II.
Kálvin levelei

Kálvin tekintélye a külső országok református egyházaiban nagy. Az Institutio jelentősége. Sok levél jön Genfbe, különösen Franciaországból. Kálvin föllépése a province-i és párizsi üldözések idején. Börtönökbe küldött levelei. Az öt teológus. Példaadásuk jelentősége. Néhány hiterősítő levél. Keletkező egyházakhoz írott levelek. Lelkészhiány. Genfi teológusok. Az angersi egyházhoz írott levél. Kálvin a híveket tömöríteni igyekszik. Szervezés. Intés az óvatosságra. A tartandó zsinat terve. Kálvin a központ. A poissy-i kollokvium. Bourbon Antalhoz intézett levél. Kálvin erkölcsi függetlensége. A januáriusi ediktum. A klérus erőfeszítése. Vérfürdők. Hugenotta papok helytelen viselkedése. Kálvin viszonya a lengyel reformációhoz. Lismanino. Susliga Flórián. A zsidókhoz írott levél ajánlása I. Zsigmond lengyel királynak. Kálvint Lengyelországba hívják. Laski János. Ő az egyedüli lengyel reformátor. Unitáriusok. A lengyelek nem kitartók. Tarnowski János. Kálvin utolsó lengyelországi levele. "Kevés ott az őszintén cselekvő ember. Kálvin Angliába küldött levelei. A sommerseti herceghez küldött levél és ennek hatása. Erzsébet Kálvint nem szíveli. Kálvin és az emigráns angolok.

Az a diákos szoba, amelyben Kálvin türelmesen rakta a betűket papírra, nemcsak Genfben volt nevezetes, bizonyos tekintetben központja volt az egész Nyugat hitjavítási mozgalmának. Levelezésével irányt szab, kormányoz, megbízatás, választás, rang nélküli befolyása mindenfelé nagy. Ez a tekintély magától jött, mint mindegyik, amelyiknek szellemi erő és egyéni virtus az alapja. Mióta Institutiójának példányai – különösen Franciaországban – elterjedtek, a figyelem mindenfelől reá irányult. "Miként a megszámlálhatatlan szikrák, úgy szálltak ezek szanaszét és tüzet gyújtottak" (1) panaszkodik egy jezsuita. Olyan természetesnek látszott, hogy az evangélium hívei ahhoz forduljanak, aki ennek világosságát eléjük tárta! Kálvin is természetesnek látta ezt, hiszen az ügy közös. Kálvin válaszol. Nincsen előtte se görög, se szittya, csak

(1) Stähelin i. m. II. 589.

Calvinus Conr. Huberto.

Quod sedulo fratrem meum nuper adiuveris, hoc officio, sicut
aliis pluribus, tuum in me amorem testatus es. Si quis tibi vicissim
operae meae usus fuerit, gratitudinem meam cognosces. Bene vero
accidit, quod non tanta frumenti copia impetrari tunc potuit: quia
paulo post fratris discessum laxata fuit ea caritas, quae famem
miserae plebi minitabatur. Ita in excusatione non est quod
labores: quia in hac mediocri summa minus erit dispendii, quam si
plus advectum foret. Beati ventris abdicatio labem et maculam
a collegio vestro absterget: sed non omnia inquinamenta eluet ac
purgabit. Neque enim parvum dedecus istius ecclesiae esse duco, inter vos
regnare Ioachimi Westphali socium, a quo scis optimum patrem
nostrum Bucerum inter haereticos numerari. Utinam Christum cum suis
membris amplecti potius discat Marbachius, quam ventum alis
colligere. De rebus Saxonicis quae scripsisti summo moerore pios
omnes afficere merito debent. Quamquam autem simul ac inde Philippus
migraverit, atrocius in eum sevient: exire tamen necesse est, ut
liber aliquando esse incipiat. Wormaciensis colloquii minime laetum
fore exitium boni omnes ominantur. Ego quid de Schnepfio et
similibus sperandum sit, non video. Budeum tuo nomine rogavi ut fidem
suam liberaret. Pollicitus est, sibi ut ad vestras mundinas aliquid
accipias curae fore. Libellum ab Henricho Stephano non ita pridem editum
si forte usui tibi foret, mittendum censui. Ad poeticen natura satis eram
propensus: sed ea valere iussa, ab annis viginti quinque nihil composui,
nisi quod Wormaciae exemplo Philippi et Sturmii adductus sum, ut
carmen illud quod legisti per lusum scriberem. Itaque quod ex me
conferam non habeo. Viretus musas sibi ita pro itias esse negat,
út canat quidquam poeticum. Vale, eximie vir et frater mihi
ex animo colende. Inter symmystas si qui adhuc praeter D.
Theobaldum amici restant (neque enim de illo dubito) eos peramanter
cupio salutari meo nomine. Nam D. Lenglinum quum isthac transiens
quesiissem, miratus sum non reperiri, ac si conspectum meum fugeret.
Dominus te praesidio suo tueatur, virtute sustentet, spiritu dirigat.
Amen. Genevae 19. Maii 1557.

Johannes Calvinus tuus.

Hubert Konrádnak. (1)

Abban a buzgó segítségben, amelyben öcsémet a minap részesítetted, ismét, mint annyiszor előzőleg, irántam való szereteted mutattad meg, mihelyt módomban lesz, mihelyt valami szívességet tehetek neked, tapasztalni fogod hálámat. Jó, hogy akkoriban annyi gabona nem volt kapható, mert öcsém elutazása után az a drágaság, mely a szegény népet éhséggel fenyegette, enyhült. Ennek következtében nem szükséges mentegetőznöd, mert hiszen így a középszerű mennyiség kisebb veszteséggel jár, mintha többet szállítottunk volna.

A boldog hasnak (2) lemondása a (strassburgi) papi testületről árnyékot és foltot távolít el, de minden szennyet még nem hárít el róla. Nézetem szerint annak az egyháznak nem csekély szégyene, hogy közöttetek Westphal Joachim szövetségese viszi a szót, aki a mi legjobb atyánkat, Bucert az eretnekek közé számítja. Bár megtanulna az a Marbach (3) Krisztushoz közeledni, mintsem hogy minden szelet felhasználni igyekszik.

Amit a szászországi ügyekről írsz, az minden jó embernek lelkét szomorúsággal tölti el. Mihelyt Fülöp onnan eltávozik, még jobban fognak ellene dühöngeni, pedig el kell onnan mennie, hogy valahára megszabaduljon. Hogy a wormsi vallási vitatkozás nem fog valami vígan végződni, azt a jók előre sejtik, mi jót lehet Schnepftől (4) és a hozzá hasonló emberektől várni, én azt belátni nem tudom. Budeust nevedben megkértem, hogy ígéretét tartsa meg. Megígérte, gondja lesz reá, hogy a legközelebbi vásár alkalmával valamit kézhez végy. Azt a könyvecskét, amelyet Stephanus Henrik nemrégiben kiadott volt, elküldöm neked, ha hasznát veheted. A költészethez valamikor volt kedvem, de búcsút mondtam neki, huszonöt év óta semmit sem vetettem papírra, kivéve azt a költeményt, amelyet Wormsban Fülöp és Sturm példája által indíttatva kedvtelésből írtam volt. (5) Mit sem adhatok tehát hozzá. Viret azt mondja, hogy a múzsák hozzá oly kevéssé voltak kegyesek, hogy ő soha semmiféle költeményt nem csinált.

Isten veled, kitűnő férfiú, kedves atyámfia. Ha a kartársak között Schwarz Theobald úron kívül van még más barátom (felőle kételyeim nincsenek), nagy szeretettel üdvözlöm őket. Azon csudálkoztam, hogy Lenglin urat, akit ottani átutazásom alkalmával kerestem – sehol sem találtam, mintha a velem való találkozást ki akarta volna kerülni. Az Úr oltalmazzon meg tégedet, erejével tartson meg, lelkével vezessen. Amen.

Genfben, május 19-én 1557.
a te Kálvin Jánosod.

(1) Strassburgi pap, aki Kálvin Antalnak segítségére volt akkor, midőn őt a genfi tanács (1557 ápr.) gabonavásárlás céljából Németországba küldé. Ide vonatkoznak a levélnek első sorai.
(2) Gerung Beatus strassburgi pap. A szövegben előforduló név a férfiúnak felettébb kényelmes életmódjára vonatkozik. Tulajdonképpen lemondatták.
(3) János, strassburgi lelkész.
(4) Erhard, tübingai professzor.
(5) 1541. Megjelent később e cím alatt: "Epinicion Christo cantatum ab Joanne Calvino, Calendis Januarii, anno 1541. Genevae Per Joannem Girardum 1544." 61 distichon. Franciára is lefordították.

137

az evangélium híveit látja; egyformán közel áll hozzá mindegyik egyház, akár Angliában, akár Dániában, Francia-, vagy Lengyelországban alakul meg.

Az érkező levelek száma úgyszólván naponkint nőtt. Sok mindenféle kérés és kérdés volt azokban. Az egyik helyen papot, a másik helyen segélyt kértek, kértek tanácsot könnyebb, és kértek nehezebb ügyekben. (1) Jöttek levelek szörnyűséges hírekkel, és Kálvin rendületlenül állta. Energiája talán sehol sem élénkebb, mint a sok ügyes-bajos dolgok intézésében, válaszok írásában. Sürgős esetekben rögtön intézkedik, még ha egymásután három-négy levelet kell is írnia. Képzeljük el, nagy munka a töméntelen levél, de annak a megírásával még minden elintézve nincsen, a XVI. században a levél megírása után jött a nehezebb munka: a levél elküldése. (2) És Kálvin írta és küldötte leveleit mindenfelé, rendületlenül. Az a jezsuita, akinek néhány szavát már idéztük, égő fáklyákhoz hasonlítja ezeket, s panaszosan említi, hogy "fáklyájától Európában semmi sem biztos".

Tájékozódás végett e leveleket osztályoznunk kell. Talán a legcélszerűbben járunk el, ha országok szerint csoportosítván azokat, szerzünk tudomást tartalmuk felől. E levelek a legkülönbözőbb helyeken világítanak meg egy-egy tenyérnyi területet.

Legtöbb levelet küld Kálvin Franciaországba, mert alapjában véve – francia maradt egész életében, s mert hazájában volt leveleire a legnagyobb szükség. A francia vallási üldözések híre szíven találja. Mikor a province-i öldöklésről kap hírt, nyugalma (ha ugyan volt nyugalma) eltűnik. Úgyszólván egy ülő helyében ír Bullingernek, Vadiannak, a schaffhauseni papoknak és Myconiusnak. Kér, sürget, tervekkel szolgál, nem nyugszik. "Folyhat-e büntetlenül az ártatlan vér? Ránehezedhetik-e az istentelenek dühe büntetlenül a mi atyánkfiaira?" (3)

Az efféle föllépésnek megvolt az eredménye. Most pl. meg-

(1) Pl. egy adóvégrehajtó azt kérdezi, hogy bűnbe esik-e, ha a törvénytelen adókat is végrehajtja. Kálvin hűségesen válaszol: Nem, a felelősség a királyt terheli. Egészen más kérdés, vajon üdvös dolog-e általában az ilyen hivatalt elvállalni? De ha már vállalta, vigye.
(2) Jellemző az akkori postai alkalmatosságra K. leveléből néhány szó (1545. II. 15.). "Ugyancsak rest hasra bíztad leveledet. 4 hónap múlva kézbesítette ... rongyokra tépve."
(3) "impiorum rabies". Corp. ref. XXXX. 112.

138

mozdultak a svájci városok, megmozdították a schmalkaldeni szövetséget, ez közbenjárt, a vérengzés megszűnt. Igaz, hogy ami már megtörtént, meg nem történtté tenni nem lehetett.

Több hasonló esetet el lehetne mondani, de ez ismétlésbe vinne (és sok helyet foglalna). Ennek dacára még egyet hadd említsünk meg. Az ötvenes években újra nagy üldözés indult meg Franciaországban, Kálvin sietve intézkedik. Ír Bullingernek, Bourbon Antal navarrai királynak, Otto Henrik pfalzi választófejedelemnek stb. Kér, sürget: eszközöljenek ki, nyújtsanak segítséget az üldözötteknek. Bézát Pfalzba küldi. Még a lehetetlent is kísértse meg. "Inkább dolgozzunk eredmény nélkül – írja Béza után küldött levelében, – semhogy késedelmezésünk miatt (amit ők gyávaságra magyaráznának) azt higgyék, hogy sorsukra hagytuk őket. Nagyon, nagyon kérlek, (1) siess." A pfalzi választófejedelem előtt hosszabban rajzolja az üldözöttek rettenetes helyzetét. "Felséged nemde maga is elismeri, hogy istentelen és embertelen dolog lenne megvonni minden segítséget Krisztus vértanúitól, akiket mészárszékre hurcolnak." (2)

Ha a hatalmasoknál hasztalanul kopogtatott, felkereste leveleivel a tömlöcöket: reményt, bátorságot öntött azokba, akik olyan méltatlanul szenvedtek. Kálvin a börtönök becsukott ajtain, őrségen át a nagy távolban kezébe tudta juttatni sorait azoknak, akiknek szánva voltak, ami szintén nem közönséges erélyről tesz tanúbizonyságot, de azt is mutatja, hogy embereit meg tudta választani. "Csudálatos – írja egy római vallású historikus – hogy Kálvin levelei minden ellenőrzés, az őrök minden ébersége dacára eljutottak oda, ahova azokat szánta, eljutottak még a tömlöcökbe is, amelyek tele voltak félrevezetett szegény emberekkel. Bámulatos, mennyire sikerült neki embereit erősíteni, bátorítani. A félénkeket úgy megszilárdította, hogy örömmel mentek szembe a biztos halálnak." (3)

Kálvin idevonatkozó levelei azon esztendők martirologiumának jelentékeny részét képezik, s habár itt nem tekinthetjük is át azokat, (4) tájékozódás végett olvassunk át egy-kettőt, a sorokban

(1) Corp. Ref. XLIV. 620.
(2) Uo.
(3) Pasquier: "Recherches sur la France". Stähelin e. m. után idézve 506. l.
(4)Részletesebben "Kálvin egyénisége leveleinek tükrében" (Prot. irod. társ. kiadv. 1909.) és "Kálvin levelei a nőkhöz" (1909.) c. munkákban.

