IV.
A népszerűtlenség hullámain
Rövid szélcsend. Favre visszajövetele. Perrin egyénisége. Maigret titokszerű szereplése. A Perrin–Maigret-féle pör. Az ellenszenv újra az emigránsok ellen fordul. Kálvin aggodalmai. A december 16-ai tanácsülés. A pör befejezése után a régi ellentétek megmaradnak. A papok megrendszabályozása. Egy keresztelés. De Bourgogne Jakab Genfbe jön. Csalódása. Egy levél a tanács előtt. Perrin győzelme. Bosszantások. Az egyházi fegyelem zátonyra jut. Leverő hírek külföldről. A svájci egyházak szomorú állapota.
A Gruet-féle ügy befejezése után rövid időre szélcsend állott be, Ameaux pöre óta a reformátor ekkoriban jutott először lélegzethez, barátaihoz intézett leveleiben erről ismételve megemlékezik. (1) Favre-nak, nemkülönben vejének távollétében nem volt az ellenzéknek központja, de maga az ellenzék megvolt, s előre volt látható, hogy ha az utóbbi pör miatt megdöbbent is, újra s még erősebben fog támadni. Csend volt, de telve voltak a lelkek várakozással.
Említve volt fentebb, hogy Favre annak idején nem akarta magát a tanács határozatának alávetni, kijelenté, hogy kivándorol, tényleg el is hagyta a várost. Egyszerre csak egy szeptemberi napon (1547) ott termett leányával együtt, és elkezdte ott, ahol valamikor elhagyta volt: erősen tüzelt "a papi ruhába bújt zsarnokok ellen". (2) Ekkoriban már veje, Perrin is visszajött, miután a párizsi ünnepségeken Genfet képviselte.
Favre és leánya talán el is felejtették volna azt, amiért annak idején elhagyták volt Genfet. A tanács egy ideig habozott, azután tettre határozta magát: elrendelte Favre-nak az elfogatását. Perrin
(1) "Nunc satis quieti sumus, gratia Domino." Corp. Ref. XXXX. 570. l. "Nunc pacatus est status." Uo. 580. l.
(2) "Erfüllt von Groll gegen die Tyrannen im geistlichen Gewand." Kampschulte e. m. II. 69. l.éppen a városházán tartózkodván, első kézből kapta a hírt, és talán kelleténél is erősebben indulatba jött: bejelentés nélkül a tanácsterembe rontott, ott beszélt a maga s az apósa szolgálatairól, mikor pedig ez nem használt, kijelenté, hogy az Isten segítségével bosszút fog állani. Erre Perrin is börtönbe került, haszontalanul magyarázgatta szavait, hasztalanul hivatkozott hivatalára és fellebbezett a kétszázak tanácsához, menekülés nem volt.
Perrin nem alaptalanul hivatkozott szolgálataira, mert alig volt a városban ember, aki több joggal mondhatta volna, hogy annak idején a reformációt diadalra segítette. Már abban az időben, midőn Farel hirdette ott az Igét, Perrin hathatósan támogatta őt, mikor pedig a szervezésre került a sor, ebből is kivette a maga részét. Az első pillanattól fogva Kálvinhoz csatlakozott azon egyszerű okból, mert ő szakított a leggyökeresebben a régi egyházzal, s az ő működése biztosította leginkább, hogy a régi állapotok visszatérni nem fognak. Részt vett azokban a mozgalmakban is, amelyek Kálvinnak visszatérését szorgalmazták, mikor pedig visszatért, támogatta a reformátort, szószólója volt az új rendnek. Kálvin őt a maga körében igen szívesen látta.
Az idők folyamán a reformátor olyan tulajdonságokat ismert fel barátjában, amelyek neki nem tetszettek: költséges életmódot folytatott, amely segélyforrásaival arányban nem állott, de még ennél is idegenszerűbben érinté egy tapasztalás. Perrin valamikor tüzesen harcolt az evangéliumi egyházért, de bizony anélkül, hogy annak igazságait ismerte, vagy éppen szerette volna, harcolt – harcolt politikából, ellenzékieskedésből, vagy bárminemű más okból, de éppen nem vallási meggyőződésből. Szó sincs róla, Perrin éppen nem állott e tekintetben egymagában, azt lehet mondani, hogy egy típust képviselt, de ezt a típust a reformátor nem szerette. Kálvin belelátott a különben is nyíltszívű ember lelkébe. Perrin hiú ember volt, hízelgett neki, hogy a közvélemény előtt mint a nagy teológus barátja s az új viszonyok védője szerepelhetett.
Perrinnek soha még álmában sem jutott eszébe az, hogy az egyházfegyelmi szabályok, amelyeket jószerével diadalra emelni igyekezett, valamikor neki is alkalmatlanok lesznek. (1) Úgy okoskodott: jó ez a népnek, úri embert ugyan ki vonna felelősségre?
(1) "Il appuyait les rigeurs de Calvin parce qu'il s'en croyait personellement à l'ábri." Ld. Knmpschulte e. m. II. 72. I. 1. j.
