A Szent Péter-templom külseje
I.
A prédikációk
Kálvin irodalmi munkásságának ismerete egyéniségének szempontjából is fontos. Irodája. Az öreg deák. Minden érdekli. Munkabírása. Prédikációinak számszerű áttekintése. Kik vennék hasznukat? Prédikációinak alapja. Szilárd hite. Vissza-visszatérő gondolatai: az Isten hatalma, az ember nyomorúsága, a kegyelem, a kötelesség. A nők kötelességei. Prédikációi komolyak, néha komorak. Rokonszenvre nem számít. Sokszor korhol. Hangjának élét bizonyos fokig tompítja egyéniségének puritán egyszerűsége, s az, hogy nem a maga nevében szól. Ellenszenve a kedvkereső papok iránt. Népszerűtlenségének okai részben prédikációi. Vigasztaló beszédeinek célja az erélyes önsegély felébresztése. A szenvedések nevelő eszközök. Megegyezés Kölcseyvel. A megpróbáltatások elviselése: próbaköve a vallásosságnak. Példái a közéletből valók. Néhány gondolata. Kálvintól többet kell tanulni. A Jób könyvéről mondott 71. prédikációnak tartalmi áttekintése.
Mindenkinek az élete érdekes, mert minden élet része a bámulatos egésznek. Minden figyelemre méltó itt, mert mindenből a Megfoghatatlannak jelenségei sugárzanak felénk, a legkisebb is az egészre mutat. Nem áll itt magában még a virágszál sem: hozzátartozik a tavasz, mely az első rügyet kicsalta, a szellő, amely leveleit simogatta, a nyár, mely érlelte, a föld, mely táplálta. Minden élet itt bepillantást enged abba a csudálatos valamibe, amit mindenségnek neveznek. Tágra nyitott szemekkel állunk és elmélkedünk.
Nemcsak a maga egészében ad az élet anyagot az elmélkedésre, hanem annak minden fázisa. Annak az embernek is, akit a Gondviselés abba a forrongó városba vitt, hogy ott az Ő országát terjessze – minden munkája, vívódása tanulságos. A presbitérium, a tanács, az utca stb. mind nyújt valamit életének históriájához. Minél több oldalról látnók, annál jobb lenne, mert annál jobb (igazabban szólva: megközelítően jobb) a kép, amelyet róla, koráról a képzelet és az értelem formálhat magának.
Igen nagy területen maradnánk tájékozatlanul, ha a reformátornak íróasztalát figyelmen kívül hagynók, hiszen életének jókora részét emellett töltötte. Az utca aránylag nem sokszor látta, akkor is csak addig, amíg dolgai után ment. Csütörtökön presbiteri gyűlés, pénteken papi gyűlés, hetenkint háromszor teológiai felolvasás, minden második héten naponkint prédikálás – ezek rendes foglalkozásai. A többi időt mind otthon, íróasztala mellett tölti.
Ott íróasztala mellett bontakozik ki a reformátor egyénisége, ott látjuk őt igaz világításban, legalább is világosabban, mint azoknak a tudósításoknak a világánál, amelyet róla idők folyamán idegenek nyújtottak.
A Kanonokok utcájának alacsony, emeleti szobájában ül "négyzet alakú nagy diófa asztala" (1) mellett. Mikor az alkonyat beáll, meggyújtja a mécset. Igénytelen, de erős bútordarabokra, nagy, régi kötésű könyvekre s a papnak sápadt arcára (melyet fekete, kissé gondozatlan szakálla még halaványabbá tesz) veti az vöröses fényét. Úgy néz ki, mint valami öreg diák. Mert ez az ember valójában diák maradt egész életében. Életmódjában, magatartásában olyan, mint volt régen, amikor még a jó öreg Klein Katalin ("Catharina Petita") asszony kis szobájában mint albérlő lakott Bázelben, egész napokon át írással foglalkozván. Csak az arca lett azóta fakóbb, a szemei körül kissé ráncos, meg a szakálla nagyobb. Ruhája, gondolkozásmódja, szemének fénye a régi maradt.
Az öreg diák ott ül íróasztala mellett. Itt van igazán otthon. A külső zaj után a csendes magány üdvösségét érzi. Feltárulnak előtte a múltnak, jelennek képei. A távolban élő barátok, hitrokonok szólalnak meg, kérdeznek, s miközben az Írásra veti szemeit – kész a válasszal. Felelnie, erősítenie kell. Ír. Fürkésző szemeit (amelyekben valami epedő, afféle lázas fény van) sokszor szegezi egy-egy pontra, mintha az összeköttetést keresné gondolatai között – azután ír tovább. Sovány, csontos, barna ujjai szaporán rakják egymás mellé a nem éppen formás betűket. Így messziről nézve, úgy látszik, az írás nem munka neki: öröm.
A betűkből, a sorokból levelek, könyvek formálódnak. És ezekben a levelekben, könyvekben aztán benne van észjárása, reménye, félelme, lelkesedése. Mindenesetre érdekes látni, ami a barnaképű embert foglalkoztatja (s amitől szemei csillognak). Ezekbe
(1) "table noyer, carrée, ferré". Doumergue e. m. III. 494. (Kálvin bútorzatának egykorú leltárából.)
az írásokba bele kell pillantanunk. A szisztematikus rendbe állított anyagban visszatükröződik és szemünk elé tárul egész életpályája; nyugodtan olvashatjuk gondolatait, mérlegelhetjük azokat a maguk eredetiségében, mielőtt azok valamelyik írónak rendszerébe beleszorítva lettek volna.
A legelső, ami ezekben az írásokban a figyelmet megragadja, az anyagnak sokfélesége. Meglepő, mennyi minden rangú és rendű dologgal foglalkozik Kálvin. Írásmagyarázatok, támadó, hitvédő iratok, prédikációk, levelek hosszú sorban kerülnek ki tolla alól. Barátainak apró-cseprő, ügyes-bajos dolgai éppen oly kevéssé kerülik ki figyelmét, mint a távolabb fekvő, az egyházat és államot érdeklő nagy dolgok. Talán ennél is fontosabb, hogy mindabban, ami érdekli, erőteljesen munkál. Ha barátjának cselédje nincsen, ez baj, ezen segíteni kell. "Azt mondják – írja alkalmilag Viretnek, – hogy nincsen szolgálód, igaz, te erről nem írsz, de mégis értésedre kívánom hozni, hogy van itt egy előrehaladt korú, kegyes, szorgalmas asszonyszemély, aki szívesen lenne szolgálatodra." (1)
Ugyanaz a kéz, amely az idézett sorokat papírra veti, (csak jellemzés végett hívtuk fel reájuk a figyelmet) a dán királyhoz, az angol protektor leányához, a Renata hercegnőhöz stb. küldendő levelekben szorgalmatoskodik. Viret említett levele és pl. a tridenti zsinatról írott munkája, vagy Somerset herceghez küldött, az egyházat érdeklő tanácsai között nagy a távolság. Ami ezen a nagy téren elfér – mindaz érdekli. Az életíró feladatának a súlypontja éppen arra esnék, hogy azt, ami őt érdekli, mind megvilágítsa, ennek nyomán rajzolódnék meg aztán képe a férfias erélynek, amellyel ez az ember hatni, gyarapítani, építeni tudott.
Viszonyaink közölt, az efféle erőfeszítések nagy arányait alig ismerve, szinte az a kérdés merül fel, hogyan bírta? Hol vette az időt minderre? Csak azt látjuk, hogy ha a nappal nem futja, megtoldja az éjszakával. "Könyvedet – írja egyik barátjának – csak küldd el... Igaz, sohasem volt kevesebb nyugalmam, mint most – de majd kitelik az idő a hosszú éjszakákból." (2)
(1) Corp. Ref. XLI. 520.
(2) Uo. XXXX. 382. Erről sokszor van szó pl. Beza: "somni paene nullius". Henry e. m. II. 177. kiemeli, hogy keveset aludván ("bei geringem Schlaf") tudott dolgozni sokat. Maga a reformátor a legcsekélyebb nyugalom után dologtalansággal vádolja magát: "Mihi pigritiae... conscius sum". Corp. Ref. XL. 656. Pedig maga is nem ritkán érzi, hogy erőfeszítése nem áll arányban szervezetével. Pl. egy alkalommal: "Ego ita scriptionibus et assiduis, plerumque molestis, obruor, ut me propemodum vitae taedeat". Uo. 656. l.
