója pályázott. Castellio (1) humanista volt, derék nevelő és lelkész. Igen szeretett foglalkozni egyházi ügyekkel, alkalomadtán szívesen prédikált, volt bibliai tárgyú, szép latinsággal írt munkája is már ebben az időben, amely kettős célt szolgált: mintát szolgáltatott a jó latinságra és bevezetést a Szentíráshoz. Népszerű ember is volt Castellio és alig harminc esztendős, ajánlkozását szívesen fogadta a tanács.
Azon a vizsgán azonban, amelyet az ordonnance-ok előírnak, váratlan dolog történt. Kitűnt, hogy Castellio egyik-másik hitbeli nézete az egyház tanításával nem vág össze. Őszintén megvallotta, hogy lelkében ez a kifejezése az apostoli hitvallásnak: "Szálla alá poklokra", mindig visszatetszést szül, nem érti, vele megbarátkozni nem tud; megvallotta továbbá, hogy az Énekek énekét profán szerelmi költeménynél egyébnek tekinteni nem tudja. Kálvin minden hosszabb vita helyett menten kijelenté, hogy Castellio Genfben pap nem lehet.
Nem is lett Castellio genfi pap, ahonnan – a genfi iskolának nem kis kárára – elment Bázelbe.
A Castellio-féle ügy mellett könnyen nem mehetünk el, mert idők folyamán úgy tüntették fel Castellio Sebestyént, mint a Kálvin-féle türelmetlenségnek áldozatát.
Castellio rektori fizetéséből nem tudott megélni; kijelentette, hogy csak azon esetre maradhat, ha fizetését felemelik, Kálvin szerint ebbe a tanács belemenni hajlandó nem volt. (2) Helyzetén az könnyített volna, ha a papi állást elnyerheti. (3) Kálvin, mint láttuk,
(1) Francia születésű (1515–l563), Kálvin ajánlatára lett Genfben rektor 1540-ben.
(2) "manere in ea (értsd conditione) recusavit, nisi aliquid ad stipendium daretur". Corp. Ref. XXXIX. 674. "Hoc a senatu non potuit impetrari." Uo.(3) "Conditionem suam tolerabiliorem facere potuisset si Calvinus eum in ministrorum numerum recipere voluisset." Uo. 3. jegyz. az opp. kiadóinak megjegyzése.
Castellio kijelentései miatt ebbe beleegyezni nem tudott, pedig nagyon jól tudta, hogy az egész város és a hatóság őt szívesen fogadta volna. A reformátor a dogmatikai eltérés miatt a szószéken nem akarta látni e tudást, de az iskolában szívesen látta, legalábbis onnan semmi esetre ki nem üldözte, ellenkezőleg: hiteles iratban (1) bizonyította, hogy "olyan embernek ismeri, akit egy értelemmel a pásztori hivatalra választottak volna, ha egy dolog (az említett hitbeli eltérés) közbe nem jön." (2)
Ezek után könnyű tisztába jönni arra nézve, vajon Castellio Kálvin miatt hagyta-e el rektori hivatalát, és mennyi alapja van nálunk pl. Warga Lajos állításának, mely szerint: "Castellio Sebestyén, a tudós nyelvész ... mivel a túlságos erkölcsi fegyelmet és lelkiismereti kényszert rosszallotta (ennek nyoma sehol sincs), az elővégzés (3) és pokolraszállás tanát megtámadta, (4) az Énekek énekét szerelmi költeménynek tartotta, Kálvin részéről oly szenvedélyesen támadtatott meg, hogy hivatala elvesztése után (5) is jónak látta Bázelbe menekülni". (6)
A levelekből azonban annyi bizonyosra vehető, hogy a két férfiú nem túlságosan kedvelte egymást. A derék, becsvágyó Castellio ott a közvetlen közelben nehezen bírta a nálánál csak néhány évvel idősebb ember túlsúlyát elviselni (nem éppen ritka jelenség). Nem igen bírta, Kálvin ezt érezte (a szemekből is lehet olvasni). Egy-két sző leveleiben legalább ilyesmire enged következtetni, Pl. egyszer Kálvin Viretnek ezt írja: "Meg vagyok győződve, ő azt hiszi, hogy nekem holmi kitüntetéseken jár az eszem, alapos-e az ő véleménye, vagy nem – azt én nem firtatom". (7)
(1) L. Corp. Ref. XXXIX. 674. "Ministri Genevenses de Castellione."
