IV.
Róma ellenA Sorbonne 25 pontja. Az érveket a szent hittudományi kar mellőzi. Kálvin úgy a rómaiak érveit, mint az Írás ellenérveit minden egyes ponthoz hozzáteszi. A miséről, az egy szín alatti úrvacsoráról. Értekezés az ereklyékről. Már Augustinus panaszkodik a hiszékeny nép félrevezetése miatt. Adatok. Krisztus-ereklyék. Szentek, angyalok ereklyéi. Miért tűri "az igazságnak őrizője" az ámítást. Non olet. Kálvin felelete III. Pál atyai intelmeire. A speyeri határozat. Kedvezőtlen viszonyok. A tridenti zsinat első ülésszaka. Kálvin ennek határozatai ellen, valamint maga a zsinat ellen.
Kálvinnak az eddigiekben vázlatosan érintett írói munkássága energiáról beszél. Íróasztala mellett bontakozik ki szemeink előtt talán a legjobban az a hatalmas önsegély, amelyet önmagából merített, az az erélyesség, amely őt annyira jellemzi. Ám az életrajzírót e ponton kettős veszedelem is fenyegeti. Az érintett munkásság olyan nagy területet ölel fel, olyan hatalmas, hogy annak csak a legjellemzőbb vonásokban való ismertetése is az életrajz kereteit csaknem megszakítja, szétfeszíti, másrészről ez a munkásság annyira szerves része a reformátor életének, működésének, hogy ennek bármilyen szűk keretekbe szorított vázolása nélkül a legjellemzőbb vonások maradnak homályban.
A XVI. századnak ellentétekkel teljes korában az a két-három évtized az egyházra nézve elsősorban a krízis kora. Két irányban fenyegeté veszedelem az egyházat, az eddig kivívott eredményeket: Róma felől, ahol a világi hatalommal szövetkezett ellenreformáció bontogatta szárnyait, egységét erősíté a támadásra a tridenti zsinaton; és maga a reformáció felől, ahol a túlzás, szabados gondolkozás, ennek nyomában a meghasonlás százféle alakban mutatkozott. Az ellentétes áramlatok örvényei között a kivívott eredményeket biztosítani volt a kemény feladat. Minél nagyobb volt a Róma felől
bekövetkezhető támadás és a benső megoszlás, annál nagyobb volt a szükség az evangéliumi igaz hitnek a mélyítésére. Mi volt az életbe vágó feladat? A pápaság szellemi fegyvereinek élét tompítani, a benső veszedelemnek (mely a rajongók részéről ugyanolyan nagy volt, mint azokéról, akik az észt akarják vala a hit zsinórmértékének tekinteni) gátat emelni, és öntudatosabbá tenni az evangéliumot ott, ahol azt befogadták.
Ez a három feladat szabja meg Kálvin munkásságának irányát és határait. Három irányban dolgozik ott íróasztalánál a genfi pap: Róma ellen, a benső rajongók és túlzók ellen, s az igaz keresztyénségnek mélyítése érdekében. Küzd ez a törékeny testű, sápadt képű ember! Harcai méltán számot tartanak mindazok érdeklődésére, akik még a felekezeti határokon túl is testvérüket látják az ideálokért küzdőkben, mert ők a vezetők, akik porfelhőkön, füstfelhőkön átmenvén, utat jeleznek. Régi írók és újak, akik a genfi papnak munkáival szorosabb viszonyba léptek, egy pillanatra egyaránt tért engednek alanyi gondolataiknak, bámulatuknak. Egy régi író oroszlánhoz hasonlítja (1) egy másik meg éppen napjainkban a genfi ünnepélyek után jóval azt kiáltja, hogy annyi század után még mindig nem méltányoljuk eléggé a genfi reformátort, akit az Isten különös kegyelme a legnehezebb napokban támasztott és küldött el az igaz hit védelmére.
Elsősorban lássuk a római egyház ellen írott munkákat.
I. Ferenc felhívására a Sorbonne tudósai rövidre fogva (25 pontban) összefoglalták a római egyháznak legjellegzetesebb tanait, különös tekintettel azokra, amelyeket a reformáció a legerősebben ostromolt. Ha valahol az eretnekség felüti a fejét, hadd ismerje fel az egyszerű ember is az üdvözítő egyházzal ellenkező hamis tanoknak szimptómáit! Ez az intézkedés igen célszerűnek látszott. A genfi pap résen állott; alig jelent meg a szóban forgó 25 pontozat, máris élét vette annak. Hogyan? Kálvin a pontokat kiadta, mégpedig úgy, hogy hozzájuk csatolta a skolasztikus érveket, amelyekkel a római egyház emberei azokat védelmezni szokták, (2) s kézzelfoghatóvá lett, milyen gyarló s merőben emberi praktika funda-
(1) "Mit einem Löwen ist Calvin zu vergleichen, der sich nach allen Seiten hinkehrt, ein seine jungen zu vertheidigen." Henry e. m. II. 264.
(2) "Les articles de ta sacrée faculté de Theologie de Paris concernant notre foi et religion chretienne et forme de precher. Avec le remede contre le poison."mentumán épült az egész. (1) De ezzel sem elégedett meg: szembeállítá mindegyik ponttal az Írásnak odavonatkozó tartalmát, ilyenformán a Sorbonne pontjait két oldalról vette ostrom alá.
Lássunk itt egy-két részletet ebből a munkából, mely némelyek szerint még ma sem vesztett semmit aktualitásából. (2)
Kálvin előtérbe állítja a rómaiak amaz ismeretes eljárását, melynél fogva állításaiknak igazolását egyszerűen mellőzik. Róma így szól: a dolog így van, mert én azt hirdetem, ami igaz. Ha most azt a kérdést tesszük fel, hogy mennyiben igaz, más szóval mi ennek az igazságnak az alapja, azt feleli: igaz, mert én mondom. Jótáll azért, amit mond. Így szól: a római egyház tanításainak igazságaiért szavatolnak minden néven nevezhető doktoraink! De hátha az, amiért ők szavatolnak, nem egyezik az Írással? Nagy dolog! A doktorok együttvéve csak nyomnak annyit, mint az Írás egymagában. Valóban, a római egyháznak vannak jó és szelíd doktorai, akik bármilyen hajlandósággal vannak is felruházva egyébként, szépen megférnek egymás mellett, akár csak Noé bárkájának egykori lakói, amelyek között volt az állatok minden neméből néhány darab.
Valóban szokatlan (és mindenekfölött elbizakodott) a protestánsoknak eljárása, melynél fogva élére állítják a dolgokat, és olyasmit firtatnak: igaza van-e Rómának, és ha igaza van, min alapszik ez az igazság? Persze a késő kor eretnekül okoskodó gyermekei elfelejtik, mi a tekintély! Valamikor Püthagorasz tanítványainak elegendő volt ezt mondani: "A mester mondotta!" Ma másképp van! Vannak elvetemültek, akik gonoszul kételkedni merészkednek, még abban is, amit sok mester mond, holott (és ezt meg kell jól jegyezni) e doktorok mindegyike, minden éhgyomorra mondott csendes misében, benső megvilágíttatást nyer.