139

megnyilatkozó evangéliumi erőket megilletődés nélkül alig lehet szemlélni.

Kálvinnak hite egész. Minden írásából kisugárzik, hogy e hitben erő van. Vérében van a meggyőződés, hogy a tudomány, amelyet a Cop-féle felolvasásban keresztyén bölcsészetnek nevez (philosophia christiana), fölötte áll minden emberi úgynevezett bölcsességnek. (1) Akik ezt magukévá tették, úgy emelkednek a többi emberek fölé, mint amennyire az ember maga kiemelkedik az állatok közül. Mitől kell félnünk leginkább? Az ingadozástól. Megosztott szívvel, kételyek között az Urat imádni, a reménységet, a szeretetet élvezni nem lehet. A legtöbb ember azért bukik el, mert buzgalmát kihűlni engedi.

1552. év április havában öt virágzó ifjú utazott keresztül Genfen, francia teológusok voltak, akik Lausanne-ban készültek a lelkészi pályára. A tanév befejezése után szülőföldjükre vissza mentek, útközben valószínűleg Kálvinnak is vendégei voltak, Franciaországban elfelejtkeztek arról, hogy már nem Svájcban vannak, valahol elszólhatták magukat és rövidre véve a dolgot –az inkvizíciónak a börtönébe jutottak. Kálvinnak három levele is fennmaradt, amelyeket a fogoly teológusokhoz nagy óvatossággal elküldött volt "félve, nehogy sorsukat még súlyosbítsa".

E levelekből néhány sort el kell olvasnunk. "Elfogatásuk után – írja Kálvin – rögtön megtudtuk, mi történt, azt is, hogyan történt. Segítségről gondoskodtunk, gondoskodtunk arról is, hogy annak foganatja legyen ... Azok, akik a fejedelmek körül valamit ki tudnak eszközölni, akiknek kezébe az Úr az élet és halál felett való hatalmat adta, erősen közbevetették magukat, de még nem tudjuk, mire mentek. Az Istennek minden gyermeke imádkozik érettük, nemcsak a részvét miatt, amelynek ugyanazon test minden tagját össze kell kötnie, hanem azért is, mert az ügy, amelyért szenvednek, az övék is. Bármint legyen is a dolog, mi reméljük, hogy az Úr fogságukat jóra viszi, úgyhogy majdan okunk lesz az örömre. Önök látják, mire hívta el Önöket az Úr, ne kételkedjenek abban, hogy arra elegendő erőt is ad, amire kiválasztotta. Mi tapasztalásból tudjuk, hogy sohasem hagyja cserben azokat, akik vezetésére bízták magukat." (2)

(1) "suo splendore et praestantia universam mundi sapientiam obscuravit" – a Cop-féle felolv.
(2) Bonnet i. m. I. 341.

140

Élénk figyelemmel kísérte a pörnek minden részletét, s midőn hallotta, hogy egy gazdag kereskedő (Leiner János) életének feladatául tűzte ki az ifjú teológusok megmentését, nem kímél időt, pénzt, hálás szívvel sietett Kálvin neki is levelet írni: "Igen szeretett Uram és testvérem – így szól – mindnyájunknak okunk van arra, hogy hálát adjunk az Istennek, hogy íme, Önt kiválasztá szegény atyánkfiainak segítségére ... Ön nem nézett az emberekre – bizonyos vagyok benne – midőn e munkához fogott. Kérem, ne lankadjon ... Gondolja meg, mennyi jó atyánkfia, aki dicséri az Istent azért, amit Ön tett, megbotránkoznék, ha talán szándékával fölhagyna. Azt is tekintetbe kell venni, hogy a segély, amit Ön nyújt a foglyoknak, erősíti őket, mert ők nem kételkednek abban, hogy e segély – ami kétségtelen is – az Istennek műve". (1)

Minden erőfeszítés hiábavaló volt. A király egyenesen és röviden (plat et court) visszautasított minden közbenjárást. Képzelhető a részvét, amely Genfben, sőt az egész Svájcban a derék ifjak iránt megnyilatkozott, Kálvin fájdalmában vigasztal. "A szükségnek emez óráiban jobban kell az ég felé irányozni tekintetünket, mint valaha." Az Úrnak nagy céljai vannak! Azt a fényt, amely a küzdők harcait, önfeláldozását besugározza, nem halványítja el az ellenség, sem az idő soha. Az örök élet reménységével, az Úr erejével erősít, bátorít; egész lelkét bele leheli a vigasztaló sorokba.

Az utolsó sorok ezek: "Kedves Testvéreim, alázatosan ajánlom magamat imáikba, kérem a mi jó Istenünket, hogy fogadja Önöket oltalmába, erősítse hatalmával, éreztesse velük, mennyire gondot visel reájuk, szaporítsa meg az ő Lelkének ajándékait, hogy az ő nevének dicsőségét szolgálják". (2)

Hadd álljon itt még néhány sor az ifjú teológusokról: "Mikor a kivégzés helyére megérkeztek, derült arccal tekintettek a rakás fára ... Először a legfiatalabb lépett a máglyára ... Legutolsónak a legidősebb az út közül ... Mikor már égett a máglya, e szavakkal biztatták egymást: "Courage mes frères! Courage!" "Bátorság, atyámfiai! Bátorság!"

Sok idő múlt el azóta, de a nagy téren és nagy időn át, mintha most is világítanának azok a tüzek. Milyen erős hitről beszélnek azok, és milyen erősek lehettek a hit által, akiknek lábai-

(1) Uo. 348.
(2) Uo. 374. l.

141

nál hősökké váltak a tanítványok. Alig van mértékünk az ilyen hit mélységének megmérésére.

Kálvin fáradhatatlan a foglyoknak bátorításában, arra int, hogy erős szívvel fogadják el a mártírkoszorút. Nem lehet ez feltűnő. Nagy időkben semmire sincsen olyan nagy szükség, mint a rendületlen lélekre. Ugyan mi lett volna a reformációból, ha annak emberei gyönge elvű, megalkuvó emberek lettek volna? Megbukott volna! Erős lelkű embereket állít az Isten azon ügyek mellé, amelyeket diadalra akar emelni, mert ottan kemény emberek kellenek a gátra. A francia forradalomban (Marat szerint) három dolog volt égetően szükséges: bátorság, újra bátorság és ismét bátorság.

Marat-nak igaza volt, de a bátorság nemcsak az ő napjaiban volt hármas mértékben szükséges, hanem szükséges mindig, valahányszor az emberek nagy célokért küzdenek: gondolnak nagyot és merészet. Azt se lehet szem elől téveszteni, hogy a példák nehéz időkben a legsikeresebb tanítók, semmiféle szó nem versenyezhet velük! Mert úgy kell venni a dolgot, hogy azok a teológusok haláluk után (eszmévé finomulva!) beszélnek, nemcsak beszélnek, hanem harcolnak, nemcsak harcolnak, hanem győznek, még a nantes-i ediktumot is segítenek megírni, akár csak az a valdensi, aki – mikor a feszület megcsókolása s a torony ablakán való kidobatás között kell választania – tétovázás nélkül az utóbbit választja. Egyébiránt azt, hogy a sírok nem némák, hogy a mártírok beszélnek – mi magyarok tudhatjuk, érezhetjük talán a legjobban!

A századnak negyvenes, ötvenes éveiben nagy veszedelmek között éltek az evangélium hívei, főképen Franciaországban. Kálvin sokszor gyászol, a gyász szinte beleveszi magát a lelkébe, és idők múltával maga is mártír lesz. Epedve néz maga elé, de tekintetében nincsen keserűség. Mit érez? Nehéz erre felelni, de hellyel-közzel maga tájékoztat és ad támpontokat: "Ha meg tudjuk ízlelni azt a dicsőséget, amelyben részesít minket akkor, midőn drága igazságait a mi munkánkkal óhajtja megtartani, nemhogy kedvetlenséget éreznénk, hanem különös áldásnak tartjuk azt". (1)

Az üldözés nem kímélte a gyönge nőket sem. Barbancon Mihálynak, egy előkelő noyoni embernek börtönre hurcolták a feleségét, mert az evangéliumhoz való vonzalmának kifejezést adott. Kálvin rögtön ír. "Jóllehet szívem elszorul, mikor arról a szűk és borzasztó börtönről hallok, amelybe bejutott – mondja a többi

(1) Bonnet e. m. I. 283.

142

között a reformátor – mégis nem tehetem, hogy ne bátorítsam, állhatatosságra ne buzdítsam éppen akkor, midőn a kísértésnek keménységével kell küzdenie. Az Isten kegyelmének éppen akkor kell rajtunk megbizonyosodnia, midőn minket a Sátán és a hitnek ellensége a legkeményebben szorongat. Szent Pál azzal dicsekszik hogy habár ő meg van kötve, de a tudomány, amelyet ő hirdet, megkötve nincsen. Valóban miután az Istennek igazsága túlhaladja a világot, az egekig ér: nem nyomhatja el azt sem az ember vágya, sem zsarnoksága. Miért is, ha a Sátán szívbeli aggodalommal akar minket kétségbeejteni, mi ellenkezőleg feszítsük meg minden erőnket, hogy szívünket a hit előtt kitárván, a támadásokat visszaverjük... Ám a győzelem nagyobb erőt kíván, mint az Öné, azért meneküljön az Úr Jézushoz, aki nekünk erősségünk, hogy általa mindenre elégségesek legyünk! Én is kérem Őt, árassza Önre az Ő Lelkének segítségét ... imádkozom, vegye Önt szent védelmébe a farkasok dühe ellen." (1)

Az evangélium szeretete igen nagy lehetett akkoriban, nincsen mértékünk, hogy annak nagyságát szemlélhetővé tegyük, de egyes jelenségek reámutatnak a buzgóságra, amelyhez hasonlót az őskeresztyénség koráig alig találunk. Erre mutat, hogy az üldözés dacára összejönnek, olvassák az Igét, az üldözés hihetetlenül fokozódik, de fokozódik a reformátornak erélye is. Megilletődik az ember erősítő leveleinek olvasásakor, s megilletődik, mikor törékeny asszonyokat lát a máglyára lépni. Lehetetlen nem látni meg azt az erőt, amely a hitben vagyon, az írás magasztalja, a prédikációk hirdetik, s mi, kételyek által marcangolt emberek, talán pillanatra se tudjuk meglátni az elrejtett erőket, csak tépelődünk, híjával lévén a bizonyosságnak, amely egyedül ad akaraterőt, szívósságot, harci kedvet.

1557-ben sok asszonyt fognak el Párizsban, egyet közülük (üdvösséges figyelmeztetés végett) rövidesen megégetnek. Graweron asszony (az elítélt hölgy) bátran lép a máglyára. Mit kell gondolnunk önkéntelenül is? A hitnek mélysége arányban áll a szívnek csendes békességével, nagy békességük van azoknak, akik a hitnek kegyelmét nyerik.

De mi lesz a többi asszonnyal? A genfi papnak hitén és pennáján kívül más fegyvere nincsen, de mind a kettővel siet, siet.

(1) Uo. 394.

143

A nehéz órákban a tömlöc becsukott ajtóin át megérkezett Kálvin titkos küldötte, a levéllel.

Íme a levél:

"Egy cseppet sem csudálkozom szeretett testvéreim azon, hogy a durva támadás megrendíté Önöket, hogy szenvednek testben, amely annál inkább lázong, minél inkább akar az Úr munkálkodni általa. Hiszen, ha a férfiak is törékenyek és könnyen megzavarodnak, a nők a természet rendjénél fogva még gyöngébbek. Ámde az Isten, aki a törékeny edénynek gondját viseli, kitudja mutatni az ő erejét övéinek a gyöngeségében. Azért, Asszonyaim, minden bizalmukkal az Úrhoz kell menekülniök, állhatatosan kell imádkozniok, hogy ama romolhatatlan vetés, amelyet Ő helyezett volt szívükbe, mely által az Ő gyermekei közé vétettek fel – gyümölcsöt hozzon ...

Jól tudják azt Önök, amit Szt. Pál mond: A világnak bolondjait választotta ki az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, a világnak erőtleneit, hogy megszégyenítse az erőseket, a világnak megvetettjeit, hogy lerontsa a nagyokat.

Ez adjon Önöknek bátorítást, hogy nemük gyöngeségének érzetére meg ne tántorodjanak. Igen, Asszonyaim, bármilyen gőgösek is az emberek, bármennyire fitymálják is azokat, akik az Úrnak szolgálnak – akaratuk ellenére, önkéntelenül csudálattal adóznak az Isten erejének, dicsőségének láttára, midőn az szemeik előtt felragyog!

Minél gyöngébb az a porsátor, amely által az Úr munkálkodik, annál világosabban ragyog föl előttük az Istennek ereje!

Önöknek, Asszonyaim, volt alkalmuk meggyőződést szerezni arról, hogy az emberek előtt az Istennek igazsága gyűlöletes, mihelyt az akár a férfiakban, akár nőkben, tudósokban vagy tudatlanokban, nagyokban, vagy kicsinyekben jelentkezik. Megragadnak minden alkalmat, nekünk rontanak. Felhasználnak ürügynek mindent; készen vannak a gánccsal, ha asszony beszél az Írásról, vágy olyan férfiú, akinek a polgári foglalkozása más. (Nem látjuk-e, hogyan gúnyolják a nőket, a szegény munkásokat, mintha bizony nekik nem volna szabad beszélniük az Istenről, nem volna szabad megismerniük lelkük üdvösségét!) Tudjuk meg, ez ellenük tesz tanúbizonyságot!