Pedig bizony már az első években kicsiny híja, hogy meg nem idézték, Kálvin ugyancsak behunyta a szemét, (1) pedig ehhez igazán nem értett.
Persze az egykori jó viszony elhalványult, sőt ellenségessé vált, mert minél nagyobb az ingának a kilengése az egyik oldalon, annál magasabbra emelkedik a másikon.
Az idők folyamán Perrint megválasztották a városi csapatok parancsnokának. A daliás külsejű s még elég fiatal ember egészen elemében volt. A távolság a díszruhás katona és az egyszerű külsejű pap között még nagyobb lett, sőt mikor az előbbi Favre-nak leányát, a már ismert Franchequine-t feleségül vette – aki maga is hadakozott a maga módján a papok ellen –‚ a válaszfal az egykori jóbarátok között magasabb lett.
Kálvinnak fájt a dolog, leveleiben sokszor emlegeti Perrint ("a komikus Caesart") és valóban volt oka tőle még félnie is, mert Perrin talpraesett ember volt, minden gyarlóságaival egyetemben igazi genfi, mint ilyen, népszerű.
Ekkoriban híre érkezett II. Henrik francia király leendő trónra lépésének, Genf is elküldé a párisi ünnepségekre a maga képviselőjét Perrin személyében. Perrin örült, de Kálvin talán még jobban.
Perrin visszajövetele és a szeptember 20-ai elfogatások után különös hírek tartották izgatottságban Genfet, azt mondták ugyanis, hogy Perrin a francia udvarban lépéseket tett francia őrségnek a városba való küldetése tárgyában, sőt hogy a francia királynak kezébe hűségesküt is tett.
Jellemző, hogy Bern, a szövetséges város rögtön megmozdult; jól tudta ez, hogy a francia Genfben az önző német Bernt nemigen szeretik, tudta, hogy Kálvin is viszonozza azt az ellenszenvet, amellyel a szövetséges város az ő működését kíséri, tudta, hogy Genfben van francia párt, de azt is tudta, hogy ennek fejét nem a Favre családban kell keresni, amely félig-meddig berni, miután birtokai is ott voltak részben.
A követ megérkezvén, vigyázva nyúlt a dologhoz: Favre-nak, leányának, nemkülönben Perrinnek ügye iránt érdeklődött, az ide-
(1) "Er musste ... es sich oft versagen, die Kirchlichen Ordonnancen ... in ihren vollen Strenge zur Geltung zu bringen, übze ... Nachsicht gegen einen Mann, dem er so viel verdankte." Kampschulte e. m. II. 73.
vonatkozó felvilágosítások után kérte, hogy Favre-t és leányát bocsássák szabadon, amit a tanács meg is ígért azon feltétellel, hogy mindketten a presbitérium előtt megjelenvén, annak intelmeit meghallgatják.
Ez meg is történt (október 6). Favre nem vette rossz néven Kálvin szavait, mindegyik pappal kezet fogott, Franchequine asszony is szépen beszélt: majd meglátják – ilyenformán szólt –, ő meg fog változni.
Ezzel rendbe jöttek volna, de mi lesz Perrinnel? A berni követ sürgette, hogy adják elő azokat az okokat, amelyeknek alapján Perrin ellen a vádat emelték. Bern képviselőjét nem lepte meg, hogy Maigret Lőrinc, a "pompás" francia lépett elő. Maigret dolgait már régen gyanúval kísérték odaát. A nevezett férfiú egy levelet terjesztett elő, amelyben egy előkelő állású ember (Pelison Raymund, Chambery elnöke) szól a francia szövetségről, amely a királyra nézve nagyjelentőségű". Ebben szó volt Perrin szerepéről is, aki azonban illetékes helyen kijelenté, hogy az egész ügyet a svájci szövetségesek beleegyezésétől tette függővé. (1)
Ez a kikötés (amiről előbb Maigret hallgatott) egészen más színben tünteté fel a dolgot. Miről volt szó? Ajánlatról, amelyet a szövetségesek elé terjesztenek. Másfelé irányult a figyelem. Maigret börtönbe juttatta Perrint, holott, miként az éppen felmutatott levél bizonyítá, ő legalább annyira benne volt a dologban, mint ez utóbbi. Hozzájárult a berniek gyanúja, amellyel ennek az embernek tetteit régtől fogva kísérték. Elfogatását követelték. Maigret is börtönbe került.
De hát miért adta át Maigret azt a levelet, amely őt is kompromittálta? E kérdésre csak a pör aktái adnák meg a feleletet, ámde ezek nem ismeretesek. (2)
Egész küldöttség jött erre Bernből okvetlenül ezt a kérdést akarta tisztázni: a maga feje után indult-e Maigret, vagy megbízást kapott – ez előbbi esetben példás büntetést sürgettek. "Itt maradunk – így szólt Nägeli, a küldöttség vezetője –‚ látni akarjuk megbüntetését."