Persze mondják, de nem bizonyítják. Az Írásnak idevonatkozó érvelt (mint amelyek nincsenek) nem sorolják fel. De ebből nem következik, hogy érveik egyáltalában nincsenek. Nem olvassuk-é a Szentírásban e szavakat: "Ezt cselekedjétek!" Márpedig, aki egy kicsit járatos Vergiliusban, tudja (Macrobius magyarázata
(1) Béza szerint: "Il n'y eut honne d'esprit qui ne se moquast de leur asnerie". Henry e. m. II. 265. 2. j.
(2) "Man könnte es im Auszuge unter dem Titel: neue Beweise für die Wahrheit des römischen Glaubens erscheinen lassen." Uo. 266. l.alapján), hogy cselekedni annyi, mint áldozni ("facere est sacrificare"). A lutheránusok persze a finom árnyalatokat nem értik, sőt olyasmivel hozakodnak elő, hogy Krisztus nem is tudott latinul, Ő szír nyelven beszélt, az evangélisták pedig görögül írtak; a lutheránusok persze okoskodnak, és nem veszik tekintetbe, hogy a római egyház örök tekintélyénél fogva a latin fordítást rendelte el hitelesnek. De mindentől eltekintve, kinek van joga az Írást olvasni és magyarázni? Az egyháznak. Nem világos-e, hogy az Írás értelmét az egyház értelmezése szerint kell és illik elfogadni? Persze kétségbevonják nemcsak a misét, hanem annak a megholtakra is kiterjedő erejét, holott erről a tapasztalat beszél. Szent barátok még látták is (álmukban) azokat, akiket miséjükkel a kínoktól megszabadítottak. "Sőt, Szent Gergely ... Trajánus császár lelkét egyenesen a pokolból szabadította ki." (1)
A komoly részben (antidotum = orvosság) Kálvin egyszerűen idézi az Írást. Mit olvasunk itt? "Vegyétek és egyétek" (Mt 26,226; Mk 14,22; 1Kor 11,24). Hogyan olvassa e szavakat Róma? Így: "Vegyétek és áldozzátok fel". Az önkényes olvasástól eltekintve, az a kérdés merül fel: van-e Krisztus egyházában áldozó? Van egyetlenegy: Krisztus. Van-e, lehet-é más áldozó? E kérdésre, mint minden lényeges kérdésre, csak az Írás adhat választ, márpedig ott kézzelfogható bizonyosságot szerezhetünk arról, hogy Krisztus egy, tökéletes áldozata után nincsen szükség több áldozatra (Zsid 9,26, 10,12). "Mert evégett szenteltetett Ő Melchisédek rendje szerint való pappá minden utód, minden társ nélkül" (Zsid 5,6; 7,21). "Az Írásból bizonyos, hogy magát feláldozni Krisztusnak sajátos, különleges tisztje ... tehát Krisztus megfosztatik papi tisztjétől, amikor önmaga feláldozásának joga másokra ruháztatik." (2)
A Sorbonne szóbanlévő munkálatának VII. pontja megfellebbezhetetlen bizonyossággal kimondja, hogy "biztos és igaz" okokból a nép az úrvacsorában csak az egyik jegyet, a kenyeret kapja.
A laikus ember "biztos és igaz" okokból kap az úrvacsorában kenyeret csupán, és elég a népnek tudnia azt, hogy ama
(1) "A párizsi szent hittudományi kar hitcikkei, melyeket hitünk manapság vitatott tárgyairól határozott, cáfolattal." Ford. Pongrácz József. (A Kálvin-fordítók kiadása) 17. l.
(2) Uo.bizonyos okok biztosak és igazak, mert vannak ti. ilyenek is. Nem biztos és nem igaz az, hogy a bor, a vér kiömölhetik? Ez biztos és igaz. A lutheránusok előállanak és azt kérdezik: vajon Krisztus nem tudta-é ezt, ami mindenki előtt biztos és igaz? Vajon a rómaiak bölcsebbek-é, mint Krisztus? A felelet egyszerű: Krisztus tudta, hogy a vér kiömölhet, de azt akarta, hogy az egyház gondolkozzék, próbára akarta tenni bölcsességét. (1)
A szóban forgó üdvös intézkedésnek van azonban még más oka is. A szent jegyeket készen kell tartani, hogy a betegeknek kioszthassák. Mit mondanának a lutheránusok a borra, amely (a hosszabb állás következtében) annyira nem vér, hogy még csak nem is bor, hanem – ecet? Ez megrendítené magát az átlényegülésnek a tanát. Még ezeken kívül is vannak megfelelő okai az említett intézkedésnek, az egy szín alatt való úrvacsoravételnek. Nincsen-é joga az áldozópapnak ahhoz, hogy a laikusnak a gőgjét megtörje? Azután meg akármit fecsegnek is össze-vissza a lutheriek, egy bizonyos: a húsban vér is van.
Nem hiányoznak, akik ilyesmivel hozakodnak elő: nem olvastátok: "igyatok ebből mindnyájan". Akik így beszélnek, nem értik az Írást. Itt Krisztus nem parancsol, hanem egyszerűen javasol, tanácsol. Ám van még más érv is. Hányan nem bírják lenyelni a bort? Ezeknek nem szabad bort adni. Persze erre a különben fontos erősségre alig lehet hivatkozni, mert a lutheriek nevetve visszafordítják az állítást, s azt mondják: ellentmondunk magunknak, mert hiszen mi nem bort adunk, hanem vért.
Cáfolat: "Krisztus parancsolata ez: igyatok ebből mindnyájan (Mt 26,27). Sőt miután a kenyérről egyszerűen azt mondta: vegyétek, egyétek, a pohárhoz érvén meghagyta, hogy mindnyájan igyanak. Pál azt bizonyítja, hogy ő úgy adta elő a korinthusbelieknek, amint az Úrtól vette (1Kor 11,28). A vér és test együttlétéből levonni szokott következtetésnek itt nincs semmi helye ... nem marad más hátra számunkra, mint hogy engedelmeskedjünk parancsolatnak, elvévén kezéből a jegyeket, melyeket számunkra nyújt, hogy a valóságot élvezhessük. Mivel mi testiek vagyunk, amint Chrysostomus int bennünket (Homil. 60. Ad Popul.), Ő a mi felfogóképességünkhöz mérten, a szellemi dolgokat látható alakban szolgáltatja számunkra. Ez a szertartás volt gyakorlatban az egy-
(1) Uo.
házban több mint ezer esztendeig, amint ezt az atyák összes iratai igazolják. (Idézetek Chrysostomus, Tertullianus, Ambrosius, Jeromos munkáiból.) Ami a gyakorlatot illeti, itt nincsen helye a vitatkozásnak... és hogy mindegyikük véleménye szerint a kiszolgáltatásnak így kellett történnie, az kitűnik Gelasius végzéséből, aki az egész szentségtől eltiltja azokat, akik a pohárral nem élnek, mert, úgymond, ezen titok megosztása nagy szentségtörés volna (Can. Comperimus de consecr. dist. 2.). Cyprianus pedig szigorúan követeli, hogy ezt a szentségtörést semmi módon se engedjék meg". (1)
Valamivel ennek a munkának a megjelenése előtt adta ki a reformátor hasonló tartalmú művét, az ereklyék ellen. Az értekezésnek kissé hosszabb címe (2) némileg tájékoztat a tartalom felől is: "Értekezés az ereklyékről, vagyis figyelmeztetés arra, milyen nagy haszon háramlanék a keresztyénségre abból, ha megcsinálnák az olaszországi, francia, német, spanyol és más országban meglevő szentek ereklyéinek leltárát".