(2) Az itt érintett iratban név szerint meg van említve, mire vonatkozott az eltérés: "Salamonis Canticum ... et descensum Christi ad inferos". Uo.
(3) Az elővégzésről szó sincs.(4) Castellio az általa kifogásolt, utóbb említett tanra nézve is kijelenté: "Quantum ad posterius spectat, quin pia esset et sancta doctrina, quam profitemur, non negabat: de eo tantum erat controversia, num sic intelligendus hic locus." A lelkészségre egyes-egyedül a tanbeli különbözés miatt nem tudta ajánlani Kálvin, mert "periculosum et mali exempli fore, si ad ministerium cum hac conditione admitteretur. Uo.
(5) Castellio rektori állásáról annak rendje, módja szerint leköszönt: "Sebastianus Castellio ... missionem petiit a senatu ac impetravit." Uo.
(6) Warga Lajos "A ker. egyház történelme". 117. l., az 1887-es kiadás.
(7) "Scio hoc illi persuasum me cupere emittere." Corp. Ref. XXXIX. 691. l.
Bármint legyen is a dolog, a Castellio-féle ügy végeredményében visszatetszést szült, annyival is inkább, mert Kálvin egy Troillet nevű genfi származású férfiúnak (akinek a városban kiterjedt rokonsága volt) a megválasztását is megakadályozta.
A figyelmes szemlélő észrevehette, hogy a már előbb itt-ott jelentkező ellenzéki szellem határozottabb alakot ölt, a reformátort állami ügyekben szépszerével mellőzni kezdték, úgy gondolkoztak, hogy a papnak befolyása már talán kelleténél nagyobb.
A lappangó ellenzékieskedést és kedvetlenséget egyszerre felszínre hozta a Corna-ügy. Magában véve nem nagy jelentőségű az egész, de itt mint szimptóma, figyelmet érdemel. Corna Amblard városi kincstartó váratlanul lemondott és lemondását a pénzkezelés körül felmerült szabálytalanságokkal indokolta. Az volt a meggyőződés ott a városházán hogy Corna a Kálvin unszolására szánta magát e lépésre. A gyanú persze buján terem s Roset Claudius, a tanácsnak tagja nyílt ülésben célzott a dologra, Liviusnak valamelyik helyét (melyiket? nem említik) idézte, mely Kálvinra nézve sérelmes volt, egyébként pedig uralmi vágyat vetett a szemére. (1)
Kálvint az egész igen kellemetlenül érintette, még úrvacsorát sem vett (2) (éppen húsvétra esett a dolog, 1545), maga a tanács előtt vizsgálatot sürgetett. A négy szindikus eljárt az ügyben, semmi különösebb eredményre nem jutott, a tanács elrendelte, hogy a két férfiú (Roset és Kálvin) béküljön ki.
Egyet nem szabad megemlítés nélkül hagyni: Kálvin a szószéken a város ügyeit többször szóba hozta. (3)
Mindent összefoglalva, a Corna-ügy lecsendesedése után az elöljáróság és Kálvin között bizonyos távolság volt, s ez nemigen rövidült. A hatóság abban a nézetben volt, hogy elég volt a papi befolyásból, de nézetének külső jelekben kifejezést nem óhajtott adni. Az év vége felé azonban kibújt a szeg a zsákból. Az a hír terjedt el a városban, hogy V. Károly a várost meg fogja támadni. Volt gyűlés, tanácskozás, a berniek jöttek-mentek, de Kálvint mellőzték, és bizony neki ez fájt, fájt annyival inkább, mert nézete szerint a tervbe vett intézkedések rosszak.
(1)‚ "Dem Pfarrer Herrschgelüste zugeschrieben." Cornelius "Historische Arbeiten" 430. l.