Hosszú, kínos huzavona következett. Az egész azt a be-
(1) "du consentement des Seigneurs des Ligues"
(2) "Leider liegen die Akten der beiden Prozesse nicht vor uns.' Corn. Hist. Arb. 513.nyomást teszi az emberre, hagy ott Genfben nagy volt a franciák iránt a szimpátia, sok ember izzadhatott és – kereste a kifelé vezető utat. Szívesen dobták volna sokan az egész Perrin-Maigret-ügyet a feledésbe, csak lehetett volna. Az mindenesetre különös, hogy néhány tanácstag a börtönben meglátogatta a "pompás" franciát. Hír persze volt elég, és a nép készen volt az ítélettel, mely szerint "olyanok ülnek a tanácsban, akik akasztófát érdemelnének!"
Valaminek történnie kellett. Perrint szabadon bocsátották. Most a Magnifique barátai léptek sorompóba, és (persze sok túlzással) hangoztatták: "Barrabást szabadon bocsátották, Krisztus pedig fogva maradt".
Mielőtt tovább mennénk, egy pillanatra álljunk meg e kérdés mellett: érintette-e és mennyiben ez az egész ügy Kálvint? Perrin lehetett a francia szövetség híve, de mint afféle "igazi genfi," már régen rossz szemmel nézte az idegenek beözönlését, ő büszke bennszülött, akitől – legalább a reformátor azt hiszi – az egyház sem várhat jót, mellette állanak a berniek, akik minden franciaországi genfit gyűlölnek. Velük szemben áll maga Kálvin, s állanak a többi menekültek, közöttük Maigret, aki az egyházi reformoknak mindenkor támogatója, Kálvin tisztelője volt. A Perrin-Maigret-ügyben felszínre került minden ellenséges indulat, amely idők folyamán az "idegenek" ellen a lelkekben felébredt. Ha kitör a küzdelem, az eredmény alig lehetett kétséges, a hazájukból kiüldözött réfugié-knek nem lesz hol fejüket lehajtaniuk. Kétségtelen, hogy fájt a reformátor szíve azokért, akik vele együtt ették a hontalanság kenyerét. És az egyház? És az alkotások? De halljuk őt magát: "Ha az Úr a tengernek s a szeleknek nem parancsol – írja –‚ nagy viharok jönnek reánk, és éppen azok részéről, akiknek azokat meg kellene akadályozniok". (1)
A dologban az a tragikus, hogy a fenyegetett réfugié, a "pompás" francia, akivel a genfiek minden genfi menekültet azonosítottak (az ember szeret általánosítani), úgy látszik, nem volt éppen gáncs nélküli lovag, márpedig a közvélemény mind együtt emlegette őket, főleg az egyháziakat s Kálvint különösen. A reformátor sokat szenvedett. E napokról még halálos ágyán is megemlékezett: kutyákat uszítottak reá, szörnyű szójátékkal Káinnak
(1) Uo.
nevezték, inzultálták, úgyhogy kénytelen volt a tanácsnál oltalmat keresni. (1)
Időközben új írás érkezett Bernből, mely a Maigret-ügy tisztázását sürgette, s kifejezte sajnálkozását és megütközését a huzavona felett; december 16-án a kétszázak tanácsa tanácskozásra gyülekezett, a szomszédos teremben a kistanács ülésezett. A feszültség nagy volt, nagyon kevés kellett ahhoz, hogy a színültig megtelt pohárból a víz kiömöljön. Valamelyik vitapontnál az egyik tanácsos fenyegető szóval felállott, kifelé indult, Beguin szindikus kérdé, reá vonatkoznak-e az elhangzott szavak, mire amaz hangosan kijelenté, hogy azok Vandel tanácsosra vonatkoznak. Roppant felfordulás állott be, a pártok sorakoztak, csaknem verekedésre került a sor, a zavar az utcákra is kihatott, az egyik szindikust a tolakodásban meg is ütötték. Ebben a pillanatban megérkezett Kálvin. A legközvetlenebb dolgokról Kálvinnak a következő napon írt leveléből nyerünk tájékozást: "A tegnapi nap aggodalmaimat megszaporítá ... a kétszázak tanácsa egybehívatván, kartársaimnak kijelentém, hogy elmegyek. Jókor elindultunk. Miután a terem közelében többen fel s alá járkáltak, egy pillanatra az ajtó előtt megállottunk. Zavaros kiabálást hallottunk, amely annyira fokozódott, hogy zendüléstől féltünk. Odamentem ... A legharagosabbak közé álltam. Körülállottak, mások kabátomnál fogva el akartak vonni ... Arra kértem őket, ha vért akarnak ontani, kezdjék rajtam." Kálvin rábírta a jelenlevőket, hogy mérsékelvén magukat, kezdjék meg a tanácskozást. "Nagynehezen elfoglalták helyüket – így értesít a reformátor –‚ én hosszan és hevesen beszéltem, úgy látszik, mindnyájan meg voltak hatva." (2)
Napirendre került a berni levél; a szövetségesek ama kívánságát, hogy Maigret ügyét a népgyűlés elé terjesszék – nem teljesítették, Mollard szindikus panaszára, akit a zűrzavarban megütöttek volt, a vizsgálatot elrendelték, azután a legsürgősebb teendőre, az ellentétek kiegyenlítésére tértek át, mint amely minden további munkára nézve feltétlenül szükségesnek látszott.