Igen komoly hangú bevezetés nyitja meg ezt az értekezést. Már Szent Ágoston panaszkodik a sok szélhámosság, hitvány, piszkos csalás miatt, amit az ereklyékkel űznek, "ha ugyan – úgymond – azok valóban a szentek ereklyéi". Mennyire megnőtt ez a szélhámosság azóta, nagy kárára a tiszta keresztyénségnek! Eltekintve attól, amit már Ambrosius mondott volt Heléna császárnőnek, aki tudvalevőleg nagy hévvel kereste Krisztus keresztjét – hogy ti. a fa, érzéki tárgy, nem üdvözít, az a kritikátlan eljárás is méltán felhívja a figyelmet, amellyel ereklyének mindent elfogadtak. Ám ez több, mint hamis ereklyéknek gyűjtése, az ember ereklyegyűjtőből nem lesz ugyan egyszerre ereklyeimádó, de lassan-lassan az lesz, aminthogy már az is lett. Mit látunk? Az ereklyék előtt leborul, gyertyát gyújt, segedelmet vár tőle. Mi a bálványimádás? Az Istent illető tiszteletnek teremtett tárgyakra való ruházása. Nem ez történik-é itt? Az nem változtat a dolgon semmit, hogy tudatlan emberek és vénasszonyok tűnnek ki e téren a buzgóságban. Talán sehol annyi csalás és visszaélés nem díszlik, mint itt. "Ha
(1) Pongrácz József fordítása, e. m. 19.
(2) "Advertissement tres utile du grand proffit qui reviendroit a la Chrestienté s'il se fasoit inventoire de tous les corps sainctz et reliques qui sont en Italie qu'en France, Allemaigne, Hispaigne, et autres Royaumes et pays."az első csaló valami szamár- vagy kutyacsontról azt mondotta, hogy valamelyik szentnek az ereklyéje, nem igen volt senkinek sem kifogása ellene."
Miként a reformátor is megjegyzi, csak az a leltár lenne igazán tanulságos, amely lehetőleg valamennyi ereklyéről számot adna; igaz, ezt ő nem adhatja, ennek dacára az olvasó így is, míg egyrészről megbámulja az értekező csudálatos szakismeretét, (1) másrészről szinte megilletődik, látván a csalásnak meglepő arányait.
Roppant nagyszámúak a Krisztus-ereklyék. Mutatják Krisztusnak a haját, fogát, sőt azt a bőrdarabot is, mely a körülmetéléskor tőle leesett volt (a charraux-i apátságban). Méltán kérdezi a reformátor, hogy mivel igazolják az illetők állításukat? "Lukács elmondja, hogy Krisztust körülmetélték, de hogy ereklyének valamit eltettek volna, arról nem szól egy szót sem. A régi történetírók is hallgatnak róla. 500 esztendeig senki sem szólott róla. Hol rejtőzött annyi ideig? Hogyan repült Charraux-ig?" (2) A római egyház emberei így érvelnek: én mondom, tehát igaz, de mit szóljunk ahhoz, hogy ugyanezen ereklye megvan Rómában is (a Szent János-templomban)? "Nyilvánvaló csalás." (3) És mennyi helyen ("több, mint száz helyen") mutogatják Krisztus vérét! Magában Rómában két helyen is. A kánai menyegzőben használt kőveder is (a temérdek ereklye között) fönnmaradt, s nemcsak fönnmaradt, hanem megszaporodott. "Nem is tudom bizonyosan, hol mutogatják azokat, hol nem, de azt jól tudom, hogy Pisában, Ravennában, Clugnyban, Angersben s a szent Megváltó-templomban, Spanyolországban van belőlük ... az egyikbe nem fér több 6 icce bornál, a másikba még annyi se, a nagyjába 8 akó is belemegy." (4) Az orleánsi kőveder a legcsudálatosabb: még a kánai menyegzőből a bor is benne van, évenkint isznak belőle, s "a bormennyiség sohasem fogyatkozik meg". (5)
Mindaz, ami az utolsó vacsorán ott volt: az asztal, a kés, a kenyér, a kehely, a tál – mind megvan, és mit sem változtat a
(1) "Mit einer wahrhaft bewunderungswerten Sachkenntnis." Stähelin e. m. II. 253.
(2) Ceglédi Sándor ford. 9. l. a Kálvin-ford. kiadásában.
(3) Uo.
(4) Uo. 12. l.
(5) Uo.dolgon, hogy ott ilyen asztalt nem használhattak (mert az evangélium szerint a vacsorázók az asztalhoz feküdtek) – annyi bizonyos, hogy az asztal megvan. A kehely is megvan, csak az a baj, hogy időközben megszaporodott, s most – mind a kettő a valódi. Az a tál, amelyben ott a húsvéti bárányt föltették az asztalra, a sok évszázadnak rombolásai közepette, nemhogy eltörött volna, hanem ellenkezőleg, számban meggyarapodott: Rómában, Genovában és Arles-ben egyformán örülnek az igazi tálnak. Az a kendő, amellyel Jézus a tanítványok lábait megtörlé, természetesen szintén megvan, megvan Rómában, megvan Németországban (az utóbbin ott van Júdásnak lába nyoma is). "Elmélkedjünk ... elhitetik a néppel, hogy az a kendő, amelyet otthagyott a házban, ahol a végvacsorát elkölté tanítványaival, öt-hatszáz évvel Jeruzsálem elpusztulása után Olaszországba és Németországba repült." (1)
Külön foglalkozik azokkal az ereklyékkel, amelyek Krisztus szenvedésével és halálával vannak összeköttetésben. Még ha bebizonyított dolognak vesszük is, hogy Heléna császárnő az igazi keresztet találta meg, de vegyük figyelembe, hány darabja van meg a keresztnek a világon! "Ha csak azt akarnám is felsorolni, amit magam tudok, a jegyzék egész könyvet tenne ki, (2) ... a keresztnek minden maradványa egy jókora hajót töltene meg, holott a keresztet egy ember is elbírta. A meglévő roppant mennyiségű keresztfát 300 ember sem bírná elhordani. Ha a szögeket összeszámítjuk, amelyek fönnmaradtak, s amelyeket a különböző székesegyházakban őriznek – rájövünk, hogy abból a 3–4 szögből, amellyel az Üdvözítőt keresztfára feszítették, 14 maradt fenn – valamennyi valódi. Az a dárda is megvan, amellyel a katona Krisztus oldalát megszúrta, mégpedig négy példányban. Mit mondjunk a temérdek Veronika-kendőről, palástról, egyik-másikon még a vércseppeket is mutatják? "Sohase érnénk a végére" (3) – mondja az értekező. "Láthatjuk, milyen arcátlanul vezették félre a szegény népet."