(2) "La haine a été si grande, qu'il ne prit pas la cène." Tjkv. 1545. ápr. 6. Cornelius e. m. 431. l.
(3) "Concionibus statum urbis ventilavi". Corp. Ref. XXXIX. 32.
A háború veszedelme elmúlt s a reformátor, aki főcélját pillanatra sem téveszté szemei elől, elérkezettnek látta az időt arra, hogy feladatának megoldását újult erővel folytassa. A negyvenes évek közepe táján a helyzet ez: a vének tanácsa az ő oldalán áll és végre annyi küzdelem után olyan kartársai vannak, akik szándékait méltányolják.
Lelkesen indul meg a munka, Kálvin célja felé tör: legyen Genf a keresztyén életmódnak tüköre, az evangéliumi erényeknek példányképe. Sokat írtak és beszéltek már erről, és nem hiányoznak olyanok, akik magát a munkát bírálgatják. Nem éppen a legnehezebb feladat, annyival is inkább, mert nagyon hajlandók vagyunk ítéletek fogalmazására. Politika, a társadalmi viszonyok bonyolódott kérdései, mind olyan dolgok, amelyekben elég hamar formálunk ítéleteket, holott alapos tájékozást szerezni olyan nagyon nehéz és a szempontok annyira különbözők. Az ember, úgy látszik, alig tud kilépni abból, amit Baco idola specus-***nak nevez.
Bármint legyen is a dolog, az kétségtelen, hogy a jóravalóságnak útja nehéz. Kölcsey szerint "minden erény áldozattal jár", amit Ő, a Legnagyobb így fejezett ki: "Aki engem követni akar, tagadja meg magát". Az az út, amelyre a reformátor Genfet terelni, amelyen emelni akarja, kivétel az általános szabály alól nem lehetett. Mit tehetett? Vagy akarnia kellett erősen, mit sem törődve az akadályokkal, tetszéssel, nemtetszéssel, vagy meg kellett alkudnia (amire egyébként sok volt a példa előtte) az úgynevezett viszonyokkal. Ez a megalkuvás dönti el sorsunkat, mert (Colbert is érzi) minden törekvésünk annyi ellenvetéssel találkozik, hogyha ezeket nézzük, semmit se csinálunk.
Kálvin nagyot akar és néhány percentre kiegyezni nem tud. Vagy áll, vagy bukik, igen: áll, vagy bukik, de a kettő között roppant küzdelem van. Felveszi a küzdelmet. És aztán előállanak az Időnek fiai, és véleményeket, megfellebbezhetetlen ítéleteket formáinak, hogy íme a küzdő itt meg ott mérgesebben, nem az esztétikai szabályok (vagy más, ember-formálta cikkelyek) szerint üt, vág, harcol, arca komor, és elfelejtik, hogy a nagy küzdelmek (a háborúk sem) nem a szépészeti szabályok szerint igazodnak, valamint a vihar sem zúg – kotta szerint.
Aközött a Genf között, amely ott a Kálvin szemei előtt elterült s aközött, amelyet lelki szemeivel lát, ott áll a nagy akadály, az ember kísérője: a bűn. Jelentkezik mint léhaság, dőzsölés, feslettség, vallási közöny. Kálvin az akadálynak eltávolításához fog.
A presbitérium intézkedik, a korcsmákat megrendszabályozza, a fényűzést korlátozza, az uzsorát eltiltja, a falusi eklézsiák egyházfegyelmi szabályait elkészíti, alkalmazza, hadat üzen a pogány (Claudius, Amadeus stb.) neveknek, jó ótestamentomi neveket (Eszter, Jeremiás, Gedeon stb.) hozván be helyükbe. A családoknak meglátogatását elrendelik, a presbitérium keresztülviszi, hogy az állami épületekre, Genf címerébe Krisztus nevének kezdőbetűit helyezik.
Mindezen intézkedéseknek intéző lelke a reformátor, de ennél fontosabb, hogy az intézkedések nem maradtak (mint afféle írott malaszt) papíron. Végrehajtásukról gondoskodott a genfi pap.