Kritikus időkben, mikor két nagy párt elkeseredett küzde-
(1) "Le lundi 12. jour de decembre 1547 fut delibere par les freres daller devant Messieurs pour remonstrer beaucoup d'insolences, debauchemens, dissolutions, inimitiez, qui tourneroient a la ruine de leglise et de la ville." Kampschulte e. m. II. 94. l. 1. j.
(2) "dicunt fuisse omnes permotos." Corp. Ref. XXXX. 632.lemben állott egymással szemben, a genfi kormány nem egyszer elrendelte, hogy magasabb állami érdekeket tartván szem előtt, – a pártok békejobbot nyújtsanak egymásnak. Abban az átmeneti időben pl. midőn a római egyház hívei az evangélium híveivel elkeseredett küzdelemben állottak, a hatvanak tanácsa (1533. márc. 29-én) elrendelé "az Istennek, a Teremtőnek és Megváltónak, az Atyának, Fiúnak, Szentléleknek nevében, a békének érdekében, hogy úgy az egyházi, mint a világi renden lévők a haragot, neheztelést, jogtalanságokat, rosszakaratot, sérelmet egymásnak teljes mértékben megbocsássák". (1)
Most is ezt szorgalmazták. Bizottságot küldtek ki, mely legott megkezdte a munkát, ez megidézte másnapra a pártoknak egymással ellentétben álló férfiait. A kibékülés megtörtént, az 1547. év karácsony napján három templomban osztottak úrvacsorát.
Maigret pörét is igyekeztek lebonyolítani, eljött Farel is, Viret is. Egy szerencsés körülmény gyorsítá a fejleményeket, melyről Kálvin az időközben elutazott Viret-t így értesíté: "Még elutazásotok napján a városba érkezett a francia király követe, egy úgynevezett bizalmas irattal (amelyet aztán magával vissza is vitt). A király barátságosan arra hívta fel az elöljáróságot, hagy őrizze meg nyugalmát, de egyszersmind legyen éber. A császár nagy sereget gyűjtött, a támadásra jobban el van készülve, mint bármikor, éppen ezért a város cselvetéstől tarthat. Szükséges, hogy Genfben egyetértés legyen, hogy maga a város a svájci szövetséghez ragaszkodjék, egyébiránt a király sem fogja azt cserbenhagyni." (2)
Azt talán mondani sem kell, hogy ez a királyi üzenet Maigret malmára hajtotta a vizet, hiszen – sokan így okoskodtak – ennek az embernek a legnagyobb bűne az, hogy annak a fejedelemnek érdekében járt el, aki most nyilvánvaló jóakarattal közeledik a városhoz.
Időközben Perrin is szót emelt a tanácsban, szóvá tette a múlt év szeptember 20-ai jelenetet, sajnálkozását fejezte ki a történtek felett, majd Chapeaurouge tanácsos azt indítványozta, hogy Maigret-t bocsássák szabadon, Perrin pedig vele béküljön ki. Az indítványt csaknem egyhangúlag elfogadták. (2)
(1) Lásd Merle D'Aubigné "Hist. de la Ref. en Europe au temps de Calvin". III. 524. l. 2.
(2) Corp. Ref. XXXX. 651.
(3) "Fast einstimmige Zustimmung." Corn. Hist. Arb. 520.Januárius 19-én tudósítja Kálvin Viret-t a történtek felől: "Maigret-t teljesen és tökéletesen felmentették – ezt bizony senki se gondolta volna. Még azok is, akik ügyét a legkedvezőbben ítélték meg, azt hitték, hogy polgári jogait elveszti, de az Úr hirtelen, váratlanul ítéletet mondott." (1)
Több per folyt le egymás után Genfben: Ameaux, Gruet, Perrin stb. pere. Bevégződtek? Nem, csak mint szimptómák. Az ok (a sokféle ellentét, ellenszenv) megmaradván, az okozatok sem maradhattak el. Ezek más nevekkel kapcsolatban újra felszínre kerülnek. Az a seb, aminek oka a testben van, ha az egyik helyen beheged, a másikon kiújul.
Ami az utolsó mozgalmakat illeti, azok a legközelebbi évekre nagy hatással voltak. A nép széles rétegeiben szinte általános lett az ellenszenv az idegen befolyással szemben. Ezzel a kormánynak is le kellett számolnia. Amire a hajlandóság eddig is megvolt, azt illetékes körökben munkába vették. Az idegeneknek, elsősorban pedig "ő papi hatalomnak" a korlátozása lett a jelszó.