Az apostoloknak és szenteknek ereklyéi persze még számosabbak, s ha az eddigiek csudálatosak, mit szóljunk ezekről? Mert tudni illik, hogy még az angyaloknak is vannak relikviái. Carcasson lakosai pl. birtokában vannak Szent Mihály arkangyal
(1) Uo. 13.
(2) Uo. 14.
(3) Uo. 21.ereklyéinek. De hol vegyünk szót a csudálatosnak kifejezésére, mikor arról értesülünk, hogy hat olyan apostol van, akinek halála után két-két teste maradt, Bertalannak ezen felül a bőre külön is. Szent Mátyás pedig valamennyit felülmúlja, mert három teste maradt fenn, ezenkívül "a karja külön is megvan Rómában". Szent Annának, Mária anyjának egy teste van a provence-i apátságban, egy másik Lyon közelében a Mária Insulana templomában, van egy feje Trierben, másik feje a julleti Turenben, a harmadik feje Thüringiában, azonkívül testének egyes részei több mint száz helyen. Magdolnának három teste maradt fenn: Marseille-ben, Authunben és Avalonban. Szt. Orsolyának négy feje maradt fenn: Kölnben, Monsban, Tousban és Bergeracban.
Róma, az igazságnak őrizője ébren őrködött mindig afölött, hogy téves állítások meg ne fertőzzék az egyházat – különösen, ha érdekei voltak kockán. Monfort Simon tevékenysége pl. eleget beszél erről egymaga is. Miért hunyt szemet ezen felháborító ámításoknak láttára annyi századon át? Alig tévedne, aki azt hinné, hagy a hasznos eltakarta azt, ami hamis, hazug; Rómának mindig volt érzéke aziránt, ami hasznos. Nem római volt-é az, aki azt mondotta, hogy a pénznek szaga nincsen? Az ereklyék lehettek nem igaziak, ám ez mellékes, a haszon mindenképp és mindig igazán haszon volt, márpedig ez a döntő! Azután meg a világ olyan hiszékeny, szinte megköveteli, hogy megcsalják (vult decipi) és ennek a követelménynek a római egyház emberei derekasan, várakozáson felül is megfeleltek. Mit mondjunk? Ne mondjunk semmit, hanem olvassuk: "Szabadsággal jártak el... ereklyének vallják annak a szamárnak a farkát ... mely Urunkat hordozta. Mutogatják Genovában." (1) Párizsban, a karthauziak Szent Jánosnak a cipőjét őrzik. Ezzel a cipővel az történt, hogy ellopták. Semmi baj nem volt, mert "haladéktalanul új példány jelentkezett" (2) – persze igazi. Az a néhány vázlatos adat, amelyet itten olvastunk, már magában is megmagyarázza és indokolja, hogy a reformátornak szóbanforgó munkája igen sok olvasóra talált. Magában Franciaországban rövidesen hat kiadást ért, Németországban három éven át egymás után kiadták. (3)
(1) Uo. 22.
(2) Uo.23.
(3) A század végéig ötször adták ki francia nyelven, latinul még többször, németül hasonlóképpen (többek között 1558, 1559, 1584, 1606 és 1608), angolul 1561. Ld. Henry e. m. a III. kötetben a 15. mellékletet.Nem hagyhatjuk a reformátornak két munkáját megemlítés nélkül, amely az akkoriban sokat emlegetett zsinat ügyére vonatkozik. Már Luther fellépése előtt is, de különösen a 95 tétel kiszögezése óta minden bajra az orvosságot a zsinattól várta a keresztyén világ, maga Luther is erre hivatkozik ismételten (1518, 1520), de a császár is ettől várt jobb fordulatot. Ő nem bírt kibékülni a hitjavítás gondolatával, szemei előtt csak az lebegett, hogy az kettéhasította a birodalmat, akárcsak a villám a hatalmas fát. Ostromolja, sürgeti a Szentszéket: hívja össze a zsinatot. Fáradsága egész a negyvenes évek közepéig alig vezetett eredményre – s habár itt nem részletezhetjük Róma vonakodásának okait, egyet kétségtelenül megállapíthatunk: a pápa reszketett a zsinat gondolatától. Mikor a sürgetésnek már alig tudott ellenállani, meghirdette (1537 novemberben Mantovába, 1538 májusában Vicenzába, 1542. nov. 1-jén Tridentbe), de abból bizony zsinat nem lett. A sok vonakodás, huzavona, lázas készülődés után (amely azonban csak a tétlenséget leplezte) talán megérthetjük az 1544-es speyeri gyűlésnek határozatát, mely szerint "a vallási kérdéseket szabad keresztyén zsinaton fogják elintézni, vagy ha ilyen létre nem jöhetne, nemzeti zsinat elé viszik őket".
Ez a határozat felingerelte Rómát. Íme, egy merőben világi hatóság hoz végzést a zsinattartásra nézve! Mit is jelent (Róma álláspontjából tekintve a dolgot) ez a határozat? Jogsértést. De jelent még mást is. Harciasan kiáltá Róma felé azt, amit nálunk Kossuth Széchenyi felé: "Veletek, sőt általatok, ha lehet, nélkületek, sőt ellenetek, ha kell!"