Csak azt látjuk, hogy állandóan dolgozik, de arra a kérdésre, mi adja neki a hozzávaló erőt, kielégítően felelni csak az tudna, aki a szívekbe és vesékbe lát. Azt látjuk, hogy a nagyratermett embereket a hétköznapiaktól első sorban munkabírásuk különbözteti meg, és pl. egy Napóleon erősen tud dolgozni. Arról a benső örömről is van némi tudomásunk, mely a munkás életet kíséri, ámde a genfi reformátor szorgalma mindezt felülmúlja, különösen, ha figyelembe vesszük állandó betegeskedését, zaklatott életkörülményeit, amelyek között így kiált fel néha türelmét veszítve: "Hihetetlen tövisek között hánykolódom". (1)
Módunkban nincsen rámutatni arra, hogy mi élesztette ezt a munkakedvet még a megpróbáltatásoknak, még a keserűségnek óráiban is, egyet azonban nem lehet szó nélkül hagyni. Ha munkáiba merülünk, valami erőnek a sejtelme érint meg, az erőnek, amelyről a természeti ember nem sokat tud, erőnek, mely sorsunkon felülemelkedni megtanít, s amelyet az Írás titkos vigasztalásnak nevez. Sokféle változatban, a legkülönfélébb helyzetekben jelentkezik ez ott munkáiban, csak értsük meg, csak halljuk meg. Egyébiránt alkalomadtával maga a reformátor is tájékoztat e tekintetben. "Bármi történjék is, mondja egyik írásában, ha csöndes szívvel meghalljuk azt, amit nekünk Megváltónk mond, mindig fogunk okot találni benső örömre ... élénken érezzük, mily hűen váltja be ígéretét, s hogy ... legyőzhetetlenekké tesz bennünket." (2)
Az írók keveset beszélnek arról, miből fakad az ő ereje, annál többször esik szó arról, hogy szépen írt. Nagyon sok embert lehetne megszólaltatni erre nézve Bossuet-től kezdve akár a legújabb időkig. De ezt nem is vitatja senki, azért erről ne is szóljunk. Egyet azonban emeljünk ki: világosan ír. Nyoma sincsen írásaiban a hosszú, nehézkes mondatalkotásoknak, amelyek egyik-másik kortársa (pl. Zwingli) munkáinak olvasását olyan nehézzé teszik.
Az olvasó így szól magához: íme ezt értem, másképpen nem is mondhatná.
Veleszületett hajlandóság, rátermettség ez. Kálvin sohase jön kísértésbe, hogy tudósabban szóljon, arra semmit nem ad, hogy talán némelyek előtt nem fog mutatni annyit a keresettebb fordu-
(1) "Versor inter mirabiles spinas".
(2) Bonnet e. m. I. 133.
A Madelaine-templom
latok teljes mellőzése miatt. Ő ismeri e tekintetben magát, alkalomadtán erről is megemlékezik: "Természetemnél fogva, így szól egyszer idevonatkozólag, szeretem a rövidséget, amit bizonyára el nem érek azon esetre, ha afféle kanyarulatokba bocsátkozom. Nem tenném én ezt még abban az esetben sem, ha ezt az olvasó szeretné, azután meg maga az a munka is, amelyet meg akarok írni, a legnagyobb mértékben megköveteli a tisztaságot, az egyszerűséget és a rövidséget". (1)
Szűk keretekbe szorítva megemlékezni és leglényegesebb vonásaiban feltárni mindazt, ami a reformátor íróasztaláról lekerült, alig megoldható feladat. A legfőbbekre, azokra kell szorítkoznunk, amelyek elsősorban jellemzők és tarthatnak számot érdeklődésre.
Legcélszerűbbnek látszik első sorban szólani prédikációiról, azután leveleiről, s végre külön önálló kiválóbb munkáiról, amennyiben azokról az eddigiek során szó nem volt.
A reformátor korában a prédikátorok a beszédeket a legkisebb részletekig nem dolgozták ki, nem volt e tekintetben kivétel maga Luther sem, innen van, hogy helyenként iskolás módon rövid, máskor meg szavai úgy ömlenek, mint a folyónak a vize. Prédikációi szenvedélyes vérmérsékletének képmásai.
Mielőtt Kálvin prédikációit közelebbről szemügyre vennők, vegyük számba, tekintsük át magukat a prédikációkat. Watier Albert, akinek idevonatkozó munkájára már hivatkoztunk, szám szerint felsorolja a reformátornak beszédeit. Adatai tájékozás szempontjából hadd álljanak itt. Kálvinnak eszerint a következő egyházi beszédei maradtak fönn: 120 prédikáció a Genesisről, 200 a Deuteronomiumról, 159 a Jób könyve fölött, 72 a zsoltárokról, 22 a 97. zsoltár felett, 343 Ézsaiás, 91 Jeremiás könyvéről, 25 a Siralmak, 174 Ezékiel, 47 Dániel, 65 Hozseás, 17 Joel, 43 Amos, 5 Abdiás, 6 Jónás, 2 Micheás, 18 Sofóniás könyve fölött. 149 beszéd az Apostolok csel. könyve, 110 a Kor. I. levél, 70 a Gal. levél, 46 a Thess. két levél, 55. Tim. I. levél, 31 a Tim. II. levél, 48 a Tit. írott levélről. (2)
Egész fóliánsokat töltenek be ezek a beszédek. Ha kinyitjuk e könyveket, látjuk, hogy a reformátornak prédikációi a mai egyházi
(1) Inst. III. 1.
(2) Watier Albert "Calvin Prédicateur" című munkájában a "Catalogue raisonné des manuscrits de la Bibliothéque de Genève" alapján állítá össze ezt a számszerű tájékoztatást.
beszédek formájától merőben eltérnek. Nincsenek szónoklati formába öltöztetve, nincsen bennük afféle bevezetés, tárgyalás, befejezés. Azt lehet mondani, Kálvin egyházi beszédei a mai felfogás és ízlés szempontjából nem is prédikációk. Mik tehát? Bibliamagyarázatok. Elővesz egy-egy bibliai könyvet, s azt pontról-pontra, fejezetről-fejezetre tárgyalja elejétől fogva végig. Talán a legközelebb járunk a valósághoz, ha azt mondjuk, hogy a reformátor prédikációinak a lényege a Biblia tartalmának kiszemezése. A reformátor az éppen terítéken levő bibliai szövegnek értelmét kiszedi, az olvasó elé tárja, összeköttetésbe hozza az életnek minden viszonyával, miközben a tartalom életet nyer, a beszélőnek pedig megnyilatkozik gazdag világ- és emberismerete, mindenekelőtt pedig az Írásban való jártassága.
Kálvin e prédikációi, miként a mondottakból is kitűnik, arra nem alkalmasak, hogy egyik-másikat megnyitván, abból egy beszédre felkészüljünk, de arra alkalmasak, hogy általuk egészbenvéve a szószéknek méltó betöltésére előkészüljünk. Kész beszédekkel nem szolgálnak (amelyek különben is úgy illenek a prédikátorhoz, mint a másra szabott ruha), de bőséges anyagot nyújtanak az eszméltetésre, mert amikor a reformátor az Írás tanításait elemzi, azokat a köznapi élettel összeköttetésbe hozza (mindig az emberek között a földön jár), kitűnik gazdagsága, átfoglaló ereje, és megérthető alakban feltárul a bölcsesség, mely az Írásban vagyon. Mindez egészen természetes. Megértjük, miért ajánlja Watier ezeket a beszédeket a lelkipásztorok figyelmébe. "Gazdag leltár ez, így szól, telve a legkülönfélébb természetű dolgokkal, feneketlen bánya, ahol gazdagság van összehalmozva. Ez még mind kevés, ha tekintetbe vesszük a hasznot, amelyet az olyan emberrel való érintkezésből nyerhetnek, aki éppen olyan hatalmas pásztor, mint amilyen nagy teológus. Valóban, ha esze és tudása az első francia reformátorrá emeli, nem kisebb ő a lelkek építésének nehéz művészetében. Csak nyerünk és épülünk, ha megérint bennünket a keresztyénségnek igaz és egészséges szelleme, mely őt lelkesíté." (1)
Kálvin prédikációinak hasznavehetőségéről lévén szó, az a kérdés: a prédikátorokon kívül kik forgathatják még haszonnal őket? A historikus kevés anyagot talál bennük, legalábbis a reformátor személyét illetőleg keveset, mert a reformátor magáról nagyon
(1) Watier e. m. 13. l.