A fegyelmi szabályok végrehajtásáról lévén szó, itt kettőről közülük meg kell emlékeznünk, annyival is inkább, mert az ellenzéki hangulat fokozására azok különösen befolytak.
Genfnek mindenfelől összeverődött népe hódolt a kártyázás szenvedélyének. Minek arról beszélni, hogy mi ez? Fölösleges a következményekről szólani, amelyek e szenvedélyt kísérik, annyi bizonyos, hogy a keresztyén erényekke1 ez össze nem fér, s abba a Genfbe, amelyet a reformátor építeni akar, bele nem illik. Még egyet: senkire se nézünk nagyobb ellenszenvvel, mint arra, aki szenvedélyeinket elfojtja, korlátozza.
Az összeütközés előre látható, de most ne erről szóljunk, hanem arról, mennyire volt a kártyázás elterjedve és milyen gyökeresen küzdöttek ellene.
Genfben a korcsmákban, eldugott helyeken mindig folyt a kártyázás, hiába jött el maga a pestis, (1) a kártyázás szenvedélyét enyhíteni az sem tudta, éppen úgy nem, mint akár az idevonatkozó rendeletek. Voltak kisebb és voltak nagyobb katasztrófák – ki harcolna az ellen, ami úgy látszik, elemi erővel dúl? A kártyázás itt-ott verekedéssel, sőt hellyel-közzel halállal is végződött, pl. mint az 1542. év végén Pont korcsmájában, ahol a játékosok végül késsel mentek egymásnak és Bochu polgártárs (2) ellenfelét leszúrta.
A presbitérium kérlelhetetlen szigorral lépett fel, üldözte a kártyabarlangokat, és azt olvassuk, hogy a 40-es évek közepén
(1) "La peste... ne pouvaient relantir le developpement du jeu." Gaberel Hist. de l'Eglise de Genève 362. l.
(2) "Le citoyen Bochu." Uo.
1547-ig hét ember került az idevonatkozó szabályok áthágása miatt vérpadra.
A kártyázásra vonatkozó tilalom mellett sok port vert fel és ellenszenvet ébresztett a korcsma-tilalom. Akármilyen nehéz volt az élet, súlyosak a csapások, akármennyire pangott az ipar, a korcsma-ipar virágzott. (1) A rendeletek mit sem értek. Maga a tanács panaszkodik, hogy semmit nem ér az egész, mert elmennek a korcsmázók más községekbe. (2)
Kálvin erős kézzel nyúlt a dologhoz, a korcsmáknak bezáratását keresztülvitte, de ajánlatára a város néhány pontján kaszinó-féle társashelyeket nyittatott, azokat megbízható kezekbe s a szindikus felügyelete alá helyeztette. Világos dolog, hogy ezek a korcsmák helyét nem töltötték be, népszerűek nem voltak. Nem érezhette magát otthonosan az ilyen helyeken a korcsmai közönség, a hang más volt itt, az illendőség feszélyezett, s hogy többet ne említsünk, az evés előtti imának kötelezettsége figyelmeztette az embereket arra, hogy a korcsmákat – eltörölték.
A XVI. század köznépének s a genfi köznépnek alaposabb ismerete adhat fogalmat arról, milyen hatással voltak ezek, és az efféle rendeletek a társadalom alsóbb rétegeire. Kedvetlenséget, majd bosszúságot okoztak. Azt vették el, amit sokan szerettek s mit adtak helyükbe? – amit a legtöbben csak mérsékelten kedveltek: prédikációkat. Vasárnap jókor reggel, 9 órakor, délután 3 órakor tanítás mindenik templomban, vasárnap délben ifjúsági istentisztelet és tanítás, kedden prédikáció. "Alig van nap enélkül", mondja valaki, nem minden panasz nélkül.