Mennyire megriasztotta Ill. Pál pápát a szóban forgó speyeri határozat, azt közelebbről nem tudhatjuk ugyan, de képet formálhatunk magunknak róla abból az "atyai intelemből", amelyet a Szentatya azon melegében a császárhoz intézett. Ennek az "atyai" intelemnek a hangja bántó, szinte sértő. Úgy beszél a pápa, mint aki előtt napnál világosabb, hogy a pápa jogkörének érintése a nagy, bosszúálló Istennek káromlása, megsértése. Jaj annak, aki ilyesmire vetemedik, és íme a pápa, az atya int, sürget: ne tegye ki magát a császár kézzelfogható veszedelemnek. A szóbanforgó intelem ilyen értelemben valóban "atyai". Milyen veszedelem fenyegeti a császári? Úgy jár, mint Éli. Ő sem utasította rendre fiait, mikor "azok utálatosakká teszik vala" – akárcsak a császár követelőző (s tehát utálatos) fiait, a németeket. Mi is történt Élivel? Hirtelen, erőszakos halállal halt meg. A császárt még ennél
is nagyobb veszedelem környékezi: elkárhozik. Temérdek példát tár a császár elé Uzziástól kezdve – egészen II. Frigyesig, amelyek: kézzelfogható bizonyságokat tartalmaznak arra nézve, hogy az Isten nem hagyja büntetlenül azokat, akik övéit (a feltételezett esetben a pápát) bántják. "Kérdezd meg azt, aki az isteni törvényekben a legjáratosabb: Istennek borzasztó büntetéseit fogja előtted felsorolni azokkal szemben, akik bárminő okokból, a kegyesség bárminő látszatától elcsábítva, a legfőbb papság kötelességeit a maguk számára óhajtják megszerezni." (1) Igen melegen ajánlja a császárnak követendő például Konstantin császárt, aki (III. Pál szerint) az egyház ügyeibe való avatkozást így utasítá vissza: "Isten tett titeket papokká s adott nektek hatalmat, hogy mifelettünk is ítéletet mondjatok. Ezért ti bennünket helyesen ítéltek meg, titeket azonban ember meg nem ítélhet." (2)
Miért foglalkozunk itt ezzel a (különben nem érdektelen) pápai "intelem"-mel? Azért, mert reá a nyilvánosság előtt a választ – Kálvin János adta meg, megadta pedig ezt olyan formában és hangon, amely Luther iratainak a hangjára emlékeztet, és ma egy kissé szokatlan. Pillantsunk bele ebbe a válaszba. A szentatya Éli példáját állítja a császár elé. Élit megverte az Isten, mert fiainak parancsolni nem tudott, amiből világos, hogy hasonló sorsnak néz eléje a császár, ha rossz útra tért fiait (a protestantizmusba keveredett németeket) mint illik zabolán nem tartja. Valóban igaz – ilyenformán folytatja Kálvin –‚ hogy az apáknak kötelességük vannak fiaikkal szemben. íme Pál apostol is azt parancsolja, hogy az atyák a gyermekeket a jó erkölcsökben és az Istennek félelmében neveljék. E parancsolatot szem előtt tartva, a genfi pap áttekint a pápa udvarába, s amit ott lát, azt leírja ilyeténképpen: "A mi Farnese Pálunknak (III. Pál) van gyermeke, attól vannak unokái, a fattyakon kívül, akik ettől a félig meghidegedett öreg tetemtől származnak. (3) És milyen gyermek az a
(1) "Admonitio paterna Pauli III. Romani Pontificis ad invictissimum Caes. Carolum Quintum, quia eum castigat, quod se Lutheranis praebuerit nimis facilem: deinde quod tum in cogenda synodo, tum in definiendis fidei Controversiis aliquid potestatis sibi sumpserit. Cum scholiis Joannis Calvini 1544." A szövegben lévő idézet Ceglédi Sándor fordításából van véve: "III. Pál atyai intelme V. Károlyhoz, Kálvin János megjegyzéseivel." 4. l.
(2) Uo.
(3) Uo. 13. l. Az eredetiben így: "Praeter spurios, qui adhuc silicernio huic et semiputrido cadaveri nascuntur."
Pierre Luigi? Az elképzelhetetlenebbül legborzasztóbbat s mégis az igazat mondom: eddig Itália soha ilyen szörnyeteget nem szült! Miért tágítasz, Pál? Midőn fiaid átkos szenvedélyei az égig értek, mikor azoknak undoksága a földet megfertőzteté ... nem gondolod, hogy a szigorúság kifejtésének ideje elérkezett? ... Mit mondjak kegyetlenségéről, mit kapzsiságáról? Ezekben annyira fölülmúl mindenkit, hogy csak te vagy fölötte! Ha Élit ... megbüntette az Isten ... te nem törődöl ... az Isten ítéletével?"
III. Pál intelmének súlypontja annak a kimutatására esik, hogy a császárnak, a zsinat ügyébe való avatkozása jogcsorbítás, szinte szentségtörés. Ezzel szemben Kálvin történeti adatokra támaszkodva azt bizonyítja, hogy a keresztyénség első századaiban a zsinatokat a császár hívta egybe s nem a pápa. Gúnyosan utal arra a szent borzalomra, amely a szentatyát eltölté, hallván a speyeri határozatot. Van valami csudálatraméltó ebben a szent félelemben! Mert ki az, aki fél? Az az ember telik itt meg rettegéssel, aki egyébként erősen bátor, nem fél semmitől, pl. "nyugodt lélekkel alkuszik a kurtizánokkal, nem borzad még a kerítéstől sem". Ám (a speyeri határozatról lévén szó) a fennforgó esetben fél, mert hiszen mint Pál apostol is mondja: "a rossz társaság megrontja a jó erkölcsöket". Hát mindez meglepő és csudálatos, meglepő pedig azért, mert olyan ember félti (a protestánsokkal való érintkezéstől) a "jó erkölcsöket", aki úgy él, amint éppen él. Kálvin nem takargatja finom és keresett kifejezésekkel azt az életmódot, hanem a XVI. század nyelvén beszélve – ugyancsak nevén nevezi a gyermeket. (1)
Az a kérdés, miért emel Kálvin ebben az iratban olyan elkeseredetten szót a Szentszék ellen, hogy (ami vele ritkábban történik meg) a kifejezésekben olyan kevéssé válogatós? Kétségtelen, III. Pálnak érvei is bosszanthatták, mert íme, ez az ember egyenesen az Isten ügyével azonosítá a maga érdekeit, aminek kedvéért a történeti eseményeket is módosította. Ámde nem ez unszolta az írásra, végtére is az efféle praktikák már megszokottak voltak, itt többről is szó volt. A protestantizmus ügye annyi balszerencse között, a speyeri határozattal végre – legalább úgy lát-
(1) Az eredeti szöveg szerint: "Qui quum dies in machinandis proditionibus, in fraudibus excudendis, in bellis conflandis ... consumas, reliquum tempus vel cum Epicureis suaviter te oblectas, vel in medio scortorum grege te volutas instar porci". Ld. Corp. Ref. XXXV. 265. l.
szott – dűlőre jutott: lesz szabad közzsinat, vagy lesz nemzeti zsinat! A hitjavítás emberei érveikkel ott a világ elé léphetnek! És a pápa "intelme" ezt az eredményt akarja meghiúsítani, gátakat emelvén a császár lelkiismeretében. Itt egy kivívott sikernek, vagy ha úgy tetszik: egy előnyös pozíciónak a megtartásáról volt szó, ezért siet a genfi pap tollával a segítségre. De vajon általában veszedelemben forog-é a speyeri határozat, hiszen meg van erősítve! Kálvin keserűen mutat arra a római elméletre, mely szerint "az eretnekekkel szemben az adott szónak kötelező ereje nincsen", mely szerint minden eskü fölött ott áll a pápa, aki az eskü alól annyiszor adhat feloldást, amennyiszer neki jól esik".