Ami Kálvin buzgóságát illeti, a többség ezt megérteni, tehát méltányolni sem tudta. Az egész ember a legtöbb genfi előtt talány volt. Azok, akik tetteinek rugóit kutatták, csak szertelen ambíciót láttak benne. Meg kell vallani másrészről, hogy maga Kálvin sem volt mentes e tekintetben az elfogultságtól: minden ellenállást, ellenvéleményt, vonatkozott az akár az egyházfegyelemre, akár valamelyik hittételre (a predestináció tana sok embernek nem fért a fejébe) – hajlandó volt ördögi gonoszságnak minősíteni.
Míg a kormány a radikálisabb útra tért, Kálvin az eddigi küzdelemből azt a tanulságot vonta le, hogy neki feltétlenül a megkezdett úton kell haladnia. "Sem a veszedelmek, sem a nehézségek nem fojtják el buzgóságomat" (2) – írja egyik levelében. Íme, az ellentét, amelyből a legközelebbi események származnak.
A hatóság elhatározta, hogy a berni minta szerint nagyobb függésbe hozza az államtól az egyházat s erre nézve minden
(1) Corp. Ref. XXXX. "Macrino, quod nemo sperabat, contigit plena et sine exceptione plena absolutio." 653. l. Az opp. kiadói egykorú hivatalos feljegyzésre támaszkodva megjegyzik, hogy Maigret-t pénzbírságra itélték. Ld. uo. 2. j. "impensis dammatus".
(2) Ezt a gondolatot akkoriban Kálvin többféleképpen s többször is kifejezi, pl.: "Quantulum enim vitae restat, ut de me sollicitus esse debeam?" Corp. Ref. XXXX. 639. A fent idézett hely uo. 642. l. "Mihi ... neque pericula, neque molestiae animum minuunt."
lehetőt előkészített. A zavarok után Kálvin néhány hétig a városon kívül tartózkodott, meglátogatta Baselben Falais urát, De Bourgogne Jakabot. Mikor visszatért, a kormány programjával készen volt, szívesen vette az ifjaknak tüntetését, szervezkedését. A "nemzeti" lett a jelszó, melyből kirítt az idegenek gyűlölete. Ami az ordonnance-okat illeti, ezekről csak félvállról beszéltek, nem veszi be az ilyesmit a szabad genfi gyomra, az effélék csak az ütött-kopott jövevényeknek jók!
A hatóság nem maradt a szándék mellett. 1548. márc. 19-én utasítá a lelkészeket, hogy a közállapotokról ne beszéljenek a szószéken, magára Kálvinra is keményen (1) rászólt a hatóság azért, mert a kormány lanyhaságát emlegette. Együtt is megidézte maga elé a papokat, és mindezek fejében "Genf gyermekei" tapsoltak. Íme, végre a derék kormány talpra állt, s meg is táncoltatja a papokat! Egyszerre megváltozott minden. A szabadság nevében divatba jött a papok ellen való tüntetés, akiket végtére is "mi fizetünk". Mintha minden ellenzéki áramlat összefolyt volna egy nagy tengerbe, a legkisebb alkalom is módot nyújtott a tüntetésre. Ezt az ellenséges hangulatot jellemzi a következő eset: Az 1548. év májusában keresztelés volt a Szent Péter-templomban, amikor is összeütközésre adott alkalmat az, hogy a lelkész, a törvényhez alkalmazkodva, nem akarta pogány névre keresztelni a gyermeket. Egyszerre talpon volt az ellenzék, indulatos szavak hallatszottak, zsarnokságról beszéltek, aminek végét kell vetni. "Már régen hordjuk a papok igáját – így szóltak –‚ már meguntuk, hogy bennünket pórázon vezessenek. Vérnek kell folynia, majd másképpen lesz akkor." (2)
Ebbe a Genfbe és ilyen körülmények közé jött el hosszú-hosszú készülődés után De Bourgogne Jakab, Falais sur Mehaigne ura, V. Károly császárnak rokona és játszótársa. Már gyermekkorában a hitjavítás felé hajlott. Később megnősülvén, felesége is osztotta rokonszenvét, mikor pedig emiatt összeütközései voltak rokonaival, elhatározta, hogy kivándorol. Kálvin öt hosszú esztendőn át nagy türelemmel egyengeté az utat erre a kivándorlásra. Mennyi levelet ír, mennyi akadályt hárít el, míg a gazdag, a hatalmas úr Genfnek falai közé érkezett! És a nagy úr roppantul csa-
(1) "In derben Worten." Kampschulte e. m. II. 102.