A negyvenes évekről lévén szó, nem lehet említés nélkül hagyni egy szomorú dolgot, amely a közhangulatra nyomasztólag hatolt. Nekünk magyaroknak, akik az 1831-es felvidéki mozgalmakat ismerjük, nem tűnik fel hihetetlen dolognak, hogy a nép a legképtelenebb híreket elhiszi; tudjuk, szentül hitte akkoriban a felvidéki nép, hogy a kolerát az emberek csinálták ("az urak megmérgezték a kutakat"). Ilyenféle hírek terjednek el a negyvenes évek közepén Genfben is. Vérfagyasztó üldözések és gyanúsítások indultak meg, úgy látszik, Genfben mindenki hisz a hírekben és
(1) "toutes les industrie etaient en souffrance, l'industrie du plaisir se trovait eil pleine prosperité." Gaberel e. m. I. 365.
(2) "La défense de taverner est inutile; si on leur défend d'aller en ville, ils vont au pont d'Arve." Tjkv. Uo.
Kálvin is annak a kornak a gyermeke, úgy látszik, ő is hitelt adott a mendemondának. Myconiushoz írott levelében a dologról így értesít: "Csudálatosan gyötör bennünket az Úr. A napokban egy összeesküvést fedeztek fel, tagjai férfiak és nők, akik az utolsó három év alatt, nem tudom miféle mérgekkel terjesztették a pestist a városban. Már tizenöt asszonyt megégettek, (1) néhány férfit még kegyetlenebbül kivégeztek, némelyek a börtönben megölték magukat."
A presbiteri rendeletekre visszatérve, azok népszerűek nem lehettek, lassanként elkeseredést keltettek. Arról lehet vitatkozni, vajon enyhébben, fokozatosan nem lett volna-e célszerűbb a szóban forgó tilalmakat életbe léptetni, de ezekből Kálvin hajthatatlan zordonságára érveket kovácsolni azért nem igazságos. Abban szigorúan jár el, ami a közérdeket veszélyezteti, de egyébként a méltányosságnak nem egy jelével találkozunk. 1546-ban pl. színészek jöttek Genfbe, midőn az engedélyezés dolgában kérdést intéztek hozzá, nyíltan kijelenté, hogy jobban szeretné ugyan, ha nem jönnének, de útjukba állani nem akar. (2) Mikor pedig egyik tiszttársa a szószékről dörgött a színpad ellen, erélyesen munkált az ingerültségnek lecsillapításán. (3) "Én semmiféle ártatlan szórakozásnak ellensége nem vagyok – így szólott gyakran –‚ magában a kártyázásban sem találok kivetni valót; de félek a szenvedélyektől, a rendetlenségektől, a viszályoktól, családi perpatvaroktól, amelyekre az igen könnyen vezethet." (4)
Míg az alsó osztályokban a népszerűtlen tilalmak miatt volt kedvetlenség, a felsőbb körökben filozófiai elméletek akadályozták Kálvin céljait és készítették elő az ellenzéki hangulatnak a kialakulását. Mintha a XVIII. századnak deizmusa és racionalizmusa jelent volna ott meg, valami zavaros formában, panteisztikus ele-
(1) Az opp. kiadói e levelet közölvén, megjegyzik, hogy egy egész kor balhiedelmét egy embernek felróni nem méltányos dolog; egyébiránt a genfiek babonája egyáltalán nem áll páratlanul: "Ceterum cave Calvinum hic nimium oneres, quum etiam Bontiet in notis vers. angl. plebeios istos rumores pro indubitatis factis habeat: a fearful conspirancy!" Corp. Ref. XXXX. 55. I. 2. jegyzet.
(2) "Er antwortete, sie hätten lieber wegbleiben sollen, doch habe er Nichts gegen die Vorstellungen einzuwenden." Guizot: J. Calvin, aus dem fr. v. Dr. Martin Runkel 41. l.
(3) "zu beschwichtigen". Uo.