Visszatérve a szentatya "atyai intelmeire", az az érdekes kérdés áll elő, vajon annak úgynevezett atyai, de a valóságban atyáskodó hangja, az Isten haragjával és büntetésével való rémítgetése, a múltra (itt-ott hamisan) való hivatkozása, milyen fogadtatásban részesült a császár részéről? Minden jel arra mutat, hogy III. Pál pápa tudta, kivel beszél. Egy egykorú levél megvilágítja a császár akkori kedélyállapotát. Néhány sor hadd álljon itt ebből (a Kálvinhoz intézett) levélből: "Nem tudom én – írja Bucer –, mit várhatunk a császártól. Legjobban szeret olaszokkal és spanyolokkal érintkezni ... Kedvét leli a babonás haszontalanságokban, aminőket a vénasszonyok kedvelnek, Naponként térden állva sokáig imádkozik, a földön morzsolgatja a rózsafüzért, szemeit a Boldogságos Szűzre függesztve ... Nem is tudom, használ-e neki, ha hozzá írunk". (1)
Ez az utolsó néhány szó arra vonatkozik, hogy Kálvin nyílt levélben magához a császárhoz óhajtott fordulni: vegye kezébe a dolgot, hívjon zsinatot, hadd gyógyítsa meg az égető sebeket. Meg is írta e levelet. (2) Hathatósan mutatott ebben arra, (3) hogy egyetlenegy út vezet ki a bonyodalmakból, az, mely Krisztushoz vezet. A keresztyénség legjobbjaival ezt az utat meg kell keresni, arra kell lépni, ez megteremti a zűrzavarban a szükséges rendet is.
Ilyen előzmények után jött létre a többször említett speyeri
(1) Idézi Henry e. m. II. 279. l. 1. jegyzet.
(2) "Supplex exhortatio ad invictissimum Caes. Quintum et illustrissimos principes aliosque ordines Spirae nunc Imperii conventum agentes, ut restituendae ecclae curam serio velint suscipere." 1543. Több kiadást ért. Kiadták franciául, angolul (legutoljára 1843-ban, hollandi nyelven 1610-ben).
(3) Béza e munkáról: "Haud scisam ullum nervosius et gravius ejus argumenti scriptum nostro saeculo editum fuerit". Henry e. m. II. 279.
határozat, érthető, hogy Kálvin nagy érdeklődéssel nézett a dolgok fejlődése felé, érthető, hogy az "atyai intelmek" bántották, érezte, hogy azok kelleténél nagyobb hatással lesznek V. Károlyra, ezt a hatást akarta ellensúlyozni amaz intelmekre írott válaszában.
Amitől félt, bekövetkezett. A pápa a zsinatot 1545-ben összehívta volt (ez dec. 13-án össze is ült), igen, de ez éppen nem volt az a szabad zsinat, amelytől a dolgok jobbra fordulását várhatták. Mielőtt a tridenti zsinat összeült volna, avatott kezek nem hárították el a protestánsok ottan való megjelenésének akadályait. Az uralkodó zavaros viszonyok oly sok ellenséges érzületet váltottak ki a lelkekben, hogy a pártok sokkal hajlandóbbak voltak egymás ellen szervezkedni, mint egymásnak kezet nyújtani. A zsinatra való készülődések napjaiban igen érdekes levélben szól Kálvin a németországi viszonyokról. (1) "Ismerem a németeket – így ír –‚ szinte látom őket. A protestánsok nem fognak tágítani, azt fogják követelni, hogy az Antikrisztus kizárásával teremtsenek valami rendet ott, a bálványnak önkéntes rabjai pedig ezt tilos dolognak tekintendik. Ami a császárt illeti, ő a mieinkhez való tekintetből ígér minden jót, látszólagosan még alkudozásokat is kezd, aztán azokat megszakítja, hiszen ürügyekben ők nem szegények. Semmi kétség, oda jutunk, hogy végül kijelenti: a pápa beleegyezése nélkül vallási ügyekben semmit határozni nem szabad ... De tegyük fel, hogy minden jól indul ... mit gondolsz, nem lesz-é e bálványnak elegendő eszköz a kezében arra, hogy az egészet összezavarja?"
Az előzmények után érthető, hogy Kálvin az időközben összegyűlt zsinattól semmit nem várt, nem is csalódott; a Szentszéknek egyetlen célja volt: a római egyházat a történelmileg kifejtett alapokon szervezni és megszilárdítani, erre vonatkoztak az előleges intézkedések. (2) Az atyák a protestánsokat feltétel nélkül elítélték, a vitás pontokat aggodalom és tekintet nélkül, Róma szellemében állapították meg, elsősorban a hittant vizsgálták át, az ellenkező véleményűeket kárhoztatván.
(1) Calvinus incerto. Corp. Ref. XL. 23.
(2) Zsinati rendszabályul elfogadták, hogy a szavazás ne nemzetenként történjék (mint Konstanzban, Bázelben), hanem fejenként, ami a pápának a szavazatok többségét biztosítá, mert a pápapárti olasz képviselők száma meghaladta a többi nemzetek képviselőit együttvéve. Ide tartozik még, hogy a javaslatok benyújtását a pápai követek maguknak tartották fenn, és azt is kivívták, hogy a fontosabb ügyekben a döntő ítéletet a pápa mondja ki.
A viszonyok igen kedvezőtlenül alakultak, míg ott Tridentben az atyák a villámokat gyártatták, a császár hosszú és óvatos előkészület után rárontott a protestánsokra; a schmalkaldeni szövetségnek seregét szétverte (Mühlberg 1541. ápr.). Ha a tridenti átkozódások önmagukban véve veszedelmesek nem voltak is – a császár diadalmas szuronyai annál nagyobb súlyt adhattak nekik. A veszedelem nagy volt, mindenki hallgatott, a félelem bezárta a száját a legbátrabbaknak is. Melanchton, aki Luther halála után a protestánsok élén áll – engedékenység által akarja menteni, ami menthető.
Ilyen körülmények között emelte fel szavát Kálvin János a tridenti zsinat ellen. (1) Szava az adott viszonyok között annyival nagyobb jelentőségű, mert az általános hallgatást könnyen valami beleegyezésfélének tekinthették, és mert a csüggedés rossz tanácsadó. Kálvin a tridenti zsinat végzéseit a közvélemény elé állítá, s kimutatta azt a helyet, amelyet azokkal szemben a protestantizmusnak el kell foglalnia. Ennek a könyvnek a jelentősége az akkori viszonyok között az, hogy az utóbbi csapások dacára rámutatott az erőre, amely a rendületlen meggyőződésben rejlik. Bármi történt is, az igazság az evangélium oldalán van. E munka a nyomott kedélyekre jól hatott. (2) Hozzá kell tennünk, hogy ez az ellenzéki magatartás akkor, midőn a protestantizmus vezető emberei fogságban voltak, nem volt veszélytelen, annyival is inkább, mert V. Károly érzékeny volt, s Genf éppenséggel nem tartozott a bevehetetlen városok közé.
Kálvin leveleiből látjuk, hogy egész lélekkel dolgozott a szóban lévő munkán. Azt elküldé Farelnek is kéziratban, mikor pedig az utóbbi elismerését fejezi ki a mű miatt, az Kálvinnak is jobban megtetszett. A küzdőnek akkori helyzetére, lelkiállapotára némi világosságot vet a levél, amelyben Farelnek válaszol. Néhány sort olvassunk el belőle. "Antidotumom kezd már nekem is tetszeni, amióta annyira megdicsérted, bizony azelőtt nem nagyon voltam vele megelégedve. Neked, aki jól ismered mindennapi küzdelmeimet,
(1) Acta Synodi Tridentinae cum Antidoto per Joannem Calvinum. 1547. 80. A következő évben franciául: Les actes du Concile de Trente, avec le Remede contre la poisson. 1548. 8o. Cochlaeus megtámadta a genfi reformátor munkáját, erre Gallars és Béza válaszolt 1549-ben.