(2) Presb. jk. 1548. május 31. Kampschulte e. m. II. 103. l.
lódott! Úgy járt, mint nagyon sokan, akik a keresztnek tudományáért, tanításának igazságáért lelkesültek, de annak fájdalmától irtóztak. Pedig mennyire igaz, hogy kereszt nélkül nincsen korona! Annyi bizonyos, hogy a távolból szebb volt Genfnek képe, ott a keresztyén igazságok uralmáról rajzolt magának képet a képzelet. Milyen lehetett a kiábrándulás a tömkelegbe lépve, mikor a köznapi élet vesződségeit kellett szemtől szembe látnia! Az idegenek irányában táplált ellenséges indulat, a küzdelem prózai jelenetei, a hatóság magatartása, mind meg-megragadta az előkelő jövevénynek figyelmét. És Kálvin mindezt látta, s mindez nagyon fájt neki. Hívta barátait, nem jöttek. Viret-nek ügyes-bajos dolgai voltak, azután meg a genfiek gúnyolták a sokat jövő-menő barátokat, triumvireknek, vaslábnak (1) stb. csúfolták őket. Viret meg is írta nyíltan: "Tudod – így szólt – milyen gyűlölt Genfben a triumvirátus". (2)
Kálvin sorsának súlyosbításához az 1548. év nyarán egy nem jelentékeny, de mindenesetre kellemetlen dolog járult. Kálvin valamikor Viret-hez küldött levelében keserűségének szabad folyást engedett. Ilyen kitételek fordulnak elő e levélben: "Ha az itteni viszonyokra gondolok, ugyancsak gyötrődöm ... Nekem a sötétben bujkáló cselszövéssel kell küszködnöm. De hát minek menjek én bele ebbe a labirintusba ... Krisztus követésének külszíne alatt Krisztus nélkül akarnak kormányozni." (3) Ez a levél valahogy most nyilvánosságra került és rossz vért szült.
A felháborodást mesterségesen is igyekeztek fokozni. A (hűtlen kéz által) kezükbe került levélmásolatot sokszorosították, lefordították franciára, annak íróját a tanács elé idézték, stb. "Azt hiszik, hogy a levélből halálos fegyvert kovácsolhatnak ellenem – írja Farelnek a reformátor –‚ én ugyan készen vagyok bárminemű halálra is, de csak az igazságért. Persze ők maguk is röstelkednek, mikor lopott levélre hivatkoznak, és érzik, hogy én keményen ellen fogok állani. Ezeket pedig azért írom, nehogy azt gondold, hogy mi rózsás ágyon heverünk, mikor te küzdelmek
(1) trepied (dreifuss).
(2) "Scis enim quam male iam pridem audiat triumviratus," és hozzáteszi még: "Suspicabuntur itaque protinus aliquam inter nos esse conspirationem et nos aliquid magnum moliri". Corp. Ref. XXXX. 705.
(3) "Sub Christi praetextu regnare sine Christo volunt." Corp. Ref. XXXX. 39. l.
között élsz. Krisztus szolgáinak, bárhol legyenek is, mindig munkájuk van." (1)
Kálvin persze elismerte a levelet, de egyébként nyugodt maradt. "Még azt hinnék, hogy máris megtörtek, ha félelmet vennének észre rajtam, semmi sem ingatja meg annyira támadásukat és semmi sem önt annyira bátorságot a mieinkbe, mint öntudatos magatartásom." (2)
Kálvin szóbanlevő levelének idézett kitételei nem foglalnak magukban valami rendkívülit, békésebb időkben a tárgyilagosabb ítélet alig talált volna benne nagyobb nyugtalanságokra okot, és semmi se jellemzi jobban az akkori ellenszenvet Kálvin ellen, mint az, hogy a két hű barát, Farel és Viret is jónak látta beállani villámhárítónak. A (mesterségesen korbácsolt) felháborodás lecsillapult, de a hatóság nem szűnt meg továbbra is éreztetni bizalmatlanságát, sőt hatalmát is a reformátorral. Elrendelték pl., hogy a prédikációk ne legyenek hosszúak, elemezték a lelkészek beadványait, egyiket-másikat visszautasították.
Ilyen körülmények között – írja Kálvin Farelnek: "Alig múlik el hét összeütközés nélkül." (3) Azonban mérsékli magát: "be fogom neked bizonyítani, hogy méltányos, sőt türelmes vagyok". Enyhítette a feszültséget az, hogy a hatóság fentebb érintett programjának másik részét is szem előtt tartá, a papok hatáskörét visszaszorítani igyekezett, de az egyház megszilárdításán is munkálkodott. A hatóság 1549. januárius 19-én Genf polgáraihoz rendkívüli felhívást intézett, amelyben a vallásosságra, az egyház iránt tartozó kötelességeiknek lelkiismeretes teljesítésére hívja fel a városnak minden rangú és rendű lakosát. "Nem akarunk hálátlanok lenni Isten és az ő jótettei iránt" – így kezdődik a felhívás. A hatóság felelős az Isten előtt az alattvalókért, kedvetlenséggel látja, hogy a reformációval összhangban lévő rendeleteit nem úgy hajtják végre, mint kellene, azért az elöljáróság a jámbor királyok, a keresztyén kormányok példáját tartva szemei előtt, felhívja a lakosokat, hogy szorgalmasan látogassák a prédikációkat, tartsák tiszte-
(1) "Ubique enim nimirum habent negotii Christi servi." XXXXI. 27.