szól s akkor is röviden. Igen, de a történetíró nemcsak a közvetlen kijelentésekben lát útbaigazítást, hanem a legkülönbözőbb dolgok összhatásában, és e tekintetben nem lehetnek e beszédek érdektelenek azok előtt, akiket merőben a történelmi motívumok vonzanak. Végtére is annyi beszéden át ki kell sugároznia az egyéniségnek, különösen az olyan önálló egyéniségnek, mint aminő Kálviné, csak észre kell venni. És valóban azok, akik ebből a szempontból tanulmányozták a roppant nagy anyagot, meglátták azokon át azt is, aki a forrongásoknak esztendeiben abban a városban magyarázta az Írást, amely felé a népek milliói figyelemmel tekintettek. Ezt a gondolatot fejezi ki egy értekező, mondván: "Beszédem át lelkébe pillantunk a szenvedélyességnek, engedelmességnek, alázatosságnak és erős meggyőződésnek eme csudálatos találkozó helyére". (1)
Kálvin az Írás alapján áll. Ez nem új dolog, magától értetődik, és itt mégis hangsúlyozni kell e tényt, mert gondolkozására, prédikációra és egyéniségére ez nyomja rá a pecsétet. Szinte gyönge s a dolognak lényegét csak halaványan fejezi ki ez a két-három szó: Kálvin az Írás alapján áll. Kálvinnak a Szentíráshoz való viszonyát hívebben így fejezhetjük ki: Kálvin benne él. Talán még ennél is fontosabb: nem ingadozik soha, pillanatra sem. A reformátornak problémái nincsenek, ő csak igazságot ismer.
Hamar tisztába jött a legfőbb dologra nézve. Minden kétely: ingadozás, egy neme az aléltságnak. Gondoljunk csak arra, hogy mint fiatalember mit mond (a Cop-féle rektori beszédben): kételkedés között imádkozni nem lehet, az embert nagyobb veszedelem nem érheti a kételkedésnél, megosztja, megzavarja a lelkivilágot, az egy célra való erélyes munkálást meggátolja, ferde helyzetet teremt. A tépelődés gyötrelemmel tölti meg a szívet, nyomába békétlenkedés lép, még a halhatatlan lélek is kárhozatra jut általa. Másrészről nagy erőnek forrása a bizonyosság.
Amióta mint fiatal jogász (tudakozván az Írásokat) egy ihletett pillanatban Bibliájára hajolva így szólott magához: "megtaláltam!", soha semmit se veszített el abból, amit megtalált Abból, amit megtalált, táplálkozik, él. Ebből táplálkozik elsősorban határozottsága úgy a közéletben, mint a szószéken.
A bizonyosság Kálvin legjellemzőbb vonása, benne gyökerezik
(1) Krauss: "Kalvin als Prediger." A "Zeitschrift für praktische Theologie" Heft. III. 1884. itt Watier után idézve.
határozottsága. Nem hagyható szó nélkül, hogy az idők folyamán a kálvinizmus hatása a bizonyosság mindenütt határozottságot szült, ahol a reformátor eszméi tért hódítottak. A bizonyosság nyomán megszilárdult határozottság öntött erőt azokba a "hajdan erős" magyarokba is, akik itt elszántan tudtak dacolni az önkénnyel, erős kézzel hordozván a szabadságnak zászlait.
A genfi reformátorban semmi sincsen abból a tépelődésből, ami pl. Tolsztojt kíséri, aki minden ösvényt keresztül-kasul átkutat, keresvén az életnek célját. Kálvin életét nem töltötte a keresésben. Ő talált, s amit talált, azt megtartotta.
Nem lehet ennek a fontosságát eléggé hangsúlyozni Kálvin egész működésére nézve. Csak a Kálvin működésére nézve? Nem. Ott van Pál apostol, Assisi Ferenc, és mellettük olyan sokan, akik erősek tudtak lenni a bizonyosságnak általa.
Mert nagy hatalom az abszolút hit a félelmeknek, bujdosásnak, az élire állított nagy küzdelmeknek honában itt a földön. Felvértez, hőssé avat. A genfi pap pl. (hogy csupán őt említsük) megpróbáltatásának kínjai között (amikor "csudálatos tövisek között hánykolódik") ilyen erőteljesen beszél: "Az Istennek igazsága az egekig ér, nem nyomhatja azt el az emberek vágya, sem zsarnoksága. Ha az egész föld megindulna is, rettegésünk dacára az óhajtott kikötőbe jutunk, ha reménységünk horgonya az éghez van erősítve. (1)
Mikor Kálvin prédikációiról szólani akarunk, szükséges volt azt az alapot kijelölni, amelyen áll. Szavait, tetteit, egész lényét áthatja az a meggyőződés, amelyet az Írás érlelt meg benne. Temérdek nyilatkozatban áll előttünk hite. Mit is szokott mondani (és tettével bizonyítani)? "Abban, amit az Írás tilt, abban, amit az Írás parancsol, meg nem ingat engem az egész világnak a megütődése sem." (2)
Ezek után talán nem nehéz tájékozódni arra nézve, miről beszél Kálvin a szószéken. Hirdeti az Írást. Csak az Írást. Igaz, sokat érvel, de ez mit sem változtat a fődolgon, az ész az Ige mellett csak a készséges szolgának szerepét tölti be, az igazságnak legbiztosabb próbaköve az Írással való megegyezés. Nem vár a maga agyvelejétől semmit. Nem indul ki a szívnek érzéseiből, vágyaiból, keresvén, mennyire állanak azok összhangban a Bibliával, hanem
(1) "Si nostre ancre est fichée au ciel". Bonnet e. levélgy. II. 460.
(2) Uo. I. 52.
A St. Gervais-templom
ebből indul ki, felállítja a szabályt s azután felel meg a nagy kérdésekre.
Tudni akarod, mi az emberi szív? Feleletet vársz arra, mik annak a jogos kívánságai? Mi az, amit szeretni tartozik? Hogyan kell szeretni? Kérdezd meg a Bibliát. A magad ügyében magadnak bírája nem lehetsz, aki így cselekszik, föléje helyezi magát a kinyilatkoztatásnak. A feltétlen engedelmesség az Isten szavával szemben, úgy, amint azt az ihletett írók nyomán ismerjük, erkölcsi függetlenségünknek alapja, szabadságunknak záloga, üdvösségünknek forrása.
Mindarra nézve, ami reád fontos, lényeges, megtalálod a feleletet az Írásban. Szó sincs róla, felvethetsz ezernyi ezer kérdést, ha éppen ebben kedved telik, amelyek mögött a kérdőjelek ott maradnak e földön örökre, de jól jegyezd meg, ezek nem lényeges kérdések. Mindarra, ami mostani sorsodra, jövő életedre, mindenekfölött pedig kötelességeidre nézve fontos, megtalálod a feleletet a Bibliában. Az Úr adott munkát agyunknak, kezünknek, szívünknek, adott elegendő erőt is ennek elvégzésére, hogy hűen engedelmeskedvén – üdvösségünket munkáljuk. Nincsen okunk panaszkodni amiatt, hogy "kimérte Isten a tudás határait".
Kálvin prédikációiban nemigen hivatkozik más tekintélyekre. Az Írásnak hitelre méltósága önmagában vagyon, az atyákat, más írásmagyarázókat ritkán szólaltat meg, kerüli a szavaknak feszegetését, csak arra figyel, azt tárja elő, amit a mondatok az írók tolla alatt jelentenek. (1) A Szentlélek nekünk azt adta, ami nekünk jó, ami a lelket táplálja, ami épít. Nos, a reformátor feladata az, hogy vegye ki belőle mindazt, ami táplál, éltet és épít.
Nem lehet itt célunk bármilyen röviden is érinteni a hitigazságokat, amelyeket Kálvin a szószéken hirdet, ismétlésekre vezetne, s az Institutio tartalmának vázlatát mondanók el. Azokra a gondolatokra azonban lehetőleg reá kell mutatnunk, amelyek prédikációinak megkülönböztetőbb jelleget kölcsönöznek, s amelyekre különös előszeretettel vissza-visszatér. Főcélunk lenne (amennyire lehetséges) meglátni, hogyan tükröződik az írás vissza a refor-
(1) "Ipse scilicet ante omnia sibi disquirendum esse putabat, quale fuerit autoris consilium, quidve proxime destinaverit, adeo ut vel apostolorum autoritas in talibus apud cum non semper praevaluerat." Corpus Reformatorum. LI. pag. XI.
mátor lelkiismeretében, s egyéniségével összeolvadva, hogyan jut az nála kifejezésre.