Miután az Úrnak az asszonyokat éppen úgy tetszett meghívni az üdvösségre, mint a férfiakat (ő nem tesz válogatást férfi

144

és nő között!) helyén való, hogy ők is tegyék meg kötelességüket, dicsőítsék Istent a nekik adott kegyelem mértéke szerint...

Nézzenek az asszonyokra, akik a Krisztus keresztje alatt állottak. Íme, elhagyták őt akkor még az apostolok is! Az asszonyok azonban csudálatos állhatatossággal ott maradtak. Vegyék eszükbe azt is, hogy asszony volt, aki a feltámadásnak első hírét az apostoloknak megvivé ...

Hány ezer és ezer asszony áldozott vért és életet Krisztus országának terjesztéséért! ... Anélkül, hogy a múltba visszamennénk, nem látjuk-e napról-napra saját szemeinkkel, hogy az Úr általuk, velük munkál, bizonyságtételükkel megszégyeníti az ellenséget? Valóban, nincsen olyan hatalmas prédikáció, mely az ő hitvallásuknak erőteljes példaadásával felérne ...

Ezeket az új és régi példákat állítsák szemeik elé gyöngeségük erősítésére... Tudják Önök nagyon jól, hogy ha az Úrnak életükkel célja van, Ő elég erős annak a megoltalmazására, ha pedig e múló életet jobbal akarja felcserélni, bizony boldogok, akik e rövid élet fejében örök dicsőségben élhetnek vele. Hiszen azért vagyunk e világon, hogy kegyelem által megvilágosíttatva életünkkel, halálunkkal Őt dicsőítsük, s aztán teljesen Vele egyesüljünk." (1)

Néhány levélnek, néhány töredékét olvastuk el itt csupán. Aki amaz évek martirologiumával akar foglalkozni, bő tájékozást meríthet a genfi reformátor leveleiből, de ha kevesebbet olvasunk is el belőlük, érezzük, milyen erősen állja meg helyét Kálvin, pedig nincsen nehezebb dolog, mint lelket önteni a lesújtott, elkeseredett emberekbe.

Tanulságosak azok a levelek, amelyeket Kálvin részben a keletkező, részben a megalakult egyházakhoz intéz. Ahova munkái, prédikációi, vitairatai eljutottak, ahol azokat olvasták, megindult a mozgalom az evangéliumi egyháznak megalapítása érdekében. Ámde ha minden kezdet nehéz, talán egy sem volt nehezebb ennél. Igaz, hogy már hatalmas hugenották állanak az ügy mellett, de még így is sok-sok volt az akadály. Hova fordulhattak volna? Levelek jöttek mindennap, s ezeknek a száma nőtt. Az egyik helyen papot kértek, a másikon súrlódások miatt panaszkodtak, a szegény egyházaknak segítségre volt szükségük. Valamelyik pap hosszabb időn át tanúja lévén a sürgetéseknek, így ír: "Hihetetlen, mennyi

(1) Corp. Ref. XLIV. 632–634.

145

itt a dolog és milyen nagy a szükség a papokra. A szegény hívő nép nagyon könyörög, küldjünk neki lelkészeket". Nyissunk bele csak úgy találomra – valamelyik könyörgő levélbe: "A bourg-i (Bourg des Sarthilles) szegény atyafiak elfáradva a tiszta Igének szomjúságától és éhezésétől, alázatosan könyörögnek, legyenek kegyesek a mi Urunk a Jézus Krisztus nevében egy papot hozzájuk küldeni." (1) ilyenformán könyörögnek. Papot kér még Párizs is.

Kálvin intézkedik. Küld, de néha fogytán van; megtörténik, hogy Genf is hiányában van a munkásoknak. Egyszer így ír: "Lehetetlen továbbra is így maradni. Kartársaink közül egyik-másik már odaát van, némelyik beteg, én alig vonszolom magamat, mégis erőnek erejével úgy kell viselkednem, mintha a legszívósabb volnék". (2)

A szóban lévő levelek rámutatnak arra, hogy a lelkészképzésről is gondoskodni kell, felszólítja a francia híveket: küldjenek alkalmatos ifjakat, hadd képezze ki őket; ismeretesek a la-rochelle-i egyházhoz intézett szavak: "küldjetek, küldjetek fát, mi majd nyilakat formálunk belőlük, aztán visszaküldjük nektek".

Össze is jött ott sok mindenféle ember; akit lelke a szószék felé vonzott, mind jött. Volt ott nemes ifjú, mesterlegény, jogászviselt ember, katonaviselt ifjú, volt barát. "Csudálatos kör ez – mondja egy római vallású író – csupa tűz, írna, stúdium, munka ... alig van hozzá hasonló iskolai ifjúság valahol." (3) Kálvin is elismeréssel szól a tanulókról, ami különösen a buzgóságot illeti.

A sürgetés folyton növekszik. "Mindenfelől papokat kérnek – írja Kálvin a többi között Bullingernek. – Azok, akik papot akarnak vinni, valósággal ostrom alá veszik ajtómat, mintha bizony püspök módjára hozzám kérve kellene fordulni, egymással vetekednek szent buzgalmukban ... nagyon szívesen tennénk óhajtásuknak eleget, de egészen ki vagyunk már az emberekből fogyva. Már jó időtől fogva kiürítettük a műhelyeket is, felhasználtuk akiben csak egy kis irodalmi és teológiai ismeret volt is. Nincsen ínyünkre a dolog, de nehéz útját vágni." (4)

(1) Gaberel e. m. igazoló iratai között többet közöl ld. I. 143–149.
(2) "Et combien que je ne fasse que me trainer, si faut-il que je sois quasi le plus robuste par force". Bonnet e. m. II. 379.
(3) Stähelin e. m. 591.
(4) Ez a levél egyike a legérdekesebbeknek azok közül, amelyek a reformátornak kezei alól kikerültek. Az idevonatkozó sorok így hangzanak: "Incredibile vero est quam fervido impetu nostri ad maiores progressus festinant. Non minori studio postulantur undique a nobis pastores, quam ambiri solent sacerdotia in papatu. Januam meam obsident, qui eos deducant, ac more aulico supplicandum mihi foret, contenduntque inter se pia aemulatione, ac si tranquilla esset regni Christi possessio. Ac nos quidem quoad licet obtemperare cupimus eorum votis, sed sumus penitus exhausti. Imo pridem ex opificum tabernis faecem exprimere coacti sumus, si qui reperiebantur leviter tincti literis et pietatis doctrina. Nobis impetus quidem displicent quos moderari plus quam difficile est. In multis oppidis quia nullae privatae aedes multitudinem caperent, templa sibi sumpterunt ... neque terrentur atrocibus edictis, quibus Rex iubet funditus dirui aedificia, in quibus conventus habitus fuerit et in omnes qui convenerint animadverti tanquam seditiosos". Corp. Ref. XLVI. 467.

146

Az egyházakból jövő levelek hosszasan beszélnek, képet nyújtanak a múltról, a jelenről. A reformátor válaszol, ha papot küld, rendesen ez viszi a választ is, nagyon jól ismeri az egyes egyházak jelentőségét. Angers pl. jelentékeny város, püspöki székhely, van egyeteme, és van ebben a jelentékeny kulturális központban az evangéliumi egyháznak már ekkor (az ötvenes években) múltja is. A negyvenes évek végén öt hitvalló vérével pecsételte meg hitét (Fardeau Ferenc, Le Royer Simon, De Vignole János, De Reu Vilmos, Saureau Dénes), "akiknek hamvai nagyon megtermékenyíték az Úr szőlőjének földjét". Kálvin 1555. szeptember 9-én ide is lelkészt küldvén, hosszabban szól a teendőkről, a veszedelmekről, utasít, felvilágosít. "Látván jó szándékukat és az Istennek segítségét kérve, ezt a mi atyánkfiát kiválasztottuk és elküldjük oda igehirdetőnek. Jogos a reménységünk, hogy kötelességének hűen megfelel. Istenfélő embernek ismerjük, aki a lelkiismeretnek tisztaságában s őszintén viselkedik az emberekkel szemben, becsületes, buzgalmuk építésére alkalmatos. Buzgalmát jellemzi, hogy kész volt a lebetegedéshez közel álló feleségétől megválni, csakhogy segélyükre lehessen." (1)

Általábanvéve a – francia egyházakhoz intézett – fönnmaradt levelek száma nagy, (2) nemcsak a nagy egyházakra gondol, hanem a kisebbekre is, pl. a montelimarti egyháznak kérését is igyekszik kielégíteni, hosszabb levélben szól a hívekhez, a papról (akit íme küld), a többi között ezt írja: "Ennek az embernek meg kellett családjától válnia, hogy segítségükre siessen ... mindenki

(1) Bonnet eml. levélgyűjteménye II. 71.
(2) Bonnet levélgyűjteményében magában a II. kötetben lásd a következő lapokat: 67., 73., 90., 95., 110., 114., 122., 137., 139., 175., 257., 270., 281., 330., 336., 353., 378., 392., 403., 407., 415., 418., 448., 474., 484.

147

elképzelheti, minő fájdalommal jár ez ... azután bizonyíthatom, sohase gyűjtött pénzt, családja szükségben lesz, ha nem segítenek". (1)

A szóbanforgó levelek részletei Kálvinnak a legcsekélyebb dolgokra is kiterjedő figyelméről beszélnek, de ha általánosabban, bizonyos távolságból, összefoglaljuk azok tartalmát, kibontakoznak az átfoglaló gondolatok és célok: az egyéneket egyházba, az egyházakat nagyobb egységbe egyesíteni! Minden akadályt el kell hárítani, amely a legfőbb célt, az egységet veszélyezteti. Tömörülni kell! A magányos szikrák mihamar kialusznak. Egybe kell foglalni az erőket! Igaz, hogy itt, e ponton fenyeget a legnagyobb veszedelem, mert az új egyház szervezése hívja fel a legjobban a réginek a figyelmét és ellenségeskedését. De a veszedelmes sokszor kötelező is lehet. A nagyobb szempont előtt ez alárendelt természetű. Kálvin a legnagyobb óvatosságot ajánlja a keletkező egyházak figyelmébe, de mindennek van határa, még az óvatosságnak is. Mikor lényeges dologról van szó – a félelemnek el kell némulnia; gyáva népnek nincs hazája!

A híveknek össze kell jönniök! Igen sokszor hangoztatja ezt a reformátor az egyházakhoz írott leveleiben. (2) Imádkozzunk, merítsünk erőt megpróbáltatásainkban, de ne tegyük ezt csak külön-külön. Egyesülve ostromolják a hívők az eget segítségért.

Az 1555. év táján nagy szorongatások között élnek a párizsi hívek. Egy egykorú feljegyzés szerint: "Hosszú időn át elrejtőzénk házainkba, az erdőkbe, barlangokba". (3) A nehéz napok után egész erővel megkezdődött a szervezkedés, Kálvin hallatja szavát: "Ne várjanak a máshonnan jövő buzdításokra, álljanak bele a küzdelembe ... bármi történjék is, vigyázzanak, az erőket elforgácsolni ne engedjék, ez bukásra vezetne. Ha magát mindenki elszigeteli, ha nem lesz nyáj, gyülekezet, egyenkint megyünk bele a farkas torkába. A gyengeség ellen a leghatalmasabb orvosság a kölcsönös buzdítás, bátorítás... Óvakodjanak attól, hogy e hathatós támasztól magukat megfosszák, gyülekezzenek a jó pásztor köré, aki juhait sohase hagyja el, ha szavára pásztorbotja mellé gyülekeznek ... Jól ismerem én a veszedelmeket, amelyek között élnek ...

(1) Uo. 335. l.
(2) Pl. a poitoui egyházhoz Bonnet eml. levélgyűjteménye I. 423. Ugyanahhoz uo. 432., a poitiersi egyházhoz uo. II. 68. stb.
(3) Uo. II. ld. 1. jegyz.

148

de végre is sohasem leszünk az Isten szolgálatára alkalmatosak, ha a rövid életen túl nem tesszük magunkat". (1)

Az evangélium az örök fő alatt egy testbe köti a tagokat s erősíti javaival. (2) Az egyesítés azonban még nem rendezés, Kálvin az összegyűjtés elve mellé odaállítja a rendezés princípiumát. Rendezett egyház az, amelynek rendes prédikátora és presbitériuma van. Kálvinnak érzéke a rend iránt megszabta a fejlemények útját. Semmi sem lehetett volna veszedelmesebb a francia reformációra, mint az első buzgóságban fölállított egyházak, amelyek mindegyike a maga szakállára intézkedik, a legelső kéznél levő embert ideállítja, a szentségeket minden fegyelmi rendszabály nélkül osztja, felügyeletet nem ismer. Ez könnyen oda vezethetett volna, hogy lettek volna kisebb-nagyobb evangéliumi mozgalmak, amelyek egy ideig fennmaradnak, azután eltűnnek, amint hogy ilyesmire számítottak is.

Minden szilárd alapra legyen építve. Az első gyülekezések idejében szorítkozzanak a tanításra, mindenki elmondhatja azt, amit az Isten tudnia engedé, amikor alkalmas embert kapnak, ezt válasszák meg, ám ezt megelőzi az egyházi kormányzó testületnek a megalakulása. Ezt nem azért mondja, mintha akadályozni akarná a fejleményeket, de inkább várjunk, mint a szent dolgokat megszentségtelenítsük. (3)

Mi történik tehát? Gyülekezetek alakulnak, majd ezek megerősödvén presbitériumot, papot kapnak, önálló egyházak keletkeznek. De hiszen ha az egyes eklézsiák így is egymástól függetlenül állanak, az egészből hiányzik az egység! Ámde Kálvin az egyházak alakulásával nem tekinté még befejezettnek a dolgot; figyelmét a tartományi, kerületi zsinatok, gyűlések szervezésére fordítá, mint amelyeknek feladata a lelkészképzésről, egyházi törvényekről, megfelelő könyvekről, a lelkészek beiktatásának módozatairól, szóval az egységnek eszközeiről gondoskodni. Egyelőre a kiépítés munkájának ez a része elháríthatatlan akadályokba ütközött. Mi volt addig is az egyesítő erő, amely azt a sok egyházat összeköté? Ez nem volt más, mint ő maga, a reformátor. Minden szem feléje irányult. Tőle kértek – mint láttuk – papot; akiket

(1) Uo. 2. l.
(2) "assavoir que tous les siens soit recueillis en ung corps sous le chef," az angersi egyházhoz. Uo. II. 71.
(3) "Il vault mieux vous abstenir pour ung pen de temps... que de profaner les choses sainctes par légèreté" a poitoui egyházhoz. Bonnet eml. levélgyűjt. I. 425.