(2) "Nec sane quidquam est, quod magis frangat eorum impetus et bonos animet... quam mea fiducia." Uo. 55. l.(3) "Vix octo dies nobis effluent absque conflictu. Spero Dominum ita mihi adfuturum, ut tibi moderatio et aequitas, vel potius tolerantia mea probetur." Corp. Ref. XXXXI. 126. "Békében élnénk mi (mondja tovább a levél), csak hallgatnunk kellene s ne intenők az embereket."
letben a bűnök ellen kiadott rendeleteket. "Szilárd elhatározásunk minden erőnkből őrködni afelett, hogy mindenki, kicsiny és nagy, keresztyén életmódot folytasson ... erre törekedjék mindenki. Az apa tanítsa övéit, a gyermekek és cselédek vegyenek részt a hittani oktatásban, a hivatalban levők példával járjanak elöl. A prédikátorok is legyenek szorgalmasak hivatalos kötelességeik teljesítésében és a tanításban, szorgalmasabbak, mint eddig." (1) Egyet akart a kormány kézzelfoghatóvá tenni: az egyház érdekeit legalább annyira a szívén viseli, mint a papok.
Időközben az ellenzék az egész vonalon győzött. Perrint első szindikusnak választották. A kormányváltozásnak pedig az egyházra nézve abban állott a jelentősége, hogy egész erővel ennek a tervnek a megvalósításához fogott: erősíteni az egyházat, megszorítani a papok hatalmát, vagy ami ezzel egyjelentésű: megrendszabályozni a papokat mindenütt, a szószéken is. Az óvatosság, amely mindenütt szükséges, ennek a programnak a keresztülvitelében is elkelt volna, de kevés volt belőle. A győzelem nagyon is a fejükbe szállt a győzteseknek, hatalmukat éreztetik. Mikor Kálvin egy könyvet akar kiadni (Az Interim ellen), a győzők tudni vélik, hogy ez fölösleges, a könyvekből már úgyis nagyon sok van. (2) Elég, ha a pap prédikál, mégpedig röviden és simán. Az új emberek csak úgy szórják az evangélium dicséretét, de azért jószerével szívesen ütnek a papokon, az ájtatoskodókon, főleg pedig a jövevény ájtatoskodókon. Egyszer pl. valami pénzhamisító került a törvény elé. A vallatásnál ezt vették jegyzőkönyvbe: a gonosztevő jámbor ember, "aki az evangélium miatt jött Genfbe és mindennap hallgatja az Igét." (3) Talán nem kell magyarázni, hogy az efféle kitételek nincsenek híjával a célzatosságnak s a szerencsétlen réfugié-kkal szemben sértők.
Az új kormány alatt – mely nyilatkozataiban, intelmeiben kálvinistább akart lenni Kálvinnál – általában nagyon rájárt a rúd az emigránsokra és ez nagyon fájt a francia hittudósnak, hiszen alapjában véve a dolgot, ő is száműzött és élete bús bolyongás hideg hant felett.
(1) "les prescheur facet leur debvoir à s'acquitter de leur office est estre plus soigneux qu'ils n'ont este". Proclamatio Rel. 1549. jan. 18. Gaberel e. m. I. Pieces justif. 133. l.
(2) "Es fehlte nicht an Stimmen, welche meinten, es würden überhaupt schon zu viel Bücher gedruckt." Kampschulte e. m. II. 120. 3. l.
(3) Tjkv. ld. Kampschulte e. m. II. k. 119. l.
Olyan szavak emelkednek, hogy ki kell dobni egyszerűen mindet. (1) Gyanúval kísérnek minden idegent, kutatják előbbeni életüket, új esküformát fogalmaznak. Még bántóbb az utcának a magaviselete, a rosszindulat, az ellenséges érzület a legképtelenebb vádaknak hitelt ad. Azt elfelejtették a genfiek, hogy az élelmiszerek régebben is drágák voltak, most a hazafiak megfellebbezhetetlen bizonysággal megállapították: azért drága minden élelmiszer, mert sok az eszkimó. A sok éhes jövevény drágítja meg a piacot!