(2) "Den gedrückten Gemüthern ein Beispiel der Glaubensgewissheit und Siegesfreudigkeit vorhielt." Stähelin e. m. II. 256., Corp. Ref. XXXV. 369–506. l.
amelyek nem annyira elfoglalva tartanak, mint inkább teljességgel megemésztenek, meg kell bocsátanod, ha valami nem éppen tökéletes dolgot hozok létre. Szinte magam is csudálkozom, hogy érthető, olvasásra érdemes sorok kerülnek ki kezeim alól. Midőn te engemet és kollégáimat buzdítasz, hogy törhetetlenül álljunk meg, átérzem, hogy sem veszedelem, sem fáradság nem csökkentheti bátorságomat, ennek dacára a sok zavar között bizony néha megrendülök, szinte kívánom, vajha az Úr elszólítana már innen. Azt fogod mondani: bolondos kívánság. Megvallom, igazad van; de látod, Mózes is, a türelemnek ama jeles példaképe, nem panaszkodott-e a vállaira nehezedő roppant teher miatt? Azonban én az efféle gondolatokkal csak ideig-óráig tépelődöm, a nyugalomra nem is gondolok." (1)
Áttérve a munkára, annak már a bevezetése leköti a figyelmet. Gondolatmenete ez: Cato (2) a fényűzés, a lakmározás stb. ellen óhajtván felemelni szavát, előrebocsátotta, hogy nehéz helyzetben van, kemény fába vágta fejszéjét. Helyzete azért nehéz (ami egyébként természetes), mert a hasnak fülei nincsenek. Ő, az író is ilyen helyzetben van, sőt sorsa még nehezebb. Mi a feladata? a kegyesség tudományának, a puritán egyszerűségnek a helyreállítása. Ámde akkor, midőn kitűzött céljáért küzd, nemcsak a süket hassal, hanem a vak ambícióval is meggyűlik a baja. Azokra, akikhez ő szól, érvek nem hatnak, ők az egész kérdést teljességgel más szempontból tekintik. Milyen szempontból nézik ők az egész mozgalmat? A haszon, az egyéni kényelem szempontjából. Reájuk nézve az egész dolog vagyoni kérdés, olyan, mely az életörömet veszélyezteti. Ki lenne olyan balga, ki táplálna bolondul reményeket arra nézve, hogy őket valaha észre téríti? Erről le kell mondania. De kiáltania mégis kell, fel kell emelnie szavát azokhoz, akiknek érzékeit a keresztyén erények iránt a haszon, a kényelem szeretete még el nem tompítá, fel kell tárnia, mi vezeti a zsinati atyákat, és hova jut az egyház, ha ők diadalmaskodnak az egész vonalon!
Előtérbe állítja az ismeretes tényt, mely szerint az Írás, a keresztyénségnek alapja, mindenféle zsinatnak fölötte áll. Íme, Augustinus is elismeri ennek a különben is világos állításnak az
(1) Corp. Ref. XL. 642.
(2) Cato Censorius v. Sapiens, megkülönböztetésül dédunokájától, az uticaitól. A fényűzés ellen küzdött.
igazságát. Így ír az ariánus Maximinushoz: "Nem hivatkozom vitámban a niceai zsinatra, te se hivatkozz a riminii zsinatra. Sem az egyiknek, sem a másiknak a tekintélyét el nem ismerem, ellenben az Írás ... mindenkié, ennek kell beszélnie és döntenie."
A tridenti zsinatra tér át. Mi ez? Az egyetemes egyház zsinata? Nem. A pápának magángyűlése. A Szentszék nagy súlyt fektet arra, hogy azt a világ előtt, az egész keresztyénség képviselője gyanánt mutassa be, de közelebbről szemügyre véve a dolgot, ugyancsak másképpen fest ez a zsinat. Eltekintve attól, hogy egészen a pápa befolyása alatt áll, az első pillanatra feltűnik, mennyire nem az egyháznak képviselője. Alig van ott 40 püspök, de a mennyiség mellett különösen a minőség az, ami azt a meggyőződést kelti, hogy ilyen gyűlés a keresztyénség képviselője nem lehet. "Ugyan feleljenek jó lélekkel a katolikusok, vizsgálják meg ennek a zsinatnak az embereit, melyik az közülük, akit meg nem vetnek? Hiszen ha azok a tisztelendő atyák egymásra néznek, lehetetlen, hogy ne piruljanak. (1) Ha a concilium nevétől eltekintünk, bizony nem marad más ott, csupáncsak söpredék. (2) Én francia honfitársaimat ismerem a legjobban, kérdezem őket, minő jelentőséget tulajdonítanak az ő részvételüknek e zsinaton? Íme: a francia egyház egyike a legjelentékenyebbeknek, s ezt ketten képviselik, a rennes-i és a clermonti püspök, mindkettő egyenlő mértékben tudatlan és buta, (3) az utóbbi nevetséges alak ... kéjvágyó, mint valami vadászkutya, (4) úgy szaglálódik a szemérmetlen házak körül ... Ez a két ember ... aki a teológiának még csak az elemeit sem ízlelte meg soha – most orákulum s az ő fejbólintásától (és semmivel sem jobb társaiétól) függ a nyomorult egyháznak sorsa ... De hát a szemeket elvakítja a concilium nevének tisztelete! Ugyan, kérdem, mekkora ostobaság az, ha az oroszlánbőrbe bújtatott szamártól rettegünk, holott tudjuk, hogy nem valóságos oroszlán áll előttünk, hanem – szamár?"
De feltéve, hogy a legderekabb emberekből állana a zsinat, Kálvin még ez esetben sem hajlanék meg előtte, azon egyszerű, de lényeges okból, mert az éppenséggel nem független. A zsinati atyák fejbólintásától függ az egyház, ez a fejbólintás pedig a
(1) "Fieri non potest, quin eos sui pudeat." Corp. Ref. XXXV. 382.
(2) "Quisquilias." Uo.
(3) "ambo aeque indocti et stupidi". Uo.
(4) "Instar canis venatici." Uo.
szentatya intése szerint igazodik. Közismert dologról beszélek. Mihelyt valamelyik dekrétum létrejön, repülnek vele a futárok Rómába, azt a bálványnak lábaihoz teszik. A legszentebb atya magántanácsa elé terjeszti az írást, amely aztán töröl, told, változtat tetszése szerint. Azután jönnek vissza a futárok, ülés hirdettetik, jön a felolvasás, szót emelni dehogy is mer valaki, a szamarak bólintanak. (1)
Világos, hogy Kálvin szóbanlevő munkájának nem a bevezető része (amelyből néhány sort olvastunk) a legértékesebb, hanem azok a részletek, amelyek az egyes határozatok ellenében a keresztyénség érveit állítják szembe. Pontról-pontra elemezi a zsinat első szakának végzéseit (I.–VII. ülés), és szavai különös mértékben alkalmasak a keresztyén, közelebbről véve pedig a protestáns öntudatnak felébresztésére és ápolására. Rövidre fogott ismertetés keretében alig lehet az egész munkálatnak erejéről fogalmat nyújtani, alig lehet képzetet adni arról a könnyedségről, amellyel a reformátor a keresztyénséget a maga világosságában feltárja, de azért a terjedelem nem ment fel attól, hogy legalább a legfontosabb kérdésben Kálvin erősségeit meg ne hallgassuk.