(4) "Ich tadle kein unschuldiges Vergnügen." Uo.
mekkel vegyítve. Eszerint minden, anyag, szellem, jó és rossz, egy kútfőből ered. Alapjában véve minden egyforma. A jó és rossz közötti különbség önkényesen kigondolt valami. Jó és rossz – relatív fogalmak, minden hiábavaló, maga az élet is. A halhatatlanságot úgy gondolták ki, de hol vannak hozzá az érvek? Valóban nincsen igazabb: a test visszatér oda, ahonnan való, a földbe, a lélek is "feloszlik a nagy fényességbe, szétszóródik, miként a felhő". Mennyiben felszabadító, mennyiben megváltó Krisztus? Annyiban, hogy megmutatta az utat, amelyen az ember hajlamait követvén, megszabadul az előítéletektől. Ami a történelmi keresztyénséget illeti, "annak tanai hadd aludjanak, az emberiséget azok nem érdeklik többé". (1)
Az efféle életbölcselet ragadós, mert könnyű. Mindenki filozófus lesz tőle és beszél erkölcsről, az élet céljáról, amit az ész fel nem foghat, azt tagadja, lenézvén azokat, akik még hisznek a "dajkamesékben"; természetfölötti erkölcsi törvény, isteni jutalmazás és büntetés az efféle bölcsészetbe bele nem fér, annál jobban az élvezet. Ha nincsen etikai különbség, ha a világ dolgait nézve, "se nem rossz az, se nem jó, mind csak hiábavaló", akkor a filozófia magaslataira emelkedett ember tudja mi a feladata: "örömből, kéjből vedd ki a részed."
Magától következik, hogy az új elméletnek hívei, akiket később szabad elveikről libertinusoknak neveznek, Kálvin eszméiért nem lelkesülhettek.
Itt ez azért fontos, mert ezeknek útjuk az ellenzék felé vezet, ahova már sokan elindultak a népből, tartván itt-ott mérges beszédeket. De még mások is arra felé tartanak: vannak ott ugyanis titkos pápisták, akik szívesen üdvözölnek alkalomadtán minden ellenszegülést, az ellenzék felé tartanak az artikulánsok, akik Bernből megjöttek, magukkal hozván onnan az ellenszenvet minden iránt, ami Kálvintól ered.
Kálvin látja, ami körülötte történik. Mikor Viretnek ezekről ír, ezt emeli ki: "a mi bevehetetlen erősségünk, hogy az Úrnak szolgálunk". (2) Magával tisztában van, a többi nem az ő dolga.
Jó napjai voltak Kálvinnak azok, midőn barátaitól kapott levelet, különösen ha a messzi Wittembergből jött az Melanchton
(1) Ld. Gaberel e. m. I. 370. és köv. lapok.
(2) "Haec unica est nobis arx invicta, quod Domino stamus." L. Henry e. m. címlapját II. k.
tól, az egyikre (kevés van) a hozzá küldött válaszból hadd álljon itt néhány sor, mint amely az akkori viszonyokra s Kálvin helyzetére nézve jellemző.
"Nézd csak, milyen rest hasnak adtad át a levelet – így kezdődik Kálvin válasza. – Csaknem négy hónapnak elmúlta után kézbesítette azt nekem és hozzá milyen állapotban! A mostoha bánásmód miatt a levél egészen elrongyolódott. Ennek dacára nagyon örülök, hogy így is megkaptam. Igazán egész csuda, hogy a sok hurcolás alatt el nem vesztette valahol..."
"Bizony nagyon jó lenne, ha gyakrabban érintkeznénk, ha másképen nem, legalább levélben. Nem is hinnéd, milyen nagy teher nyom és szorongat itt engemet és különösen két dolog okoz nekem fájdalmat: munkámnak megfelelő sikere nincsen, azután meg tőled távol vagyok, pedig ugyancsak jól esnék egy kis vigasztalás..."
"Sokat írhatnék az itteni viszonyokról, de tartózkodnom kell, mert sohase jutnék a végére. Rendkívül sokat fáradozom és dolgozom, a haladás pedig mérsékelt. Ámde mindenki csudálkozik azon, hogy a sok akadály között még ennyire is jutottam. Vigasztal azonban, hogy nemcsak ez az egyház, hanem a szomszédos egyházak is megérzik munkámnak hasznát." (1)
(1) Corp. Ref. XXXIX. 515.