A sértések, az összeütközések napirenden voltak, és igen könnyen keveredhetett bele népszerűségére akárki. Nem kellett hozzá más, mint durvaság. Aki egyik-másik emigránssal szemben az udvariasságnak legelemibb törvényét durván megsérté, honfi és népszerű lett. (2)
Azon nem csodálkozhatunk, hogy ilyen körülmények között az egyházfegyelem meggyöngült, a presbitérium tekintélye a papok tekintélyével együtt hanyatlott, ez azonban magára a vallásos életre is kihatott. Kitűnt, hogy rendeletekkel a hitet szilárdítani nem lehet. Ott a városházán megfogalmazták, ki is adták a januárius 18-ai proklamációt, valószínűleg úgy gondolkoztak, hogy a vallásosság célszerű dolog, ámde a célszerűség elég erős fundamentumot nem nyújt a hit templomának a felépítésére. Valami maradandóbb, egyetemesebb értékű az, amin egy társadalom vallásossága fölemelkedhetik. Szembetűnő, hogy az említett, a városházán kelt, kissé különös pásztorlevél nyomán visszaesés áll be. Kevesebben vesznek úrvacsorát, kevesebben mennek a prédikációra, olyanféle hangokat lehet hallani, melyek szerint sok a hosszú prédikáció, okosabb, ha az ember azalatt dolga után lát. A régi szokások újra lábra kaptak, zenével kísérték a lakodalmas népet a templomba, (3) táncoltak, még az asszonyokban is felébredt a régi virtus, a presbitériummal vitába bocsátkoztak, azt olvassuk például, hogy az egyik ilyenformán érvelt: elég okos ember az én uram, ha valamit nem jól teszek, majd megmondja ő, a másik pedig még élesebben pattogott, akinek, úgymond, az ő ruhája nem tetszik, az
(1) Tjkv. 1548. jan. 26. és febr. 3. Ld. Kampschulte e. m. II. k. 119. l.
(2) "Ho cherchoyent touttes occasions des desbat contre les estrangers; de jour et de nuict et sans occasion les battoient." Bonnivard után idézi Kampschulte e. m. II. 120. l. 3. j.
(3) "vont et retournent a leglise avecques tambourin ... ou bien autre instrument". Egy névtelen író nyomán Kampschulte e. m. II. 122.
hunyja be a szemét. A presbitérium jóformán tehetetlenül állott, mert a hatóság az effélékhez Jó képet csinált. (1)
Időközben az 1549. évben meghalt Kálvin "életének legjobb szövetséges társa", felesége; a kis, csendes lakás még csendesebb lett, a magára maradt özvegyet ezentúl a szenvedő hitvesnek kérő tekintete nem mérséklé és gyengéd szava nem oszlatá el körülötte a felhőt.
De ha csüggesztő volt az utca, kevés örömet keltett a genfi egyháznak a képe, még nyomasztóbb voltak a külföldről érkezett hírek. Kálvin szemeit csaknem állandóan Franciaországra irányítá. Örül, ha az evangélium tért foglal, szenved, ha annak híveit hóhérolják, és minden jel arra mutat, hogy hazája még sok vértanút követel. "A francia úgy dühöng, írja ekkoriban Bullingernek, szinte azt gondoljuk, harcra akar kelni az Isten ellen, miként a gigászok, azonban a mártírok állhatatossága megragadó." (2)
A németországi eseményeket "csaknem lázas" érdeklődéssel kíséré, s mit eredményeztek? Megszülték az Interimet, azt a bálványt, amely "megfertőzi nemcsak külsejét az Isten szentegyházának, hanem megfertőzi annak szentélyét is, megrendíti az istentiszteletet. Semmit sem kímél meg piszkától vallásunkban". (3)
Svájc egyházi viszonyai sem éppen vigasztalók. Az a nagy kő, amelyet Luther haragjában annak idején a kútba dobott volt, (4) komoly bajoknak okozója volt, mert eltekintve attól, hogy annak a kegyeletnek megsértése, amellyel a zürichiek Zwingli iránt viseltettek, igen elkeserítette őket, s a megoszlást mélyítette az evangélium hívei között, Kálvin is kellemetlen helyzetbe jutott idővel. Kálvin nem értett egyet Zwingli úrvacsoratanával, a közvetítő Bucer elvtársának vallotta magát, (5) és most a bekövetkezett viszályok nyomán azzal gyanúsították, hogy lutheránus. Tudjuk, mennyire önálló volt e tekintetben is a genfi reformátor, de nem ez a fontos Kálvin helyzetére nézve, hanem az, hogy ott Svájcban, ezt ellene föl-
(1) "Vom Magistrat wurde wenig Hilfe geleistet." Uo. 123.
(2) "Gallus ita insanit, ut dicas velle cum Deo gigantum instar confingere. Mira interim martyrum constantia."
(3) "totam ecclae sanctitatem inquinet". Interim adultero Germ. 673.
(4) Luther egy iratban hevesen megtámadta a zürichieket "Kurzes Bekenntniss v. heil. Sacrament wider die Schwärmer" című iratában.
(5) "sich offen und überall als Freund des wegen seiner Vermittlungen Verhassten Butzer bekannte". Calvinstudien W. Koflhaus. 51. l.
használták. Sok ellensége, a sok Berntől függő pap csak az alkalomra várt, (1) hogy őt reformjaival együtt megbuktassa. Személyi és egyházpolitikai szempontok egyaránt nyugtalanították, arra sarkallták, hogy a tűzvésznek útját állja. A mentési munkálatokat más kapcsolatban lesz alkalmunk látni, a svájci zavarokat itt csak annyiban érintettük, amennyiben a reformátor aggodalmaihoz azok is hozzájárultak.
(1) "nur auf die Stunde warteten". Uo.