A szabad vizsgálódás egyházát a zsinat mindegyik határozata érinti, de egyik sem olyan közelről, mint a IV. ülésen hozott végzések. A hagyományoknak szentesítése, (2) a Vulgátának egyedüli hitelessége, (3) különösen pedig annak kimondása, hagy az Írást egyes-egyedül az egyház értelmezheti, (4) – szinte áthidalhatatlan űrt helyezett a római és az evangéliumi egyházak közé. Ha ezeket a pontokat Róma leszögezte, minden vita, minden zsinatozás fölösleges, sőt ami a vitát illeti – ez egyenesen lehetetlen. Ha a hagyományok, sőt az apokrifusok is egyenlő erejűek az evangéliummal, a prófétákkal, ha egy ember dönt abban, mi ezeknek az értelmük – akkor nincsen olyan tanítás, amihez kenetteljes érveket gyártani ne lehetne, vagy mint magát Kálvin kifejezi: "nincsen oly durva tévedés, vénasszonyi agyvelőkben nem születhetik olyan káprázat, amelyet igazolni ne lehetne. Nincs olyan vastag
(1) "Asini auribus annuunt". A francia szövegben "Messieurs les asnes baissent les aureilles pour faire semblant d'y consentir." Uo. 384.
(2) "nec non traditiones ipsas ... a Christo, vel a Spiritu sancto dictatas ... pari pietatis affectu ... suscipit". Corp. Ref. XXXV. 408.
(3) "...statuit et declarat ... ut nemo illam reicere quovis praetextu audeat, vel praesumat". Uo.
(4) "cuius est indicare de vero sensu". Uo.
babona, amely elé Ajaxnak szóban forgó pajzsát oda ne állíthatnák védelmül". (1)
A zsinat egyetlenegy hiteles szöveget ismer el, a Vulgátát; és mikor? Valla, Faber, Erasmus fordításai után, mikor minden gyermek meggyőződhetik a Vulgáta hibás hittételei felől. "Nincsen abban lap, sőt nincsen egymás után következő vers, amelyekben hibák ne éktelenkednének." (2) Kálvin kijelentésekkel nem elégszik meg: példákkal igazolja állításait. (3)
Mit mondjunk a kizárólagos magyarázati jogról? Miként nem az ember magánvéleménye az Írás, úgy nem méltó és igazságos egynek magánvéleménye szerint szabni meg annak értelmét. Ha a nehezebb helyeken kétségek merülnek fel, nincs jobb út a tisztázásra, mint az ügyben istenfélő tudósokat összehívni. Ám itt erről szó sincs, a zsarnokság, amely mindent mer, minden szabadabb mozgást megzsibbaszt kénye-kedve szerint, azt az értelmet tukmálja reánk, amely neki jólesik. Csak ők magyarázhatnak! Csak legalább volna hozzá elég tudományuk, de hogyan áll a dolog? Kálvinnak szomorú tapasztalatai lehetnek e téren, azt mondja, annyit értenek a rómaiak az Íráshoz, "mint a szamár a hárfának kezeléséhez". Nem is az Írás "magyarázása" az ő céljuk, hanem hogy azt sejtelmes homályban tartsák.
Nem lehet eléggé kiemelni, milyen messzire kihatók a szóbanlevő ülésnek határozatai. "Sohase jutnék a végére, ha a példákat mind felsorolnám, amelyek kézzelfoghatólag feltárnák az olvasó előtt, mennyi gonosz hurkot lehet ebből a határozatból fonni a méltatlan szolgaságra." (4)
Mi történt? Ezekre a szavakra támaszkodva: "Az Isten az embert teremté saját képére és hasonlatosságára" – lerajzolják az Istent, majd meg hivatkozva a bibliai helyre, mely szerint "a gyertyát nem azért gyújtják meg, hogy véka alá rejtsék" – következtetik, hogy a képeket az oltárokra kell helyezni. A 16. zsoltár 3. versének ezen szavait: "a szenteknek, kik a földön vannak" – szintén a képekre vonatkoztatják. Az önkényeskedés példátlan. "Mikor
(1) Uo. 411.
(2) "Adeo nulla est integra pagina, ut vix tres sint continui versus non insigni aliquo errore foedati." Uo.
(3) Uo. 414., 415., 416. l.
(4) Uo. 417.
én ezt olvastam, szinte meghökkentem – írja Kálvin –, pedig már ugyancsak hozzátűrődtem az efféle sületlenségek megemésztéséhez. (1)
A szóbanlevő tridenti határozat oda vezet, hogy az Írás azt fogja jelenteni, amit a barátok álmodnak. Szomorú kilátások! A rómaiak táborában a tudatlanság minden elképzelhető, vagy igazabban szólva, elképzelhetetlen alakban jelentkezik. "A túlnyomó részük a grammatikával sincs tisztában. Senki közülük tagadásba venni nem meri, hogy száz között nem akad egy, aki valaha egy prófétai könyvet avagy egy evangéliumot elolvasott volna. Kisebb gondjuk is nagyobb ennél, persze a legkényelmesebb Farnese Pálnak szent száját megkérdezni, vagy pedig – más egyházra kell bízni ezt a munkát, amely a súlyos feladatnak meg tud felelni." (2)
Telekiabálják a világot, hogy megromlik minden, ha más is olvassa az Írást, melyet csak a pápa ért, holott ő például olyat is kiolvas belőle (amit mi sohasem fogunk neki elhinni), hogy a szent házasság merőben testi dolog, s Isten előtt bűnös. Igen, szerintük elvész a világ, ha mi olvassuk az Írást. A szerénység tiltja, hogy Kálvin e tekintetben úgy nyilatkozzék, amint van. Egyet tagadni nem lehet: "Mi a Szentírás értelmébe belehatolván, több világosságot terjesztettünk, mint a pápaság kezdetétől fogva valamennyi doktor együttvéve. Igen. Ezt még ők maguk sem merik tagadásba venni, és lám, mégis nincsen közöttünk senki, aki véleményét az egyház ítéletének alája vetni vonakodnék. Nem vetjük meg, avagy kicsinyeljük mi az egyház tekintélyét, nem is szabadítjuk neki a képzelgő embereket, hogy mindent meg merjenek tenni. Vajha felmutatnák előttünk azt az egyházat, amelynek képét az Írás megrajzolja, bizony nem haboznánk ahhoz csatlakozni. Miután azonban az a kifosztogatott és mezítelenre vetkőztetett egyház nem az Írás egyháza, hanem hamis, – mást nem tehetünk, tiltakozunk ellene."
(1) Uo.
(2) "Alioqui ecclesiam nobis assignent, quae sustinendo tanto oneri par futura merito credatur." Uo. 418.