Mélységes hódolat sugárzik ki a reformátor szavaiból a Teremtő és Fenntartó iránt. Gondolatai tőle indulnak ki, reá térnek vissza. Annyira betölti, hogy többet foglalkozik vele, mint az emberrel. (1) Leborul a Hatalmas előtt, és a Mester előtt, aki hozzá vezet. A feltétlen engedelmességet, mely őt betölti, hathatósan ajánlja. "Az Isten semmit sem parancsol alaptalanul ... amit mond, azt meg kell cselekednünk, még ha a föld az éggel vegyülne is össze." Ott áll a parancs, ez elég. Az Isten az úr, neki engedelmeskedni tartozunk "nem tekintvén sem jobbra, sem balra". Minden ellenkezés, rendeleteinek minden firtatása bűn. "A legérzékenyebb megsértése az Isten fenségének."
A Kálvin engedelmességének forrása nem kizárólag az Istennek feltétlen hatalma. A Hatalmasban látja a jót. Örül, látván a véghetetlen erőt és határtalan jóságot, az odaadás érzete összeolvad a hűség, a vonzalom, a szeretet érzelmeivel. Úgy érzi az ember, hogy nem szűnnék ő meg áldani az Istent még akkor sem, ha minden látható ok nélkül összetiporná is. Az Isten iránt való hódolatában nem a félelem, hanem a szerető tisztelet az uralkodó. Erre hangot, ösztönöz. "A mi Atyánk szent, tiszta és erős. Erejének, szentségének, tisztaságának láttára az emberi lélek örömre gyúl. Ezt az örömet akarja felébreszteni a hallgatókban, az élet bajai között a kikötőt akarja megnyitni." (2)
Igen gyakori az életben a zúgolódás, a sors ellen való panasz, az efféle mindig közel jár a hálátlansághoz. Kálvin szívesen világítja meg példákkal, hogy itt jussunk semmihez nincsen, amit kapunk, ingyen, kegyelemből kapjuk. Nézzük csak, hogyan is áll a dolog? "Ha valaki engem ingyen élelemmel ellátna és így szólna hozzám: csak jöjj hozzám mindennap, adok én neked kenyeret és bort. Gondoskodom rólad, anélkül, hogy le akarnálak kötelezni. Már most, mit szólanánk ahhoz, ha én az illetőt kötelezvény kiállítására szólítanám fel: add ki nekem évi járadék alakjában azt, ami nekem kell. Nem lenne ez az eljárás hálátlanság? Megérdemelném, hogy az arcomba köpjenek."
(1) "II s'est adonné à la meditation de Dieu, bien plus qu'à l'observation de l'homme." Guizot: "Vies des quatre gr. chretiens fr." p. 202., itt Watier e. m. után idézve.
(2) "Calvin n' a pas l'intention ... d'humilier et de mortifier l'homme." Watier e. m. 29.
Az Isten fensége mellett leggyakrabban visszatérő gondolata Kálvinnak az ember nyomorúságos mivolta. Kimeríthetetlen képekben, mikor romlott állapotunkról beszél, amely egészen átkarolja úgy fizikai, mint erkölcsi valónkat.
Az a kérdés, magában áll-e a reformátor felfogásával? Olvassuk el a többi reformátornak munkáit, olvassuk csak el pl. Zwingli jellemzését az emberről, úgy ömlik ajkairól a panasz, mint a megáradt patak vize.
Kálvin idevonatkozó képei reálisak, megkapók. Annyira hozzánk nőtt a gyarlóság, hogy minden mozdulatunkban, minden gondolatunkban ott van: kísér, mint az árnyék, tisztán, ártatlanul megállani nem tudunk soha. A roppant pocsolya vize nem mozdulhat meg anélkül, hogy förtelmes miazmákat ne terjesztene, azonképpen vagyunk mi is: akaratunknak, gondolatunknak, cselekedetünknek nyomában van a rossz. Kell-e bennünket a bűnre tanítani? Nem. Ebben született mesterek vagyunk mindannyian. Senki sincsen közöttünk, aki ebben igen ügyes nem lenne. (1)
A természeti embert szívesen hasonlítja a csökönyös lóhoz, vágyait, szenvedélyeit vérengző, rettentő vadállathoz, és ezek a hasonlatok még mögötte maradnak annak, amit ki akar fejezni. "A farkasok, így szól egy alkalommal, jól ismerik egymást az erdőkben és berkekben éppen úgy, mint a többi vadak, nem így az ember, aki ámbár az Isten képére teremtetett, annyira megromlott, hogyha az Isten nem őrködne felette, nem tűrné meg a társát. (2)
A bűnre készek, a jóra tehetetlenek vagyunk. Mikor arról van szó, hogy az Isten törvényei szerint járjunk, még az ujjunkat megmozdítani is fáradságunkba kerül. Lábaink, kezeink bénák, mikor az irgalmasság cselekedeteiben kell eljárnunk. Nem is bénák vagyunk ilyenkor, hanem egészen halottak! Kétségtelen, tesz az ember olyasmit, amit a többi ember dicsér, de nézd meg még ezeknek is indító okait, gyökereit, s látni fogod, hogy azok is alapjában véve nem jók. Az úgynevezett emberi erények, a dolog lényegét tekintve, mind megannyi bűnök. (3)
(1) "brief, il n'y a celuy qui n'y soil trop habile". 5. serm. sur le ps. CXIX. Watier e. m. 31.
(2) 11. serm. sur I. Tim. Watier 32.
(3) "qu'autant de vices que Dieu condamne". 7. serm. sur I. Tim. Watier 32.
Nyomorúságunkat tetézi állhatatlanságunk, hogy ha már a jó úton vagyunk is, könnyen megtántorodunk: "még egy légy is kitérít utunkból".
Az Isten végtelenül hatalmas, az ember nyomorult. Mi segíthet rajta? Csak a kegyelem, kizárólag a kegyelem. Tudsz az Ő szavának hinni? Ez kegyelem. Felébred benned a hit nyomán a jónak, a kötelességnek szava? Ez kegyelem. A hit által elfogadod azt, amit az Isten neked felajánl? Ez kegyelem. Bizony mi eléje üresen jövünk. Aki kap kegyelmet a hitre, az üdvözül, aki e kegyelmet nem kapja, kárhozatnak rabja.
Íme, az Istennek abszolút hatalmából és az embernek abszolút elesett állapotából önként folyik a predestináció. Világos. Kálvin azonban nem emberi okfejtésekre támaszkodva szól róla a szószéken, hanem kizárólag az Írás erősségeire hivatkozva.
Nem szabad elhallgatnunk, hogy a reformátor a választottságnak hitét és reménységét igyekszik a hallgatókban felébreszteni.
Erős a jó Isten. Hatalmával jósága következtében zabolán tartja a Sátánt.
Van bennetek kegyelem! Ti, akik az Úr házát óhajtjátok, akik Őt keresitek, a választottságnak jeleit hordozzátok szívetekben!
Ha aggódtok jövőtök felett, ez is az elválasztottságnak jele, jele annak, hogy az Úr magához von.
Az Úr nekünk kegyelmet ad a hitre. Rajta, adjunk helyet még több kegyelemnek, mert akinek van, annak adatik! A Lélek bizonyságot tesz választottságunk mellett abban az arányban, amelyben kegyelemből jók vagyunk a hit által. "Tekintsünk az elénkbe tett evangéliumra, ebben az Isten megmutatja, hogy Ő a mi atyánk, hogy bennünket eljegyzett az életre, ez a tudomány a Szentléleknek bizonyságtétele szívünkben, tanúságtétele üdvösségünknek, ha tudniillik ezt a tudományt hit által elfogadjuk." (1)
Kálvin igen gyakran szól az Istenről, az emberről, csak természetes, hogy beszédeinek során érinti magát az életet is, hiszen tanításának a célja egyenesen a közéletbe, a gyakorlatba belevinni az evangéliumot. A keresztyénség nem elmélet. A keresztyén em-
(1) "Ceste cognaissance-là nous est une signatur du Saint-Esprit en nos coeurs, et un tesmoignage certain de nos salut voire quand nous le recevons par foy." 5. serm. sur II. Tim. Watier e. m.
ber életének célja nem lehet afféle elmerülő ábrándozás, aminőre a középkori római egyház zárdái és a keleti vallások adnak példát, nem lehet célja a keresztyénségnek a hittételek felett való okoskodás. A keresztyén élet célja a munka, az életet megjavító, meggyógyító munkásság. Imádkozzál és dolgozzál, a többit bízzad az Isten vezető kezére.