149

ő küldött, úgy tekinték, mint annak rendje-módja szerint megvizsgált, jóváhagyott egyéneket, intézkedéseit, tanításait, könyveit olyanoknak tekinték, mint amelyek úgy a benső hitélet, mint a külső rend dolgában szabályozó erővel bírnak. Kálvin nem formulázott törvény szerint, de a gyakorlatban püspöke volt a francia egyházaknak, a szónak őskeresztyén értelmében. Ha nem ő állít be valahol papot, hanem máshonnan jön, ő ismeri el. A legkülönbözőbb, itt-ott meglehetősen bonyolódott ügyek kerülnek eléje. Az egyik helyen megkérdezik, vajon lehet-e papjuk az, aki ugyan teológiát nem végzett, de a hívek összegyűjtése, tanítása körül fáradt, (1) másutt megkérdezik, vajon szabad-e másoknak is prédikálniok, (2) majd választási formahibák ügyében tesznek hozzá felterjesztést, (3) nem ritka a viszály, a papok sok esetben nem ütik meg a mértéket. Néha a gyülekezetek utasítják papjukat, menjen Genfbe s hozza ügyét rendbe nála, ők Kálvin végzésében megnyugosznak. (4) Hellyel-közzel a lutheránusokkal merülnek fel súrlódások, ezek is eléje kerülnek. A genfi reformátor csendes szívvel egyenget, fárad, gondot visel. "Az összes egyházakat szívében hordozza." Időközben a francia egyházak a tömörülés, az egyesülés útjára léptek. A különböző egyházak küldöttei Párizsban 40 fejezetből álló szabályzatot alkottak, (5) melyben a hitvallást Kálvin szellemében megállapították s az egyházalkotmánynak alapját a genfi szervezet szerint letették.

Kálvin a jelentőségteljes napokban hallatja ott a francia fővárosban szavát, a Dánielhez írott magyarázatokat a párizsi gyülekezetnek ajánlva így szól: "A követ, amely az istentelen országokat porba sújtá és amely heggyé nőtt – nem emberi kéz formálta. Intem Önöket, hogy a villámok és fenyegetések között csendes szívvel álljanak meg mindaddig, amíg az Úr a felhőket, a magasságban levő erőkkel el nem oszlatja". (6)

Az ötvenes évek vége felé tudvalevőleg nagyot lendült a

(1) Az ilyeneket a dolgok természeténél fogva az illetők lelkiatyjának tekinté.
(2) Minden egyes esetnek elbírálása a körülményektől függ, az átutazó misszionáriusok, evangélizátorok a lelkészek segítőtársai, de ha a betolakodás esete forog fenn, ott igen szigorú.
(3) Kicsinyes dolgokat élükre állítani nem szabad.
(4) Bonnet i. m. II. 448–449. l.
(5) A conf. Gallicana tervét Kálvin tanítványa, Chandieu Antal írta.
(6) Bev. Dániel könyvébe.

150

francia református egyháznak ügye. Az evangélium hódított még az udvarhoz közel álló körökben is (Bourbon Antal, Condé Lajos, Coligny Gáspár, d'Albret Johanna stb.). Mindenesetre jókora túlzás van amaz egykorú levélnek állításában, amely szerint nem maradna Franciaországban akkoriban állás nélkül pap, még ha egyszerre 6000 menne is oda – de jellemző a reformáció terjedésére nézve.

Az el nem ismert egyház már hatalom volt. Valaminek történnie kellett, az ügyek élén álló férfiak vallási értekezletet hívnak össze. Lépéseket akarnak tenni a kiegyenlítés érdekében. Bármint legyen is a dolog, Kálvint és Bézát sürgetik: jöjjenek. A tanács az előbbit nem nélkülözheti, Béza azonban útnak indul.

Roppant érdeklődéssel kíséri Kálvin lelkésztársának útját, akinek buzgóságától, tudásától egyaránt sokat vár, leveleket küld utána, s e levelek mutatják, mennyi nyugtalanság között várja a híreket; fél és remél, erős hite vigasztalja, bátorítja.

Béza távozásával munkája megszaporodott, egyik kedves barátja és emigráns társa meghalt, a bajok, a veszteség pillanatra megrendítik, mintha szinte megirigylené a holtak sorsát. (1) De jönnek jobb hírek, Bézát szívesen fogadják, az anyakirályné is fogadja, vele barátságosan beszél, egy alkalommal a Kálvin hogyléte felől is kérdezősködik.

A reformátor a legkisebb dolgokat is szívesen hallgatja meg, mindenből a jövőre von következtetéseket, mert érzi, hogy nagy események küszöbén áll. Igen érdekelhették pl. a szeptember 9-re (1561.) kitűzött vallási értekezlet részletei Poissy-ban. Vessünk mi is egy pillantást a terembe. Az apácakolostornak ebédlőjébe déli 12 óra tájban Franciaország legelőkelőbb emberei gyülekeztek, élükön a királlyal. A 12 éves fejedelem (IX. Károly) a trónon foglalt helyet, jobbján az orleans-i herceg, balján az anyakirályné, mögötte a hercegek és az ország nagyjai, előtte vele szemben foglalt helyet a jelenlevő harminchat püspök és érsek, azután nagyszámú más egyházi méltóság. Csend állott he. A király néhány szóval megemlíté, hogy az összejövetel célja a vallási béke, majd a kancellár szólt. A viszálykodás fölemészti az ország erejét – ezt emelte ki – ha vannak visszaélések, ezek ellen kell fordulni, s nem egymás ellen. E szavak elhangzása után Guise Ferenc vezetése mellett bevonult a 12 kiküldött prédikátor (a tizenharmadik:

(1) "Ergo ille beatus, ego miser – nos ib tanta paucitate oneri sumus impares." Corp. Ref. XLVI. 649. l.

151

Martyr Péter útban volt) és a 22 világi kiküldött a különböző egyházak képviseletében. Alig van szín, amely abban az ebédlőben akkor látható nem lett volna, de az egésznek benyomása különben inkább érdekes lehetett, mint kellemes, az arcok aggodalmas komolysága ellentétben állott a fényességgel, akár a klérus díszruhája azoknak a hugenotta papoknak egyszerű öltözékével, akik ott a sorompó előtt födetlen fővel állottak.

Bézának adták át a szót. Ez a király felé fordulva így beszélt: "Mindenhez az Istennek a segítsége szükséges", letérdelt, imádkozott, azután egyszerűen, szépen szólott. Az ő céljuk olyan, amit Isten és ember egyaránt helyeselhet. "Mi fel akarjuk építeni Jeruzsálem falait – így szólt, – hadd álljon a lelki ház." Feszült figyelemmel hallgatták és nagy csöndben, de midőn az úrvacsorára tért át, roppant vihar keletkezett, és ilyen szavak hallatszottak: "Ez Istennek a káromlása". Tournon kardinális kérte a királyt, hogy vagy tiltsa el a szótól Bézát, vagy adjon engedélyt a papoknak az elvonulásra. Béza beszédét hamarosan befejezé.

Általános a vélemény, hogy a püspökök ürügyet kerestek az értekezletnek a megszakítására, (1) az események igazolták Kálvint. "Hidd el nekem – írta a reformátor, mielőtt ezekről a dolgokról valamit hallhatott volna, (2) – a püspökök komoly vitatkozásba nem mennek bele soha." Midőn pedig a szeptember 9-ei eseményekről részletesebb híreket kapott, a legteljesebb mértékben helyeslé Béza beszédét. (3) "Szerencsés nap ez – így írt Bézához, – amelyen az egyházak szabadon szólhattak ... Beszédedet megkaptuk, az Isten csudálatosan vezette lelkedet és nyelvedet. Azt, ami a szent atyákat bántja, meg kellett mondanod, ha szégyenletesen a dolgot kerülgetni s magadat szemrehányásoknak kitenni nem akartad. Csudálkozom, hogy már előbb ki nem törtek, hiszen előbb lett volna reá alkalmuk... bolond beszéd, hogy ez a téma hozta őket izgalomba ... Még szerencse, hogy így történt. Arra kíváncsi vagyok, hogyan fogja a kardinális rongyait összefércelni. Ha már az előcsatározások így folynak, nem gondolnám, hogy komoly ütközetre kerülne a dolog."

A tények azt mutatják, hogy a genfi reformátor általábanvéve

(1) "Man sieht leicht, das die Bischöfe nur eine Ursache suchten, die Verhandlungen abzubrechen." Henry e. m. III. 507.
(2) Corp. Ref. XLVI. 682.
(3) Uo. 738.

152

nem tévedett, az értekezletek eredményre nem vezettek. Kettőt is tartottak még (szept. 16. és 24-én), hangzott itt is a már nem éppen ismeretlen vád, mely szerint a protestantizmus a társadalomnak két oszlopát rendíti meg: az egyházat és a királyságot, beszélt a megérkezett Martyr Péter, Lainez, a jezsuiták generálisa és Béza. Csinálnak formulát, amit alá szeretnének íratni, azután elvetik. Marad minden a régiben, azaz csak egyelőre, mert mindenki érzi, hogy a kölcsönös feszültség nemsokára az erők eredőjének irányába fogja taszítani a dolgokat, és ez amott a túlsó táborban izgatja a kedélyeket, itt pedig az aggodalomba valami reményt is vegyít. Béza és vele Kálvin is félve, remélve virraszt.

A hangulatról nem egyes szavak, hanem a folytatott beszélgetéseknek (leveleknek) hangja nyújt inkább képet. El kell olvasnunk valamit Kálvin ekkori leveleiből, mert szavainak közvetlenségével nemcsak a helyzetet általában, hanem a maga állapotát is bemutatja. "Ünnepnapunkon (okt. 7, Béza születésnapja) kaptam meg leveledet ... Csak az a baj, hogy nemigen ünnepelhetek, fáj nagyon az oldalam, de az is igaz, hogy aránylag ma van a legnyugalmasabb napom, harmadnapja javulófélben vagyok, de talpra még nem állok. Fájdalmaimmal szemben még az az olajos kenőcs is csaknem kellemes, amit használok, pedig sokszor hányásra ingerel. Nem irigylem az udvari pompát tőled, láthatod, én is bőven meg vagyok olajozva. Ezzel a tréfálkozással, hidd el nekem, nem annyira magamat akarom vidámabb hangulatba ringatni, mint inkább tégedet akarlak megnyugtatni, ha esetleg rólam aggasztó híreket hallottál ... A múltkori levelemre te az éjféli órákban válaszoltál, én 7 óra után teszem ezt az ágyban, módomban van kényelmeskedni, mert hát ilyen az öreg ember, mikor podagrája van! De tegyük félre a tréfát, nem tudom én azt kimondani, mennyire örültem levelednek, amely engem valósággal a dolgok kellős közepébe állított bele. Mert ha a helyzet nem is éppen örvendetes, mégis több benne a felemelő, mint a lehangoló. Háromszor, négyszer is magasztaltassék az Úr, hogy bennünket a felhőkön felül emel, Krisztus lábainál ülhetünk, s e magaslatról az ő és a mi ellenségeinket lenézhetjük!" (1)

Néhány nap múlva új levelek. Egészsége nem javul, de azért érdeklődése fokozott. "Három éjjelen át egészen odavoltam, nem várok én semmit a sok hashajtótól, meg a folytonos olajozástól

(1) Corp. Ref. XLVII. 30.

153

sem. Hányási ingereim vannak, aludni nem tudok, étvágytalanság, fájdalom gyötör, olyan száraz a szám és a torkom, hogy alig bírom ezeket a szavakat diktálni. Mást bíztam volna meg ezzel is, de tartottam tőle, meg találsz ijedni." (1) Egy hét múlva arról értesíti barátját, hogy már prédikált is, igaz, hordszéken vitték a templomba (2) e levélben még így ír: "Ami a vallási vitát illeti, nem bánnám, ha végleg megszakadna, de nem akarom, hogy ti legyetek az okai ... félek, hogy engedékenyek lesztek, vigyázzatok, ne hagyjátok magatokat megcsalni. Álljatok meg amellett szilárdan, hogy a hívők tisztességes szabadságot kapjanak. Azokat féken kell tartani, akik a célon túl lőnek, minden vidék tartsa magát ahhoz, amit határoztok, később ugyancsak megbánnák és belátnák, hogy a mérséklet többet ér a vakmerőségnél".

A francia vallási értekezletek, miután semmi eredményre nem vezettek, véget értek, de Béza még ott maradt, míg az udvar valamilyen irányban dönt. A várakozásnak ezen napjaiban a többi között az a kellemetlen hír érkezett Genfbe, Hogy Bourbon Antal navarrai király, aki már előbb az evangélium hívei közé állott, politikai érdekekből Róma felé közeledik. (3) Béza nem hagyta szó nélkül a dolgot, amire a király azt a reá nézve jellemző feleletet adta, mely szerint annyira előre nem megy, hogy vissza ne fordulhasson. Bármint tegyen a dolog, Kálvint a kétfelé való sántikálás, amely az adott körülmények között veszedelmet is hozhatott az evangélium ügyére s mindentől eltekintve rossz példát adott – igen kellemetlenül érinté. A reformátor nem hallgathatott. A királyhoz írott levelében egész erővel rámutat a kötelességekre, amelyek reá várnak. Szókimondó modorában megmondja: "Bocsássa meg Felséged, de nem tudjuk eltitkolni, hogy Ön eddigelé egészen nem teljesíté azt, amit Isten Öntől megkövetel." A zsoltáros teljes erejéből szolgál az Istennek, mégis fohászkodik, hogy az igazságnak beszédét ne vegye ki szájából, hogy a parancsolatokról meg ne felejtkezzék

(1) Uo. 56. "Mandassem alteri scribendi partes, nisi veritus essem, ne plus inde metus et sollicitudinis conciperes."
(2) "Ex quo cessarunt tormina (sc. morbi sui) vel aliquantulum laxata sunt, gravedo me invasit: quae tamen minus acriter me infestat. Pes nondum convaluit. Nudius tertius concionatus sum, sed delatus sella in templom usque." Uo. 67.
(3) "Un de ses familiers ... etait allé porter de sa part des paroles de soumission à la cour de Rome." Bonnet e. m. II. 441.

154

soha. (1) "Vegye mármost Felséged tekintetbe azt, hogy – nem szólva a hitnek kötelességszerű nyílt megvallásáról – az oda vezető útnak még felét sem tette meg. Itt az idő, siessen, mielőtt az éjszaka utolérné. Mennyi sok hiányzik még abból, hogy Felséged méltóságához és állásához képest Krisztus ügyében mindent megtegyen! ... Ha az alacsony állású, szegény ember is az Úr haragját vonja magára, midőn egykedvűen hallgatja az ő káromlását s nézi a szegény egyháznak eltiprását, mi lesz Felségeddel, ha majd számot kell adnia?"

"Módfelett gyávák lennénk, ha hallgatnánk arról, ami mindenkit, kicsinyt és nagyot egyaránt megbotránkozással töltött el, ha elhallgatnánk a szerencsétlen alkudozásokat, amelyeket Felséged nevében Rómában folytatnak, pirulunk, sírunk, sóhajtozunk... Mondja csak Felséged, mit ér, ha az egész világot megnyeri is, ha azelőtt hódol meg, aki nem tud mást cselekedni, mint gonoszat?" (2)

Bárminő szempontból tekinti is valaki Kálvin működését, azt be kell látnia, hogy erkölcsi függetlensége nagy, íme, milyen egyenesen beszél a királyokkal! Mikor ennek az erkölcsi bátorságnak, határozottságnak alapjait keressük, önkéntelenül arra az igazságra gondolunk, amelyről meg vagyon írva: "szabadokká tesz titeket". Ezen az igazságon épült fel később a presbiteriánusoknak és annak a Cromwellnek erélye, aki az Isten előtt leborult, s a királynak a nyakára hágott, ennek az igazságnak része volt a régi magyar kálvinisták bátor magatartásában, annak az igazságnak, amely nélkül a következetesség könnyen makacsságba megy át.

Időközben nagy dolog történt Franciaországban: megjelent az ún. januáriusi ediktum (1562. jan. 17). E rendelet az evangéliumi egyháznak győzelme, eszerint a reformátusoknak az elfoglalt templomokat vissza kell adniok, a képek, feszületek megsértésétől pedig tartózkodniok kell, ellenben a városokon kívül szabadon összegyűlhetnek, istentiszteleteiket háborítatlanul megtarthatják. (3)

Minden a legjobb úton haladt, az evangéliumi egyház minden-

(1) A 119. zs. 43. v.: "Az igazságnak beszédét soha ki ne vegyed az én számból" és a 119. zs. 16. v.: "A te parancsolatidban gyönyörködtetem magamat, és el nem felejtkezem a te beszédedről".
(2) Bonnet e. m. II. 441. skk. l.
(3) "Avons suspendu les defens ... pour le regard des assemblées qui se feront hors de dites villes pour se faire leurs preches." Henry e. m. III. 523.

155

felé terjedt. (1) Kálvin a januáriusi rendeletnek jelentőségét ezekbe a szavakba foglalja: ha az ediktumban tett ígéretet megtartják, a pápaság magától megdől. (2)

Amit azonban a reformátor meglátott, azt tisztán látták a római egyház emberei is, és érthető, hogy az említett rendelet békésebb korszakot nem nyitott. Ellenkezőleg. Maga Kálvin sem ringatta magát valami nagy reményekben, még ugyanabban a levélben, amelyben az ediktumról szól, kiemeli: "A Guise-ek mindent el fognak követni, hogy a szabadságot tőlünk elvegyék". (3)

Luther nem látta a schmalkaldeni háborúnak a kitörését, de Kálvinnak végig kellett néznie a szörnyű napok eseményeit, amelyek hazáját s az evangéliumi egyházat dúlták: Cahorsból, Vassyból, Toulouse-ból egymás után jöttek a hírek, a nagy viharnak rombolásait látja, a legkisebb eseményt is figyelemmel kíséri, aggódik Bézáért. A megpróbáltatásoknak napjaiban a meggyötört ember sokat szenvedhetett, úgy látszik, néha hallási káprázatai voltak. "Nem tudom, mit jelenthet, a múlt éjjel hatalmas hadi trombitahangot hallottam, amely rettentő erős volt, nem bírtam elhinni, hogy nem igazi. Imádkozzunk!" (4)

A véres háborúk nem bírták az evangéliumi egyházat Franciaországban kiirtani, azon békekötések közül, amelyek a st.-germaini békét megelőzték, Kálvin az ambois-i békét még megérte, ennek békepontjairól sajátkezűleg értesíté Bullingert.

Ezekben az átmeneti, forrongó években a francia református egyházaknak kiválása, szervezése rendkívül sok munkával járt, hozzájárultak az utolsó évek vallási háborúi, amelyek a dolog természeténél fogva a még ki nem jegecesedett rendet összezavarták. Mennyi keserűségnek, félreértésnek kútforrásai lehettek mindezek, arról fogalmat szerezhet az, aki tudja, mennyi megrázkódással járnak a tömeges, gyökeres reformok még békés időben is! A rendezés munkájából a reformátor annyit vesz ki, amennyit csak magára

(1) Már az előbbi hónapokban örvendezve írt erről Kálvin barátainak, pl. Blaurernak így: "Vix ... credibile est quam longe lateque propagetur regnum Christi". Corp. Ref. XLVI. 474.
(2) "Si maneat quae edicto nobis permissa est libertas, sponte concidet papatus." Uo. XLVII. 359.
(3) "Ergo extrema quaeque potius tentabunt Guysiani ut eam violenter eripiant. Ad reprimendos vero eorum impetus magnopere interest Germaniae Principes intervenire ut regem ad constantiam hortentur." Uo.
(4) Béza Kálvin életrajzában. Ld. Henry e. m. III. 533. l.

156

vehet, és nem hagyható sző nélkül ennek a munkának az a része, mely a személyes sérelmek elsimítására irányul. Helyenként a papok nem ütik meg a mértéket, másutt ezeknek van kifogásuk a presbitériumok ellen. Előfordulnak nagyobb félreértések is, amikből komolyabb bajok származhatnak, ha a reformátor idejekorán leveleivel oda nem siet. Guise Ferencet, a hugenották irgalmatlan ellenségét megölik, ám a herceg Renáta fejedelemasszonynak, a reformáció lelkes hívének a veje, ez már magában is nehéz bonyodalmak kiindulópontja lehet. Hozzájárul, hogy a prédikátorok nem mindnyájan tapintatos emberek, egyházi beszédeikben éppenséggel nem a keresztyéni szeretet, ellenkezőleg a káröröm hangján szólanak a dologról. A fejedelemnő el van keseredve, a keserűség pedig rossz tanácsadó. A reformátor feladata, hogy avatott kezekkel nyúljon a sebekhez és eloszlassa a keserűséget, mégpedig úgy, hogy a méltányosság is minden oldalról meg legyen védve. Ide vonatkozó leveléből néhány sor szolgáljon tájékozásul: "Most a dologra térek, röviden akarok szólani, mert attól tartok, hogy untatnám bőbeszédűségemmel. A szörnyű zavarok miatt, amelyek előfordultak, nemcsak Ön állott ki sok aggodalmat; igaz (másrészről), hogy a baj érzékenyebben érinthette Ön ... Habár ez a szomorúság Istennek minden gyermekét érte, és bizony valamennyien sóhajtoztunk így: jaj annak, aki ezeknek a botrányoknak az oka, jóllehet minden jó embernek oka volt sóhajtozni és jajgatni, mert minden jó embernek fájt a baj – mégis (meg kell vallani) Guise úr, aki meggyújtotta a tüzet, megmenthető, megkímélhető (espargné) nem volt. Ami engem illet, én mindig kértem az Istent, hogy tegyen vele kegyelmet, gyakran óhajtottam, hogy az Isten tegye reá kezét, szabadítsa meg tőle az egyházat, ha már megtéríteni nem akarja. Annyit állíthatok, hogy a háború alatt senki sem akadályozta meg az embereket abban, hogy őt ki ne irtsák a világból, csak én, őket semmi sem tartotta vissza, csupán csak az én intésem. Mégis pálcát törni felette, ez nagyon sok, ha nincsen biztos és csalhatatlan jele az ő elvetettségének. Ebben a tekintetben pedig erősen óvakodni kell az előítélettől és a vakmerőségtől, mert csak egyetlenegy bíró van, akinek széke előtt mindnyájan számot adni tartozunk." (1)

A közügyekben forgolódó embereknek sorsa (tragikus sorsa) a félreértés, meggyanúsíttatás. A ma erről éppen olyan mértékben

(1) Bonnet eml. levélgy. II. 550.

157

tanúskodik, mint akár Themisztoklész napjai; sokat gyötört szívünkben buján teremnek az ellenséges érzelmek. De talán senkit sem ért annyi felületes (tehát igazságtalan) vád, mint a genfi reformátort. A legutoljára idézett levélre célozva pl. csak nemrég hangzott el közöttünk a megfellebbezhetetlen ítélet: "Kálvin megírta a politikai orgyilkosságnak igazolását. (1)

Nagy reménységet fűzött Kálvin a lengyelországi reformációhoz. A lobbanékony, lelkesülő lengyel nemesek körében hamar visszhangra talált az egyház javítására irányult törekvés, de a reformáció terjedéséről tiszta képet nemigen alkothatunk magunknak azon egyszerű okból, hogy a későbben beállott reakció emberei, a jezsuiták minden idevonatkozó emléket, feljegyzést jobb ügyhöz méltó buzgósággal kiirtottak, akárcsak a mi középkori papjaink, akik nemigen kegyelmeztek az őskori emlékeknek.

A protestantizmusnak legnagyobb arányú terjedése a negyvenes és ötvenes évek közé esik, tehát arra az időre, amikor Kálvinnak a jelentősége is emelkedett, s amikor a német reformáció területén nem voltak éppen ritkák a vallási civakodások. Midőn erre reá kell mutatnunk, mint azon okok egyikére, amely miatt Lengyelországban inkább a genfi, mint a wittenbergi reformáció talált visszhangra – a többi okokat is érintenünk kell. A tüzes lengyel nemesnek már csak azért is jobban tetszett a genfi forma, mert Rómától jobban eltért, mint a wittenbergi, azután a presbiteri szervezettől sem volt a függetlenségére féltékeny lengyel nemes idegen.

Mikor I. Zsigmond király meghalt (1548), a lengyel protestantizmus már erős lehetett, az országgyűlésen hasztalanul emelt szót Orzechowski, a przemysli püspök. II. Zsigmond Ágostnak, az új királynak udvari papja, Lismanino Francesco (2) a reformáció felé hajlott, s az udvar előtt Kálvin Institutiójából tartott felolvasásokat.

(1) Budapesti Szemle 1909. jan.
(2) Olasz származású franciskánus, II. Zsigmond Ágost király gyóntatója. A fejedelem őt később bővebb tájékozódás céljából Genfbe küldé, ekkor megfordult Bernben, sőt Párizsban is, visszajövet a református egyházba lépett, és meg is házasodott. A király udvari papjának e lépését igen rossz néven vette, őt országából kitiltá, hasztalanul emelt szót érdekében Bullinger, Kálvin és Béza. A pinczowi zsinatra (1555) Kálvin sürgetésére meghívták, de az udvar előle mindvégig zárva maradt. Ámde ez az olasz csakhamar – mint honfitársai közül annyian – az unitáriusokhoz csatlakozott. Königsbergben vonta meg magát, s öngyilkos lett.

158

Minden jó úton haladt, talán Genfből még rózsásabbnak látszottak a lengyel viszonyok. Susliga Flórián, (1) aki Lengyelországot beutazta, az ottani viszonyokról levélben tudósítá a reformátort. Kálvin ekkoriban alkalmasan a zsidókhoz írott levélnek magyarázatát ajánlá a királynak, mint amelyik Krisztusnak egyedüli papságát s örök áldozatát állítja elénk. Reámutat, mennyire elhomályosult az idők folyamán az, ami minden keresztyén igazságnak sarkpontja. Feltárja a "szégyenteljes üzérkedést", amelyet Róma életbe léptetett. Valamikor Eck egyik könyvét a miséről Zsigmond Ágost édesatyjának ajánlotta volt. Kálvin kitér e könyvre, s az éppen magyarázott levélnek alapján az érintett könyvnek keresztyénellenes tartalmára reámutat.

A reformátor nem leplezi azt, hogy a visszaélések megszüntetése simán nem mehet végbe. "Annak, aki az üdvösség tudományát a maga tisztaságában akarja visszaállítani, legyőzhetetlen határozottsággal kell felvértezve lennie."

Érezte-e Kálvin, hogy éppen ez az, ami ott Lengyelországban hiányzik? Erre feleletet adni nehéz, de az bizonyos, hagy erőteljesebb felbuzdulásnak ott nyoma nemigen van. Maga a király félrendszabályokhoz igazodik, mikor a klérus a protestánsok erélyes üldözését követeli – ezt határozottan ellenzi, de másrészről színt nem vall, bővebb tájékozást vár, de amikor udvari papja ezt meghozza – meghökken.