Nézzünk a Mesterre! Belemegy az élet árjába, gyógyítván minden betegséget, lelket önt a lenézett publikánusba, megalázza a gőgös farizeusokat. Tanít. Fárad. Nincsen az életnek egyetlen viszonya sem, amelyet munkássága érintetlenül hagyna.
A reformátor előszeretettel hangoztatja, hogy szolgálatra hívott bennünket az Úr. Szolga a lelkipásztor, és szolgák azok, akiket ő az Úr trónusához vezet.
Tartozunk! Ezt kiáltja. Tartozunk szolgálni. Tartozunk szolgálni Istennek, tartozunk szolgálni az embereknek. Ez a munka pedig, ez a kötelesség nem teher; csak a könnyen, felületesen ítélkező emberek szemében nyűg az. A munka: üdvösség, amely elviselhetővé teszi az életet, és legbiztosabb támasza az erényeknek.
Hogyan szolgáljunk, hogyan dolgozzunk? Alakuljunk külön testületekké, elzárván magunkat a bűnös világtól, mint a középkori szerzetesek tevék? Nem. Ez ellenkezik a keresztyénség szellemével. Különböztessük meg magunkat ruházatban, jelvényekkel? Mindez mélységesen ellenkezik Kálvinnak a keresztyén életről való felfogásával. (1)
Nem kell foglalkozásunktól megválnunk, hogy az Isten akaratát teljesítsük. Nincsen olyan társadalmi állás, nincsen olyan foglalkozás, amelyben nem szolgálhatnánk Istennek és az emberek célját ne munkálhatnók.
Szó sincs róla, ez nem a Kálvin gondolata, ez az evangéliumnak tanítása, a reformátor jelentősége e tekintetben az, hogy a figyelmet erővel teljesen erre a gondolatra irányozta.
Mi a teendőnk? Maradjunk abban a munkakörben, amelybe az Úr helyezett, de abban a munkakörben a reánk háramló szolgálatot végezzük nagy hűséggel, nagy odaadással, dolgozzunk csendes szívvel, feltűnés nélkül.
A Tim. I. levélnek magyarázata közben a keresztyén nőnek szolgálatáról szólván, mint mindig, érthetően, az életből vett pél-
(1) "Cette idée est foncíérement antipatique à Calvin." Watier e. m. 54.
dákkal állítja elénk, hogyan fogja fel a keresztyén ember kötelességeinek teljesítését. "Értsük meg, ha valamelyik asszonyra a ház vezetésének gondja nehezül, foglalkozzék gyermekeivel, mossa meg, fésülje meg, tartsa rendben őket. Ha tápláló dajka, legyen éjjel-nappal talpon, tűrje el a hideget, viselje el a hőséget, hogy csecsemőjét szoptathassa. Csendes szívvel végezze minden dolgát, tudván, hogy ez az Isten akarata, s hogy ez a szolgálat kellemes illatú áldozat az ő színe előtt." (1)
A szerényen, csendesen és híven teljesített munkában tündököljenek a keresztyén erények! Az engedelmességet állítja hallgatói elé. Alkalomadtával a legkülönbözőbb foglalkozásokra kitér, és reámutat ismételve arra, hogy nincsen foglalkozás, nincsen állás, amelyben gyakorlati keresztyénségünket meg nem bizonyíthatnók. Ez a köznapi életbe, a cselekedetekbe átvitt keresztyénség hitünknek bizonysága, üdvösségünknek záloga. "Mindenki vessen önmagával számot, vessen számot azzal, amire őt a Mindenható ide állította. Ha ezt elmulasztjuk, életünkben zavar áll elő, olyasmibe fogunk, amit az Úr nem reánk bízott, olyasmibe, ami sokszor egyenesen elhívásunkkal ellenkezik." (2)
Alkalomadtán kitér a reformátor azon kötelességekre, amelyekkel, mint az államnak polgárai, az országnak, a városnak tartozunk. Választásról van szó? Jogait úgy gyakorolja mindenki, hogy lelkiismeretének és Istenének számot adhasson róla. Jól meghányja-vesse mindenki, kire szavaz, a legérdemesebbek álljanak a közügyek élén. "Ugye ha önök a piacra mennek almát, körtét vásárolni, előbb megízlelik; senki sem akar fanyar és éretlen portékát venni." (3)
Abból a néhány idézetből is, amelyet eddig elolvastunk, látjuk, hogy Kálvin a szószéken egyszerű, természetes gondolatait, érzelmeit keresetlen szavakban tárja elő. Az egyszerűségen kívül, ha prédikációival közelebbről megismerkedünk, a figyelmet megragadja azok komolysága. Olyan ember beszél ott a Szent Péterben, akinek vallási meggyőződése korán alakult ki, korán szilárdult meg, de aki sokat szenvedett is. Hogy többet ne említsünk, csaknem anya nélkül nőtt fel, rideg konviktusok levegőjében nyerte és rendezte legmaradandóbb benyomásait – azután pedig mene-
(1) 18. serm. sur 1. Tim. Watier e. m. 55.
(2) Uo.
(3) 39. serm. sur I. Tim. Watier 57.
kült. A levegő ezután még hidegebb lett körülötte. Nekünk magyaroknak nem kell megmagyarázni azt, mit tesz: bujdosni árván "hideg hant felett". Nem frázis, amit a bujdosók kenyeréről mondanak, hogy az keserű. Mit mondjunk családi életéről? Ebből is csak a megpróbáltatás jutott ki neki: felesége, a "fida adiutrix", az "optima socia vitae" – csak akkor nem beteg, amikor lábadozó. Mit mondjunk környezetéről? A nagy küzdők sorsát ő sem kerülhette ki: az ellenszenvből, a meggyanúsításból kijutott neki. Mindehhez hozzájárult kelletlen érzékenysége.
A reformátor ismeri érzékenységét, ezt magában nagy hibának tartja, mert a legszebb eszme is csak férfias erővel kapcsolatban arathat diadalt, forrongó korának nagy összeütközése megtanították reá, mennyi jussa van e földi dolgokban az erőnek. Kálvin küzd a külső akadályok ellen, de küzd önmaga, küzd kelletlen érzékenysége ellen is. Eszményképe a férfias virtus, amely megtanul nem félni.
Egészben véve a belső és külső küzdelmekben meggyötört keresztyén áll ott a szószéken.
Wicliffe azt mondja valahol, hogy a keresztyén pap (az örök ideálokért harcolva) a szenvedő Krisztusnak képét hordozza. Nézzünk a genfi papnak ábrázatára. Wicliffe talán már külsejében is felismerte volna a keresztyén lelkipásztort.
Miért kellett most itt minderre rámutatni? Kálvin természetes. Kialakult élet- és világnézete ott a szószéken a maga természetes mivoltában megnyilatkozik. Mikor az égre tekint, a vidámságnak fénye érinti, de a földön nyomorúságnál egyebet alig talál, tekintete az árnyékok felé irányul, ezek ragadják meg első sorban figyelmét.
Prédikációi komolyak, talán kelleténél komolyabbak. Nem keres utat-módot arra, hagy a hallgatók rokonszenvét megnyerje. Mint valaki megjegyezte, szinte fél az enyhébb, nyájasabb szavaktól, hogy hűtlen lesz a Mesterhez. Erős lélekre számít. Sokszor hangoztatja a férfias virtust. Elképzelhetetlenül szigorú magával szemben (pl. roppant munkássága dacára, tunyasága miatt ostorozza magát, tesz magának szemrehányásokat), érthető, hogy szigorú másokkal szemben, névszerint hallgatóival szemben is.
Kálvin beszédeiben sok a korholás, hellyel-közzel egyenes támadás, aminek ugyancsak nem csekély része lehetett abban, hogy néhanapján kelleténél nagyobb népszerűtlenségnek örvendett. Ez pedig nem akar itt szójáték lenni. Minden jel arra mutat,
hogy a reformátor éppenséggel nem örült az utca rokonszenvének. Aligha téved az, aki a zordonságáról elterjedt híreket (persze a hírek természetüknél fogva nagyban növekednek) részben prédikációinak tulajdonítja. Jellemző, hogy még akkor is, midőn (az Írás alapján) az igazak boldogságáról szól, nemsokára ennek az ellenkezője jut az eszébe, s beszél azoknak a nyomorúságáról, akik a görbe úton járkálnak.