Kálvint az a rokonszenv, amellyel a lengyelek az evangéliumot fogadták volt, nyugodni nem hagyja, valószínűleg bántja a mozdulatlanság. Egész erővel belefekszik a munkába, kimerítő levelet ír a lengyel királynak. Pál leveleinek sok helyére hivatkozva bizonyítja, hogy az Írással ellenkezik a felfogás, mely a világiakat az egyházi ügyek kezeléséből kizárja, a leglényegesebb érveket hozza fel a pápaság intézménye ellen. Megkapó ennek a levélnek nyelvezete, formája, az érveknek csoportosítása. (2) Nemcsak az evangélium igazainak védelme e levél, hanem buzdítás, az

(1) Lengyel nemes. Kálvin egyik-másik leveléből látjuk, hogy hírei nem mindig voltak megbízhatók. Kálvin sokáig bízott benne, fennmaradt egy hozzá intézett levele (Corp. Ref. XLI. 534. I. 1550. március 4.). Egyszer hamisított ajánlólevelekkel Genfbe jött, de leleplezték. Corp. Ref. uo. 27.: "Falsae enim literae fuerant quae eius commendationi serviebant".
(2) "Wir sehen hier, wie dieser hohe Geist sich in allen Formen zu finden weis, wenn nur das Evangelium seinen Lauf hat." Henry e. m. III. 425. lap.

159

érvek csak a fundamentumot képviselik benne, az elhatározást, a lelkesedést óhajtaná felébreszteni, azt a buzgóságot, ami tettekre serkent, s ami nélkül a legüdvösebb idea is írott malaszt, elmélet marad csupán: "Törjön végre már magának utat a hősi virtus, amely olyan sokáig elrejtőzve szunnyadt" (1) A lengyel nemesség nagyrészt kész Krisztushoz csatlakozni. (2) Mi a teendő? Fogjon a király munkához! Az Úr azért helyezte oly magasra a királyokat, hogy messze földre világítsanak. Honnan vesz ő, az egy szem ember bátorságot arra, hogy kötelességről szóljon egy király előtt? "Reám a legnagyobb király az ő evangéliuma hírnökének tisztségét bízta. Az ő nevében hívom fel Felségedet."

Az ötvenes évek közepe táján különösen erősen foglalkozott Kálvin a lengyel ügyekkel, volt nap, amikor több levelet is küldött oda, minden hírt figyelemmel kísér, mikor a kosmineki zsinat a cseh atyafiakkal tárgyalásba bocsátkozik az egység érdekében, a reformátor az Isten áldását kéri a munkára. (3)

Az 1555-ös piotrkowi országgyűlésen nagyobb hullámokat vetettek a vallási ügyek, az az indítvány merült fel, hogy nemzeti zsinat hívassék össze, arra hívják meg a külföldnek hírnevesebb férfiait, elsősorban Kálvint. A terv nagyszabású, de a hozzávaló erő csekély volt, a pápa (IV. Pál) bosszúsan fogadta, meg is hiúsult az egész, de azért Kálvint nem szűntek meg kérni: jöjjön Lengyelországba. Valami csodálatos újjászületést vártak a reformátor odajövetelétől. Nem ismerte a helyzetet, és elsősorban a Kálvin helyzetét az a hét lelkész és tíz nemes, aki ezt a meghívó levelet aláírta, különben is, amíg a levél onnan megjött és Kálvin alkalmas levélvivőt talált, öt hónap múlt el, ezen idő alatt változhatott a helyzet, azután a genfi tanács is zavarban volt, "mert ugyan a legjobbat akarná, de az engedélybe is nehezen menne bele". Különben is az egész igen kockázatos dolog volt, mert kérdés, lendített volna-e általában a reformáció szekerén, amely olyan ne-

(1) "Erumpat tandem hervica illa, quae nimis diu intus sopita iacuit, virtus." Corp. Ref. XLIII. 330.
(2) "hodie Polonica nobilitas magna ex parte promptum et alacre ad suscipiendam Christi fidem." Uo.
(3) Mennyire szívén viselte Kálvin a lengyel reformáció ügyét, jellemzi az, hogy egy nap (1555 dec. 29-én) öt levelet írt Lengyelországba (Radziwill hercegnek, Boner Balitz Jánosnak, Dluska Ágnesnek, Tarnow Jánosnak és Tricez Andrásnak, ez utóbbit a Bibliának lengyel nyelvre való fordítására szólítja fel).

160

hezen mozdult. "Habár levelükből látom – így válaszol Kálvin – szívesen látnának, mégis aggodalmaim vannak, távollétem itt kárt okozna, s valójában vakon cselekedném, holmi meggondolatlan ember módjára, ha Lengyelországba mennék, mielőtt annak az ideje eljönne." (1)

A lengyel reformálási mozgalmakat az 1557. évig áttekintve, feltűnik, hogy kiválóbb küzdő ott nem igen lép fel, afféle Dévaira, vagy Sztáraira emlékeztető alak, nem is említve egy-egy Knoxot, Farelt. Mi lehet az oka ennek? Hiszen – írják – sokan csatlakoztak az evangéliumhoz! Ha igaz (amit a történelem is igazolni látszik), hogy minden életerős mozgalom megtalálja a maga vezérét – a lengyel reformáció nemigen fakadt valami mélységes meggyőződésből.

Az 1557. évben a lengyel reformáció ügye nagyobb lendületnek indult. Hazájába visszatért az igazi lengyel reformátor, Laski János. (2) Kálvin nagy örömének ad előbb érintett levelében kifejezést afelett, hogy az Isten "e nemes férfiút, Krisztusnak hű szolgáját" visszavezeté.

Ettől fogva fellendült a lengyel reformáció ügye. Laski Vergeriusszal (3) keresztül vitte Elbing és Danzig reformációját, a Bibliát lefordította, s mint a kislengyelországi református egyházak kormányzója, hathatósan dolgozott a protestáns unió létrehozásán. Munkáját a halál szakítá meg 1560-ban. (4)

A lengyel reformátornak halála nagy mértékben megszapo-

(1) Corp. Ref. XLIV. 420.
(2) Kálvin leveleiben Lasco, szül. Varsóban, 1499-ben. Svájcban tanult. Zwingli megtéríté. Miután nem volt reménye ahhoz, hogy hazájában az akkori viszonyok között a reformáció ügyén lendíthet, 1537-ben elhagyta azt. Frízlandban, Poroszországban működött, s miután a Kálvin munkáival megismerkedett, Crammer meghívására Angliába ment 1548-ban. Egészen a Kálvin felfogásához csatlakozott. Az idők folyamán (Mária kormánya alatt) elhagyta a szigetországot, Németországban azonban a türelmetlen lutheránusok valósággal üldözőbe fogták, úgyhogy Kálvin is kénytelen volt felemelni szavát (Adversus Westphalum). Sok bolyongás után 1556 vége felé Lengyelországba jött.
(3) Péter Pál, szül. 1498. Pápai legátus, Capo d'Istria-i püspök, 1549-ben kilépett a kat. egyházból. Tübingában tanár volt. Kálvin később becsülését megvonta tőle, sok levélben említi. 1556-ban egyik levelében pl. Laski Jánoshoz: "nekem minden gyanús, amit ő csinál". Corp. Ref. XLIV. 170.
(4) Kálvin igen dicséri Laskit leveleiben, pl. 1557. okt. 24-én: "Ita mihi perspectam esse pietatem D. a Lasco ut certo persuasum essem, fideliter et strenuo ipsum laborare in amplificando Christi regno".

161

rítá Kálvin János gondjait. Laski nyomdokaiba alkalmas ember nem lépett, és mielőtt a református egyház megszilárdult volna – nagyon korán terjedtek az antitrinitárius tanok.

Azok a levelek, amelyeket Kálvin az utolsó években a lengyel nagyoknak, egyházi férfiaknak stb. írt, együttvéve nem éppen kedvező színben mutatják be a lengyeleket. Azt látjuk ezekből, hogy könnyen terjedt a reformáció, azután meg éppen olyan könnyen terjedt az unitárizmus, mikor pedig idők folyamán az ellenreformáció szervezi a maga seregeit – a jezsuiták diadala talán éppen itt a legkönnyebb és a legteljesebb. Ami Kálvinnak különösen az 1559–l563. években a lengyel nagyokhoz, papokhoz stb. intézett leveleit illeti – ezek arra mutatnak (alig tud az ember elzárkózni e gondolattól), hogy a lengyelek sem a reformációnak, sem általában a vallásnak ügyét komolyan nem vették. Persze kockázatos vállalkozás magukból a levelekből szélesebb körökre vonni következtetést, de nem jogosulatlan, mert a dolgok fejleménye támpontokat nyújt erre nézve.

Tarnowski János gróf például (miként azt a reformátornak hozzá intézett leveleiből látjuk), szívesen olvassa Kálvin írásait, elvben helyesli a reformációt, de hát ha a vallásnak a szekere sárban van, miért húzza azt éppen ő kifelé? A mindennapi élet, a külföld igazolja, hogy az efféle húzogatás sok lármával, vesződséggel jár. És tehet-e az ember valamit? Hiszen meg vagyon írva: hiába dolgozunk, ha az Isten nem épít. (1) Bizony – így beszél bölcsességének tudatában a nemes gróf –, le kell számolni ennek a világnak a dolgaival, kényszerrel körülhatárolt körülményeivel, nem járhatunk a felhőkben, mert nagyon könnyen megtörténhetik, hogy míg az eget keressük, s figyelmen kívül hagyjuk a földet – mind a kettőt elveszítjük.

Míg Tarnowski János gróf így bölcselkedik (akárcsak közöttünk járna), az a beteg pap ott Genfben cáfolatokba bocsátkozik, s megragadó meggyőződéssel bizonyítja, hogy van abszolút igazság, általános és fenségesebb igazság annál, amit a természeti ember (úgynevezett magához való) eszével felfogni tud.

Ha Tarnowski János gróf érvei és észokai a mai embernek észjárására emlékeztetnek, és éppen ezért nem érdeknélküliek, Kálvinnak felelete sem érdektelen, legalább annyira semmi esetre

(1) CXVII. Zsolt. 1.: "Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradnak, akik azt építik."

162

nem, hogy szó nélkül elmenjünk mellette. A gróf válaszának szíves és őszinte hangja őt, a reformátort mindenesetre annyira lekötelezi, hogy ő is hasonló szívességgel, mindazonáltal teljes őszinteséggel írjon. A gróf nyíltan megírta, hogy nem érzi kötelességének a vallás szekerét a pápaságnak kátyújából kivonszolni, mert neki más a feladata: a békének a megőrzése. Kiabáljanak ők, a papok, akiknek a vallás (egyébként igazságos) ügye annyira szívükön fekszik. Erre Kálvin így felel: "Az Úr a süket hallgatókat nem kisebb büntetéssel sújtja, mint akár a néma prófétákat, mert hiszen nem az a célja Neki, hogy a levegőt üres kiabálással töltsük be, hanem hogy a szavak a szívnek legbensőbb rejtekeit megrázzák. A ti kezeiteknek éppen olyan készségeseknek kell lenniök a munkára, mint a mi ajkainknak a szólásra, a buzdításra. Azt mondod, a vezető embereknek mindenekfelett a csendre, a nyugalomra kell ügyelniök, ámde csalatkozol, ha azt hiszed, hogy ez az ő egyedüli kötelességük. Hallgasd meg csak Pált, mit tart ő az elöljárók kötelességének? Kötelességük felügyelni, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk minden "isteni félelemmel és tisztességgel". (1Tim. 22). E két kötelességet, amelyet az Úr szent kötelékkel egybekötött, nekünk szétválasztanunk nem szabad. Persze abban semmi esetre sem értek veled egyet, mintha a szóbanforgó tevékenység az állami rendet s a békét felbontaná. Kemény dolog, amit mondasz, mintha a sok zavar, amely nálatok s a világban van, a vallástól származnék. Ha sok orcátlan, becsvágyó ember megragadja is az alkalmat a zavargásra, mégis alapjában véve hamis az a felfogás, mely ezek okait az isteni tanokra vezeti vissza . .. De még ha a föld és az ég megindulna is, nekünk az Istennek tiszta imádása az ő szentséges igazsága, melyben örök üdvösségünk foglaltatik, sokkal drágább kincsünk, mint száz világ."

Az ordítók ordítanak, a zavargók zavarognak. Vajon ebből annak kell-e következnie, hogy az Ige némuljon el?

A gróf szíves levelében igen helyesen mondja: Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradnak, akik azt építik (Zsolt. 127k). Igen, de ebből tán az következik, hogy azok, akiket az Úr munkára elhívott – lomhán heverjenek? Ha a gróf az efféle szavakra (nem minden gúny nélkül) mosolyog, gondolván: "íme, ezek az Isten munkáját akarják megcsinálni" – ő és munkatársai erre a gúnyra éppen nem illetődnek meg, hanem azt mondják (amiről lelkük minden erejével meg vannak győződve): "Mi Krisztusnak jó illatja vagyunk" (2Kor. 2,15).

163

Nem minden gúny nélkül mondja a gróf, hogy nem bámulhatunk mindig az égbe, aki csak a mennyet keresi, a földet elhanyagolja, mind a kettőt elveszti. Ezt mondja a gróf nem minden okosság nélkül – és ő egészbenvéve mégsem oszthatja ezt az elmés felfogást. Azt a gróf se veheti rossz néven neki, hogy e tekintetben inkább hallgat Krisztusra, aki így szól: Keressétek először az Istennek országát és annak igazságát, a többi megadatik nektek (Mt 6,33)

Kálvin ilyenformán tartván szemlét Tarnowski gróf észokain, a következő jellemző és figyelemreméltó szavakat veti papírra: "Éppenséggel nem csodálkozom, hogy világi dolgokban tapasztalt és okos ember így beszél, mert veszedelmes pestis az ész, ingerli az embert, hogy lőjön túl a célon, és botorul a saját belátását állítsa szembe az Isten belátásával." (1)

A Blandrata-féle mozgalmak idejében is több levelet küldött Kálvin Lengyelországba, már amennyire ideje és egészsége engedte. (2)

Amilyen könnyen fogamzott meg a puha talajban a mag, éppen olyan kevéssé tudott mélyebb gyökeret verni a megjavított hit Lengyelországban. Sok lengyel egészen könnyű szívvel tette meg az utat Rómától Wittenbergig, azután Genfig, majd meg Blandratáig, Stancarusig, Socinusig, azután meg vissza Rómáig. Amilyen egyszerű volt ez nekik, annyi aggodalmat okoztak vele Kálvinnak, akit a lengyelek egyszerűen Blandratával szerettek volna kiegyeztetni. (3)

Hosszú és sok levelezés után arra a tapasztalatra jutott

(1) Corp. Ref. XLV. 674–675.
(2) 1560. június 9-én Tarnowski János grófhoz, 1560-ban Radziwill Miklós herceghez, 1561. február 26-án Stadnitzki Szaniszlóhoz, 1561. október 9-én a vilnai papokhoz, Lismaninóhoz és Radziwill herceghez, 1563. április 8-án Sylvius Jakabhoz, Sarnitzki Szaniszlóhoz. Ezenkívül még ld.: "Joh. Cal. Brevis admonitio ad fratres Polonos", "Epist. J. Calv. qua fidem admonitionis ab eo tum editae apud Polonos confirmat". 1563. november 30-án egy lengyelnek (aki kéri, hogy újból írjon a lengyel antitrinitáriusok ellen) így ír: "Sokféle betegség gyötör, még ha kilábolok, sem engedi időm, hogy erőmet azoknak a szörnyű tévedéseknek ostromlására fordítsam". (Threcius Kristófnak. Corp. Ref. XLVIII. 198–9.)
(3) Radziwill herceg egy alkalommal prémes kabátot küld neki egy kendővel egyetemben (amelyen a herceg felesége is dolgozott), de "kitűnő barátja" (Blandrata) érdekében szót emel, akinek Kálvin akkoriban (az Ap. Csel. magyarázataiban) nekiment.

164

Kálvin, hogy a lengyel reformációhoz semmi reményt nem fűzhet. Lesújtó az ítélet, melyet a genfi pap a lengyelekről ezekbe a szavakba foglalt: "Ez a nemzet gyanús nekem, mert kevés ember cselekszik ott őszintén". (1)

Az angol reformációt Kálvin kezdettől fogva nagy figyelemmel kísérte, de VIII. Henrik sajátszerű hitjavítása benne ellenszenvnél egyebet ébreszteni nem tudott. VIII. Henrik halála után minden erejét megfeszíté, hogy az ide irányuló mozgalmat a helyes útra terelje, annyival is inkább, mert a szigeten sok tanítványa volt már.

Az a levél, amelyet Kálvin VI. Edward gyámjához, Sommerset herceghez intézett volt (1548. okt. 22), alapjában véve több mint egyszerű levél. Inkább emlékirat, teljes munkaprogram, felöleli az összes egyházi kérdést.

Két ellenséggel kell Angliában is az evangéliumi egyháznak küzdenie: Rómával, amely mindent a régi kerékvágásba akar terelni és a túlzókkal, akik fanatikus dühvel ismeretlen, bizonytalan utakra akarják vinni a dolgokat, midőn Kálvin a hercegnek mind a kettő ellen tanácsokat nyújt, rámutat arra, hogy a döntő diadalt maga az evangélium vívja ki, ámde azt élettel teljesen kell hirdetni, hasson az a szívek fenekéig, az agy legvégső megoszlásáig. Az élet nélkül való igehirdetés életet nem önthet lelkünkbe.

A világosság éltetője a keresztyénségnek, csak a művelt elme tudja magát megóvni a babonától, amellyel Róma fenyeget, s a fantasztikus álmoktól, amelyek felé a túlzók vonnak: a gyermekek nevelése a keresztyén társadalom első feladata. (2) A jó papnevelés, a népnek nevelése, tanítása nélkül el nem képzelhető, nagyon fontosak az alkalmas könyvek. "Higgye el nekem, Kegyelmes Uram, az egyház a katekizmust sohasem nélkülözheti."

A rend megkívánja, hogy az istentisztelet külső formáját, a szentségek kiosztását, annak szertartásait megállapítsák. Úgy e tekintetben, mint az igehirdetésre nézve, szabályozó zsinórmérték csak az Írás lehet, amint hogy a reformáció nem is egyéb, mint

(1) "quia mihi suspecta est ea natio, quod pauci sincere agunt". Corp. Ref. XLVIII. 151.
(2) "Si vous desirez de bastir ung édifice de longue durée, et qui ne s'en aille point tost en décadence, faictes que les enfans soyent introduicts." Bonnet I. 272.

165

az egyszerű, világos Igéhez való visszatérés. Kálvin a mondottakkal kapcsolatban kitér azokra a szertartásokra, amelyek az Írással ellenkeznek s ott Angliában gyakorlatban vannak.

Végül szól a reformátor a tisztes fegyelemről, amelynek fenntartása a keresztyén társadalomnak abban a mértékben kötelessége, amilyen mértékben a valódi keresztyénséget kebelében meg akarja valósítani.

Sommerset bukása megszakította az összeköttetést az angolokkal, de a levelezés a későbbi években újra fellendült, mert a schmalkaldeni háborút követő zavarok idejében sokan jöttek Németországból Angliába, s Kálvin nagy bizalommal nézett a dolgok. fejlődése elé, (1) az idők folyamán részletesebb tájékozás végett követét, Gallards-t is elküldé az udvarhoz. (2) Ebben az időben egyik levelében megemlíti Kálvin, hogy küldöttét szívesen fogadták. "Végre megjött Angliából Miklós – így szól a reformátor. Tizenegy napon át akadályozták a kedvezőtlen szelek, viharok hányták-vetették, majd hogy hajótörést nem szenvedett. Azt mondja, nagyon szívesen fogadták, igen örülök, hogy ez a dolgom olyan jól sikerült. Mikor a hercegnek levelemet átadta, s mondá, hogy a király számára is van nála egy, maga a herceg vállalkozott annak az átadására, s másnap az udvarba vitte. Ha nem akartak szép szavakkal élni csupán, nemcsak a királyi tanács fogadta ajándékomat szívesen, (3) hanem magát a királyt is örömmel tölté el. A canterbury-i érsek kijelenté, hogy hasznosabb dolgot nem tehetek annál, mintha a királynak gyakran írok. Többet ér ez nekem minden pénznél. (4) Angliában nagyon sok a javítani való. Különösen egy igen nagy baj van, míg a király kiskorú: az összes egyházi jövedelmeket a nemesség falja fel, hitvány díjazás mellett fogadnak aztán semmit érő embereket a pásztori teendőknek végzésére, vagy legalábbis

(1) 1556-ben Farelhez: "Az evangélium sikerei ebben az országban igen örvendetesek, a király vallási dolgokban igen jól gondolkozik". Corp. Ref. XLI. 655. l.
(2) Gallars (Kálvin latin leveleiben: Gallasius, tulajdonképpen: Des Gallars) Miklós, Kálvin titkára.
(3) Kálvin Ézsaiás próféta könyveihez írott magyarázatait a királynak ajánlván, ezt egy kísérő levéllel egyetemben VI. Edwardnak elküldé.
(4) Viretnek egyik leveléből tudjuk, hogy VI. Edward ez alkalommal a reformátornak ajándékot küldött: "Misit Calvino coronatos centum et libellum a se conscriptum gallice in papatum". Corp. Ref. XLII. 131.

166

helyüknek betöltésére. Sohase fogok elfáradni, hogy lelkiismeretükre hivatkozzam." (1)

Meg is teszi a reformátor, amit ígér. Ír a hercegnek, ír Cranmer érseknek, erősen kidomborítja, milyen kár és veszteség éri az egyházat akkor, midőn a pásztorok képzésére és ellátására szükséges anyagi eszközök elvonatván, "tudatlan emberek jutnak a szószékekbe ... az Isten Igéje ennek következtében megvetésre jut". (2)

Abban a levélben is, amelyet VI. Edward királyhoz intézett, felemelte a reformátor kérő szavát, és beszél egyszerűen, nyíltan, őszintén, mert az őszinte szó az, amire a királyoknak legnagyobb szükségük van.

Mennyi befolyása volt Kálvin leveleinek az udvar egyházi intézkedéseire VI. Edward korában, azt megmérni nem tudjuk, de az bizonyos, hogy az idevonatkozó rendeletek (új liturgia, homíliák, a 42. pont) együttvéve VIII. Henrik idejéhez képest nagy haladást jelentenek, s olvasva a genfi reformátor leveleit (amelyeket Londonban szívesen fogadtak) a valószínűség Kálvin befolyása mellett szól, amit egyébként az angol reformáció történetének írója is elismer: "Leveleinek első következménye az volt, hogy ... Canterbury érseke erős beszédeket tartott ... a szentségek kiszolgáltatása, az ünnepnapok stb. ügyében, amelyek az egyházra vonatkozó könyv átdolgozásának szükségességét napnál világosabban előtérbe állíták". (3)

A kezdetnek kívánatos folytatását megakadályozta a halál. Meghalt Somerset herceg (vérpadon), meghalt Edward, meghalt Bucer, és a következő uralkodó – Mária volt, az ellenreformáció híve, aki véres kezének nyomait ott hagyta Anglia történetében.

Edward halálával Kálvinnak Angliával való közvetlen összeköttetése megszakadt, mert Erzsébet nem rokonszenvezett Kálvinnal, nem tetszett neki ez utóbbinak demokratikus presbitériuma, sem pedig puritán istentisztelete. De része volt ebben az ellenszenvben Knoxnak is, aki kirohanást eszközölt "az asszonykormány" ellen. (4) Ott az angol királyi udvarban nagyon is azonosították a két reformátort, s azt hitték, nemcsak Knoxnak, hanem magának

(1) Uo. 133.
(2) Uo. 156.
(3) Ld. Weber (II. 136.) után idézi Stähelin e. m. II. 71. l.
(4) 1558-ban egy röpiratot adott ki ilyen cím alatt: "Első trombitaszó a szörnyeteg asszonyi kormány ellen".

167

Kálvinnak is kifogása van az asszonyi kormány ellen. Kálvin kísérletet tett Erzsébet ellenszenvének eloszlatására – hasztalan. Annak a levélnek néhány sora azonban, amelyben magát Cecil Vilmos előtt igazolni óhajtja – érdemes az elolvasásra. Igaz, Knox megkérdezte az ő véleményét idevonatkozólag: "Őszintén megmondtam; a dolog a természetes rendtől eltér, úgy kell azt tekinteni, mint büntetést, akár a szolgaságot, (1) egyébként nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy voltak nagy talentumokkal megáldott nők, akikben az isteni ajándék különösen tündöklött". Szembetűnő, hogy ez a mentegetőzés a maga őszinte hangjával még a simításokkal sem érhetett célt ott az udvar légkörében.

Az angol udvarral való összeköttetésnek a megszakadása éppen nem jelenti azt, hogy Kálvin az angolokkal ezután nem foglalkozott: nagyon is sok gondot és dolgot adtak neki azok az angolok, akik Mária uralkodása alatt elhagyták hazájukat. A zaklatott emberek legnagyobbrészt Németországba mentek, ahol akkoriban a türelmetlen lutheránusok a legcsekélyebb eltérést is eretnekségnek bélyegezték, a kivándorolt angolok bizony aligha csináltak jó cserét. Kihez fordulhattak tanácsért, oltalomért? Jöttek a panaszos, ügyes-bajos levelek Genfbe. Egy kivándorló csapat pl. Weselben vonta meg magát, de ugyancsak ki volt téve a zaklatásnak, az úrvacsoratanban való ellenkező felfogás különösen szálka volt a lutheránus papok szemében. "A prédikátorok – így panaszkodnak a weseli angolok a többi között – ezt kiabálják a szószékről: mi nem hiszünk Krisztusnak, mi hitvány szentséggyalázók, farkasok vagyunk, akik bárány formájában a juhok közé osontunk, hogy ezeket az angol méreggel megfertőzzük ... Ha hitünket megtagadni nem akarjuk, nem marad más hátra, mint innen elmenekülni, így legalább életünket megmentjük." (2)

Kálvin vigasztal, bátorít, int. "Persze a türelmetlenség nagy gyöngeség a weseli lutheránusok részéről, de amennyire lehet, viselkedjenek türelemmel, a jelen körülmények között jobbat nem tehetnek, egyébként pedig mindenben hűen Krisztus szavaihoz ragaszkodjanak." (3)

A weseli angolok végre a Majna melletti Frankfurtban találtak

(1) "memorandum esse inter poenas hominis ... non minus quam servitutem." Henry e. m. III. 411. l. jegyz.
(2) Stähelin e. m. II. 76.
(3) Bonnet eml. levélgy. I. 419.

168

menedéket és Kálvin siet a város elöljáróságához, egy könyvét (az evangéliumok magyarázata) ennek ajánlja, szerencsét kíván a városnak, amely nemes szívvel megnyitotta kapuit a meggyötört emberek előtt, s megengedte, hogy "falai között idegen nyelven, de tisztán hangozzék az evangélium".

Bármilyen röviden kell a reformátor idevonatkozó leveleivel is végeznünk, nem lehet elhallgatni, mennyi aggodalommal teljes óráról beszélnek azok. "Anglia – így szól egyik levelében Bullingerhez – a legnagyobb aggodalmakkal, nem, nem aggodalmakkal, hanem egyenesen gyötrelmekkel illet ... Mi lesz a sorsuk azoknak a buzgó embereknek, akik önként száműzetésbe mentek? Mi éri majd azokat, akik otthon maradtak?" (1)

Az történt, aminek meg kellett történnie, a nehéz esztendők megedzették az erőseket, mert a szél csak a gyertyalángot oltja el, az erős tüzet – éleszti. Az angol bujdosók pedig erősek voltak, hitük a református szellemű városokban (Genf, Basel, Zürich, Strassburg, Emden stb.) megszilárdult s idők folyamán hazájukba visszatérve megalapíták azt az egyházat, mely Angliának egész történetére kihatott, s amely ma is tűzhelye a keresztyén életnek és munkának.