Beszédeiben igen sokszor megszólal az az érdesség, mely a próféták hangjára emlékeztet, mely bűnbánatra, önzésünknek összetörésére serkent. Persze a próféták sem voltak nagyon népszerűek, Genf pedig a legkevésbé volt arra berendezve, hogy a prófétai beszédeket csendes elmével befogadja.
Kálvin keményen szólt azokhoz a keresztyénekhez, akik hallván, nem hallanak. Miben is nyilatkozik meg voltaképpen az ő keresztyénségük. Hallgatják az Igét. Szép. Kezdetnek jó. De ha tovább nem juthatnak, haszontalan formalitás az egész. A reformátor az ilyenekkel szemben nem ismeri a kíméletet, a XVI. század nyelvén erősen nekikront: ha a hallgatásban állana a keresztyén bölcsesség, a szamarak is lehetnének bölcsek, hallgatni elvégre ezek is tudnak. (1)
A reformátor minden formalitásnak esküdt ellensége. Neki a lényeg kell. Mi a lényege a keresztyénségnek? Az élet. A tanított, a hirdetett Ige éljen, éljen a cselekedetekben, hassa át valónkat az agynak legvégső megoszlásáig.
A nagyképűséget ostorozza. Ott jár-kél az utcán, a nyilvánosság előtt a temérdek fontoskodó alak. Mutatós valamennyi, akárcsak "a felfútt hólyag". De ne tedd próbára, ne keresd, mi van a mutatós burok alatt. Egy tűszúrás és összeesik az egész.
Nagy figyelemmel kíséri az ifjúság minden mozdulatát. Ez mutatja a jövőt. Persze itt is sok kivetnivalót talál. Keményen leckézteti alkalomadtával a léha ifjakat. Fogalmuk sincs arról, mi az igazán értékes, mi a virtus. Kényeskedők. Nem ismerik a nemesebb erőfeszítéseket, nem küzdenek, hanem fitymálva lemosolyognak mindent, és ítéleteket fogalmaznak olyan dolgokról, amiknek a lényegét és jelentőségét még távolról sem ismerik. Olyan szavakkal korholja őket, amelyek ma a szószéken egyáltalában nem állják meg a helyüket; tájékozásul itt csak néhány szót olvassunk
(1) "mais les asne seront aussi sages". 3. serm. sur I. Tim. Watier e. m. 101.
"Tacskók, akik még az orrukat sem tudják megtörülni! Még kijárhatna nekik a pálca. (1)
A szülők általábanvéve súlyos hibákat követnek el. Gondatlanok. "Hány ember van, – így szól egy alkalommal, – aki többet gondol a tehenével, lovával, mint gyermekével. Ujjra veszi, mit ér a portékája, szántóföldje, rétje, de arra nézve, mit ér a gyermek – tájékozatlan." (2)
Gyakran hangoztatja, hogy a prédikátornak félnie nem szabad. Erős kézzel kell lerántania a leplet az emberek hibáiról, bűneiről. Idevonatkozó szavai nemcsak annyiban érdemelnek figyelmet, mert (mint némileg látni alkalmunk volt) ő magát ezekhez tartja, hanem azért is, meri kartársainak egyházi beszédeit is jóformán aszerint becsüli, amint ennek a kötelességnek megfelelnek.
A pásztorok lelkében élénken élnie kell a tudatnak, hogy őket maga az Isten állítá az igehirdetésnek a helyére, odaállítá pedig nem azért, hogy az emberek gyarlóságait legyezgesse, előhozakodván a maga agyvelejének szüleményeivel, hanem, hogy beszéljen a legnagyobb, a feltétlenül kötelező parancsolatokról.
Nincs is ellenszenvesebb valami előtte, mint a simabeszédű, alkalmazkodó, kedvkereső pap, aki nagyon vigyáz arra, hogy észre ne vegyen semmit, behunyja a szemét, kicsinyes érdekek szerint igazodik. A kétfelé való sántikálás az igehirdetőhöz nemcsak méltatlan, hanem egyenesen árulás. Az éles szemű genfi pap hamar észrevette az ilyesmit. Hangja, megrovása sohasem olyan éles, mint akkor, midőn a nagyon tapintatos papokról szól. Még igen fiatal volt, mikor egy ilyen alkalmazkodó papról írta: "Ami Ferenc mestert illeti, annyit komolyan mondhatok, nem bízhatik benne". Még pályájának elején állott, mikor kijelenté, hogy a tág lelkiismeretű papnak, aki az Úrnak beszédjét érdekei szerint forgatja, semmiképpen nem tudna megbocsátani, még ha százszor a tulajdon apja lenne is. Kijelenti Kálvin, hogy neki igen sok baja van azokkal, akik az evangélium árnyékában képmutatóskodnak.
Ahol az Úr világosan tilt vagy parancsol, ott a sima beszédeknek semmi helyük nincsen, "még ha ez az egész világ megütköznék is rajta".
Félünk a megütközéstől? No hiszen jól járunk! Ha minden megütközést ki akarunk kerülni, akkor nekünk Krisztust kell szám-
(1) Prém. serm. sur le ps. CXIX.
(2) 4. serm. sur le chap XXI. du Deut. Watier e. m. 65.
űznünk, hiszen az emberek nagyrésze éppen benne ütközik meg.
Igen, legyünk elkészülve arra, hogy ha mi igazán Krisztust követjük, az emberek bennünk mindenképp megütköznek.
Közönyös dolgokban alkalmazkodjunk, de még ezekben is úgy, hogy az atyafiak az Úrban épüljenek.
"Az Úr azért emelt ki bennünket a sötétségnek mélységeiből, – így szól erős meggyőződéssel egyik levelében, – hogy világosságát egyenesen kövessük, nem tekintvén sem jobbra, sem balra." (1)
Ott áll a lelkipásztor az Isten parancsolata és az emberek tetszése között, milyen nyomorult dolog mármost, ha a pap holmi "jóllehet, ámbár, mindannak dacára" okoskodással töri magát, hogy a káposzta is megmaradjon, a kecske is jóllakjék. És a reformátornak ezen a ponton, úgy látszik, kelleténél több oka van a panaszra. "Ugyan kérem, – mondja egy alkalommal, – hányan vannak erős lelkűek, akik szembe mernek szállani az emberek nemtetszésével, hány tud járni a maga útján? Ellenkezőleg, azt látjuk, nem kell nekik a férfias virtus, csak tetszeni akar mind és ugyan kiknek? A legrosszabbaknak. Volna itt olyan akárhány, aki kész volna akár magának Mohamednek Alkoránját is prédikálni az evangélium helyett, csak hozna valamit a konyhára." (2)
Politikai ellenfeleit még kevésbé kíméli. "Meg kellene – úgymond – bélyegezni azokat, akik az Istennek egyházát felzavarják, hadd ismerje meg őket mindenki, hogy ne csalhassanak meg, ne vezessenek félre senkit." (3)
Kálvin elég sűrűn tárgyalta a városi ügyeket is a szószéken, nem kímélte sem a hatóságot, sem a városukra mindenkor kényes genfiek érzékenységét. "Ha valaki szót emel – így szál az I. Tim. magyarázata közben – a bűnök, a feslettség, avagy a hitvány, szemtelen nóták ellen, máris azt kiabálják, hogy Genf reputációja sértve van; nem is lehet manapság megróni a bűnöket anélkül, hogy főbenjáró vádakkal ne állanának elő. Hát bizony csudálatosan szent város ez, önök "szent hegynek" tartják. Bizony jobb lenne, ha az egész világ elsüllyedne, mintsem azt állítanák fel elv gyanánt, hogy az efféle istentelenségek szabad folyást vehetnek, s ellenük szót sem szabad szólni." (4)
(1) "satis décliner ne çà ne là". Bonnet e. m. I. 54.
(2) 3. serm. sur II. Tim. Watier e. m. 63.
(3) 10. serm. sur II. Tim. Watier e. m. 66.
(4) 5. serm. sur I. Tim. Watier e. m. 58.