Kálvin akkor, midőn a bujdosókat erősíti, támogatja, egyidejűleg ennek az egyháznak a megalakulásában részt vesz, részt vesz pedig hathatósan. A genfi reformátor idevonatkozó munkáját áttekintve egyik ismert életírója kiemeli, hogy hozzá nyúl vissza e munka nemcsak általában véve, hanem részleteiben is, "amit egyébiránt soha senki sem vett tagadásba". (2)

Kálvinnak a skótokra való hatása ott a genfi iskolában kezdődik, és folytatást nyer leveleiben. Az ötvenes években, mint láttuk, sok mindenféle rangú és rendű ember ült Kálvin lábainál, hallgatva előadásait: nemes ifjak, mesterlegények, svájciak, franciák stb. Még ebben a körben is, ahol a változatossághoz ugyancsak hozzá lehettek szokva, feltűnést kelthetett az az immár ötven éves "kartárs", akinek homlokára és arcára mély barázdákat vont az

(1) "Quid tantae piorum multitudini futurum sit, qui illuc in voluntarium exilium concesserant, quid etiam multis indigenis, qui iam Christum erant amplexi..." Corp. Ref. XLII. 610.
(2) "Nicht nur mi allgemeinen – was noch Niemand bestritten hat – sondern auch nach ihren ganz speziellen geschichtlichen Anfängen muss diese Erscheinung auf das Verhältniss zu Calvin zurückgeführt werden." Stähelin e. m. II. 75.

169

élet, aki két évet töltött mint gályarab, szörnyű szenvedések között valamelyik hajón. Knox életének megragadó története ismeretes. Ezt az embert a viharok nem törték meg, hanem megszilárdították. Az ismeretes latin közmondás szerint a pálma a teher alatt nő (a fűzfa pl. letörik), Knox erősfájú ember, hős, akinek ravatalánál méltán szóltak így: Ez az ember senki emberfiától nem félt. Hogy mije Knox a skótok reformációjának, ország-világ tudja, de Kálvin egy-két levelének elolvasása helyénvaló, mert megmutatja, hogyan támogatja a genfi reformátor ezt az embert, aki (karakterbeli vonásait illetőleg) közeli rokona.

Az 1559. évi augusztus hó 18-án Knox a következő rövid és szigorú felfogására jellemző sorokat intézte Kálvinhoz: "A törvénytelen gyermekek, a bálványimádók, a közösségből kizártak gyermekei megkeresztelhetők-e, mielőtt a szülők bűnbánatnak jelét adnák? A barátoknak, pápista papoknak, akik az Isten egyházának nem szolgálnak, szokásaik miatt nem is szolgálhatnak, előbbi jövedelmük kiadható-e még akkor is, hogy ha régi tévedéseikhez tartják magukat? Én mindezt határozottan ellenzem, ezért engem nemcsak a pápisták tartanak szigorúnak, hanem azok is, akik az igazság védelmezőinek tekintik magukat. Most többet nem írhatok, mert lázam van, azután egészen lesújt a sok munka, no meg a francia ágyúk, amelyek most jönnek. (1) De az Isten övéit el nem hagyja." (2)

Kálvin a hevenyében oda vetett sorokra kimerítően válaszol. Nagyon jól tudja, mennyi aggodalmat okoznak ezek a skótnak, aki éppen olyan bátor, szinte vakmerő a veszedelemben, mint amilyen aggodalommal teljes, mikor az Úr törvényeinek tisztaságáról van szó. Ebből a válaszból több sort kell elolvasnunk, még. Pedig úgy, amint azt Kálvin írja, mert azok mögött szinte ott érezzük az írót, a maga természetes mivoltában, aki távol áll attól a szecessziós alaktól, amilyennek festette a képzelet.

"Ha leveledre, kedves Atyámfia – így kezdődik a levél –, későbben felelek, mint vártad, honfitársad, levelednek a kézbesítője

(1) V. Jakab halála után Skócia ügyeinek élén az özvegy királyné, Guise Mária állott, aki francia rokonainak tanácsára ekkoriban útját egyengette a francia fegyveres beavatkozásnak. Ezzel a törekvéssel szembeállott Knox, az ő szavára induló skótok fegyvert fogtak. Több mint 200 zárda pusztult el. Knox (állítólag) így igazolta e tényt: "Hogyha a fészkeket szétrontják, a varjak nem térnek többé vissza".
(2) Henry e. m. III. 403.

170

a tanúm – nem restségből van így. Te magad tudhatod a legjobban, milyen nehéz innen levelet küldeni Skóciába most, mikor az utak a zavarok miatt igen bizonytalanok. Nemcsak én örültem, mikor eredményekben gazdag tevékenységednek hírét vettem, örült annak itt minden jó ember, akinek csak beszéltem róla. Amily mértékben csodálkozunk az eredményen, olyan mértékben áldjuk az Urat, aki e nagy áldásban kegyelmét egész fényében ragyogtatja. A mi bizalmunk nő a jövőt illetőleg, de titeket is lelkesít az a küzdelemre a teljes sikerig. Én nagyon jól tudom, milyen erélyes buzdító vagy te, tudom mennyi alkalmatos erővel, szívós kitartással áldott meg téged az Isten, hogy feladatodnak ebben az irányban megfelelj, fölösleges dolognak tartom buzdítani az Atyafiakat...

"Ami kérdéseidet illeti, azokat itt társaim elé terjesztém, a feleleteket egyértelemmel állapítottuk meg. Az a kérdés, vajon a bálványimádók, a keresztyén közösségből kizárt emberek gyermekeit megkeresztelhetjük-e, mielőtt a szülők bűnbánatot tanúsítanak – teljesen jogosult, hiszen arra nagyon is ügyelnünk kell, hogy a sákramentum szentsége sérelmet ne szenvedjen, ami kikerülhető nem volna, ha távol állókat, avagy olyanokat vennénk be, akiknek rendes keresztszüleik, már tudniillik olyan keresztszüleik nincsenek, akik az egyháznak törvényes tagjai. Mivel pedig a szentség helyes feladására vigyázni kell, elsősorban az a fontos kérdés áll előttünk, kit hívott meg az Úr e szentség felvételére. A meghívás nemcsak a hívők gyermekeinek szól, hanem ezernyi ezer nemzedéknek ... A gyermeket nem az ő atyja miatt kereszteljük, hanem az Istennek folytontartó szövetségéből kifolyólag, azért a szülők bűne miatt egy gyermeket sem szabad az egyházból kizárni. Az ígéret azonban fontos, nincs is visszásabb dolog, mintha olyanokat veszünk be az egyházba, akikről még csak nem is remélhetjük, hogy annak tanítványai lesznek. Ha nincsen senki, aki ott ígéretet tenne arra nézve, hogy a gyermek keresztyén neveléséről gondoskodni fog – az egész csak komédia és szentségtörés. De ha megvan a kezesség, a visszautasításra semmi ok nincsen ...

"Ami a szerzeteseket és misézőket illeti, nem áll fenn semmi kötelezettség arra nézve, hogy tétlenségüket a közvagyonból istápoljuk. Az alkalmas embereknek az egyház építésében munkát kell adni. Ám itt akadály forog fenn, mert legnagyobb részük tudatlan. Ennek dacára velük szemben sem szabad szem elől téveszteni azt, amit az emberséges érzület megkövetel, mert igaz, hogy jogosan nem követelhetnek ellátást azon egyszerű okból, mert az egyházért

171

nem dolgoznak – mégis kegyetlenség lenne az ellátást tőlük megtagadni. Figyelembe illik venni azt, hogy tudatlanságból és tévedésből estek abba a hálóba, életük nagy részét tétlenségben töltötték..." (1)

Ismeretes dolog, mennyire hajlandó Knox arra, amit rigorizmusnak neveznek. Kálvin jól tudja ezt, és igyekszik a skót reformátorra ez irányban is mérséklőleg hatni. "Szigorúságod a szertartásokat illetőleg, reménylem enyhülni fog – mondja egyik levelében. Nekünk kétségtelenül meg kell őriznünk az egyháznak tisztaságát, el kell távolítanunk mindent, ami tévedésből, babonából született, az Istennek szentségeit balga komédiákkal megfertőzni nem szabad. De látod, magad is tudod, hogy vannak dolgok, amelyeket el kell tűrnünk még azon esetben is, ha azokat éppenséggel helyeselni nem tudjuk." (2)

Kálvin a távolból mindent megfigyel, mérlegel, felemeli szavát, és leveleinek olvasója kénytelen belátni, hogy a hangot eltalálja. Még egyet: minden kedvezőnek látszó fordulatot észrevesz, azt erősíteni igyekszik. A Stuart-háznak egyik tagja, Stuart Jakab (3) rokonszenvet mutat a reformáció iránt. Nagy erőssége a hitjavításnak, ha ott Stuart Mária mellett, ahol a Mediciek, a Guise-ek szövögetik a politikának szálait – van ennek az ügynek hű embere, akit az intézőkhöz rokoni kötelék is fűz. Kálvin siet erősíteni, építeni, ám ez nem éppen könnyű munka. Az a mécses, amelynek lángját a reformátor élesztgetni akarja, avatott és gyöngéd kezeket kíván. Sok igazsággal és egyszerűséggel kell dolgoznia annak, aki a szívekbe akar markolni s annak gyökeréig hatni.

Ebből a szempontból sem érdektelen e levél:

"Uram! Jóllehet látásból nem ismerem, de az a buzgóság és állhatatosság, amelyet a mi Urunk, a Jézus Krisztus országának terjesztése érdekében mutatott, nemcsak felbátorít, hanem egyenesen unszol, kötelez az írásra, hogy szent elhatározásában megerősítsem. Tudom én azt, hogy buzdításra nem szorul, attól sem félek, hogy bátorsága meggyöngül, de tisztán látom azt, hogy nem fogja kikerülni a sokféle támadást, ha az Isten igazságát

(1) Corp. Ref. XLV. 666.
(2) Corp. Ref. XLVI. 434. l.
(3) V. Jakab skót királynak természetes fia, Stuart M. idejében nagy befolyást gyakorolt Skócia ügyeire. Darnley meggyilkoltatása miatt Erzsébetnek volt embere. Gyilkosságnak esett áldozatul. A skótok rokonszenvvel emlékeznek reá.

172

ezentúl is úgy védelmezi, miként azt eddig tevé. Nem fogja Ön, Uram (nem kételkedem ebben) rossz néven venni, ha támogatni szeretném; lám, éppen azok érezték a legjobban, mi rajtuk még a kiépíteni való, akiket az Isten a legjobban megerősített, mert olyan állhatatosságra óhajtottak szert tenni, amely híven megáll mindvégig. Szép virtusnak adta jelét, midőn behunyta szemeit azon anyagi előnyök előtt, amelyek az evangéliumért való nyílt küzdelmében gátolhatnák, de higgye el nekem, a tagadásnak lelke nem hagy fel az ellenkezéssel, s neki ezer és ezer párthíve van, mindegyik ég a gyűlölettől, hogy az üdvnek tiszta tudományát kioltsa – ha ugyan ezt megtehetné. A legnagyobb háborúságra kell készen állania, a felülről jövő erőkkel magát fel kell vérteznie. Ha előre fontolóra veszi azt, hogy szent vállalkozásában elfáradnia nem szabad, semmi sem fogja meglepni. Minél dühösebben harcolnak a gonosz és elvetemedett emberek az ő kárhozatuk érdekében, annál lelkesebben kell nekünk küzdenünk Krisztus zászlója alatt a mi üdvösségünkért, annyival is inkább, mert mi a győzelem felől kétségben nem vagyunk. Szent Pál sokat harcolt, s mégis megvallja, hogy nem érte el a célt, hanem ellenkezőleg, még csak útban van afelé, csupán midőn halála közeledik, (1) akkor dicsekszik, hogy nem harcolt hiába, mert az igazságnak koronája számára biztosítva van. (2) Az Úr, aki olyan üdvösen kezdé Önt vezetni, kétségtelenül ezentúl sem fogja elvonni kezét, megadja Önnek azt a hősiességet, azt az okosságot, amellyel az ellenség cselfogásait és praktikáit kikerülheti..." (3)

Kálvin Jánosnak Magyarországba küldött egyetlenegy levelét sem fedezték fel eddig, talán nem is írt hazánkba soha. (4) Balogh Ferenc, érdemes egyháztörténet-írónk idevonatkozólag így tájékoztat: "Kálvin nem foglalkozhatott Magyarországgal, mert innen 1560-ig Wittenbergbe jártak ifjaink, s a lutheriektől való elválás csak 1559-ben mondható véglegesnek . .. Talán Genfből a még

(1) Fil. 3,12. "Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már eljutottam a tökéletességre. Sőt inkább futok utána..."
(2) 2Tim 4,8. "Végezetre el van téve számomra az igazság koronája, melyet megád nékem ama napon az Úr, az igaz Bíró, nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik óhajtva várják az Ő eljövetelét."
(3) Bonnet eml. levélgy. II. 411–412.
(4) Loesche György "Luther, Melanchtan und Calvin in Österreich-Ungarn" c: munkájában: "Leider kennen wir kein einziges Schreiben Calvins nach Ungarn." 307.

173

ki nem adott kéziratokból előkerül valami. Látott ott Erős püspökünk Károlyi Gáspártól is levelet, eredetit." (1)

Azok a sorok, amelyeket magyar emberek intéztek volt a reformátorhoz (Belényesi levelét mi is érintettük), nem adnak képet arról a hatásról, amelyet Kálvin életében a magyar reformációra gyakorolt. (2)

(1) Levélbeli szíves közlés.
(2) "man gewinnt aus diesen Bruchstücken ... nicht einen Eindruck davon, wie stark der Genfer auf die Magyaren gewirkt hat." Loesche e. m. 307.