Ha a büszke genfi nem örült az efféle szónoklatoknak, még kevésbé lehetett megelégedve a keményebb beszédekkel, mikor a szónok egyenesen a fegyver boldogabbik végét fordította ellene. "Ha itten idegen ember három napot töltene, – mondja a reformátor egy alkalommal, – feltétlenül észrevenné, hogy itt nincsen becsület, nincsen szerénység, gonoszságunk híre száz mértföldnyire terjed." (1)
Az kétségtelen, hogy ez a hang a XVI. századnak zordabb viszonyai között nem volt annyira szokatlan, mint ma lenne, mert hiszen a prédikációk is a kor hangulatának, hangjának, vágyainak, törekvéseinek tolmácsai, amelyben születtek, márpedig olyan idők voltak azok, amelyekre Jókai találóan mondotta: daliás idők, szép idők – hála Istennek, hogy elmúltak!
Azt azonban mondani sem kell, hogy a reformátor prédikációi még a XVI. század viszonyai között sem örvendhettek éppen nagy népszerűségnek; sokan méltatlankodtak. Kálvin tudta ezt, s megfelelt alkalomadtán nekik: "Persze – így szólt egy ízben – a világ kíméletet követel, a mi füleink ugyancsak érzékenyek, mennyien haragusznak akkor, midőn korholó, fenyegető szavakat kell hallaniuk. És ugyan miért? Azt kérdik, hát így kell tanítani? Azt mondják: nyájasan szóljon, más stílusban beszéljen hozzánk. Igen? Hát menjenek az ördögnek az iskolájába, az majd elegendőképpen hízeleg nekik, de el is viszi őket." (2)
Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy beszédeinek éles hangját nagy mértékben enyhítette a tanítónak puritán élete, mely tanításával összhangban állott. Igaz, beszédeiből a hatalomnak érzete emelkedik ki, de a hallgató látta azt is, hogy az nem a beszélőnek személyes túlsúlya, hanem azé, akinek ő törékeny tolmácsa. Maga a legkisebbektől sem különbözteti meg magát, legfeljebb a parancsolatoknak pontosabb megtartása által. Életmódját, munkásságát, önmagával szemben gyakorolt kérlelhetetlen szigorúságát városszerte ismerték. Egy alkalommal egy anabaptista atyafi hívta ki vitára, s a vita hevében önzést, vagyongyűjtést, effélét vetett a reformátor szemére, mire a hallgatóság önkénytelenül nevetésben tört ki. Ez a nevetés sokkal többet mond, mint amennyit kis helyre le lehet írni.
Bármint legyen is a dolog, Kálvinnak a lényeg kellett. Attól
(1) 3. serm. sur I. Tit. Watier e. m. 57.
(2) 23. serm. sur II. Tim. Watier 67.
a képtől, amelyet ő a keresztyén társadalomról formált magának, a valóság messze elmaradt. Holmi híg limonádéval kísérletezni kedve nem volt, a hathatós orvosság pedig a legtöbb esetben keserű is.
Kálvin beszédeinek jellemzőbb sajátságaival foglalkozván, nem hagyhatjuk figyelmen kívül vigasztaló beszédeit. Mielőtt azonban erre kitérnénk, lássuk, hol keresi ő maga a vigasztalást és lelkének egyensúlyát.
Arisztotelész valamelyik munkájában ezt a (különben közöttünk is elég gyakran tárgyalt) kérdést veti fel: miben áll az e földön elérhető legnagyobb jó? mi az életnek üdvössége? más szóval: mi a boldogság? A felvetett kérdésre azt feleli, hogy itt a boldogság, vagy az, amit mi e szóval jelezni akarunk, csak egy forrásból fakadhat: a munkásságból, amelynek sikere van. A kitűzött célért való küzdelem, a kitűzött célnak elérése erőinknek tudatára emel, harmonikus érzelmeket fakaszt: ezekben van az itt elérhető boldogság. Bármint legyen is a dolog, az bizonyos, hogy e ponton Eötvös József találkozik a nagy gondolkodóval. Lényegében ugyanezt mondja: "Túrja fel hangyaként a földel, vagy építse mélyen a föld alatt aknáit, hogy egy darabka fényes ércet hozhasson fel magával, vagy hajókázzék tengerről-tengerre, új darab földet keresve – mindegy – boldog mindenki, kinek célja van és ereje annak elérésére". (1)
Bölcsek és poéták kutatták a boldogságnak helyét s azt a munka keskeny mezsgyéjén jelölték meg. Kellett-e ilyen kutatást rendezniük akkor, mikor a boldogtalanságnak, szenvedésnek országát akarták felfedezni? Nem, hiszen itt van, benne vagyunk mindnyájan. Már az érintett keskeny területnek szomszédságában boldogtalanság van. Ha a küzdelem nyomában sikertelenség jár – kész a boldogtalanság. Az életnek legkritikusabb pontjai azok, amikor a sikernek a reménysége elhalványul. Ki tudná megmérni a fájdalmat, amely egyik fejedelmünknek e szavakat adta ajkaira: "Hiába éltem?"
Kálvin mindezt látja. A kötelességnek teljesítésében, kitűzött céljainak megvalósításában keres egyensúlyt. Igen jellemzőek azok a szavak, amelyeket feleségének ravatala mellől intéz barátjához, Farelhez: "Néhány perccel nyolc óra előtt szállt fel lelke – így ír –‚ a jelenlevők észre se vették elhunytát. Én pedig most úgy
(1) A Karthauziban.
elnyelem fájdalmamat, hogy kötelességemet az utolsó pontig teljesítem."
Leveleiben és prédikációiban egyaránt sokszor beszél megpróbáltatásokról, szenvedésekről, mindnyájunknak eme közös sorsáról. "Egyet sohase felejtsünk el – mondja egyik levelében – bárhova megyünk is e nagy világon, Krisztusnak a keresztje mindenütt a nyomunkban van, elkísér bennünket oda is, ahol enyhületet és nyugalmat keresünk." "Harc nélkül sohasem leszünk", mondja egy másik helyen, majd ismét: "Ameddig a világon vagyunk, olyanok vagyunk, mint a madarak az ágon".
Kálvin ismeri a szenvedést, de azt is tudja, hogy abban, amit mi szenvedésnek nevezünk, nagy szerepet játszik egyéni érzékenységünk. Mi a fő teendő a vigasztalásban? Az érzékenységnek kiküszöbölése. Ezt kell elsősorban eltávolítani, s a helyzet máris tisztul. Nézz bátran a szemébe a bajnak, máris bizonyos tekintetben felette állasz! Aztán meg nézz kötelességeidre, amelyeket a Gondviselés vállaidra rakott, amelyeknek még meg kell felelned. Nincs nyomorultabb dolog, mint átadni magunkat a bánatnak, hiszen ilyenformán magunk is tápláljuk azt, a túlságos érzékenység könnyen érzelgősségbe csap át, és az életnek sajátságos beteges színezetet ad. Küzd ezellen! Igaz, hogy ez nem könnyű feladat, de annál szükségesebb. Bajunk van? Talán ránk nehezedett a bánat? "Ne legyünk kényesek, ne nagyítsuk bajunkat, mondván: már gonoszabb helyzetben nem is lehetek, hanem szóljunk magunkhoz így: Igaz, bajom súlyos, de jórészt azért, mert módfelett érzékeny vagyok." (1)
Kálvin vigasztalásaiban elsősorban a szenvedésnek egyik tényezőjét, az arra való fogékonyságot óhajtja ellensúlyozni. Az afféle olcsó részvétkifejezésnek nem barátja.
Minden annyit ér, amennyibe kerül, a felületes, konvencionális vigasztalás célt nem érhet. A reformátor azt a tetterős önsegélyt igyekszik a szívben felébreszteni és felszabadítani, mely önmagának irányt szab, elűzi a ködöt. Ennek az önsegélynek azonban mélységes meggyőződésből kell fakadnia és táplálkoznia. Itt, e ponton tűnik ki az Evangélium ereje, "mely remélni, tűrni megtanít". Kálvin, mint lelkipásztor és vigasztaló, az erélyes önsegély hangsúlyozása mellett az Igét hangoztatja, a hitet erősítgeti,
(1) "C'est pour ce que je suis trop delicat." 6. serm. sur Job. Watier e. m. 78. l.
mert a hitnek erőssége egyenes arányban áll a szívnek csendes békéjével. Nagy békességük van azoknak, akiknek szívét a hit tölti be.
Önuralom és hit: ezen a két lábon állva, az ember a viharban megáll a szívtépő fájdalom közepette is. Érzi a keserűséget, de annak át nem adja magát egészen soha, hasonlatos a hajóhoz, amelyen a hullámok ezerszer átcsapnak, amely azért el nem merül. Feltárja a felséges példákat, amelyekben a keresztyénség ereje megnyilatkozik, megtanítván a fájdalmak elviselésére s a bizalomra. Akik Hozzá fordulnak vég és határ nélkül, nem keseregnek, még ha azok a kötelékek megszakadnának is, amelyek őket e világhoz kötik, mert alkalmat adnak arra, hogy a keresztyén a biztos reménység édességéből táplálkozzék.
A hívő kiállja a hőség perzselő melegét, hasonlatos a patak mellé ültetett fához: gyökerei jók, élettel teljesek.
Az erélyes egyéni ellenállásnak és a hitnek felköltése mellett oltalmat nyújt a megpróbáltatásokban annak tudata, hogy a szenvedéseknek céljuk van. Bármilyen fájdalmasak – üdvösek. Az Alkotónak világában, ahol mindennek célja van, a szenvedések nem véletlenségek, nem talányok, nem értelmetlen betűk, ellenkezőleg: értelmük van: eszközei a tanításnak. Nevelnek. Erősítenek. Bátorítanak. Helyesebb, igazabb belátásra vezetnek. Kálvin szereti idézni (leveleiben is) Péter apostolnak szavait: "Egy kevés időre megszomoríttattok különféle kísértések által avégett, hogy a ti hitetek megpróbálása az aranynál, mely veszendő, a tűz által pedig megpróbáltatik, sokkal érdemesebbnek találtassék a ti dicséretetekre, tiszteletetekre és dicsőségtekre." (1)
A megpróbáltatásokat a keresztyén ember ne önmagukban tekintse, hanem összefüggésükben, mint olyanokat, amelyekkel az Úr üdvösségünket munkálja. Az Istennek akaratában való megnyugvás vigasztalásnak, erőnek forrása.
Kálvin tanítását hallgatva, kinek nem jutnának eszébe Kölcseynek szavai: "Isten a szenvedőnek engedé a vigasztalást, szívben élő tudományt szívhatni. Hála neki, hogy életemet sem hagyá szenvedések nélkül folynia. Keserűek valának azok; mégis általuk tanultam, balszerencse tekintetét nyugodtan tűrni s érezni, miképpen kebelszaggató áldozat sorsunkon felülemelkedni megtanít." (2)
(1) Péter ap. első levele 1,6–7.
(2) A Parainesis.
Kálvin erősítő, vigasztaló beszédeiben gyakran visszatér erre a gondolatra. Egy alkalommal erre a kérdésre, mi is a szenvedés? Így felel: figyelmeztetés, hívó szózat. Az Úr felénk nyúl, "felemeli állunkat", hogy reá tekintsünk. Sok a csalódás és ennek nyomán a bánat. Csalódunk az életben és az emberekben. Valóban, e csalódások alatt az emberi szív szinte kihűl. Miért van ez? Értsük meg, az Úr ilyenkor magához emel és így szól hozzánk: "Ejnye, te ember, te alszol, régtől fogva nem gondoltál reám. Most már térj hozzám ismét." (1)
Kálvin szavainak a hatása alatt arra a meggyőződésre jut az ember, hogy a szenvedések türelmes elviselése beletartozik a keresztyén kötelességnek, sőt magának az istentiszteletnek a körébe.
Az engedelmességben, amellyel keresztünket hordozzuk, Krisztus képe jelentkezik, és ez az engedelmesség keresztyénségünknek, Istenbe vetett bizalmunknak megpecsételése.
Mikor pedig látjuk, hogyan igyekszik a genfi pap lelket önteni a csüggedőkbe, akik vele együtt itt küzdenek és tűrnek, érezzük, hogy igazi vigasztalást az ember itt senki ember fiától nem kaphat, ama "titkos vigasztalást" csak Az nyújthatja nekünk, aki kegyelmet ad a hitre, akitől ered minden tökéletes ajándék.
Akár tanít, akár int, akár vigasztal a reformátor, mindig a földön, az emberek között mozog, az Írás tanítását, vigasztalását, erejét az emberek között hordozza, sohasem emelkedik a felhőkbe. Ha ehhez hozzávesszük fennmaradt prédikációinak roppant számát (csak a Jób könyvéről több mint 150 beszédet mondott el) (2) – be kell látnunk, hogy itt valóban "nagy bánya" vár még kiaknázásra.
Általában a Kálvinnal való társalgásnak képző ereje szembeszökő, a kálvinista papra nézve pedig elsősorban jelentőségteljes. Nem tartozik ide, de alig lehet elhallgatni, hogy üdvös munkát cselekedne, aki a reformátor munkáit a teológiai szakképzésnek munkakörébe jobban beállítaná. Bármint vegyük is a dolgot, Kálvinnak és alkotásainak jelentősége idők folyamán mindig jobban kibontakozik, históriai alakja, egyházi, politikai stb. jelentősége mindig inkább előtérbe lép. (3)
(1) 38. serm. sur I. Tim. ld. Watier e. m.
(2) A prédikációk a Corpus Reformatorum XXXIII., XXXIV., XXXV. köteteiben összesen 2006 oldalt töltenek meg. in folio.
(3) Kuyper Ábrahám (németre ford. Jaeger Márton 1904-ben) a kálvinizmus jelentőségét a következő felolvasásokban tárgyalja: "Der Calvinismus und die Geschichte" 1–35., "Der Calvinismus und die Reilgion" 35–69., "Der Calvinismus und die Politik" 69–101., "Der Calvinismus und die Wissenschaft" 101–135., "Der Calvinismus und die Kunst" 135–167., "Der Calvinismus und die Zukunft" 167–196. l.
Többet kell tőle tanulnunk. Nemcsak a német protestánsokra vonatkozik az, amit ők nemrégiben hangoztattak: "Kálvint sokáig valójában önmagunk sem értettük és nem méltányoltuk, akiért pedig az egész protestáns világ eléggé hálát nem adhat az Istennek, mert a Loyolák, a Caraffák, a máglyák és vallásháborúk ama századában fennmaradását főleg neki köszönheti". (1)
Visszatérve Kálvin prédikációira, ezek jelentősége részben abban áll, hogy az életből vett, gyakorlati példákból indul ki, a keresztyén hitigazságoknak célját, hasznát így tárja a hallgató elé. (2)
Néhány példa szolgáljon tájékoztatásul: Éhes vagy, hozzá ülsz levesedhez, belép valaki hozzád és hamut önt ételedbe. Ugyan megköszönöd-e? Bizonyára nem. Pedig ilyenformán járnak el, akik a lelkészeket, azok szolgálatát gyalázzák, megrontják a léleknek táplálékát, amelyet az Úr az ő kezük által nyújt lelkünknek. (3)
Mit gondolunk, célt ér-e az asszony, ha az ő urától valamit kérni akarván, így kezdi: "maga engem nem szeret, nem törődik velem"? Azt hisszük, nem nagyon. Márpedig sokan így tesznek. Keserűséggel jönnek az Úr elé, holott a kérésnek az alázatos szívnek csöndességéből kell fakadnia. (4)
Sok az ágáló ember, szaladgálnak, kiabálnak, okoskodnak, bírálgatnak. "Olyanok, mint a békák, amelyek itt lent ugrándoznak, pedig a lábuk ugyancsak kurta arra, hogy az Istent elérhetnék." (5)
Télen a fák olyanok, mintha már kiszáradtak volna, nem zöldek, a lomb eltűnt róluk, de mi tudjuk, hogy élet rejlik bennük, meg is nyilatkozik az – csak várni kell. Életünknek is van-
(1) "Der in unseren eigenen Reihen lange nicht nach Gebühr verstanden und gewurdigt wird, und für den der gesammte Protestantismus Gott nicht dankbar genug sein kann." "Carlo Borromeo und seine Zeit," Von Karl Bauer. Halle, 1910. 19. l.
(2) "Calvin aime à prendre ... un fait d'experience." Watier e. m. 87. "Nirgends scheint mir seine durch und durch praktische Tendenz und Befähigung deutlicher hervorzutreten, als in seinen Predigten." Stähelin i. m. II. 422. l.
(3) 44. serm. sur I. Tim. Watier e. m. 107.
(4) 15. serm. sur I. Tim. Watier e. m. 105.
(5) 20. serm. sur le ps. CXIX. Watier e. m. 108.